John Fowles-ról most már egyértelműen kiderült, hogy regényei többségét egy gondolat illusztrálására írja meg. Szívesen adja szereplői szájába saját nézeteit, alaposan körüljárva az adott kérdés minden oldalát. Ezúttal egy történelmi fikcióba ágyazza vallásról alkotott elméletének pro és kontra érveit, egyszersmind betekintést ad az 1700-as években élt emberek gondolkodásmódjába. Ráadásul a cselekményt csak közvetve, a szereplők elmondásából ismerhetjük meg, mivel a regény 90%-a egy kihallgatáson játszódik. Klasszikus fogás: vajon ki mond igazat, mi is történt valójában – soha nem fog kiderülni.

A szereplők voltaképpen egy-egy érv képviselői csupán, ezért sablonosak, nem valósághűek. Az egész sztori homályos és közömbös, ráadásul teljesen tagolatlan. Fowles néha még ki is szól az olvasóhoz, mintegy kommentálva a karakterek tetteit, az adott kor szellemiségébe ágyazva azokat. Végül a történet teljesen abszurd, szinte sci-fi-be illő fordulatot vesz, ami bár feldobja az egyhangú narratívát, egyáltalán nem illeszkedik a regény többi részéhez.

Amit Fowles A francia hadnagy szeretőjében még érdekesen és olvasmányosan meg tudott oldani (azaz a cselekményt egy-egy történelmi időszak eszmerendszerének illusztrálására használni), az későbbi regényében már csak nyögvenyelősen sikerül.

Egy újabb könyv, amit egyszerűen képtelen voltam végigolvasni - pedig tényleg mindent megpróbáltam - és egy idő után már nem is akartam eljutni az utolsó lapig. Egy 1200 oldalas kötetnél ha a 300. oldalig nem történik semmi meggyőző, akkor már nem is fog, nekem pedig túl hosszú az olvasmánylistám ahhoz, hogy reménytelen könyvekre pazaroljam az időmet. Amit Dickens korában (viktoriánus kor, amikor nagy szemérmességükben még a zongora lábát is elfedték) érdekes történetnek, kalandos sztorizgatásnak tartottak, az manapság egyszerűen nem üti meg az átlag-olvasó ingerküszöbét. Eredetileg folytatásos regényként jelent meg egy újságban, így adagolva talán fogyasztható volt, de hát ki lehetett kíváncsi a következő részre, amikor a főhős legnagyobb problémája, hogy a lovaskocsi kereke csúnya nyomot hagyott a murvában? Egy borzalmasan vontatott, érdeketelen történetről van szó, ami annyira széttagolt (Dickens remek ötletnek tartotta a fő szálat "rövid" epizódokkal megszakítani, amiknek semmi köze sem volt a cselekményhez), hogy képtelenség volt élvezettel olvasni. A témaválasztás a másik förtelem: egy végrendelet körüli civakodás, különféle bírósági ügyekkel tarkítva, teleszórva ügyvédi anekdotákkal. Ráadásul minden mellékszereplőt olyan alapos gonddal ír körül Dickens, mintha legalábbis körülötte forogna a cselekmény egésze. Teszi ezt persze angol úriember módjára, vagyis finomkodva, udvariaskodva, a negatív jelzők óvatos kerülésével - színtiszta unalom. Értem persze, hogy Dickens volt a maga korának szószólója, a társadalmi problémák megjelenítője, ehhez pedig elengedhetetlen a különféle sorsú emberek bemutatása, de ilyen stílusban lehetetlen őszinte képet tárni az olvasó elé. Nyilván az otthonuk magányában unatkozó, állig begombolkozott úrhölgyeket kielégítette (juj!) ez a hamis korrajz, de hát ők sosem olvastak Zola-t. 

Bár az írónő a kedvenceim közé tartozik, és szinte bármilyen műfajban tudna alkotni, mégis az az érzésem, hogy ezt a regényt bizony összecsapta. A nagy sikerű Gubancrom folytatása hozza a kötelező műfaji elemeket, amiket egy ifjúsági fantasy-től el lehet várni, de hiányzik a jól megalapozott cselekmény és a szereplők mélyebb motivációja, amitől az egész kissé légből kapottnak tűnik. Egy fantasy számomra akkor hiteles, ha el tudja hitetni velem, hogy az érdekes díszletek között a sok furcsa szereplőt végiggondolt és logikus szálak mozgatják. Ha ez nincs meg, akkor az egész csak egy sémára összepakolt katyvasz, ami ráadásul nevetségessé is válik egy idő után. 

Winterson regényénél ez azért különösen fájó, mert minden adott volt ahhoz, hogy egy remek történet kerekedjen ki belőle: a 17. századi London színes-szagos valósága, a mágikus elemek és az angol mesefigurák egyedi keveréke vagy a kedves, szerethető karakterek - és valahogy mégsem állt össze egy kerek egésszé. Hiába bukkant fel a Gubancrom főhőse, hiába próbált az írónő az előző rész sikeréből meríteni, ezzel inkább kihangsúlyozta, hogy a második részben nem tudott semmi újat kitalálni, és lényegében ugyanazt a történetet olvashatjuk, csak más körítésben.

A tanulság legyen annyi, hogy annak, aki maradandót szeretne alkotni, és nem egy felejthető, egyszer olvasható ujjgyakorlatot, annak nem elég meglovagolni az éppen aktuális irodalmi trendeket.

