Jó ötletnek tűnt a saját világnézetemmel ellentétes beállítottságú szerző gondolatait olvasni, és egy kicsit kitekinteni a saját véleménybuborékomból. Egy kedves tanárom mondta azt nekünk annak idején, hogy ő mindig ellenzéki lapokat olvas, mert azok ferdítik kevésbé az igazságot – az nem derült ki, hogy ő maga ellenzéki érzelmű volt-e, arról diplomatikusan hallgatott. Manapság a rengeteg álhír és MI világában sajnos ez a nézet megdőlni látszik, és a közbeszéd, de még az újságírás nyelve is egyre durvább – bármilyen véleményt képviseljen is. Korábban sérthetetlennek tűnő határokat lépnek át, hiszen az óriási hírtengerből ki kell tűnni valamivel.

Talán ebbe a hibába esik bele a könyv szerzője is, pedig egyébként nagyon is fontos témát, az Európába érkező menekültek helyzetét járja körbe. Szó szerint körbejárja, mivel a menekültválság szinte összes, a hírekből ismert helyszínét végiglátogatta, és interjúkat készített a helyiekkel valamint a hatóságokkal és persze a menekültekkel is. Ennek ellenére nem sikerül kiegyensúlyozott képet adnia erről az összetett problémáról, tehát műve inkább tekinthető röpiratnak, mint tudományos tanulmánynak. Egy-két szerencsétlen megfogalmazás („liberális maszlag”) láttán felhúztam a szemöldököm, és az sem javított a helyzeten, hogy a szerző az ő igazát alátámasztó érveket hangosította fel jobban.

Ennek ellenére fontos olvasmányról van szó, már csak azért is, mert ezt a problémakört igyekszik a kiindulópontjától felgöngyölíteni, és törekszik arra is, hogy minél többféle olvasata is szerepet kapjon. Kik és hogyan reagáltak a menekültáradatra, hogyan (nem) kezelték a társadalmi feszültségeket, a súlyosbodó etnikai zavargásokat, milyen módszerekkel igyekeztek manipulálni a közvéleményt? Ne legyenek kétségeink, a szépen hangzó szólamok mögött vagy kőkemény politikai érdekek vagy teljes nemtörődömség állt. Egyetlen európai ország sem volt felkészülve egy ekkora népvándorlásra, és hiányoznak a megfelelő, átfogó ideológiai alapok is.

Magyarként nyilván emlékszem a határkerítés dicstelen történetére, a tövében lejátszódó tömeghisztériára, de közben az is eszembe jutott, hogy 1000 éve hogyan is érkeztek őseink a Kárpát-medencébe? Minket sem hívott senki, és (ha fennmaradtak volna) az avarok bizonyára telesírták volna a médiát az ellenük elkövetett kegyetlenkedésekkel. Vagyis nem egy soron következő, keletről nyugatra tartó népvándorlást élünk át éppen? Milyen alapon álljuk útját a boldogulás és jobb élet reményében nyugatra vándorlóknak, amikor minket is éppen ezek a remények hoztak ide, a Kárpát-medencébe?

Persze ez egy eléggé idealista és megengedő álláspont, és teljesen megértem azokat is, akik féltik mindazokat az értékeket, amik európaivá tesznek minket. Az európai kultúra alapjai kérdőjeleződnek meg, hígulnak fel, ha átalakul a kontinens népessége, és az iszlám válik a legnagyobb létszámú vallássá. Mivel úgy tűnik, visszafordíthatatlan folyamatról van szó, az EU-nak vennie kéne egy nagy levegőt, és nekilátni a békés együttélés szabályainak, alapelveinek kidolgozásához. Mivel eddig nem sok előrelépés történt ebbe az irányba, az egyre növekvő bizonytalanság – mind a helyiek, mind pedig a bevándorlók részéről – egyre nagyobb feszültséget kelt a társadalmi csoportok között.

Most már biztos, hogy a könyves humort nem nekem találták ki, vagyis számomra nem összeegyeztethető az olvasás és a nevetés fogalma. Elvileg a 'Lucky Jim' kora egyik sikerregénye, ami tele van kacagtató  jelenetekkel, és az angol humor sziporkáival. Nos, én egyetlen szikrányit sem fedeztem fel ezekből, inkább sokszor kényelmetlenül feszengtem a szekunder szégyen szorításában. Elképzelhető, hogy eljárt már az ilyen viccek felett az idő, az angol humor egyébként is sajátos műfaj, de nem kizárható az sem, hogy egyszerűen nem értettem meg a poénokat.

Az író egy nagyon szűk réteg, az angol egyetemi oktatók zárt világába helyezte a történetét, ami akkoriban forradalmi tett volt: a professzorok, dékánok és mindenféle válogatott tudós köreibe igen nehéz volt beférkőzni, és nem sok babér termett a közrendű, fiatal kutatóknak, akik friss nézetekkel és kék vér nélkül érkeztek ebbe a társaságba. Dixon, aki kora dühös fiatalságát testesíti meg, kétségbeesetten igyekszik helytállni egyetemi oktatóként próbaideje során. Ez kevésbé szól a szakmai kompetenciákról, mint inkább a felettesei szeszélyeinek elfogadásáról, gyengeségeik elnézéséről és a feltétel nélküli bólogatásról bármilyen helyzetben.

Dixon szép lassan ráébred arra, hogy a rettegett professzorok és magas rangú egyetemi méltóságok is csak emberek, és elkezdi lebontani a merev hierarchia rendjét. Botrányról botrányra sodródik, részegen randalírozik vendéglátói házában, összeverekedik felettese fiával, végül elcsábítja annak barátnőjét is. Ám nem olyan kemény legény ő, mint ebből a leírásból látszik, rengeteg kétség gyötri és sokszor érzi kínosan magát. A regény végére aztán egyre magabiztosabbá válik, és egyfajta társadalmi elégtételként övé lesz a zsíros állás és a vágyott nő is.

Képzelem, mekkora kárörvendéssel olvasták a könyvet a főhőshöz hasonló helyzetben lévő fiatal, feltörekvő értelmiségiek, és mindenki, akit gúzsba kötött a lebonthatatlannak tűnő arisztokratikus társadalmi rendszer - kordokumentumnak valóban remek, de mint humorforrás, aligha állja már meg a helyét.

Bryson remek stílusában szinte bármilyen témáról szívesen olvasok - sikerült már közelebb hoznia a tudományok világát, az orvostudományt és a hétköznapok történelmét is. Ezek mind nagyszabású, bő lére eresztett kötetek voltak, amikhez képest a mostani elég vékonykának tűnik. Voltaképpen Bryson nem tett mást, mint hogy összefoglalta, mit NEM tudunk Shakespeare-ről. Egy Shakespeare-alakú üresség köré összegyűjtött minden több-kevésbé kapcsolódó információt, de a hiányérzet megmarad: az európai kultúra egyik legnagyobb drámaírójáról alig rendelkezünk biztos, hiteles adatokkal. Még a születési dátuma sem biztos, sem műveinek keletkezési sorrendje, és vannak olyan, lyukak az életrajzában, amikor évekig nem tudni róla, hogy hol volt és mit csinált.

Ne számítsunk hát irodalomtörténeti mélységekre, kész válaszokra, műelemzésekre, maga Bryson is beismeri, hogy Shakespeare-témájú tudományos értekezésekkel Dunát (azaz Temzét) lehetne rekeszteni. Ahogy az eddigi köteteiben, úgy most sem tetszeleg a tévedhetetlen szakértő szerepében, inkább lelkes amatőrként közelít meg minden, őt érdeklő témát - most például azt, hogy miért ennyire rejtélyes Shakespeare alakja. Ehhez meglepően széleskörű kutatásokat kellett végeznie, feltérképezve a korabeli történelmi és társadalmi viszonyokat, a színházak helyzetét, a kortárs szerzők munkásságát de még a könyvnyomtatás sajátosságait is.

Ha Shakespeare-ről nem is tudunk meg sok újat (amúgy ez sem igaz, sok érdekességet megtudhatunk róla is), arról remek képet kaphatunk, milyen nehézségekbe ütközik egy kutató, ha egy 500 évvel ezelőtt élt emberről - legyen bármilyen világhírű is - akar megtudni bármit is. Mennyi szerencsés véletlennek köszönhető, hogy egy-egy adat fennmaradt, és mennyi veszett oda hibás döntések vagy hozzá nem értés miatt. Bryson könyve ráébreszt minket arra, hogy mennyi ember kemény munkája rejlik az irodalomkönyvek unalmas életrajzai mögött - ahogy arra is, hogy ez a felhalmozott információmennyiség hányféleképpen értelmezhető.

Ilyen az, amikor egy elismert pszichothriller-író enged a kísértésnek és ifjúsági fantasy-t ír puszta lelkesedésből. Az olvasó előtt két választás létezik: fanyalogva, homlokráncolva kesereg azon, hogy már King is beállt a sorba és eladta magát a megélhetési irodalomnak, vagy pedig engedi, hogy átragadjon rá a szerző rajongása és felidézze magában kamaszkori énje ideáljait. Azt hiszem King is ezt tette a könyv megírásakor: nagy Tolkien-rajongó lévén kapva-kapott az alkalmon, hogy kamaszlányának írhasson egy sárkányos történetet.

A bölcs mesélő szerepébe bújva egy fiktív középkori világba kalauzol bennünket, ahol királyok, varázslók és egyszerű parasztok küzdelmeibe csöppenünk. A főhős, Peter egy valódi gáncs nélküli lovag, pedig még csak tinédzser: délceg, bátor, jószívű és igazságos - igazi főszereplő-alapanyag. Egy átlagos király fiaként rajta a sor, hogy méltó és jó uralkodó legyen, de ahogy az lenni szokott, ez nem mindenkinek áll érdekében. A történet főgonosza, Flagg egy igazán komplex és jól kidolgozott karakter, aki több generáción át igyekezett megnehezíteni a királyság sorsát. Lételeme a káosz és a szenvedés, ezért egy bábkirályt igyekszik a trónra segíteni: Peter mellőzött és lenézett öccsét, Thomast. 

Flagg mesterkedése sikerrel jár és Petert apja meggyilkolásáért életfogytig a Tű-toronyba zárják. Itt bontakozik ki igazán a fiú lelkiereje és King jellemábrázoló készsége: hogyan lesz úrrá egy tizenéves fiú a pánikon, elkeseredettségen, és hogyan gyűjt erőt és bátorságot egy vakmerő terv végrehajtásához. A mesélőből ezen a ponton pszichológus lesz, vagyis King megvillantja a tőle megszokott emberismeretét. Más fantasy-szerzőkkel ellentétben az események helyett ő a szereplők lelkében játszódó folyamatokra fókuszál, amik végül persze a történet végkimenetelét is befolyásolják. Milyen apró mozzanatok kellettek ahhoz, hogy a makulátlan, népszerű Peter-ről mindenki elhiggye, képes az apja életére törni? Hogyan nyeri vissza az ifjú herceg a reményét? Miként hálózza be Flagg az ingatag Thomast? Mi vezet végül mégis Flagg bukásához?

