Még a mi időnkben is érdekesnek számító, a maga korában pedig egyenesen szenzációs utópiát olvashatunk, ha Wells művére esik a választásunk. Az időutazás mindig is foglalkoztatta az emberiség fantáziáját, mind a múlt, mind pedig a jövő irányába. Hogy elkerülje a jelen módosítását, hősünk úgy dönt, hogy a jövőbe látogat el, tudós ember lévén a technika és a tudomány fejlődése érdekli elsősorban. Sajnos csalódnia kell, a biztonságban és jólétben az eljövendő korok emberei ugyanis testileg-szellemileg is visszafejlődtek, mondhatni elkényelmesedtek. Ráadásul két külön "kasztra" is osztódtak, a felszínen élő szelíd és egyszerű lények jelentik a zsákmányt a földalatti, rovarszerűvé torzult leszármazottainknak. Érdekes, hogy Wells hőse saját korának politikai megosztottságával magyarázza a későbbi biológiai-evolúciós átalakulást.

A könyvből persze filmfeldolgozás is készült, mely sok esetben nélkülözi azt a mértékű tudományos megalapozottságot, ami a regényt hihetővé, de egyúttal kissé vontatottá is teszi. Úgy tűnik, mintha Wells minket, az olvasókat is meg akarná győzni az időgép létezéséről, ami persze ennyi év távlatából már-már megmosolyogtató, azonban saját korában, a számos új találmány forgatagában még akár hihető is lehetett.

Mai világunkban egy cigányokról szóló könyv sokak számára provokatívnak, merésznek számít, míg mások (akiktől a könyv címe is ered) nem tartják méltónak ezt a csoportot arra, hogy kultúrájuk, történetük nyomtatásban is megjelenjen. Szerencsére akadnak olyanok is, akik felismerték, hogy hosszútávon mindenképpen egymás megismerése, a békés együttélés kifizetődő a jelenlegi ellenségeskedés és szembenállás helyett. A könyvben bemutatott cigány emberek nem tipikus képviselői az "átlag" cigányságnak, életkörülményeik, képzettségük és világfelfogásuk különbözteti meg őket a többségtől. Mindegyikük élete egyedi sikertörténet, de keserűséggel, szegénységgel is találkozhatunk bennük. Úgy gondolom, hogy a könyv legfontosabb üzenete, hogy megmutassa nekünk, a többségnek, és a kisebbség többi tagjának is, hogy tessék, így is lehet élni-boldogulni. Ezek a pozitív példák talán előmozdítják a cigányság felemelkedését, és talán sok akadályt is elgördítenek az útjukból.

Egy zseniális, modern gyerekkönyv, ami próbál játékosan és szórakoztatóan nevelni szülőt és gyermeket egyaránt. Anélkül, hogy túl didaktikus lenne, igyekszik felhívni a figyelmet olyan aktuális problémákra, mint például a TV káros hatása a gyerekek fejlődésére. Természetesen azért több is ennél, Dahl nyelvi leleményei és vicces versei irodalmi értéket is adnak a könyvnek. Legnagyobb erénye mégis az, hogy a gyerekeket nem nézi hülyének, nem akar mézesmázos, szirupos lenni, pontosan tudja, hogy humorral és őszinteséggel sokkal több mindent el lehet érni az aprónépnél is (vagy csak náluk). Egy szó mint száz, sokkal több ilyen gyerekkönyv kellene még, és akkor talán újra divatba jönne az olvasás a legkisebbek körében is.

A könyvből két filmfeldolgozás is készült, az újabb Tim Burton rendezésében, aki tökéletesen megvalósította a könyv hangulatát, látványvilágát.

Nagyon irigylem azt a szabadságot és gondtalanságot, amivel Kerouac hősei nekivágnak a nagy amerikai kontinensnek, és keresztül-kasul bejárják azt. A 40-es, 50-es évek Amerikájában járunk persze, hatalmas autók, jazz, a csapból is benzin folyik, hiszen rég túl vagyunk már a nagy gazdasági válságon. Nincs terrorizmus, nincs politika, csak a kalandvágy, ami sosem hagyja nyugodni hőseinket: amint megérkeznek New York-ból San Francisco-ba, már fordulnak is vissza. Nem mintha anyagi helyzetük tenné lehetővé ezt a kalandozást, épp ellenkezőleg, a pénz hiánya még izgalmasabb helyzetekbe sodorja őket, még több érdekes emberrel találkozhatnak, amíg egy tank benzinrevalóért güriznek egy gyapotföldön, vagy egy étterem konyhájában.

