Ó, hát ez valami borzalmas volt. A könyv feléig bírtam, aztán elengedtem, mert teljesen lehozott az olvasásról. Biztosan nem jó időben talált meg, nem sok türelmem volt elmélyülni a cirkalmas lélekrajzokban, aprólékosan kidolgozott jelenetekben - máskor talán becsületből végigkínlódtam volna, de most beletelt volna egy hónapba is, mire a 400 oldalas regény végére érek. Nem gondolom, hogy valaha vissza fogok térni hozzá, be kell látnom, hogy bizonyos történetek nem valók mindenkinek.

A legproblémásabb az egészben a történetvezetés, mert úgy érzi az ember, hogy nem halad semerre, csak egy helyben topog. A könyv második fele állítólag pörgősebb és olvasmányosabb, de én ugye nem tartottam ki odáig. Csak Jim kínlódását követhettem, aki egy bírósági tárgyaláson idézi fel, hogyan hagyta hátra a bajba került hajót rajta több száz emberrel. A legénység tagjaként ez főbenjáró bűnnek számít, de egyedül őt tudták beidézni, a többiek elmenekültek az igazságszolgáltatás elől. Folyamatosan ugrálunk a bűncselekmény elkövetése, a bírósági tárgyalás és a két esemény közti idősíkokban, miközben újabb és újabb emberek kapcsolódnak be a cselekménybe, akik mind különböző módokon reagálnak Jim tettére. A fiatal tengerésztiszt mindig másik kikötőben bukkan fel a maláj szigetvilágban, egyre távolabb sodródva a civilizációtól.

Lehetett volna ez egy érdekes, izgalmas lélektani regény, egzotikus helyszíneken, bonyolult kérdéseket feszegetve, de sajnos az unalmas, egyhangú jelenetek, a vontatott történetvezetés és a jellegtelen szereplők miatt érdektelenségbe fulladt az egész.

Gogol volt talán az első nemzetközileg is elismert orosz szerző, aki lerakta az orosz irodalom alapjait. Szinte minden irodalomórán elhangzik, hogy a többi orosz szerző "valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtak ki”. Bár ez egy másik műve, nem kevésbé fontos. Magán hordozza azt a különös jelleget, ami az orosz művek sajátja, és szinte néhány mondatból felismerhetők. 

Ezek a sajátosságok azonban nem feltétlen előnyösek, így az irodalomtörténeti jelentőségén kívül a történet rövidsége az egyetlen vonzereje. A novella fő motívuma egy abszurd esemény (Kovaljov orra eltűnik) és a szigorú államapparátus közti ellentét, ami igazából nem oldódik fel, mivel a hivatalnokok, rendőrök egyáltalán nem lepődnek meg a rendhagyó eseten, hanem ugyanolyan "ügynek" tekintik, mint bármelyik másikat. Csak számunkra furcsa a rangjelzésekkel feldíszített, egyenruhában feszítő orr és tulajdonosának találkozása, majd ugyanennek az orrnak ugyanolyan megmagyarázhatatlan módon történő visszakerülése az eredeti helyére. 

Az orosz kisemberek mindennapi nyűgjei egyfajta furcsa szenvtelenséggel vannak bemutatva, az együttérzés hiányzik az íróból, és így az olvasónál sem tudja ezt elérni. A kisemberek jelentéktelensége, az államgépezet mindenható hatalma és állandó jelenléte rányomja a bélyegét a történet hangulatára. Olyan, mintha semmilyen szép, nemes vagy fennkölt nem létezne ebben a világban, minden szürke és egyhangú. Ez a fajta realizmus eléggé nehezen értelmezhető az utókor számára, mert nagyon korspecifikus, és hiányoznak belőle azok az univerzális érzelmek, amihez a későbbi korok olvasója is kapcsolódni tud. 

A Moll Flanders sikerén felbuzdulva Defoe egy szinte teljesen ugyanolyan regényt írt 2 évvel később. A kor nagy slágerének számító ál-önéletrajzok egy-egy -finoman szólva- szokatlan női életutat tárnak elénk. Moll és Roxana a bűnbeesett, bukott nők elrettentő példái, ám egyúttal az erős, független nők archetípusai is egyben. A regények remek látleletet nyújtanak a 18. századi Anglia és Franciaország társadalmáról, a nők kiszolgáltatott helyzetéről.

Az egyértelmű moralizáló szándék sajnos rányomja a bélyegét a mű élvezhetőségére, és megakadályozza, hogy bármiféle együttérzés alakuljon ki bennünk Roxana iránt. Márpedig nehéz úgy végigkövetni egy karakter élettörténetét, hogy végig az ellendrukkerei vagyunk. Roxana ugyanis egy végtelenül hiú, önző és számító némberként jelenik meg előttünk, aki bármit és bárkit képes feláldozni a pénzért, ékszerekért vagy éppen ruhákért. Élete fő bűne, hogy gyermekeit sorra maga mögött hagyja, valamilyen úton-módon kibújik a szülői felelősség alól, és végül ez okozza a vesztét is. Egyre tehetősebb férfiak szeretőjévé válik, Franciaországban egy herceg kurtizánja lesz, Angliában pedig magáé a királyé (állítólag), miközben tetemes vagyont halmoz föl. Végül révbe ér egy holland kereskedő oldalán, és majdnem tiszteletreméltó feleség válik belőle, amikor bűnös múltja érte nyúl, és végül kisemmizve, egy börtöncellában éri el a vég.

Remek tanmese arról, hogy egy nő ne akarjon magasra törni, férj nélkül boldogulni, hanem szépen maradjon csak otthon és szülje az utódokat. Hiába csábító Roxana fényűző élete, szeretői kényeztetése, az anyagi függetlenség, a történet vége csak a megbánás és a bűnhődés lehet. Mert hiszen miféle nő az, aki ilyen lelketlenül lemond a gyerekeiről, hogy mások ágyában hentereghessen? A férfi-női kettős mérce iskolapéldája a regény, hiszen Roxana szeretőin senki sem kéri számon a "bűnben fogant" gyermekeket, és nyugodtan végignéznék, hogy Roxana éhenhal - de legalább végig tisztességes és becsületes életet élt. Arról nem is beszélve, hogy ha a történet főszereplője férfi lett volna, akkor ő lenne az új Don Juan, és vígan idéznénk legendás hódításait. Annyi igazságtalanság szorult a lapok közé, hogy néha a kezem is elfehéredett, úgy szorítottam a könyvolvasómat.

Roxana története tehát nem tudott megnyerni magának, semmiféle pozitív érzést nem váltott ki belőlem, mert vagy a lelketlen viselkedése miatt bosszankodtam - és ostoroztam magam az előítéleteim miatt, vagy pedig a nemi kettős mérce igazságtalanságai felett dühöngtem - egyik sem volt kellemes.

Azt hiszem talán ez volt az első könyv, amit Stephen King-től olvastam, még kamaszként. Már akkor is réginek tűnt a kor, amiben játszódik (70-es évek), de azóta valóban leáldozott annak a világnak: vezetékes telefon, kábeltévé, benzinzabáló autómonstrumok... Nekem mégis izgalmas volt, mert a szereplők egyidősek voltak velem. Egyszerű, hétköznapi gimisek, a maguk tipikus gondjaival, örömeivel és félelmeivel - amit aztán felvált a klasszikus King-féle őrület és rettegés. A szerző nem először választ gyerekeket/tinédzsereket főszereplőnek, az ő ártatlan, naiv lelki világuk még borzalmasabbnak láttatja a sokszor (mindig) brutális eseményeket.

Arnie és Dennis gyerekkori jóbarátok, együtt készülnek a gimi utolsó évére, a továbbtanulásra és úgy általában a felnőtté válásra. Ezen kívül azonban semmi közös nincs bennük, hiszen Dennis egy jóképű, magabiztos focista, míg Arnie egy félszeg, esetlen számkivetett - tipikus áldozat. Éppen ezért gabalyodik bele Christine hálójába, "aki" elhiteti vele, hogy fontos számára, "akire" mindig számíthat, "aki" végre emberszámba veszi. Mindezek alapján joggal feltételezhetnénk, hogy ez a bizonyos Christine egy idősebb nő, aki elcsábította Arnie-t, de nem ez a helyzet, ugyanis  Christine egy kocsi, egészen pontosan egy 58-as Plymouth Fury. King egészen morbid módon csavarta ki azt a hétköznapi szokásunkat, hogy az autóinkat megszemélyesítjük, különféle jelzőkkel látjuk el (nem a leghízelgőbbekkel) ha nem indulnak, sőt sokan még nevet is adnak nekik.

Ez a Christine azonban nem pusztán egy szépen rendbehozott ritkaság, hanem egy valódi vörös démon, aki válogatott borzalmakra képes. Magányos útjain bosszút áll mindenkin, aki közé és céljai közé áll, miközben kilométerórája vészjóslóan pörög visszafelé. Szép lassan felemészti Arnie-t, aki testileg és lelkileg is teljesen átalakul. Ez a változás tűnik fel barátjának, Dennis-nek, aki nyomozásba kezd, hogy megmentse a fiút. Ekkor lép be az életükbe Leigh, aki szintén próbára teszi a gyerekkori barátságukat.

A szimpatikus főszereplőket leszámítva ez egy jó átlagos King regény, a megszokott horrorisztikus elemekkel és társadalmi skiccekkel. Bár a kamaszkori lelkesedésem valamelyest csillapodott, azért így is gyorsan fogytak az oldalak. 

Messzi-messzi időkből érkezik ez a történet, királyi udvarok, lovagi tornák és budoárok korából, II. Henrik francia király uralkodása idején. Annyi minden elválaszt bennünket ettől a korszaktól, de a regényben nem ezek a tényezők hangsúlyosak, sokkal inkább az érzelmek és a lelki folyamatok az emberi kapcsolatokban - azok pedig vajmi keveset változtak azóta. Szerelem, bánat, féltékenység, öröm - ezek az érzelmek alakítják életünket mind a mai napig, legfeljebb más formában fejezzük ki őket. 

Reménytelen, beteljesületlen szerelem, boldogtalan házasság - univerzális témák, amikről regények egész sora regélt már, újdonság erejéről tehát szó sincs. Mégis, a korabeli irodalmi művekhez képest sokkal kellemesebb olvasmányélményt nyújt - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy végig tudtam olvasni. A korabeli vallási allegóriák, idézethalmok és szellemi önkielégítés helyett ez egy igazán emberi történet, aminek középpontjában a gondolatok és érzelmek állnak.

