"... nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk."

Így hangzanak Tamási Áron regényének talán legismertebb, leggyakrabban idézet sorai, egy olyan üzenettel, ami talán a mai olvasónak is jelent valamit. Ez az üzenet pedig nem más, mint hogy ne féljünk nekivágni az ismeretlennek, bátran járjunk be országot-világot, ne tartson vissza minket lelkiismeret-furdalás, vagy túlzott röghöz kötöttség. Persze mindezt csak akkor tehetjük meg teljes lelki nyugalommal, ha tudjuk, van egy hely ahol várnak minket vissza - hogy nem csak gyökerünket vesztve sodródunk a nagyvilágban.

Ami számomra még külön szimpatikus Tamási soraiban, az "otthon" meghatározatlansága: nem feltétlen földrajzi értelemben vett születési helyünket érti alatta, ahová a természet kiszámíthatatlansága folytán odacsöppentünk, hanem egy olyan helyet, ahová valós érzelmek, emlékek kötnek minket. Ez az a hely, amihez foggal-körömmel tudunk ragaszkodni, minden más csak képmutatás és alakoskodás. 

Főhősünk egészen Amerikáig üldözi az élet értelmét, hogy aztán egy Isten háta mögötti kis bányászfaluban, egy vélhetően tudatmódosító szerek hatása alatt álló afro-amerikaitól tudja meg a választ, vagyis azt, hogy végig a birtokában volt, csak nem ismerte fel. Olyasmit hajszolt, ami mindaddig megvolt neki, amíg el nem kezdte keresni. Na, ide hiányozna most egy frappáns székely befejezés...

Mint a könyv címéből is látszik, Ábel otthagyja a rengeteget és az ismerős tájakat, hogy utazgasson és világot lásson. Két hű társa, Bolha, a kutya, és a furfangos észjárás azonban most is vele tartanak, és minden szorult helyzetből kimentik. 

Utazása során főhősünk sokat lát, hall, tapasztal, és ezekből az élményekből rengeteget tanul az emberekről és úgy általában a világról. Vannak, akik jó szándékkal közelednek felé, vannak, akik megpróbálják átverni és kihasználni, de Ábel mindenkivel a maga érdemei szerint bánik (el). Sokszor bizony a szerencsének köszönheti, hogy nem keveredik nagyobb bajba, de minden helyzetből sikerül győztesen (vagy legalábbis minimális veszteséggel ) kiverekednie magát.

Mindezeket az izgalmakat olyan eredeti és élvezetes stílusban tárja elénk Tamási, ami valóban magával ragadó, és sokszor mosolyra fakasztó. Ábel ártatlansága, nagylelkűsége ugyancsak szeretetreméltó, és jellembeli fejlődését figyelemmel kísérve egyre kíváncsiabban várom sorsának újabb fordulatait, küldetésének sikerét és végkimenetelét.

Úgy döntöttem, hogy egy bejegyzésben írok Mikszáth két novella-csokráról, hiszen általában egy kötetben is szokták kiadni őket, de a fizikai kötődés mellett a stílusuk is közel áll egymáshoz.

Mikszáth történeteiben a tót és palóc falvak mindennapjai, lakóinak életeseményei jelennek meg egy-egy rövid epizódban. A néhány oldalas, sokszor balladai homályba vesző írások magukba sűrítik az élet igazságtalanságait, megpróbáltatásait, egyszer szívbe markolóak, másszor szívet melengetőek. Van itt csiklandós pletyka házasságtörésről, néhány elbeszélés bátor önfeláldozásról, csodálatos megjavulásról szól, de bizony akad történet szomorú veszteségekről és keserű csalódásokról is. 

Mivel a kis falvakban mindenki ismer mindenkit, az olvasó is hamar eligazodik a mini-kapcsolatrendszerben, és nem hozza zavarba őt a sok név, és marad kapacitása kiélvezni Mikszáth jóízű, bölcs, és éppen ezért finoman gúnyos stílusát. Bár sok fontos dolgot megtanulhatunk az életről e novellákat olvasva, a legfontosabb tanulság a modern ember számára szerintem mégiscsak az, hogy eleink nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak nálunk - hogy ez jó dolog-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga.

Egy újabb hiányosságomat igyekszem pótolni a görög mondavilág tüzetesebb megismerésével, hiszen a középiskolai kötelezők óta csak közvetetten találkoztam az európai kultúra alapköveivel. Igaz, hogy nehéz is elkerülni a különféle hősöket, epizódokat és legendákat, annyira beleivódtak a művészet minden ágába: témát adnak a festészetnek, szobrászatnak, zenének és persze az irodalomnak. De nem álltak meg itt, hanem az alapműveltség részeivé váltak, mindennapi szófordulataink állandó szereplőivé, ami több ezer év távlatából nem kis teljesítmény.

Hogy minek köszönhető ez a töretlen népszerűség, azt nehéz lenne ebben a kis szösszenetben kifejteni, ezért csak a felszín megkapargatására vállalkozhatok. A rengeteg ismert és kevésbé ismert történetet olvasva a legszembetűnőbb sajátosságuk számomra a görög istenségek gyarlósága, esendősége. Zeusz ott csalja meg Hérát, ahol csak tudja, az istennők irigyen szemlélik a másik szépségét, állandó az ármánykodás és a viszály. Ahelyett, hogy méltóságteljesen trónolnának fenn az égben, folyton-folyvást beavatkoznak az emberek életébe, segítve pártfogoltjaikat, vagy éppen lesújtva a kevésbé szerencsésekre. Könnyű elveszni a rokon- és viszonyrendszerek szappanopera-szerű forgatagában, de egy idő után felismerhetők bizonyos szabályosságok, ismétlődések, és ekkor élvezhetjük csak teljes szépségükben az ókori görögök és isteneik fantasztikus kalandjait.

