Körülbelül egy nap alatt "ki lehet végezni" Collins regényét, de korántsem azért, mert ennyire egyszerű vagy könnyen emészthető olvasmány lenne. Sokkal inkább az a helyzet, hogy a könyv egy igazi "page-turner", azaz, szinte lehetetlen félretenni, az ember képes egy ültő helyében végigolvasni az egészet. Talán csak ezután szakad rá a sok burkolt, finoman elhelyezett gondolat-morzsa, melyekből egy komoly társadalom-kritika bontakozik ki.

Mert miről is van szó? Adott egy utopisztikus, jövőbeli birodalom a mai Észak-Amerika helyén (hol máshol?), mely 13 körzetre és egy ultramodern, gazdag fővárosra tagolódik. A körzetek egykori lázadásuk büntetéseként minden évben két kamasz versenyzőt szolgáltatnak a Viadalra, ami voltaképpen a Survivor továbbfejlesztett változata. A cél a túlélés, ám a győzelemhez nemcsak találékonynak, erősnek, ügyesnek és még ki tudja milyennek kell lenni, hanem a showbusiness szabályait is szem előtt kell tartani. Főhősünk ebben a világban próbálja megőrizni emberi mivoltát, méltóságát és saját magát, miközben folyton családja biztonsága jár a fejében. 

A könyvből film is készült, így talán még több fiatalhoz eljut az üzenete, hiszen manapság hajlamosak (vagyunk) evidensnek elfogadni a Való Világ, a Big Brother, vagy a Jersey Shore manipulált világát, értékrendünket és világról alkotott képünket az általuk diktálthoz igazítani. A regény egy trilógia első része, így Katniss egyszemélyes forradalma körül tovább fonódnak az események szálai.

A könyv ismertetője szerint a Biblia után ez volt a második legolvasottabb regény Amerikában, és - a Bibliával ellentétben - a legvitatottabb is. A rabszolgatartásba belekényelmesedett, evolúciós-fajelméleti magyarázatokkal önmagukat nyugtató déliek számára hatalmas arculcsapást jelenthetett ez a könyv. Körülbelül úgy tudom elképzelni a hatását, mintha a mai Magyarországon valaki a cigányság egyenjogúságáról és valós megsegítéséről írna regényt. A sokszor idézett anekdota szerint még Lincoln is úgy vélte, hogy ez a kis nő indította el a rabszolgák felszabadítására törekvő mozgalmakat. Talán ezzel együtt azt is elismerte, hogy regény nem csak a feketék, hanem a nők egyenjogúságának is az alapdokumentuma, hiszen a főszereplőt leszámítva szinte az összes fontos, cselekményt előmozdító karakter nő. Természetesen nem vállalhattak mindig aktív szerepet (ahhoz még nem jött el az idő), de a maguk közvetett módján valahogy mégis befolyásolni tudták az eseményeket.

Ha már itt tartunk: eseményekből nincs hiány, rendkívül fordulatos és izgalmas történetet kapunk, ami már a legelején két szálra szakad. Tom története sokkal spirituálisabb, fennköltebb és szomorúbb, mint Elizáé, aki számos kaland után végül megtalálja a boldogságot és értelmet az életében. Nagy jellemfejlődésekről azonban nem számolhatunk be: a jók jók maradnak, a rosszak pedig rosszak. Mégsem lehet a "tökéletes" karakterek iránt sem ellenszenvet érezni, hiszen erényüket olyan körülmények között őrzik meg, ami valóban csodálatra méltó. 

A könyv egyetlen negatívuma a túlzott vallási buzgalom - a rabszolgák felszabadításának kérdése is inkább keresztényi, mint egyenlőségi kérdés. Leegyszerűsítve: ha rabszolgát tartasz, pokolra jutsz, ezért ne tarts. Ne azért szabadítsd fel, mert szabad belátásodból rájöttél, hogy minden ember egyenlőnek született, hanem azért, hogy megóvd a lelkedet. Számomra nagyobb erény, ha valaki minden külső kényszer helyett saját maga jut el arra a pontra, ahol túllép önmagán. Talán Beecher Stowe nem bízott ennyire kortársaiban, ezért érvelt inkább egy "sokkal fenyegetőbb" veszéllyel. 

Annak ellenére, hogy mai világunkban szinte már elképzelhetetlen ez a fajta kihasználás, elnyomás és megkülönböztetés, érdemes azon elgondolkodni, hogy meddig terjed egy mai átlagember szabadsága.

