Végre az első olyan olasz könyv, amit eredetiben is élvezni tudtam, zavaró szótárazgatás nélkül. Azt azért bevallom, hogy előbb láttam a könyvből készült filmet, ami szintén nagyon tetszett. Történetünk Dél-Olaszországban játszódik, a perzselő, izzó nap alatt egy néhány családból álló közösség mindentől elzárt életét ismerhetjük meg a főhős, Michele szemszögéből, aki egy kilenc éves kisfiú. Egy napon az élete drámai fordulatot vesz, amikor rá kell döbbennie arra, hogy édesapjának tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta neki, hogy nem a szörnyektől és a mumustól kell félnie, hanem az igazi, élő emberektől. Kilenc évesen Michele ráébred a felnőttek világának kegyetlenségére, arra, hogy az eddig szilárdnak hitt szabályok, törvények is módosíthatók bizonyos körülmények között. Újdonsült barátjától hatalmas szakadék (társadalmi, gazdasági, és egy valóságos) választja el, nem is ismeri igazán, mégis, egy belső parancsnak engedelmeskedve szembeszáll a szülői hatalommal, és a saját igazságérzetét követi, mely sosem hagyja cserben. Bravo!

Általában messziről elkerülöm a háborús, katonai témájú könyveket, filmeket, de ez a regény annyira híres, hogy már puszta kíváncsiságból is el kellett olvasnom. Szerencsére nem a harci cselekményeken van a hangsúly, annál sokkal mélyebbre megy le a mű: a II. világháborús amerikai hadsereg visszásságait, belső világát tárja fel előttünk. Ez a világ teljesen ki van fordulva önmagából, abszurd módon hozzák a döntéseket a felettesek (többnyire a saját presztízsük növelése a cél), a katonák közül van, aki még hiszi, hogy a hazájáért cselekszik, mások (a többség) inkább igyekeznek az életüket menteni, és mindenféle kifogással elkerülni a bevetéseket. Megint mások pénzbeli hasznot húznak a a harcokból, és aktívan kereskednek akár az ellenséggel is.

Maga a cím is egy abszurd önellentmondáson alapul, azon az elven, hogy csak azokat lehet leszerelni, akik megőrültek, viszont akik megőrültek, nem kérik a leszerelésüket, hanem harcolni akarnak tovább. Megfordítva: aki kéri a leszerelését, az normális, ezért folytatnia kell a harcot. A regény középpontjában Yossarian áll, aki minden szempontból kilóg a sorból (csakúgy mint Kafka Josef K.-ja): már a neve sem "amerikaias", ráadásul furcsán viselkedik, mindig bajba kerül. Ő az első, aki felismeri, hogy az életben maradásért kell küzdenie, ezért minden apró kifogással visszafordítja a bombázógépet, és igyekszik minél több időt a kórházban tölteni. Ő az egyetlen, aki (miután szinte az összes barátját lemészárolták) úgy dönt, hogy megszökik.

A könyv felépítése is igen érdekes: nem kronologikus sorrendben mutatja be az eseményeket, hanem a fejezetek egy-egy háborús személynek vannak szentelve, akit Heller részletesen bemutat, majd mindegyikük Yossarian-nál "köt ki", azaz az összes szereplő csak olyan mélységig van ábrázolva, ami szükséges ahhoz, hogy megértsük miért bánik/beszél így a főhőssel.

Angol szakosként az egyik alapműnek számított, természetesen első helyen szerepelt az olvasmánylistán - és mégsem unalmas, hanem kifejezetten szórakoztató, egy klasszikus "limonádé", melynek nincs komoly világmegváltó szándéka, inkább vidám, szórakoztató, könnyed, és csak annyira megy bele a társadalomkritikába, hogy az előbbi tulajdonságait ne zavarja meg.

Az 1700-1800-as évek Angliájában járunk, ahol a nők egyetlen érvényesülési lehetősége a jó férjfogás volt, azaz ha minél tehetősebb, minél magasabb rangú urat sikerül behálózniuk - a családjuknak. Az a nő, akinek ez nem sikerül, "vénkisasszonynak", akinek pedig túl korán sikerül, "bukottnak" számított. Defoe Moll Flanders című regényében ennek árnyoldalait ismerhetjük meg, Jane Austen inkább a "cukrozott" változatot mutatja be. Adott a Bennet család, ahol csak lánygyermekek születtek, belőlük is 5, ezért a házasság-kérdés náluk létfontosságú. Anyjuk minden pénzesebb férfira ráerőltetné lányait, akik közül a két legidősebbnek sikerül megtalálniuk a szerelmet, és (micsoda szerencse!) épp két vagyonos, jóképű, elismert férfi személyében. Így tehát happy end-del végződik ez a habkönnyű kis történet, Austen meg sem kísérli "összemérni" a szerelem és a társadalmi konvenciók erejét - például mi történne, ha a Bennet lányok szegény férfiakba szeretnének bele...? Persze így is végigizgulhatjuk a szerelmespárok kalandos egymásra találását, de sok kétségünk nem lesz a befejezés mikéntje felől.