Ez az alig pár oldalas kis "szösszenet" súlyosabb kérdéseket feszeget, mint sok vaskos, száz- meg százoldalas könyvóriás. Emellett még arra is képes, hogy egy új műfaj képviselője legyen, és ráadásul még a frászt is ránk hozza. De mi is történik ezen a néhány oldalon?

Főhősünk egy fiatal, ideggyengeséggel, és hisztérikus hajlamokkal kezelt nő, aki férjével (aki természetesen az orvosa is egyben) egy furcsa, régi házban tölt 3 hónapot regenerálódás céljából. A tapasztalt, Stephen King-en edződött olvasók azonnal felkapják a fejüket, hiszen remek kis borzongást sejtet a felvezetés. Ebben nem is kell csalódnunk, ám én mégis mást szeretnék kihangsúlyozni a novella számos erényéből.

A történet kezdetétől fogva ugyanis élek a gyanúperrel, hogy főhősnőnknek semmi baja sincs a világon, a végső őrületet teljesen a környezete és az őt körülvevő emberek váltják ki belőle. Ebben a korszakban ugyanis divat volt a nőket úgy kezelni, mintha gyerekek lennének, hangulatváltozásaikat, depressziójukat ideggyengeséggel, hisztériával magyarázták, és a "gyógyulás" érdekében eltiltották őket minden intellektuális tevékenységtől, teljes lelki-szellemi leépülésre kényszerítve őket. Ebben a történetben is ez a folyamat játszódik le, amit nevezhetünk Pygmalion-effektusnak is: szerencsétlen nőnek addig mondogatták, hogy beteg, míg végül tényleg azzá vált. 

Az írónő bátorságára vall, hogy megjelentette ezt a novellát, ugyanis számos ponton egyezést mutat a saját betegségének jellemzőivel is - ezzel kívánt sorstársain segíteni, egyszersmind eloszlatni a téves feltételezéseket a nők lelki szükségleteiről és értelmi képességeikről.

Sajnos manapság ismét aktuálissá válnak egy több, mint 100 évvel ezelőtt íródott regényben felmerülő problémák és társadalmi konfliktusok. Tevje története a zsidóüldözés kezdeti szakaszában, a pogromok idején játszódik, mondhatni tehát, hogy előfutára Anna Frank és sorstársai szenvedéstörténetének. A könyvet olvasva azonban mégsem az üldöztetés, kiközösítés fájdalma köszön vissza a lapokról, sokkal inkább egy egyszerű kisember mindennapos megélhetési gondjai, apró örömei kapnak jelentőséget.

Tevje, egy hétköznapi figura szemszögéből kaphatunk betekintést a zsidó kultúrába és világnézetbe. A zsidó közösségen belüli és azon kívüli hatalmas társadalmi különbségeken kesergő főhősünk igaz, emberi és szerethető. Folytonos "párbeszéde" Istennel egyfajta sajátos lelki vigasz, kísérlet saját sorsának elfogadására. Minden egyes próbatétel, sorscsapás után képes talpra állni, újrakezdeni, és ehhez a zsidók ezeréves történetéből merít erőt.

Lányainak szerteágazó életútját végigkísérve ízelítőt kaphatunk az időszak jelentősebb társadalmi-politikai változásaiból, és persze abból is, hogy a "fent" hozott döntések hogyan hatnak "lent", hogyan alakíthatnak emberi életeket, sorsokat.

Azt már mondanom sem kell, hogy a könyvből készült musical, majd film ma is világhírnek örvend, ki ne ismerné például a "Ha én gazdag lennék..." kezdetű dalt? Úgy gondolom, hogy csak úgy lehet "kerek" a történet, ha elolvasom az alapművet is - és nem is csalódtam.

Míg az első résznél szinte átrepített a lapokon  - nem, nem a könyv olvasmányossága - az újdonság varázsa, a második részre igencsak megcsappan ez a lendület, mondhatni, vánszorgás lesz belőle. Az írónő (akárcsak Pavlov kutyája) kondícionálva van adott szituációkban bizonyos szavak, szófordulatok, jelzők használatára. Például Christian illata mindig "mennyei", ha pedig valami kínos vagy váratlan történik, arra mindig a "Holy shit/Holy cow!" felkiáltással kell reagálni. Értem én, hogy a mai felgyorsult világ igényei, meg könnyebb olvashatóság, de elvileg azért lesz író valaki, hogy ugyanazt a dolgot ezerféleképpen írja le, és nem azért, hogy sablon-szövegeket pakoljon egymás mögé.

A cselekményt részleteibe nem is bonyolódnék bele - egyrészt, mert nem érdemes, másrészt, hátha valaki végig akarja izgulni a teljesen kiszámítható, az eseményeket bonyolító mellékszálaktól mentes történetet. Nagy titkot nem árulok el, ha annyit "kiszivárogtatok", hogy Ana kedvéért Christian hajlandó megváltozni, és ezzel nők millióiban kelt hamis, törékeny illúziókat. Persze nagyszerű dolog olyan férfi után vágyakozni, aki tökéletes, de mennyivel csodásabb megtanulni szeretni egy valódit, annak minden hibájával együtt. A könyv térhódítása után fennáll a veszély, hogy sok nő minden pasiban Christian Grey-t keresi majd, és hatalmasakat fog csalódni. 