A nagy lélegzetvételű regények között megkönnyebbülés lesz egy novellát is olvasni - gondoltam magamban, mikor az e-könyv olvasón kiválasztottam Lindqvist művét. 30 perc múlva kissé zavarba esve zártam le a kütyüt - ennyi lett volna az egész? De hát csak most kezdtem bele! Hol marad az elmélyülés, a szereplők kiismerése, valamiféle kapcsolat kialakítása? Nos, úgy tűnik egy novella esetében sehol. Persze ez nem feltétlen probléma, hiszen így az írók sokkal szabadabban kísérletezhetnek egy olyan ötlettel, ami lehet hogy nem lenne elegendő egy 4-500 oldalas regényhez. Különösen, ha egy olyan stílusú író fejéből pattan ki, aki a "skandináv Stephen King"-ként szokás emlegetni. Lindqvist ezúttal sem tesz mást, mint főhősének belső démonait megjelenítve, megmagyarázhatatlan eseményeket felsorakoztatva borzongat bennünket, csak most éppen egy rövid kis epizód erejéig. Nem kötik őt egy regény felépítésének kritériumai, vagy a belső logika kívánalmai, sőt mégcsak magyarázatot sem kell szolgáltatnia a furcsa esetre. Megtörtént, elolvastuk, borzongtunk kicsit, majd elfelejtettük - és ennyi.

A sorozat időrendben második része, bár először ezt vetette papírra Lewis. Ez a legismertebb és legtöbbet idézett rész is egyben, a híres filmfeldolgozás is itt kezdődik. Megismerjük a Pevensie-testvéreket, Tumnus-t és persze újra találkozunk Aslan-nal és Jadis-szal, a gonosz varázslónővel. Ahogy azt már az első részben is észrevehettük, Lewis szimbólumok egész tárházát zúdítja az olvasóra, merítve számos kultúrkörből és vallásból. Szerencsére nem komolykodja túl a dolgot, egész jól sikerül eltalálnia az egyensúlyt a humoros és akciódús epizódok között. Kedves, barátságos stílusa miatt az az érzésünk támad, mintha csak nekünk mesélne, akárcsak a szüleink gyerekkorunkban. Bár a kis könyv nem mondható fajsúlyosnak abból a szempontból, hogy csak röviden érint fontos kérdéseket, ebben a terjedelemben nem veszi el a gyerekek kedvét sem az olvasástól, mégis elgondolkodtatja őket. Önzetlenség, elfogadás, őszinteség - mind olyan értékek, amelyek ma legalább olyan fontosak, mint Lewis korában.

Meglepően modern világszemlélet jellemzi ezt a 14. századi történetgyűjteményt, ami nem is csoda, hiszen a humanizmus és a reneszánsz bölcsőjéből, Italiából származik. A vicces, szarkasztikus, sőt néhol kimondottan erotikus történetek a földi örömöket hangsúlyozzák az eddig uralkodó szigorú vallásos buzgalommal szemben. Már nem a túlvilági üdvözülés lebeg az emberek szeme előtt, mikor döntéseiket meghozzák, sokkal inkább a pillanat nyújtotta élvezet, a sokszor kilátástalan jövőbe tekintés helyett a jelenre fókuszálnak. Emiatt természetesen rengeteg meggondolatlanságot követnek el, amiért nem marad el a büntetés sem. A reneszánsz ember viszont ahelyett, hogy a felsőbb hatalmak kezébe helyezné sorsát, vállalja a felelősséget tetteinek következményeiért, és rövid földi életének teljhatalmú irányítójává válik. Ennek hatására a merev társadalmi viszonyok is lazulni látszódnak, hiszen sokan már nem fogadják el "eleve elrendelt" helyzetüket, és igyekeznek előrébb jutni a ranglétrán. Persze ez a mobilitás csak a szabad férfiakra vonatkozik, a nők és a szolgálók ugyanúgy másodrangú lényeknek számítanak. Érdekes kettősség figyelhető meg a nők esetében: míg a fiatal és szépséges hölgyeket az egekig magasztalják, lehoznák számukra a csillagokat is az égről, az érettebb feleségek már nem sok jóra számíthatnak. Az asszonyokat úgy adják-veszik, mint a haszonállatokat, az érzelmeknek nem sok szerep jut a házasságokban. Kárpótlásul ott vannak a szeretők, ami egy félig hivatalos intézménnyé nőtte ki magát, gyönyörűen rávilágítva a kor kétszínűségére és képmutatására. Ez a rendszer egészen sokáig tartja magát, hiszen érdekházasságok még a 20. század elején is köttetnek.

Érdekes és gondolatébresztő könyv az emberi egészség körül zajló óriási üzletről, gyógyszermaffiáról és összeesküvés-elméletekről. Hogyan lehetséges, hogy embert küldtünk a Holdra, de nem találjuk a rák vagy az AIDS ellenszerét? Miért nem lehet mellékhatásoktól mentes gyógyszereket előállítani? Ilyen zavarbaejtő kérdések már biztos sokunkban megfogalmazódtak, és nyilván lehet azt is sejteni, hogy valami nem stimmel a gyógyszerek és az egészségügy körül. A rengeteg hirdetés is ezt példázza, hiszen amire szükségünk van, azt nem kell reklámozni (láttunk már kenyér-reklámot például?). Dr. Lenkei Gábor nem állít kevesebbet, mint hogy a gyógyszergyártóknak egyenesen érdeke, hogy a betegek ne gyógyuljanak meg, hiszen így tovább szedhetik a termékeiket. Az orvosokat nem a bajok forrásának felismerésére tanítják, hanem a megfelelő gyógyszer kiválasztására, ami csak a tüneteket szünteti meg. Fáj a fejed? Vegyél be egy pirulát! Ég a gyomrod? Itt van rá a gyógyír! Az nem érdekes, hogy a problémát ezek nem oldják meg, csak a szőnyeg alá söprik. A könyv elég meggyőzőnek tűnik, számtalan magyar és külföldi tanulmányra hivatkozik, ráadásul Lenkei maga is orvosként dolgozott, így nyilván járatos a témában.

