Akik olvasták A szilmarilokat, azoknak ismerősen csenghet Tolkien "újabb" könyvének címe, hiszen az nem egyéb, mint a hatalmas mondakör egy történetének kibővített, önállóan kiadott változata. Természetesen a professzor fia vette kezelésbe a hatalmas szöveganyagot, és hozta összhangba a különféle verziókat, ahogy azt a kötet bevezetőjében is említi. Elég nehéz érzékeltetni Tolkien mitológiájának nagyságát, bonyolultságát, de talán a tény, hogy Húrin története és A gyűrűk ura eseményei között több, mint 6000 év telt el, sokat elárul róla. Christopher Tolkien szerint apja egy hatalmas képzetelbeli világot szeretett volna alkotni, teremtéssel, korszakokkal, és a különböző korokban játszódó regékkel, történetekkel. Ennek csak töredékét sikerült papírra vetnie: A szilmarilok adja meg világának kereteit, amiben a Húrin gyermekei, A hobbit és A gyűrűk ura mind egy-egy epizód csupán. Sajnos egy élet kevésnek bizonyult egy ekkora vállalkozás befejezéséhez, pedig páran biztosan szívesen olvasnánk még mondákat Középföldéről. 

Ami Húrin és leszármazottjainak történetét illeti, Tolkien egyik legkomorabb, legkegyetlenebb életútját alkotta meg, amikor Húrin fia Túrin sorsát egyengette. Ez azonban azt is jelenti, hogy a szereplők plasztikussága, idegensége is eltűnt: Túrin igazi ember, aki (amellett, hogy hatalmas erejű hős) téved, hibázik, elgyengül és kimutatja érzéseit. Élete árulások, cserbenhagyások és óriási csalódások sorozata, a boldogság és béke csupán átmeneti vagy képzelt. A hobbittól és A gyűrűk urától eltérően sokkal színesebb érzelmi világ is jellemzi, hiszen akad itt féltékenység, irigység, szerelem és persze jó adag gyűlölet is. Mielőtt azonban bármilyen párhuzamot is vonnánk a hasonlóképpen leírható Trónok harcával, jegyezzük meg, hogy a két fantáziavilágban annyi a közös, hogy mindkettő kitalálójának két R. van a nevében. Tolkien megveti a fölösleges erőszakot, agressziót, szereplőit csak akkor helyezi ilyen jelenetekbe, ha feltétlen szükséges. Történeteiben a békés együttélés, a természet szeretete és az egymás iránt érzett felelősség jelennek meg értékként. Túrin talán éppen azért érdemelt ilyen kegyetlen sorsot, mert túlzott hevességével, meggondolatlanságával megbontotta ennek a nyugodt világnak a harmóniáját.

A sorozat ezúttal olvasott kötete egy általam nagyon érdekesnek tartott korszakot mutat be. Nehéz lenne megmondani, miért is nyűgöz le az ókori Róma világa, azt viszont biztosan tudom, honnan ered az érdeklődésem: a számítógépről! Talán páran emlékeznek még a 'Caesar III' stratégiai játékra, amiben egy várost kellett szép lassan felépíteni, gondoskodni a lakosokról, odafigyelni a gazdaságra, iparra, stb. Ez volt az a program, ami teljesen beszippantott, képes voltam órákon át kockulni a képernyő előtt, aminek azért két pozitív hozadéka is volt: egy csomó angol szót tanultam meg, és elkezdett érdekelni Róma valódi története. A történelemórákon aztán magolhattam a konzulokat, császárokat, a rengeteg törvényt meg csatát - de ez sem szegte kedvem.

Manapság, felnőtt fejjel persze már nem játszom a Caesar III-mal - megjelent ugyanis a Caesar IV, ami klasszisokkal jobb. Kiegészítésnek tökéletes ez a könyv hozzá, hiszen nem ámítom magam azzal, hogy egy számítógépes játék hiteles történelmi forrás lehet. Feltárul előttünk a hatalmas Római Birodalom mindennapi élete, a plebejusoktól kezdve egészen a császárig. Félelmetes még belegondolni is, mekkora hatalom összpontosult egyetlen ember kezében, akinek egyetlen szemöldök-rántása emberek sorsát dönthette el. 

Az élet egyszerre volt egyszerűbb és nehezebb, mint ma. Egyszerűbb volt talán a döntések, választások szempontjából: minden egyénnek megvolt a jól körülhatárolt társadalmi pozíciója, rangja, ami megszabta sorsát, életének menetét. Ettől csak ritkán tértek el, a rabszolga rabszolgaként (szerencsés esetben "szabad" munkásként), a patrícius pedig patríciusként fejezte be földi pályafutását. Tiszta sor, kitaposott utak.

Nyilvánvaló, hogy a technológia és a tudományok kezdetlegessége miatt összehasonlíthatatlanul nehézkesebb is volt viszont az élet. Csak egy "apróság": képzeljük el azt a szagélményt, ami egy ókori utcán végigsétálva érne minket. Az emberek havonta egyszer fürödtek (a víz ugyanis kitágítja a pórusokat, amin keresztül bejutnak a kórokozók), a szennyvíz az utcán csordogált, a szeméttel összekeveredve. Páratlan élmény lehetett. Amit viszont ennek a fejletlenségnek a javára lehet írni, az a rengeteg csodálatos műalkotás. A tömegtermelés hiányában minden kézzel, egyedileg készült, aprólékos kidolgozottsággal - ma már vagyonokat kellene ilyesmiért fizetnünk. Talán joggal vádolható a Római Birodalom a görög műveltség szemtelen koppintásával, mégis egy olyan korszaka volt ez az emberiségnek, aminek hatását mind a mai napig érezhetjük.