Bízzunk a felnőtt nők ítélőképességében, és bocsássuk meg nekik, hogy ezt a könyvet olyan magasságokba emelték, ahova egyáltalán nem való. Addig is, maradjon meg nekünk az élvezet, amit a regény kritizálása ad, és a remény, hogy ennél már tényleg csak jobb írások születhetnek. 

Tamási Áron ifjúsági regényét kötelező olvasmányként tartják számon, ennek ellenére én csak most találkoztam vele először - de talán ez nem is baj. Felnőttként, egy erdélyi úttal a hátam mögött ugyanis talán többet mond nekem Ábel története. Anélkül is, hogy túl sok mindent akarnék belemagyarázni, a regény legalább három jól elkülöníthető jelentéssíkra bontható - melyik mai könyv mondhatja ezt el magáról? 

Ha a "felszínről" indulunk, nyilvánvaló, hogy egy kalandos, izgalmas meséről van szó, főhősünk, egy fiatal fiú, próbál megélni a Hargita lejtőin, gondoskodik barátairól: a kutyáról, a macskáról és a kecskéről. Kötelező olvasmányként talán ez az olvasat a legérdekesebb, hiszen a szülőktől távol, szabadon járhat-kelhet Ábel - csak élje túl.

Ha ennél mélyebbre ásunk egy picit, előbukkan még egy réteg: a sok igazságtalanság, amit a kamaszfiú kénytelen elszenvedni - egyrészt szegény, másrészt székely származása miatt - egy egész népcsoport hányattatásait mutatják be. Ezen csak egy dolog segíthet: a humor. Aki hallott már székely vicceket, annak nem lesz ismeretlen a regény szűkszavú, csavaros észjárású és kegyetlenül őszinte nyelvezete.

Aki még ennél is mélyebbre merészkedne, annak főhősünk szimbolikus neve nyújthat útmutatót. Róla már nem csak a székely nép képviselőjeként, nehéz sorsuk megtestesítőjeként beszélhetünk, hanem minden szegény, elnyomott és megkeseredett "Ábel" szószólójaként, akiknek mind-mind megvan a saját "Káinja". Nekik próbál igazságot szolgáltatni Tamási Áron - legalább papíron.

Rendkívül érdekes és tanulságos gondolatkísérletet követhetünk végig, ha rászánunk egy kis időt Fowles művére. A történet épp 100 évvel a könyv megszületése előtt játszódik, vagyis a viktoriánus Anglia virágkorában. Aki valamit is tudni akar erről az időszakról, de nem szeretne unalmas történelemkönyveket lapozgatni, annak bátran ajánlom Fowles gúnyos, ironikus és abszolút elfogult beszámolóját. Ami számomra még egyedibbé teszi a korrajzot, az az állandó ugrálás az időben: rengeteg utalás történik korábbi eseményekre, de 100 év távlatából az akkori jövő sem rejtély többé. A linearitásnak ez a hiánya az eseményeket is relatívvá, bizonytalanná teszi, hiszen végkimenetelük már úgyis ismert. 

Azonban nem csupán egy rendhagyó történelmi regényről van itt szó, annál sokkal többről. Mert Fowles arra próbál fényt deríteni, mi történne, ha egy mai, modern gondolkodású, mai értékekkel rendelkező nő csöppenne ebbe a prűd és képmutató korba, ahol nagy szemérmesen még a székek, asztalok lábait is eltakarták. Mondanom sem kell, Sarah igencsak felkavarja az állóvizet, a nők utálják, a férfiak pedig vagy rajonganak érte, vagy elmebetegnek tartják. Miért? Mert a kor "nünükéivel" ellentétben ő nem gyenge, nem törékeny és még csak nem is próbál annak tűnni. Önálló, független életet él a kor lehetőségeihez mérten. Férfi főhősünk, Charles is a hatása alá kerül, de túl sokat őrlődik múlt és jövő között. Érzi a változást, tudja, hogy ez jó, de mivel rengeteg a veszítenivalója, nehezen hajlik rá. Mire pedig meghozza a döntést, már késő... 

A szerző végig beavat minket a regény megalkotásának folyamatába, ezért azt is megtudjuk, hogy két befejezése is készült a történetnek - mindenki válassza ki a hozzá közelebb állót. Házi feladat megkeresni azt a jelenetet, amiben Fowles saját magát is megjeleníti!

A kíváncsiságom megint legyőzte az előítéleteimet, és mint ahogy az ilyen felkapott, "bestseller" könyvekkel lenni szokott, megint csalódnom kellett. Túl egyszerű lenne a könyv sekélyességére, egyszerű nyelvezetére, vagy kidolgozatlan karaktereire hivatkozni - egy pornófilmet sem a filmművészeti pallérozódásért néz meg valaki (a hasonlat egyáltalán nem túlzás!). A fordítás silányságát sem róhatom fel a regénynek - eredetiben olvastam (bár nehéz szó nélkül elmenni a Kings of Leon=Oroszlánkirály megfeleltetés mellett). 