A könyv második fele megoldást kínál azoknak, akik úgy döntenek, nem akarnak a gyógyszerek bűvkörében élni, és milliárdos üzletemberek zsebét tömni. Lenkei módszere egyszerű, mint a pofon, ugyanis szerinte a legtöbb betegség valamilyen vitamin- vagy egyéb tápanyag hiányára vezethető vissza, ezért ha ezeket a megfelelő arányban és mennyiségben szedjük, megőrizhetjük egészségünket, vagy már létező bajainkat is enyhíthetjük. Ez az egészségkultúra főként a megelőzésen alapul, és a Lenkei-féle termékeken. És itt is van a legnagyobb problémám az egész vitaminosdival kapcsolatban, hiszen Lenkei (bár a könyvében nem említi) jövedelmező üzletet épített vitaminkészítményei eladásából. Most akkor ő is csak a pénzünket akarja kicsalni tőlünk? Kinek hihetünk, kiben bízhatunk? Egyáltalán, hogyan fordulhat elő, hogy ilyen fontos kérdésben, mint az egészségünk megőrzése, egymásnak szögesen ellentmondó vélemények között kell lavíroznunk? A Cenzúrázott egészség sajnos nem tudott megnyugtató válaszokat adni az előbbi kérdésekre, így csak tovább növelte azt a bizonytalanságot, ami az egészségügyi kérdésekben egyszerűen elfogadhatatlan.

Egy egész nemzedék nőtt fel a regényből készült filmen, köztük én is, így már épp ideje volt az eredetivel is megismerkedni. Szerencsére nem okozott csalódást, és a film értékéből se vont le semmit. A könyv sokkal sűrűbb, akció és gondolatok terén is, Spielberg viszont okosan nem pakolta tele a filmet: olyannyira nem, hogy még további két részre is futotta az izgalmas jelenetekből - de azokat inkább hagyjuk.

Koncentráljunk most arra a történetre, ami gyerekek millióiból csinált dinó-szakértőt, és tette a paleontológusokat menő arcokká. Azon túl, hogy irtó izgalmas több millió éve kihalt lények és az ember találkozásáról olvasni, Crichton igyekezett arra is rávilágítani, mi történhet, ha elkezdünk istent játszani. Egyik főhőse, a különc matematikus Ian Malcolm szájába adja a regény morális tanulságait, miszerint a tudás mellé felelősség is jár. Hiába jutott a tudomány olyan szintre, hogy képesek vagyunk élőlényeket létrehozni, nem látjuk át a természet bonyolult rendszerét, csak vakon beleavatkozunk olyan folyamatokba, amiket nem is értünk. Fontosságunk hamis tudatába ringatjuk magunkat, azt képzeljük, hogy uraljuk a Földet és a rajta létező életet, miközben mi is csak a nagy rendszer apró részei vagyunk csupán. A Föld előttünk is létezett, és utánunk is vígan ellesz majd, hiszen csak egy rövid kis epizód vagyunk a több milliárd éves történetében.

Miközben Malcolm ilyen magvas igazságokat oszt meg az olvasóval, a többieket bőszen aprítják a dinoszauruszok, és fordítva: izgalomban, vérben és kalandokban tehát nincs hiány.

Mindenképpen fontos tudományos kötetről van szó, napjaink közéletének gyakran felmerülő kérdéskörét járja körül, hivakozva magyar és külföldi esetekre is. A diszkrimináció, az előítélet és a kirekesztés pszichológiai magyarázatait foglalja össze, igyekezvén feltárni annak okait, hogyan fordulhat elő, hogy bizonyos csoportokat egyszerűen megbélyegez egy társadalom. A mai felvilágosult és modern világban sokakban még mindig középkori beidegződések uralkodnak, legyen szó nőkről, homoszexuálisokról, vagy más etnikumú emberekről. Milyen mechanizmusok vezetnek odáig, hogy az internetes kommentelők kegyetlen, fröcsögő hozzászólásokkal illessenek másokat, direkt hivatkozással Auschwitz-ra? Ennyire nem tanulunk a történelmünkből? Vagy ez egy olyan ösztön, amit sosem lehet kigyomlálni egyesekből?

Aki tudományos mélységekben szeretne a nyomába eredni ennek a témának, Síklaki könyve tökéletes választás, bár bizonyos pszichológiai-szociálpszichológiai előismeretek nélkül néhol nehéz dolga lesz majd. Sajnos nem túl olvasóbarát a kötet, mind stílusában, amire a túlbonyolítás és túlzott tudományoskodás jellemző, mind pedig szerkesztésében, ami nem áll másból, mint egy összefüggő szöveg fejezetekre tördeléséből. Sehol egy használható illusztráció, a beillesztett tesztek, kérdőívek nem válnak el a szövegtörzstől, de még a könyvek, filmek címei sincsenek másként jelölve. Kár, mert kevés hasonló magyar alkotás született eddig, ilyen belsővel pedig nehéz lesz a hozzám hasonló elvetemülteken kívül másoknak is kedvet csinálni a témához.

Magyarul sokszor Ezópuszként jelenik meg a klasszikus görög meseíró, akinek állattörténeteit számos helyen, számtalan feldolgozásban olvashatjuk. Gyerekként kedves rajzokkal illusztrált mesék formájában emlékszem vissza rájuk, ehhez képest az eredeti verzió elég kegyetlen és nyers. A rövid, végletekig leegyszerűsített és sematikus történetek tényleg csak egy-egy tanulság illusztrálására szolgálnak, ennek megfelelően a szereplők is egy-egy embertípust jelenítenek meg, akik elnyerik méltó büntetésüket vagy jutalmukat. Minden fabula jellemzője az állandó életveszély és létbizonytalanság, gyakran a szereplő halálával érnek véget, ezért a hangulatuk sem a legrózsásabb. Nyilván nem is lehet ezekre a mesékre valódi történetekként gondolni, inkább egyfajta bölcsesség-tárak ezek, amiket egy beszélgetés vagy vita közben lehetett idézni. Ettől függetlenül remek képet adnak az ókori görögök gondolkodásmódjáról és értékrendjéről. A szóbeli és írásbeli kommunikáció határán egyensúlyozó állatmesékből leszűrhető, hogy a görögök számára mely tulajdonságok voltak vonzóak, és melyeket tartották elítélendőnek. A talpraesettség, találékonyság és józanság mindig felmagasztosult, viszont a túlzott merészséget, kérkedést vagy hiszékenységet általában nevetség tárgyává tették. Érdekes, hogy ebbe a vakbuzgó istenhit is beletartozott, vagyis a görögök már az ókorban eljutottak arra a szintre, ahol a vallást a józan ész kezdi kiszorítani a köztudatból.