A svéd Stephen King-ként is emlegetett szerzőtől már a második könyvet olvastam, és igazán nehéz eldöntenem, hogy beteges-e, vagy sem. Hiszen hogyan is lehetne "normális" műről beszélni, mikor kislányok rendeznek benne véres mészárlásokat fúrókkal, kalapácsokkal felszerelkezve? Ha a meg nem értett, kirekesztett kamaszlányok egyetlen szórakozása, hogy élve eltemetik, majd kiássák egymást? Ha egyikük annyira elveszti a kapcsolatot a realitással, hogy képes megölni egy régi barátját? Majdnem kifelejtettem: a másikuk pedig gyerekkorában kivégezte a szüleit? Beteges? Az. Meglepő? Aligha. A regény legfélelmetesebb tulajdonsága, hogy a mintát a saját világunk adta a megírásához. Elég csak bekapcsolni a híradót, és máris ömlenek a borzasztóbbnál borzasztóbb hírek iskolai mészárlásokról, öngyilkos szektákról, erőszakról, brutalitásról, halálról. Ajvide nem tett mást, mint felépített egy tökéletesen követhető és érhető, logikus folyamatot, ami megmutatja, hogyan jut el egy átlagos lány a tömeggyilkosságig.

Korábban bemutatott regényéhez (Let the Right One in) hasonlóan a szörnyűségeken túllépve, a történet alapját ismét egy különleges barátság adja egy hétköznapi és egy furcsa, földöntúli lány között. Theres és Teresa kölcsönösen függenek egymástól, mégis Teresa, a kissé elhízott, kiközösített lány változik meg jobban. Elnyomottból elnyomó lesz, félénksége, félszegsége átcsap könyörtelen agresszióba, miközben megbosszulja a rajta esett számtalan sérelmet, megaláztatást. Mindeközben Theres, a hihetetlenül tehetséges, ámde pszichopata énekes körül egész kultusz alakul ki a tinilányok körében, klasszikus mai sikersztori az övé: tévés tehetségkutató, YouTube és MySpace videók, végül saját album és koncert. Az elkeseredett fiatalok isszák szavait, zenéjét, bármit megtennének érte. A kérdés már csak annyi: mire kéri őket Theres, illetve, tényleg elképzelhetetlen, ami Lindqvist regényében megtörtént?

A késő ókorból származó, lazán összekapcsolódó történetekből álló regény majd' 2000 év távlatából is szórakoztató olvasmány. Friss, élénk, élő beszédhez hasonló nyelvezete könnyen érthető, sodró lendületű. Főhőse Lucius, egy előkelő ifjú, akit kíváncsisága kever bajba: egy varázslat balul sül el, és ő madár helyett szamárrá változik. Megkezdődik hányattatásainak sora, idegen tájakra, idegen emberek közé vetődik, rengeteg veszélyes helyzetből menekül meg. Végül isteni segítséggel visszanyeri emberi alakját, de az átélt események hatására gyökeresen megváltozik élete.

Lucius kalandjai közben számos vallású, társadalmi helyzetű és kultúrájú embert ismerhetünk meg, akik mind a kereszténység elterjedése előtti vákuumban kavarognak. Óriási a bizonytalanság, hiszen teljes családok tűnhetnek el egyik napról a másikra, rablók és egyéb gonosztevők garázdálkodnak országszerte, egyedüli menedéket csak a vallás nyújthat. De melyik? Rengeteg szekta, felekezet létezik ekkoriban, egymás mellett, vagy éppen összekeveredve imádják az egyiptomi, görög és római isteneket. Hősünk végül Íziszt választja, és az ő dicsőítésének szenteli életét. 

Ne higgyük azonban, hogy valamiféle vallási kézikönyvet írt volna Apuleius. Rövid, de annál velősebb történeteiben hemzsegnek a pajzán, sikamlós fordulatok, de nem hiányoznak a romantikusabb hangvételű mesék sem, a legismertebb talán ezek közül Ámor és Psyché legendája.

A Háború és béke után épp kapóra jött a szépséges sorozat újabb kötete, hiszen éppen azt a kort mutatja be, amiben több regényóriás is játszódik (a H&B mellett például A nyomorultak is). Napóleon uralkodásának 15 éve szinte teljesen átformálta Franciaországot. A történelem során csak kevesen hagytak ilyen rövid idő alatt ennyire markáns nyomot egy ország életében. Mégsem a sokak által zseninek, még többek által pedig megátalkodott gonosznak tartott, kétségkívül megosztó Napóleonról szól ez a könyv. Azt tárja fel előttünk, ami a történelemkönyvek lapjairól kimaradt: hogyan éltek az egyszerű emberek. Mit ettek, hogyan öltözködtek, milyenek voltak a családok, hogyan utaztak - az élet ezernyi apró, hétköznapi eleme jelenik meg előttünk. Az 1800-as évek elején járunk, vagyis egyre közelebb érünk a jelenkorhoz, amit az is jelez, hogy számos, ma használt eszköz, ma ismert eljárás, miegyéb éppen ekkor alakul ki. Elég messze vagyunk viszont ahhoz, hogy az akkori eseményeket elfogulatlanul tudjuk szemlélni, és az élet apró mozzanataiból összeálljon Napóleon uralmának teljes képe.

Ami a francia irodalomban A nyomorultak, az olaszban A jegyesek, az az oroszoknak a Háború és béke: a nagy, nemzeti regény, ami valószínűleg az összes iskolában kötelező olvasmány (és amit feltehetően az összes gyerek a háta közepére kíván). Miért is? A magyarázat rendkívül egyszerű: 1500 oldal.

Ha valaki átrágja magát egy ekkora mennyiségű szóáradaton, akkor nagy eséllyel kerül meghitt kapcsolatba a regény szereplőivel, izgul sorsukért, és az olvasás magányos óráiban szinte a hétköznapjai részévé válnak. Tolsztoj képes volt olyan karaktereket kidolgozni, akik érzelmeket váltanak ki belőlünk, csak arra kell figyelnünk, hogy a megszámlálhatatlan mellékszereplő között ne veszítsük szem elől hőseinket. Ráadásul szereplői folyton változnak, az átélt események hatására újabb és újabb személyiségjegyeiket tárják fel előttünk.