Néhol azért sikerül ezt is túlzásba vinni, és belegabalyodunk a ki kinek mit mondott-mit nem mondott és ő ettől hogyan érezte magát szövevényébe - bár lehet hogy ez szándékos fogás volt a szerzőtől a korabeli francia udvar bonyolult cselszövéseinek és játszmáinak illusztrálására. Nem segít a dolgunkon az sem, hogy rengeteg szereplő vonul fel előttünk, akiket ráadásul többféle névvel is illetnek - ezt egy idő után el is engedtem. 

Bár alapvetően szeretem ezt a rizsporos, kosztümös világot, nem igazán tudtam bevonódni a történetbe - a korszak alkotásaihoz képest viszont már az is pozitívum, hogy nem dobtam félre már az elején.

Passuth ezúttal nem ásta bele magát egy ország adott korszakába, vagy egy történelmi személy aprólékos életrajzába - most kissé messzebbről és felületesebben közelítette meg témáját, így műve sokkal vázlatosabb és rövidebb is a megszokottnál. A nagy földrajzi felfedezések 20 évvel korábban már alapjául szolgáltak egy regényének (Esőisten siratja Mexikót), de akkor is belemélyedt Cortés és Mexikó szövevényes történetébe. Ezúttal viszont a francia Bougainville világkörüli útja inkább könyvének fő szála, ami alapot ad a korabeli felfedezések és társadalmi vonatkozásaik rövid felvillantására.

Ebből a kényelmes távolságból remekül látszik a földrajzi felfedezések minden hozadéka: a bonyolult társadalmi folyamatok, gazdasági átalakulás, a hatalmi viszonyok átrendeződése. Ezúttal kisebb hangsúlyt kap a hódítások véres oldala, sőt Bougainville útja kifejezetten békésnek mondható. Passuth külön felhívja a figyelmet a felfedező humanista szemléletére, az őslakosok elfogadó és kíváncsi megközelítésére. Tahiti, ez a paradicsomi sziget elkápráztatja a francia tengerészeket, akik már hosszú hónapok óta bolyongtak az ismeretlen, távoli vizeken. Bougainville naplójának egész hosszú részeit emeli át Passuth, így első kézből olvashatjuk két civilizáció találkozását, melyeket több ezer kilométer, egy egész világ választott el eddig egymástól. A nyelvi és kulturális különbségek áthidalásában nagy szerepe van a matrózok türelmének és emberszeretetének, amit Bougainville a legénység minden tagjától megkövetel.

Mégis számtalan kérdés fogalmazódik meg az emberben ezt az óriási jelentőségű úti beszámolót olvasva, mert bármennyire is becsülendő a francia felfedezők humanizmusa, nem lehet nem észrevenni a kissé leereszkedő, gyámolító hangot, amivel a szigetek őslakóiról szólnak. Bár kíváncsiak a helyiek szokásaira, vallására és nyelvére, minduntalan megmosolyogják azok (szerintük) kezdetleges, primitív voltát. Visszatérő motívum a különböző szigetek lakóinak külső jellemzése, sőt megnyerő vagy éppen taszító külsejük alapján döntötték el róluk, hogy jó- vagy rossz szándékkal közelítenek feléjük. Persze közös nyelv híján kevés fogódzó akadt ami alapján dönthettek volna, de mai szemmel ez a tárgyiasítás netovábbja.

Mindig elcsodálkozom az emberiség - azon belül is főleg a nyugati civilizáció - mérhetetlen arroganciáján, amikor más kultúrákkal találkozik. Honnan ez az önhittség, ami szerint minden más népnél műveltebbek, okosabbak, jobbak vagyunk? Miért kell rögtön a saját berendezkedésünket, kultúránkat ráerőltetni olyan társadalmakra, amik köszönik szépen, de teljesen jól megvoltak nélkülünk évezredeken át. Nyilván emögött is csak egy okot találunk: "pénz, pénzecske...". A nagy földrajzi felfedezések legfőbb mozgatórugója a nyersanyagforrások és földterületek megszerzése volt, az anyagias hódítók mellé csak kevés humanista néprajzkutató fért fel a hajókra.

Visszatérve Bougainville-re és expedíciójára, Passuth nem marad adós a francia felfedező utóéletével, ami szintén nem mondható átlagosnak. Számtalan hajós kaland, kegyvesztettség és menekülés után életének alkonyára megkapja a hőn áhított elismerést ami arányos Föld körüli útjának jelentőségével - ő is egyike lesz azoknak a ritka tudósoknak, akiket még életükben megbecsülnek.

Egy igazán hiánypótló kötet ez a nők helyzetének társadalomtörténetéről, ami ugyan egy kissé bulváros, de mégis megalapozott és szemet gyönyörködtető kivitelezésű. Alapját az ugyanezt a címet viselő blog bejegyzései alkotják, melyek tényanyagára Budai történelmi kutatásai közben bukkant. Ezek a divattörténeti, életrajzi, szociológiai érdekességek voltaképpen romantikus-történelmi regényeinek hátterét szolgáltatják, de idővel ez a sok, szerteágazó tudásanyag rendszerezésért kiáltott. Így jöhettek szép sorban a Rizsporos hétköznapok sorozat kötetei, melyekben a fikció helyett az ismeretterjesztés kapja a főszerepet. A sorozat második része a nők életszakaszait történelmi koronként tárgyalja, sorra véve a legalapvetőbb női szerepek változását a különféle társadalmi berendezkedések mentén.

Annak, ha egy író ismeretterjesztésre adja a fejét, számos előnye van, hiszen a már közismert szerző neve hallatán bátrabban veszik azok is kezükbe a művét, akik egyébként nem szívesen olvasnak tudományos könyveket. Az adott témával történő első kellemes találkozás talán nyitottá teszi őket más kutatók művei iránt is. Az sem mellékes pozitívum, hogy egy tehetséges író sokkal olvasmányosabb, szórakoztatóbb módon képes bemutatni egy akár szárazabb témát is (bár a Rizsporos hétköznapok esetében nem volt olyan fejezet, amit ne találtam volna érdekesnek). 

Nem lehet szó nélkül elmenni a kötet gyengeségei mellett sem, amik épp azért voltak bosszantóak, mert annyi fontos megállapítás mellett igazán amatőrnek hatottak. A szöveg sajnos hemzsegett a helyesírási hibáktól, elütésektől, olyan érzést keltve, mintha egy piszkozatot olvasnánk a végső változat előtt. Egy alapos lektorálás mindenképpen ráfért volna még a könyvre. A technikai bakikon túl néha a stílus sem volt egységes, a komoly okfejtések közé cinikus, gúnyos kiszólások vegyültek, amik bár humorosak voltak, mégsem illenek egy tudományos igényű munkába.

Kár lenne azonban fennakadni ezeken a könnyen kiküszöbölhető hibákon, inkább tekintsük át azokat az alapvető következtetéseket, melyeket a rengeteg rendelkezésre álló (és a még több hiányzó) adatból, információból Budai le tudott szűrni. Olyan folyamatokra fókuszált elsősorban, amik a mai napig éreztetik hatásukat a mindennapjainkban. Ezek sok esetben új megvilágításba helyeztek dolgokat a fejemben, vagy éppen megmagyaráztak eddig érthetetlen jelenségeket, vagy éppen teljesen ismeretlenek voltak számomra - még úgy is, hogy eléggé érdekel ez a téma, és olvastam is róla korábban. Az első ilyen témakör a nők által végzett foglakozásoké volt, ami a férfi-nő közti hatalmi játszmák színterévé vált. Egészen konkrétan arról volt szó, hogy a magasabb presztízsű munkákat (amik nagyobb fizetéssel, társadalmi megbecsültséggel, kihívással, szaktudással jártak) mindig férfiak végezték, vagy azért, mert kiszorították a nőket egy adott foglalkozásból amint annak kedvezővé vált a gazdasági környezet, vagy pedig fordítva, a tipikusan nők által végzett munkákat egyre inkább lealacsonyították. Arról már nem is szólva, hogy bár a dolgozó nőket megvetették, de anyagi hozzájárulásuk a családi kasszához nélkülözhetetlen volt.

A másik érdekes megállapítás az ideális feleség mítoszához kapcsolódik, aki felé az elsődleges elvárás a hűség volt. Az, hogy a házastársak hűségét mindig is kettős mércével mérték, az nem volt újdonság számomra, hiszen számtalan regény örökíti ezt meg, de azt, hogy a nőkből csak azért leválasztanak egy csoportot (prostituáltak), hogy hűtlenkedni lehessen velük, és hogy ellenpéldaként állíthassák őket a "jó" asszonyok elé, még nem kapcsoltam össze a fejemben. Pedig milyen logikus és képmutató gondolat, hogy egy szerencsétlen prostituált kettős célt szolgálhat: kordában lehet vele tartani a férfiúi vágyakat és a rendetlenkedő feleségeket is.

 Ha már feleségek és kötelességeik, essen szó a házimunkához kötődő irreális elvárásokról is - ezek csak részben magyarázhatók a gyártók marketingfogásával, sokkal több van a háttérben. Mi más magyarázná, hogy az újabb és újabb háztartási gépek, eszközök és takarítószerek feltalálásával sem csökkent a ház körüli teendők hosszú sora? Ha egy akadályt megugrunk, miért emelik fel a lécet? Mintha még mindig szükség lenne valamire, amivel a nőket az otthonukhoz lehet láncolni, amivel le kéne foglalni az energiájukat, nehogy egyszer kiszabaduljanak és átvegyék a világuralmat. 

Budai nem csak ezeket az igazságtalan gazdasági-hatalmi döntéseket mutatja be, hanem azt is, hogy milyen aljas módon tudja ezeket a művészet és a filozófia megideologizálni. Számtalan irodalmi mű állít ideálképeket a nők elé: költők zengik a tűzhely melegét őrző feleségek dicsőségét, anyák napi versek garmadája szól az önfeláldozó "szent" anyákról, vagy éppen elrettentésül a bukott nők szenvedéseit vetik papírra. Filozófusok generációi fáradoztak azon, hogy logikus magyarázatot találjanak a nők hátrányos megkülönböztetésére, kezdetben testi, fizikális okokat keresve (és "találva"), majd ezek hiányában szellemi, érzelmi alapú kifogásokat emelve.

Rendkívül fontos ezeket a témákat a közbeszéd részévé tenni, hiszen mind a mai napig éreztetik a hatásukat, sőt mi több, még mi magunk nők is életben tartjuk a rossz beidegződések egy részét (oszd meg és uralkodj elve ugyebár). Ebben vállal fontos szerepet Budai Lotti és könyvsorozata, ami érdekesen, színesen, közérthető módon mégis hitelesen képes pótolni mindazokat a nőkkel kapcsolatos társadalomtörténeti alapokat, amik kimaradtak például a Hétköznapi élet... sorozat oldalairól.

