Hatalmas regény-folyam egy életet végigkísérő bosszúhadjáratról, és az eközben tönkretett sorsokról. A klasszikus történet főszereplője Edmond Dantes, akinek fényesen induló szakmai- és magánéletét irigyei egy aljas húzással terelték teljesen más mederbe. 14 évet tölt börtönben, ahonnan teljesen új emberként kerül elő. Hatalmas vagyonát arra használja, hogy földre szállt istenként igazságot szolgáltasson egykori ellenségeinek. A korabeli francia társasági élet középpontja lesz, már-már földöntúli lényként tisztelik különcsége, gazdagsága és nagyvonalúsága miatt, miközben ő szép lassan lesújt mindenkire, aki valaha is ártott neki. 

Ez a történet elborzasztó és elkeserítő is lehetne, hiszen annyi rosszindulat, gonoszság tárul a szemünk elé, amit nehéz megemészteni. Ráadásul a bosszú sem teljesen édes, mert nehezen meghúzható az a határ, ameddig valaki elmehet lelkiismeret-furdalás nélkül. Meddig játszhat valaki istent, anélkül, hogy beleőrülne? 

Szerencsére van egy másik oldala is Monte Cristo történetének: a megbocsátásé és a szerelemé. A hatalmas építmény tövében előbújnak apró virágok is, amiket végül a bosszúra éhes gróf sem tipor el, hanem inkább segíti a kifejlődésüket.

Az első pszichós könyv, amit nem kötelező jelleggel és nem tanulási (magolási) szándékkal olvastam - és ami feltehetően nem is ezzel a céllal íródott. Aronson (akinek ismerősen csengett a neve szociálpszichológia tankönyvek borítóiról) és Tavris egy rendkívül szellemes, élvezetes és olvasmányos művet alkotott, aminek azonban köze sincs a mostanában divatos, "tudományosan megalapozott" hókuszpókuszokhoz Vénusz és Mars viszonyáról. 

Ezt a könyvet nagy adag őszinteséggel és önkritikával írták, ezért az olvasásához is csak így érdemes nekifogni. Mert miről is van szó? Azokról az alapvető emberi gyengeségeinkről, melyek segítségével próbáljuk önbecsülésünket, magunkról alkotott pozitív képünket megőrizni. Ehhez képesek vagyunk a feketéről azt állítani, hogy fehér, és ennek érdekében bizony lehet zöld az ég is. Sajnos azonban ezek a torzítások nem csak ránk vannak hatással: tévútra vihetik párkapcsolatainkat, befolyásolhatják szakmai ítélőképességünket, és szélsőséges esetben akár nemzetközi konfliktusokat is okozhatnak. 

Szerencsére a szerzők megoldást is kínálnak a feltárt problémára - azonban ne is számítsunk valamiféle csodareceptre, vagy "tuti tippre", ugyanis a belső-külső konfliktusok elsimításához javasolt módszerek egyáltalán nem egyszerűek - ha azonban képesek vagyunk felülemelkedni sérelmeinken, vagy beismerni, hogy mi tévedtünk, egy csapásra megkönnyebbülhetünk.

Természetesen ehhez a könyvhöz is egy filmen át vezetett az út, ám sajnos az ideális sorrendet nem sikerült betartani, így előbb láttam a Tim Burton-Johnny Depp-Helena Bonham-Carter trió által fémjelzett, zseniálisan őrült művet, az Éjsötét árnyékot. A film maga egy 70-es években készült kultsorozat feldolgozása, persze Tim Burton ízlésének megfelelően.

Mielőtt azonban megfeledkeznék a blog fő irányvonaláról, és a Burton-Depp páros feltartóztathatatlan magasztalásába kezdenék, essék pár szó a könyvről is. A szerző személye már önmagában is rendkívül érdekes, mivel a már említett sorozatban ő játszotta a főhőst, Angelique-et. Éppen ezért valóban magának érezhette a karaktert, és könnyedén tudott azonosulni a döntéseivel, jellemével és annak változásaival. A könyv remek alkalmat ad arra, hogy a filmben (az érthető korlátok miatt) elnagyolt, leegyszerűsített szereplők háttértörténetét megismerve,  jobban megértsük, mi a mozgatórugója cselekedeteiknek, mi motiválja őket gyakran szörnyű tetteik elkövetésére. 

Igen, szörnyű tettekről van szó - aki nem ismeri sem a filmet, sem a sorozatot, annak lesz csak meglepetés, hogy egy klasszikus horror-regényről van szó, vámpírokkal, zombikkal, kísértetetkkel és rengeteg vudu varázslattal. Angelique ugyanis egy boszorkány, aki hiába küzd végzete ellen, hiába próbál hétköznapi életet élni, végül a gonosz varázslatok bűvkörébe kerül. Ám nehogy egy percig is azt gondolja bárki, hogy a puszta elvetemültség a magyarázat tetteire: mint ahogy az lenni szokott, a szerelem az oka mindennek. Egy szerelmes, becsapott és kihasznált nő kegyetlen bosszúját olvashatjuk, aki nem fél elragadtatni magát, és nem engedi, hogy mások döntsenek a sorsa felől. Élettörténetének ismeretében talán másként látjuk a filmben megjelenő, vérszomjas-nimfomán lényt, és rádöbbenünk arra is, hogy voltaképpen ő a főszereplő, nem Barnabas Collins.