Miközben a főhősök rögös útjain barangolunk, Tolsztoj bőségesen ellát minket történelmi háttéranyaggal - sőt néha az az érzésem támadt, hogy a regény cselekménye csupán ürügy az író történelmi-politikai nézeteinek kifejtésére. Napóleon oroszországi hadjáratának minden részletét nyomon követhetjük, egészen Moszkva bevételéig és a francia sereg kivonulásáig. Az író kitér az orosz belpolitika, valamint a hadsereg irányításának visszásságaira, bemutatja a társadalom belső folyamatait - természetesen az előkelő réteg szemszögéből.

Ezeket a betoldott epizódokat már Hugo-nál is megfigyelhettük, úgy tűnik a korszak íróinak feltett szándéka volt, hogy egy történet puszta leírásán túl kifejthessék saját nézeteiket az aktuális eseményekől, társadalmi folyamatokról. Kortársaiknak ez nyilván kitűnő vitaalapként szolgált, nekünk, akik 150-200 évvel később olvassuk értekezéseiket, érdekes adalékot adnak a száraz történelemleckék mellé.

Na ugye: lehet pszichológiáról érdekesen és olvasmányosan is írni! Épp csak egy kis szerénység és józanság kell hozzá, hogy a téma szakértői belássák, az idegen szakszavak halmozása, a túlzott tudományoskodás riasztó az átlagolvasó számára. A hétköznapi életből vett példákkal, egyszerű stílusával ez a könyv viszont megkedvelteti a pszichológia tudományát az érdeklődőkkel. Tankönyvként is jól használható (részösszefoglalások, a fejezetek végén pedig egyoldalas vázlatok segítik a készülést), de persze a legjobb puszta kíváncsiságból olvasni - ahogy az egyetem után pár évvel én is tettem. 

Nyilván még egy ilyen terjedelmes könyv (több, mint 800 oldal) sem tud minden részletre kiterjedő képet adni egy egész tudományág történetéről, eredményeiről vagy részterületeiről. Arra azonban tökéletes, hogy a pszichológia iránt érdeklődőknek kiindulási alapot adjon, és betekintést engedjen a különféle szakterületek világába. Természetesen képtelenség egy ültő helyünkben átrágni magunkat a könyv-monstrumon, de időről-időre előszedve, elmélyedve egy-egy fejezetben, szép lassan a végére lehet érni. Mindeközben pedig sokat tanulhatunk embertársainkról, és persze saját magunkról is.

Megrázó dokumentarista regény egy párról, akik küzdelmes, közösen végigharcolt életüket egyszerre akarták befejezni, és unokájukról, aki öngyilkosságuk körülményeit kutatja. A magyar vonatkozású történet újabb adalékokkal gazdagítja hazánk 20. századi történelméről kialakult képünket, hiszen a nagyszülők a Holokauszt minden borzalmát átélték, és többször a nulláról kellett újra felépíteniük életüket. Végül Dániában telepedtek le, ahol remekül beilleszkedtek az ottani közösségbe. Unokájuk emiatt nehezen rakja össze saját identitását: egy Magyarországról származó zsidó, Dániában élő nagyszülőkkel, aki Svédországban született és Németorszában él.

Miközben Adorján nagyszülei örökségét bogozza, kirajzolódik előttünk egy rendkívüli szerelem története, ami annyira szorosan kötötte össze ezt a két embert, hogy nem is engedett a közelükbe senkit. A külvilág számára megvolt a jól kitalált szerepük, amit életük végéig játszottak, de valódi énjüket csak nagyon kevesen ismerték. Közös öngyilkosságukat lehet önzésnek, makacsságnak vagy gyávaságnak tekinteni, de annyi biztos, hogy tudatosan, tervszerűen készültek rá. Az utolsó napok eseményeinek tárgyilagos rekonstrukciója rendkívül felkavaró, hiszen még a leghétköznapibb cselekvések is különlegessé válnak, ha tudjuk, hogy most végzik őket utoljára.

A címmel ellentétben a könyv nem növényápolási alapismereteket nyújt, és a kerttervezéshez sem ad hasznos tanácsokat. Ez egy szexuális kézikönyv a középkori arab világból. Szerzője hol virágnyelven, hol szókimondóan, de minden esetben kimerítő részletességgel foglalta össze korának tudásanyagát az adott témában. Állítása szerint könyve félúton van tudomány és művészet között, bár mai szemmel aligha tekinthető hiteles forrásnak. 

Miért érdemes mégis elolvasni? Egy kultúrát rengeteg irányból meg lehet közelíteni, megismerkedhetünk az irodalmával, képzőművészetével, építészetével vagy éppen a történelmével - ritka azonban, hogy ennél mélyebbre jussunk, és bepillantást nyerhessünk az emberek magánéletébe. Furcsa perverzió ez nálunk, embereknél, imádunk leskelődni, kukkolni, titkokat megtudni: erre alapoznak a szappanoperák és a valóságshow-k is. Ez a több, mint 500 éves könyv feltárja előttünk számos arab hálószoba titkát, megtudhatjuk belőle, hogy mit tartottak szépnek, kívánatosnak akkoriban, mi volt az általános nézet a szexualitásról (hogyan egyeztették össze a vallással), és persze jól megfigyelhető benne a férfiak és nők közötti kettős erkölcsi mérce is.

Az első bűnügyi regény, amit tényleg érdekesnek és izgalmasnak találtam. Általában nem kötnek le a száraz okfejtések, találgatások, unalmas párbeszédek, amik a krimik közös jellemzői, ebben az esetben viszont egy olyan könyvről van szó, ami valóban megtörtént eseményeket mond el. Ez a tény egy teljesen más szintre emeli a cselekményt, hiszen végig ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy ezek nem csak kitalált figurák, hanem egyszer valódi, hús-vér emberek voltak, és a szájukba adott mondatok sem csak egy író agyszüleményei, hanem tényleg elhangzottak. Viszont épp emiatt az elkövetett gyilkosság is sokkal rémesebbnek hat, mert tudjuk, hogy nem puszta kitaláció, nem dobhatjuk félre azzal, hogy "ilyen úgysem történhet meg". 

