Még a karácsonyi hangulat totális berobbanása előtt szerettem volna sort keríteni Alekszijevics könyvére, ami eddigi tapasztalataim alapján nem ígérkezett szívderítő olvasmánynak. Egy dicstelen kitérő után, ami Diderot rövid kis filozófiai írásának csúfos félbehagyását jelentette, rászántam magam a Fiúk cinkkoporsóban-ra. A fehérorosz írónő témaválasztásai mindig bátrak: írt már a csernobili atomkatasztrófa áldozatairól, a II. világháborút gyerekként túlélők traumáiról, ezúttal pedig az afgán-orosz "konfliktus" 18-19 éves kiskatonáiról és családjaikról. Csupa olyan téma, amit a szovjet/orosz államvezetés nagyon szeretett volna titokban tartani, vagy legalábbis kedvezőbb színben feltüntetni.

Ám a Szovjetunió bukása után nyílt egy kis ablak a sajtószabadság, a szabad véleménynyilvánítás és úgy általában a demokrácia felé, és néhány eltökélt író, újságíró napvilágra hozhatta az igazságot sok olyan eseményről, aminek valódi arcáról csak suttogni mertek az emberek. Ez az ablak most újra becsukódni látszik, de Alekszijevics műveit már nem lehet meg nem történtté tenni: azok eljutottak a világ minden részére és örök tanúságtételei maradnak egy romlott hatalom működésének. 

A nyolcvanas évek nem tűnnek olyan távolinak, mégsem jutott el hozzánk sok információ az orosz-afgán háborúról. Még az időben és térben messzebbi vietnámi harcokról is többet tudunk, pedig azt nem egy kvázi szomszédos ország vívta, hanem egy másik kontinensen lévő. A szovjet (majd orosz) propaganda nem szerette volna nagy dobra verni, hogy a néhány hónaposra tervezett afgán hadműveletük bizony nem úgy sikerült, ahogy tervezték - utólag már tudjuk, hogy 9 évig húzódott, mindkét fél számára jelentős veszteségekkel járva.

Alekszijevics interjúiból képet kapunk a borzalmas körülményekről, amik között a fiatal, sokszor tapasztalatlan fiúk és lányok küzdöttek: kevés, vagy romlott ellátmány, ósdi, használt felszerelés, a higiénia teljes hiánya. Sokakat átveréssel vagy kényszerítéssel vettek rá az afgán kiküldetésre, és fogalmuk sem volt róla, mi vár ott rájuk. A naiv, hazájukra büszke kamasz fiúk először szembesültek azzal, hogy a hatalom számára értéktelenek, feláldozhatók. Többen őszintén beszéltek a hadsereg egyre romló moráljáról, hogyan csicskáztatták az idősebb katonák a fiatalabbakat, vagy hogyan kereskedtek szinte bármivel. Rengetegen szenvedtek maradandó sérüléseket, 20 éves fiúknak karok, lábak nélkül kellett szembenézniük a hátralévő életükkel. A hazatérés sem kárpótolta őket, a távollétük alatt megváltozott politikai hangulat miatt az afgán háború értelmetlenné, a katonák feleslegessé, sőt, kínossá váltak. Talmi juttatásokkal próbálták elhallgattatni őket, miközben sokukat háborús bűnösnek kiáltották ki.

A túlélők mellett Alekszijevics megszólaltatta az otthon maradt családtagokat is, elsősorban az anyákat. Elképzelhetetlen a fájdalom, amit gyerekeik elvesztése okozott, és a megrázkódtatás enyhítésében egyáltalán nem volt partner az állam, sőt: csak hosszú hónapok múlva, méltatlan állapotban temethették el fiaikat, kerülve a feltűnést és az elégedetlenkedést. Szenvedést szenvedéssel összemérni persze nem lehet, de azok a szülők is a pokolban érezték magukat, akikhez ugyan visszatértek a gyerekeik a háborúból, de az ott átéltek annyira traumatizálták őket, hogy teljesen megváltozott a személyiségük, és képtelenek voltak visszailleszkedni a társadalomba.