Még egy Jókai, még egy kötelező olvasmány. A nagy hazafias hevület lecsengett, szelídült, sőt, a regény nagy része nem is magyar földön játszódik. Kitekinthetünk Törökországba, Szerbiába de még Brazíliába is, mindegyik helyszín egyformán izgalmasnak és egzotikusnak tűnik az író zseniális leírásaiból. Mégis, valamennyi helyszín közül a legkedvesebb számomra a "senki szigete": titokban mindenki vágyik egy olyan helyre, ahol egyedül, vagy legközelebbi szeretteivel lehet, háborítatlanul, távol politikától, kötelességektől és a társadalom egyéb láncaitól. A gazdagok megtehetik, hogy vesznek maguknak egy ilyen menedéket, nekünk, egyszerű embereknek marad a könyv fölötti ábrándozás Robinsonról és társairól.

A társadalom napi ügyeiből, a politikából való kivonulás nem csak a helyszíneken, hanem a cselekményen is meglátszik: nincsenek csaták, szónoklatok vagy nagy államférfiak - maradnak a kereskedők, munkások egyszerű mindennapjai, a családok életképei. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy középszerű, vagy unalmas regényt kell olvasnunk - Jókai a hétköznapok leírásába is belecsempészi a tőle megszokott pátoszt és végletességet, így láthatjuk ezeket a dolgokat is teljesen új szemmel.

Az olasz szerzőtől a második könyvet olvasom, és elég egyértelműen kezd kirajzolódni a fő érdeklődési köre: a felnőttek és a gyerekek világának összeütközése, az ártatlanság elvesztése. Egyik főhősünk egy félénk, visszahúzódó fiú, akinek sem a boldog család, sem a barátság nem adatik meg. Az iskolában üldözik, otthon pedig az apja tartja rettegésben. Egyetlen támasza a "barátnője", Gloria, aki szinte mindenben tökéletes ellentéte. Pietro-nak minden vágya, hogy gimnáziumba járhasson, azonban a sors igazságtalansága, a véletlenek katasztrofális összjátéka miatt végül javítóintézetben köt ki. Hogy milyen események, döntések juttatnak el egy szorgalmas, törekvő fiút idáig, az egy rendkívül izgalmas, de szomorú folyamat is egyben.

Na de essék szó a könyv másik főhőséről, Graziano-ról is, aki egy 40-es éveiben járó "latin lover". Egy kihidrogénezett hajú flamenco-gitáros, akinek legnagyobb teljesítménye életében, hogy egy nyáron 300 nő "akadt a horgára". Az ő története is rendkívül tanulságos, hiszen megtudhatjuk, milyen is az élet egy gyönyörű, törekvő színésznőcske mellett, aki az első producer hívására faképnél hagy bárkit. Graziano azonban sajnos nem tanulja meg a leckét, nem tud elszakadni régi életétől, ám ennek már nem csak ő látja kárát. 

A két szálon futó cselekmény több helyen is kihat egymásra, míg végül a tragikus végkifejletben kapcsolódnak össze. Eközben megismerhetünk számos mellékszereplőt, akik mind-mind gondosan kidolgozott karakterek, a megfelelő háttérrel és motivációkkal. Ezek az epizódok azonban csak megerősítik a könyvnek azt az üzenetét, hogy az élet mennyire igazságtalanul osztogatja a boldoságot, a sikereket azoknak, akik talán meg sem érdemlik. 

Mindezekhez társul még az olasz életképek utánozhatatlan hangulata, a perzselő napsütés, a tenger morajlása és a mama főztjének utánozhatatlan íze... meg persze az olasz nyelv, amit legszívesebben hangosan olvasna fel az ember... 

Nagy magyar regényírónk újabb könyve a szabadságharc előtti időkbe visz el minket, a reformkor kibontakozása körüli társadalmi forgatagba. Megismerkedhetünk a nemesség minden képviselőjével: a változások elől fejüket homokba dugó, minden újítást ellenző földesurakat, a külföldön tetszelgő, jellemtelen és magyart alig beszélő divatifjakat, és azt a kevés hazafit, aki e két hozzáállást ötvözi, és a külföldi eredményeket át akarja ültetni, meg akarja honosítani itthon is. 

Persze nem csak politikáról van szó a kötetben, az nem is vallana Jókaira, bőven akad szerelem és ármánykodás is. Végigkövethetjük Fanny sorsát (aki természetesen gyönyörű, és jó és kedves... egyszóval tökéletes), hogyan mentik meg a megszégyenüléstől azzal, hogy férjhez adják egy öreg, gazdag földesúrhoz. Mert bizony így ment ez akkoriban: egy nő addig nem volt teljes értékű, míg valaki át nem vállalta a felügyeletét a családjától (azaz míg férjhez nem ment). Az nem számított, hogy szereti-e a férjét, vagy hogy megcsalja-e, a külvilág számára minden el volt rendezve. 