Rövid kis novella az íjászatról: a fegyver használatáról, annak elsajátításának lépéseiről. Hogyan kell helyesen állni, kézbe venni az íjat, kiválasztani a célpontot. Miként szoktassuk magunkat fokozatosan az íjászok életmódjához, milyen emberekkel vegyük magunkat körbe. Természetesen nem is Coelho lenne, ha ezeket a gyakorlatias tanácsokat nem allegóriaként használná életbölcsességeinek átadásához. Értem én, az íj az ember, a nyílvessző az akarat, a cél meg amit el akarunk érni, vagy mi. De ez a spirituális maszlag még mindig nem győzött meg, pedig még elég sok Coelho-könyv hátravan a listán. Szerencsére mindössze egy óra alatt ki lehet végezni, nyomtatásban egyébként meg sem jelent, kár is lett volna a papírért.

Stephen King egyik első regénye még nem teljesen kiforrott, az író néhol még keresi a hangját, de így is lebilincselő olvasmány. Görbe tükröt tart az amerikai középiskolák társadalma elé, miközben tárgyalási jegyzőkönyvekből, interjúkból és újságcikkekből összeáll egy borzalmas tragédia képe. Egy olyan szörnyűségé, ami bár rejtélyes, megmagyarázhatatlan körülményekre vezethető vissza, alapvetően elkerülhető lett volna. Egy végletekig megalázott, kiközösített kamaszlánynál, akit bigott, vallási fanatikus anyja is folyamatosan gyötör, elszakadt a cérna. Elege lett a sértésekből, abból, hogy neki nem lehet normális élete, mint a társainak - akkor inkább ne legyen életük nekik sem. 

A legszomorúbb az egészben, hogy a számtalan halálesetet követelő iskolai bál vizsgálata során egy szó sem esik Carrie nehézségeiről, problémáiról, a fiatal lány eltűnik a bürokrácia útvesztőiben, egy ügyiratszám lesz csupán. Pedig ha akadt volna csak egyetlen felnőtt, aki felismeri a helyzetet (legyen az szülő vagy tanár), talán nem került volna sor a tragédiára. King könyve még jóval az iskolai lövöldözések szomorú korszaka előtt íródott, de már akkor rávilágított arra, mekkora feszültségek húzódnak meg a kamaszok csoportjai között.

Feltett szándékom újraolvasni a már-már elfeledett kötelező olvasmányokat, így előkerült Molnár Ferenc kultikus alkotása is. Talán általános iskola ötödik osztályában volt előírt könyv A Pál utcai fiúk, ez volt az első komoly feldolgozandó mű (bár jobban belegondolva, alsóban a Vuk sokkal durvább volt). Az olvasónaplós feladatokból sokra nem emlékszem, és nem tudnám fejből lerajzolni a grund alaprajzát sem, mégis megmaradt bennem az érzés, hogy mennyire szurkoltam a "jó" fiúknak, és mennyire óriási volt a győzelem, majd a veszteség... hiszen kortársaikként izgultam végig a szereplők összes kalandját. 

Felnőttként fellapozva a régen forgatott kötetet (oly sok más könyv után) már nem ennyire mellbevágó az élmény. Nem Boka és Áts Feri a világ két sarkpontja, és bizony a grund is csak egy poros földdarabnak látszik néhány korhadt farakással. Úgy tűnik nincs már visszaút Sohaországba. Nagyobb hangsúlyt kaptak viszont a regénynek olyan részletei, apró mozzanatai, amik felett gyerekként bizony elsiklottam. A sok gyerekcsíny és kaland mögött felsejlik a nagy magyar valóság, a pesti utcák nosztalgiája. Nemecsek családjának nehéz sorsa, a szülők szenvedése, az apa megaláztatásai. A felnőtté válás fájdalmai, kisebb-nagyobb tragédiái, az illúziók elvesztése. A Pál utcai fiúk sokkal több, mint kötelező kör ötödikben, újra és újra érdemes visszatérni hozzá, mert igenis van mondanivalója később is.

Bár a könyv (mint utólag kiderült) nem az eredeti Avonlea-i krónikák, hanem csupán a TV-sorozat alapján készült feldolgozás, mégis alkalmas arra, hogy megemlékezzen a Prince Edward-sziget lakóinak bűbájos világáról. Rajongói oldalak tucatjai listázzák az eltéréseket és a hasonlóságokat a két verzió között, én azonban nem mennék bele ilyen szőrszálhasogatásba. Elképzelhető, hogy később megpróbálkozom Montgomery eredeti regényeivel, azonban lehet, hogy csalódás lenne, annyira belém ivódott a sorozat szereplőinek képe. 