A legnagyobb problémám a 18 és 40 év közötti nők kedvencével ugyanaz, mint az Alkonyat-sorozattal: egyszerűen irritál, ha egy férfi karaktert ennyire felmagasztalnak, a végtelenségig ajnároznak. Bár ennél a könyvnél legalább tovább jutunk egy csókjelenetnél - SOKKAL tovább, mégis... hiányzik az az alapvető méltóság, büszkeség főhősnőnkből, amitől még komolyan vehető lenne. Ha valakire rá kell szólni, hogy ugyan vegyen már levegőt, mert tátva maradt a szája a férfi "szépségétől", az már bizony szánalomra méltó. E. L. James voltaképpen nem tett mást, mint egybegyúrta a nők leggyakoribb szexfantáziáit, megalkotva a tökéletes férfit. Ez az ideál nem csupán tökéletes testtel bír, hanem iszonyú gazdag is - naná, mennyivel romantikusabb helikopteren érkezni egy randira, mint a 7-es busszal - és ráadásul még egy lelki roncs is, így persze beindulhat a "mellettem biztos megváltozik"-ösztön is.

Nekem már csak az nem világos, hogy ennyi női olvasó közül egynek sem tűnt fel, hogy mennyire ki van szolgálva az ízlésük, hogy tényleg csak azt kapják, amit olvasni/látni/átélni akarnak? Hol marad a "küzdés" a könyvvel, a főhőssel, az események miértjeivel? Hol marad az elgondolkodtatás? Bár, valójában elgondolkodtató, miért vagyok mégis kíváncsi a trilógia másik két részére is... 

A német szerző újabb tipikus műve, melyben ismét egy kisfiú felnőtté válását kísérhetjük nyomon. Szeretett nagyszüleinél rátalál egy regényre, aminek nincs meg sem a szerzője, sem a befejezése - és ez a felfedezés egész életét meghatározza. Innentől kezdve ugyanis nem nyugodhat addig, míg meg nem találja a titokzatos írót, azonban a nyomozás közben rájön arra is, hogy a saját élete, sorsa összefonódik a regény főhőséével, és csak akkor élhet normálisan, ha képes szembenézni múltjával.

Nem csupán a főszereplője hasonlít Schlink korábbi regényére, A felolvasó-ra, hanem a stílusa is: ugyanaz a német tárgyilagosság, precizitás és sterilitás jellemzi. Az érzelmek helyett inkább a gondolatok, a filozófia, a hosszas eszmefuttatások a hangsúlyosabbak, fogalmazhatunk úgy is, hogy a regény inkább intellektuális, mint romantikus vagy megindító. 

Végül, de nem utolsósorban, a történet különlegességét a történelem szüntelen jelenlétéből nyeri, ami talán más német regények sajátja is. Folytonosak az utalások Hitler rémuralmára, a II. világháború eseményeire, a berlini fal leomlását pedig saját szemével is látja hősünk. Hasonlóképpen A felolvasó-hoz, itt is úgy tűnik, hogy a német társadalom még mindig próbálja feldolgozni szörnyű múltját.

Gyönyörű mese távoli, egzotikus helyszínekkel és egy hosszú távon életképtelen kapcsolattal. Baricco rövid kis regénye az 1800-as évek végén játszódik, ám a helyszín megjelölése már nem ilyen egyszerű. Főhőse ugyanis selyemhernyó-kereskedő, aki októbertől áprilisig úton van Japánba és vissza, az év többi részében pedig franciaországi otthonában pihen. A 8000 km-es út állandó visszatérő eleme a történetnek, a negyedik ismétlésnél már betéve tudjuk az egész Európát és Ázsiát átszelő útvonalat, aminek viszontagságai, részletei balladai homályba vesznek. Annyi bizonyos, hogy a nyugati utazók, kereskedők előtt frissen megnyitott Japán, a térképeken eddig fehér foltként szereplő Urál-hegység vagy Bajkál-tó izgalmas és különleges keretet adnak a történetnek.

Az állandó ingázás, a kétlaki életmód nagyon romantikus, nagyon kalandos, de rengeteg gyakorlati problémát is felvet: hol alapítsunk otthont, hol vár ránk a társunk, vár-e egyáltalán a társunk? Hervé Joncour úgy tűnik, francia otthonát és feleségét tekinti a biztos kiindulópontnak, de legbelül inkább Japánba vágyódik az "otthon" töltött hónapok során is. Felesége egy szót sem szól, csak csöndben elnézi, hogy férje nyilvánvalóan más után sóvárog, hogy végül halála után tanítsa meg férjének, mit is jelent igazán szeretni.

Verga realista és kegyetlenül őszinte regénye megmutatja nekünk, mi is rejtőzik az olasz idill mögött. Egy szicíliai falucska mindennapjait kísérhetjük végig, megismerhetjük a lakosok közti viszonyokat, intrikákat. Az író különös figyelmet fordít a Malavogliákra, voltaképpen az ő kapcsolatrendszerükön át láthatjuk mi a falusiakat, az ő hányatott sorsuk a "téma" az állandó pletykáláskor. 

A szegénység, a kemény munka a legfontosabb motívuma Verga művének, hősei többsége napról-napra próbál kuporgatni, és teljesen ki van szolgáltatva az elemeknek, illetve a többiek jóindulatának. A főszereplő család tagjai is igyekeznek, szorgoskodnak, azonban úgy tűnik, mindhiába: valami mindig közbejön, és helyzetük egyre csak romlik. Egyedül az idős nagyapa tart ki rendületlenül, és kerül konfliktusba unokájával, aki inkább a könnyebb utat választaná. 