Németh László most már sokadjára bizonyítja be számomra, hogy a női lélek nagy ismerője - és nem csupán ismeri, hanem képes érzékletesen be is mutatni azt az olvasónak. Kárász Nelli és Kurátor Zsófi alakja mellé emelkedik Égető Eszteré, aki a három karakter közül a "legszentebb". A falusias környezet helyett, ami a Gyász és az Iszony kereteit megszabta, egy kisvárosi, jómódú polgárcsalád sorsa tárul fel előttünk. A remek jellemrajzok mellett a történelmi események, társadalmi átalakulások is fontos szerepet kapnak a regényben.

A történet Eszter életének egy-egy korszakát fejezetekre bontva mutatja be, először kislányként ismerjük meg, végül pedig nagymamaként veszünk búcsút tőle. Minden életszakaszában kiemelt szerep jut egy-egy férfinek, és Eszter kivétel nélkül csalódik mindegyikükben. Sajnos egyikőjüktől sem kapja meg azt, amire az adott időszakában szüksége lenne. Nagyapja hiába szereti, nem tud békében élni az édesapjával, aki nem tud mit kezdeni a kislánnyal, csak a saját ambícióit hajszolja. Férjével sem harmonikus a kapcsolata, a nyughatatlan férfi mindig többet szeretne elérni az életben, de nincsen meg hozzá sem a kitartása, sem a tehetsége. Elsőszülött fiához nagy reményeket fűzött Eszter, rajta keresztül újra egymásra találtak az apjával, de a fiú eltékozolja a képességeit. 

Németh remekül ábrázolja a családon belüli kapcsolatdinamikát, és bár elemzi minden szereplő mögöttes gondolatát, motivációját, nem tud nem részrehajló lenni Eszter felé. Hogyan is lehetne bármi negatívumot találni egy olyan nőben, akinek más vágya sincs, csak hogy a szerettei körében, békésen és boldogan élhessen. Égető Eszter szinte már Szűz Máriához mérhető önfeláldozással és odaadással fordul a családja felé, ez mégsem elég. Valójában amit Eszter meg szeretne valósítani, az egy illúzió, és a családja teljesen átlagosnak tekinthető. 

Az, hogy Eszter családja miért nem boldog, több okra is visszavezethető. Már a kezdet kezdetén kiderül, hogy Eszter és Józsi nem szeretik egymást, sőt, még csak nem is ismerik egymást igazán. Józsi néhány beszélgetés után azt hiszi, hogy Eszter lesz számára a tökéletes nő, majd passzív-agresszív módon kizsarolja tőle az eljegyzést és a házasságot. Eszter csak sodródik az eseményekkel, társadalmi nyomásra férjhez megy, családot alapítanak, de hamar rájönnek mindketten, hogy sosem fogják megtalálni a másikban, amire szükségük lenne. Az asszony ezután gyerekeinek szenteli az életét, de ez az önfeláldozása sem hozza meg a boldogságot. Bár gyerekei szeretik őt, nem teljesítik azt az álmot, amit Eszter álmodott számukra.

Voltaképpen a rossz emberismeret és a társadalmi konvenciók mellett azért sem boldog a család, mert ez a harmónia csak Eszternek fontos. Számára nem létezik más életcél mint szeretteinek gondozása, kiszolgálása, a nyugodt háttér megteremtése számukra. Nincs hobbija, érdeklődése, de még valódi szabadideje sem. A család többi tagja kergeti az ambícióit a nagyvilágban, egyedül ő az, aki mást sem tesz, mint hogy hazavárja őket. Hiba lenne lenézni őt ezért, ahogy nem szabad a "főállású anyákat" sem elintézni egy lekicsinylő mosollyal. Mindenki másként képzeli el a helyét a világban, a lényeg az, hogy ott legyen és úgy, ahogy az neki megfelel. Azonban Égető Eszter családján látszik, hogy mégis kell valami más életcél is a háztartás működtetésén túl, valami, ami csak neki fontos, és amiből erőt meríthet, mert a viszonzatlan, elismerés nélküli mártírkodás megkeserítheti az embert.

A történelmi korszak sem könnyíti meg Eszter törekvését a harmonikus családi életre, a két világháború (főleg a második) alaposan megtépázza az amúgy nyugodt kisváros lakosságát. Hiába reménykednek benne sokáig, végül őket is elérik a harcok, majd a politikai csatározások. Menni vagy maradni? Ez a dilemma kíséri végig Eszter életét, mikor az amúgy is széthúzó gyerekeit messze sodorják tőle a történelem viharai. A keserédes lezárással azonban mégis nyitva marad a lehetőség, hogy unokájával végre olyan meghitt és szeretetteli kapcsolatot alakíthat ki, amilyenre mindig is vágyott.

Németh családregénye zseniális portré egy asszonyról, aki annyira jó, hogy olvasóként sem lehet felróni számára a naivitását. Végigkövetjük életének valamennyi állomását, ahol mindig nagy reményekkel vetette bele magát a munkába, mások kiszolgálásába, hogy aztán ne kapjon vissza sem hálát, sem szeretetet - Eszter csalódásait azonban mindig csak a sorok közül érezhetjük ki, ő ezt sosem fogalmazza meg magának. Ezek a kimondatlanul maradt csalódások mégis vele maradnak, és a regény végére sokat keményedik az ő szíve is. Ennek a szépséges, de szomorú életútnak Németh remek krónikása, aki kiváló érzékkel fonja egybe a kor történelmi eseményeit, egy család sorsának alakulását és mindezeknek a lenyomatát a főhős lelkében.

Bár 14 évvel ezelőtt született már egy blogbejegyzés Tolkien mesterművéről, azóta sokat változott az ízlésem, ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy újra megütköztessem a kedvencemnek gondolt regényt a kissé túlfejlett kritikai érzékemmel. Több tényező is közrejátszott ebben a választásban, egyrészt a 2024-es évre tervezett olvasnivalók végére értem, tehát felfogható egyfajta önjutalmazásnak, az év megkoronázásának A gyűrűk ura, másrészt pedig szégyen és gyalázat, de évek óta ott trónolt a polcomon az eredeti, angol nyelvű kiadás, aminek átrágására eddig sehogy sem találtam időt. Na de majd most.

A kezdeti félelmeim az eredeti nyelv miatt hamar eloszlottak: Tolkien angolul is olvasmányos, kellemes stílusú - persze nem először találkoztam a történettel. Inkább az lepett meg, hogy a filmes párbeszédek milyen hűen követik a könyv szövegét.

Visszaolvasva az első kritikámat - pontosabban ömlengésemet, nem hagyhatom szó nélkül, hogy mennyire felületesre sikeredett. Akkor még minél több könyvről akartam írni minél rövidebb idő alatt, ezért még a kedvenc regényem méltatása is elnagyolt volt.

Persze Tolkien művéről lehet tömören is írni, de bele lehet bonyolódni végtelen fejtegetésekbe is. Pontosan úgy, ahogy magát a regényt is értelmezhetjük: egyszerre brilliánsan egyszerű és zseniálisan összetett. Hiszen felfogható egy tanmesének a jó és rossz küzdelméről, amiben a jó végül győzelmet arat. Ám ha e mögé a harc mögé tekintünk, egész mélységek nyílnak meg előttünk, amik ennek a győzelemnek az árát tárják fel. Mennyi lemondás, szenvedés és áldozat által győzedelmeskedhet csak a jó a rossz fölött, azért, hogy mit sem sejtő emberek tömegei szabadon és békében élhessenek. 

Jó és rossz allegorikus harcán túl Tolkien nem mulasztja el bemutatni az átélt traumák hatását a szereplőire. Minél tovább voltak kitéve a gonosz hatásának, annál nehezebb a felépülés, de nem lehetetlen. Az egyének szintjén nem valami varázslat vagy csodaszer hozza el a gyógyulást, hanem egyszerű, hétköznapi dolgok. Sajnos vannak azonban olyan mély testi-lelki sérülések, amikre nincs gyógyír ezen a világon.

Egy ekkora horderejű esemény, mint a Gyűrűháború, sok dolgot visszavonhatatlanul megváltoztat a társadalomban is: a tündék elhagyják Középföldét, helyüket az emberek veszik át. Egész kultúrák tűnnek el, és velük felbecsülhetetlen tudás, hagyományok, műveltség. Ezen a ponton nehéz nem észrevenni a párhuzamot a Tolkient övező eseményekkel, egész konkrétan a II. világháború borzalmaival. Bár a Szauront Hitlernek megfeleltető elméletek túlságosan leegyszerűsítik a regény üzenetét, a hatalom eszközeinek ábrázolása, a katonák poszttraumás szindrómájának felismerése, a világrend teljes felborulásának rettenete visszaköszön a lapokról.

Valószínűleg e párhuzamnak tudható be a gonosz karakterek leegyszerűsített megjelenítése is. A Szauron oldalán harcoló lényekről szinte semmit nem tudunk meg, pedig érdekes lenne megtudni, hogy milyen megfontolásból álltak a Sötét Nagyúr mellé. Mintha az orkok, trollok és sok más "gonosz" fantázialény alacsonyabb rendű lenne, így tömeges mészárlásuk nem is okoz lelkiismeretfurdalást egyik szereplőnek sem. Az ellenség uniformizálása, dehumanizálása nem ismeretlen eszköze a katonai vezetőknek, de tömegesen a náci németeknél volt megfigyelhető a holokauszt tombolásakor. 

Tolkien nem csak a háború emberi, társadalmi veszteségeit gyászolja, hanem a természetit is. A gyűrűk urában a természetnek legalább akkora jelentősége van, mint a karaktereknek. Minden tájnak, erdőnek, hegynek külön egyénisége van, Tolkien zseniális leírásai nyomán mindegyik más hangulatot áraszt. A Megye, Völgyzugoly, Mória, Lórien vagy a Fangorn-erdő olyan helyszínek, amiket nem felejt el egyhamar az olvasó. Éppen ezért szívszorító a hanyatlásukat, pusztulásukat magunk elé képzelni - mintha a gonoszság mindenhova elérne, és nem maradna egy érintetlen pontja sem a világnak. Még a kedves, ártatlan Megye sem ússza meg rombolás nélkül, és a világ dolgairól mit sem sejtő hobbitoknak is meg kell küzdeniük az általuk ismert hazájukért. 