Elérkeztem ahhoz az íróhoz, akitől talán a legtöbb könyvet olvastam el, és akinek a szakdolgozat-témámat is köszönhetem. Lawrence a maga korában igencsak modernnek, sőt, lázadónak számított, hiszen a férfi-nő kapcsolat nyílt és őszinte bemutatása akkor még egyáltalán nem volt megszokott. A The Rainbow-ban három generáció életét kísérhetjük figyelemmel, de nem egy epikus családtörténet keretében, inkább a hatalmi viszonyok alakulását láthatjuk családon belül és kívül egyaránt. A majdnem száz év, amit a regény felölel, társadalmilag és gazdaságilag is nagy változásokat hoz Anglia életébe, melyek mind kihatnak a családi életre, a párkapcsolatokra is. A hagyományos berendezkedésű, röghöz kötött család a második generációban hatalmas csatározások közepette átalakul, a nőnek joga lesz élvezni is a családi életet, tudatára ébred saját erejének, a férfinak tehát más szerepet kell keresnie, amiben érvényesülhet: a család "kinyílik", részt vesz a társasági életben, nyilvános szerepeket is vállal. A harmadik generáció otthagyja a szülőotthont, a nő (Ursula, akihez Lawrence még visszatér) munkába áll, és egyre több tapasztalatot szerez saját magáról, köszönhetően a színesedő, változatos élettérnek.

Persze lehet vitatkozni, hogy akkor most melyik berendezkedés a jó, melyik a legideálisabb férfinak, nőnek, gyereknek, de a könyv ereje, nyíltsága és újító szelleme vitán felül áll.

Aki azt hiszi, hogy egy könnyed, misztikus-romantikus történetet kezd olvasni, az hamarosan (körülbelül az első oldal után) csalódni fog. A parfüm minden, csak nem könnyed vagy romantikus. Egy izgalmas, érdekes thrillernek mondanám inkább, amiben számomra a legszembetűnőbb elem az emberek (főként a főhős) ridegsége, közömbössége mások iránt. Egy különleges szaglóérzékkel megáldott/megvert férfi életét ismerhetjük meg, aki a tökéletes érzelmi elhanyagoltság miatt igazi szörnyeteggé cseperedik fel, a szeretet legkisebb szikrája nélkül. Különleges képessége fejlesztésére áldoz mindent, mániákusan törekszik a siker, az elismerés felé, amit végül el is ér. A könyv akár a meg nem értett zsenik megpróbáltatásairól is szólhatna, arról, hogy aki igazán tehetséges valamiben, annak általában irigység és elutasítás a jutalma. Itt azonban a főhős megbirkózik a felé irányuló ellenszenvvel, sőt, éppen a hirtelen jött siker az, ami megrémíti, és készteti olyasmire, amitől teljesen sokkos állapotban teszi le a könyvet az olvasó.

Egy tipikusan olyan könyv, amit azért olvastam el, mert annyian és annyi helyen beszéltek róla, hogy nem akartam tudatlan maradni - a nagy felhajtás mögött azonban egy teljesen átlagos könyv bújt meg, a lufi tehát kipukkadt.

Talán ha nem lettek volna akkora elvárásaim, jobban tetszett volna, hiszen minden adott volt: szép helyszínek, gyönyörű festmények, művészettörténet... Maga a központi történet, vagyis Jézus és Mária Magdolna kapcsolata érdekes volt, igazából a magam egyházellenes világképével már rég eljutottam addig a gondolatig, hogy a kereszténység maga csak a férfiak uralmának fenntartását, a kényelmes patriarchális világ biztosítását szolgálja. Persze egy ilyen nagy nyilvánosságot kapó regény méltán kiváltja az egyház felháborodását, ezért jár a pirospont!

Visszatérve a cselekményre, több gondom is van vele: a karakterek nincsenek eléggé kidolgozva, sablonosak, ráadásul hiányoznak az érzelmek is, mindenki hideg fejjel teszi a dolgát, mintha csak gépek lennének - persze a papoktól ez elvárás, de Brown a civileket is ebbe a szerepbe kényszeríti.

Boleyn Anna története talán még azoknak is ismerősen cseng, akik nem angol történelmet hallgatnak az egyetemen. Philippa Gregory a híres-hírhedt király, VIII. Henrik udvarába visz el minket, ahol a családi rivalizálások és a király kegyének elnyerése a mindennapi élet része. A már említett Anna mellett feltűnik húga, Mary is, sőt, az egész történetet az ő szemszögéből ismerjük meg, ami új színt ad a történetnek. Ebben a férfiközpontú társadalomban a nők egyetlen "karrier-lehetősége" az, hogy minél tehetősebb és jobb pozícióban lévő férjet találjanak maguknak - ezt természetesen a családjuk intézi helyettük. Azonban még ennél is nagyobb "tisztesség", ha a király ágyasává tette a nőt, ennek még a férjeik is örültek - elég kicsavarodott volt a királyi udvar erkölcse... Körülbelül ez történt Mary-vel, aki még gyereket is szült Henriknek, ám hamar kiábrándult ebből az értékrendből, és nővérével ellentétben megelégedett egy egyszerűbb, de boldogabb élettel. Anna sorsa pedig történelem...