A könyv legnagyobb furcsasága a szenvtelenség, közömbösség, még a legnagyobb csapások leírásakor is. Úgy tűnik, az író inkább távol tartja magától hőseit, nem szeretne együttérzést tanúsítani irántuk, ám ezzel olvasói előtt is elvágja ezt a lehetőséget. 

Régebben, kamaszként, nagyon sok Stephen King regényt olvastam, de nagyon hamar megcsömörlik az, aki vállalkozik arra, hogy belépjen az író beteg világába. A szerző a pszicho-horror nevezetű műfaj mestere, és mint azt a neve is mutatja, főként az emberi elme betegségei, abnormalitásai a megihletői. Ennek ellenére fokozatosan adagolva rendkívül izgalmas és hátborzongató utazásban lehet részünk, ha az amerikai best-seller író történeteit választjuk.

A ragyogás talán az egyik legsikeresebb regénye, és ehhez a filmváltozat is nagyban hozzájárult Jack Nicholson zseniális főszereplésével. Adott egy frissen leszokott, állásából elbocsátott és emiatt érzelmileg-idegileg instabil apuka, egy anyjával folytonos viszályban élő anyuka, és a kisfiuk, aki az átlagosnál érzékenyebb és élénkebb a képzelőereje. Tegyük most ezt a családot egy mindentől elzárt, hegyvidéki szállodába 5 hónapra, lássuk el őket információval a hotel kétes múltjáról és az ott történt halálesetekről, és lássuk, mi fog történni. A végkifejlet egy percig sem kétséges, apuka bekattan, a "szálloda" a hatalmába keríti, és megpróbálja megölni szeretteit. Mindezt már a regény elején sejthetjük, és mégsem lehet letenni a könyvet... King olyan precízen adagolja a borzongató epizódokat, apró részleteket, mintha csak egy horrorfilm peregne a szemünk előtt, ráadásul pontosan eltalálja a valódi és "természetfölötti/misztikus" részek arányát, így nincs bennünk olyan érzés, hogy sok lesz már a hókuszpókuszból, nem szakadunk el teljesen a realitástól.

Bár nem tartozik a klasszikus szépirodalmi művek közé (talán majd egyszer), A ragyogás remekül ábrázolja azt a lelki folyamatot, ami egy normális embert elvezet a teljes őrületig.

Az egyik legolvasottabb amerikai író két ifjúsági regényét egy posztban mutatnám be - azért döntöttem így, mert gyakran egy kötetben is jelentetik meg őket, és ha ez még nem lenne elég, a történet is szinte megszakítás nélkül folytatódik köztük. 

A különbségeket is lehetne sorolni persze, hiszen például Tom Sawyer-ről az író maga mesél nekünk, Huckleberry Finn viszont egyes szám első személyben regéli el kalandjait. Ez egy másik különbséghez is vezet: a korábbi regényben élvezhetjük Twain cinikus, szarkasztikus humorát, ahogy görbe tükröt tart saját kortársai elé, míg a második regényből hiányzik ez a plusz, hiszen egy utcán nevelkedett, szegény sorsú fiú szemén át látjuk a világot, és az ő "csiszolatlan" beszédében hiába is keresünk sziporkákat. Találunk viszont annál több nyelvjárást, az angol számos társadalmi-műveltségi változatát, ami a regény olvasását nem kissé nehezíti meg.

Sajnos elég keservesen peregtek a lapok mindkét történetnél, amit leginkább annak tudok be, hogy két 12-13 éves fiú kalandjai már nem igazán kötnek le. Mindenesetre a saját korosztályában abszolút sikeres lehet a sok csínytevés, kalózkodás-felnőttesdi egy tutajon a  Mississippi-n. 

"... a gyász a fiataloknál, bizonyos időn túl, a büszkeség betegsége..." 

Ezzel az egyetlen mondatával a szerző tökéletesen összefoglalja regénye mondanivalóját és alapgondolatát. Főhőse, Kurátor Zsófi fiatalon elveszti előbb férjét, majd kisfiát is. Ez a kettős csapás kezdetben persze nagyon megviseli, mivel azonban egészséges lelkű és fiatal is, nem töri össze a bánat, és lassan-lassan feldolgozza a veszteséget. Igen ám, csakhogy a falubeliek, beleértve a családját is, rögtön megszólják, pletykálni kezdenek, és hírbe hozzák őt mindeféle férfival. Zsófi reakciója a teljes dac: magához vesz egy idős asszonyt, aki minden lépését figyeli, a gyászidő letelte után sem veszi le a fekete ruhákat, és elmar maga mellől minden férfit. Egyetlen "szórakozása" a temetőbe járás, kisfia sírjának ápolása. Ekkor az emberek ismét beszélni kezdenek, de most épp az ellenkező irányból: nem való ez, fiatal még, alapítson új családot valakivel, stb. Zsófit ezek a jóindulatú megjegyzések csak tovább bőszítik és teljesen a gyászba temetkezik, mindent és mindenkit kizárva életéből.

Ismét egy remek példa arra, mi történik, ha valaki csak mások véleménye szerint éli az életét. Bár itt épp mindig az elvárásokkal ellentétes irányba törekszik főhősünk, cselekedeteit mégsem szabad akarata, saját érzései szabják meg. Sajnos a választott életút csak rövid ideig kecsegtet a dac, a bosszú és a "majd én megmutatom" diadalának örömével, a magányosan töltött évek hamar keserű megbánássá apasztják a büszkeséget. 