Pedig megtörtént. A regény azonban nem a szörnyűségeket ecseteli, és nem is él a krimik tipikus eszközeivel: már az elején tudjuk, hogy kik az áldozatok, kik az elkövetők, és azt is, hogy elnyerik méltó büntetésüket. Capote nem ezekre fókuszál, hanem arra az útra, amit a két tettes bejárt, amíg gyilkos lett belőlük. Részletesen megismerjük gyermekkorukat, hányatott életüket, korábbi stiklijeiket, beteg lelküket. Félreértés ne essék, nem az a cél, hogy megsajnáljuk őket, a rengeteg beszámoló, interjú, dokumentum inkább egy korrajzot ad az 50-es évek Amerikájáról, annak is a sötét oldaláról. Capote tényregénye mégsem általánosít, pusztán megmutatja, hogy adott körülmények között, bizonyos élmények hatására két ember hogyan jut el a gyilkosság gondolatáig, majd elkövetéséig.

Az ausztrál szerző műve tipikus példája az "irodalmi lehúzásnak", hiszen nem tesz mást, mint fog egy jól ismert történetet (Defoe Robinson Crusoe-ját), és átírja, új elemekkel tölti fel. Ez önmagában még nem lenne probléma, szeretjük más szemszögből átértelmezni a nagy klasszikusokat, így közelítve őket saját problémáinkhoz. Azonban Coetzee Robinson-verziója semmi más, mint öncélú művészieskedés. Olyan szinten cincálja szét a regény szálait, hogy az már élvezhetetlenné válik, talán csak az irodalomtudósok lelhetnek benne némi örömöt.

Kár érte, mert Susan Barton figurája az első részben érdekesen kavarja fel Crusoe patriarchális mini-társadalmát, olyan elemekkel gazdagítja azt, amit igencsak hiányoltam belőle (érzelmek, férfi és nő viszonya, miegymás). Nem sikerült végigvinni ezt a vonalat, az író elveszett a regényírás körülményeinek boncolgatásában, olyan mélységekig kutatva a szimbólumok gyökerét, ahova nem szívesen követi őt az átlagolvasó. 

Részemről tehát maradok az eredeti Robinson-nál, Coetzee könyvét pedig ünnepélyesen visszarakom a Rukkolára, hátha valaki több kedvet érez egy félresikerült irodalmi újraértelmezéshez.

Arra már nagyon régen rájöttek az okosok, hogy gyerekekkel és cuki állatokkal szinte mindent el lehet adni. Ebben a regényben is ez a fő "termék", szerencsére azonban kapunk mellé mást is, ingyen. Aubry édes kis ifjúsági regénye nagyon ártatlan és tiszta. Egy cigány kisfiú és egy kóbor pásztorkutya barátságát meséli el, miközben fontos dolgokat tanít előítéletről, elfogadásról és szeretetről. A provance-i falu lakosai kitűnően mintázzák a tipikus emberi reakciókat: félelmet az ismeretlentől, pletykálkodást, rosszindulatot, de a józanságot, őszinteséget és nyíltszívűséget is.

Aubry regényének nagy előnye, hogy kortól és helytől függetlenül is élvezhető, hiszen olyan alapigazságokat fogalmaz meg, amik bárhol-bármikor érvényesek, örök témát adva a beszélgetésre. Jó dolog, hogy ezt egy ifjúsági regénybe csepegtetve is megkapjuk, és ilyen korán találkozhatnak az olvasópalánták ilyen jellegű művekkel is.

Romantikus történet egy diktatúra közepén (Pinochet Chiléjében), ahol az állandó bizonytalanság és bizalmatlanság lassan felőrli a mindennapok nyugalmát és az emberi kapcsolatokat. Csak azok képesek átvészelni ezt az időszakot, akik elég talpraesettek és mindemellett önzetlenek is. A katonai önkényuralom árnyékában csak az őszinte szeretet (legyen az szerelem vagy barátság) tud fennmaradni, egyedül ez segíti át az embereket a válsághelyzeteken.

A valós eseményeken alapuló regény igazi dél-amerikai alkotás, túláradó érzelmekkel és néhol giccsbe hajló leírásokkal, jelenetekkel. A számtalan mellékszereplő is gondosan kidolgozott karakter, így egy igazán színes tablót kapunk Chile társadalmáról, ahol egymás mellett létezik babona és tudomány, luxus és nyomor, elvakult patriotizmus és felvilágosult liberalizmus. Allende célja nem az olvasó sokkolása volt: az erőszakos, kegyetlen jeleneteken finoman átsiklik, épphogy csak érzékeltetve a szörnyűségeket. Valószínűbbnek tűnik, hogy emléket akart állítani egy korszaknak és a benne élőknek, miközben megpróbálta a szépet és a jót is megmutatni benne.

Úgy tűnik, hogy a II. világháború és a holokauszt kimeríthetetlen téma az írók számára. Zusak egy ritkábban szerepeltetett csoportról, a hitleri Németország polgárairól ír. Ők azok, akiket sokan vádolnak a nácizmus elfogadásával, sőt megerősítésével, vak és kérlelhetetlen szabálykövetéssel. Nyilván akadtak köztük nem kevesen, akik a Führer minden szavát elhitték, és azonosultak vele, de talán többen voltak azok, akik csak félelemből vagy kényszerből cselekedtek. A náci pártba belépni akkoriban a túlélést jelentette: a tagok kaptak munkát, gyerekeik jobb iskolába járhattak, a törvény sem sújtott le rájuk olyan szigorúan. Ki lenne olyan felelőtlen, hogy családját veszélyeztetve, nemet mondjon erre a lehetőségre? Fonák rendszer volt ez, ami erősen hatott az emberek lelkiismeretére. Létezik azonban egy magasabb értékrend is, ami nem engedi, hogy csak a saját és családja biztonságával törődjön valaki, hanem megköveteli, hogy elvi alapon kérdőjelezze meg az egész rendszert, és vonja ki magát alóla.