Egyik kedvenc írónőm ismét egy olyan regénnyel készült, amit olvasva az ember olyan érzésekről, gondolatokról szerezhet tudomást, aminek eddig a létezéséről sem tudott, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is jól ismerte őket, csak magának sem tudta megfogalmazni, hogy pontosan mi is ez. Éppen ezért Lessing könyveit egyfajta "érzelmi tankönyvnek" szoktam tekinteni, amik különböző élethelyzetben lévő emberek gondolatvilágát rendkívüli pontossággal tudják leképezni. Jelen esetben egy színdarab megszületése körüli forgatagban vegyülhetünk el, a főszereplő, Sarah életébe helyezkedve. Sarah egy 60 év körüli, csinos és egyedülálló (pontosabban özvegy) nő, aki már egész jól berendezkedett a kis életébe. Azonban a színdarab készítése során több érzelmi válságon is átesik, ugyanis beleszeret két, nála jóval fiatalabb férfiba. Az elsőt, a jóképű, ám még gyerekes Billt hamar felváltja Henry, aki érett férfiként viszonozná Sarah érzelmeit, ha nem lenne családja... Ebből is látható, hogy a történet nem végződik happy end-del, ám épp ezért marad hiteles. Főhősünk túlteszi magát a csalódásokon, megtalálja saját helyét a világban, és elfogadja, hogy bizonyos dolgokat már csak az emlékeiben őrizhet.

Iris Murdoch egy olyan könyvet alkotott, melynek olvasása során végig vártam valamire... persze elképzelhető, hogy én vagyok túlságosan hozzászokva a fordulatos, eseménydús cselekményekhez. Ez a regény nem erről szól, hanem sokkal inkább a belső folyamatokról, a személyiség fejlődéséről, a karakterek lassú változásáról. Persze azért akadnak fontos történések, de ezeknek inkább a hatását, a lecsapódását figyelhetjük meg. 

A másik, számomra fontos szempont a regénnyel kapcsolatban a vallásosság motívuma - úgy tűnik, szinte törvényszerűen választom ki azokat a könyveket, amik ezt a témát járják körbe. Murdoch összetett "probléma-csomagot" tár elénk: vallás és házasság, vallás és szerelem, vallás és homoszexualitás... akad bőven töprengenivaló. Személy szerint még mindig tartom magam a meggyőződésemhez, hogy a vallásos túlbuzgalom rendkívül káros hatással lehet a személyiségre, különösen akkor, ha valaki még olyan tulajdonságokkal is rendelkezik, amit az adott vallás helytelenít. Ilyenkor könnyen megeshet, hogy végzetes következményekkel zárul a belső konfliktus, akárcsak a regény két szereplőjének esetében is. 

Végezetül, a könyv talán legérdekesebb tulajdonsága, hogy csak nehezen lehet rájönni, mikor is játszódik. A vallásos közösség, amit megismerünk, annyira elvonultan él a világtól, hogy csak a külvilágból érkező vendégeknek köszönhetően kapunk utalásokat a korszakra (ami voltaképpen a regény íródásának ideje, azaz a 70-es évek). 

Az angol író egyik legújabb könyvét olvasva feltárul előttünk a tudomány és a tudósok világa. Ha valaki eddig azt hitte, hogy a nagy koponyák nagy jellemmel is rendelkeznek, a regény csalódást fog neki okozni. Főhősünk egy Nobel-díjas fizikus, aki régen túl van már karrierje csúcsán, és igyekszik minél több pénzt és lehetőséget kisajtolni elismertségéből és hírnevéből. Eközben elfogyaszt 5 feleséget, és számtalan szeretőt. Pechjére az utolsó feleségébe beleszeret, éppen akkor, mikor fény derül a nő csalárdságára. A válás után hosszabb-rövidebb kapcsolatokba menekül, majd végül megpecsételődik a sorsa: gyermeke születik, aki iránt (bármennyire is próbál) nem tud közömbös maradni. Fizikusunk magánélete és karrierje több ponton is összefonódik, és elhibázott döntéseinek sora tönkreteszi a vele kapcsolatba került emberek életét.

A könyv olvasása során végig egyfajta idegenkedés, távolságtartás érzékelhető az író részéről, amit mi sem bizonyít jobban, hogy főhősét csak a vezetéknevén hajlandó hívni. Magam sem tudtam azonosulni Beard-del, részben a foglalkozása, részben pedig a tettei miatt. Sajnos eléggé távol áll tőlem a reáltudományok világa, és bár a "mentsük meg a Földet a globális felmelegedéstől"-jelszó sokakat megmozgat, a végén mindig kiderül, hogy csak bizonyos csoportok jól felfogott érdekei feszülnek egymásnak a "környezetvédelem" nemes eszméje mögött.

Úgy döntöttem, hogy leporolom az anyák-napi műsorok és idézet-gyűjtemények sztárját, és lehántva róla a sallangokat és közhelyeket, friss szemmel olvasom újra. Szerencsére nem kellett csalódnom, valóban egy olyan klasszikusról van szó, ami a "helytelen használat" miatt sem kopik meg. Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt élvezetes, igaz, más-más okból. Gyerekként a kimondatlan, mégis jelentős események, a burkolt mondanivaló misztikuma fogott meg. Felnőtt fejjel már nem tűnnek olyan rejtettnek ezek az igazságok, viszont érdekes kísérlet a saját gondolatvilágommal, értékrendszeremmel ütköztetni Exupéry időtlen sorait.