King nem pusztán a történet krónikása, hanem egy összetett lelki és társadalmi folyamat kitalálója, amit képes olyan formában tálalni, hogy az ifjú olvasóknak is elnyerje a tetszését. Olyan jól képes álcázni bonyolult pszichológiai jelenségeket, hogy a keményvonalas King-olvasóknak fel sem tűnik, Peter mennyire beleillik a Christine, A talizmán vagy A hosszú menetelés kamasz hőseinek sorába.

A hétvégi nemzeti ünnep és a közelgő országgyűlési választások közötti, politikailag felfokozott időszak ideális arra, hogy az egyre növekvő zajban elmélyüljünk egy kicsit a magyar történelem rejtelmeiben. Amikor minden oldalról zúdulnak ránk az üzenetek, ígéretek, riogatások és fogadkozások, jólesik elcsendesedni, elzárni a média csapjait és kicsit hátrébb lépni a napi politikai események zűrzavarától.

Ehhez remek lehetőséget ad Paul Lendvai műve, ami rendkívül olvasmányosan, közérthetően, de tudományos alapossággal mutatja be a magyarság több, mint 1000 éves történetét a honfoglalástól a 2010-es évekig. Maga a szerző személye is igazán érdekes: Lendvai egy Ausztriába kitelepült politikai újságíró, aki a Kelet-Európai hatalmi rendszerek visszásságait derítette fel munkássága során. Annak ellenére, hogy már 1957 óta osztrák állampolgár, sosem tévesztette szem elől szülőföldje sorsának alakulását. Talán az ő pozíciója a legalkalmasabb egy ilyen jellegű mű megírására, hiszen egy félig kívülálló szemszögéből látja hazánkat, így pont annyi távolságot tarthat, hogy szélesebb rálátása legyen az eseményekre, de származása miatt mégsem távolodik el az érdektelenségbe.

Szükség is van objektivitásra, ha a magyar történelemről őszintén, tabuk nélkül szeretnénk értekezni, mivel a valós események a mai napig összemosódnak mondákkal, legendákkal, amik fontosak egy nemzet identitásának folytonosságához, és minden nép féltve őrzi a saját mondakincsét. Ezeket azonban a megfelelő helyen kell kezelnünk, és nem szabad hagyni, hogy akadályozzák a tisztánlátást, a helyes döntések meghozását, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, ne sétáljunk bele ugyanazokba a vesztes helyzetekbe.

Szerencsére már a középiskolai történelemórákon ehhez hasonló szemlélettel tanultunk nagyjainkról, és számoltunk fel olyan legendákat, amik az "igazságos" Mátyás királyt vagy az "áruló" Görgeyt övezték. Többek között róluk is remek portrékat olvashatunk a könyv lapjain, röviden bemutatva életüket, pályájukat valamint döntéseik okait és következményeit. Lendvai mindenkiről igyekszik elfogulatlanul írni, de néhol (pl. Rákosi) kiütközik a véleménye, amit persze igyekszik a tények ismeretében megfogalmazni.

Számomra különös jelentőséggel bír az 1956-os forradalom utáni időszak bemutatása, mivel erről nem igazán tanultam, hiába van közvetlen hatása a mindennapjainkra, nehéz politikai állásfoglalás nélkül beszélni róla, és talán még nem telt el elég idő sem, hogy érzelmileg ne kerüljünk az események hatása alá. Pedig fontos tisztában lenni ennek a zűrzavaros, ellentmondásos és sokszor szenvedéssel teli korszaknak a társadalmi-politikai folyamataival, ugyanis sok jelenség a mai magyar politikában innen eredeztethető. A rendszerváltás és az azt követő évtizedek eseményeit már saját bőrömön is tapasztalhattam, mégis sok újdonsággal szolgált a tömör, de átfogó elemzés.

 A történelemórákon megszokott, széttagolt korszakoláshoz képest újdonság, ahogy Lendvai az idővel bánik. Igaz ugyan, hogy fejezetenként egy-egy jelentősebb időszakra koncentrál, de gyakran kiemeli a párhuzamokat a hasonló események között. Visszatérő elem például, hogy a magyarok történelmük nagyobb krízishelyzeteiben (Mohács, török hódoltság, 48-as és 56-os forradalmak leverése) sosem számíthattak külső segítségre, mindig magunkra voltunk utalva. Bár az európai közhangulat sokszor a mi pártunkat fogta, a nagyhatalmaknak mégsem állt érdekükben hogy közbeavatkozzanak amikor megtámadták, elfoglalták vagy kifosztották hazánkat. Egyedül az oroszok ilyen-olyan "segítségére" számíthattunk, akik mindig szívesen fojtották vérbe a szabadságharcainkat.

Lendvai szakmájából adódóan képes arra is, hogy a magyarországi eseményeket európai kontextusba helyezze, így képet kaphatunk a magyarok sokszor hullámzó, visszás megítéléséről a nyugati hatalmak körében. Voltunk hódító barbárok, közép-európai csodabogarak, kisemmizett földönfutók, elnyomott szabadságharcosok de aljas árulók is. 

Mindebből látszik, hogy igencsak összetett és gazdag szövegről van szó, ami őszinte tükröt tart elénk és a saját történelmünkhöz fűződő viszonyunk elé. Képesek vagyunk-e felismerni a sorozatos rossz döntések és a belviszályok ismétlődő mintázatait, vagy hagyjuk, hogy az idő megszépítse az emlékeket és a hamis nosztalgia langyos mocsarában elsüllyedjen a jövőnk is?

A sorozat előző része óta ismét rengeteg idő telt el, a Dűne istencsászára, II. Leto már csak legenda, apja, Paul pedig mítosz. Ekkora távlatokat csak kevés szerző tud koherensen, követhetően áthidalni, de Herbert sosem aprózta el történeteit, ő nem a kisemberek krónikása, hanem civilizációké. Mégis most először támadt hiányérzetem a regényt olvasva: nem volt egy karizmatikus központi karakter aki köré rendeződhettek az események - nem volt egy Paul-hoz fogható messiás vagy Leto-hoz hasonló félistenség. Az új szereplők szinte csak sodródtak egy folyton átalakuló, alapjaiból kiforgatott világban, és csupán hitvány másolatai (néha szó szerint is) az első trilógia hőseinek. Megkockáztatom, hogy a kötet legerősebb részei éppen azok, ahol ehhez a korhoz nyúlunk vissza.

Ha viszont  el tudjuk engedni az első három rész iránti nosztalgiát, akkor felismerhetjük, milyen érdekes a miénktől ennyire eltérő alapokon nyugvó társadalomról olvasni. Teljesen újra kell tanulnunk mindent, amit az alapvető emberi értékekről, normákról tudtunk, Herbert társadalmában ugyanis mást jelent a család, a szerelem vagy a szexualitás. Ebből következik, hogy az egyéneknek mások a motivációik, és más dinamika jellemzi a kapcsolataikat is. Ennyi különbség mellett mik azok az alapok, amik mentén mégis kapcsolódni tudunk a Dűne szereplőihez?

Az Atreides-uralkodóház bukása utáni űrt a Bene Gesserit-rend igyekezett kitölteni, de sok más vallási- és népcsoport is szeretne egyeduralomra törni. A fűszer már nem csak az Arrakis-on található meg, de azért a bolygó még mindig kulcsfontosságú szerepet tölt be gazdaságilag és ideológiailag is. A Bene Gesserit-rend a legelemibb emberi reakciókat, érzelmeket is tudatossá, racionálissá formálta, hogy ki tudjanak zárni minden "zavaró tényezőt", azaz minden kiszámíthatatlan emberi gyengeséget óriási léptékű terveikből. A generációkon átívelő, tervezett utódnemzés célja a gének tökéletes kombinációinak létrehozása, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkező egyedek szülessenek, akik beleillenek tudatos civilizáció- és vallásépítő tevékenységükbe.

Egy olyan világban, ahol a bolygók adás-vétele mindennapos dolognak számít, a kisemberek viselt dolgai nem igazán kapnak figyelmet. Herbert zseniálisan rajzol fel kultuszokat, vallásokat, rakja le egész civilizációk alapjait, de ehhez a vezetőkre, a "nagy emberekre" kell fókuszálnia. A társadalmi folyamatokat nem alulról, hanem fentről, a döntéshozók szemszögéből mutatja be, így a mindennapi problémák helyett érdekes elméleteket kapunk vallásról, szexualitásról és a kettő társadalomformáló erejéről.

McEwan az az író, aki remekül tud élethelyzeteket felskiccelni, a hétköznapit egy apró csavarral kizökkenteni és aztán aprólékosan megvizsgálni, hogy mi sült ki ebből az egészből. Ezúttal egy alternatív Angliában játszódik ez a kísérlet, egy olyan 80-as években, ahol a Beatles még haknizik, az angolok elvesztették a Falkland-szigeteki háborút és Alan Turing (brit matematikus és számítástechnikai zseni, akit homoszexualitásáért gyanús körülmények között eltettek láb alól) fantasztikus találmányainak köszönhetően virágzik az információs technológia. A tudomány már eljutott arra szintre, hogy képesek emberszerű robotokat (Ádámokat és Évákat) létrehozni, és kísérleti jelleggel árusítani őket a nagyközönségnek.

McEwan nem csapott fel sci-fi írónak, nem társadalmi szinten foglalkozik ezzel az összetett témával, hanem azt boncolgatja, hogy mihez kezd egy teljesen hétköznapi figura, Charlie, egy olyan hihetetlenül összetett, végtelen lehetőségeket magában rejtő szerkezettel, mint Ádám. Nincsenek tisztázva a szerepeik: vajon Ádám cseléd, társalkodó, asszisztens, netán szexbábu - a történet bizonyos pontjain kicsit mindegyik - vagy ezeknél jóval több? Mivel képes rácsatlakozni a világhálóra, folyamatosan tanul és fejlődik, és hamar elérkezik a pillanat amikor túlnövi "gazdáját". 

Ez a regény sorsfordító momentuma, ugyanis Ádám ráébred saját létezésének korlátaira és felfedezi ember gazdáinak korlátoltságát is. Többi robot-társához hasonlóan mély válságba kerül, hiszen képtelen összeegyeztetni a nagy, egyetemes igazságokat és morális szabályokat az emberek mindennapi valóságával, az érzelmek befolyásoló hatásával. Innentől kezdve egy könyörtelen erkölcsi iránytűvé válik, aki önhatalmúlag próbálja rákényszeríteni embereit a szerinte helyes döntésekre.

Mégsem Ádám a kötet főszereplője, hanem Charlie és Miranda, akik szomszédokból szeretőkké válnak, és egyre elmélyülő kapcsolatukban a robot egy fontos mellékszereplő. A pár egyre többet tud meg egymásról, és fény derül Miranda sötét titkára, ami a regény egy fontos vonulatává válik. A robot vs. ember kérdéskör mellé olyan nehéz témák is becsatlakoznak, mint a nemi erőszak, a bosszú és a feldolgozatlan traumák.