Maga a regény elég lazán kezeli a történelmi eseményeket, de nem is célja ezek dokumentálása. Ennek ellenére korrajzként is megállja a helyét, mondhatnám azt is, hogy a történelmet szórakoztató köntösben tárja elénk. Ha legyőzzük a romantikus-csöpögős regények iránti előítéleteinket, egy izgalmas, helyenként erotikus, de mindenképpen letehetetlen regény lesz a jutalmunk!

Igen, jól látjátok: a vizsgaidőszak közepén meseolvasásra adtam a fejem. Valamiért most erre vágytam, és jól is tettem, hogy Milne klasszikusát választottam. Egyszerre nagyon ártatlan, tiszta és humoros, szarkasztikus, szóval még "felnőtt" fejjel is élvezetes kis könyv. Karinthy fordítása még talán rá is tesz egy lapáttal, de majd az eredeti elolvasása után erről is bővebben tudok nyilatkozni. A gyerekemnek biztos ezt fogom megmutatni, nem a kilúgozott Disney-t ahol minden a végletekig le van egyszerűsítve és minden mézesmázos.

A könyv két kötetet foglal magába, az egyik a Micimackó (eredeti megjelenés: 1926), a másik pedig a Micimackó kuckója (1928), ezeket fordította Karinthy 1936-ban. Nem tudom, hogy a mai gyerek-akciófilmekhez szokott aprónépet mennyire fogják meg ezek a történetek a maguk lassú, kényelmes mesemondásával, de már csak a következő két idézet miatt is érdemes tenni egy próbát:

"Emlékszem, de mindig elfelejtem mikor rágondolok."

"- Nyuszi csöppet sem buta - mondta Micimackó elmélyedve.

- Úgy van. Okos - vélte Malacka.

- Esze, az van neki.

- Van neki - vélte Malacka - Esze, az van neki.

- Úgy vélem - mondta aztán Micimackó -, ez az oka annak, hogy soha semmit meg nem ért."

Érdemes átverekednie magát az embernek a meglehetősen hosszú regényen (bár egy kedves ismerősöm szerint egy jó könyvet 200 oldalban is meg lehet írni). Itt azonban akciós, "1-et fizet, 3-at kap" üzletet köthetünk, mivel a könyv voltaképpen 3 különálló regényt tartalmaz, melyek önmagukban is értékesek. A "legkülső" sík Iris Chase élettörténete, visszaemlékezései a gyerekkorára, fiatalságára, a történelem eseményeire. Ezen belül találunk egy romantikus regényt, mely Iris húgának és szerelmének fiktív történetét mondja el. Végül pedig ebbe a regénybe is beágyazódik egy harmadik történet, egy sci-fi, melyet Alex, Iris húgának szerelme mesél a lánynak.

Ez az összetettség nem csak a cselekményben jelenik meg, hanem a könyv stílusában, a műfajok sokszínűségében is. A három regény három stílus, három írói egyéniség: Iris története egy történelmi-életrajzi regény, kiegészülve a húga tragikus halálát feltáró nyomozással. A második történet egy love story, melyben a társadalmi távolságnak van nagy szerepe. Végül egy különleges, nem ezen a világon játszódó fantázia-regény. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekesnek találtam, hogy megismerhetjük egy történet születésének folyamatát is, hiszen a mesélő, Alex, szóban mondja el az akkor rögtönzött eseményeket.

Elgondolkodtunk-e már azon, hogy a "csomó" szónak hányféle jelentése, használata lehet? (igen, messziről indítok) Amikor én sorbavettem őket, rendkívül változatos képet kaptam: az első ugye a Gordiuszi csomó, vagyis egy probléma, megoldásra váró feladat. Aztán itt vannak régi jó cserkészeti emlékek, amikor a csomók különböző fajtáit tanultuk, meg azt is, hogy melyik mire való - van tehát egy praktikus, hasznos funkciója is a csomóknak. Végül pedig, ha a legelvontabb jelentését vesszük, a csomó jelenthet kötést is, vagyis két dolog (ember) összekapcsolását, összetartozását.

Proulx regényében mindhárom jelentésre találhatunk példát, a könyvet végigkíséri a csomók allegóriája. A főszereplő, Quoyle Gordiuszi csomója a sikertelen házasságának és felesége halálának feldolgozása, az új élethez való alkalmazkodás. Mivel egy újfundlandi városkában él, a tenger, a hajózás a mindennapjai részévé válik, amihez hozzátartoznak a csomók is. Wavey személyében pedig megtalálja azt a személyt, akivel összekötheti végül az életét, feledve mindkettejük fájdalmas múltját.

Az író azonban tartogat egy negyedik jelentést is: a csomók lehetnek ősi babonák őrzői, segítségükkel átkot lehet küldeni egy másik emberre, sőt, vihart is lehet éleszteni vele. Érdekesen fonódik egybe ez a régi, elfeledett világ a modernitás cseppet sem szívderítőbb jelenségeivel, ebben az elszigetelt, mindentől elzárt közösségben.