Ez az a regény, aminek bár rengeteg olvasata létezik (tekinthetjük szerelmi történetnek, horror-regénynek, vallásos-történelmi műnek vagy társadalomkritikának), mégis ugyanoda lyukadunk ki a történetszálak végén: a szabadság, a saját életünk irányításának joga mindenkit megillet, és senki sem foszthatja meg tőle a másikat - semmiféle vallási vagy politikai ideológia által megindokoltan. Természetesen ez a fő motívum tette a regényt Bulgakov számára életveszélyessé - a Szovjetunióban nem volt divat a szabad gondolkodás, még az ötletét is súlyos megtorlások követték. Persze a mai fiatalságnak nehéz elképzelni, milyen lehetett az élet az 50-es, 60-as években, amikor egy rossz mondatért éveket tölthetett valaki Szibériában (jobb esetben), amikor nem lehetett tudni, ki figyel meg és jelent fel vagy amikor a tisztségeket nem tehetség, rátermettség, hanem a hízelgés mértéke alapján töltötték be. Ebbe a közegbe csöppen bele a természetfölötti, a Sátán és kísérői formájában - el lehet képzelni, hogy a jól bejáratott társadalmi gépezetben ez micsoda fennakadást okozott. Az abszurd jelenetek közepette azonban kibontakozik főhőseink - a címszereplők - keserű története is, ami számos ponton párhuzamot mutat Bulgakov életével. Míg hőseinek megadatik az, hogy elmenekülhessenek a korszakból, ami nyilvánvalóan az életükre törne, Bulgakovnak ez nem sikerül, és rendkívül fiatalon, súlyos betegség után meghal, művét befejezetlenül hagyva.

Bernieres regénye először Marquez meseszerű, hangulatos történeteire emlékeztetett, a dél-amerikai helyszín és a valóságtól sokszor elrugaszkodott elemek miatt. Megismerjük Dionisio Vivo-t, aki filozófiát tanít az egyetemen, emellett pedig a kokainbárók önkényuralma ellen írogat harcias hangvételű leveleket egy országos lapba. Megismerkedik egy kissé különc fiatal lánnyal, és csodálatos kapcsolat alakul ki közöttük. Miközben azonban éli mindennapi életét, Senor Vivo levelei hatalmas változásokat indítanak el az országban: egyre több ember emeli fel a szavát a maffia és a korrupt rendőrök ellen, akik ezért bosszút akarnak állni Dionisio-n. Az első támadásokat mesebeli könnyedséggel éli túl hősünk, azonban a kegyetlen valóság hirtelen teljesen megváltoztatja a könyv hangulatát. Mivel a csodálatos megmenekülései miatt a maffia félni kezd Dionisio-tól, ezért szeretteit veszik célba. Először zsarolással választják szét a szerelmespárt - ami már önmagában is óriási csapás, majd ezt követően hidegvérű gyilkolásba kezdenek. Az erőszakos tettek, a kínzások részletes leírása nagyon hirtelen ránt ki az előző fejezetek könnyedségéből, szinte már sokkolóan. Ezekért a borzalmas sorokért kevés vigaszt vagy kárpótlást nyújt a maffia vezérén állt bosszú...

Egy újabb vámpírregény, ezúttal Svédországból, gyerek főszereplőkkel. Dióhéjban ennyit is el lehet mondani erről a könyvről, meg persze sokkal többet is. A legtöbb szereplőt a kettősség motívumával lehetne leginkább megragadni, egyszerre lehet sajnálni őket és viszolyogni tőlük, vagy együttérezni velük és a vesztüket kívánni. A bonyolult karakterek mellett a társadalom olyan bugyraiba is betekinthetünk, ahová csak ritkán van lehetőségünk - és ezek után soha nem is fogunk. Az iskolai bántalmazástól kezdve a lakótelepi részeges munkanélkülieken át egészen a pedofil, gyermekprostituáltakat látogató ex-tanárig terjed a paletta. Amikor viszont ezek a csoportok szembekerülnek a természetfelettivel, a megmagyarázhatatlannal, itt-ott nemesebb érzelmek is megcsillannak a kegyetlen és érdektelen felszín alatt: hűség és őszinteség, szerelem és tisztelet, alázat és önfeláldozás keverednek össze oszthatatlan egésszé, mely így mindig más képet mutat, máshogyan hat az olvasóra.