Bár az, hogy a robotok pozíciója társadalmi szinten egyáltalán nincs kidolgozva, hagy némi hiányérzetet maga után, ezen mégis könnyen túl tudunk lépni a karakterábrázolás részletessége, a beemelt témák összetettsége és a visszafogott, mégis kifejező nyelvezet miatt.

A Nápolyi regények harmadik részéhez értem, ami ugyanazon a hőfokon izzik tovább, mint az első két kötet. Elena és Lila immár felnőttek, sőt, családanyák lettek. Bár fizikailag sokszor távol vannak egymástól, továbbra is igyekeznek tartani a kapcsolatot - hogy ez mennyire van jó hatással rájuk, az már más kérdés.

Kezdjük azzal, hogy bár mindketten családanyák, ez a szó nagyon sokféle együttélést lefed. Lila az előző rész végén összeköltözött Enzo-val, gyerekkori szerelmével, hogy együtt dolgozzanak és neveljék a lány és Nino Sarratore (vagy Stefano, a megcsalt férj?) kisfiát, Gennarót. Enzo rajongva szereti Lilát, a csillagokat is lehozná neki az égről, de Lila világossá teszi, ő nem vágyik testi kapcsolatra. A férfi így is kitart mellette, és együtt küszködnek a fárasztó munkájukkal, este pedig a programozás rejtelmeit próbálják kibogozni a kitörés reményében. Elena férjhez megy az egyetemen megismert Pietróhoz, de inkább kötelességtudatból, mint szerelemből - továbbra is Nino Sarratoréért rajong. A mérsékelten boldog, átlagos házasságból két kislány születik, és Lenú lassan belefullad a ránehezedő elvárások tengerébe: háziasszony, anya, feleség - nem csoda, hogy a kezdetben felfelé ívelő írói karrierje megtörik. Úgy érzi, Pietro nem tekinti egyenrangú szellemi partnernek, és egyre jobban elvágyódik a házasságából - míg fel nem tűnik a színen Nino, hogy felborítsa a törékeny egyensúlyt.

Ferrante ismét ellentétes irányú hullámvasútra ültette szereplőit, vagyis amikor egyikük élete a csúcson van, a másik éppen válságba kerül, aztán átfordul az egész a másik irányba. Például a regény elején Elena írói karrierje szárnyal, egyre sikeresebb és híresebb lesz, miközben Lila a húsüzemben keccsöl, egészsége megroppan és bajba keveredik a vezetőséggel is. Aztán ahogy Lenú egyre inkább belefásul a mindennapokba, és házassága is válságba kerül, úgy emelkedik Lila egyre nagyobb magasságokba egy számítástechnikai cég elismert szaktekintélyeként. Ráadásul a két nő nem képes valóban felemelni és húzni egymást, sokszor inkább visszarántják vagy elbizonytalanítják a másikat.

Különösen igaz ez Elenára, akinek kishitűsége elképesztő: képtelen kiszabadulni Lila hatása alól, hiába tört ki a nápolyi szegénynegyedből és lett a saját erejéből diplomás, elismert írónő, sosem elégedett önmagával. Mindig másokhoz (elsősorban Lilához és Ninóhoz) méri magát, és mindig talál okot, hogy kevesebbnek, butábbnak vagy gyengébbnek érezze magát náluk. Sikereit is jórészt Lila érdemének véli, pedig valójában nem sokat kapott ebből a barátságból, Lila irigységében vagy merő rosszindulatból sokszor megbántja. Képtelen megtörni ezt a negatív dinamikát, és regény végére bebizonyosodik, hogy ez egy mérgező barátság.

Már amennyiben hihetünk a narrátornak - ugyanis Ferrante kizárólag Elenát szólaltatja meg, Lila életét is az ő elmondása alapján, tehát másodkézből ismerhetjük meg. Elena pedig nem pusztán elmeséli, hanem értelmezi, saját gondolataival átszínezi Lila sorsát, ami persze így rögtön torzul. Az egész regényciklus Elena visszaemlékezése barátságukra, és eleve egy olyan alaphelyzetből indul, amikor a nő dühös lesz barátnőjére, amiért az nyom nélkül eltűnik. A kötetek olvasása közben nem szabad tehát elfelejteni, hogy a narrátor egyáltalán nem objektív, szenvtelen külső szemlélő, hanem az események részese, aki ráadásul erős érzelmekkel viseltetik a másik szereplő iránt.

Ezek az írói fogások teszik igazán zseniálissá Ferrante művét, és teszik alkalmassá arra, hogy olyan fontos, de hétköznapi témákat, mint az anyaság küzdelmei, a gyári munkások kibírhatatlan körülményei vagy a 70-es évek társadalmi feszültségei, szépirodalmi magasságokba emeljen.

Egy tavalyról maradt adósságot törlesztettem ezzel a könyvvel, ami sajnos nem fért bele a 2025-ös évbe. Így viszont ráérősen, kényelmesen merülhettem bele a "Nagy Alma" történetébe, amit Rutherfurd a tőle már megszokott alapossággal járt körbe. A 800 oldalas terjedelmet leszámítva egy igazi komfort-regény volt ez számomra, szépséges leírásokkal, megkapó sorsokkal, érdekes szereplőkkel és izgalmas történelmi-kulturális utalásokkal.

Ezzel együtt a New York igazi biztonsági játék, "semmi szédítő magasság, semmi rémisztő mélység". Nincsenek sokkoló fordulatok, túlzásba vitt erőszak vagy megdöbbentő halálnemek. Lehet, hogy eddigi olvasmányélményeim edzettek meg ennyire, George R.R. Martin, de még a hasonló műfajban utazó Follett is bátrabb, sőt, kegyetlenebb a szereplőivel. Viszont a szélsőségek másik pólusa is hiányzik, azaz kevés az igazán megható vagy felemelő jelenet a könyvben.

A London és a Párizs című regényei után nagy meglepetések nyilván nem értek már a könyv jellegét illetően, Rutherfurd ismét egy történelmi tablót vetett papírra, Európa helyett ezúttal Amerikát választva helyszínül. New York szédületes fejlődését követhetjük nyomon a gyarmatosítás korától egészen a szeptember 11-i terrortámadásig. Természetesen nem hiányozhatnak a valódi történelmi figurák (Benjamin Franklin, George Washington) a fiktív karakterek mellett, és a metropolisz minden fontosabb eseménye helyet kap a történetben. Tűzvész, járvány, áramszünet, tőzsdekrach, az idő nem volt kíméletes New York lakosaival, de ők valahogy mindig felülkerekedtek a nehézségeken.

A természeti és gazdasági csapások mellett óriási társadalmi átalakulás zajlott az egyre növekvő városban. New York sosem volt egységes, a kezdeti holland-angol ellentétet az indiánokkal és franciákkal szorosan összefonódó érdekszövetség bonyolította. A rabszolgaság intézményének rendezése és a Brit Birodalomtól való függetlenedés volt a következő évszázad nagy kihívása, ami aztán egy polgárháborúban tetőzött. Az ezt követő időszakot a bevándorlók özöne jellemezte, az egyre színesebbé váló társadalom különböző osztályai között fokozódott a feszültség. Zsidók, írek, olaszok és még számos más származású bevándorló kergette az amerikai álmot, ám a sikert nem adták ingyen. Hálátlan munkák és számtalan megaláztatás árán lehetett csak feljebb kúszni a ranglétrán, de mégis vonzotta az embereket a lehetőségek hazája.

New York története politika, gazdaság és művészet összetett szövedéke, amit Rutherfurd jó arányérzékkel tudott megjeleníteni. Az eddig szerepeltetett városok közül talán New York jellegzetességét tudta legjobban megragadni, itt tudta leginkább megmutatni a város "lelkét". Közhelyes ömlengés helyett inkább a szereplők sorsán keresztül képes illusztrálni, mit is jelent a szabadság, milyen is az élet egy olyan városban ahol "az lehetsz ami csak akarsz". Talán a kelet-európai cinizmusban felnőve nehezen hihető, hogy van a világnak olyan szeglete, ahol ha értesz valamihez, vagy tehetséges vagy, arra fel lehet építeni egy karriert, egy egzisztenciát - és ezt mások is elismerik. Talán ez New York titka: hagyja, hogy a lakói azt csinálják, amiben valóban jók - ami aztán persze jó a városnak is.

Ami pedig a könyvet illeti, annak pedig az tesz jót, hogy Rutherfurd szűkebb fókusszal építette fel a cselekményt, kevesebb családot mutat be és hosszabb ideig velük marad, mint a Londonban. A Master család ott van minden jelentős eseménynél, voltaképpen a hátukon viszik New York fejlődését. Közülük kerülnek ki azok a karizmatikus, jól eltalált karakterek, akik valódi űrt hagynak maguk után a történet előrehaladtával. Rutherfurd kínosan ügyelt arra, hogy a város minden nagyobb etnikuma szerepet kapjon, így megismerjük az O'Donnell és a Caruso családot is.

A brit szerző igyekezett New York történetének minél hitelesebb krónikása lenni, aki hagyja, hogy ez a fantasztikus város a benne élők változatos útjain keresztül mutassa meg magát az olvasóknak. A rajongás minden sorából érződik, de a regény keretein belül képes volt kiegyensúlyozott és egységes képet alkotnia a városról.

Az év végére tartogattam ezt a "csemegét", ami az éves tervem utolsó darabjaként jelképesen megkoronázza a 2025-ös év olvasásait. Azt hiszem nem kell szégyenkeznem a teljesítményem miatt, család és munka mellett is sikerült teljesítenem a kitűzött céljaimat. Nem fogok vég nélküli évértékelésbe kezdeni, hanem inkább rá is térnék Harari legújabb könyvére.

Jó döntés volt az ünnepekre hagyni a kötetet, mert ezeken a szétfolyó, cukorsokkos napokon szépen visszahúzott a földre. Persze nem mindig esett jól a feldíszített karácsonyfa alatt a közelgő MI-világuralomról olvasni, de sok mindent átrendezett a fejemben, az biztos. Harari ezúttal az információs rendszereket vizsgálgatta abból a szempontból, hogy miként alakították át a társadalmunkat, hogyan szerveződött köré a civilizációnk. Teljesen más megközelítése ez a történelemnek, mint az eddig megszokott hatalmi-háborús felfogás. Eddig abban a szellemben tanultuk a történelmet, hogy a cél mindig a területek, nyersanyagok és ezzel a pénz és hatalom megszerzése volt. A Nexus azonban rámutat arra, hogy létezik egy másik olvasat, ami szerint minden alapja az információ. Ez tartja össze az olyan hálózatokat, mint az egyházak, városállamok vagy országok.