A nők szerepét is tökéletesen bemutatja Jókai, hiszen főhősei mind csodaszép virágszálak, akik előtt férfiak nem beszélnek unalmas, komoly dolgokról, akiket mulattatni, szórakoztatni kell, és akik teljesen passzív személői életük  alakulásának. Egyszóval gyerekként kezelik őket, és körülbelül annyi joguk is van. 

Mindent összevetve érdekes élmény az akkori Magyarországról olvasni, látni miként éltek, hogyan gondolkodtak az emberek, de éppen ezért örülök is, hogy azok az idők már elmúltak. 

Ismét egy kötelező olvasmányt emeltem le a polcról, és egyáltalán nem remegett a kezem, mikor ezt tettem - nem fűződnek rossz emlékeim ehhez a regényhez sem. Annyit azonban el kell ismernem, hogy 12-13 évesen még közel sem érett ahhoz az ember, hogy teljes szépségében élvezni tudja Jókai klasszikusát. Túl sok neki az idegen, vagy régies szófordulat, elrettentik az elmúlt korszak reáliái. Nem is a mai világunk tempójához szabta Jókai a könyvet: rá kell szánni az időt, hagyni kell, hogy az események a maguk komótos módján kibontakozzanak. 

Ha túl tudunk lépni romantikus lelkületű szerzőnk "univerzum", "világmindenség" és "apokalipszis" léptékű túlzásain, ha megfelelő helyen tudjuk kezelni a túlcsorduló hazaszeretet túlkapásait, akkor egy izgalmas, élvezetes és fordulatos kalandregényt kapunk egy történelmi panorámaképbe ágyazva. A Baradlay-klán hányatott sorsán keresztül bepillantást nyerhetünk a 1848-as szabadságharc és az azt követő megtorlások világába. Tehetjük ezt egy olyan szemszögből, amit a történelemkönyvek mind hiányolnak: az egyénéből. Láthatjuk, hogy míg a nagypolitika fent munkálkodik, addig lent, a közemberek között milyen játszmák folynak, ki hogy próbál érvényesülni, vagy éppen életben maradni. 

Jókai megmarad fatalistának karakterei megformálásakor is: főhőseink vagy földreszállt angyalok és istenek, vagy épp az ördög földi helytartói - egyszóval tökéletes kontrasztok találnak egymásra, még inkább kiemelve a másik jellegét. Természetesen a hazafias lelkület itt is megmutatkozik: a magyarok mindig egy kicsit jobbak, erősebbek, okosabbak az osztrákoknál vagy az oroszoknál - de ezt a részrehajlást igazán nem róhatja fel senki Jókainak. 

Körülbelül egy nap alatt "ki lehet végezni" Collins regényét, de korántsem azért, mert ennyire egyszerű vagy könnyen emészthető olvasmány lenne. Sokkal inkább az a helyzet, hogy a könyv egy igazi "page-turner", azaz, szinte lehetetlen félretenni, az ember képes egy ültő helyében végigolvasni az egészet. Talán csak ezután szakad rá a sok burkolt, finoman elhelyezett gondolat-morzsa, melyekből egy komoly társadalom-kritika bontakozik ki.

Mert miről is van szó? Adott egy utopisztikus, jövőbeli birodalom a mai Észak-Amerika helyén (hol máshol?), mely 13 körzetre és egy ultramodern, gazdag fővárosra tagolódik. A körzetek egykori lázadásuk büntetéseként minden évben két kamasz versenyzőt szolgáltatnak a Viadalra, ami voltaképpen a Survivor továbbfejlesztett változata. A cél a túlélés, ám a győzelemhez nemcsak találékonynak, erősnek, ügyesnek és még ki tudja milyennek kell lenni, hanem a showbusiness szabályait is szem előtt kell tartani. Főhősünk ebben a világban próbálja megőrizni emberi mivoltát, méltóságát és saját magát, miközben folyton családja biztonsága jár a fejében. 

A könyvből film is készült, így talán még több fiatalhoz eljut az üzenete, hiszen manapság hajlamosak (vagyunk) evidensnek elfogadni a Való Világ, a Big Brother, vagy a Jersey Shore manipulált világát, értékrendünket és világról alkotott képünket az általuk diktálthoz igazítani. A regény egy trilógia első része, így Katniss egyszemélyes forradalma körül tovább fonódnak az események szálai.

A könyv ismertetője szerint a Biblia után ez volt a második legolvasottabb regény Amerikában, és - a Bibliával ellentétben - a legvitatottabb is. A rabszolgatartásba belekényelmesedett, evolúciós-fajelméleti magyarázatokkal önmagukat nyugtató déliek számára hatalmas arculcsapást jelenthetett ez a könyv. Körülbelül úgy tudom elképzelni a hatását, mintha a mai Magyarországon valaki a cigányság egyenjogúságáról és valós megsegítéséről írna regényt. A sokszor idézett anekdota szerint még Lincoln is úgy vélte, hogy ez a kis nő indította el a rabszolgák felszabadítására törekvő mozgalmakat. Talán ezzel együtt azt is elismerte, hogy regény nem csak a feketék, hanem a nők egyenjogúságának is az alapdokumentuma, hiszen a főszereplőt leszámítva szinte az összes fontos, cselekményt előmozdító karakter nő. Természetesen nem vállalhattak mindig aktív szerepet (ahhoz még nem jött el az idő), de a maguk közvetett módján valahogy mégis befolyásolni tudták az eseményeket.