Sajnos van a könyvnek egy másik, kevésbé "happy" oldala is, ha nem a főszereplők, hanem feleségeik, barátnőik és gyerekeik szemszögéből nézzük az eseményeket. Ők csak annyit tapasztalnak a leírt kalandokból, hogy hónapokig kell egyedül, kereset nélkül fenntartaniuk magukat, vagy épp pénzt küldeniük a ki tudja hol csavargó léhűtőknek. Ez a nézőpont persze nem jelenik meg a könyvben, mert csak rontaná az összképet, és belerondítana az életművészek dicsőítésébe. Nincs szó arról, hogy ilyen kalandokra csak férfiak képesek, mert csak ők bírnak olyan fokú önzéssel, ami lehetővé teszi családjuk hátrahagyását. Ez az a szempont, ami miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni a könyvet, sőt, bizonyos részeknél kifejezetten idegesített a gyerekes és egocentrikus "férfiak" őrült ámokfutása.

Azt hiszem, egy időre kivégeztem az írónő műveit, de hiába olvastam mostanában több könyvét is, egyiket sem lehet sablonosnak nevezni. A legutóbbi, Sexing the cherry - a cím amúgy nem olyan egyértelmű, mint ahogy elsőre tűnik, a cseresznyefa "nemének" megállapítására vonatkozik, tehát több köze van a kertészethez, mint az erotikához! Ezt leszámítva a könyv több szempontból is pengeélen táncol, néhol nehéz eldönteni, hogy pornó-e vagy horror, filozofikus elmélkedés vagy történetmondás, valóság-e vagy mese. Winterson világába ugyanúgy beletartozik a nagy londoni pestisjárvány, mint a környezetszennyezés, a Széttáncolt cipellők meséje vagy a nagy földrajzi felfedezések leírása. Ebből állít össze egy egyedi és azonnal felismerhető világot, teremt önálló mitológiát, gondol újra és tovább jól ismert történeteket. A regény az erotika, a horror és a misztikum elegye, amit sajnálatos módon nem fordítottak le  magyarra - ahhoz lehet, hogy több bátorság kéne még...

A könyv az általunk is ismert "boldog békeidők" Angliájában játszódik, a két világháború közti időszakot öleli fel. Fő témája talán a változás, pontosabban a társadalmi változások bemutatása, ugyanis betekintést nyerünk egy igazi angol arisztokrata család hanyatlásába. A főhős Oxfordban töltött diákéveinél kapcsolódunk be a történésekbe, és csöppenünk kívülállóként egy hagyományos vidéki kúriába, ahol megismerhetjük az igazi "BBC English" bölcsőjét. Ez az udvariasság, finomkodás és tapintat mindenféle érzelem kimutatását ellenzi, ennek megfelelően a könyv is viszonylag száraz és ízetlen, hiába bontakozik ki nagy nehezen a love story. Olyan érzés olvasni, mintha a szereplőknek minden mindegy lenne, egyszer csak megházasodnak, mert eljött az ideje, rátalálnak valaki másra, akibe végre szerelmesek is, de ezt is csak visszafogottan, elválnak, persze teljes egyetértésben - tiszta robotok. Ez főként a férfiaknál figyelhető meg, akik amúgy is többre tartják egymás társaságát, mint a nőkét - és most én is finoman céloztam - és egész életükben az egyetemi barátaik után sóvárognak. Egyszóval nem tett rám túl mély benyomást a regény, nekem több érzelem és szenvedély kell, hogy valami hasson - érdekes módon ezt a regény egyik szereplője is megfogalmazza: 

... and what did I find? Charm again. "Not quite my cup of tea, " I thought; " this is too English." I have the fancy for rather spicy things, you know, not for the shade of the cedar tree, the cucumber sandwich, the silver cream-jug, the English girl dressed in whatever English girls do wear for tennis - not that, not Jane Austen, not Miss Mitford.

Mostanában eléggé elhanyagoltam a blogomat, és az olvasást is, de ennek megvolt a maga oka: a szakdolgozatomat írtam. Ezért a billentyűzetet, amikor csak lehetett, elkerültem, az olvasásról meg lelkiismereti okokból voltam kénytelen lemondani. Na de szerencsére elkészültem, úgyhogy újult energiával vetem bele magam a könyvek tengerébe.

Winterson műve igazán baráti hosszúságú, "egydélutános" könyv, amit nem csak a terjedelme, hanem a tartalma is elősegít. A napóleoni háborúk idején járunk, és a kezdetben két szálon futó cselekmény az 1805-ös évben összefonódik, amikor is két főhősünk útja keresztezi egymást, majd együtt folytatódik. A könyv jelentős része Velencében játszódik, nekem már ezért is letehetetlen volt, de az írónő még adott egyfajta túlfűtött, misztikus hangulatot is a cselekmények, ami végleg odabilincselt a lapokhoz. A két főhőssel két világnézet is találkozik, ami részben megfeleltethető a nyugati és a keleti hagyományoknak. Ez utóbbi mesés, számunkra sokszor felfoghatatlan jelenségeivel teljesen rabul ejti párosunk férfi tagját, aki végül bele is őrül az átélt eseményekbe, kalandokba. Egyszóval még ez a rövid, tömör történet is megtelik jelentésrétegekkel, melyeket többszöri olvasás után fedezünk csak fel.