Ezt már a Homo Deus című művében is pedzegette, de az azóta eltelt majdnem 10 év alatt olyan mértékben felgyorsult a technológia fejlődése, ami Hararit is gondolkodóba ejtette. A Nexus már kifejezetten az MI hatásáról és veszélyeiről szól, mert ami 10 éve még csak homályos jóslatnak tűnt, az mára sürgető valósággá vált. Hogy jobban megérthessük a mesterséges intelligenciával járó változásokat, a szerző visszanyúlt az emberiség hajnaláig, hogy sorra vegye azokat a kommunikációs mérföldköveket, amik sorsfordítóak voltak civilizációnk számára. A szájhagyomány útján terjedő történetek írásba foglalása volt az első ilyen esemény, ami lehetővé tette bonyolultabb közösségek létrejöttét. A könyvnyomtatással szélesebb rétegekhez is eljutottak az addig csak kiváltságosok által ismert eszmék, a rádió pedig elhozta a tömegkommunikációt és megágyazott a propaganda terjesztésének. Az internet megjelenésével kezdett kicsúszni a kezünkből az irányítás, az addigi egyoldalú kommunikáció megszűnése kontrollálhatatlan szabadságot adott a felhasználóknak - név és arc nélkül lehet bárkit és bármit minősíteni, kritizálni, megalázni. Innen már csak egy lépés volt algoritmusok megjelenése, amik egy előre programozott cél elérése érdekében bármilyen erkölcsi gát nélkül terjesztenek álhíreket, befolyásolnak választásokat és formálják a közvéleményt. Az algoritmusok mögött felhalmozott információ pedig bőséges táptalajnak bizonyult az MI betanítására, kiképzésére. A számtalan személyes adat, feltöltött fénykép és videó mind-mind arra jó, hogy általuk kiismerjen bennünket az MI - és Harari elmélete szerint aki birtokolja az információt, annak a kezében összpontosul a hatalom is. 

A mesterséges intelligenciával kapcsolatban a legnagyobb aggály az, hogy olyasmit fejlesztünk, aminek irányításához, sőt még csak felfogásához is nincs bennünk elegendő bölcsesség. Ezt már az atomfegyverek megalkotásánál is eljátszottuk egyszer, de akkor talán sikerült még időben megállapodniuk a nagyhatalmaknak, mert felismerték, hogy az atomtámadás nem csak az ellenséget, de saját magukat is elpusztítaná. Most azonban akár egy ország MI-je is olyan változásokat tudna előidézni, ami az egész világot romba dönthetné - elég csak egy felelőtlen vezető - olyanokat pedig ismerünk ugye. Egyszóval Harari könyve nem egy szívderítő olvasmány, viszont mindenképpen felnyitja a szemünket és segít felismerni olyan bonyolult folyamatokat, amik elvesznek a mindennapok zajában. Bár talán nem akkora szenzáció, mint a Sapiens volt, a Nexus ugyanúgy segít megérteni a körülöttünk egyre fokozódó zűrzavart.

A Nobel-díjas portugál szerző műve ékes példája annak, hogyan lehet egy jó alapötletet túlírással hazavágni. Saramagótól most olvastam először, de szerintem utoljára is: Nobel-díj ide vagy oda, aki ennyire módszeresen "szívatja" az olvasóit, attól nekem bőven elég egy könyv is. Ha a szendvics-elvet szeretném követni, és a kritikámat két dicsérő kenyérszelet közé akarnám bújtatni, bizony bajban lennék - a végeredmény egy igencsak diétás szendvics lenne. Szóval most inkább megfordítom ezt a kedves kis pedagógiai módszert, és két negatívum közé bepasszírozok némi jószándékot is.

Kezdjük rögtön azzal, hogy aki képes végigküzdeni magát Saramago többszörösen összetett körmondatain, amikben legalább egyszer nézőpontot is vált, az nyugodtan elindulhat egy maratonon is - ugyanolyan kemény fizikai erőfeszítést igényel ugyanis mindkettő. Nem könnyíti a helyzetet az sem, hogy a párbeszédek nincsenek a szokásos módon tördelve, hanem egybefolynak a leíró részekkel. Nagyon figyelni kell, hogy most éppen beszélgetnek a szereplők, vagy csak az egyik gondol valamire, netalán a beszédes kedvű narrátor egyik eszmefuttatását olvassuk. Ez a szerkesztési mód, illetve a regény nyelvezete egyáltalán nem olvasóbarát.

Semmi gond, a kemény munkáért majd kárpótol minket a remek történet - gondolhatnánk. És igen, az alapötlet valóban érdekes és izgalmas: Tertuliano Máximo Afonso, egy teljesen átlagos történelemtanár felfedezi, hogy létezik egy hasonmása. Felkeresi az illetőt, majd jönnek a bonyodalmak - ki az "eredeti" és ki a "másolat", kinek van több joga az élethez, egyáltalán, melyik élethez? Egy tragikus fordulat aztán teljesen új mederbe tereli az eseményeket, és főhősünknek újabb kihívásokkal kell szembenéznie. Spoilermentesen nagyjából így lehetne röviden összefoglalni a könyv alaptörténetét. Valóban izgalmas kérdés, hogy a hasonmások hogyan képesek osztozni ugyanazon az identitáson, vagy az, hogy mi is tesz minket egyedivé és megismételhetetlenné? Mennyiben szabja meg személyiségünket a genetika és hogyan alakítják azt a környezeti hatások?

Csupa-csupa érdekfeszítő kérdés, ami hiába irodalmi klisé, mégis jó kis könyv épülhetne köré - ha Saramago nem cincálná szét atomjaira a cselekményt. Mintha szándékosan szabotálná a történet kibomlását, annyit időzik semmitmondó részleteknél, sehova sem vezető történetszálaknál. Megfejeli mindezt még sekélyes filozofálással és bumm, már senkit sem érdekel az egész hasonmás-problémakör. A regény közepe-vége tartogat néhány fordulatot, de addig úgyis csak a megveszekedett irodalmárok jutnak el. Az átlagos olvasó a regény negyedénél falhoz csapta ezt a darabos, széteső és unalmas sztorit, és inkább belekezdett egy Rebecca Yarros-fantasyba - igaza is van.

Még a karácsonyi hangulat totális berobbanása előtt szerettem volna sort keríteni Alekszijevics könyvére, ami eddigi tapasztalataim alapján nem ígérkezett szívderítő olvasmánynak. Egy dicstelen kitérő után, ami Diderot rövid kis filozófiai írásának csúfos félbehagyását jelentette, rászántam magam a Fiúk cinkkoporsóban-ra. A fehérorosz írónő témaválasztásai mindig bátrak: írt már a csernobili atomkatasztrófa áldozatairól, a II. világháborút gyerekként túlélők traumáiról, ezúttal pedig az afgán-orosz "konfliktus" 18-19 éves kiskatonáiról és családjaikról. Csupa olyan téma, amit a szovjet/orosz államvezetés nagyon szeretett volna titokban tartani, vagy legalábbis kedvezőbb színben feltüntetni.

Ám a Szovjetunió bukása után nyílt egy kis ablak a sajtószabadság, a szabad véleménynyilvánítás és úgy általában a demokrácia felé, és néhány eltökélt író, újságíró napvilágra hozhatta az igazságot sok olyan eseményről, aminek valódi arcáról csak suttogni mertek az emberek. Ez az ablak most újra becsukódni látszik, de Alekszijevics műveit már nem lehet meg nem történtté tenni: azok eljutottak a világ minden részére és örök tanúságtételei maradnak egy romlott hatalom működésének. 

A nyolcvanas évek nem tűnnek olyan távolinak, mégsem jutott el hozzánk sok információ az orosz-afgán háborúról. Még az időben és térben messzebbi vietnámi harcokról is többet tudunk, pedig azt nem egy kvázi szomszédos ország vívta, hanem egy másik kontinensen lévő. A szovjet (majd orosz) propaganda nem szerette volna nagy dobra verni, hogy a néhány hónaposra tervezett afgán hadműveletük bizony nem úgy sikerült, ahogy tervezték - utólag már tudjuk, hogy 9 évig húzódott, mindkét fél számára jelentős veszteségekkel járva.

Alekszijevics interjúiból képet kapunk a borzalmas körülményekről, amik között a fiatal, sokszor tapasztalatlan fiúk és lányok küzdöttek: kevés, vagy romlott ellátmány, ósdi, használt felszerelés, a higiénia teljes hiánya. Sokakat átveréssel vagy kényszerítéssel vettek rá az afgán kiküldetésre, és fogalmuk sem volt róla, mi vár ott rájuk. A naiv, hazájukra büszke kamasz fiúk először szembesültek azzal, hogy a hatalom számára értéktelenek, feláldozhatók. Többen őszintén beszéltek a hadsereg egyre romló moráljáról, hogyan csicskáztatták az idősebb katonák a fiatalabbakat, vagy hogyan kereskedtek szinte bármivel. Rengetegen szenvedtek maradandó sérüléseket, 20 éves fiúknak karok, lábak nélkül kellett szembenézniük a hátralévő életükkel. A hazatérés sem kárpótolta őket, a távollétük alatt megváltozott politikai hangulat miatt az afgán háború értelmetlenné, a katonák feleslegessé, sőt, kínossá váltak. Talmi juttatásokkal próbálták elhallgattatni őket, miközben sokukat háborús bűnösnek kiáltották ki.

A túlélők mellett Alekszijevics megszólaltatta az otthon maradt családtagokat is, elsősorban az anyákat. Elképzelhetetlen a fájdalom, amit gyerekeik elvesztése okozott, és a megrázkódtatás enyhítésében egyáltalán nem volt partner az állam, sőt: csak hosszú hónapok múlva, méltatlan állapotban temethették el fiaikat, kerülve a feltűnést és az elégedetlenkedést. Szenvedést szenvedéssel összemérni persze nem lehet, de azok a szülők is a pokolban érezték magukat, akikhez ugyan visszatértek a gyerekeik a háborúból, de az ott átéltek annyira traumatizálták őket, hogy teljesen megváltozott a személyiségük, és képtelenek voltak visszailleszkedni a társadalomba.

A Fiúk cinkkoporsóban egy bátor és őszinte mű, a maga korában, a sajtószabadsággal épp csak ismerkedő Kelet-Európában pedig kész szenzációnak számíthatott. A fehérorosz és orosz társadalmat megosztotta, valóságos társadalmi látleletet kapunk a könyvre adott reakciók olvasásakor. Külön figyelmet érdemel az a per, aminek leiratát a kötet végén közölte is Alekszijevics. Ennek során néhány, korábban őszintén nyilatkozó édesanya megrágalmazta az írónőt, hogy elferdítette a mondataikat, és kedvezőtlen színben tüntette fel fiaikat. Hogy miért fordultak az egyetlen olyan személy ellen, aki meghallgatta őket és empatikus volt velük, sajnos könnyen érthető: a vak kétségbeesés késztette őket rá, amiért a számukra legdrágább személy halála teljesen értelmetlen volt. Az írónő interjúiból kiderült, hogy ez a háború nem egy hősies, nemes ügy volt, hanem egy elhibázott politikai stratégia - és akinek egyetlen vigasza eddig az volt, hogy a gyereke legalább az igaz ügyért harcolva vesztette életét, ezt képtelen elfogadni. 