Egy könyv, amit soha többé nem vagyok hajlandó elolvasni. Értem én, hogy társadalomkritika, meg görbe tükör, de aki ilyesmiket ír le, azzal valami nagyon nincs rendben. Egy amerikai menő pasas a főhős, egy igazi aranyifjú: jó állás, pénz, lakás, márkás holmik... annyira fontos neki a márka, hogy az öltözetét oldalakon keresztül mutatja be az író - CK öltöny, XY selyem alsónadrág a legújabb kollekcióból, stb. Mai szóval metroszexuálisnak mondanánk a pasit, de ez csak a külső máz. A férfi ugyanis egy pszichopata állat, aki a felszedett nőket brutálisan megkínozza, majd megöli. Akit életben hagy, azzal sem bánik kedvesebben, csak egy példa: egy nőt teherbe ejtett, majd kényszerítette, hogy menjen el abortuszra, a kórházba pedig babaruhákat küldött neki...

Nagyon kíváncsi lennék, hogy mi vesz rá valakit, hogy ilyesmit írjon. Nehéz volt olvasni a könyvet, jobban megviselt, mint a Schindler listája, pedig az igaz történeten alapul. Mégis, ez az önkényes erőszak annyira felfoghatatlan számomra, hogy sokszor képtelen voltam tovább olvasni. Az anyagiasság és a látszat világában élünk, mégsem gondolom, hogy ennyire sötét jövőképet kellene festeni az elkövetkezőkről - persze lehet, hogy csak én vagyok naiv.

Bár egyértelműen szerelmes regény, mégsem mondható átlagosnak, vagy túl csöpögősnek (az én ízlésem szerint legalábbis). Hogyan is lehetne átlagos, amikor egy olyan férfit ismerhetünk meg benne, aki egy genetikai "baki" miatt ide-oda tud ugrándozni a saját életében: az egyik percben még gyerek, a másikban pedig érett férfi. Na igen, ez most akár egy gagyi sci-fi bevezetője is lehetett volna, de szerencsére Niffenegger tesz róla, hogy más mederbe terelje az eseményeket. Ő arra próbált fókuszálni, hogy egy ilyen különleges ember hogyan élheti a mindennapjait viszonylag átlagemberként, hogyan történhetnek meg vele azok az életesemények, amik számunkra természetesek és egyszerűek - például egy randevút. Ezzel bekerült a szerelmi szál is a képbe, és ez az, ami szerintem rendkívülivé teszi a könyvet: a megismerkedést átugorva (a részletekbe nem bonyolódnék bele, plusz le is lőném vele a poént) hogyan alakítsunk ki közös életet úgy, hogy a másik bármikor eltűnhet akár hetekre is? Hogyan készüljünk fel a másik elvesztésére - amit ő már előre látott?

A filmfeldolgozás is jól sikerült, persze kimaradt néhány fontos epizód, de alapjában véve képes visszaadni a könyv mondanivalóját, ami talán mindenki másként fogalmazna meg, de azért a lényeget érezzük: ha egy ilyen különleges párnak sikerülhet, nekünk miért ne?

Egy tipikus meg nem értett zseni történet: a fiatal, tehetséges, de paraszti sorból származó Julien kalandjait olvashatjuk, aki elég ambíciózus ahhoz, hogy kitörjön a szegénységből. Sajnos azonban a nemesek nem nézik jó szemmel a fiú karrierjének szárnyalását, rengeteg irigye lesz, akik ahol csak tudnak, keresztbe tesznek neki. A könyv címe Julien vívódására utal: nem tud választani a katonai és az egyházi pálya között - a vörös a katonai, a fekete a papi egyenruhát szimbolizálja. Végül egyik mellett sem dönt, az események magukkal sodorják, és mire észbe kap, egy márki lányát vehetné feleségül - de a sok arisztokrata nem hagyja, hogy ilyen magasra törjön, hogy befurakodjon közéjük, így Julien rövid élete tragikus véget ér. A mű nem sokkal Napóleon száműzetése után játszódik, rengeteg utalással a francia történelem eseményeire - ám az is élvezheti a könyvet, aki nem járatos ezekben, hála a szerelmi szál(ak)nak. Ezek a romantikus epizódok leginkább a hősök gondolatainak monologikus leírásával telnek, így talán jobban megismerhetjük a férfiak és nők észjárását, játszmáit - Stendhal élete során bőven szerzett tapasztalatokat ahhoz, hogy szakértő legyen a témában.

Sebold regénye nagyon komoly, súlyos témát dolgoz fel, ami már-már mindennaposnak mondható. Egy sorozatgyilkos elrabol és brutálisan meggyilkol egy 14 éves kislányt. Eddig tartana a hír, de a könyvben folytatódik a történet. Megismerjük a kislány szüleit, testvérét, a folyamatot, ahogy a tragédia hatására szétesik a család. A mű mégsem egyértelműen szomorú, inkább felkavarónak, elgondolkodtatónak mondanám, ami annak köszönhető, hogy Susie útját is nyomon követhetjük, utána mehetünk egy olyan világba, amit csak a már eltávozottak ismerhetnek. Susie két világ között vergődik: nem tud megválni az életétől, a szeretteitől, ezért próbálja felhívni magára a figyelmet, próbál továbbra is jelen lenni az életükben. Másrészt viszont vonzza őt a másik világ, ahol megszabadulhat kínzó emlékeitől. A könyv választ ad mindazok számára, akikben már felmerült a kérdés: mi lenne, ha meghalnék? Kinek hiányoznék, ki gyászolna meg? Sokunk vágya, hogy kívülállóként lássa szeretteit a halála után, többen be is számolnak ilyesmiről, miután visszatértek egy halálközeli állapotból. Susie története azzal a tanulsággal is szolgálhat, hogy nem csak az élőknek kell megtanulniuk elengedni a halottaikat, hanem az eltávozóknak is hagyniuk kell tovább élni a maradókat. 