A Fiúk cinkkoporsóban egy bátor és őszinte mű, a maga korában, a sajtószabadsággal épp csak ismerkedő Kelet-Európában pedig kész szenzációnak számíthatott. A fehérorosz és orosz társadalmat megosztotta, valóságos társadalmi látleletet kapunk a könyvre adott reakciók olvasásakor. Külön figyelmet érdemel az a per, aminek leiratát a kötet végén közölte is Alekszijevics. Ennek során néhány, korábban őszintén nyilatkozó édesanya megrágalmazta az írónőt, hogy elferdítette a mondataikat, és kedvezőtlen színben tüntette fel fiaikat. Hogy miért fordultak az egyetlen olyan személy ellen, aki meghallgatta őket és empatikus volt velük, sajnos könnyen érthető: a vak kétségbeesés késztette őket rá, amiért a számukra legdrágább személy halála teljesen értelmetlen volt. Az írónő interjúiból kiderült, hogy ez a háború nem egy hősies, nemes ügy volt, hanem egy elhibázott politikai stratégia - és akinek egyetlen vigasza eddig az volt, hogy a gyereke legalább az igaz ügyért harcolva vesztette életét, ezt képtelen elfogadni. 

Az interjúk és a kötetre adott reakciók egy végletekig traumatizált társadalmat tárnak elénk, aminek hosszú évekre lenne szüksége, hogy az elszenvedett eseményeket kiheverje - sajnos nem úgy tűnik, hogy ez egyhamar megadatik számukra.

(megj.: Bár az utolsó mellékelt fotó a vietnámi háborúban készült, az üzenet a mai napig érvényes.)

Nem is tudom mire számítottam a könyv különös címe alapján - talán valami háborús-lélektani történetre, amiben a főhős ráeszmél az emberi (és állati) életek feláldozhatóságára - hamar kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, a helyszín egy idilli üdülőhely a 30-as évek Amerikájában. Lelkes fiatal párok ropják a táncot egy maratoni táncversenyen, talpuk alatt morajlik a tenger, a rádióból bömböl a zene - mi kell még a tökéletes nyaraláshoz? 

Ám ez csak a felszín, hiszen nem véletlen vált klasszikussá McCoy kisregénye. Bár nem a harctéren játszódik, és nem ömlik patakokban a vér, ebben a békés tengerparti városkában ugyanolyan ádáz küzdelem folyik a túlélésért. A táncosok hosszú heteken át versenyeznek a továbbjutásért, lábukról lekopik a cipő, serkentőszereket kapnak hogy folytatni tudják a mulatságot. A szabályok szigorúak: egy óra és ötven perc táncolás után jár 10 perc pihenő, csak ilyenkor lehet aludni, mosdóba menni, enni-inni. A rendezők az éjjel-nappal zajló viadal monotonitását "vágtákkal" és egyéb attrakciókkal igyekeznek megtörni, hogy minél nagyobb közönséget vonzzanak be. 

A párok célja nem csak a sportteljesítmény, hanem a szponzorok kegyének elnyerése is, ugyanis tőlük várhatnak olyan jutalmakat, mint egy új pár cipő vagy tiszta ruha (amin az adott cég logója szerepel). Ahogy fogynak a versenyzők, úgy válik egyre kiélezettebbé a küzdelem, és többen taktikázni kezdenek, hogy kedvezőbb színben tűnjenek fel a nézők előtt.

Mindezt két táncos, Robert és Gloria sorsán keresztül látjuk, akik csak a verseny előtt ismerkedtek meg. A két fiatal között azonban nem bontakozik ki semmilyen romantikus szál, ez nem az a fajta történet. Sőt, egyre nehezebben viselik el egymást, így a versenyen sem tudnak úgy teljesíteni, ahogy szeretnének. A táncmaraton végül tragikus véget ér, Robert és Gloria külön-külön tervezi a jövőjét. Ám aztán sorsuk örökre összefonódik, miután Gloria egy óriási szívességet kér a fiútól. 