Az interjúk és a kötetre adott reakciók egy végletekig traumatizált társadalmat tárnak elénk, aminek hosszú évekre lenne szüksége, hogy az elszenvedett eseményeket kiheverje - sajnos nem úgy tűnik, hogy ez egyhamar megadatik számukra.

(megj.: Bár az utolsó mellékelt fotó a vietnámi háborúban készült, az üzenet a mai napig érvényes.)

Nem is tudom mire számítottam a könyv különös címe alapján - talán valami háborús-lélektani történetre, amiben a főhős ráeszmél az emberi (és állati) életek feláldozhatóságára - hamar kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, a helyszín egy idilli üdülőhely a 30-as évek Amerikájában. Lelkes fiatal párok ropják a táncot egy maratoni táncversenyen, talpuk alatt morajlik a tenger, a rádióból bömböl a zene - mi kell még a tökéletes nyaraláshoz? 

Ám ez csak a felszín, hiszen nem véletlen vált klasszikussá McCoy kisregénye. Bár nem a harctéren játszódik, és nem ömlik patakokban a vér, ebben a békés tengerparti városkában ugyanolyan ádáz küzdelem folyik a túlélésért. A táncosok hosszú heteken át versenyeznek a továbbjutásért, lábukról lekopik a cipő, serkentőszereket kapnak hogy folytatni tudják a mulatságot. A szabályok szigorúak: egy óra és ötven perc táncolás után jár 10 perc pihenő, csak ilyenkor lehet aludni, mosdóba menni, enni-inni. A rendezők az éjjel-nappal zajló viadal monotonitását "vágtákkal" és egyéb attrakciókkal igyekeznek megtörni, hogy minél nagyobb közönséget vonzzanak be. 

A párok célja nem csak a sportteljesítmény, hanem a szponzorok kegyének elnyerése is, ugyanis tőlük várhatnak olyan jutalmakat, mint egy új pár cipő vagy tiszta ruha (amin az adott cég logója szerepel). Ahogy fogynak a versenyzők, úgy válik egyre kiélezettebbé a küzdelem, és többen taktikázni kezdenek, hogy kedvezőbb színben tűnjenek fel a nézők előtt.

Mindezt két táncos, Robert és Gloria sorsán keresztül látjuk, akik csak a verseny előtt ismerkedtek meg. A két fiatal között azonban nem bontakozik ki semmilyen romantikus szál, ez nem az a fajta történet. Sőt, egyre nehezebben viselik el egymást, így a versenyen sem tudnak úgy teljesíteni, ahogy szeretnének. A táncmaraton végül tragikus véget ér, Robert és Gloria külön-külön tervezi a jövőjét. Ám aztán sorsuk örökre összefonódik, miután Gloria egy óriási szívességet kér a fiútól. 

Látható tehát, hogy nagyon távol vagyunk egy idilli, boldog történettől, McCoy kisregénye a fényes, csillogó máz repedéseibe hatol, és megmutatja, milyen keserű is a valóság. A két világháború között tomboló gazdasági válság nyomán súlyos társadalmi problémák törtek a felszínre, amiket még az "amerikai álom" szirupjával sem lehetett megédesíteni. Így válhatott egy olyan élvezetes, örömteli tevékenység, mint a tánc is küzdelemmé, a bálterem pedig küzdőtérré. A gondtalan fiatalok a showbiznisz fogaskerekeivé, teljesítményük nézettséggé és persze nyereséggé. Ebben a könyörtelen környezetben Gloria fogalmazza meg egy egész korosztály reményvesztettségét, kiábrándultságát és kilátástalanságát. Ő az, aki kimondja generációjának traumáit, aki szavakba önti az emberek fejében motoszkáló, de elnyomott gondolatokat. 

Gloria testesít meg minden negativitást, amit a társadalom igyekszik elfojtani, elleplezni és nemzetiszínű zászlókkal eltakarni. Éppen ezért ellenszenves figuraként jelenik meg előttünk, akit egyik szereplő sem kedvel. Robert, az ambíciózus, jobb sorsra érdemes fiatal férfi sem igazán érti meg őt, és állandóan a szemére veti, hogy milyen összeférhetetlen és goromba. Végül aztán Gloria mindent bekebelező negativitása a fiút is magával rántja.

A Rizsporos hétköznapok sorozat szerzője ebben a kötetben nem hétköznapi nők mindennapjait tárja elénk, hanem híres-hírhedt nők renoméját igyekszik helyreállítani. Ez legalább ugyanannyira hiánypótló vállalkozás, mint a láthatatlan történelem megidézése: asszonyok, feleségek, lányok sorsán keresztül egészen más megvilágításba kerülnek még a jól ismert események is. Ezúttal azonban ismertnek hitt nők kerültek a könyv fókuszába, a szerzőpáros arra törekszik, hogy megcáfolja a köztudatban róluk élő téveszméket és méltó helyre emelje őket a közös emlékezetünkben.

Talán felmerül bennünk a kérdés, hogy miért szükséges utólag átírni a történelmet, minek bolygatni olykor évszázadok óta halott nők problémáit? A válasz szerintem kézenfekvő: azért, mert végre megtehetjük. Végre eljutottunk odáig, hogy társadalmi szinten is változásokat lehet elérni azzal, ha kimondunk, tudatosítunk dolgokat, és leszámolunk évszázados berögződésekkel. Végre elkezdtük megkapargatni a nőket ért évezredes tudatos elnyomás jelenségének felszínét, és ahogy egyre mélyebbre ásunk az igazságtalanságok végtelennek tűnő bugyraiban, úgy leszünk képesek áthuzalozni a gondolkodásmódunkat. Ezzel pedig formáljuk a jelent és vele együtt a jövőt is, megváltoztatjuk a nők megítélését és a közbeszédet.

Budai és Zubor munkája úttörőnek számít abban a tekintetben, hogy először foglalkozik kizárólag nőkkel, és sok esetben ők az elsők, akik meg mernek kérdőjelezni tankönyvi szinten berögzült dogmákat. Sok olvasónak ez a mű jelenti az első találkozást nőtörténeti kutatásokkal, épp ezért néhol kicsit szájbarágósnak hat - legalábbis nekem, aki már túl van pár egyetemi előadáson hasonló témákban. Mivel ez a "belépőszint", ezért elég vékony jégen jár, tudományosság és bulvár között egyensúlyozva. A szerzőknek komoly témát kellett befogadható stílusban feldolgozniuk, olvasók széles köréhez eljutni anélkül, hogy szenzációhajhásszá válna a kötet.

"Megrágalmazott híres nők igaz története" a mű alcíme, de lehetett volna a "patriarchális társadalom bosszúja sikeres nőkön" is, ugyanis meglepően hasonló sémát követ a bemutatott nők élettörténete. Legyenek bár uralkodók, művészek vagy üzletasszonyok, kortársaik egyikőjüknél sem nézték jó szemmel, hogy nem követték a hagyományos női szerepelvárásokat. Lehettek akármilyen hatalmasak (mint Nagy Katalin vagy Theodóra császárné), tehetségesek (mint Erdős Renée, Marie Curie vagy Coco Chanel), ha nem voltak kellően engedelmesek, megalkuvók és önfeláldozók, a társadalom kegyetlenül megbélyegezte őket. 

Az igényes kivitelezésű kötetben több mint húsz kivételes nő sorsa rajzolódik ki előttünk, és az őket ért igazságtalanságokat leszámítva elég változatos képet mutatnak. Akadnak köztük jól ismert nevek (Boleyn Anna, Marilyn Monroe, Szendrey Júlia) akikről számos új dolgot tudhatunk meg, de vannak kevésbé ismert nők - nem véletlenül azok, mint például Erdős Renée vagy Pilisy Róza, akiken úgy állt bosszút koruk, hogy megpróbálta kitörölni őket a közös emlékezetből. Nagyjából hasonló a magyar és külföldi nők aránya a kötetben, így eléggé nyilvánvaló, hogy egyetemes jelenségről van szó.

Külön kiemelném a vallási vonatkozású részeket, Mária Magdolna, Éva és Lilith fejezeteit, ahol leginkább világossá válik, hogy a keresztény egyház mekkora szerepet töltött be a nők elleni évszázados elnyomásban. A Biblia sorait és Jézus tanításait figyelmesen olvasva rádöbbenhetünk, hogy micsoda agymosáson mentek át őseink hosszú korokon keresztül.

Bár számtalan rendkívüli női sorsot megismerhettem a könyvből, számomra mégis a bevezető gondolatok voltak a legérdekesebbek. A "kurva" szó részletes elemzése rádöbbent arra, hogy egyetlen szónak milyen ereje van és milyen hatalmi harcok húzódnak meg mögötte - mégis milyen könnyen rásütjük bárkire. 

"S ezért kell nekünk, nőknek nagyon óvatosnak lennünk, amikor a kurva szót használjuk! Mert mint minden elnyomó rendszer, úgy a patriarchális rendszer is akkor tudott és tud a leghatékonyabban működni, ha maguk az elnyomottak működtetik azt."

A svéd szerzőről Nils Holgersson történetét olvasva hallottam először, amit persze gyerekkoromban rajzfilmen láttam. Ki gondolta volna, hogy az aranyos kis mese elvezet egy Nobel-díjas írónőhöz? A Gösta Berling saga az első műve, amivel azonnal berobbant a köztudatba. Bár ez egy felnőtteknek szóló regény, mégis több hasonlóságot mutat a Nils Holgersson-történetekkel. 

Lagerlöf le sem tagadhatná, hogy imádja szülőföldjét, a tájak, az időjárás, a helyi emberek megjelenítéséből is árad a szeretet és a tisztelet. A Gösta Berlingben a látható dolgokon túl igyekezett megragadni a svéd néplélek rejtelmeit is, a közös mondakincs és hiedelemvilág elemeinek beépítésével. Érezni a hideg, sötét skandináv telek komor fenyegetését, ami örök veszélyként mindig ott motoszkál a háttérben, de közben az emberek mégis élik a mindennapjaikat. 

De ki is ez a Gösta Berling? A könyv központi szereplőjeként ő az összekötő kapocs a történetfüzér szemei közt, az ő kalandjait énekli meg ez a modern hősköltemény. Egy csibész, iszákossága miatt kirúgott pap, aki számtalan nő fejét csavarja el, mégis egy igazán szerethető figura. Mégse egy trubadúrt képzeljünk magunk elé, vagy egy Don Juan-féle szenvedélyes "latinlovert", Gösta egy mogorva, szótlan skandináv, aki igyekszik kimaradni a világ eseményeiből, mégis mindig belesodródik - és ha már ott van, hamar a középpontban találja magát. Igazán izgalmas karakter, se nem jó, se nem rossz, mindig a morális szürke zónában mozog.