Hatalmas terjedelmű műről van szó, ami ennek ellenére letehetetlen: hihetetlen hangulata, atmoszférája van. Bár a történet kissé nehézkesen indul (a főhős dédszüleitől), mégis izgalmas cselekmény lesz a jutalma annak, aki átvergődi magát az első fejezeteken. Az Indiában játszódó történet összekapcsolja a családi legendákat és a történelmi eseményeket, és közben bepillantást enged egy távoli, egzotikus kultúrába, az ottani emberek mindennapjaiba és gondolkodásába. Ami egyedivé teszi a könyvet, azok a meseszerű elemek, amelyek át- meg átszövik a szereplők életét, ezáltal fokozva a regény amúgy is felejthetetlen hangulatát. Olyan érzésünk támad olvasás közben, mintha bármi megtörténhetne, és általában meg is történik...

... írtam ezt több, mint 10 évvel ezelőtt. Emlékszem, hogy nem igazán tudtam mit kezdeni a regénnyel, csak azt éreztem, hogy ez egy nagyon különleges és kikerülhetetlen mű. Tíz évnyi olvasmányélménnyel gazdagabban talán kicsit közelebb jutottam ahhoz, hogy miért a Midnight's Children Rushdie legjobb könyve, és hogy minek köszönheti azt a világsikert, ami egyedülálló módon három Booker-díjban is manifesztálódott (1981: "sima" Booker, 1993 és 2008: a díj 25., valamint 40. évfordulóján kiosztott "könyvek könyve" díj). 

Azt már tíz évvel ezelőtt is érzékeltem, hogy egy komplex, sűrű szövésű regényről van szó, amiben a szerző végig rövidre fogja a gyeplőt, egy perc pihenőt sem hagy, nincsenek üresjáratok. A cselekmény kerete Saleem Sinai családjának története, a főhős elmondásában. Saleem szülei, nagyszülei, közeli és távolabbi rokonai életén keresztül próbálja megfejteni, ki is ő, és mi a célja a világban. A szöveg tele van előre- és visszautalásokkal, célzásokkal még be nem következett eseményekre, és csak utólag felfedett összefüggésekkel. A lineáris történetvezetés kényelme és unalma ezáltal megtörik, a folytonos múltba és jövőbe tekintgetés egyfajta időkereket hoz létre, ami közben azért szép lassan gördül előre is. Köszönhető ez Padmának, aki Saleem oldalán követi végig a történetírás folyamatát. Ő testesíti meg az olvasót a könyvben, aki időről-időre figyelmezteti a mesélőt, hogy kezd elszállni, most már ideje lenne haladni tovább. Ez a fajta reflektálás az írói módszerekre, az olvasó megszólítása igazi posztmodern vonás. A visszaemlékezés folyamának meg-megszakítása arra is rávilágít, hogy Saleem, a mesélő maga is ember, és mint ilyen, bizony tévedhet is, az elmondott történet pedig épp ezért lehet akár hamis is. Szándékos torzítás, rossz memória, legyen bármi az oka, megismert események egyből relativizálódnak. Tudjuk, hogy az igazságnak csak egy szeletét látjuk, egy szemszögből bemutatva.

Ezt az amúgy sem egyszerű narrálási technikát tovább színesítik a mágikus realizmus stílusjegyei. Maga a fő szál is egy fantasztikus jelenség, Saleem és többezer sorstársa ugyanis éppen India függetlenségének kinyilvánításakor jöttek a világra, és valahogy különleges képességek birtokába jutottak. Saleem képes telepatikusan kapcsolatot teremteni a többi "éjfél gyermekével", és még egy klubot is létrehoznak, bár személyesen sosem találkoznak. Akadnak köztük gondolatolvasók, boszorkányok, és időutazók. A mesés elemek gyakran különleges erejű testrészek képében jelennek meg, mint Saleem érzéseket kiszagoló uborka-orra, Shiva gyilkos erejű térde vagy Adaam mindent meghalló elefántfülei. Aztán vannak olyan szereplők is, akik érzéseket tudnak belefőzni az ételekbe, amik aztán kihatnak az azokat elfogyasztókra is. Végül pedig mágikus az a szimbolikus kapcsolat is, ami Saleem sorsát India történelméhez köti. Sikerek és kudarcok, örömteli események és tragédiák az egyén és a nemzet szintjén is tükrözik egymást. Ráadásul előfordul, hogy ez a kapcsolat szimbolikusból nagyon is valóságosba vált, amikor Saleem lesz az előmozdítója egy-egy fontosabb történelmi eseménynek, vagy épp fordítva, az ország társadalmi folyamatai hatnak az ő életére. Rengeteg valós történelmi személyiség bukkan fel a regényben, akik közül csak a legismertebbek (Gandhi, Nehru, Indira Gandhi) mondtak nekem bármit is. Sajnos számomra ez könyv gyenge pontja, a történelmi szál. Kellő háttértudás nélkül a felkelések, háborúk, politikai csatározások csak lógtak a levegőben, nem volt meg az a személyes érintettség, ami rengeteget adhatott volna még az olvasmányélményhez.