Látható tehát, hogy nagyon távol vagyunk egy idilli, boldog történettől, McCoy kisregénye a fényes, csillogó máz repedéseibe hatol, és megmutatja, milyen keserű is a valóság. A két világháború között tomboló gazdasági válság nyomán súlyos társadalmi problémák törtek a felszínre, amiket még az "amerikai álom" szirupjával sem lehetett megédesíteni. Így válhatott egy olyan élvezetes, örömteli tevékenység, mint a tánc is küzdelemmé, a bálterem pedig küzdőtérré. A gondtalan fiatalok a showbiznisz fogaskerekeivé, teljesítményük nézettséggé és persze nyereséggé. Ebben a könyörtelen környezetben Gloria fogalmazza meg egy egész korosztály reményvesztettségét, kiábrándultságát és kilátástalanságát. Ő az, aki kimondja generációjának traumáit, aki szavakba önti az emberek fejében motoszkáló, de elnyomott gondolatokat. 

Gloria testesít meg minden negativitást, amit a társadalom igyekszik elfojtani, elleplezni és nemzetiszínű zászlókkal eltakarni. Éppen ezért ellenszenves figuraként jelenik meg előttünk, akit egyik szereplő sem kedvel. Robert, az ambíciózus, jobb sorsra érdemes fiatal férfi sem igazán érti meg őt, és állandóan a szemére veti, hogy milyen összeférhetetlen és goromba. Végül aztán Gloria mindent bekebelező negativitása a fiút is magával rántja.

A Rizsporos hétköznapok sorozat szerzője ebben a kötetben nem hétköznapi nők mindennapjait tárja elénk, hanem híres-hírhedt nők renoméját igyekszik helyreállítani. Ez legalább ugyanannyira hiánypótló vállalkozás, mint a láthatatlan történelem megidézése: asszonyok, feleségek, lányok sorsán keresztül egészen más megvilágításba kerülnek még a jól ismert események is. Ezúttal azonban ismertnek hitt nők kerültek a könyv fókuszába, a szerzőpáros arra törekszik, hogy megcáfolja a köztudatban róluk élő téveszméket és méltó helyre emelje őket a közös emlékezetünkben.

Talán felmerül bennünk a kérdés, hogy miért szükséges utólag átírni a történelmet, minek bolygatni olykor évszázadok óta halott nők problémáit? A válasz szerintem kézenfekvő: azért, mert végre megtehetjük. Végre eljutottunk odáig, hogy társadalmi szinten is változásokat lehet elérni azzal, ha kimondunk, tudatosítunk dolgokat, és leszámolunk évszázados berögződésekkel. Végre elkezdtük megkapargatni a nőket ért évezredes tudatos elnyomás jelenségének felszínét, és ahogy egyre mélyebbre ásunk az igazságtalanságok végtelennek tűnő bugyraiban, úgy leszünk képesek áthuzalozni a gondolkodásmódunkat. Ezzel pedig formáljuk a jelent és vele együtt a jövőt is, megváltoztatjuk a nők megítélését és a közbeszédet.

Budai és Zubor munkája úttörőnek számít abban a tekintetben, hogy először foglalkozik kizárólag nőkkel, és sok esetben ők az elsők, akik meg mernek kérdőjelezni tankönyvi szinten berögzült dogmákat. Sok olvasónak ez a mű jelenti az első találkozást nőtörténeti kutatásokkal, épp ezért néhol kicsit szájbarágósnak hat - legalábbis nekem, aki már túl van pár egyetemi előadáson hasonló témákban. Mivel ez a "belépőszint", ezért elég vékony jégen jár, tudományosság és bulvár között egyensúlyozva. A szerzőknek komoly témát kellett befogadható stílusban feldolgozniuk, olvasók széles köréhez eljutni anélkül, hogy szenzációhajhásszá válna a kötet.