Ha már itt tartunk: eseményekből nincs hiány, rendkívül fordulatos és izgalmas történetet kapunk, ami már a legelején két szálra szakad. Tom története sokkal spirituálisabb, fennköltebb és szomorúbb, mint Elizáé, aki számos kaland után végül megtalálja a boldogságot és értelmet az életében. Nagy jellemfejlődésekről azonban nem számolhatunk be: a jók jók maradnak, a rosszak pedig rosszak. Mégsem lehet a "tökéletes" karakterek iránt sem ellenszenvet érezni, hiszen erényüket olyan körülmények között őrzik meg, ami valóban csodálatra méltó. 

A könyv egyetlen negatívuma a túlzott vallási buzgalom - a rabszolgák felszabadításának kérdése is inkább keresztényi, mint egyenlőségi kérdés. Leegyszerűsítve: ha rabszolgát tartasz, pokolra jutsz, ezért ne tarts. Ne azért szabadítsd fel, mert szabad belátásodból rájöttél, hogy minden ember egyenlőnek született, hanem azért, hogy megóvd a lelkedet. Számomra nagyobb erény, ha valaki minden külső kényszer helyett saját maga jut el arra a pontra, ahol túllép önmagán. Talán Beecher Stowe nem bízott ennyire kortársaiban, ezért érvelt inkább egy "sokkal fenyegetőbb" veszéllyel. 

Annak ellenére, hogy mai világunkban szinte már elképzelhetetlen ez a fajta kihasználás, elnyomás és megkülönböztetés, érdemes azon elgondolkodni, hogy meddig terjed egy mai átlagember szabadsága.

Egyik kedvenc írónőm ismét egy olyan regénnyel készült, amit olvasva az ember olyan érzésekről, gondolatokról szerezhet tudomást, aminek eddig a létezéséről sem tudott, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is jól ismerte őket, csak magának sem tudta megfogalmazni, hogy pontosan mi is ez. Éppen ezért Lessing könyveit egyfajta "érzelmi tankönyvnek" szoktam tekinteni, amik különböző élethelyzetben lévő emberek gondolatvilágát rendkívüli pontossággal tudják leképezni. Jelen esetben egy színdarab megszületése körüli forgatagban vegyülhetünk el, a főszereplő, Sarah életébe helyezkedve. Sarah egy 60 év körüli, csinos és egyedülálló (pontosabban özvegy) nő, aki már egész jól berendezkedett a kis életébe. Azonban a színdarab készítése során több érzelmi válságon is átesik, ugyanis beleszeret két, nála jóval fiatalabb férfiba. Az elsőt, a jóképű, ám még gyerekes Billt hamar felváltja Henry, aki érett férfiként viszonozná Sarah érzelmeit, ha nem lenne családja... Ebből is látható, hogy a történet nem végződik happy end-del, ám épp ezért marad hiteles. Főhősünk túlteszi magát a csalódásokon, megtalálja saját helyét a világban, és elfogadja, hogy bizonyos dolgokat már csak az emlékeiben őrizhet.

Iris Murdoch egy olyan könyvet alkotott, melynek olvasása során végig vártam valamire... persze elképzelhető, hogy én vagyok túlságosan hozzászokva a fordulatos, eseménydús cselekményekhez. Ez a regény nem erről szól, hanem sokkal inkább a belső folyamatokról, a személyiség fejlődéséről, a karakterek lassú változásáról. Persze azért akadnak fontos történések, de ezeknek inkább a hatását, a lecsapódását figyelhetjük meg. 

A másik, számomra fontos szempont a regénnyel kapcsolatban a vallásosság motívuma - úgy tűnik, szinte törvényszerűen választom ki azokat a könyveket, amik ezt a témát járják körbe. Murdoch összetett "probléma-csomagot" tár elénk: vallás és házasság, vallás és szerelem, vallás és homoszexualitás... akad bőven töprengenivaló. Személy szerint még mindig tartom magam a meggyőződésemhez, hogy a vallásos túlbuzgalom rendkívül káros hatással lehet a személyiségre, különösen akkor, ha valaki még olyan tulajdonságokkal is rendelkezik, amit az adott vallás helytelenít. Ilyenkor könnyen megeshet, hogy végzetes következményekkel zárul a belső konfliktus, akárcsak a regény két szereplőjének esetében is. 

Végezetül, a könyv talán legérdekesebb tulajdonsága, hogy csak nehezen lehet rájönni, mikor is játszódik. A vallásos közösség, amit megismerünk, annyira elvonultan él a világtól, hogy csak a külvilágból érkező vendégeknek köszönhetően kapunk utalásokat a korszakra (ami voltaképpen a regény íródásának ideje, azaz a 70-es évek). 