Egy írónő írása egy írónőről, aki egy írónőről ír... ezzel össze is foglaltam a mű lényegét. Egy nagyon mély, a nőiséget alapjaiban érintő könyvről van szó, ami mellett nehéz szó nélkül elmenni, egyrészt a stílusa, másrészt a mondanivalója miatt. Egy érdekes gondolatkísérlet keretében kapunk bepillantást az 50-es évek Angliájának politikai és társadalmi helyzetébe egy nő szemszögéből.

A politikai vonatkozás már önmagában is érdekes, hiszen brit kommunisták találkozóiról és nézeteiről olvashatunk - míg magyarként a saját bőrükön tapasztalhatták meg az emberek a rendszer áldásait, addig az angolok kívülállóként, elméleti síkon játszottak el a teljes egyenlőség elméletével, eleinte tisztelve és felnézve Sztálinra és a többi vezetőre a keleti országokban, aztán kiábrándultan és csalódottan a gyakran borzalmas realitástól.

A nőiség rendkívül (már-már túlságosan is) erősen van jelen a műben. Egy nő gondolatait, érzéseit követjük, aki ezeket a folyamatokat kategorizálva, külön jegyzetfüzetekbe gyűjti, naplók formájában. Sokszor még nőként is nehéz azonban követni az érzések, hangulatok változását, sőt még azt is megkockáztatom, hogy nekem talán nincs is ennyi gondolatom vagy érzésem, amiről írni tudnék. Mindenesetre nagyfokú ön-megfigyelési készség szükséges hozzá - csak miközben magunkra figyelünk, elmegy mellettünk az élet...

Karinthy-hetet tartottam, és megmondom őszintén, nagyon jó érzés néha újra rájönni, hogy azért a magyar írók között is vannak kimagaslóak, és nem csak a vak hazafiság emeli őket a magasba. Karinthy rendkívül művelt, felvilágosult és nem mellesleg humoros író, akinek ez az önéletrajzi regénye is ötvözi ezen tulajdonságait.

Végigkövethetjük agydaganatának történetét a kezdeti tagadástól, kétségbeeséstől egészen a svédországi műtétig, ami nagyon bizarr: Karinthy szinte végig ébren van közben, és orvosi ismereteinek birtokában teljesen tisztában van vele, hogy éppen mi zajlik a koponyájában. A betegség, és a vele járó pszichológiai folyamatok leírása is érdekes, de engem leginkább a hétköznapok leírása fogott meg, ugyanis betekintést nyerünk egy író-újságíró mindennapjaiba. Néha előfordult viszont, hogy kicsit "elszállt", ilyenkor a (számomra) szinte követhetetlen eszmefuttatások, bonyolult álmok közül jó volt újra biztos talajon, a valóságos eseményeket követve állni.

Ez az a mű, amit szerintem szinte mindenki olvasott már, hiszen könnyed, humoros stílusa felüdülést jelent a sok komor/ly kötelező olvasmány között. Akár még a mai diákok is magukra ismerhetnek egy-egy karakterben, annyira pontosan és hitelesen vannak ábrázolva. Persze bizonyos helyzetek, szokások már elavultak, ezek viszont megadják a lehetőséget, hogy egy előttünk 100 évvel elő diák életébe betekintsünk, és lássuk: a lényeg bizony nem változott.

A vicces, szatirikus felszín alatt azonban meghúzódik egy nosztalgikus, visszavágyódó hangulat is: Karinthy szeretettel ábrázolja diákkori önmagát, sőt, úgy tekint magára, mint aki nagy dolgokra hivatott, ám felnőtt énje cserbenhagyta, és beilleszkedett az annyira lenézett felnőtt világba. Érdekes ez a nézőpont, hiszen az ember hajlamos fiatalkori énjét tökéletlennek, félkésznek tekinteni, hogy ezzel is a fejlődését, a jelenkori állapotát biztosítsa be. Karinthy bátran elismeri, hogy a felnőttség visszalépés a gyerekkorhoz képest.

Ez a realista, őszinte hangvételű regény egy valós eseményen is alapulhatna, hiszen megírásakor Kosztolányi újságíróként dolgozott, így naponta találkozhatott hasonló történetekkel. Ő azonban megpróbált a dolgok mélyére látni, egy egyszerű újsághír mögé odaképzelni a tettest, a többi szereplőt, a környezetet, és mindazokat az apró eseményeket, melyek ilyen tragikus végkifejlethez vezethetnek.