Az eposzi történet lezárása ezért is keserédes, hiszen sok minden eltűnik Középföldéről, sok mindenért harcolni kell, de a gonoszságot le lehet győzni, a pusztításon túl lehet lépni - akárcsak a 20. századi Európa történelmében. A sok veszteségért kárpótolnak az elképesztő karakterfejlődések: a kósza Aragorn, a bátyja árnyékában szenvedő Faramir, a hűséges Samu is a helyére kerül a kialakuló új világban. A regény optimista befejezése, a szereplők sorsának megnyugtató rendezése megnyugvást jelent írónak-olvasónak egyaránt egy sarkaiból kiforgatott világban.

Na és változott-e a könyv megítélése ennyi idő elteltével? Azt hiszem, a rajongáshoz már öreg vagyok, de mindig elismeréssel és szeretettel fogom olvasni Tolkien sorait ezután is.

Nehéz úgy kritikát megfogalmazni, hogy tudom milyen jó könyvet olvasok, de mégsem tetszik. Tudom, hogy jó a könyv, mert zseniális a felépítése (amire igazából csak a végén jövünk rá), mert nő és férfi kapcsolatát boncolgatja, de nem közhelyesen és mert ritka, hogy női szerző férfi narrátort szólaltat meg. 

A történet lényegében két, ellentétes pályájú ívet jár be, a jelenben Timoteo, az elismert sebész balesetet szenvedett lánya mellett állva tehetetlenül nézi végig, ahogy a 15 éves lány az életéért küzd, miközben elmeséli neki a cselekmény másik szálát, egy múltbeli viszonyát Italiával. Az egyik szál a megmenekülésé és élni akarásé, a másik pedig a pusztításé és gyászé. A regény elején és végén játszódó műtétek is ellentétes végkimenetelűek, leírásuk egy orvosi thriller izgalmait idézik fel. Timoteo életének két legfontosabb alakját láthatja kiszolgáltatott helyzetben, élet és halál között lebegve, ám lányánál nem avatkozhat közbe, szerelménél pedig hiába próbálkozik bármivel. Talán ez a hasonló élethelyzet készteti arra, hogy vallomást tegyen lánya kórházi ágyánál, és felfedje, mi rejtőzik tökéletesnek tűnő élete díszletei mögött.

Bonyolult viszonyrendszer bontakozik ki Timoteo és felesége, valamint a szeretője között, ami rámutat arra, hogy milyen mélyre el tudjuk temetni magunkban az érzéseinket, de ha egyszer felszínre törnek, óriási rombolásra is képesek lehetnek. Ezek az érzelmek a legtöbbször nem tiszták, számtalan árnyalat keveredik össze bennük. Timoteo tönkreteszi szerencsétlen Italiát a szerelmével, miközben Elsát, a feleségét sem képes boldoggá tenni. Az egyetlen ártalmatlan, őszinte és tiszta szeretet a lánya iránt mutatkozik csak meg benne.

Hiába a fenti erények, közben mégsem tetszik a könyv, mert valahogy nem sikerült megragadni Timoteo karakterét. Utálok a férfi-nő szerepekre fogni bármit is, de elképzelhető, hogy egy női szerző nem tudott úgy ábrázolni egy férfi karaktert, hogy hiteles tudjon lenni. Bár elsőre érdekes koncepciónak tűnt, lehetséges, hogy ez a regény fő problémája. Fordított esetben (férfi író-női főszereplő) is kilóghat a lóláb, bár még mindig előbb nézzük el egy női karakter sekélyességét, mint egy férfiét. A Ne mozdulj! esetében egész egyszerűen furán hatottak bizonyos mondatok a szereplő fejében: az érzelmei részletes szétcincálása, a környezetének aprólékos leírása inkább vall nőre, mint férfire - egy remek írónőre, akinek kifogástalan a stílusa, csak a főszereplő kiválasztásánál hibázott.

Nem, ez most nagyon nem jött be nekem. Végigolvastam, néha még érdekelt is a szereplők sorsa, de komoly érzelmeket nem tudott kiváltani belőlem. Nagyon hiányzott a kapcsolódás a szereplőkhöz, mert enélkül súlytalanok, céltalanok voltak az események, amik egyébként elég fordulatosak lehettek volna. Móra valahogy nem érzett rá úgy a történelmi karakterek ábrázolására, mint Passuth, akinél szinte azonnal magába szippant a főszereplő személyisége, környezete, a korszak, amiben a könyv játszódik.

Pedig az Aranykoporsó egy igazán izgalmas korba visz el bennünket, a kereszténység térnyerésének és világvallássá válásának küszöbére, a hanyatló Római Birodalom végnapjaiba. Megismerjük az uralkodót, Diocletianust, aki a keresztények tolerálása és üldözése között őrlődik. Érdekes megfigyelni, honnan is indult és mivé tudott fejlődni ez a vallás, milyen társadalmi tényezők és egyéb körülmények mozdították elő a terjedését. Azonban Mórának nem sikerült kiegyensúlyozott képet elénk tárnia, egyértelműen elfogult a kereszténység irányába, és a rómaiakat egyszerű, babonás, elmaradott emberekként, enyhe lenézéssel jellemzi.

A történelmi tabló nem sikerült olyan impozánsra, mint Passuth műveiben, a cselekményt meg-megszakítják ugyan az adott korszak bemutatására törekvő részletek, ám ezek csak lógnak a levegőben, nem képezik a történet szerves részét. Sebaj, legalább a cselekmény érdekes... azaz mégsem. A fő szálat egy eleve halálra ítélt romantikus kapcsolat alkotja, de az csak a regény végére derül ki, hogy ez mennyire értendő szó szerint. Egy eltitkolt trónörökös, románc rabszolga és úrnője között, cselszövés, ármánykodás, szerelmes évődés - nem, ez nem egy török szappanopera, hanem Móra próbálkozása, hogy emberközelbe hozza ezt a kort az olvasó számára.

Ám ez több ponton is elbukik. Eleve annyi nevet kellene megjegyeznünk a különböző álnevekkel, becenevekkel és fura titulusokkal nyakon öntve, ami külön kihívást jelent, pláne úgy, hogy erre semmi motivációnk nincsen. Nem értjük igazán, mi mozgatja a karaktereket, pedig az uralkodói négyes, feleségeikkel és gyermekeikkel igazi kincsesbányája lehetne az egymásnak feszülő érdekeknek és az eltérő uralkodói stílusok konfliktusának. Quintipor, a főszereplő is egy üres idea csupán, nincs benne semmi egyedi, semmi tökéletlen. Titanilla pedig, a vonzó, elérhetetlen hercegkisasszony egy szeszélyes, ingatag és felszínes kislány csupán.

Nem emlékszem már, hogy kötelező olvasmány-e ez a könyv, de ha igen, tökéletesen megfelel arra, hogy a fiatalságot elriassza a történelmi regények olvasásától.

Kognitív disszonancia redukció. Ez a veretes kifejezés jutott az eszembe nagyjából a századik oldal után - amikor már azért nem hagyja abba az ember az olvasást mert annyi időt és energiát beleölt a kötetbe. Aztán ha nagy nehezen, hosszú hetek kitartásával átverekedte magát rajta, akkor meg már azért nem kéne negatív kritikát megfogalmazni róla, hiszen micsoda idióta az, aki ennyit kínlódik egy olyan könyvvel, ami nem is igazán tetszik neki. Szóval ilyen felvezetés után jöjjön a Middlemarch című regényóriás tárgyilagos elemzése.

Mivel ez egy újraolvasás volt (igen, ilyen súlyos eset vagyok), azt már tudtam, hogy rá kell majd szánnom az időt Eliot mikroszociológiai ömlengésére, nemcsak a terjedelme, hanem a tempója miatt is. A főszereplők körül komótosan bomlanak ki az amúgy sem túl drámai események, és 800 oldalon át hömpölyögnek lomhán, mint a Temze. A hasonlat nem légből kapott, Eliot ízig-vérig angol regényt írt: angolokról angoloknak. Sokszor éreztem kívülállónak magam, annyira belterjes lett a vidéki Anglia bemutatása. Hiába a világon átívelő gyarmatbirodalom, a Királyság magját továbbra is olyan emberek alkották, akik nem láttak tovább a saját birtokuk sövényénél. Eliot hiába ismerte fel ezt, ő sem tudott kiszakadni ebből a miliőből, és csak önmagához hasonló olvasót tudott maga elé képzelni. 

A célközönségen túl a regény "britsége" megmutatkozik a felvonultatott értékekben, az érzelmek meg(nem)jelenítésében is, de ez sem ért meglepetésként. A viktoriánus kor már-már mániás elfojtásai itt is megjelennek, az érzelmek takaréklángon izzanak, szolid dühkitörések és forró kézszorítások formájában érik el a jelenetek drámai csúcspontjaikat. Annál többet fejtegetik a szereplők a világról alkotott nézeteiket, amik szintén tükrözik a vidéki Anglia álláspontját olyan kérdésekben, mint a nők helye a társadalomban (otthon a gyerekei mellett) vagy a házasság szerepe egy ember életében (vagyonszerzés, illetve szomszédos birtokok egyesítése).

Ami a szereplőket illeti, ők sem könnyítik meg a lapok forgatását, hiába sikerült egytől-egyig remekül a karakterábrázolás, egyikük sem ébreszt szimpátiát az olvasóban. Dorothea Brooke, akit az írónő magáról mintázott, egy intelligens, tehetős fiatal nő, akinek nagy tervei vannak a környékbeli szegények megsegítésére, életkörülményeik javítására. Azonban rendre falakba ütközik, mert nőnek született. Abban a reményben, hogy férje majd társa lesz céljai elérésében, hozzámegy az idős, beteges Casaubon-hoz, aki viszont csak a könyve megírásának él és alkalmatlan a házasságra. Dorothea sokat szenved ebben a kapcsolatban, de sok esetben magának okoz fájdalmat, mivel olyan magas elvárásokat támaszt saját magával és másokkal szemben is, amit kevesen tudnak megugrani. Ez a túlzott önfeláldozás és idealizmus az ismerősei fölé helyezi erkölcsileg, de elég magányos tud lenni a piedesztálon - nem is bírja ott sokáig.

A másik főszereplő a szintén fiatal, céltudatos orvos, Tertius Lydgate, akinek kezdetben felfelé ível mind a karrierje, mind pedig a magánélete, ám ez hamar megváltozik. Praxisában szembesülnie kell a vidéki emberek szűklátókörűségével és maradiságával, házassága pedig nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A szépséges, hiú Rosamond nem tud valódi társa lenni, Tertius pedig képtelen leplezni csalódottságát, amivel folyamatosan megbántja a nőt. Eliot két sikertelen házasság leírásával valóban a felnőtt olvasókhoz szól (ahogy Virginia Woolf jellemezte a regényt), és jóval túlmutat azokon a történeteken, amiknek a házasság a csúcspontja, a boldog végkifejlete. 