E két erkölcsi irány között próbáltak egyensúlyozni nagyon sokan, köztük a főszereplő Liesel apja is. A kislány zaklatott gyerekkora után kerül nevelőszülőkhöz, ahol végre érzelmi biztonságot kap. Legnagyobb szenvedélye az olvasás, a könyveken keresztül teljesedik ki a személyisége, és emelkedik magasan a náci hétköznapokban elgyötört emberek fölé. Emiatt gyakran veszélybe kerül, sokan bántják is, de valahol ez büszkévé teszi őt, hiszen megerősíti abban, hogy neki van igaza. Egy éjszaka aztán elveszít mindent, ami fontos volt számára, és már azt hinné, hogy egyedül maradt a világban, ám ekkor visszakap valakit, akiről már régen lemondott. A történet papíron véget ér, de az olvasó reménykedhet, hogy ez a két nincstelen, magányos ember együtt kezd majd új életet.

Nehéz eldönteni, hogy a regény két főhőse a társadalom peremére szorult szellemi forradalmárok, vagy csak tönkrement életű naplopók? Bárhogy is legyen, abszurd kalandjaik alapjaiban rengetik meg a társadalmi rendbe vetett hitünket. Adott egy elhízott, kopasz filozófiaprofesszor, aki még soha egy sort sem írt, cserébe viszont kellően antiszociális és hedonista. Egy szép napon összeakad egy börtönből szabadult, félkarú-féllábú, ámde rendkívül céltudatos rablóval. Megszületik a nagy ötlet: raboljanak együtt bankokat. A kezdeti sikereken felbuzdulva egész mítoszt teremtenek maguk köré, ők lesznek a "Gógyigaleri", akik tetteikkel a filozófiát és a szabad gondolkodást népszerűsítik. A szerencse, a véletlen és az emberi butaság következtében minden szorult helyzetből megmenekülnek, miközben egyfajta barátság is szövődik köztük. Végül a csúcson hagyják abba, és mindketten visszatérnek előző életükhöz, anélkül, hogy a rendőrség valaha a nyomukra akadna.

Eddie és Hubert kalandjai rávilágítanak arra, milyen is lehet egy kis időre kiszállni a mókuskerékből, a hétköznapok taposómalmából. Rádöbbentenek, hogy az életet nem csak úgy lehet élni, ahogy azt megmondják nekünk, vagy ahogy a többség teszi. Természetesen nem kell azonnal a legközelebbi bankba sietni egy kis pénzmagért, de azért jó tudni, hogy vannak más utak is, ha esetleg a nyárspolgári lét nem felelne meg az ízlésünknek.

A Holokauszt-irodalom talán legkülönlegesebb alkotása Spiegelmané. Szakít a szépirodalom hagyományaival, és családjának történetét képregény formájában rögzíti. A populáris kultúra termékének ilyen rangra emelése egyéni megoldásokat is követel: tömör, csupasz mondatok, erős, sokkoló képek - mindez fekete-fehérben. Spiegelman allegorikus világában a zsidók egerekként, a németek macskákként, a lengyelek pedig disznókként jelennek meg. 

A képregény két idősíkban játszódik, az író édesapjának visszaemlékezései adják a fő vonalat, amit meg-megszakítanak a "jelen" eseményei, egy-egy jellegzetes epizód az alkotás létrejöttének folyamatából. Így egyszerre bontakoznak ki előttünk a lengyel zsidó család egyre rémesebb szenvedései és a két generáció lelki terhei. Az emlékezés fonalát az 1930-as évek közepétől vesszük fel, így tanúi lehetünk az egyre kegyetlenebb rendelkezéseknek, a gettósításnak, végül pedig az elhurcolásnak. A realista, őszinte illusztrációkkal valósággá válik az elképzelhetetlen: a haláltáborok, a krematóriumok, gázkamrák és az áldozatok megszámlálhatatlan tömege. Döbbenetes és lesújtó élmény a lapokat forgatni.

A képekben rögzített események mögött pedig ott van két generáció szörnyű öröksége, a leküzdhetetlen bűntudat. A Holokausztot nem a legjobbak, és nem is a legrosszabbak élték túl - létezésük a puszta véletlennek, a vakszerencsének köszönhető csupán. Éppen ezért érezhetnek egyfajta paradox bűntudatot: miért ők maradtak meg, miért nem a többiek? Leszármazottaik, a második generáció tagjai (ide tartozik a szerző is) pedig állandó megfelelési kényszerrel küzdenek, hiszen hogyan is lehetne egy olyan tettet túlszárnyalni, mint a haláltáborok túlélése? Szüleikhez képest nekik sokkal könnyebb az életük, hogyan is panaszkodhatnának hát egyszerű, hétköznapi problémáik miatt? Súlyos kérdések ezek, amikre nehéz megtalálni a választ, mégsem szabad hagyni, hogy a feledés homályába vesszenek.

Hiába próbálok változatos témákat keresni, mikor olvasnivaló után nézek, megint úgy esett, hogy egyszerre találtam két olyan könyvet, ami a háborúról és annak szörnyűségeiről szól. Talán ebből is látszik, hogy a két világháború mekkora hatással volt a művészetekre (is), és hogyan adott mondanivalót írók generációinak.