Zseniális könyv, azonnal a kedvenceim közé került! Hogy miért? Nagyon egyszerű: megtalálható benne minden olyan motívum, ami foglalkoztat, ráadásul egy olyan történetben, amit nem lehet félvállról venni. Atwood egy olyan disztópiát alkotott, ami (Orwell-lel vagy Huxley-val ellentétben) egy nő szemszögéből írja le a társadalom átalakulását. Ebben az elképzelt jövőbeli társadalomban megvalósulnak a legbigottabb fundamentalista keresztények legvadabb vágyálmai: egy férfiak által uralt, a nőket "funkciók" szerint (igen: főzés, mosás, társasági élet, szex, utódnemzés - ez utóbbi kettő szigorúan elválasztva) elkülönített világba csöppenünk, ahol az egyetlen cél a népesség szaporítása. A szerelemnek, az erotikának még a csíráját is kiirtották ebből a (szerencsére) fantázia-világból. A női-férfi viszonyok érzékeltetéséhez elég, ha a "szolgálólányok" (kevésbé virágnyelven: a keltetőgépek) nevét idézem: főhősünket "Offred-nek" hívják, ami kibővítve talán így állhatna: "property of Fred", azaz "Fred tulajdona". Innen már nincs is messze a "Kovács János(n)é", igaz?

A könyv borzongató varázsát az adja, hogy akár meg is valósulhatna, sőt egyes elemei megfigyelhetők mai világunkban is. Az abortusz ellenzése, a házasság előtti szex és a homoszexualitás paranoiás üldözése mind-mind kiindulópontja lehet egy ilyen társadalomnak. Atwood disztópiájában néhány egyszerű lépéssel (pénz megszüntetése, helyette bankkártya, majd ezek letiltása, nők elbocsátása) teljesen a férfiaktól függővé tették a nőket - ami az "erősebbik nem" néhány tagjának bizony még tetszett is.

A magánélet ilyen fokú szabályozása, az érzelmek ilyen mértékű figyelmen kívül hagyása azonban hosszútávon nem lehet működőképes: előbb-utóbb az emberi alapszükségletek (bizalom, gyengédség) győzedelmeskednek a félelem fölött, és visszatérnek a jelenben is jól ismert mellékszálak, a szeretők, a prostituáltak...

Nyers, kegyetlen, durva. Ezek a jelzők jutnak először eszembe a könyv elolvasása után. Welsh műve rövid történetek sorozata, melyeket a drog, a függés és a kilátástalanság köt össze. A főszereplők skót fiatalok, akiknek az élete látszólag vakvágányra futott a különféle kábítószerek miatt - tönkrement családok, párkapcsolatok jelzik ezt a zsákutcát. Ők azonban leginkább lázadóként, szabadságharcosként tekintenek magukra, akik nem hajlandóak betagozódni a társadalom által megszabott keretek közé. Ez viszont nem tart sokáig: a féktelen bulik, a gondtalanság és mámor hamar kiüresedésbe, depresszióba csap át, egyre több ismerős, barát kapja el a HIV-et, egyre több a haláleset körülöttük. Talán ennek köszönhető, hogy a főhős, Mark, végül megpróbál kitörni ebből az ördögi körből.

Néhány epizód a horror, vagy éppen a leggagyibb vígjáték határait súrolja, de soha nem éri el az Amerikai pszichó szintjét. Külön érdemes megemlíteni a könyv nyelvezetét is (persze ez csak az eredeti verzióban érvényesül), ami a válogatott szitkok széles palettáját tárja az olvasó elé, már ha a skót akcentus fonetikus átírásából sikerül azt kibogarászni.

Még a mi időnkben is érdekesnek számító, a maga korában pedig egyenesen szenzációs utópiát olvashatunk, ha Wells művére esik a választásunk. Az időutazás mindig is foglalkoztatta az emberiség fantáziáját, mind a múlt, mind pedig a jövő irányába. Hogy elkerülje a jelen módosítását, hősünk úgy dönt, hogy a jövőbe látogat el, tudós ember lévén a technika és a tudomány fejlődése érdekli elsősorban. Sajnos csalódnia kell, a biztonságban és jólétben az eljövendő korok emberei ugyanis testileg-szellemileg is visszafejlődtek, mondhatni elkényelmesedtek. Ráadásul két külön "kasztra" is osztódtak, a felszínen élő szelíd és egyszerű lények jelentik a zsákmányt a földalatti, rovarszerűvé torzult leszármazottainknak. Érdekes, hogy Wells hőse saját korának politikai megosztottságával magyarázza a későbbi biológiai-evolúciós átalakulást.

A könyvből persze filmfeldolgozás is készült, mely sok esetben nélkülözi azt a mértékű tudományos megalapozottságot, ami a regényt hihetővé, de egyúttal kissé vontatottá is teszi. Úgy tűnik, mintha Wells minket, az olvasókat is meg akarná győzni az időgép létezéséről, ami persze ennyi év távlatából már-már megmosolyogtató, azonban saját korában, a számos új találmány forgatagában még akár hihető is lehetett.