Az angol író egyik legújabb könyvét olvasva feltárul előttünk a tudomány és a tudósok világa. Ha valaki eddig azt hitte, hogy a nagy koponyák nagy jellemmel is rendelkeznek, a regény csalódást fog neki okozni. Főhősünk egy Nobel-díjas fizikus, aki régen túl van már karrierje csúcsán, és igyekszik minél több pénzt és lehetőséget kisajtolni elismertségéből és hírnevéből. Eközben elfogyaszt 5 feleséget, és számtalan szeretőt. Pechjére az utolsó feleségébe beleszeret, éppen akkor, mikor fény derül a nő csalárdságára. A válás után hosszabb-rövidebb kapcsolatokba menekül, majd végül megpecsételődik a sorsa: gyermeke születik, aki iránt (bármennyire is próbál) nem tud közömbös maradni. Fizikusunk magánélete és karrierje több ponton is összefonódik, és elhibázott döntéseinek sora tönkreteszi a vele kapcsolatba került emberek életét.

A könyv olvasása során végig egyfajta idegenkedés, távolságtartás érzékelhető az író részéről, amit mi sem bizonyít jobban, hogy főhősét csak a vezetéknevén hajlandó hívni. Magam sem tudtam azonosulni Beard-del, részben a foglalkozása, részben pedig a tettei miatt. Sajnos eléggé távol áll tőlem a reáltudományok világa, és bár a "mentsük meg a Földet a globális felmelegedéstől"-jelszó sokakat megmozgat, a végén mindig kiderül, hogy csak bizonyos csoportok jól felfogott érdekei feszülnek egymásnak a "környezetvédelem" nemes eszméje mögött.

Úgy döntöttem, hogy leporolom az anyák-napi műsorok és idézet-gyűjtemények sztárját, és lehántva róla a sallangokat és közhelyeket, friss szemmel olvasom újra. Szerencsére nem kellett csalódnom, valóban egy olyan klasszikusról van szó, ami a "helytelen használat" miatt sem kopik meg. Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt élvezetes, igaz, más-más okból. Gyerekként a kimondatlan, mégis jelentős események, a burkolt mondanivaló misztikuma fogott meg. Felnőtt fejjel már nem tűnnek olyan rejtettnek ezek az igazságok, viszont érdekes kísérlet a saját gondolatvilágommal, értékrendszeremmel ütköztetni Exupéry időtlen sorait.

Ez az a regény, aminek bár rengeteg olvasata létezik (tekinthetjük szerelmi történetnek, horror-regénynek, vallásos-történelmi műnek vagy társadalomkritikának), mégis ugyanoda lyukadunk ki a történetszálak végén: a szabadság, a saját életünk irányításának joga mindenkit megillet, és senki sem foszthatja meg tőle a másikat - semmiféle vallási vagy politikai ideológia által megindokoltan. Természetesen ez a fő motívum tette a regényt Bulgakov számára életveszélyessé - a Szovjetunióban nem volt divat a szabad gondolkodás, még az ötletét is súlyos megtorlások követték. Persze a mai fiatalságnak nehéz elképzelni, milyen lehetett az élet az 50-es, 60-as években, amikor egy rossz mondatért éveket tölthetett valaki Szibériában (jobb esetben), amikor nem lehetett tudni, ki figyel meg és jelent fel vagy amikor a tisztségeket nem tehetség, rátermettség, hanem a hízelgés mértéke alapján töltötték be. Ebbe a közegbe csöppen bele a természetfölötti, a Sátán és kísérői formájában - el lehet képzelni, hogy a jól bejáratott társadalmi gépezetben ez micsoda fennakadást okozott. Az abszurd jelenetek közepette azonban kibontakozik főhőseink - a címszereplők - keserű története is, ami számos ponton párhuzamot mutat Bulgakov életével. Míg hőseinek megadatik az, hogy elmenekülhessenek a korszakból, ami nyilvánvalóan az életükre törne, Bulgakovnak ez nem sikerül, és rendkívül fiatalon, súlyos betegség után meghal, művét befejezetlenül hagyva.

Bernieres regénye először Marquez meseszerű, hangulatos történeteire emlékeztetett, a dél-amerikai helyszín és a valóságtól sokszor elrugaszkodott elemek miatt. Megismerjük Dionisio Vivo-t, aki filozófiát tanít az egyetemen, emellett pedig a kokainbárók önkényuralma ellen írogat harcias hangvételű leveleket egy országos lapba. Megismerkedik egy kissé különc fiatal lánnyal, és csodálatos kapcsolat alakul ki közöttük. Miközben azonban éli mindennapi életét, Senor Vivo levelei hatalmas változásokat indítanak el az országban: egyre több ember emeli fel a szavát a maffia és a korrupt rendőrök ellen, akik ezért bosszút akarnak állni Dionisio-n. Az első támadásokat mesebeli könnyedséggel éli túl hősünk, azonban a kegyetlen valóság hirtelen teljesen megváltoztatja a könyv hangulatát. Mivel a csodálatos megmenekülései miatt a maffia félni kezd Dionisio-tól, ezért szeretteit veszik célba. Először zsarolással választják szét a szerelmespárt - ami már önmagában is óriási csapás, majd ezt követően hidegvérű gyilkolásba kezdenek. Az erőszakos tettek, a kínzások részletes leírása nagyon hirtelen ránt ki az előző fejezetek könnyedségéből, szinte már sokkolóan. Ezekért a borzalmas sorokért kevés vigaszt vagy kárpótlást nyújt a maffia vezérén állt bosszú...