Ez a félreeső, kanadai szigeten játszódó történet az igazi boldog békeidőkbe repít bennünket. Ki ne emlékezne Hetty néni, Sara Stanley vagy a King család többi tagjának kalandjaira? Nekem egyet jelentenek a nyugodt vasárnap délutánok békéjével, amit nem zavarnak meg felkavaró események, vagy váratlan fordulatok. A sorozatot nézve tudtam, hogy végül minden problémára megtalálják a megoldást gyerekek és felnőttek egyaránt. A kis közösség rendkívül összetartó és persze roppant pletykás is, ebből adódik talán a legtöbb galiba és félreértés. A jól eltalált karaktereknek köszönhetően megvan az egyensúly romantika és humor, kaland és tanítás között. Egyikőjük sem tökéletes, bőven vannak hibáik is, de éppen ezért szerethetők és hitelesek. Felnőttként már megmosolyogtató ennek a letűnt kornak az ártatlansága, de mindenképpen felüdülést jelent akár csak egy híradó megnézése után is. Lehet, hogy a mai gyerekek ingerküszöbét már nem éri el, mégis találhatnak benne olyan elemeket, amiket saját maguk is átélnek. 

C. S. Lewis, Tolkien szívbéli jóbarátja, és a klasszikus gyerek-fantasy megteremtője - ez a két jelző egy egész életpályát leír, nem is akármilyet. A két angol úriember olyan örökséget hagyott hátra, ami a mai napig meghatározza a fantasy-irodalmat. Tolkien a komoly, felnőtteknek szóló vonalat képviselte, Lewis viszont a gyerekek számára tette hozzáférhetővé és élvezhetővé ezt a műfajt, anélkül, hogy a minőségéből bármennyit is veszített volna. Valójában még nehezebb is lehet hiteles fantasy-regényt írni az ifjú olvasóknak, hiszen a fennkölt, magasztos stílus számukra könnyen unalmassá válhat, muszáj egy kis humort is csempészni a sorok közé. Lewis másik nagyszerű húzása volt, hogy Narnia világába egyszerű angol gyerekeket küldött, így hozva létre egy sajátos kapcsolatot a valódi és a kitalált univerzumok között. Aki elolvassa Tolkien első írásait Középföldéről, ott is hasonló jelenség figyelhető meg, viszont ő később a teljes szétválasztás mellett döntött.

A hétrészes regényfolyam időrendben ezzel a résszel kezdődik, bár más sorrendben jelentek meg a kötetek. A filmváltozat a második könyvvel indul majd, tehát A varázsló unokaöccse tekinthető előzménytörténetnek is. Megismerkedhetünk a gyermek Digory Kirke-kel, aki 40 évvel később vendégül látja a Pevensie-gyerekeket, és akinek egy igen különös ruhásszekrény lesz majd a birtokában. Ő és barátja, Polly lesznek az elsők, akik átjutnak Narniába, pontosabban egy másik világba, ahol Aslan a szemük láttára teremti meg Narniát. Lewis rengeteg különféle motívumból építi fel fantasy-eposzát, amik közül a keresztény mitológia kiemelten fontos szerepet kap. Sok kutató Aslant egyenesen Jézus megfelelőjének tartja. Ez a teremtéstörténet is hordoz ismerős elemeket, ahogy létrejön a nap, a hold, a csillagok, majd a hegyek, vizek és végül az élőlények - mind Aslan énekére (egyébként Tolkien A szilmarilokban is hasonlóképpen, dallal hozta létre a világot). Az új, friss Narniában az emberek lesznek felelősek a békés együttélésért, ám a gonosz máris felüti a fejét (eredendő bűn: az első emberrel együtt egy gonosz varázslónő is Narniába jutott). Megjelenik még a tiltott gyümölcs jelképe is, ám az ártatlan gyerek főhőst nem sikerül kísértésbe ejteni. Lewis tehát ügyesen lavíroz a komoly, sőt komor jelenetek (Charn elpusztult világa például egészen kísérteties) és vicces, könnyed epizódok között, miközben fény derül számos, a filmekből már jól ismert dolog eredetére is.

A három, szétválaszthatatlan egységet alkotó regényből álló kötet úgy indul, mint egy szimpla háborús történet, elhagyott, nehéz sorsú kisfiúkkal, kegyetlen nagymamával és egy saját, belső világ kialakításával. Hamar rá kell jönnünk, hogy ez nem a Narnia krónikái, de még csak nem is az Iskola a határon. Az elmaradott falucska könyörtelen valósága, a mindennapos kemény munka gyorsan megedzi a fiúkat, akik "sikeresen" beilleszkednek a háborús időkbe. Ennek érdekében megszabadulnak valódi érzéseiktől és gyermeki ártatlanságuktól. Kis katonák lesznek ők, akik nem játszanak, hanem gyakorlatoznak, akik nem felfedezik a világot, hanem megpróbálják azt túlélni. Rövid epizódokban megismerkedhetünk a falu több lakójával is, akik egytől-egyig bizarr, sőt perverz titkokat rejtegetnek - mintha nem élne ott egyetlen normális ember sem. A fiúkat sújtó családi tragédiákat látszólag szenvtelenül fogadják, miközben szép lassan megtanulnak megállni a saját lábukon.

Az első regény nagyjából ki is merül ennyiben, ami a történet egyediségét adja, az a következő két rész. Kristof ugyanis szétválasztja az ikreket, és innentől kezdve sosem lehetünk benne biztosak, hogy éppen melyikükről van is szó. Claus és Lucas (vegyük észre, hogy még a neveik is ugyanazokból a betűkből állnak) személyazonosságát folyamatosan át kell értékelnünk, és ha ez még nem lenne elég, keveredik valóság és fikció is. Ki mond igazat, mi is történt igazából - talán soha nem fog kiderülni. Ez az állandó bizonytalanság és ingadozás kemény agymunkát igényel olvasás közben, viszont rendkívül izgalmassá és különlegessé teszi a művet. Ehhez jön még az írónő szikár stílusa, a tőmondatok gyors egymásutánisága és az érzelmek ábrázolásának szinte teljes hiánya. Elgondolkodtató, sokáig nem eresztő regény, amit nem elég egyszer elolvasni.