A Tanácsköztársaság bukása utáni zűrzavarban kezdődik a történet, a polgárok igyekeznek visszaállítani régi renoméjukat, társadalmi pozíciójukat, előkeresik az elrejtett vagyonkájukat és ott folytatják, ahol a kommün előtt abbahagyták. Ebben a világban természetes volt a cselédek tartása, ám az már egyáltalán nem elhanyagolható, hogyan bántak velük. Anna egy gazdag házaspárhoz kerül, ahol az asszonyságnak más dolga nem lévén állandóan a cselédeket piszkálja, hibát keres (és talál) bennük, majd előbb-utóbb mindegyikkel összeveszik. Azonban Annában keresve sem talál semmi kivetnivalót - ám ahelyett, hogy megbecsülné, kihasználja a lány odaadását, hűségét, és még keményebben dolgoztatja. A szomszédoknak dicsekszik vele, hozzá azonban soha egy jó szava sincsen. Az egész regény egy feszültséggel teli várakozás, hogy Annának mikor lesz már ebből elege, mikor mondja azt, hogy elég, nem bírja tovább. Több olyan epizód is történik a lány életében, ami önmagában is felháborító, akkoriban azonban egy cselédnek - főleg egy nőnek nem sok szava volt, élő háztartási gépnek tekintették.

A regény azért is szomorú, mert egy jóravaló lány tönkrement életét követhetjük végig, ha azonban egy magasabb szintről nézzük az eseményeket, az is látható, hogy az előítéleteknek, a vak általánosításoknak és a torz memóriának milyen káros, sorsfordító szerepe lehet.

Érdekes dolog pár év távlatából újra elővenni a kötelező olvasmányokat - még akkor is, ha "kötelezőségük" idején sem volt velük komoly problémám. Azóta azonban még több könyvtapasztalatot szereztem, emiatt pedig más szemmel látom ezeket a klasszikusokat. Nincs ez másként Mikszáth regényével sem, amire lassú, régies nyelvezetű darabként emlékeztem. Az élmény felfrissítése után azonban inkább úgy fogalmaznék, hogy kényelmes, adomázós történetmondás jellemzi, a mesélő pedig egyrészt nagy szeretettel fordul figurái felé, másrészt viszont akkora tudás- és tapasztalattöbblettel rendelkezik, hogy óhatatlanul is elejt egy-egy gúnyosabb megjegyzést. Ez a vidám, élettel teli hangulat lengi körül ezt a fordulatos történetet, ahol egy perccel sincs több feszültség, kellemetlenség vagy szomorúság a kelleténél, az olvasó és a főhősök sem kételkednek a boldog végkifejletben. Egy kellemes délutáni pihenéshez ideális, nem fog falakat rengetni, de ez nem is baj, nem kell minden könyvnek sokkolnia.

Lessing könyve egy olyan házasság és egy életút története, melyek kudarcra vannak ítélve. Ebben több tényező is közrejátszik, de leginkább a kor és a helyszín rendkívül speciális jellege tehető felelőssé. A regény ugyanis a gyarmatosított Afrikában játszódik, a 20. század első felében. Egy olyan korban, ahol minden addig tisztelt érték megdől, és egy olyan világban, ahol állandó a feszültség a fekete rabszolgák és fehér gazdáik között - a belső konfliktusokról már nem is beszélve. Egy ilyen környezetben találkozik Mary, aki 30 éves koráig csak a munkájának és a szórakozásnak él, egy lánykollégiumban lakik egy nagyvárosban, ahol rengeteg barát veszi körül - és Dick, akinek egyetlen vágya, hogy eredményes gazda legyen, és farmját sikerrel vezesse, távol mindenkitől. Mary a társadalom nyomásának engedve férjhez megy (hiszen mindenki ezt teszi), és élete gyökeresen megváltozik: egyszeriben egy lepusztult, kies és forró gazdaságban találja magát a semmi közepén, egy olyan férfival, akit nem is ismer. Egyikőjük sem azt kapja ettől a kapcsolattól, amit várt, és ez lassan felemészti őket.

Van azonban a történetnek egy másik szála is, ami a fehérek és feketék közötti ellentétet helyezi a középpontba: a fehérek állatként tekintenek rabszolgáikra, egyben tartanak is tőlük, és rájuk is vannak szorulva, hiszen ők végzik azt a munkát, amiből megélnek. Ennek a bonyolult és összetett kapcsolatnak a peremén egyensúlyoz Dick, ám Mary felborítja a törékeny egyensúlyt, és maga ellen fordítja a feketéket. Mivel többször is vét az íratlan szabályok ellen (melyek mind a rabszolgák, mind tartóik számára fontosak), bűnhődnie kell. A fehér társadalom kifinomultabb büntetései (pletykák, kiközösítés, lenézés) után a fekete rabszolgák kegyetlen bosszúja is utoléri.