A két főszereplő mellett számos karakter jelenik még meg a műben, akik mind szerves részei a vidéki Angliának, és többek egydimenziós biodíszleteknél. Fiatalok és idősek, nők és férfiak, nemesi és polgári származásúak - önálló célokkal és vágyakkal. Eliot megteszi nekünk azt a szívességet, hogy ha már ennyi időt szántunk szereplőire, nem hagy minket kétségek közt vergődni, és röviden felvázolja mindenki további sorsát, életének alakulását. Így aztán megnyugodhatunk, hogy nem hiába rágtuk át magunkat azon a 800 oldalon, a karakterek tényleg azt az utat járták be, amit már az első 100 oldal után megjósoltunk nekik.

Remek érzékenyítő regény kamaszok és felnőttek számára egyaránt, melynek főhőse, Christopher, autista. Az ő szemszögén át követjük az eseményeket, és hamar átvesszük kívülről minimum furcsának tűnő gondolkodásának logikáját. Haddon rendkívül pontosan és érzékletesen mutatja be, hogyan is küzdenek meg számunkra hétköznapi helyzetekkel ezek a különleges emberek. Christopher, a 15 éves kamasz az autisták azon csoportjába tartozik, akik nagyon tehetségek matematikában és természettudományokban. Bizonyos színeket nem tud elviselni maga körül, ahogy azt sem bírja, ha megérintik. Számára nem értelmezhetők a viccek, kétértelmű mondatok vagy költői képek sem, mivel mindent szó szerint, a szavak alapjelentéséhez szigorúan ragaszkodva dolgoz fel. Kihívást jelent számára mások érzelmeinek leolvasása, vagy az, hogy egy másik ember helyébe képzelje magát. Élete merev szabályok köré szerveződik, ez ad számára biztonságot, és nagyon megviseli minden apró változás. 

Az ő szemén át láthatjuk szülei tragédiáját is, akik teljesen átlagos felnőttek, és keményen próbára teszi őket fiuk állapota. Kevés szó esik arról, milyen hatalmas feladat egy autista gyerek nevelése, és hogy hány szülő megy ebben tönkre. Ahogy nem lehet felkészülni egy normál igényekkel rendelkező gyermek gondozásának fizikai és lelki terheire, egy Christopher-hez hasonló, különleges bánásmódot igénylő gyerekről gondoskodni valóban nehezített pálya. Ahogy haladunk előre a kötetben, úgy bontakozik ki előttünk az apa kétségbeesett helytállása és önfeladása, aki teljesen magára maradt fiával. Ám nem lehet elítélni Christopher édesanyját sem, aki végül elmenekült az emberfeletti feladat súlya alól. Mindkét szülő a legjobbat akarta fiának, de nagyon vitatható döntéseket hoztak - ami teljesen érthető, hiszen nem szuperhősökről, hanem egyszerű emberekről van szó.

Wellington kutya dicstelen halála olyan eseményeket indít el Christopher körül, amik kizökkentik a fiút zárt és biztonságos világából. Olyan tettekre sarkallják, amik hatalmas kihívást jelentenek számára (forgalmas helyre menni, idegenekkel szóba állni, vonatra szállni), ám végül a család életében bekövetkező krízist egy új, mindenki számára élhetőbb és nyugalmasabb egyensúlyi állapot zárja le. 

Nagyon fontosnak tartom, hogy egyre nagyobb teret nyernek a különleges bánásmódot igénylő egyének a populáris kultúrában. A növekvő számú regény, film és sorozat hatása kettős: egyrészt az ilyen helyzetben lévő családok nem érzik magukat elszigetelve, másrészt szélesebb körben is megismerik az autista, Aspergeres, stb. személyek egyéni szükségleteit, különleges helyzetét ami talán megkönnyíti a megértésüket és elfogadásukat.

Az elmúlt időszak egyik legkellemesebb meglepetése volt Cunningham regénye, nagy szükségem volt már egy befelé forduló, nyugodt, szépen megírt történetre. Ebben a műben nincsenek harsány, élénk érzelmek, tisztán jó vagy rossz pillanatok, és hiányzik a tökéletes boldogság vagy éppen a "happy end" is. Semmi sem vegytiszta, minden összetett, egyedi és változó - ettől lesz igazán őszinte és hatásos minden egyes sora. Egy igazán felnőtt, érett regényről van szó, ami egy fiatal, idealista olvasónak talán kiábrándító vagy semmitmondó lenne. 

Miközben a maga csupasz valójában, sallangok nélkül ragadja meg az emberi kapcsolatokat, ezt egy olyan élethelyzeten keresztül tárja elénk, ami még manapság sem mondható hétköznapinak. Jonathan, Bob és Clare (azaz két férfi és egy nő) szeretik egymást, ám ahelyett, hogy látványos drámázás közepette felosztanák egymást párokra, ők úgy döntenek, hogy hármasban, családként fognak együtt élni. A tömeg máris LMBTQ-propagandát kiált, pedig ez a regény több, mint 30 éve íródott, tehát esélye sincs a mai közhangulatra rezonálni - mégis fontos mondanivalóval bír.

Cunningham arra keresi a választ, hogy van-e valami nemeken túli lényege az embereknek, amit szerethetnek a másikban. Mennyire határoz meg egy viszonyt, hogy abban férfi és nő, két férfi vagy két nő vesz részt? Hogyan alakul a dinamika Jon és Bob, Jon és Clare vagy Clare és Bob között? Nagyon érdekes megfigyelni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor bizony felgördülnek a társadalmi, biológiai nemeket elválasztó falak, és a három főszereplő egyszerűen csak együtt létezik és egymás rezdüléseire figyelve képesek harmóniában együtt élni.

Azonban mindegyikük jókora csomaggal érkezik ebbe a különleges kapcsolatba, azaz a családi hátterük, előéletük már beprogramozta őket bizonyos viselkedési mechanizmusokra, és végül ez lesz az, ami szétválasztja majd őket. Gyerekkoruk, szüleik mintái, Clare előző házassága mind-mind olyan tapasztalatok, amik meghatározzák döntéseiket. Fontos vonulata a regénynek a szereplők felnőtté válása, elszakadása a szülői háztól, ami talán egyiküknél sem volt sérülésmentes. Talán nincs is olyan szülő-gyerek kapcsolat, ami teljesen békés, Cunningham egészen átlagos élethelyzeteket mutat be: gyász, veszteség, fájdalom keveredik meghitt, idilli pillanatokkal. 

Az Otthon a világ végén talán azt szemlélteti elsősorban, hogy mennyi mindent viszünk magunkkal gyerekkori élményeinkből felnőtt kapcsolatainkba, milyen apró mozzanatok képesek meghatározni a személyiségünket. Azt is látnunk kell azonban, hogy ez a kialakuló személyiség mennyire kompatibilis a környezetével, vagy muszáj elmenekülnie a szülői házból. Aztán amikor elérkezik a gyerekvállalás ideje, mennyire követjük a tanult mintákat, és mennyire tudunk odafordulni a gyerekünk igényei felé.

Bonyolult kérdések, grammra kiadagolt, tűpontos mondatok jellemzik tehát Cunningham regényét, ami képes teljesen hétköznapi helyzeteket különlegessé varázsolni, miközben nem fullad bele a sallangokba és a pátoszba. Megmutatja, hogy nem mindig a kijelölt út a helyes, sőt, lehet, hogy fordítva tartjuk a térképet. Az életben nincsenek egyértelmű válaszok, vagy ha igen, azok hamisak. 

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy kinek ajánlanám ezt regényt, a hozzám hasonló fanatikus anglománokon kívül - a benne olvasottak alapján ugyanis egyértelműen senki sem fog kedvet kapni az angol arisztokrácia közelebbi megismeréséhez. Bár elvileg egy humoros szatíráról van szó, ezt a humort csak az érintett társadalmi osztály érthette (és értékelhette). Mitford egy igazi "belsős" regényt írt az angol arisztokrácia visszásságairól, ám épp ezért műve ugyanolyan kirekesztő, mint a kedves lordok, akikről megemlékezik. 

Egy fiatal úrikisasszony, Fanny szemszögéből láthatjuk, hogyan is telnek a brit nemesek napjai, milyen kisstílű játszmákat folytatnak egymással, és hogy mennyire áthatja őket saját fontosságuk illúziója. Mire Mitford regénye megjelent, már bőven leáldozott az arisztokrácia kultuszának Európában, az Egyesült Királyság azonban valamiért mégis ragaszkodik nem csupán a királyi családjához, hanem az őket övező holdudvarhoz is. Bár már jórészt kiüresedett címekről van szó, valahogy a lordok, grófok és bárók az angol néplélek részévé váltak. Magát a brit társadalmat is megosztja ez a kérdés, mégis itt tartják magukat legszívósabban a nemesi házak.

Mitford Fanny és távoli rokona, Polly sorsán keresztül mutatja be ezt a privilegizált státuszt, a két lány mindennapos életeseményei (eljegyzés, házasság, családalapítás) teljesen átkereteződnek arisztokrata mivoltuk miatt. Bár az érzelmeket már nem lehet teljesen háttérbe szorítani, a brit nemesi családokban a házasság még mindig inkább pénzügyi tranzakció, mint romantikus érzelemnyilvánítás. Vagyon a vagyonhoz, cím a címhez társul, és ha szerencsés az ifjú pár, előbb-utóbb meg is kedvelik egymást. 

Mivel azonban a kék vérnek is szüksége van egy kis pezsgésre, intézményesült a szeretők tartása, persze teljesen diszkrét és ízléses módon. Botrány csak akkor tört ki, ha az életunt, jégcsap kisasszony hozzáment anyja volt szeretőjéhez - ami egyébként a történet alapkonfliktusát adja. Mitford legalább a képmutatásban nem követi a rangjabeliek hagyományait, igazán szabadszájúan ír az idős lordok heves érdeklődéséről az ifjú elsőbálozók iránt, és elég érhetően célozgat a gyakori homoszexuális kapcsolatokra is.

Ebben a műben tehát megvolt a bulváros leleplezési szándék, társult mellé egy kis jóindulatú társadalomkritika, de az egész elsikkadt a túlságosan belterjes humor és köldöknézegetés miatt.