Mai világunkban egy cigányokról szóló könyv sokak számára provokatívnak, merésznek számít, míg mások (akiktől a könyv címe is ered) nem tartják méltónak ezt a csoportot arra, hogy kultúrájuk, történetük nyomtatásban is megjelenjen. Szerencsére akadnak olyanok is, akik felismerték, hogy hosszútávon mindenképpen egymás megismerése, a békés együttélés kifizetődő a jelenlegi ellenségeskedés és szembenállás helyett. A könyvben bemutatott cigány emberek nem tipikus képviselői az "átlag" cigányságnak, életkörülményeik, képzettségük és világfelfogásuk különbözteti meg őket a többségtől. Mindegyikük élete egyedi sikertörténet, de keserűséggel, szegénységgel is találkozhatunk bennük. Úgy gondolom, hogy a könyv legfontosabb üzenete, hogy megmutassa nekünk, a többségnek, és a kisebbség többi tagjának is, hogy tessék, így is lehet élni-boldogulni. Ezek a pozitív példák talán előmozdítják a cigányság felemelkedését, és talán sok akadályt is elgördítenek az útjukból.

Egy zseniális, modern gyerekkönyv, ami próbál játékosan és szórakoztatóan nevelni szülőt és gyermeket egyaránt. Anélkül, hogy túl didaktikus lenne, igyekszik felhívni a figyelmet olyan aktuális problémákra, mint például a TV káros hatása a gyerekek fejlődésére. Természetesen azért több is ennél, Dahl nyelvi leleményei és vicces versei irodalmi értéket is adnak a könyvnek. Legnagyobb erénye mégis az, hogy a gyerekeket nem nézi hülyének, nem akar mézesmázos, szirupos lenni, pontosan tudja, hogy humorral és őszinteséggel sokkal több mindent el lehet érni az aprónépnél is (vagy csak náluk). Egy szó mint száz, sokkal több ilyen gyerekkönyv kellene még, és akkor talán újra divatba jönne az olvasás a legkisebbek körében is.

A könyvből két filmfeldolgozás is készült, az újabb Tim Burton rendezésében, aki tökéletesen megvalósította a könyv hangulatát, látványvilágát.

Nagyon irigylem azt a szabadságot és gondtalanságot, amivel Kerouac hősei nekivágnak a nagy amerikai kontinensnek, és keresztül-kasul bejárják azt. A 40-es, 50-es évek Amerikájában járunk persze, hatalmas autók, jazz, a csapból is benzin folyik, hiszen rég túl vagyunk már a nagy gazdasági válságon. Nincs terrorizmus, nincs politika, csak a kalandvágy, ami sosem hagyja nyugodni hőseinket: amint megérkeznek New York-ból San Francisco-ba, már fordulnak is vissza. Nem mintha anyagi helyzetük tenné lehetővé ezt a kalandozást, épp ellenkezőleg, a pénz hiánya még izgalmasabb helyzetekbe sodorja őket, még több érdekes emberrel találkozhatnak, amíg egy tank benzinrevalóért güriznek egy gyapotföldön, vagy egy étterem konyhájában.

Sajnos van a könyvnek egy másik, kevésbé "happy" oldala is, ha nem a főszereplők, hanem feleségeik, barátnőik és gyerekeik szemszögéből nézzük az eseményeket. Ők csak annyit tapasztalnak a leírt kalandokból, hogy hónapokig kell egyedül, kereset nélkül fenntartaniuk magukat, vagy épp pénzt küldeniük a ki tudja hol csavargó léhűtőknek. Ez a nézőpont persze nem jelenik meg a könyvben, mert csak rontaná az összképet, és belerondítana az életművészek dicsőítésébe. Nincs szó arról, hogy ilyen kalandokra csak férfiak képesek, mert csak ők bírnak olyan fokú önzéssel, ami lehetővé teszi családjuk hátrahagyását. Ez az a szempont, ami miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni a könyvet, sőt, bizonyos részeknél kifejezetten idegesített a gyerekes és egocentrikus "férfiak" őrült ámokfutása.

Azt hiszem, egy időre kivégeztem az írónő műveit, de hiába olvastam mostanában több könyvét is, egyiket sem lehet sablonosnak nevezni. A legutóbbi, Sexing the cherry - a cím amúgy nem olyan egyértelmű, mint ahogy elsőre tűnik, a cseresznyefa "nemének" megállapítására vonatkozik, tehát több köze van a kertészethez, mint az erotikához! Ezt leszámítva a könyv több szempontból is pengeélen táncol, néhol nehéz eldönteni, hogy pornó-e vagy horror, filozofikus elmélkedés vagy történetmondás, valóság-e vagy mese. Winterson világába ugyanúgy beletartozik a nagy londoni pestisjárvány, mint a környezetszennyezés, a Széttáncolt cipellők meséje vagy a nagy földrajzi felfedezések leírása. Ebből állít össze egy egyedi és azonnal felismerhető világot, teremt önálló mitológiát, gondol újra és tovább jól ismert történeteket. A regény az erotika, a horror és a misztikum elegye, amit sajnálatos módon nem fordítottak le  magyarra - ahhoz lehet, hogy több bátorság kéne még...