Egy ilyen főszereplő mellett nehéz labdába rúgni, de Lagerlöf mellékszereplői mégis kidolgozottak és érdekesek. Több nagyszerű női karaktert is megjelenít, akik erősek, bátrak és képesek helytállni egy rideg, maszkulin világban. 

Bár nem ez volt az idei év legizgalmasabb könyve, az egyre hosszabbra nyúló novemberi esték kellemes időtöltése volt az elolvasása.

Nincs mese, ezt a kisregényt le kell nyelni, mint a keserű orvosságot. A gyógyszerrel ellentétben viszont nem ad enyhülést, és nem csillapítja a fájdalmat. A történet végén elmarad a feloldozás, a boldog végkifejlet, ami annyira kijárna a főhősnek. Miért olvassuk el mégis? Mit adhat nekünk egy ilyen kegyetlen regény?

Ha kellemes élményeket nem is, új szemléletet és szélesebb látókört mindenképpen. Móricz ugyanis leszámol a vidéki Magyarország idilli ábrázolásával, a paraszti romantikával. Az ő regényében nincsenek madárdalos mezők, piros arcú pántlikás lányok vagy nagy bajszos, telivér legények. Árvácska (vagy Pösze, vagy Csöre, még rendes neve sincs szegénynek) egy olyan világban kénytelen felnőni, amiben az emberek könyörtelenek, önzőek és szívtelenek. Nyoma sincs összetartásnak, mindenkit a haszonszerzés mozgat, ami csak egy pontig magyarázható a túlélési ösztönökkel. Csörét, az intézeti árvát családok jó pénzért "kikölcsönzik", hogy aztán rabszolgaként dolgoztassák. Az ellátásáért járó pénzt, a központilag biztosított ruhákat felélik, abból a kislány semmit sem lát. Mindig fázik, mindig éhes, kis állat módjára húzza meg magát, hogy elkerülje a legkisebb hibáért járó büntetéseket, a folytonos bántalmazást, megaláztatást.

Mivel a történetet Móricz örökbefogadott lányának, Csibének emlékei ihlették, még azzal sem lehet szépíteni az összképet, hogy Csörében több kislány sorsát sűríti össze az író. Nem, ezek teljesen hétköznapi, megszokott életutak voltak, nem egy, nem kettő, de több ezer gyermek esetében. Torokszorító belegondolni abba, hogy hány gyermek végezhette be szomorú kis életét anélkül, hogy egyszer is megtapasztalhatta volna, milyen érzés szeretve lenni? Móricz a szörnyű kegyetlenkedések bemutatásával nem akar sokkolni minket, hanem fel szeretné hívni a figyelmet erre a felháborító jelenségre. Ahogy a tényfeltáró újságírók manapság, a részletek nyilvánosság elé tárásával azt szerette volna elérni, hogy érdemben foglalkozzanak az "államik" helyzetével. 

Móricz persze nem egyszerű riporterként dolgozta fel Csöre történetét, akkor talán nem is érne el a lelkünk mélyére. A nyelvhasználat tömörsége, szikársága visszaadja a befogadó családok rideg bánásmódját, lelki szegénységét. A cselekmény helyszínének komorsága, kietlensége is a kis árva kegyetlen sorsát tükrözik vissza. Az Árvácska nem egy sima dokumentumregény, annál sokkal több: egy szívfájdító, de méltó és a maga módján gyönyörű megemlékezés minden kisgyerekről, akik nem voltak elég szerencsések, és ebbe a kegyetlen világba születtek bele.

Elég sokáig halogattam A szolgálólány meséjének második részét, de az írónő sem kapkodta el: 35 évet várt a legendás első rész folytatásával. Meg tudom érteni, hiszen nagyon felkavaró, tabudöntögető témáról van szó. Egy kis emlékeztető: A szolgálólány meséje egy olyan disztópikus világot tár elénk, ahol a nőket minden joguktól megfosztották, és feladatkörök szerint csoportokra osztották őket. Erre azért került sor, mert egy rejtélyes vírus szinte teljesen lenullázta az emberiség szaporodó-képességét, és azt a kevés nőt, aki termékeny maradt, lényegében keltetőgépnek használták. Ők lettek a "szolgálólányok", akiket addig cserélgettek egymás közt a családok, amíg vagy belehaltak a gyerekszülés komplikációiba vagy beleőrültek az elviselhetetlen lelki teherbe. Néhányan megpróbáltak fellázadni a kegyetlen rezsim ellen, köztük a főszereplő, Offred is.

A Testamentumok visszarepít minket Gileád komor világába, de szakít az egy szálon futó történetvezetéssel, és három irányból indítja el a cselekményt. A három főszereplő lassan összefonódó sorsán keresztül megismerjük a puritán teokrácia kialakulásának és bukásának körülményeit. Az írónő elmondása szerint csak olyan intézkedéseket, szabályokat, törvényeket emelt be a regénybe, amiket valahol, valamikor a világban bevezettek már nők ellen, így még nagyobb súlya van az eseményeknek. Félelmetesen zseniális és találékony tud lenni az ember, amikor a hatalom megszerzéséről vagy megtartásáról van szó. A gyengébb egyéniségeket megfélemlítéssel, emberi méltóságuk sárba tiprásával törték meg, de az erőseket inkább "beszervezték" és korlátozott hatalmat adtak nekik. Ezáltal ők is az új rend részeivé, sőt építőivé váltak, vagyis most már érdekükben állt annak fennmaradása.

A gileádi nők első generációjának legyőzése után gyerekjáték volt a második, már a rezsim uralma alatt született lányok agyának átmosása. Végtelenül egyszerű volt a módszer: a lányokat nem tanították meg sem írni, sem olvasni. Ez mutatja meg legjobban, mekkora ereje van az írott szónak, a műveltségnek - azok a társadalmi csoportok, akik ebből kimaradnak, teljesen kiszolgáltatottak és manipulálhatóak. Az a kevés nő, aki ennek a tudásnak birtokában volt, egy szűk elitet alkotott, és féltékenyen őrizte azt. Sajnos az is világosan kiderül a regényből, hogy bár egy diktatúrát legnagyobb részben a félelem tart egyben, mégis vannak olyanok, akik élvezik a nekik jutott hatalmat, és szívesen élnek vissza vele. 

Ahogy azonban az már lenni szokott, egy ilyen, mesterségesen létrehozott, természetellenes társadalmi berendezkedés nem működhet sokáig, és bukásra van ítélve. Gileádot egyszerre bomlasztják külső és belső erők, és erre ez a merev társadalom nem tud elég gyorsan reagálni. Mégsem érzünk diadalt vagy eufóriát a regény végén, Atwood ugyanis szenvtelenül, tárgyilagos stílusban, egy egyetemi előadás keretében számol be a Gileád utáni időszakról, a főszereplők sorsát is gyorsan és fájdalommentesen zárja le. Ezért van olyan érzésem, mintha nem női életutakat mutatna be, hanem egy disztópikus társadalmi kísérletet. A regény megjelenése óta eltelt néhány év eseményeinek tükrében azonban hozzá kell tennem, hogy a Testamentumok nem útmutató, hanem tanmese.

Milyen elbizakodott voltam, amikor azt hittem, majd eredetiben, olaszul fogom elolvasni ezt a könyvet. Az első pár oldal (magyarul) meggyőzött arról, hogy ez bizony még így is kihívás lesz, a nyelvi lelemények, régi idézetek, német, francia és latin szövegrészletek nem könnyítik meg az olvasók dolgát. Eco hajmeresztő ugrásokkal köti össze a kultúra különböző színtereit, legyen az történelem, irodalom, zene, vagy popkultúra. Úgy fitogtatja elképesztő műveltségét, hogy közben nem hagy minket az út szélén - durva tempót diktál, de aki kitartó és képes lépést tartani vele, maradandó élménnyel gazdagodhat.

Három értelmiségi, akik egy könyvkiadónál dolgoznak, szórakozásból megalkotnak egy összeesküvés-elméletet, a "Terv"-et, ami magyarázatot adhat létünk értelmére - majd megdöbbenve tapasztalják, hogy a tervük "működik", és akár igaznak is bizonyulhat. Bonyolult fejtegetésekkel, történelmi események átértelmezésével, kódok feltörésével összekötik Európa olyan, látszólag egymástól független jelenségeit, mint a templomos lovagrend, a párizsi metró, Shakespeare, az alkimisták vagy épp az Eiffel-torony. Mindnek fontos szerep jut a rózsakeresztesek téren és időn átívelő mestertervében - vagyis a három jóbarát agymenésében.

A történet remekül megmutatja, hogy kellő műveltséggel és képzelőerővel bárki könnyedén összeállíthat hasonló elméleteket, néhány logikai bukfenccel eltorzíthatja a valóságot a saját kénye-kedve szerint. Eco regényében nem is a végső titok, a rejtély megoldása a fontos, hanem az ahhoz vezető út. 800 oldalnyi fejtörő, agyszülemény és műveltségi vetélkedő után a legfőbb igazság, amit megérhetünk az, hogy ezt a könyvet mindenképp érdemes többször is elolvasni.

Szerintem nincs olyan ember a földön, aki ne hallott volna a Jóbarátok című sorozatról, ami bár több, mint 20 éve véget ért, a mai napig el lehet csípni az ismétléseit ilyen-olyan tévécsatornákon. Ezt a kerek évfordulót kihasználva újra a csapból is a Jóbarátok folyik, feliratos pólók, használati tárgyak, vagy akár legó formájában is próbálják a nosztalgiát pénzre váltani. A múltidézés csúcsa az HBO által tető alá hozott találkozó volt, ahol a színészek először (és sajnos utoljára) gyűltek össze teljes létszámban a sorozat legutolsó epizódjának forgatása óta. Szomorú, de tény, hogy a Jóbarátok körül kiújult hisztériát még tovább fokozta a Chandler-t alakító színész, Matthew Perry halála.

Szóval aki az elmúlt 20 évben nem egy kő alatt élt, biztosan látott legalább egy részt a sorozatból, és biztosan van véleménye is róla. Bár rengeteg rajongója van, sokan ki nem állhatják a Jóbarátokat, és számtalan (néha jogos) kritika érte az idők során. Ez a bejegyzés azonban nem a tévéműsort hivatott elemezni, hanem a róla készült könyvet. Austerlitz nyilvánvaló módon felpattant a nosztalgia-vonatra, és a Jóbarátok-hype kellős közepén összerakott egy Jóbarátokról szóló könyvet. Szerencsére a mű nemcsak azt bizonyítja, hogy milyen remek üzleti érzéke van, hanem hogy az íráshoz is ért. Ügyesen adagolja a bulváros kulisszatitkokat a médiatörténeti és társadalomtudományos fejtegetések közé, így sikerül elhelyeznie a sorozatot a kilencvenes évek Amerikájában, rávilágítva azokra a tényezőkre, amiktől ekkora felfoghatatlan siker lett ez a hat fiatalról szóló sorozat.