Az Iszony-t olvasva az volt az első érzésem, hogy maga alá temet, megfojt a gondolatok, érzelmek, események sűrűsége, kavarodása. A végkifejlet pedig csak alátámasztja ezt a benyomásomat. Németh László regénye egy  szinte tagolatlan monológ egy nőtől, aki nem való emberek közé - legalábbis mai fogalmaink szerint nem. Saját bevallása szerint is tökéletes apáca, nővér vagy ápoló válhatott volna belőle, ha a körülmények nem kényszerítik mégis férjhez. Sajnos azonban ez történik, és Nelli természete valamint a társadalom által ráaggatott szerep közt feszülő ellentét lassan megmérgezi egész családja életét.

A könyv nem csak elkeseríti azt az embert, aki még hisz az őszinte, szeretettel teli emberi kapcsolatokban, hanem folytonos állásfoglalásra is készteti: most Nelli pártját fogjuk-e, vagy éppenséggel ítéljük el tetteiért, gondolataiért, érzéseiért. Úgy gondolom, hogy a történet végére világossá válik, hogy szegény nő és a családja inkább csak áldozatok. Áldozatok, mert egy olyan kényszerpályán kell élniük az életüket, amire a társadalom, a szokások, a "falu" térítették őket. Cselekedeteik állandó mozgatórugója az, hogy "mit gondolnak majd az emberek". Ebből a béklyóból csak Nelli tud megszabadulni, és ő is hatalmas árat fizet érte - kérdés, hogy igazságos-e, hogy mások boldogságának feláldozásával kaphatta csak meg vágyva-várt szabadságát...

A legidekívánkozóbb közhelyet elsütve: ez a könyv bizony nem semmi! Felkavar, elgondolkodtat és elborzaszt egyszerre, és teszi ezt az alatt a röpke 1-2 óra alatt, ami az elolvasásához szükséges. A regény főhőse (aki nem aktív részese, inkább csak kiváltója az eseményeknek) egy nyolcadikos fiú, aki egy nap kinyilatkoztatja osztálytársainak, hogy az életnek semmi értelme, úgyis meghalunk, ezért fölösleges küzdeni, tanulni, dolgozni, és egyáltalán bármit is tenni. A többiek először megrémülnek erre a forradalmi gondolatra, aztán úrrá lesz rajtuk a csüggedés, végül úgy döntenek, hogy bebizonyítják társuknak, hogy nincs igaza: az életüknek bizony van értelme. Ehhez összegyűjtik a "Fontos Dolgok Halmát", ami olyan tárgyakból, jelképekből áll, ami jelent számukra valamit. Azonban az ötletek kezdenek eldurvulni: először csak a kedvenc hörcsög, egy imazászló, később viszont egy kutya feje, a halott kistestvér vagy az elvesztett szüzesség bizonyítéka kerül a halomra.

A könyv észrevétlenül siklik át a borzalmak fokozatain, és közben csak csodálkozunk, hogy ezek a gyerekek milyen fegyelemmel, köteleségtudattal és szenvtelenül teljesítik az egyre brutálisabb feladatokat. Hiába azonban a csoportos áldozat, a kételkedő fiút nem sikerül meggyőzniük, úgy tűnik tehát, hogy MINDEN hiábavaló volt... a kérdés csak annyi, hogy az ezután maradt SEMMI-ből sikerül-e tanulniuk VALAMI-t.

Hatalmas regény-folyam egy életet végigkísérő bosszúhadjáratról, és az eközben tönkretett sorsokról. A klasszikus történet főszereplője Edmond Dantes, akinek fényesen induló szakmai- és magánéletét irigyei egy aljas húzással terelték teljesen más mederbe. 14 évet tölt börtönben, ahonnan teljesen új emberként kerül elő. Hatalmas vagyonát arra használja, hogy földre szállt istenként igazságot szolgáltasson egykori ellenségeinek. A korabeli francia társasági élet középpontja lesz, már-már földöntúli lényként tisztelik különcsége, gazdagsága és nagyvonalúsága miatt, miközben ő szép lassan lesújt mindenkire, aki valaha is ártott neki. 

Ez a történet elborzasztó és elkeserítő is lehetne, hiszen annyi rosszindulat, gonoszság tárul a szemünk elé, amit nehéz megemészteni. Ráadásul a bosszú sem teljesen édes, mert nehezen meghúzható az a határ, ameddig valaki elmehet lelkiismeret-furdalás nélkül. Meddig játszhat valaki istent, anélkül, hogy beleőrülne? 

Szerencsére van egy másik oldala is Monte Cristo történetének: a megbocsátásé és a szerelemé. A hatalmas építmény tövében előbújnak apró virágok is, amiket végül a bosszúra éhes gróf sem tipor el, hanem inkább segíti a kifejlődésüket.

Az első pszichós könyv, amit nem kötelező jelleggel és nem tanulási (magolási) szándékkal olvastam - és ami feltehetően nem is ezzel a céllal íródott. Aronson (akinek ismerősen csengett a neve szociálpszichológia tankönyvek borítóiról) és Tavris egy rendkívül szellemes, élvezetes és olvasmányos művet alkotott, aminek azonban köze sincs a mostanában divatos, "tudományosan megalapozott" hókuszpókuszokhoz Vénusz és Mars viszonyáról. 