A lelki-szellemi kiüresedés, leépülés folyamatát rendkívül realista módon mutatja be a Nobel-díjas írónő.

Újabb kirándulást tehetünk egy másik kultúrába, ugyanis ez a könyv Afrikába kalauzol el minket. Ráadásul rögtön két Afrikát is megismerhetünk, egyet a 60-70-es évekből, egyet pedig napjainkból. Melanie Finn regénye egy megállapodni, letelepedni képtelen, zárkózott nő útját mutatja be, aki édesapja halálhírére visszautazik gyermekkora színhelyére, hogy  fényt derítsen egy gyötrő titokra. A mű egyszerre krimi és pszichológiai elemzés is, mivel nem csupán a  múltbeli események mélyére ás le a főhős, hanem saját lelkének, személyiségének eddig ismeretlen részeire is.

A jelenben játszódó nyomozós szálat meg-megszakítja az anya és apa házasságának története, rövid epizódokkal, ami az olvasót ellátja azzal a tudással, amire a főhősnek szüksége lenne. Ez a "vedd már észre"-érzés teszi feszültséggel telivé a könyv olvasását. Az Away from you-nak azonban van még egy legalább ilyen érdekes rétege: a gyarmatosított, leigázott Afrika visszásságai, a fehérek és rabszolgáik ambivalens viszonya, és persze a "felszabadult" jelen, ahol a kiharcolt szabadságot a politikai játszmák, az éhínség és a nyomor keseríti meg.

Egy 8 órányi házasság rövid történetét olvashatjuk, mely társadalomkritika és pszichológiai elemzés is egyben. Megismerjük egy fiatal pár történetét, kezdve egészen a gyerekkoruktól, hogy pontos képet kapjunk arról, milyen hatások is játszottak közre felnőttkori viselkedésükben és döntéseikben.

Florence és Edward szerelmesek, úgy tűnik azonban, hogy ez mégsem elég a boldog párkapcsolathoz: sajnos hiányzik belőlük az a képesség, hogy a problémáikat őszintén megbeszéljék - ezt a szerző határozottan a korabeli (60-as évek) brit társadalmi szokásainak tudja be. Másrészt túl nagy a különbség a két fiatal családi háttere között is: a lány gazdag szülők arisztokratikus nevelésben részesített gyermeke, a fiú szegény családból, vidékről származik. És végül egy szörnyű titokra is fény derül: Florence-t kislányként megrontotta az apja - ezt a borzasztó tényt a sorok közül, fél mondatokból lehet csak kiolvasni, mégis talán ez vezet el a kapcsolat kudarcáig. A fent említett két problémával még csak meg tudnának birkózni, de ezt a sérülést nem lehet őszinte beszélgetés és türelem nélkül begyógyítani.

A pár útjai szétválnak, és Edward csak idős fejjel érti meg, mire lett volna szüksége Florence-nek: időre és megértésre. Ezt fiatalon, az első együtt töltött éjszakára várva nem tudta megadni neki, amit csak most kezd el bánni. Számomra ebből az a tanulság is leszűrhető, hogy a régi szokás, miszerint a szexszel várni kell a nászéjszakáig, égbekiáltó baromság. Hiszen itt is össze kell szokniuk a pároknak, és a hasonló gondok rögtön kiderülnének, nem csak akkor, amikor már összekötötték az életüket...

Bár a könyv egy elképzelt világban játszódik, nem viseli magán a sci-fi történetek jellegzetességeit: nincsenek űrhajók, fura lények - látszólag minden ugyanolyan, mint abban a világban, amit mi is ismerünk - és mégsem. Ishiguro ugyanis továbbgondolta a mai álláspontunkat a klónozásról és annak gyógyászati felhasználásáról, és egy nagy ugrással emberek klónozását is lehetővé teszi. Ezek a klónok különféle intézményekben nevelkednek, változatos körülmények között. Főhőseink egy elit iskola tanulóiként szerencsésnek mondhatják magukat, megvédik őket a külvilágtól, a felismeréstől, hogy életük éppen a csúcspontján fog véget érni. Elzártan élnek, a tanulmányaiknak és alkotásaiknak szentelik minden idejüket. Ezek az írások, festmények, rajzok azért fontosak, mert a külvilág számára bizonyítja, hogy ezeknek a klónozott gyereknek van lelkük, személyiségük, nem csupán szerv- és szövetraktárak.