Szaftos kulisszatitkok mellett tehát végigkövethetjük azt a számomra rendkívül izgalmas kreatív folyamatot, ahogy egy kultsorozat létrejött. Láthatjuk, hogyan működött együtt egy csapatnyi tehetséges és elhivatott ember, hogy megalkossanak valamit, amiről kezdetben sejtelmük sem volt, mekkora siker lesz. Austerlitz felvázolja azokat a társadalmi viszonyokat és a médiában uralkodó állapotokat, amik hatással lehettek a Jóbarátokra: ez volt az első vígjátéksorozat, amiben nem egy család áll a középpontban, hanem egyedülálló fiatalok. New York is itt debütál mint sorozat-helyszín. 

Az előkészületek után a legfontosabb lépés a karaktereket megformáló színészek megtalálása volt, ami nem ment könnyen. A készítők nem voltak hajlandók kompromisszumokat kötni, így egészen hajmeresztő módokon érték el, hogy egy-egy színész bekerülhessen a produkcióba: megesett, hogy a színész már elkezdett forgatni egy másik sorozatot, ám a Jóbarátok készítői elérték, hogy a produkció kedvezőtlen műsorsávba kerüljön és így az alacsony nézettség miatt elkaszálják - máris felszabadult a színész. Utólag megérte a rengeteg fáradozás, mert valóban utánozhatatlan a kémia a színészek között.

A készítők és a színészek is csak lassan ébredtek rá, mekkora óriási siker lett a sorozat, és hogy amiben csak ők hittek kezdetben, az mennyi ember életére volt hatással. Ahogy az már lenni szokott a média világában, művészet és üzlet kéz a kézben járnak, vagyis a pénzügyek egyre inkább éreztették hatásukat a készítők munkájában. Mindenki részt akart venni a sikersorozatban, vendégrendezők, vendégszereplők, ám ők Austerlitz szerint csak megbontották a hatosfogat dinamikáját és csak ritkán adtak hozzá a produkcióhoz. 

A könyv természetesen a Jóbarátok lezárását és az utóéletét is alaposan kitárgyalja, így lesz kerek az egész folyamat, amit egy ambiciózus írópáros indított el és egy világméretű kulturális jelenséggé nőtte ki magát.

Régebben nyelvtanuláshoz használtam Collodi klasszikusát, naivan azt gondolva, hogy a Disney-feldolgozást már úgyis láttam, nagy meglepetés nem érhet, biztosan érteni fogom a történetet olaszul is. Ki ne ismerné a csintalan fabábu meséjét, akinek megnő az orra, ha hazudik? Pinokkió az általános műveltség, az európai kultúra része lett, számtalan áthallással és feldolgozással a Bibliától (Jónás és Gepetto is a cethal gyomrában raboskodik) egészen a Shrekig ("Mondd, hogy női alsó van rajtad.")

Maga a történet nem hiszem, hogy bemutatásra szorul, a rosszcsont fabábu legnagyobb vágya, hogy valódi kisfiú lehessen, ám ehhez rengeteget kell tanulnia az életről, arról, hogy mi a jó és a rossz. Ebben segít neki Gepetto, idős apja, valamint Tücsök Tihamér, aki a lelkiismerete lesz, na meg persze a Tündér, aki a legszorultabb helyzetekből is kihúzza. 

A Disney-rajzfilm szirupossága köszönőviszonyban sincs az eredeti meseregény kegyetlenségével, amit nem is ajánlanék kisgyerekeknek. Ebben a szereplőket válogatott módon kínozzák, megégetik, felakasztják, talán csak a szamárrá változtatott fiúk esete szalonképes. Érhető a nevelő célzat, hogy a gyerekek felfogják, a csavargás, az iskolakerülés, a hazugság rossz dolgok, de mai szemmel nézve kissé eltúlzottnak tűnnek a büntetések. Egyből eszembe jutnak a kötelező olvasmányaim, amik nagyjából a Pinokkió korszakának ifjúsági regényei (Légy jó mindhalálig, Kincskereső kisködmön) és legszívesebben eret vágnék magamon. Mindkettő végtelenül szomorú, elkeserítő és tragikus történet, amiktől inkább megóvnám a saját gyerekeimet - bár lehet, hogy modern szülőként túlaggódom a dolgot.

Az is elképzelhető persze, hogy a 19-20. század fordulójának gyerekei jóval több ilyen szörnyűséget láttak maguk körül, a betegség, a halál, az elmúlás sokkal szervesebb része volt a mindennapjaiknak. Ezért a nekik szánt történeteknek is kellően rémesnek kellett lenniük, hogy elérjék a kívánt hatást. Ma már sokkal finomabb eszközökkel igyekszünk hatni a gyerekekre, hiszen a világ szerencsésebb felén az életük jóval biztonságosabbá vált.

Pinokkió meséje így ma már inkább a felnőtt olvasókat szórakoztatja, nekik viszont egy tanulságos korlenyomat lehet arról, milyennek képzelték akkoriban a jó és rossz gyerekeket, és milyen eszközöket vetettek be a megnevelésükre.

Ezt a könyvet már több, mint két hete elolvastam, de a sűrűsödő hétköznapokon nem jutott idő arra, hogy írjak is róla  - meg hát nem is igazán tudnék mit. Mert hogyan is kerekíthetnék egy szellemes, szenvedélyes hangon megfogalmazott, ihletett kritikát egy olyan regényről vajmi kevéssé fogott meg? Újra a "veszélyzónából" választottam, ami nekem a 20. század első negyedét jelenti - ebből a korszakból talán még egy alkotást sem sikerült megszeretnem. Ford sajnos nem lett szabályt erősítő kivétel, ez az 1915-ös műve számomra egy gyenge közepes.

Pedig akár jól is elsülhetett volna, általában tetszeni szoktak a házaspárok mikrokozmoszát feltáró, kapcsolati dinamikájukat boncolgató írások, ám ezúttal valahogy egyik szereplő sem volt szimpatikus, sőt, inkább mindegyik ellenszenves volt. Szép dolog realistán, őszintén bemutatni a karaktereket, de Fordnak sikerült annyira hihetővé változtatni őket, hogy a végén már nem is igazán érdekelt, mi lesz velük. A tulajdonságok kiegyensúlyozása miatt teljesen semlegesek voltak a két házaspár tagjai, márpedig aki semmilyen, ahhoz nehéz bárhogy is viszonyulni - még utálni is jobb egy szereplőt, mint semmit sem gondolni róla.

Ford eredetileg „A világ legszomorúbb története” címet akarta adni művének, valamint alcímnek "Egy szenvedélyes történet" került a borítóra, de igazából egyik sem állja meg a helyét. Való igaz, hogy férjek és feleségek szenvednek az érzelmek hálójában, és iszonyú érzelmi viharok dúlhatnak a háttérben, de mi ebből nem sokat érzékelünk, ugyanis a történetmondás stílusa teljesen szenvtelen, már-már flegma.

A szerző narratív technikája rendkívül furcsa, ide-oda ugrál az időben, fontos részletek felett elsiklik, lényegtelen dolgokon viszont hosszan elidőzik. Ez az élőbeszédhez teszi hasonlatossá, amit a regény elején meg is fogalmaz: szándéka szerint olyan hatást kívánt elérni, mintha egy kényelmes szobában, a tűz mellett ülve hallgatnánk őt, ahogy elénk tárja ezt a nem mindennapi történetet négy ember tragédiájáról. Sajnos ehelyett olyan érzésem támadt olvasás közben, mint amikor számomra közömbös emberekről kell meghallgatnom egy semmitmondó nagymonológot, miközben azon kattog az agyam, hogy ehelyett mennyi fontosabb és hasznosabb dolgot és csinálhatnék.

Most kell erősnek maradni, és nem rávetődni a Nápolyi regények következő részére, hanem tartani magamat az olvasási tervemhez. Nagy a kísértés, hogy egy lendülettel elolvassam az egész regényciklust, annyira magával ragadó a történet, a szereplők dinamikája. Ferrante mesterien ötvözi a melodrámát és a realizmust, miközben karakterei folyton változnak, egyiküket sem lehet beskatulyázni egy fix szerepkörbe. 

A két barátnő, Elena és Lila ifjúkoráról szól ez a rész, na meg persze a hatvanas évek Nápolyáról, annak minden társadalmi vonzatával. A lányok teljesen eltérő utat járnak be, más-más körök nyílnak meg előttük. Lila az első rész végén férjhez ment, az övé a hagyományos háziasszony-szerep, a férj, a szűk és tágabb család minden gondja, a házimunka, a gyereknevelés... Elena eközben egyre műveltebb körökben mozog, nem hagy fel a tanulással, egyre fogékonyabbá válik a körülötte zajló társadalmi folyamatok megértésére. A telepen ő az első nő, aki egyetemre jár és akinek könyve jelenik meg - ezáltal végleg elszakad szülőhelyétől és családjától, hiszen már lassan nem is beszélnek egy nyelvet. 

A könyvek külön megemlítendő sajátossága a nyelvhez való viszonyulás, a szereplők pozícióját pontosan le lehet mérni abból, hogy nyelvjárást használnak, vagy az "irodalmi olaszt". Ez olasz sajátosság, minden tartománynak és nagyobb városnak megvan a saját nyelvjárása, de létezik a Dante által megteremtett, klasszikus és egységes olasz nyelv - ezt tanítják az iskolában, ez a sajtó és a művészetek nyelve is. Egyfajta rangot jelent, ha valaki ékesen és hibátlanul tudja használni. Az írónő kezében egy plusz eszközt is jelent szereplőinek jellemzésére, vagy szándékaik érzékeltetésére. Például Elenának figyelnie kell, hogy a telepi barátaival nyelvjárásban beszéljen, máskülönben nehezen értik meg őt, vagy azt hiszik, hogy felvág. 

A két lány útjai tehát szétválnak, és becsületükre legyen mondva, próbálnak küzdeni ellene, de egyre messzebb sodródnak egymástól. Sokszor nem is értem, mi köti még össze őket, annyira mások a problémáik, annyira nem értik meg egymást. Arról nem is beszélve, hogy akarva vagy akaratlanul mennyi fájdalmat okoznak egymásnak. Lila rendkívül féltékeny Elena tanulmányaira, sokszor érezteti vele, hogy mennyivel okosabb, hogy ez neki is menne. Egyszer biztatja, támogatja, könyvekkel segíti barátnőjét, máskor viszont gonoszul a szemébe vágja, hogy ő még mindig csak egy diák, neki viszont ott a férje, a szép lakása. Elena pedig állandó imposztor-szindrómával küzd, nagyon nehezen hiszi csak el, hogy beillik a művelt emberek társaságába. Kishitűségét Lila harsány szépsége és magabiztossága csak fokozza.

Ez a rész több sorsfordító eseményt is megörökít a lányok életéből, akik mintha ellentétes ívű pályán mozognának: kezdetben Lila tűnik sikeresebbnek jól menő üzletük élén, míg Elena küzd a tanulással, ám aztán fordul a kocka és Elena erőfeszítései lassan megtérülnek, míg Lila magánélete válságba kerül.