A March-lányok felnőttek, és szép sorban férjhez mennek. Eközben a Kisasszonyok gyermeki ártatlanságát és az apró-cseprő gondjait sokkal komolyabb és súlyosabb kérdések váltják fel. Ne gondoljuk persze, hogy az írónő szakított volna édes-bájos stílusával, vagy moralizáló hajlamával, inkább csak egy újabb szintre helyezte ezeket. Tipikus lányregényről beszélhetünk, érzelmektől túláradó jelenetekkel, könnyekkel, pirulással és persze nevetéssel. Ezek megfelelő arányú keveréke, valamint a mesélő okos humora teszi mégis fogyaszthatóvá a könyvet. Arról persze nem tehet, hogy a saját korának foglya maradt, és nem sikerült semmiféle társadalmi előremutatást prezentálnia.

A párválasztás, a karrier és a megélhetés már a 19. században is foglalkoztatta az ifjú hölgyeket, de mindezekre egyetlen megoldás kínálkozott csupán: férjhez menni. Igazi romantikus húzás Alcott-tól, hogy az érdekházasságok helyett valódi, érzelmeken alapuló kapcsolatokba helyezte el főhősnőit, mégis elszomorító, hogy más lehetőség fel sem merül. Külön lelki fröccsben emlékeznek meg a szerencsétlen sorsú "vénlányokról", akiket nem szabad lenézni vagy kigúnyolni, inkább sajnálni kell őket, hogy milyen csudaklassz életről mondtak le. Eddig terjed a tolerancia és a nyitottság, az asszonysors kimerül annyiban, hogy milyen embert fog ki valaki. Az esküvő után kizárólag a férj személye határozza meg a pár és a család életét, amihez a nők csendben asszisztálhatnak, hiszen ők "a családi tűzhely őrzői". A March-lányok szerencsére boldogságra lelnek felnőtt életükben, és  - más alternatívát nem látva maguk előtt - felveszik a mintafeleség makulátlan szerepét.

Meg sem próbálok bármiféle elmélettel előállni Murakami regényének értelméről, ugyanis képtelen lennék rá. A könyv olyan gazdag szimbólumokban, metaforákban és egyéb képekben, hogy azok elemzésére kevés lenne ez a blogbejegyzés. Az is valószínű, hogy mindenkinek mást mond a japán szerző műve, így egységes, "az író itt azt akarta mondani, hogy..." jellegű bemutatás nem is lehetséges, de nem is ez a lényeg. A legfontosabb, hogy a Kafka a tengerparton az elmúlt időszak egyik legjobb könyve, amit olvashattam, ráadásul a szerző eddigi legerősebb kötete. 

Köszönhető ez annak, hogy egyszerre nyújt intellektuális és esztétikai élményt, vagyis izgalmas és szépséges is egyben. A két történetszál mesteri szövedéke lebilincselő, a rövid fejezetek miatt a tempó pörgős. Mégis jut idő elmélázni egy-egy képen vagy megcsodálni egy jelenetet. Murakami egészen elképesztő módon fűzi össze a művészeteket, az erotikát és a barátságot olyan meghökkentő elemekkel, mint a gyilkosság, a természetfeletti vagy a vérfertőzés. Ezek az egymással szöges ellentétben álló dolgok sajátos egységet alkotnak a regényben, egy külön kis világot, ami olvasás közben magába szippantja az embert. A mágikus realista jellegből adódóan a hétköznapi események közé fokozatosan szivárognak be a misztikus epizódok, de egy idő után már nem lepődünk meg semmin, csak sodródunk az árral.

Az írótól már megszokott módon a főhősök ezúttal is egyszerű, hétköznapi emberek, akik így vagy úgy, de közeli kapcsolatba kerülnek egy különleges, nem egészen evilági személlyel. Ezúttal mindkét történetszál szereplőit sikerült úgy megformálni, hogy létrejöjjön a kapcsolat az olvasóval. Mind a 15 éves Kafka, mind pedig az idős Nakata szerethető figurák, akik elveszetten bolyognak a világban múltjuk után kutatva. Találkozásuk a természetfölöttivel sorsszerű, és az életüknek teljesen új irányt adó élmény.

Mindig érdekes élmény nagy klasszikusok modern átdolgozását olvasni, hiszen rengeteg új szempont, jelentésréteg kerülhet napvilágra, amik eddig elsikkadtak a már unalomig ismert sorok között. Atwood kisregényének az Odüsszeia képezi az alapját, ám ezúttal Pénelopé, Odüsszeusz felesége kapja a főszerepet. Az ő szemén át láthatjuk az eposz eseményeit, sőt, az írónő külön kerettörténetet alkotott gyerekkoráról és férjhezmeneteléről. Míg Odüsszeusz Trója falai alatt küzd, és bolyong a tengeren, Pénelopé húsz éven át hűségesen vár rá. Próbál beilleszkedni férje udvartartásába, megkedveltetni magát a szolgálókkal, irányítani a királyságot és nevelni fiukat, Télemakhoszt. Ha ez nem lenne elég, meg kell küzdenie a kérők hadával, akik pofátlanul visszaélnek kiszolgáltatottságával és vendégszeretetével. Eközben csak annyit hall Odüsszeuszról, hogy éppen melyik nimfa vagy istennő karjaiban vigasztalódik. 

Atwood története rámutat arra, hogy ebben a kemény, férfias világban csak rengeteg lemondás és találékonyság árán lehetett boldogulnia egy nőnek, és a boldogulás nem egyenlő a boldogsággal. Pénelopé legszebb éveit egy olyan férfi utáni várakozással töltötte, aki bár feleségül vette, igazából nem sokat jelentett neki. Az átlagos külsejű asszony a nyomába se érhetett Szép Helénának vagy Kalüpszónak, előbbi nem egyszer az orra alá is dörgölte ezt. Fiával sem alakult zökkenőmentesen a kapcsolatuk, ugyanis Télemakhosz nevelésébe folyton beleszólt Odüsszeusz idős dajkája, aki végül teljesen elkényeztette a gyereket. Pénelopé számára a boldogság egyetlen forrása az a tizenkét szolgálólány volt, akik egész kislányként kerültek az udvarhoz. Velük osztotta meg a halotti takaró visszabontásának titkát, ők kémkedtek a kérők ármánykodása után, és köztük tudta csak igazán felszabadultnak érezni magát. Ennek a titkos boldogságnak azonban óriási ára volt, ugyanis Odüsszeusz hazatértekor árulónak hitte a lányokat, és fiával lemészároltatta őket. Pénelopét pedig még a túlvilágon is kísérti az emlékük.