A fenti tényeket azonban csak üggyel-bajjal lehet kihámozni a sorok közül, mert a Never let me go fő témája a három főszereplő kapcsolatának alakulása, sorsuk összefonódása. Minden egyes emlék, rezdülés különös jelentőséget kap már egész kicsi gyerekkoruktól kezdve, ahonnan Kathy megkezdi visszaemlékezését. Mégis, hiába az egyes szám első személyű narráció, nekem az egész történet távoli volt, érzelmektől mentes, steril. Mintha ezzel is csak a főhőseit övező légkört próbálta volna érzékeltetni a szerző. Ennek ellenére ezt negatívumként éltem meg, többször is azon kaptam magam, hogy bár felfogtam, milyen súlyosak, megrendítőek az események, érezni mégsem éreztem semmit. Az érzelmi bevonódás pedig elengedhetetlen a történet élvezéséhez - legalábbis nálam.

Egy letagadhatatlanul önéletrajzi ihletésű regény, mely számomra ismét azt az üzenetet hordozza, hogy a vallás kegyetlenül megnyomoríthat egy embert. A regény főhőse, Jeanette (!) egy szűk, erősen vallásos közösség tagjaként nő fel, édesanyja vallási műsorokat hallgat a rádióban, és a helyi közösség vezéralakja is egyben. Így kisebbfajta sokk-ként éri a felismerés, hogy lánya, akit isteni csodaként emleget, homoszexuális érzelmeket, vágyakat kezd érlelni magában. Teljes titokban találkozgat egy barátnőjével, ám a kapcsolatukra hamar fény derül, és kegyetlen kínzásokat kell kiállniuk: Jeanette nem kap sem enni, sem inni napokig, így próbálják "kiűzni belőle a gonoszt". Barátnője végül lemond a kapcsolatukról, és magányosan él tovább, Jeanette pedig elszökik otthonról, és saját lábára állva folytatja életét.

Nem vagyok a homoszexuálisok elkötelezett pártfogója, de a nyilvánvalóan veleszületett hajlamokat, érzéseket nem lehet semmiféle ideológia alapján figyelmen kívül hagyni, hiszen ez hatalmas károkat okozhat az ember személyiségében, egy életre megfosztja őt attól a lehetőségtől, hogy boldogan, bűntudat nélkül élje az életét.

Marquez olyan művet alkotott, mely egy rendkívül nehéz témát ízlésesen, sőt szórakoztatóan tud feldolgozni. Az öregkori szerelem (és szex) talán még mindig tabunak számít, mégis helye van az életünkben, csakúgy, mint egyéb testi késztetéseknek. A regényben ezek a testi, "alantas" szükségletek együtt jelennek meg a legmagasztosabb érzésekkel, ezáltal érzékeltetve mindkettő létjogosultságát. Sajnos az amerikai, erősen kilúgozott filmadaptációban nem merték ledönteni ezeket a tabukat, és az utolsó jelenetekben is gyönyörű, fiatal színészek szerepelnek - idősebbnek maszkírozva. Ez az önmagát és bármiféle emelkedett, plátói érzést nem túl komolyan vevő világnézet szinte felüdülés a sokszor túlságosan filozofikus, az élet testi alapjait figyelmen kívül hagyó európai hagyományhoz képest.

A fent említett kontrasztok mellett a könyv másik nagy erénye, hogy rendkívül erős az atmoszféra-teremtő képessége: a sorokat olvasva az ember elmerül az egzotikus városok, házak és emberek forgatagában, szinte érzi, látja és szagolja a dél-amerikai helyszínek sajátos légkörét. Ezért, bár kissé nehéz olvasni a művet, nehéz kiszakadni is belőle, ami mindenképp letehetetlenné teszi.

Érdekes... egy szanatórium mindennapjai, ahol nem igazán lehet eldönteni hogy az ápoltak vagy az ápolók őrültek meg teljesen. Persze igaz az is, hogy mint minden egészségügyi intézményben úgy általában, itt sem érdekük, hogy a páciensek meggyógyuljanak, hiszen akkor nem lenne munka, pénz, stb. Ezért csak ímmel-ámmal gondoskodnak róluk, hatékonynak nevezett, brutális módszerekkel (elektrosokk-terápia, lobotómia).

Egy napon azonban egy lázadó érkezik a birkatermészetű betegek közé, aki rámutat az alapvető igazságra: nincs egyiküknek sem komoly bajuk, egyszerűen csak félnek a külvilágtól, a valós élet nehézségeitől, küzdelmeitől, és ezért hajlandóak akár a Főnővér lelki (és fizikai) terrorját is elviselni. Ettől a felismeréstől kezdve megváltozik az osztály élete: egyre többször szegülnek szembe a "hatalommal", és kezd visszatérni beléjük az életkedv, a tetterő.