Illegális bevándorlók, migránshelyzet - éveken át mástól sem volt hangos a sajtó, adómilliárdokból készült videók, óriásplakátok ordították az arcunkba, mekkora veszélyben vagyunk, mert jönnek a migránsok és jaj lesz nekünk. A üzenet átment, a propagandagépezet elérte célját: a teljesen vegyes, más-más országokból, eltérő háttérrel és célokkal érkező embereket homogén tömeggé, ismeretlen fenyegetéssé általánosította. Eközben azért érkeztek hírek a zsúfolt teherautókban megfulladt, összetákolt tutajokról tengerbe veszett menekülőkről is, és egyeseknek szöget ütött a fejébe a kétség: biztos félnünk kell ezektől a szerencsétlenektől, akik ekkora kockázatot vállalnak egy jobb élet reményében? 

Kétségeink ne legyenek, senki sem jókedvében hagyja maga mögött eddigi életét, megszokott környezetét, szülőföldjét. Ezek az emberek végignézték, ahogy eddig ismert életük romba dől, és a harcok, zavargások, általános pusztulás közepette nem láttak más kiutat, mint a menekülést. Hosseini ezt a szomorú társadalmi folyamatot, ami egész Európát felkavarta, az egyén szintjén mutatja be, méghozzá egy édesapa fohászában, aki alvó gyermekével várakozik az őket egy szebb világba szállító csónakra.

Néhány oldal csupán, amit felvillant előttünk, mégis annyi fájdalom szorult bele, ami egy regényben is bőven elég lenne. Az édesapa egyszerre siratja saját elvesztett múltját, az ismerős utcákat, arcokat, a rokonokat, és azt, hogy fia ezekre már nem fog emlékezni. Az ő emlékeit tüntetések, bombák, romok és temetések alkotják. Az apa csak arról dönthetett, hogy megpróbál jobb életet biztosítani valahol máshol gyermekének - de teljesen kiszolgáltatott a szerencsének, mások jóakaratának. Szülőként a legnehezebb azt lehet megélni, hogy nem tudjuk megvédeni a gyerekünket. Sokszor csak reménykedhetünk, hogy jól döntöttünk - mi szerencsések abban, hogy jó iskolát választottunk neki, vagy hogy elég zöldséget adunk neki enni - mások viszont abban, hogy elég erős ladikot sikerült kifogni, és nem nyeli el őket minden reményükkel együtt az alattuk sötétlő mélység.

Bryson egyre szűkíti ismeretterjesztő köteteinek tematikáját, az univerzumból indulva otthonunkon át elérkezett a saját testünkhöz. A rá jellemző humor és kíváncsiság továbbra is töretlen, ahogy az is, hogy egy alapgondolatot képes 500 oldalon, számtalan fejezeten át végigkövetni. Az amerikai szerző egy abszolút humanista és racionális nézőpontból mutatja be testünk működését, különböző szervrendszerekre és alapfunkciókra lebontva, de mindig ugyanarra a következtetésre jutva: milyen fantasztikus teljesítmény, ahogy szervezetünk életben tart bennünket, és még mindig mennyire keveset tudunk saját magunkról. 

A rengeteg adaton átrágva magunkat cseppet sem hízelgő kép rajzolódik ki rólunk. Bryson és számtalan kutatás eredményei szerint egyáltalán nem vagyunk jó gazdái testünknek, sőt, inkább ahhoz értünk, hogyan tegyük tönkre. Kijózanító volt az a megállapítás, hogy a 20. század második felére a jóléti társadalom elérte azt, hogy a vezető halálozási okok a helytelen életmódunkra vezethetők vissza. Másszóval, jó dolgunkban szép lassan halálra esszük és lustálkodjuk magunkat. 

Különösen szórakoztatók voltak a rövid tudós- illetve orvosportrék, melyek zöme méltatlanul elfeledett zseniknek állít emléket. Bryson ezúttal sem emeli piedesztálra a nagyrabecsült doktor urakat, hanem kegyetlenül őszintén rántja le a leplet a csalókról, imposztorokról, vagy azokról, akik karnyújtásnyira a céltól adták fel hivatásukat. Döbbenetes azoknak a tudósoknak a száma, akik saját magukon hajtottak végre kísérleteket, dolgoztak ki műtéti eljárásokat vagy teszteltek hatóanyagokat.

Ha már kegyetlen őszinteség: orvostudományi kötetről lévén szó, nem hiányoznak a műtétek szemléletes leírásai sem, főleg az amúgy is durva eseteknél. Ezeknek nyilván a hatásvadászat is volt a célja, na meg persze a korabeli eljárások elmaradottságának érzékeltetése. A lobotómia, a húgykő-eltávolítás (illusztrációval!) leírása, valamint szerencsétlen Fanny Burney beszámolója saját mell-eltávolító műtétjéről finoman szólva is gyomorforgató volt.

Az egész könyv legfontosabb üzenete azonban ilyen sokkolás nélkül is világos, és nem lehet elégszer tudatosítani magunkban. Szervezetünk olyan csúcstechnológiát használ sok esetben, amit még az űrkutatás korában sem képesek megfejteni a legnagyobb tudósok - ne tegyük tönkre ezt a zseniális rendszert csipsszel meg kólával!

Az elég bénácskára sikerült cím egy féltéglányi King-klisét takar, vagyis a szerző ugyanazokból az elemekből építkezik, amiket a Borzalmak városában és a Végítéletben már jól bejáratott. A később megjelent Hasznos holmik és A búra alatt is mutat "némi" hasonlóságot az előbbi kötetekkel, ezek King NAGY társadalmi sci-fijei. Az amerikai író előszeretettel helyezi el történeteit Maine államban, különböző kitalált kisvárosokban, melynek aztán alaposan feltárja a kapcsolati hálóját. Az ilyen típusú műveiben górcső alá veszi az átlag amerikai kispolgárság mindennapjait, hogy aztán a csillogó felszín alól olyan súlyos problémákat hozzon elő, mint a családon belüli erőszak vagy az alkoholizmus. Ezek a szociológiai tanulmányok azonban csupán a keretet biztosítják a "nagy eseménynek", azaz valamilyen megmagyarázhatatlan természetfölötti erő érkezésének. Legyen az egy emberi testbe bújt démon, vámpírok, egy idegen civilizáció vagy egy hatalmas búra, mind alaposan megbolygatják a közösségek amúgy is törékeny egyensúlyát. King imádja végigkövetni, hogy ezek a rendkívüli jelenségek, akár egy vízbe dobott kő, hogyan vetnek egyre nagyobb sugarú lökéshullámokat a lakosok körében.

Ehhez azonban mérhetetlenül sok szereplőt kell mozgatnia, és ebben sajnos elvérzik - egyszerűen képtelenség mindenkire egyforma figyelmet szánni, sem az írónak, sem az olvasónak. Bár rendkívül érdekes élethelyzeteket ismerhetünk meg, hamar kiderül, hogy kik a fő karakterek, és kik a statiszták, akik pár oldal múlva mennek a levesbe - így az ő fejezeteik időhúzásnak tűnnek. A rémkoppantókkal sincs ez másként, kezdetben Bobbi Anderson (számomra) érdekfeszítő figurájával találkozunk, aki egy sorsdöntő lépéssel belebotlik valamibe, ami aztán mindent felforgat körülötte. Az egyedül élő, középkorú westerníró egy igencsak jól eltalált karakter, és sikerül mélységeiben is megismernünk. Aztán hirtelen átváltunk barátjára, a költő Jim Gardener-re, a történet másik kulcsfigurájára. Kettejük összetett kapcsolata ad egyfajta dinamikát, de mielőtt bármi kialakulhatna, elkezdenek őrült tempóban sorjázni a mellékszereplők. Egyre rövidebb fejezetekben egyre felszínesebb karakterek követik egymást, végül már az utolsó tehenészlányt is név szerint ismerjük Haven városában.

Mindebből következik, hogy A rémkoppantók rémesen túlírt, hemzseg az ismétlésektől, de mire erre ráeszmélünk, King zsenije már megfogott minket, és egyszerűen tudnunk kell, mi rejtőzik a föld alatt - amikor pedig végre kiderül, muszáj megtudnunk, mi van a belsejében - az író ezeket a részleteket őrjítő takarékossággal adagolja. Mikor pedig mindenre fény derül, jön a szokásos kiábrándultság - hát ezért rágtam át magam 950 oldalon? Közgazdász gondolkodással megfogalmazva a regénybe fektetett idő és energia sajnos nem térült meg a végére. Cserébe akadt néhány szórakoztató utalás King más regényeire, sőt egy ponton saját magán is ironizál egy kicsit - nem lövöm le a poént, tessék csak megdolgozni ezzel a féltéglával is. 

Bár azt gondoltam, hogy Dickens-től és regényeitől végleg búcsút vettem, adós maradtam az Oliver Twist újraolvasásával és elemzésével. Talán ez az egyik legismertebb műve, rengeteg feldolgozást megélt már a filmvásznon és a színpadon egyaránt. A szerző egy viszonylag korai művéről van szó, ami megnyitja az egy-egy központi karakter köré épülő regényei sorát. Mint az ilyen jellegű kötetek előfutára, viseli még a gyerekcipőt, de már kiütköznek rajta Dickens klasszikus stílusjegyei.

Talán nem szükséges részletesen ismertetnem a cselekményt, ami a tipikus viktoriánus ízlést szolgálja ki: árva, nincstelen gyermek, gonosztevők és jóakarók tettein át végül elfoglalja méltó helyét a társadalomban. Bőven kapunk ízelítőt az uralkodó erkölcsi nézetekből, amiket az író finoman kritizál, de mégis megbújnak a sorai között. Szereplőit két nagy csoportra, jókra és rosszakra osztja, és nincs köztük átjárás, nincs karakterfejlődés, maximum fokozatok az illető moralitásában: akadnak velejéig romlott, már-már sátáni szereplők, mint Sikes, és a skála másik oldalán a Rose-hoz hasonló "szentek". Köztük helyezkednek a többiek, ki melyik pólushoz közelebb - ám a középső "szürke zóna" feltűnően üres. Hiányoznak azok a szereplők, akik billegnek jó és rossz között, pedig ők lennének a legemberibbek. 

Az erkölcsi skála közepén egyedül Nancy figuráját találjuk, aki számomra a könyv legérdekesebb szereplője volt. Az árván, bűnözők közt felnőtt, nyilvánvalóan bántalmazott és kihasznált lány hirtelen ráébred arra, milyen bűnös életet is élt eddig, és feltámad benne a vágy, hogy kiszabaduljon az őt megrontó környezetből. Ám sajnos Dickens és az egész viktoriánus társadalom nem igazán volt felkészülve az ilyen, rossz útról visszafordult lányokra, így Nancy sorsa szomorú fordulatot vesz. 