Moravia egy egyszerű kereskedőnő és lánya sorsán keresztül mutatja be a háború dúlását Olaszországban. A II. világháborúról szóló alkotások közül ez a regény a visszafogottabb vonalat képviseli - vagyis nem közvetlenül a harctéren vagy a haláltáborokban játszódik. Ennek ellenére a római asszony véget nem érő szóáradatából mellbevágó részletességgel bontakoznak ki a tönkrement életek, kettétört sorsok történetei. A kiszolgáltatottság, reményvesztettség és bizonytalanság krónikája ez, egy olyan világból, amiben minden egyes nap újabb küzdelmeket hoz. Ám téved az, aki szerint a legnagyobb harc két fél között dúl: a háború legnagyobb próbatétele az egyénekben, a lelkekben zajló csata, aminek a tétje nem kisebb, mint az emberi méltóság és a józan ész megőrzése. Akadnak, akik fel sem vették a kesztyűt, illetve fel sem merült bennük a harc lehetősége, és lelkiismeretüket sutba dobva álltak be a gyilkosok közé. Mások a testi-lelki egészséget felőrlő borzalmak között, a túlélésért küzdve mondtak le a civilizált értékrend luxusáról, hogy aztán, hatalmas szerencsével túlélve a háborút, egy életen át rágódjanak tetteiken.

Cesira és Rosetta számos viszontagság után, szinte a legutolsó pillanatban esik áldozatul - a támadás nem az életüket követeli, hanem a kapcsolatukat. Hiába őrizgették belső békéjüket, tiszta lelkiismeretüket, ártatlanságukat, a háború végeztével ettől is megfosztották őket. Anya és lánya sosem lesz már ugyanaz a két nő, akiket a regény elején megismertünk. Lehetséges-e az újrakezdés? Az egzisztenciát talán újra lehet építeni, de az összetört lelket? Moravia ránk bízza a választ, de egy halvány reménysugarat hagy nekünk.

Nem tudok olyan nőhöz vonzódni, akit okosnak tartok. Valahogy úgy érzem, mintha homoszexualizmus volna.

Ez a szimpatikusnak éppen nem nevezhető gondolat ragadt meg leginkább az emlékezetemben, miután befejeztem a könyvet. Talán szellemességnek szánta a szerző, vagy tényleg ez volt az akkor uralkodó felfogás, mindenesetre nem túl hízelgő a női nemre nézve.

Túllépve ezen a hímsoviniszta megnyilvánuláson, egész élvezhető könyvet kapunk. Van itt minden, ami egy rejtelmes krimihez kell: vadregényes angol tájak, szellemek és okkult tudományok. Mintha Szerb felütötte volna a "Hogyan írjunk misztikus detektívregényt?" című könyvet, és pontról-pontra követte volna az utasításokat. Szerencsére nem követte el Dan Brown hibáját a Da Vinci-kóddal, és nem vette túl komolyan magát. Számos forrást felhasználva hűen és érdekfeszítően mutatja be a rózsakeresztesek legendáját, de nem próbálja ezt valódi jelenségként beállítani. A könnyed elegancia még a legrémesebb részletek bemutatásánál sem törik meg, ami még inkább eltávolítja a valóságtól a történteket. A szereplők is csupán bábok, igazi jelenlét nélkül, csak a cselekmény kibontásának eszközei.

Külföldre szakadt honfitársunk, Bátky János szemével figyelhetjük a két háború közötti Anglia társadalmát, mozgalmas társasági életét és persze a gazdag rétegek időtöltését. A tudós nem felejti el magyar gyökereit, de az arisztokraták csak egzotikus érdekességként tekintenek származására. 

Mindent összevetve, Szerb Antal "hobbikönyve" igényes, kifinomult nyelvezetével csemege lehet a szépirodalomra éhezőknek, és remek kedvcsináló egy angol utazáshoz!

Azt már Stephen King óta tudjuk, hogy az emberi elme a borzalmak legfélelmetesebb tárháza. Bár Fowles regénye nem kimondottan horrortörténet, inkább pszichológiai jellegű, a kiszolgáltatottság, a bezártság rémesebbek bármilyen véres jelenetnél.

Mirandát, a gyönyörű, tehetséges és intelligens festőtanoncot foglyul ejti egy antiszociális, beteg férfi egy luxusbörtönben, amit lottónyereményéből épített. Itt aztán lesi a lány minden kívánságát, udvarias vele, látszólag semmiféle hátsó szándék nem vezérli. A lány "birtoklásának" puszta ténye teszi őt boldoggá. Miközben a férfi lepkegyűjteményét nézegeti, Miranda rádöbben, hogy ő is csak egy különleges tárgy elrablója szemében. Az egyszerű, műveletlen és lomha férfi lassan felőrli a lány intellektuális fölényét, a bezártság és a magány pedig az egész lényét. A fényt kioltja a sötétség, és nyomtalanul eltűnik. Ez az érthetetlen halál azonban talán csak az első a sorban, hiszen bármikor újabb pillangó akadhat a tébolyult férfi hálójába.

Megrázó regény egy kisfiúról, aki halott apja emlékét kutatja, és egy családról, amin mély nyomokat hagyott a gyász. A második világháborútól egészen a szeptember 11-ei terrortámadásokig ívelő történetben mindegyik szereplő különleges, már-már különcnek mondható. 

A nagyszülők kapcsolata sem hétköznapi, hiszen a férfi nem beszél, írásban, illetve gesztusokkal kommunikál, a nő pedig sokáig úgy tesz, mintha nem látna. Így aztán egész kódrendszert dolgoznak ki, bonyolult szabályokkal próbálják ésszerűsíteni életüket, ami még a háború alatt, szeretteik elvesztésekor hullott darabokra. A nagymama végül egyedül nevelte fel egyetlen gyermeküket, aki a World Trade Center-ben vesztette életét. Oskar, az unoka rendkívüli fiú: rengeteg dolog érdekli, és olyan összefüggéseket is észrevesz, ami még a legnagyobb koponyák figyelmét is elkerüli - újabb és újabb találmányok pattannak ki a képzeletéből. Édesapjával nagyon jól megértették egymást, éppen ezért Oskar nem tudja elfogadni az elvesztését.