A könyv az általunk is ismert "boldog békeidők" Angliájában játszódik, a két világháború közti időszakot öleli fel. Fő témája talán a változás, pontosabban a társadalmi változások bemutatása, ugyanis betekintést nyerünk egy igazi angol arisztokrata család hanyatlásába. A főhős Oxfordban töltött diákéveinél kapcsolódunk be a történésekbe, és csöppenünk kívülállóként egy hagyományos vidéki kúriába, ahol megismerhetjük az igazi "BBC English" bölcsőjét. Ez az udvariasság, finomkodás és tapintat mindenféle érzelem kimutatását ellenzi, ennek megfelelően a könyv is viszonylag száraz és ízetlen, hiába bontakozik ki nagy nehezen a love story. Olyan érzés olvasni, mintha a szereplőknek minden mindegy lenne, egyszer csak megházasodnak, mert eljött az ideje, rátalálnak valaki másra, akibe végre szerelmesek is, de ezt is csak visszafogottan, elválnak, persze teljes egyetértésben - tiszta robotok. Ez főként a férfiaknál figyelhető meg, akik amúgy is többre tartják egymás társaságát, mint a nőkét - és most én is finoman céloztam - és egész életükben az egyetemi barátaik után sóvárognak. Egyszóval nem tett rám túl mély benyomást a regény, nekem több érzelem és szenvedély kell, hogy valami hasson - érdekes módon ezt a regény egyik szereplője is megfogalmazza: 

... and what did I find? Charm again. "Not quite my cup of tea, " I thought; " this is too English." I have the fancy for rather spicy things, you know, not for the shade of the cedar tree, the cucumber sandwich, the silver cream-jug, the English girl dressed in whatever English girls do wear for tennis - not that, not Jane Austen, not Miss Mitford.

Mostanában eléggé elhanyagoltam a blogomat, és az olvasást is, de ennek megvolt a maga oka: a szakdolgozatomat írtam. Ezért a billentyűzetet, amikor csak lehetett, elkerültem, az olvasásról meg lelkiismereti okokból voltam kénytelen lemondani. Na de szerencsére elkészültem, úgyhogy újult energiával vetem bele magam a könyvek tengerébe.

Winterson műve igazán baráti hosszúságú, "egydélutános" könyv, amit nem csak a terjedelme, hanem a tartalma is elősegít. A napóleoni háborúk idején járunk, és a kezdetben két szálon futó cselekmény az 1805-ös évben összefonódik, amikor is két főhősünk útja keresztezi egymást, majd együtt folytatódik. A könyv jelentős része Velencében játszódik, nekem már ezért is letehetetlen volt, de az írónő még adott egyfajta túlfűtött, misztikus hangulatot is a cselekmények, ami végleg odabilincselt a lapokhoz. A két főhőssel két világnézet is találkozik, ami részben megfeleltethető a nyugati és a keleti hagyományoknak. Ez utóbbi mesés, számunkra sokszor felfoghatatlan jelenségeivel teljesen rabul ejti párosunk férfi tagját, aki végül bele is őrül az átélt eseményekbe, kalandokba. Egyszóval még ez a rövid, tömör történet is megtelik jelentésrétegekkel, melyeket többszöri olvasás után fedezünk csak fel.

Egy írónő írása egy írónőről, aki egy írónőről ír... ezzel össze is foglaltam a mű lényegét. Egy nagyon mély, a nőiséget alapjaiban érintő könyvről van szó, ami mellett nehéz szó nélkül elmenni, egyrészt a stílusa, másrészt a mondanivalója miatt. Egy érdekes gondolatkísérlet keretében kapunk bepillantást az 50-es évek Angliájának politikai és társadalmi helyzetébe egy nő szemszögéből.

A politikai vonatkozás már önmagában is érdekes, hiszen brit kommunisták találkozóiról és nézeteiről olvashatunk - míg magyarként a saját bőrükön tapasztalhatták meg az emberek a rendszer áldásait, addig az angolok kívülállóként, elméleti síkon játszottak el a teljes egyenlőség elméletével, eleinte tisztelve és felnézve Sztálinra és a többi vezetőre a keleti országokban, aztán kiábrándultan és csalódottan a gyakran borzalmas realitástól.