Végül a bravúros időkezelésen és a fantasztikus elemeken túl meg kell említenem azt is, ahogy Rushdie minden érzékszervünket bevonja az olvasásba. Az elsősorban a vizualitásra építő írók helyett ő a fülünket, orrunkat, nyelvünket is célba veszi - ez nagyban köszönhető a szereplők különleges képességeinek. Tehát itt egy jelenetben nem csak a képek fontosak, hanem a hanghatások, szagok és ízek is. Ha mindezekre figyelünk, egyből megelevenedik előttünk a varázslatos India, minden szépségével és mocskával együtt. Tegyük még hozzá a váratlan tempó- és fókuszváltásokat, és máris olyan, mintha nem is egy könyvet olvasnánk, hanem filmet néznénk vagy feltennék egy VR-szemüveget.

Azt hiszem, Indiának kijárt már egy méltó irodalmi mementó, ahogy Rushdie is bőven megérdemelte a kapott díjakat, én pedig tartoztam a regénynek egy rendes kritikával. Ki tudja, 10 év múlva mit fogok felfedezni benne?

Egyik nagy kedvencemmé vált ez a regény, pedig először tartottam tőle, hogy egy merő nyálas borzalom lesz, szirupos-csöpögős jelenetekkel és végtelenül egyszerű karakterekkel. Nos, még ha ennek az első fele be is igazolódott, több ok miatt is felül tudtam ezen kerekedni. Az első mindjárt a főhős, Scarlett figurája: rendkívül szerethető vagy gyűlölhető, de mindenképpen kivált valamilyen érzelmet az olvasóból, mert nem tökéletes, nem szent, de nem is velejéig romlott - ezért nagyon könnyű vele azonosulni, együttérezni vele. A másik ok, amiért szeretem, az a történelmi kontextus: angol szakosként sokat tanultam amerikai történelmet, de azért ilyen körítésben olvasni a polgárháború eseményeiről mégiscsak sokkal szórakoztatóbb, mindamellett kitűnő illusztrációja is a száraz történelmi adatoknak, hiszen emberi sorsokat is megismerhetünk. Kiderül, hogy a csúnya, rossz, rabszolgatartó Dél sem mindig kegyetlen és elnyomó, hanem igenis emberi kapcsolatokat ápolnak a rabszolgákkal, mi több, ők is szeretik gazdáikat. (Az idilli kép árnyalásához - a fehér ember szemszögéből - azért érdemes elolvasni a Tamás bátya kunyhóját is.) Az egyetlen, csalódást okozó motívum Scarlett és Rhett félresikerült kapcsolata: két összeillőbb embert nem is lehetne találni, mégis makacsságuk miatt mindig félreértik a másikat, így a várva-várt happy end elmarad...

Tipikusnak induló lányregény: a gazdag, elkényeztetett királykisasszony bekerül egy szigorú intézetbe (amiről bővebben később), és ott kénytelen beilleszkedni. Amiért mégsem teljesen szokványos, az a történelmi korszak, amiben játszódik: a II. világháború és a német megszállás idején. Egyre több utalás történik a háborús eseményekre, majd a zsidótörvényekre is, végül pedig a főhős közvetlen veszélybe is kerül tábornok édesapja miatt. Míg a front távol van, a lányokat hazafiasságra (hazaleányságra?) próbálják nevelni, nem törődve vele, hogy kiknek az oldalán is harcolunk (náci Németország) - azt a kevés embert, aki józanul gondolkodik és a magyar katonák hazahívását sürgeti, hazaárulónak bélyegzik. Itt térnék ki a Matula intézmény számomra elviselhetetlenül demagóg nevelési elveire, mivel sajátos párhuzam fedezhető fel: a végsőkig tartani a látszatot, hogy minden rendben, közömbösnek lenni a tényekre, és persze az általános "Isten akarta így"-hozzáállás. Ezzel elérik, hogy minden szép és jó kivesszen az iskolából, maradnak az olyan szánalmas próbálkozások, mint a férjválasztás és az állandó fantáziálás. Ilyen beteges hülyeségekre veszik rá a korábban teljesen normális lányokat azzal, hogy eltiltják őket a külvilágtól, a szórakozástól és a fiúktól - megnyomorítva ezzel személyiségüket és fejlődésüket is.