Kesey regénye egy érdekes korrajz is lehetne, bevezetőjében részletesen ír arról az időszakról, amikor a történet játszódik. A 60-as években jött divatba a szanatóriumok intézete, ahová a problémás, kezelhetetlen embereket küldték, másrészt ahová a mindennapi élet eseményeitől tartó, "életképtelen" emberek önként jelentkeztek. Ezt a jelenséget a társadalom teljes mértékben elfogadta, mitöbb, még divatos is volt ilyen kezelésekre járni - itt kezdődött a pszichológusok fényes karrierje is, amikortól már széles körbe igénybe vették szolgáltatásaikat.

Egy biztos: Tolkien hatalmas életműve nemcsak a saját, hanem fia életét is megalapozta, hiszen a mai napig apja hagyatékának gondozásából él. Ekkora mennyiségű szöveg úgy látszik két életre is elég... De félre a cinizmust, elvégre mégiscsak az egyik kedvencemről lenne szó. A könyv maga leginkább A szilmarilokhoz köthető, Tolkien első vázlatait, szövegváltozatait tartalmazza. Aki olvasta az előbb említett könyvet, annak a történetek nem jelentenek majd nagy újdonságot, mégis rendkívül érdekes élmény volt olvasni az első változatokat, olyan volt, mintha az ember beleshetne a kulisszák mögé: igen, így készül egy regény, így születik meg egy modern mitológia.

Ennek azonban megvan a hátránya is, ugyanis a könyv több mint felét teszik ki Christopher Tolkien szerkesztői megjegyzései, aprólékos, részletes és végletekig túlbonyolító magyarázatai a különféle szövegváltozatok különbségeiről. Ezzel az olvasmányélményt teljesen tönkreteszi, ezért aki nem nyelvészprofesszor vagy megszállott Tolkien rajongó/szakértő, az inkább maradjon csak a meséknél. Én először hősiesen végigrágtam magam a magyarázatokon, fejtegetéseken, de nem szerettem volna kiábrándulni a kedvenc könyvemből, ezért később inkább átlapoztam ezeket a részeket.

A legérdekesebb számomra az a folyamat volt, ahogy Tolkien mítoszvilága egyre távolabb került a valóságtól: eleinte bizony Anglia tájaira álmodta meg képzeletbeli világát, a tündérek apró kis lények voltak, akár a Pán Péterben és a hasonló kortárs mesékben, majd a történetek egyre komolyabbá, egyre bonyolultabbá váltak, így jött létre a szilmarilok ma is ismert története.

Lewis Carroll két műve hatalmas sikert aratott a gyerekek körében, és az angolok még ma is számos párbeszédet, részletet idéznek ezekből a könyvekből. Nálunk annyira nem lett népszerű, nyilván a kulturális háttér különbsége miatt, hiszen Carroll sok korabeli angol verset, dalt, vagy mesehőst épített bele regényeibe, sokszor elferdítve, szellemesen kifigurázva azokat. Ezek nem sokat mondanak a magyar olvasónak, azonban a fantázia, a leleményesség és az a képesség, hogy a gyerekek szemével lássa a világot, kultúrától függetlenül értékelhető.

Sokszor tűnt úgy a regény olvasása közben, hogy az író talán valamiféle tudatmódosító-szer hatása alatt áll, de igyekszem ezt betudni annak, hogy én már elvesztettem a gyermeki világképemet és fantáziámat, és csak ilyen prózai okokkal tudom magyarázni ezt a jelenséget. Érdekes, hogy Carroll-nak azért akadt egy segítőtársa is a történetek kitalálásában, méghozzá egy ismerősének kislánya, akit csodák csodájára Alice-nek hívtak. Az ő szórakoztatására születtek meg az ismert történetek első, szóban elmondott verziói. Úgy tűnik, ha a gyermekek szeretete kreativitással párosul, annak eredménye a Bolond, a "füves" Hernyó, Fakutya (a "cheshire cat"-ből?!) és társaik.

Ez a sötét, filozofikus mű olyan alapkérdéseket feszeget, melyeken sok embernek érdemes lenne elgondolkodnia: vajon létezik-e olyan körülmény, ami feljogosít valakit arra, hogy embertársát megölje. A főhős, Raszkolnyikov is épp ezzel a kérdéssel találja szemben magát, a regény során voltaképpen a döntésének megszületését, az ezzel járó lelki folyamatokat kísérhetjük végig. Szó sincs tehát dinamikus, pörgő eseménysorról, a hangsúly a belső történéseken van. Tette következményeinek súlya alatt Raszkolnyikov lassan megtörik,csalódás számára, hogy a vágyott törvényen kívüliség (felettiség) mégsem olyan felszabadító, mint várta. Lelkiismeret-furdalása lassan az őrületbe kergeti, és szinte megkönnyebbülve vallja be bűnét és fogadja az érte járó büntetést.