A nőiség rendkívül (már-már túlságosan is) erősen van jelen a műben. Egy nő gondolatait, érzéseit követjük, aki ezeket a folyamatokat kategorizálva, külön jegyzetfüzetekbe gyűjti, naplók formájában. Sokszor még nőként is nehéz azonban követni az érzések, hangulatok változását, sőt még azt is megkockáztatom, hogy nekem talán nincs is ennyi gondolatom vagy érzésem, amiről írni tudnék. Mindenesetre nagyfokú ön-megfigyelési készség szükséges hozzá - csak miközben magunkra figyelünk, elmegy mellettünk az élet...

Karinthy-hetet tartottam, és megmondom őszintén, nagyon jó érzés néha újra rájönni, hogy azért a magyar írók között is vannak kimagaslóak, és nem csak a vak hazafiság emeli őket a magasba. Karinthy rendkívül művelt, felvilágosult és nem mellesleg humoros író, akinek ez az önéletrajzi regénye is ötvözi ezen tulajdonságait.

Végigkövethetjük agydaganatának történetét a kezdeti tagadástól, kétségbeeséstől egészen a svédországi műtétig, ami nagyon bizarr: Karinthy szinte végig ébren van közben, és orvosi ismereteinek birtokában teljesen tisztában van vele, hogy éppen mi zajlik a koponyájában. A betegség, és a vele járó pszichológiai folyamatok leírása is érdekes, de engem leginkább a hétköznapok leírása fogott meg, ugyanis betekintést nyerünk egy író-újságíró mindennapjaiba. Néha előfordult viszont, hogy kicsit "elszállt", ilyenkor a (számomra) szinte követhetetlen eszmefuttatások, bonyolult álmok közül jó volt újra biztos talajon, a valóságos eseményeket követve állni.

Ez az a mű, amit szerintem szinte mindenki olvasott már, hiszen könnyed, humoros stílusa felüdülést jelent a sok komor/ly kötelező olvasmány között. Akár még a mai diákok is magukra ismerhetnek egy-egy karakterben, annyira pontosan és hitelesen vannak ábrázolva. Persze bizonyos helyzetek, szokások már elavultak, ezek viszont megadják a lehetőséget, hogy egy előttünk 100 évvel elő diák életébe betekintsünk, és lássuk: a lényeg bizony nem változott.

A vicces, szatirikus felszín alatt azonban meghúzódik egy nosztalgikus, visszavágyódó hangulat is: Karinthy szeretettel ábrázolja diákkori önmagát, sőt, úgy tekint magára, mint aki nagy dolgokra hivatott, ám felnőtt énje cserbenhagyta, és beilleszkedett az annyira lenézett felnőtt világba. Érdekes ez a nézőpont, hiszen az ember hajlamos fiatalkori énjét tökéletlennek, félkésznek tekinteni, hogy ezzel is a fejlődését, a jelenkori állapotát biztosítsa be. Karinthy bátran elismeri, hogy a felnőttség visszalépés a gyerekkorhoz képest.

Ez a realista, őszinte hangvételű regény egy valós eseményen is alapulhatna, hiszen megírásakor Kosztolányi újságíróként dolgozott, így naponta találkozhatott hasonló történetekkel. Ő azonban megpróbált a dolgok mélyére látni, egy egyszerű újsághír mögé odaképzelni a tettest, a többi szereplőt, a környezetet, és mindazokat az apró eseményeket, melyek ilyen tragikus végkifejlethez vezethetnek.

A Tanácsköztársaság bukása utáni zűrzavarban kezdődik a történet, a polgárok igyekeznek visszaállítani régi renoméjukat, társadalmi pozíciójukat, előkeresik az elrejtett vagyonkájukat és ott folytatják, ahol a kommün előtt abbahagyták. Ebben a világban természetes volt a cselédek tartása, ám az már egyáltalán nem elhanyagolható, hogyan bántak velük. Anna egy gazdag házaspárhoz kerül, ahol az asszonyságnak más dolga nem lévén állandóan a cselédeket piszkálja, hibát keres (és talál) bennük, majd előbb-utóbb mindegyikkel összeveszik. Azonban Annában keresve sem talál semmi kivetnivalót - ám ahelyett, hogy megbecsülné, kihasználja a lány odaadását, hűségét, és még keményebben dolgoztatja. A szomszédoknak dicsekszik vele, hozzá azonban soha egy jó szava sincsen. Az egész regény egy feszültséggel teli várakozás, hogy Annának mikor lesz már ebből elege, mikor mondja azt, hogy elég, nem bírja tovább. Több olyan epizód is történik a lány életében, ami önmagában is felháborító, akkoriban azonban egy cselédnek - főleg egy nőnek nem sok szava volt, élő háztartási gépnek tekintették.

A regény azért is szomorú, mert egy jóravaló lány tönkrement életét követhetjük végig, ha azonban egy magasabb szintről nézzük az eseményeket, az is látható, hogy az előítéleteknek, a vak általánosításoknak és a torz memóriának milyen káros, sorsfordító szerepe lehet.