Egy újabb vámpírregény, ezúttal Svédországból, gyerek főszereplőkkel. Dióhéjban ennyit is el lehet mondani erről a könyvről, meg persze sokkal többet is. A legtöbb szereplőt a kettősség motívumával lehetne leginkább megragadni, egyszerre lehet sajnálni őket és viszolyogni tőlük, vagy együttérezni velük és a vesztüket kívánni. A bonyolult karakterek mellett a társadalom olyan bugyraiba is betekinthetünk, ahová csak ritkán van lehetőségünk - és ezek után soha nem is fogunk. Az iskolai bántalmazástól kezdve a lakótelepi részeges munkanélkülieken át egészen a pedofil, gyermekprostituáltakat látogató ex-tanárig terjed a paletta. Amikor viszont ezek a csoportok szembekerülnek a természetfelettivel, a megmagyarázhatatlannal, itt-ott nemesebb érzelmek is megcsillannak a kegyetlen és érdektelen felszín alatt: hűség és őszinteség, szerelem és tisztelet, alázat és önfeláldozás keverednek össze oszthatatlan egésszé, mely így mindig más képet mutat, máshogyan hat az olvasóra.

Zseniális könyv, azonnal a kedvenceim közé került! Hogy miért? Nagyon egyszerű: megtalálható benne minden olyan motívum, ami foglalkoztat, ráadásul egy olyan történetben, amit nem lehet félvállról venni. Atwood egy olyan disztópiát alkotott, ami (Orwell-lel vagy Huxley-val ellentétben) egy nő szemszögéből írja le a társadalom átalakulását. Ebben az elképzelt jövőbeli társadalomban megvalósulnak a legbigottabb fundamentalista keresztények legvadabb vágyálmai: egy férfiak által uralt, a nőket "funkciók" szerint (igen: főzés, mosás, társasági élet, szex, utódnemzés - ez utóbbi kettő szigorúan elválasztva) elkülönített világba csöppenünk, ahol az egyetlen cél a népesség szaporítása. A szerelemnek, az erotikának még a csíráját is kiirtották ebből a (szerencsére) fantázia-világból. A női-férfi viszonyok érzékeltetéséhez elég, ha a "szolgálólányok" (kevésbé virágnyelven: a keltetőgépek) nevét idézem: főhősünket "Offred-nek" hívják, ami kibővítve talán így állhatna: "property of Fred", azaz "Fred tulajdona". Innen már nincs is messze a "Kovács János(n)é", igaz?

A könyv borzongató varázsát az adja, hogy akár meg is valósulhatna, sőt egyes elemei megfigyelhetők mai világunkban is. Az abortusz ellenzése, a házasság előtti szex és a homoszexualitás paranoiás üldözése mind-mind kiindulópontja lehet egy ilyen társadalomnak. Atwood disztópiájában néhány egyszerű lépéssel (pénz megszüntetése, helyette bankkártya, majd ezek letiltása, nők elbocsátása) teljesen a férfiaktól függővé tették a nőket - ami az "erősebbik nem" néhány tagjának bizony még tetszett is.

A magánélet ilyen fokú szabályozása, az érzelmek ilyen mértékű figyelmen kívül hagyása azonban hosszútávon nem lehet működőképes: előbb-utóbb az emberi alapszükségletek (bizalom, gyengédség) győzedelmeskednek a félelem fölött, és visszatérnek a jelenben is jól ismert mellékszálak, a szeretők, a prostituáltak...

Nyers, kegyetlen, durva. Ezek a jelzők jutnak először eszembe a könyv elolvasása után. Welsh műve rövid történetek sorozata, melyeket a drog, a függés és a kilátástalanság köt össze. A főszereplők skót fiatalok, akiknek az élete látszólag vakvágányra futott a különféle kábítószerek miatt - tönkrement családok, párkapcsolatok jelzik ezt a zsákutcát. Ők azonban leginkább lázadóként, szabadságharcosként tekintenek magukra, akik nem hajlandóak betagozódni a társadalom által megszabott keretek közé. Ez viszont nem tart sokáig: a féktelen bulik, a gondtalanság és mámor hamar kiüresedésbe, depresszióba csap át, egyre több ismerős, barát kapja el a HIV-et, egyre több a haláleset körülöttük. Talán ennek köszönhető, hogy a főhős, Mark, végül megpróbál kitörni ebből az ördögi körből.