A mai ember számára is fontos tanulsággal szolgál ez a regény, hiszen szükség van olyan művekre, melyek rávilágítanak arra a sokszor elfelejtett igazságra, hogy nincs jogunk mások sorsa/élete felett ítélkezni, még akkor sem, ha a képzelt (valós) hatalom felruház erre minket.

Az angolok visszafogottságához képest egy szenvedélyes és felkavaró történetet olvashatunk, mely jól elkülöníthetően két részre oszlik: Catherine és Heathcliff szerelmét mutatja be az egyik, majd Catherine lányának, Cathy-nek az ifjúkori éveit a másik. A két generációt azonban összeköti Heathcliff bosszúvágya, aki tragédiába torkolló kapcsolatát Catherine-nel haláláig nem tudja feldolgozni.

Az egyetlen problémám a regénnyel éppen ez a felfokozott bosszúvágy, az, hogy emberek életét milyen könnyű tönkretenni néhány gonosz döntéssel. Catherine és Heathcliff szerelme bármennyire is szenvedélyes, nem lehet igazán őszinte, ha képesek ennyi kegyetlenséget elkövetni egymás ellen. Szerencsére az ifjabbik Catherine végül helyrehozza a szülők hibáit, és talán megtörik a családot sújtó balszerencsék sorozata.

Két érdekességet érdemes még megemlíteni a művel kapcsolatban: az egyik a szerkezete, mely gyakran a szóbeli történetmondás jellemzőit mutatja. A fő történetet több mesélő közvetítésén keresztül ismerhetjük csak meg, ezért felmerülhet a kétség, hogy tényleg a valódi eseményeket halljuk-e, vagy azoknak szubjektív interpretációit. A másik különös jelenség a könyvben a család- , illetve keresztnevek játéka, melyet kibogozva kirajzolódik ezeknek a családoknak a története.

Egy könyv ami értelmes és szexis egyszerre, képes szerelemről és szexről sallangok nélkül beszélni, tömör, megfontolandó gondolatokat közvetíteni. Olyan megközelítésben is láthatjuk egy szerelem történetét, ami rendkívül egyedi: nem derül ki, hogy a narrátor nő-e vagy férfi! Tekintve, hogy a történet során számos nővel és férfival akad dolga, számtalan kombináció létezik a kapcsolatok felosztására. Ez egyrészt eléggé zavarbaejtő, másrészt felruház egyfajta szabadsággal is, hiszen mindenki a saját ízlése (és beállítottsága) szerint értelmezheti az olvasottakat. Felmerül azonban az a kósza gondolat is, hogy két ember kapcsolatát tényleg teljesen meghatározza-e a nemük, vagy létezik egy olyan szint, egy olyan minőség a viszonyukban, ahol már nem számít, férfi vagy nő-e a páros két tagja.

Nekem először fel sem tűnt a narrátor nemének hiánya (pedig angolul olvastam a könyvet, ahol ezt elég nehéz kikerülni), az egyetemi tanárom hívta fel rá a figyelmemet, ettől kezdve pedig végig váltogattam a főszereplő nemét, ezáltal kísérletezve a kapcsolatokkal és saját korlátaimmal is (először ugyanis alapjáraton férfi-nő kapcsolatokat képzeltem el - persze a történet előrehaladtával ez a koncepció tarthatatlan lett volna).

Ami első hangzásra egy nyálas, sablonos ömlengésnek tűnik - nos, az elolvasva sem okoz nagy meglepetést. Védekezhetnék azzal, hogy csak a nyelvgyakorlás miatt kezdtem bele, és nem is tettem le, de a tény akkor is tény: elolvastam egy "néniregényt" és túléltem. Mondjuk ez nagyrészt az olasz nyelv szépségének tudható be...

Egy 80 éves asszony visszaemlékezéseit olvashatjuk napló formájában, ahol leírja katasztrofális kapcsolatát lányával, majd unokájával. Éppen a lényeg marad azonban ki: nem tudjuk meg, hogy pontosan mitől is siklott félre a két kapcsolat, de tény, hogy az idős asszony magányosan tengeti napjait. Talán a lelkiismeretén szeretett volna ezzel a naplóval könnyíteni, talán a életével akar számot venni, mindenesetre az írás tele van bölcs meglátásokkal, az unokának címzett hasznos tanácsokkal. Egy magányos nő szájából azonban kissé hiteltelenül csengenek a párkapcsolatokra vonatkozó tanácsok...