Érdekes dolog pár év távlatából újra elővenni a kötelező olvasmányokat - még akkor is, ha "kötelezőségük" idején sem volt velük komoly problémám. Azóta azonban még több könyvtapasztalatot szereztem, emiatt pedig más szemmel látom ezeket a klasszikusokat. Nincs ez másként Mikszáth regényével sem, amire lassú, régies nyelvezetű darabként emlékeztem. Az élmény felfrissítése után azonban inkább úgy fogalmaznék, hogy kényelmes, adomázós történetmondás jellemzi, a mesélő pedig egyrészt nagy szeretettel fordul figurái felé, másrészt viszont akkora tudás- és tapasztalattöbblettel rendelkezik, hogy óhatatlanul is elejt egy-egy gúnyosabb megjegyzést. Ez a vidám, élettel teli hangulat lengi körül ezt a fordulatos történetet, ahol egy perccel sincs több feszültség, kellemetlenség vagy szomorúság a kelleténél, az olvasó és a főhősök sem kételkednek a boldog végkifejletben. Egy kellemes délutáni pihenéshez ideális, nem fog falakat rengetni, de ez nem is baj, nem kell minden könyvnek sokkolnia.

Lessing könyve egy olyan házasság és egy életút története, melyek kudarcra vannak ítélve. Ebben több tényező is közrejátszik, de leginkább a kor és a helyszín rendkívül speciális jellege tehető felelőssé. A regény ugyanis a gyarmatosított Afrikában játszódik, a 20. század első felében. Egy olyan korban, ahol minden addig tisztelt érték megdől, és egy olyan világban, ahol állandó a feszültség a fekete rabszolgák és fehér gazdáik között - a belső konfliktusokról már nem is beszélve. Egy ilyen környezetben találkozik Mary, aki 30 éves koráig csak a munkájának és a szórakozásnak él, egy lánykollégiumban lakik egy nagyvárosban, ahol rengeteg barát veszi körül - és Dick, akinek egyetlen vágya, hogy eredményes gazda legyen, és farmját sikerrel vezesse, távol mindenkitől. Mary a társadalom nyomásának engedve férjhez megy (hiszen mindenki ezt teszi), és élete gyökeresen megváltozik: egyszeriben egy lepusztult, kies és forró gazdaságban találja magát a semmi közepén, egy olyan férfival, akit nem is ismer. Egyikőjük sem azt kapja ettől a kapcsolattól, amit várt, és ez lassan felemészti őket.

Van azonban a történetnek egy másik szála is, ami a fehérek és feketék közötti ellentétet helyezi a középpontba: a fehérek állatként tekintenek rabszolgáikra, egyben tartanak is tőlük, és rájuk is vannak szorulva, hiszen ők végzik azt a munkát, amiből megélnek. Ennek a bonyolult és összetett kapcsolatnak a peremén egyensúlyoz Dick, ám Mary felborítja a törékeny egyensúlyt, és maga ellen fordítja a feketéket. Mivel többször is vét az íratlan szabályok ellen (melyek mind a rabszolgák, mind tartóik számára fontosak), bűnhődnie kell. A fehér társadalom kifinomultabb büntetései (pletykák, kiközösítés, lenézés) után a fekete rabszolgák kegyetlen bosszúja is utoléri.

A lelki-szellemi kiüresedés, leépülés folyamatát rendkívül realista módon mutatja be a Nobel-díjas írónő.

Újabb kirándulást tehetünk egy másik kultúrába, ugyanis ez a könyv Afrikába kalauzol el minket. Ráadásul rögtön két Afrikát is megismerhetünk, egyet a 60-70-es évekből, egyet pedig napjainkból. Melanie Finn regénye egy megállapodni, letelepedni képtelen, zárkózott nő útját mutatja be, aki édesapja halálhírére visszautazik gyermekkora színhelyére, hogy  fényt derítsen egy gyötrő titokra. A mű egyszerre krimi és pszichológiai elemzés is, mivel nem csupán a  múltbeli események mélyére ás le a főhős, hanem saját lelkének, személyiségének eddig ismeretlen részeire is.

A jelenben játszódó nyomozós szálat meg-megszakítja az anya és apa házasságának története, rövid epizódokkal, ami az olvasót ellátja azzal a tudással, amire a főhősnek szüksége lenne. Ez a "vedd már észre"-érzés teszi feszültséggel telivé a könyv olvasását. Az Away from you-nak azonban van még egy legalább ilyen érdekes rétege: a gyarmatosított, leigázott Afrika visszásságai, a fehérek és rabszolgáik ambivalens viszonya, és persze a "felszabadult" jelen, ahol a kiharcolt szabadságot a politikai játszmák, az éhínség és a nyomor keseríti meg.