Kíváncsian várom, hogy mit tartogat még a két barátnő számára a sors.

Bár fél évbe telt, de végre kiolvastam. Egykori egyetemi tankönyvem eddig türelmesen várt a könyvespolcon, hogy mikor veszem végre rá magam, és februárban eljött az ő ideje. Persze nem egyfolytában olvastam idáig, hanem beékelve egy-egy regény közé, amik után jól jött a váltás, hogy magamhoz térjek a "könyvmásnaposságból". Ha éppen nem volt hangulatom egy regényhez sem, már nyúltam is Bollobás kötetéért. Így azért szép lassan elkoptak az oldalak, egy idő az agyam is ráállt a tudományos szövegre.

Mint minden egyetemi tankönyv, Az amerikai irodalom története is csak akkor válik élvezhetővé, ha nem tanulás céljából forgatjuk. Egy (vagy akár két) félév alatt képtelenség bebiflázni a benne található óriási ismeretanyagot, és őszintén szólva nem is igazán segít ebben. Sokkal inkább tekinthető egyfajta összegzésnek, számvetésnek, hogy tessék, ennyit tudunk és ezt gondoljuk ma az amerikai szerzőkről és műveikről. Érdekes összehasonlítani, hogy a különböző korok szakértői mennyire másként ítéltek meg egy-egy alkotót, vagy mennyire máshogy értelmezték a műveiket. Valószínű, hogy 30-40 év múlva a mai elméletek is elavulttá válnak, vagy legalábbis más mércével mérjük majd az irodalmi műveket, máshová kerülnek a hangsúlyok.

Bollobás Enikő irodalomtörténeti munkája tehát egy pillanatkép a tudományág aktuális eredményeiről (pontosabban a 20 évvel ezelőttiekről), és remekül rávilágít arra, hogy egy ilyen jellegű mű sosincs lezárva, sosem lesz kész. Ha sikerül megszoknunk a kissé száraz, tudományos stílust, akkor számos érdekes részre bukkanhatunk benne - de tény, hogy sok mindent azért egyszerűbben is meg lehetett volna fogalmazni, rengeteg kifejezésre létezik hétköznapi magyar szó, ami ugyanúgy kifejezi a lényeget. Ez nem egy tudományos műnél megfigyelhető, és nagyon zavaró tud lenni. Ahogy Einstein is rámutatott, "ha valamit nem tudsz egyszerűen elmagyarázni, akkor nem is érted eléggé" - vagy csak nem a megértetés, hanem a tényközlés a célod.

Minden nyáron igyekszem legalább egy "nagy klasszikust" beiktatni az olvasmányaim közé, mert ilyenkor több időm van belassulni és elmerülni a több száz éves féltéglák világában. Tavaly így sikerült a Middlemarch-ot újraolvasnom, idén viszont egy számomra új és ismeretlen, de nem kevésbé híres könyvre vállalkoztam. Szerencsére kellemesen csalódtam és a várt szenvedés helyett Thackeray egész élvezetesen vezetett végig a 900 oldalas művén. 

Köszönhető ez őszinte és humoros hangvételének, ahogy kicsit sem veszi komolyan sem magát, sem a szereplőit, mégis képes olyan üzenetet megfogalmazni, ami a mai napig érvényes. A "hiúság vására", ami az egész történet keretét adja, olyan hely, ahol mindenki többnek, hatalmasabbnak és gazdagabbnak akar látszani, mint amilyen. A külsőségek, a látszat sokkal többet számít, mint a belső értékek - ismerős, ugye? Úgy tűnik, ez egy olyan örökérvényű emberi sajátosság, amin sosem tudunk változtatni - de legalább ilyen remek művek születhetnek róla.

A szórakoztató történetvezetésen kívül a karakterábrázolás is a könyv erőssége, Thackeray őszintén, sablonok nélkül jeleníti meg szereplőit. A két női főszereplő, Becky és Amelia akár egymás ellenpontja is lehetne, de mégsem egyszerűsíthető le ennyire a képlet, mindkettejükben van jó és rossz is, az író pedig ránk bízza, hogyan ítéljük meg őket. Becky egyébként a korszak irodalmának egyik legizgalmasabb figurája, olyan nő, aki fényévekkel megelőzi a korát. Nem éri be az egyszerű házitanítói szereppel, amire a származása és a társadalom merev szabályai kárhoztatnák, ambíciózus és karizmatikus személyisége az angol társaság elitjébe repíti. Hogy ezért át kell gátlástalanul át kell gázolnia mindenkin, vagy át kell hágnia alapvető erkölcsi normákat, nem okoz számára gondot. A férfiakat az ujja köré csavarja, a nőket kijátssza egymás ellen - igazi manipulatív dög, akit senki sem tekint igaz barátjának, mégis rajonganak érte. Sziporkázó elméje, gyors észjárása valóban elképesztő, ahogy az is, hogy minden helyzetben feltalálja magát. Elbűvölő személyiségének köszönhetően sok mindent elnézünk neki, az egyetlen fájó pont, ahogy a gyermekével bánik - bár igazából nem illene hozzá az anya-szerep.

Annál inkább a szinte már szentté avatott Amelia-hoz, aki Richardson Pamelájához hasonlóan az erényes nő mintaképe. Szinte már rögeszmésen ragaszkodik kezdetben jegyeséhez, majd elhunyt férje emlékéhez, de emiatt az elvakult szerelem (vagy inkább mánia) miatt nem veszi észre a férfi hibáit, hogy mennyire érdemtelen a szerelmére. Annyira elmerül a halott férfi magasztalásában, hogy nem veszi észre a körülötte lévők nehézségeit, vagy hogy ki az, aki egész életében támogatta és őszintén szerette. Csak amikor végleg kicsúszna a kezei közül a pórázon rángatott rajongója, akkor döbben rá, mit is veszíthet. De vajon valódi szerelem-e ez, vagy csak a megszokás nyugalma? Thackeray ebben az esetben is meghagyja nekünk a döntés jogát.

Ezek után a regény lezárása sem a sablonos, a "jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik"-klisé, hiszen ki is az igazán jó vagy gonosz ebben a történetben? Amelia sokévnyi szenvedés után végre szenvedélyes szerelemre gyúl és viszonozza az érte rajongó férfi érzelmeit? Hát... majdnem, inkább fogalmazzunk úgy, hogy életében először lesz egyenrangú fél egy kapcsolatban. Na és Becky elnyeri méltó büntetését a sok cselszövésért és ármánykodásért? Ugyan, dehogy. Bár megjárja a poklot, sorsa mégsem az egyértelmű bukás - ne féltsük Becky-t, ő a jég hátán is megél.

A francia szerző nem a finomkodó stílusáról ismert. Mind témaválasztása, mind pedig szókimondása enyhén szólva is provokatív. Ennek csak egyik oldala a figyelemkeltés, a másik inkább az elgondolkodtatás: Houellebecq nem fél állást foglalni (legalábbis szereplőin keresztül) olyan megosztó, de mindenkit foglalkoztató ügyekben, amiket mások inkább elkerülnek, vagy semmitmondó "píszí" szólamokkal intéznek el. Ez a bevállalósság nyilván azzal a kockázattal jár, hogy az olvasók egy részét elveszítheti, cserébe viszont felszabadító erejű is, hiszen nincsenek korlátok a szereplők, a cselekmény vagy a választott téma előtt sem. 

A Platform ennek megfelelően azt járja körül, hogy a szexturizmusnak milyen erkölcsi, társadalmi és gazdasági következményei lehetnek. Ehhez Houellebecq behatóan tanulmányozta az idegenforgalom folyamatait, utánajárt olyan népszerű turistacélpontok történelmének, mint Thaiföld vagy Kuba, de legfőképpen a nagy nemzetközi szállodaláncok helyi működését mutatja be. A multicégek vezetői nyereséges üzleti modellein levezetve valóban működőképesnek, sőt sikeresnek tűnhet az "Afrodité-program", ami lehetővé tenné, hogy a helyi prostituáltak, happy finish-masszőrök és társaik a szállodákban végezhessék szolgáltatásaikat, vagyis legalizálná a szexipart. A nyugati civilizáció szempontjából ez egy remek módja a turizmus felvirágoztatásának (Houellebecq karakterei legalábbis nagyon meggyőzően érvelnek), de nem veszik figyelembe a célországok vallási berendezkedését.

Míg a francia szerző a Behódolás című regényében már az iszlám térnyerését vizionálta, addig ebben a korábbi művében a nyugati kultúrával szemben fellépő fenyegető erőnek állítja be ezt a vallást. A globalizáció egyik legnagyobb problémája a különféle kultúrák találkozása közben az értékek ütközése: ami az egyik szerint elfogadható viselkedés, a másik szerint súlyos bűn. Ez a konfliktusforrás robban (sic!) a Platform végkifejletében, véget vetve minden üzleti és magánéleti tervnek, ambíciónak amit hőseink addig dédelgettek.

A társadalmi-üzleti szál mellett ugyanis kibontakozik főhősünk, Michel története is, aki egy negyven éves, francia férfi, aki Párizsban él és nem boldog. Élete céltalan, nincs igazi kapcsolata senkivel, csak a tévéjével. Apja halála után aztán részt vesz egy thaiföldi utazáson, ami - legyen akármilyen közhelyes - megváltoztatja az életét. Megismerkedik Valerie-vel és szenvedélyes viszony alakul ki köztük - Houellebecq tényleg nem fogja vissza magát, a könyv hemzseg a pornográf jelenetektől. Valerie minden vágyát valóra váltja, ő a tökéletes nő - mármint akit egy férfi szereplő és egy férfi szerző el tud képzelni. Itt Houellebecq az egyén szintjén is körüljárja a szex szerepét és fontosságát, és nem fél egyoldalú lenni: az ideális nő szerinte mindig kapható a szexre, könnyen eljut a csúcsra, benne van az édeshármasban, sőt, ő maga szervezi meg azt. Ennek a kritériumnak nem felelnek meg a nyugati nők, mert ők túl önzők, ezért van szüksége a nyugati férfiaknak az ázsiai örömlányok odaadására - és ezért működne a szexturizmus. Valerie az üdítő kivétel, és Michel végre életre kel: boldog, tele van tervekkel, néhány hónap alatt annyit él, mint más egész életében.

Már-már elhisszük a happy endet, de Houellebecq nem az az író: Michel álmai egy csapásra véget érnek, ahogy az üzleti befektetés reménye is befuccsol. Mintha a felsőbb igazságszolgáltatás szólna közbe, Michel nem érdemel második esélyt az élettől, nem kap bebocsátást a földi paradicsomba, ahhoz túl hitvány életet élt 40 éven át. Mintha ő vezekelne a jóléti társadalom összes bűnéért - ami bizonyos szinten jogos, hiszen az egész szexturizmus-program az ő ötlete volt. Bármilyen letaglózó is a regény vége, mégis így érzem kereknek, és így képes Houellebecq egyensúlyt teremteni.