Néhány epizód a horror, vagy éppen a leggagyibb vígjáték határait súrolja, de soha nem éri el az Amerikai pszichó szintjét. Külön érdemes megemlíteni a könyv nyelvezetét is (persze ez csak az eredeti verzióban érvényesül), ami a válogatott szitkok széles palettáját tárja az olvasó elé, már ha a skót akcentus fonetikus átírásából sikerül azt kibogarászni.

Még a mi időnkben is érdekesnek számító, a maga korában pedig egyenesen szenzációs utópiát olvashatunk, ha Wells művére esik a választásunk. Az időutazás mindig is foglalkoztatta az emberiség fantáziáját, mind a múlt, mind pedig a jövő irányába. Hogy elkerülje a jelen módosítását, hősünk úgy dönt, hogy a jövőbe látogat el, tudós ember lévén a technika és a tudomány fejlődése érdekli elsősorban. Sajnos csalódnia kell, a biztonságban és jólétben az eljövendő korok emberei ugyanis testileg-szellemileg is visszafejlődtek, mondhatni elkényelmesedtek. Ráadásul két külön "kasztra" is osztódtak, a felszínen élő szelíd és egyszerű lények jelentik a zsákmányt a földalatti, rovarszerűvé torzult leszármazottainknak. Érdekes, hogy Wells hőse saját korának politikai megosztottságával magyarázza a későbbi biológiai-evolúciós átalakulást.

A könyvből persze filmfeldolgozás is készült, mely sok esetben nélkülözi azt a mértékű tudományos megalapozottságot, ami a regényt hihetővé, de egyúttal kissé vontatottá is teszi. Úgy tűnik, mintha Wells minket, az olvasókat is meg akarná győzni az időgép létezéséről, ami persze ennyi év távlatából már-már megmosolyogtató, azonban saját korában, a számos új találmány forgatagában még akár hihető is lehetett.

Mai világunkban egy cigányokról szóló könyv sokak számára provokatívnak, merésznek számít, míg mások (akiktől a könyv címe is ered) nem tartják méltónak ezt a csoportot arra, hogy kultúrájuk, történetük nyomtatásban is megjelenjen. Szerencsére akadnak olyanok is, akik felismerték, hogy hosszútávon mindenképpen egymás megismerése, a békés együttélés kifizetődő a jelenlegi ellenségeskedés és szembenállás helyett. A könyvben bemutatott cigány emberek nem tipikus képviselői az "átlag" cigányságnak, életkörülményeik, képzettségük és világfelfogásuk különbözteti meg őket a többségtől. Mindegyikük élete egyedi sikertörténet, de keserűséggel, szegénységgel is találkozhatunk bennük. Úgy gondolom, hogy a könyv legfontosabb üzenete, hogy megmutassa nekünk, a többségnek, és a kisebbség többi tagjának is, hogy tessék, így is lehet élni-boldogulni. Ezek a pozitív példák talán előmozdítják a cigányság felemelkedését, és talán sok akadályt is elgördítenek az útjukból.

Egy zseniális, modern gyerekkönyv, ami próbál játékosan és szórakoztatóan nevelni szülőt és gyermeket egyaránt. Anélkül, hogy túl didaktikus lenne, igyekszik felhívni a figyelmet olyan aktuális problémákra, mint például a TV káros hatása a gyerekek fejlődésére. Természetesen azért több is ennél, Dahl nyelvi leleményei és vicces versei irodalmi értéket is adnak a könyvnek. Legnagyobb erénye mégis az, hogy a gyerekeket nem nézi hülyének, nem akar mézesmázos, szirupos lenni, pontosan tudja, hogy humorral és őszinteséggel sokkal több mindent el lehet érni az aprónépnél is (vagy csak náluk). Egy szó mint száz, sokkal több ilyen gyerekkönyv kellene még, és akkor talán újra divatba jönne az olvasás a legkisebbek körében is.

A könyvből két filmfeldolgozás is készült, az újabb Tim Burton rendezésében, aki tökéletesen megvalósította a könyv hangulatát, látványvilágát.

Nagyon irigylem azt a szabadságot és gondtalanságot, amivel Kerouac hősei nekivágnak a nagy amerikai kontinensnek, és keresztül-kasul bejárják azt. A 40-es, 50-es évek Amerikájában járunk persze, hatalmas autók, jazz, a csapból is benzin folyik, hiszen rég túl vagyunk már a nagy gazdasági válságon. Nincs terrorizmus, nincs politika, csak a kalandvágy, ami sosem hagyja nyugodni hőseinket: amint megérkeznek New York-ból San Francisco-ba, már fordulnak is vissza. Nem mintha anyagi helyzetük tenné lehetővé ezt a kalandozást, épp ellenkezőleg, a pénz hiánya még izgalmasabb helyzetekbe sodorja őket, még több érdekes emberrel találkozhatnak, amíg egy tank benzinrevalóért güriznek egy gyapotföldön, vagy egy étterem konyhájában.