Ez az új, feminista nézőpont kétségkívül jót tesz a klasszikus történetnek, de ne gondoljuk, hogy az írónő a görög eposz babérjaira törne, a sorok között kikacsint az irónia és a humor, ami hatására az olvasó szinte átrepül a rövid kis könyvön.

Édes-savanyú, evőpálcika, húzott szem... legtöbbünknek ezek az első dolgok, amik Kína hallatán beugranak. Ha mélyebbre ásunk emlékeinkben, történelemórákról bevillanhat a porcelán és a puskapor is. Aki azonban szeretne a kínai üzleteken és éttermeken túlmutató tudásanyagra szert tenni erről a távoli országról, az bátran lapozza fel ezt a könyvet. Hogy az alapvető emberi kíváncsiságon túl mi motiválhat még ebben? Egyrészt egy, a miénktől jelentősen eltérő kultúra megismerése mindig tágítja kicsit a látómezőnket: "szóval ezt így is lehet", vajon nálunk miért így és miért ezek a szokások alakultak ki, stb. Másrészt egy olyan nép múltjáról van szó, akik a jelenben igencsak befolyásos pozíciót foglalnak el a világpolitikában, vagyis beleshetünk egy kicsit a történelem alakulásának kulisszái mögé is. A bónusz pedig csak most jön: mivel az emberek általában azoktól a dolgoktól tartanak, amit nem ismernek, egy félelemforrást is kiiktathatunk a könyv elolvasásával.

Életrajzi regény - ez a kínai írónő művének legfontosabb és egyben legmegdöbbentőbb jellemzője. Anélkül, hogy ezzel tisztában lennénk, a Vadhattyúkat tekinthetnénk az 1984-hez hasonló disztopikus társadalmi rémálomnak is - ám korántsem az. Amit pusztán az irodalmi alkotások sötét borzalmainak tekintünk, azt a valóság képes messze-messze túlszárnyalni. Jung Chang édesanyja, a nagymamája és a saját életén keresztül képet kaphatunk a maoista Kína szürreális világáról. A kommunizmus elburjánzása, az önkényuralom tombolása rövid idő alatt szétverte még a legalapvetőbb társadalmi egységeket is. Családokat szakítottak szét, életeket tettek tönkre egyetlen tollvonással. Az élet minden területét a politika irányította, így aztán tönkrement a gazdaság, elpusztultak ősi kulturális emlékek és leálltak a tudományos kutatások. Az éhezés és nélkülözés mellett az emberek életét az állandó félelem és létbizonytalanság nehezítette. A túlélés érdekében még a gondolkodásukat is állandó kontroll alatt tartották. Ez a folytonos feszültség megszámlálhatatlan ember halálát okozta, nem beszélve azokról, akikkel közvetlenül végzett a regnáló hatalom. 

Jung Chang könyvét kötelező olvasmánnyá tenném, hiszen amellett, hogy a mai világ egyik nagyhatalmának történetét ismerhetjük meg benne, aprólékos, első kézből való beszámolót kapunk egy diktatúra kialakulásáról és működési mechanizmusáról. Az értelmetlen látszatintézkedések, a pártszimpátia alapján kiosztott pozíciók, az állandó bűnbakkeresés - és találás -, vagy a társadalmi csoportok egymás ellen hangolása nálunk sem ismeretlen fogalmak. Félő, hogy az 1956-os forradalmunkat még megszeppenve néző Kína mögé politikai kultúrát tekintve lassan besorolunk mi is.

Azzal uralkodott, hogy megutáltatta az embereket egymással. Így érte el, hogy Kínában az átlagemberek is elvégeztek sok olyan feladatot, amit más diktatúrában egy szakmai elitre bíznak. Maónak sikerült a diktatúra leghatásosabb fegyvereivé formálnia az embereket. Ezért volt lehetséges, hogy kormányzása alatt nem jött létre Kínában egy KGB-hez hasonló szervezet. Nem volt rá szükség. Azzal, hogy felszínre hozta és táplálta az emberek leggonoszabb tulajdonságait, Mao egy erkölcsi átokföldjét hozott létre, megteremtette a gyűlölet országát.

Pusztán kedvtelésből levenni a polcról egy ilyen tömör és száraz tankönyvet szinte már perverziónak tűnik, pedig a maga nemében igenis szórakoztató olvasmányról van szó. A megfelelő körülmények között (nincs határidő, nem kell memorizálni az olvasottakat) egy jól megírt tankönyv ismeretterjesztőként is megállja a helyét. Bár Andorka könyvében nincsenek színes képek (sőt, még fekete-fehérek sem), a világosan megszerkesztett, logikus felépítésű fejezetek a sokszor száraz tényanyagot is fogyaszthatóvá tették. Ráadásul nincs szükség szociológiai ismeretekre sem, a könyv teljesen kezdők számára is érthető. 

A tudományág történetét és alapvető módszertanát bemutató fejezetek után a társadalom különféle szegmenseit veszi sorra a könyv, úgy mint család, nemzet, kisebbségek, oktatás, vagy életmód. Olyan folyamatokat is megvizsgál, mint a társadalmi változás, népesedés és vándorlás. Minden témakör kitekintést ad a nemzetközi eredményekre és a magyar helyzetre is. Bár már kissé túlhaladottak a kutatások, hiszen éppen 20 év telt el a kötet megjelenése óta, így is sok fontos jelenségre rávilágít, amik a napi események, hírek megértésében is segítenek. 