Egy napon aztán talál egy kulcsot egy borítékban, amin csak annyi áll: "Black". Itt veszi kezdetét a kisfiú majd' egy éven át tartó expedíciója, amely során New York összes Black vezetéknevű emberét fel szeretné keresni. Útjai során aztán furcsábbnál furcsább emberekkel hozza össze a sors, akik mind megosztják vele életük történetét. Oskar gyermeki éleslátással (akárcsak Exupéry Kis hercege) mutat rá a "fölnőttek" gyengeségeire, képmutatására vagy esendőségére. Eközben azonban saját magáról és az emberi kapcsolatokról is sokat tanul, így talán egy nap majd képes lesz feldolgozni a gyászt. 

Ezt a súlyos és komoly témát szerencsére nem rontotta el fölösleges pátosszal vagy érzelgősséggel az író. Őszinte, emberközeli hangja talán a gyerek-narrátornak is köszönhető, hiszen Oskar egyszerűen és világosan írja le érzéseit. Kilenc évnyi biztonság és önfeledtség után meg kell tapasztalnia a legnagyobb veszteséget, ami érheti - ezt a fájdalmat talán csak az csillapítja, ha még szorosabb kapcsolatot alakít ki nagymamájával, édesanyjával, és az életében csak most először felbukkanó nagyapjával.

Nagy Lajos karcolat-gyűjteményét elolvasva olyan mérhetetlen világvége-hangulat szállt meg, hogy kénytelen leszek valamiféle tudatmódosító szerhez nyúlni, ami visszarángat a normális kedélyállapotomba. Köszönhető mindez annak a keserű, ironikus hangvételnek, ami az egész kötetet jellemzi. Megjelenik benne a Horthy-korszak kisemberének minden fájdalma, nyomora és kétségbeesése, egy jó adag cinizmussal nyakon öntve. Kétélű fegyver ez a cinizmus: miközben "sírva vigadunk" saját balsorsunkon, hajlamosak vagyunk az egész társadalmat behálózó problémákat elbagatellizálni. Leírva viszont éppen ellenkező hatás érhető el, a humorral álcázott sötét világkép sokszor megrázóbb, mint bármilyen kesergés vagy panaszáradat.

Nagy Lajos szövegének ereje az ellentmondást nem tűrő realizmusában rejlik, ahogy a szegény és gazdag társadalmi rétegek közti különbségeket a legmeghökkentőbb példákon mutatja be. A természetrajzi leírásokba bújtatott kőkemény társadalomkritika dühös, lázadó hangja komoly veszélyeket rejtett magában, hiszen nincs olyan vezetői réteg, amelyik jó néven veszi, ha negatív véleményt fogalmaznak meg működéséről.

Talán nem véletlen, hogy ezek a "keserű pirulák" apránként, hétről-hétre leközölve jelentek meg a sajtóban. Így, ömlesztve olvasva túlságosan is nyomasztóak, az olvasót szinte megfojtja a szomorú valóság.

Egy rendkívül érdekes és egyedi könyv, amit végtelen számú értelmezési lehetőséget rejt magában.Tekinthetünk rá írástechnikai kísérletként, mivel egyáltalán nem követi a hagyományos bevezetés-tárgyalás-befejezés formulát. Öt történetszál első fele követi egymást, néhol a mondat közepén megszakítva, hogy aztán egy középső, egybefüggő rész után folytatódjanak. A regény így egy tükörszimmetrikus szerkezetet kap, hiszen a legelső történet végét tudjuk meg legutoljára. Hasonlíthatjuk az egészet egy hagymához is (Shrek után szabadon), ha a történeteket nem lineárisan követjük, hanem "kívülről" haladunk "befelé", a lényeghez.

A formai lelemény után említést érdemel persze a nyelvi is: mivel a történetszálak különböző korokban játszódnak (az 1800-as évektől egészen a távoli jövőig), az író a szavak, kifejezések, szófordulatok használatával is igyekezett illusztrálni az ugrásokat. Ez olyannyira sikerült neki, hogy sokszor igen nehéz volt követni a cselekményt, hiszen bele kellett rázódni az új stílusba - kíváncsi vagyok, hogy a magyar fordításban ezt hogyan oldották meg.

Mindezek után érkezünk csak el a tartalmi kérdésekhez - úgy gondolom, hogy az első olvasás után nehéz egyértelmű véleményt megfogalmazni, annyira lekötik az ember figyelmét a fentebb említett újdonságok. Annyi bizonyos, hogy minden történetszálat egy-egy főszereplő ural, akik sorsa valamilyen furcsa úton-módon összekapcsolódik. Kitűnő példája a művészetek erejének, hogy egy levél, könyv, vagy zenemű hogyan képes gondolatokat formálni létrejötte után akár több évszázaddal is. A másik tanulság, amit levonhatunk, már korántsem ennyire pozitív: hiába ismerjük elődeink tetteit, hiába értjük, miben hibáztak, vagy mit csináltak jól, egyszerűen képtelenek vagyunk ebből tanulni. A Felhőatlasz pontosan arra világít rá, amit saját fontosságunk illúziójába ringatva hajlamosak vagyunk elfelejteni, a tényt, hogy irinyó-pirinyó porszemek vagyunk csak a világban. Van körülbelül nyolc évtizedünk arra, hogy valami értelmeset kezdjünk az életünkkel, hogy valami maradandót hagyjunk magunk után, de aztán eltűnünk, ki tudja, hova. Hogy emlékünket megőrzik-e az sokszor csupán szerencse vagy a véletlen kérdése, mégis vigasztaló talán a gondolat, hogy bekerülhetünk az emberiség közös "emléktárába".