Nem valószínű, hogy valaha is a kedvenceim közé fog tartozni Kafka könyve, nem mondanám sem érdekesnek, sem szórakoztatónak. Persze itt joggal felmerülhet a kérdés, hogy egy irodalmi műnek feltétlen rendelkeznie kell-e ezekkel a tulajdonságokkal. Természetesen nem, de az én szubjektív véleményem szerint egy jó könyvnek viszont mindenképpen. És igen, ezek a fogalmak is egyénenként mást és mást jelentenek, szerencsére nem vagyunk egyformák, nagyon unalmas is lenne a világ! Tehát vissza a könyvhöz: rendkívül nyomasztónak és sötétnek találtam, azt a rossz bezártságérzetet adta vissza, mint ami sötét téli délutánokon fog el. Nem csupán ez keltett rossz érzéseket, hanem a mindent behálózó, burjánzó bürokrácia személytelensége is (a főhőst csak K.-ként ismerjük meg). Már-már érzelmek nélküli, sivár világ ez, ahol az emberi kapcsolatoknak a hivatalos ügyek intézésében van szerepe. Értem én a célzást a mai világ jelenségeire, de talán a valóság mégsem ennyire sötét. A szerző véleményének ismeretében azonban minden "világossá" válik:

Én intenzíven magamba szívtam annak a kornak minden negatív elemét, amelyben éltem.

A NAGY FRANCIA regény: a két nagybetűs szóval mindent el is lehet mondani erről a könyvről. Nagy, mert rendkívül hosszú, körülbelül 1000 oldalas, mert hatalmas téma- és időbeli anyagot ölel fel (politika, erkölcs, vallás, közélet, társadalom, stb.), és mert stílusa is rendkívül változatos. Francia, mert igazi betekintést ad a 19. századi Franciaország életébe, mert jelentős történelmi eseményeket mutat be (waterlooi csata) és mert a főszereplők is ízig-vérig franciák. Persze oldalakat is meg lehetne tölteni a regény elemzésével, de ami jó, azt szükségtelen apró részletekre cincálni. Igen, a regény mindenképpen jó, csak rá kell szánni az időt, hogy tényleg belemerülhessen az ember. A könyv megírásakor még sokkal ráérősebbek, komótosabbak voltak az emberek, megadták mindennek a módját - így kell hát közelíteni hozzá. Ne várjunk akciódús, pörgős cselekményt - legalábbis ne a mai értelemben. Mert igenis izgalmas a történet, érdekes a csata, a forradalom leírása belülről, és persze a főszereplők életének alakulása sem mindennapi. Ha türelmesen elolvassuk a közbeékelt tanulmányokat, elmélkedéseket, akkor pedig egy háttéranyagot is kapunk az események értelmezéséhez.

Tipikusnak induló érdekházasság (ez már önmagában szomorú), ami végül mégsem szokványos véget ér: a két fél egymásba szeret. Mert Gárdonyi szerint ez ilyen egyszerű. Ez a legnagyobb gondom ezzel a regénnyel: minden a végletekig le van benne egyszerűsítve. Két fiatal, szép és kedves ember összekerül mindenféle kényszerítő körülmények miatt (szerencsejátékos sógor, illetve kapuzárási pánikoló apa), majd kapnak egy jó csomó pénzt, külföldre utaznak, és a saját lakásukban élik világukat. Hány mai fiatal pár teheti ezt ma meg? Jelenlegi helyzetemben irigykedve és dühösen olvastam a párocska szenvedéseit, de már az elején kétségem sem volt afelől, hogy ezek a végére úgyis összejönnek - azaz egymásba szeretnek. A történet mellett a karakterek is végtelenül egyszerűek, a két főszereplő idegesítően tökéletes, ezért nem lehet velük azonosulni sem. Mindezek után Gárdonyi "enyhén" szexista megnyilvánulásai ("pénzt nem adok neked, nőkre nem lehet rábízni", stb.) már fel sem tűntek.

Bár nekem túl vallásos a könyv, azért mégis érdekes helyzetjelentést olvasni a történelem egy rendkívül érdekes és zűrzavaros időszakáról: a kereszténység szárnybontogatásának és a római Nero császár ámokfutásának idejéből. A Nobel-díjas lengyel szerző teljes elfogultsággal, az objektivitás legkisebb jele nélkül ábrázolja a keresztényeket (ami nem hiba, csak engem zavarni szokott, ha valami/valaki túl tökéletes), és meg is tudom érteni, hogy akkoriban miért volt annyira szimpatikus ez a vallás, és nem is ártana a mai hívőknek sem visszatérni ezekhez az alaptézisekhez. Mára azonban a kereszténység is elérte ugyanazt az állapotot, mint az akkori Római Birodalom vallása: elszakadt az emberektől, korrupt lett, fanatikus és elkorcsosult. Az a vallás, ami kialakulásakor az emberi szeretetet és feltétlen megbocsátást hirdette, pár évszázad múlva vérengző keresztes hadjáratokat és inkvizíciós kínzás-sorozatot indított el, mára pedig az összes többi vallás hívőjét kiirtandó célpontként kezeli. A vallás, ami egykor Isten szeretetét és elfogadását hirdette, mára belefolyna az emberek legbelső magányügyeibe, szabályozná , mi számít szabályos kapcsolatnak és a nők helyett maga döntene a születésekről is. Nem folytatom tovább, a lényeg úgyis kiderül ebből a néhány párhuzamból is. Egy a biztos számomra: minden vallásnak csak addig van létjogosultsága, amíg nem állja útját a fejlődésnek, és amíg többletet ad az embereknek, nem korlátozza őket.

u.i.: A cím jelentése: Hová mész (ember)? És tényleg, merre tartasz, emberiség?