Ezt a könyvet nagy adag őszinteséggel és önkritikával írták, ezért az olvasásához is csak így érdemes nekifogni. Mert miről is van szó? Azokról az alapvető emberi gyengeségeinkről, melyek segítségével próbáljuk önbecsülésünket, magunkról alkotott pozitív képünket megőrizni. Ehhez képesek vagyunk a feketéről azt állítani, hogy fehér, és ennek érdekében bizony lehet zöld az ég is. Sajnos azonban ezek a torzítások nem csak ránk vannak hatással: tévútra vihetik párkapcsolatainkat, befolyásolhatják szakmai ítélőképességünket, és szélsőséges esetben akár nemzetközi konfliktusokat is okozhatnak. 

Szerencsére a szerzők megoldást is kínálnak a feltárt problémára - azonban ne is számítsunk valamiféle csodareceptre, vagy "tuti tippre", ugyanis a belső-külső konfliktusok elsimításához javasolt módszerek egyáltalán nem egyszerűek - ha azonban képesek vagyunk felülemelkedni sérelmeinken, vagy beismerni, hogy mi tévedtünk, egy csapásra megkönnyebbülhetünk.

Természetesen ehhez a könyvhöz is egy filmen át vezetett az út, ám sajnos az ideális sorrendet nem sikerült betartani, így előbb láttam a Tim Burton-Johnny Depp-Helena Bonham-Carter trió által fémjelzett, zseniálisan őrült művet, az Éjsötét árnyékot. A film maga egy 70-es években készült kultsorozat feldolgozása, persze Tim Burton ízlésének megfelelően.

Mielőtt azonban megfeledkeznék a blog fő irányvonaláról, és a Burton-Depp páros feltartóztathatatlan magasztalásába kezdenék, essék pár szó a könyvről is. A szerző személye már önmagában is rendkívül érdekes, mivel a már említett sorozatban ő játszotta a főhőst, Angelique-et. Éppen ezért valóban magának érezhette a karaktert, és könnyedén tudott azonosulni a döntéseivel, jellemével és annak változásaival. A könyv remek alkalmat ad arra, hogy a filmben (az érthető korlátok miatt) elnagyolt, leegyszerűsített szereplők háttértörténetét megismerve,  jobban megértsük, mi a mozgatórugója cselekedeteiknek, mi motiválja őket gyakran szörnyű tetteik elkövetésére. 

Igen, szörnyű tettekről van szó - aki nem ismeri sem a filmet, sem a sorozatot, annak lesz csak meglepetés, hogy egy klasszikus horror-regényről van szó, vámpírokkal, zombikkal, kísértetetkkel és rengeteg vudu varázslattal. Angelique ugyanis egy boszorkány, aki hiába küzd végzete ellen, hiába próbál hétköznapi életet élni, végül a gonosz varázslatok bűvkörébe kerül. Ám nehogy egy percig is azt gondolja bárki, hogy a puszta elvetemültség a magyarázat tetteire: mint ahogy az lenni szokott, a szerelem az oka mindennek. Egy szerelmes, becsapott és kihasznált nő kegyetlen bosszúját olvashatjuk, aki nem fél elragadtatni magát, és nem engedi, hogy mások döntsenek a sorsa felől. Élettörténetének ismeretében talán másként látjuk a filmben megjelenő, vérszomjas-nimfomán lényt, és rádöbbenünk arra is, hogy voltaképpen ő a főszereplő, nem Barnabas Collins.

Még egy Jókai, még egy kötelező olvasmány. A nagy hazafias hevület lecsengett, szelídült, sőt, a regény nagy része nem is magyar földön játszódik. Kitekinthetünk Törökországba, Szerbiába de még Brazíliába is, mindegyik helyszín egyformán izgalmasnak és egzotikusnak tűnik az író zseniális leírásaiból. Mégis, valamennyi helyszín közül a legkedvesebb számomra a "senki szigete": titokban mindenki vágyik egy olyan helyre, ahol egyedül, vagy legközelebbi szeretteivel lehet, háborítatlanul, távol politikától, kötelességektől és a társadalom egyéb láncaitól. A gazdagok megtehetik, hogy vesznek maguknak egy ilyen menedéket, nekünk, egyszerű embereknek marad a könyv fölötti ábrándozás Robinsonról és társairól.

A társadalom napi ügyeiből, a politikából való kivonulás nem csak a helyszíneken, hanem a cselekményen is meglátszik: nincsenek csaták, szónoklatok vagy nagy államférfiak - maradnak a kereskedők, munkások egyszerű mindennapjai, a családok életképei. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy középszerű, vagy unalmas regényt kell olvasnunk - Jókai a hétköznapok leírásába is belecsempészi a tőle megszokott pátoszt és végletességet, így láthatjuk ezeket a dolgokat is teljesen új szemmel.

Az olasz szerzőtől a második könyvet olvasom, és elég egyértelműen kezd kirajzolódni a fő érdeklődési köre: a felnőttek és a gyerekek világának összeütközése, az ártatlanság elvesztése. Egyik főhősünk egy félénk, visszahúzódó fiú, akinek sem a boldog család, sem a barátság nem adatik meg. Az iskolában üldözik, otthon pedig az apja tartja rettegésben. Egyetlen támasza a "barátnője", Gloria, aki szinte mindenben tökéletes ellentéte. Pietro-nak minden vágya, hogy gimnáziumba járhasson, azonban a sors igazságtalansága, a véletlenek katasztrofális összjátéka miatt végül javítóintézetben köt ki. Hogy milyen események, döntések juttatnak el egy szorgalmas, törekvő fiút idáig, az egy rendkívül izgalmas, de szomorú folyamat is egyben.