Sajnos van a könyvnek egy másik, kevésbé "happy" oldala is, ha nem a főszereplők, hanem feleségeik, barátnőik és gyerekeik szemszögéből nézzük az eseményeket. Ők csak annyit tapasztalnak a leírt kalandokból, hogy hónapokig kell egyedül, kereset nélkül fenntartaniuk magukat, vagy épp pénzt küldeniük a ki tudja hol csavargó léhűtőknek. Ez a nézőpont persze nem jelenik meg a könyvben, mert csak rontaná az összképet, és belerondítana az életművészek dicsőítésébe. Nincs szó arról, hogy ilyen kalandokra csak férfiak képesek, mert csak ők bírnak olyan fokú önzéssel, ami lehetővé teszi családjuk hátrahagyását. Ez az a szempont, ami miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni a könyvet, sőt, bizonyos részeknél kifejezetten idegesített a gyerekes és egocentrikus "férfiak" őrült ámokfutása.

Azt hiszem, egy időre kivégeztem az írónő műveit, de hiába olvastam mostanában több könyvét is, egyiket sem lehet sablonosnak nevezni. A legutóbbi, Sexing the cherry - a cím amúgy nem olyan egyértelmű, mint ahogy elsőre tűnik, a cseresznyefa "nemének" megállapítására vonatkozik, tehát több köze van a kertészethez, mint az erotikához! Ezt leszámítva a könyv több szempontból is pengeélen táncol, néhol nehéz eldönteni, hogy pornó-e vagy horror, filozofikus elmélkedés vagy történetmondás, valóság-e vagy mese. Winterson világába ugyanúgy beletartozik a nagy londoni pestisjárvány, mint a környezetszennyezés, a Széttáncolt cipellők meséje vagy a nagy földrajzi felfedezések leírása. Ebből állít össze egy egyedi és azonnal felismerhető világot, teremt önálló mitológiát, gondol újra és tovább jól ismert történeteket. A regény az erotika, a horror és a misztikum elegye, amit sajnálatos módon nem fordítottak le  magyarra - ahhoz lehet, hogy több bátorság kéne még...

A könyv az általunk is ismert "boldog békeidők" Angliájában játszódik, a két világháború közti időszakot öleli fel. Fő témája talán a változás, pontosabban a társadalmi változások bemutatása, ugyanis betekintést nyerünk egy igazi angol arisztokrata család hanyatlásába. A főhős Oxfordban töltött diákéveinél kapcsolódunk be a történésekbe, és csöppenünk kívülállóként egy hagyományos vidéki kúriába, ahol megismerhetjük az igazi "BBC English" bölcsőjét. Ez az udvariasság, finomkodás és tapintat mindenféle érzelem kimutatását ellenzi, ennek megfelelően a könyv is viszonylag száraz és ízetlen, hiába bontakozik ki nagy nehezen a love story. Olyan érzés olvasni, mintha a szereplőknek minden mindegy lenne, egyszer csak megházasodnak, mert eljött az ideje, rátalálnak valaki másra, akibe végre szerelmesek is, de ezt is csak visszafogottan, elválnak, persze teljes egyetértésben - tiszta robotok. Ez főként a férfiaknál figyelhető meg, akik amúgy is többre tartják egymás társaságát, mint a nőkét - és most én is finoman céloztam - és egész életükben az egyetemi barátaik után sóvárognak. Egyszóval nem tett rám túl mély benyomást a regény, nekem több érzelem és szenvedély kell, hogy valami hasson - érdekes módon ezt a regény egyik szereplője is megfogalmazza: 

... and what did I find? Charm again. "Not quite my cup of tea, " I thought; " this is too English." I have the fancy for rather spicy things, you know, not for the shade of the cedar tree, the cucumber sandwich, the silver cream-jug, the English girl dressed in whatever English girls do wear for tennis - not that, not Jane Austen, not Miss Mitford.

Mostanában eléggé elhanyagoltam a blogomat, és az olvasást is, de ennek megvolt a maga oka: a szakdolgozatomat írtam. Ezért a billentyűzetet, amikor csak lehetett, elkerültem, az olvasásról meg lelkiismereti okokból voltam kénytelen lemondani. Na de szerencsére elkészültem, úgyhogy újult energiával vetem bele magam a könyvek tengerébe.

Winterson műve igazán baráti hosszúságú, "egydélutános" könyv, amit nem csak a terjedelme, hanem a tartalma is elősegít. A napóleoni háborúk idején járunk, és a kezdetben két szálon futó cselekmény az 1805-ös évben összefonódik, amikor is két főhősünk útja keresztezi egymást, majd együtt folytatódik. A könyv jelentős része Velencében játszódik, nekem már ezért is letehetetlen volt, de az írónő még adott egyfajta túlfűtött, misztikus hangulatot is a cselekmények, ami végleg odabilincselt a lapokhoz. A két főhőssel két világnézet is találkozik, ami részben megfeleltethető a nyugati és a keleti hagyományoknak. Ez utóbbi mesés, számunkra sokszor felfoghatatlan jelenségeivel teljesen rabul ejti párosunk férfi tagját, aki végül bele is őrül az átélt eseményekbe, kalandokba. Egyszóval még ez a rövid, tömör történet is megtelik jelentésrétegekkel, melyeket többszöri olvasás után fedezünk csak fel.