Ugyanilyen képmutatáson alapszik a jó oldalon álló karakterek boldogulása is, hiszen Rose bármennyire tiszta és erkölcsös lény is, mégis tisztázatlan kapcsolatból származik - magyarán házasságon kívül született. Így akkoriban esélye sem volt normális házasságra vagy megbecsült helyre a társadalomban. Legyen bármekkora Harry iránta érzett szerelme, házasságuk csak akkor kap zöld zászlót, amikor rendeződik a lány múltja. 

Látható, hogy a címszereplő Oliver-ről eddig nem sokat írtam, mert valójában vele - persze a rengeteg sorscsapáson, nehézségen és szenvedésen kívül - nem sok minden történik. Egy ártatlan, naiv kisfiú, akivel rossz dolgok történnek, de végül jóra fordul a sorsa - ám ez a személyiségében, jellemében nem igazán jelenik meg. Voltaképpen az a csoda, hogy Oliver megmarad jónak és nem sérül ezekben a kalandokban - ami viszont nehezen hihető. 

Dickens klasszikusa irodalmi erényein túl leginkább abban erős, hogy rámutat a viktoriánus kor társadalmi egyenlőtlenségeire, a gyerekek és a nők kiszolgáltatott helyzetére, bár önkéntelenül is legitimálja azokat.

Zolát olvasni sosem egy lélekemelő élmény, regényei az emberi természet legvisszataszítóbb vonásait szokták ábrázolni, a 19. századi Franciaország társadalmi viszonyai közé ágyazva, de saját korán jóval túlmutatóan. Míg a Patkányfogóban egy jószándékú, szorgalmas nő lezüllését nézhetjük végig, addig a Nana épp ellenkező előjellel egy egyszerű utcalány "diadalútját" követi a félhomályos lebujokból Párizs legfényesebb szalonjaiig. Zolának remek érzéke van ahhoz, hogyan öljön ki minden romantikát az emberi kapcsolatok leírásából, kegyetlen naturalizmusa nem hagy teret semmiféle fennkölt érzelemnek. Nana "karrierje" a hús győzelme a tehetség, a jó ízlés, az erény és a józan ész felett. 

Szó sincs fejlődésről, nem egy ábrándos színésznő álmait kergetjük amíg művészileg kiteljesedik, és nem is az igaz szerelmet kutatja minden férfiben, akivel találkozik - Nana kifejezetten tehetségtelen, sem énekelni, sem szavalni nem tud. Nincs humorérzéke, egyáltalán nem művelt, és a személyisége sem mondható kiválónak. Igazából még a külseje sem gyönyörű, nincs semmilyen különleges vonása. Mi teszi mégis ellenállhatatlanná? A velejéig romlott, zabolázatlan, szemérmetlen nő szinte minden férfit az ujjai köré tud csavarni, valami fantasztikus érzékkel találja meg minden szerencsétlen flótás "nyitját". Persze ez a legtöbb esetben a szex, de Nana minden partneréhez alkalmazkodni tud - amíg érdekei azt kívánják. Idős, fiatal, arisztokrata vagy egyszerű pórnép - mind a lábai előtt hevernek. 

Akkor hát Nana lenne az első független nő, aki szabadon rendelkezik a testével, anélkül, hogy alárendelt kapcsolatban élne egy érdekházasságban? Erről nincs szó, hiszen Nana nem csak élvezetből fekszik le férfiakkal, hanem bizony megélhetési céllal - és bevallottan a legkisebb élvezetet sem leli ezekben az együttlétekben. Ő Moll Flanders francia megfelelője, ám neki nem áll szándékában férjhez menni még a látszat kedvéért sem.

Nana tisztában van vele, hogy vonzereje múlandó, ezért őrülten habzsolja az életet, mohósága nem ismer mértéket - hatalmas pénzösszegeket költ el ruhákra, ékszerekre, bolond szeszélyekre, és eszébe sem jut félretenni vagy takarékoskodni. Nana csak a jelennek él, a múlt hibáin nem bánkódik, a jövő miatt nem aggódik. Voltaképpen egy mérhetetlenül egyszerű lény, aki élősködőként mindig újabb és újabb gazdatesteket ejt rabul. Szenvedni csak akkor látjuk, amikor elkezd érzéseket táplálni egy férfi iránt - ő aztán majdnem tönkre is teszi. De miután kilábal ebből a bántalmazó kapcsolatból, ugyanott folytatja hódításait, mint előtte. Nana nem válik úttörő feministává sem, sosem volt az a célja, hogy bosszút álljon a férfiakon nőtársai szenvedéseiért. Sőt, kifejezetten irigyen szemléli a többi nőt, mindenkiben vetélytársat lát, és őt sem fogadja be egy társaság sem igazán.

A felszínes, sekélyes gondolkodású Nana társadalmi megítélése a mű egyik legérdekesebb eleme: mindenki róla beszél, mindenki tud róla egy szaftos pletykát, de a társaságában mutatkozni kínos lenne. Egy kicsit napjaink zs-kategóriás celebjeire emlékeztet, akiket mindenki ismer, mindenki szid, de valahogy mégsem kopnak ki a köztudatból. Zola rendkívül érzékletesen mételyként írja le a "Nana-jelenséget", egy romlottságot terjesztő vírusként, ami bűnbe és kétségbeesésbe taszít mindenkit, akit megfertőz. 

És amilyen naturálisan mutatja be Nana híresen gerjesztő bájait a regény elején, ugyanolyan gyomorforgató alaposággal tárja elénk ugyanezt a testet betegségtől torzan. Nana halálakor nem hagy maga után semmi maradandót, csak egy darab hús, amit hátrahagy. Emlékét nem őrzi senki és semmi, a párizsiak már a következő szenzáción csámcsognak, és a következő szezonra talán még a nevét is elfelejtik.

Kész szenvedés volt ez a könyv... nem csak Werther, hanem az olvasó számára is. Először a címszereplő levelei, később pedig egy narrátor számolnak be a fiatalember reménytelen szerelméről és öngyilkosságáról. Mivel ez egy igen érzékeny téma, nagy körültekintéssel próbálok írni róla, és kissé árnyalni a történet olvasása közben felhorkanó háborgásomat.

Először is szögezzük le, hogy Werther beteg - nem tisztem megállapítani, hogy pontosan milyen mentális problémával küszködik, de túlérzékenysége, lobbanékonysága, hirtelen hangulatváltozásai, mániákus beidegződései miatt nem várhatjuk tőle, hogy úgy viselkedjen, mint egy egészséges lelkivilágú egyén. Ennek tudatában talán kissé elnézőbbek lehetünk a folyton panaszkodó, végtelen sirámokban sérelmeit fejtegető, családtagjait vádoló fiatalemberrel. Amit Goethe a szentimentalizmus stílusjegyeinek tudatában vetett papírra, az valójában a mániás depresszió tünetegyüttese.

Ha ilyen szemmel olvassuk a regényt, különösen fájó, hogy a környezetében senki sem tudott segíteni Wertheren. Abban a korban nyilván nem rendelkeztek mélyreható pszichológiai ismeretekkel, de az mindenki számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen, hogy a fiúval valami nincs rendjén. Családja mégis belekényszerítette egy általuk előírt és jóváhagyott szerepbe - persze jó szándékkal telve. Ami pedig plátói szerelemesét, Lottét, és annak férjét, Albertet illeti, ők egy percig sem tartották potenciális ellenfélnek Werthert. Nem véletlen, hogy Albert még jóval házasságkötésük után is nyugodt szívvel hagyta kettesben feleségét és főhősünket - tudat alatt ő is érezte, hogy nem kell tartania a labilis ifjútól.

Werther társasága akkor válik terhessé, amikor segélykiáltásai egyre kétségbeesettebbek és "hangosabbak" lesznek, és a társadalom perifériája felé kezd sodródni. Ezt már egy, jó hírnevére valamit is adó család sem engedheti meg magának, ezért lassan elfogy körülötte a levegő. 

Goethe tehát az érzelgős és finomkodó korstílusnak engedve megírta a bipoláris zavar első irodalmi diagnosztikáját.

Gyorsan lepörgettem ezt az alapműnek számító vallási allegóriát - inkább kötelességtudatból, mint őszinte kíváncsiságból. Mivel annyi helyen említik, hivatkoznak rá, úgy gondoltam, hiba lett volna elsiklani felette, hiába van bennem egy zsigeri ellenérzés mindenféle vallási tárgyú munkával szemben. Mivel alapvetően ilyen hangulatban vágtam bele, nem is gyakorolt rám nagy hatást, bár talán nem is nekem, hanem a gyakorló hívőknek szóló műről van szó. 

Mivel a szerző börtönben töltötte aktív éveinek javát, szinte alig befolyásolták más irodalmi alkotások, egyedül a Biblia volt vele cellájában. Ennek köszönhetően egy igazán egyedi, naiv hangon ír látomásáról, melyben egy Keresztyén nevű zarándok a Romlás Városából a Mennyei Városba jut. Útján sokan segítik, még többen gátolják, mind a keresztény erkölcs szerinti erények illetve bűnök nevét viselik. Bunyan könyve voltaképpen egy példázat arról, hogyan is kellene élnie egy hithű kereszténynek, hogy megmeneküljön a pokoltól, és eljusson a paradicsomba.

Igyekeztem tisztelettel szólni az egyik legolvasottabb angol könyvről, hiszen nagyszerű emberi és művészi teljesítményről tesz tanúbizonyságot. A vallási tematikájú alkotások kapcsán mindig azon gondolkodom el, hogy micsoda utat járt be a keresztény vallás, mióta a Római Birodalomban egyszerű szektából az évszázadok alatt világvallássá nőtte ki magát. Micsoda eszme- és jelképrendszert, hierarchiát és bürokráciát építettek a valaha egyszerű és világos tanítások köré. Egy nem hívő számára elképesztő, hogy egy egyszerű monda hány és hány ember életét határozza meg a mai napig. Miért pont Jézus és Isten történetei terjedtek el a nyugati kultúrákban? 

Bár mára talán veszített világformáló erejéből, a keresztény vallás mindennapjainkra gyakorolt hatása vitathatatlan. Anélkül, hogy napi szinten templomba járnánk, találkozunk vele a naptárunkban, az ünnepeinkben, és még mindig furcsán néznek az emberre, ha nem volt templomi esküvője vagy nincs megkeresztelve. Az elmúlt két évezred európai kultúrájától azonban elválaszthatatlan, talán a legnagyobb szellemi teljesítmények kiváltója, ihletője volt, gondoljunk csak az irodalomra, képzőművészetekre vagy zenére. 

Kissé elkalandoztam a tárgyalt könyvtől, de talán nem is akkora baj ez - amit majd' 400 éve Bunyan egy sötét cellában papírra vetett, az engem most is elgondolkodtatott - ennél többet egy regénytől sem várhatunk.