Különösen érdekes a magyarországi viszonyok tényszerű, kutatásokkal és számadatokkal alátámasztott bemutatása, ami elénk tárja a szomorú valóságot: milyen messze vagyunk a modern, a kiegyensúlyozott, jómódú társadalom modelljétől. Amit a hírek sorai között, emberek közt járva-kelve, a saját bőrén érzékel egy átlag magyar, sokszor maga sem tudván, mi is a baj, azt feketén-fehéren elénk tárja Andorka műve. A szembesítés fájdalmas, annál is inkább, mivel az akkori előrejelzések sem kecsegtettek semmi jóval, sőt, az akkori jóslatokhoz képest még negatívabb irányba mozdultunk el azóta.

Tabudöntögető írás az emberi elme legsötétebb bugyrairól, olyan intim helyzetekről, amik tényleg csak a hálószoba falaira tartoznak. Hét rövid történet teljesen hétöznapinak induló, ám meglepő fordulattal záródó helyzetekről, amiknek motívuma az elfojtott szexuális vágyak és az emberi kapcsolatok. A környezet, a kerettörténet és a szereplők viszonya mindegyik novellában más és más, akad köztük egyedülálló apa a kislányával a posztapokaliptikus Londonban, vagy az egyszerre két nőt is szédítő pornószínész, vagy a kirakati bábuba beleszerető milliárdos üzletember. Mind-mind alaposan kidolgozott, jól felépített világ, McEwan jellegzetes, tűpontos mondatai könnyedén festik meg a hét teljesen különböző hangulatú cselekményt.

Egyszerre érdekfeszítő és zavarbaejtő ennyire intim helyzetekbe belesni, mintha az adott szereplő teljesen csupaszon jelenne meg előttünk, gondolataikat és érzéseiket az író meg sem próbálja leplezni. Valószínűleg nem is jó ötlet nyilvános, zsúfolt helyen olvasni (például vonaton, metrón), mert ezt a meghitt hangulatot ott elég nehéz felidézni. A könyv címéhez híven a könyvet takaróba burkolózva, elalvás előtt érdemes kézbe venni, így tudunk a legjobban ráhangolódni.

Újra elővettem azt az egyetemi évek alatt olvasott regényt, ami megjelenésekor óriási botrányt kavart és írójának életét is veszélybe sodorta. Annak idején nem volt időm elmélyedni Rushdie bonyolult világképében, inkább csak átsiklottam fölötte, kipipálva az olvasmánylistáról. Másodszorra olvasva sem állíthatom, hogy megvilágosodtam a könyv kapcsán, de mindenképpen többet sikerült kihámoznom belőle, és már azt is sejtem, mi válthatta ki az iszlám világ felháborodását.

Rushdie a mágikus realizmus stílusjegyeit felhasználva alkotott egy kerettörténetet két, hazájától elszakadt indiai színészről, akik az új kultúrában sem találják a megoldást problémáikra. Az elhagyott és a még szokatlan új identitás közti csapongás, otthontalanság érzése rányomja bélyegét kapcsolataikra és lelki egészségükre is. Ez furcsa álmokban, látomásokban manifesztálódik, amik időről-időre megszakítják a fő cselekményszálat. Ezekben az iszlám vallás szent szövegei, alakjai, a modern világ aktualitásai, és a pop kultúra jelenségei alkotnak valami rendkívül furcsa és zavaros keveréket. Felbukkan a Próféta alakja is, aki azzal borzolja a hívő muszlimok idegeit, hogy Allah tanításait meghamisítva közvetítette, annak tudta nélkül a bolondját járatta vele, így tehát a Korán szent szövegei egytől-egyig hiteltelenek. Ráadásul Rushdie az akkori muszlim vallási vezetőt fanatikus zsarnokként ábrázolja, aki válaszul kiátkozta és halálra ítélte őt. Azóta számos merényletet kíséreltek meg az író és a könyv fordítói ellen is. Nyilvános könyvégetések és betiltások kísérték a Sátáni versek rögös útját, ami ezáltal kiérdemelte a modern kori szólásszabadság úttörője címet.

Minden egyes elégetett könyv világosabbá teszi a Földet.

Eredeti: 

Every burned book or house enlightens the world; every suppressed or expunged word reverberates through the earth from side to side.

Ralph Waldo Emerson

Időről-időre érdemes visszatérni a régi klasszikusokhoz, hiszen a számtalan feldolgozás, adaptáció és utalás megértéséhez és átlátásához fontos ismerni azok forrását. Az Ezeregyéjszaka meséi között olyan gyöngyszemek bújnak meg, mint Aladdin vagy Ali baba története, valamint Szindbád utazásai. Mindegyikük szerves része a kultúránknak, nevüket mindenki hallotta már, ha máshonnan nem, a Disney-rajzfilmekből biztosan, de Krúdy Gyula Szindbád-történetei is ide vezethetők vissza. Persze az európai ízlés jelentősen átformálta ezeket a meséket és a saját igényeihez igazította azokat. 

Éppen ezért izgalmas és érdekes az eredeti történeteket olvasni, amikből pontosabb képet kaphatunk az arab és perzsa világnézetről, értékekről és gondolkodásról. Ezt a mesebeli világot veszedelmes lények és bátor hősök népesítik be, a csodás városokról és félelmetes tengerekről már nem is beszélve. Az utazás, a kaland és a kereskedés szintén rendkívül jellegzetes motívumok. 

Az Ezeregyéjszaka meséit kis túlzással nevezhetjük nyugati műveltségünk egyik ősforrásának is, hiszen Seherezádé történetei visszaköszönnek a magas- és a populáris kultúra szinte minden területén, legyen az filmművészet, irodalom vagy képzőművészet.