Na de essék szó a könyv másik főhőséről, Graziano-ról is, aki egy 40-es éveiben járó "latin lover". Egy kihidrogénezett hajú flamenco-gitáros, akinek legnagyobb teljesítménye életében, hogy egy nyáron 300 nő "akadt a horgára". Az ő története is rendkívül tanulságos, hiszen megtudhatjuk, milyen is az élet egy gyönyörű, törekvő színésznőcske mellett, aki az első producer hívására faképnél hagy bárkit. Graziano azonban sajnos nem tanulja meg a leckét, nem tud elszakadni régi életétől, ám ennek már nem csak ő látja kárát. 

A két szálon futó cselekmény több helyen is kihat egymásra, míg végül a tragikus végkifejletben kapcsolódnak össze. Eközben megismerhetünk számos mellékszereplőt, akik mind-mind gondosan kidolgozott karakterek, a megfelelő háttérrel és motivációkkal. Ezek az epizódok azonban csak megerősítik a könyvnek azt az üzenetét, hogy az élet mennyire igazságtalanul osztogatja a boldoságot, a sikereket azoknak, akik talán meg sem érdemlik. 

Mindezekhez társul még az olasz életképek utánozhatatlan hangulata, a perzselő napsütés, a tenger morajlása és a mama főztjének utánozhatatlan íze... meg persze az olasz nyelv, amit legszívesebben hangosan olvasna fel az ember... 

Nagy magyar regényírónk újabb könyve a szabadságharc előtti időkbe visz el minket, a reformkor kibontakozása körüli társadalmi forgatagba. Megismerkedhetünk a nemesség minden képviselőjével: a változások elől fejüket homokba dugó, minden újítást ellenző földesurakat, a külföldön tetszelgő, jellemtelen és magyart alig beszélő divatifjakat, és azt a kevés hazafit, aki e két hozzáállást ötvözi, és a külföldi eredményeket át akarja ültetni, meg akarja honosítani itthon is. 

Persze nem csak politikáról van szó a kötetben, az nem is vallana Jókaira, bőven akad szerelem és ármánykodás is. Végigkövethetjük Fanny sorsát (aki természetesen gyönyörű, és jó és kedves... egyszóval tökéletes), hogyan mentik meg a megszégyenüléstől azzal, hogy férjhez adják egy öreg, gazdag földesúrhoz. Mert bizony így ment ez akkoriban: egy nő addig nem volt teljes értékű, míg valaki át nem vállalta a felügyeletét a családjától (azaz míg férjhez nem ment). Az nem számított, hogy szereti-e a férjét, vagy hogy megcsalja-e, a külvilág számára minden el volt rendezve. 

A nők szerepét is tökéletesen bemutatja Jókai, hiszen főhősei mind csodaszép virágszálak, akik előtt férfiak nem beszélnek unalmas, komoly dolgokról, akiket mulattatni, szórakoztatni kell, és akik teljesen passzív személői életük  alakulásának. Egyszóval gyerekként kezelik őket, és körülbelül annyi joguk is van. 

Mindent összevetve érdekes élmény az akkori Magyarországról olvasni, látni miként éltek, hogyan gondolkodtak az emberek, de éppen ezért örülök is, hogy azok az idők már elmúltak. 

Ismét egy kötelező olvasmányt emeltem le a polcról, és egyáltalán nem remegett a kezem, mikor ezt tettem - nem fűződnek rossz emlékeim ehhez a regényhez sem. Annyit azonban el kell ismernem, hogy 12-13 évesen még közel sem érett ahhoz az ember, hogy teljes szépségében élvezni tudja Jókai klasszikusát. Túl sok neki az idegen, vagy régies szófordulat, elrettentik az elmúlt korszak reáliái. Nem is a mai világunk tempójához szabta Jókai a könyvet: rá kell szánni az időt, hagyni kell, hogy az események a maguk komótos módján kibontakozzanak. 

Ha túl tudunk lépni romantikus lelkületű szerzőnk "univerzum", "világmindenség" és "apokalipszis" léptékű túlzásain, ha megfelelő helyen tudjuk kezelni a túlcsorduló hazaszeretet túlkapásait, akkor egy izgalmas, élvezetes és fordulatos kalandregényt kapunk egy történelmi panorámaképbe ágyazva. A Baradlay-klán hányatott sorsán keresztül bepillantást nyerhetünk a 1848-as szabadságharc és az azt követő megtorlások világába. Tehetjük ezt egy olyan szemszögből, amit a történelemkönyvek mind hiányolnak: az egyénéből. Láthatjuk, hogy míg a nagypolitika fent munkálkodik, addig lent, a közemberek között milyen játszmák folynak, ki hogy próbál érvényesülni, vagy éppen életben maradni. 

Jókai megmarad fatalistának karakterei megformálásakor is: főhőseink vagy földreszállt angyalok és istenek, vagy épp az ördög földi helytartói - egyszóval tökéletes kontrasztok találnak egymásra, még inkább kiemelve a másik jellegét. Természetesen a hazafias lelkület itt is megmutatkozik: a magyarok mindig egy kicsit jobbak, erősebbek, okosabbak az osztrákoknál vagy az oroszoknál - de ezt a részrehajlást igazán nem róhatja fel senki Jókainak.