A feledés homályába méltatlanul elsüllyedt, és onnan csak történelmi regényeivel fel-felbukkanó Passuth egy ritkább művével találkoztam. Annyi múltbeli bolyongás után figyelme a saját kora felé fordult, és átélt élményeire alapozva végre megírta az 1945-ben megostromlott Budapest újraéledésének krónikáját. Kicsit a hiányzó láncszem szerepét tölti be, hiszen a harcokról, hőstettekről, túlélésről megannyi irodalmi mű megemlékezik, de a háború dermedtségéből életre kelő, hamvaiból újjáépülő városról és lakóiról már kevesebben. Passuth elvisz minket az óvóhelyekről előmerészkedő sorstársai közé, akik rettegve keresik, ki él még szeretteik közül, és nem feledkezik meg azokról sem, akik a koncentrációs táborokból szabadulva tántorognak haza. Mindenkit átformál a háború élménye, de a múlton kesergés helyett legtöbben előre tekintenek, és igyekeznek felvenni az élet fonalát. Az egész regényt áthatja a pezsgő élni akarás, az újrakezdés pozitív energiája. 

Nyilván semmi nem megy egyszerűen, és az olyan banális örömöket, hogy újra lehet igazi kávét kapni, vagy hogy megint jár a villamos, olyan mélyebb, kevésbé egyértelmű kérdések árnyalják, hogy kinek jár a távollétünkben elfoglalt lakás, hogyan viszonyuljunk a megszálló/legyőzött hatalmak szimpatizánsaihoz, vagy éppen számíthatunk-e pozitív megkülönböztetésre holokauszt-túlélőként? Egy hiperrealista szerző bizonyosan jobban kidomborította volna ezeket a problémás témákat, Passuth azonban önmagához híven épp csak felvillantja őket hatalmas budapesti tablójának részleteiként. Bár a főváros regényének ötödik főszereplője, mégis élő háttérként szolgál a négy emberi karakter mögött.

A négy főhőssel már találkozhattunk a Felhő és oázis című művében, amit sajnos még nem olvastam, így a két nő és két férfi dinamikájának megértéséhez hiányzott pár részlet. Az még így is világos, hogy a háború előtti idillből mit hoztak magukkal az újrakezdéshez és mi az, ami örökre elveszett. Az is nyilvánvaló, hogy négy kivételes emberről van szó, Passuth nem szeret a "kisemberek" világában forgolódni - valószínűleg nem is volt ehhez szokva. Egy szűk elit tagjaiként hősei idegen nyelveket beszélnek, külföldre utaznak - akár ott is élnek, egyetemre járnak, nagykövetségeken dolgoznak vagy éppen művészként keresik kenyerüket. Ez az értelmiségi légkör nekem bevallom nagyon inspiráló volt, de sok olvasót el is tántoríthat a könyvtől.

Pedig Edit, Eszter, Ádám és Narcisse több ponton összekapcsolódó élete rengeteg tanulsággal szolgál párkapcsolatokról, karrierépítésről, helytállásról és tisztességről. Érdekes végigkövetni, hogyan dolgozzák fel a háború traumáját, hogyan vetnek számot lelki és fizikai sérüléseikről, és végül hogyan próbálnak továbblépni. Egy újraszerveződő világban, ahol még minden képlékeny, ahol még napról-napra változnak a viszonyok, nagyon észnél kell lennie annak, aki nem akar elkallódni az események sodrában. Az állandó stresszt (és még a poszttraumásat is) csak az őszinte és mély kapcsolatok enyhíthetik. A társadalmi érintkezésekről lehull minden fölösleges sallang, sokkal közvetlenebbé válik a kommunikáció - ezt is szokni kell. Végül, ha nem is nyugvóponton, de egy lezáruló folyamat végén veszünk búcsút a négy karaktertől - innen már látszik életük fő csapásvonala. 

Érdekesség, hogy az Emlék és folytatás a Sorstalansággal egy évben jelent meg, és nagy visszhangot egyik sem váltott ki  - legalábbis rögtön. Nem lehet őket összehasonlítani, hiszen mindkét regény az írók saját élményein alapul, de egymást remekül kiegészítik: ahol Kertész Imre főhőse hazaérkezésével lezárja művét, Passuth onnan kezdi építeni karakterei sorsát. Az ő műve a külső és belső rendrakás és építkezés krónikája.

Régóta a polcomon porosodott már az eredetileg angol nyelven íródott kötet, aminek olasz fordítását annak idején nyelvtanulás céljából szereztem be. A borítója alapján könnyed ismeretterjesztő műnek gondoltam, ami talán modernebb nyelvezetű lesz, mint az eddig próbált irodalmi klasszikusok. Ehhez képest egy történelmi tanulmánygyűjteményre akadtam, híres csaták részletes elemzésével az ókortól egészen a berlini fal leomlásáig.

Ezeket a tanulmányokat az emberi tényező alapos vizsgálata köti össze - azaz hogy a gondosan, minden részletre kiterjedően megtervezett csatákat, hadjáratokat, sőt, egész háborúkat hogyan képes az emberi gyarlóság, butaság, önzés vagy éppen lustaság egy szempillantás alatt felborítani. Mik azok a látszólag apró faktorok, amiken elúszhat az egész csata - akár szó szerint is, mint 1415-ben, az agincourt-i ütközetben, amikor is a francia páncélos lovagok derékig süllyedtek az előző napi eső miatt felázott földbe.

Persze akad példa az ellenkezőjére is, amikor a bátorság vagy a találékonyság hőssé avat valakit - de hát róluk rengeteg mű szól. Durschmied azokat az eseteket mutatja be, amik a fenti példához hasonló hibás döntéseken alapulnak. Legtöbbször az uralkodók, hadvezérek, tábornokok jellemhibáin, határozatlanságán vagy aznapi hangulatán múlik több ezer ember sorsa, ami elég hátborzongató felismerés.

A szerző szívesen eljátszik a "mi lett volna, ha" gondolatával is, minden fejezet végén számba veszi az alternatív végkifejleteket, bár komoly meglepetést nem okoz egyikkel sem. Csupa olyan következtetést von le, amit minimális logikával bárki megtehet. Durschmied könyve sajnos rosszul lett "belőve" az olvasmányosság és tudományosság tengelyén: ismeretterjesztő könyvnek nem elég szórakoztató, történelmi tanulmánynak pedig nem elég alapos. Kissé intellektuálisabb nyári olvasmánynak épp megteszi.

Újra elmerültem Frank Herbert szuggesztív, filozofikus világában, aminek nagyon jót tesz, ha egy kis időre félretesszük. Annyira tömény és mindent elárasztó a stílusa, hogy néha lélegzethez kell jutni és szünetet tartani két rész között, de egy adott kötet olvasása közben is. Az első két részben persze már fogalmat alkothattam Herbert zsenialitásáról, ezekben lerakta világának alapjait, amiket most porig rombol.

Amikor azt hittem, hogy már egészen jól kiismerem magam az Arrakis sivatagos bolygóján, hiszen Herbert aprólékos részletességgel bemutatta az ökoszisztémáját, gazdaságát, az őslakos fremenek kultúráját - akkor egy klímaváltozás felborít mindent. A messiás Paul Atreides által vizionált víz és zöld korszaka elérkezett, ám ez az átalakulás nem várt társadalmi folyamatokkal jár együtt. Mindezeket logikusan, teljesen hihetően vezeti le a szerző, így természetesnek tűnik, hogy a sivatagban nem örülnek a víznek.

Mindezek az alapvető változások csupán hátteréül szolgálnak a hatalmi harcnak, amit Paul Muad'Dib halála váltott ki. Húga, Alia és ikergyermekei, Ghanima és Leto feszülnek egymásnak, miközben a boszorkány Jessica egyensúlyt próbál teremteni a világban. Egészen különös szálak fűzik össze a családtagokat, melyekben az érzelmeknek igen kevés szerep jut. Nincsenek szenvedélyes, heves párbeszédek, túlfűtött jelenetek, látványos csaták vagy öncélú öldöklés. A Dűne-regények mindig is visszafogottak és intellektuálisak voltak, ez a harmadik kötetben sem változik. A gondolatiságnak, a mögöttes mondanivalónak viszont óriási a súlya, ezért minden párbeszédre nagyon oda kell figyelni: a legapróbb mozdulatnak, hangsúlynak is jelentősége van. A karakterek folyamatosan a másik fejébe próbálnak belelátni, ami Paul ikergyerekeinek nem is okoz nehézséget. 

Igazán rendkívüli, amit Ghanima és Leto karakterének megformálásakor látunk: a két gyerek birtokában van összes felmenője emlékeinek, tapasztalatainak és tudásának, ezek a személyiségük részévé válnak, és szinte már emberfeletti lényekké teszik őket. Ez is egy szépen felvázolt folyamat része, aminek kiindulópontja Jessica fremen papnővé avatása: mivel terhesen iszik a homokféreg mérgéből, magzata, Alia is részesül a látomásokból és a korábbi papnők tudásából. Ez a képesség Alia számára viszont inkább átok: bár a fremenek istennőként tisztelik, saját anyja is undorodik tőle, és a nagy hatalmú Bene Gesserit rend is gyanakvással tekint rá. A fejében élő rengeteg hanggal nem is tud mit kezdeni, lassan az őrületbe kergetik. Paul gyermekei viszont rendelkeznek Jessica Bene Gesserit-örökségével, de Paul látnoki erejével is, így ők nem csupán a múltat, hanem a jövőt is látják. Erős szövetséget alkotnak, nem kell magányosan úrrá lenni erejükön, mint Aliának. Végül a folyamat betetőzéseként Leto vállalja azt a szerepet, amitől apja elmenekült, Alia pedig képtelen volt betölteni. Élő istene lesz népének, és hosszú, békés jólétet biztosít számukra.

Persze ez egy nagyon leegyszerűsített összefoglalása a cselekménynek, jóval összetettebb kérdések kapnak helyet Herbert művében. A vallás és a társadalom kapcsolata ezúttal is központi témaként jelenik meg, felmerül Paul felelőssége is, hogy saját akaratából (legyen bármennyire jószándékú is) átformálhat-e egy egész bolygót. Mint minden társadalomban, itt is megjelennek a változást támogatók és a régi viszonyokat megtartók táborai. Hogyan lehet bölcsen irányítani egy népet, ha minden döntésünknek előre látjuk a következményét? A rövid-, vagy a hosszútávú boldogulás legyen a cél?

Ilyen és számtalan ehhez hasonló filozofikus kérdés rejlik még a könyvben, csak győzzük kihámozni a mélyebbnél mélyebb rétegek közül a fűszertől átitatott, sivatagi forróságban.