Ismét egy történet a magyar mondakörből - pontosabban a székely legendákból. Két kultúra, két vallás és két család kibékülését kísérhetjük végig a 13. századi Erdélyben. Jókai gyönyörű mesévé szövi a tipikus magyar megosztottságot és szembenállást, ezért egy rendkívül idealizált képet kapunk őseinkről. Maga a könyv rendkívül magával ragadó, és az ember teljesen a hatása alá tud kerülni, ha fogékony a mondák világára, a kicsit misztikus szemléletmódra. Érdekes azt is látni, hogyan vették át az addig pogány emberek a keresztény vallást, hogyan próbálták beilleszteni a saját hagyományaik,világnézetük közé. Ez egyben persze szomorú is, hiszen sok szokás, ünnep, stb. eltűnt a kereszténység uniformizáló hatására - szerintem elég különös, hogy a globalizációtól ennyire tartunk, miközben az eltűnt kis vallások, filozófiák miatt nem kesereg senki...

Régebben sok könyvet olvastam az ősmagyar-hun mondavilágról, de azóta bizonyos okok miatt elment tőlük a kedvem. Most mégis kezembe vettem Gárdonyi művét, ami  a hunok hatalmának csúcspontján-hanyatlásakor játszódik. Bár objektíven próbál közelíteni őseink bemutatásához (egy görög szolga szemszögéből), természetesen nem marad el a "bár barbárok, mégis nagyszerű, dicső nép" felismerés. Persze nem is vár mást az ember, mikor történelmi regényt olvas, Mátyás királyról sem olvasnánk szívesen, hogy egy törtető, másokon átgázoló zsarnok volt. Kellenek a mesék a honfoglaló magyarokról (akik valószínűleg pénzen vették az egész területet), az Európa többi népének orra alá borsot törő kalandozásokról, meg persze Mátyásról, aki álruhában mindig a nép között járt, és minden igazságtalanságot megtorolt, hiszen mindent látott (akárcsak Big Brother). Szóval kellenek a mesék, mondák, hogy az ember büszke lehessen arra, hogy kiktől származik, milyen nagyszerű emberek voltak történelmének hősei - csak akkor van baj, ha megrekedünk a múltban, illetve ha azt hisszük, csak az lehet jó, ami régi. Mert a múltban nem élni kell, hanem tanulni belőle, és felhasználni a jövő alakításakor - a jelenben.

"If the young knew - if the old could."

Ezzel a szólással fogalmazza meg Lessing művének fő üzenetét: ha a fiatalok tudnák, amit az idősek már megtanultak, vagy ha az idősek képesek lennének még azokra a dolgokra, amelyekre fiatalon, akkor... akkor mi is lenne? Mindenki teljes életet élhetne, nem követne el hibákat, amiket nehéz, vagy lehetetlen helyrehozni. Nem követnénk értelmetlen előírásokat, szabályokat, hogy végül rádöbbenjünk: elpazaroltuk életünket olyasmire, ami igazán nem is jelent nekünk semmit. Természetesen egy örök paradoxont fogalmaz meg ez a közmondás, mégis érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy mit tanulhatnánk az idősebbektől - és persze mi mit adhatnánk nekik ezért cserébe. Talán erre jött rá Jane, a regény főhőse is, aki élete kríziséből egy idős hölgy gondozásával került ki. A mű nagyon érdekes abból a szempontból, hogy egészen ritka korcsoportot választ szereplőnek: a középkorúaktól az egészen idősekig. Általában róluk diszkréten meg szokott feledkezni mindenféle alkotás, vagy legfeljebb kellékként alkalmazza őket. Most azonban minden gondjukat-bajukat megismerhetjük, a testi problémáktól kezdve a szomorú lelki fájdalmakig (magány, kiszolgáltatottság, reménytelenség). Ha röviden össze akarom foglalni, Lessing regénye ott kezdődik, ahol a tipikus romantikus lányregények véget érnek - ennek következtében sokkal izgalmasabb és különlegesebb is.

Kissé emlékeztet Hamupipőke történetére: szegény árva lány, gazdag rokonoknál, akik lenézik és megalázzák. Jane-ért azonban nem jön el rögtön a herceg: előtte egy lányiskolába kerül, ahol zord és szigorú körülmények között, de kitűnő nevelést kap, és ez lehetővé teszi számára, hogy ne üvegcipőben rohangáljon egy pénzes herceg után, hanem hogy munkába álljon és eltartsa magát. Persze nőként abban az időben nem sok választása volt: nevelőnőnek szegődik egy gazdag úr kislánya mellé, egy furcsa, hatalmas házba. Itt mindenféle önértékelési válságok és társadalmi különbségekből fakadó konfliktusok után egymásba szeretnek Mr Rochester-rel, a munkaadójával, de mikor már elhinné, hogy boldog lehet, a férfi szekrényéből is kipottyan egy elég durva csontváz... Lényeg a lényeg, Charlotte Bronte 100 évvel a Pamela után képes volt arra, hogy élvezhető keretbe töltsön egy tanmesét arról, hogy a szegény és nem különösebben szép lányok is megtalálhatják a herceget - bár nem fehér paripán, inkább fehér halántékkal.