Különleges kis könyv ez: szerzője egy tudós lelkületű, szicíliai származású herceg, akinek halála után jelent meg egyetlen műve. Lampedusa saját bőrén tapasztalhatta meg az olasz nemességet érzékenyen érintő társadalmi változásokat, ezért regénye akár egy első kézből származó beszámoló is lehetne, ám ő inkább egyik felmenőjének életéről írt krónikát. Dédapja szintén érdeklődött a tudományok iránt, komoly csillagászati kutatásokat végzett, emellett gondosan óvta-ápolta a család hírnevét.Egyszeriben azonban egy polgárháború kellős közepén találja magát, ami teljesen átírja az eddig kőbe vésettnek hitt osztályrendszer szabályait. A herceg és családja korábbi társadalmi pozícióját ugyan elveszíti, az értékek, az erkölcs megtartásával azonban látszólag sikerül állandóságot biztosítaniuk a társadalmi kavarodásban. 

A "nagy történelem" mellett megjelenik az egyének, a halandó emberek sorsa is, hiszen a dinasztiák hiába ívelnek át évszázadokat is akár, ez a hosszú lánc emberi életek láncszemeiből fonódik össze. A kegyetlen szicíliai nap hamar öregít, az egykor hatalmas és erős herceg szinte érdeklődve figyeli teste hanyatlását. Bölcs szemmel figyeli a fiatalok szerelmes bolondozását, tudva, hogy ez is csak egy múlandó része életüknek. Mikor aztán halálos ágyán visszatekint életére, szomorú eredményre jut: számbavéve az örömteli, jelentőségteljes pillanatokat és a fájdalmas, haszontalan, vagy dühítő emlékeket, rájön, hogy 73 évéből talán 2-3-at élt "igazán". Aztán ez a nagy ember is semmivé lesz, gyerekei hiába próbálnak megőrizni mindent a régi dicsőségében, a polgárháború vihara ledönti az utolsó mentsvárakat is.

Follett egy újabb zseniális regényben ismét elrepít minket A katedrális helyszínére, Kingsbridge-be. 200 év telt el a világsikerré vált első rész cselekménye óta, amihez csak néhány laza szállal kapcsolódik - a felszínen. Valójában számos hasonlóságot lehet felfedezni a két regény között, ami természetesen fakadhat az író stílusából is. Egyik főszereplőnk ismét egy erős nő, aki nem hajlandó elfogadni a társadalom által kijelölt sorsát, és ahelyett, hogy férjhez menne vagy gyerekeket szülne, képezi magát, hogy másokon segíthessen - ehhez azonban le kell mondania szerelméről. Másik főhősünk egy elszegényedett nemesi család fia, aki nem túl jóképű, nem is feltűnő jelenség, viszont rendkívül intelligens és tehetséges építész. Az ő útja sem egyszerű, hiszen újra és újra be kell bizonyítania igazát az idősebb és konzervatívabb mestereknek, feljebbvalóinak, akik irigyen szemlélik forradalmi újításait.

Rajtuk kívül persze számos más karakter sorsát követhetjük nyomon, ki jobban, ki kevésbé részletesen kidolgozott személyiséggel, háttértörténettel rendelkezik, ám az biztos, hogy mindig értjük, hogy ki mit és miért tesz, gondol vagy érez, hiszen Follett már-már szájbarágós pontossággal írja le ezeket. Sokszor viszont éppen ezért sikkad el a lényeg: mitől lesz valaki alapvetően gonosz, rosszindulatú és bosszúálló? Ezek vajon veleszületett tulajdonságok, vagy az átélt események, tapasztalatok hatására alakulnak ki az emberben?

Már ennyi is elég lenne egy izgalmas történethez, Follett azonban nem éri be a puszta intrikával, a középkori díszlet megelevenedik, és szörnyű valósággá válik - kitör a pestis. Az ilyen krízishelyzetben mindenki leveti álarcát, és kiderül, milyen is az igazi jelleme. Akad, aki csak saját magával törődve menekül, és olyan is, aki a halálos veszéllyel nem törődve segít másokon - végül elnyeri méltó jutalmát ez is, az is.

Összesen három könyvet olvastam el a szerzőtől, és úgy vélem, hogy ez a szám nem is fog tovább növekedni. Úgy tűnik, hogy "kronológiailag" visszafelé haladtam, és a legutóbb olvasott regény a kiindulópontja az amerikai szerző elborzasztó világképének. Kamaszokat látunk, akiknek a talpa alól teljesen kicsúszni látszik a talaj: mindent szabad, semmi sem tilos, nincsenek korlátok. Ezt azonban korántsem felszabadító élményként élik meg, sokkal inkább frusztrálónak és bizony félelmetesnek. Ezeket a nyomasztó érzéseket igyekeznek irdatlan mennyiségű droggal és alkohollal leplezni, mert pénz az persze van rá - ha pedig elfogy, mindig akadnak más utak... Emlékképekben még azért felsejlik egy régi, letűnt világ, ahol még minden rendben volt, ahol apuka anyukával élt és nem egy másik apukával, ahol a nagyszülőkkel lehetett beszélgetni és játszani, és mindenki tudta, mi történik éppen a másikkal. Ebből a világból a 18 éves fiataloknak csak a nosztalgia érzése marad, ahogy elveszetten bolyonganak régi iskolájukban az egyetemről hazatérve, kétségbeesetten próbálva felidézni egy letűnt korszakot, legbelül sejtve, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan.

Ezekből a tinikből lesznek aztán a Glamoráma és az Amerikai pszicho teljesen félrecsúszott, minden morális ítélőképességet nélkülöző, boldogtalan felnőttjei, amin a kezdeteket ismerve már nem is csodálkozhatunk. Túl könnyű lenne rávágni, hogy jó dolgukban nem is tudnak már mit kezdeni magukkal - nekem sokkal inkább tűnnek szánalomra méltónak, hiszen egy olyan világ "termékei" ők, ahol a döntés jogát kivették a kezükből, és ők csak tehetetlenül sodródnak a beléjük táplált célok felé.