"Megrágalmazott híres nők igaz története" a mű alcíme, de lehetett volna a "patriarchális társadalom bosszúja sikeres nőkön" is, ugyanis meglepően hasonló sémát követ a bemutatott nők élettörténete. Legyenek bár uralkodók, művészek vagy üzletasszonyok, kortársaik egyikőjüknél sem nézték jó szemmel, hogy nem követték a hagyományos női szerepelvárásokat. Lehettek akármilyen hatalmasak (mint Nagy Katalin vagy Theodóra császárné), tehetségesek (mint Erdős Renée, Marie Curie vagy Coco Chanel), ha nem voltak kellően engedelmesek, megalkuvók és önfeláldozók, a társadalom kegyetlenül megbélyegezte őket. 

Az igényes kivitelezésű kötetben több mint húsz kivételes nő sorsa rajzolódik ki előttünk, és az őket ért igazságtalanságokat leszámítva elég változatos képet mutatnak. Akadnak köztük jól ismert nevek (Boleyn Anna, Marilyn Monroe, Szendrey Júlia) akikről számos új dolgot tudhatunk meg, de vannak kevésbé ismert nők - nem véletlenül azok, mint például Erdős Renée vagy Pilisy Róza, akiken úgy állt bosszút koruk, hogy megpróbálta kitörölni őket a közös emlékezetből. Nagyjából hasonló a magyar és külföldi nők aránya a kötetben, így eléggé nyilvánvaló, hogy egyetemes jelenségről van szó.

Külön kiemelném a vallási vonatkozású részeket, Mária Magdolna, Éva és Lilith fejezeteit, ahol leginkább világossá válik, hogy a keresztény egyház mekkora szerepet töltött be a nők elleni évszázados elnyomásban. A Biblia sorait és Jézus tanításait figyelmesen olvasva rádöbbenhetünk, hogy micsoda agymosáson mentek át őseink hosszú korokon keresztül.

Bár számtalan rendkívüli női sorsot megismerhettem a könyvből, számomra mégis a bevezető gondolatok voltak a legérdekesebbek. A "kurva" szó részletes elemzése rádöbbent arra, hogy egyetlen szónak milyen ereje van és milyen hatalmi harcok húzódnak meg mögötte - mégis milyen könnyen rásütjük bárkire. 

"S ezért kell nekünk, nőknek nagyon óvatosnak lennünk, amikor a kurva szót használjuk! Mert mint minden elnyomó rendszer, úgy a patriarchális rendszer is akkor tudott és tud a leghatékonyabban működni, ha maguk az elnyomottak működtetik azt."

A svéd szerzőről Nils Holgersson történetét olvasva hallottam először, amit persze gyerekkoromban rajzfilmen láttam. Ki gondolta volna, hogy az aranyos kis mese elvezet egy Nobel-díjas írónőhöz? A Gösta Berling saga az első műve, amivel azonnal berobbant a köztudatba. Bár ez egy felnőtteknek szóló regény, mégis több hasonlóságot mutat a Nils Holgersson-történetekkel. 

Lagerlöf le sem tagadhatná, hogy imádja szülőföldjét, a tájak, az időjárás, a helyi emberek megjelenítéséből is árad a szeretet és a tisztelet. A Gösta Berlingben a látható dolgokon túl igyekezett megragadni a svéd néplélek rejtelmeit is, a közös mondakincs és hiedelemvilág elemeinek beépítésével. Érezni a hideg, sötét skandináv telek komor fenyegetését, ami örök veszélyként mindig ott motoszkál a háttérben, de közben az emberek mégis élik a mindennapjaikat. 

De ki is ez a Gösta Berling? A könyv központi szereplőjeként ő az összekötő kapocs a történetfüzér szemei közt, az ő kalandjait énekli meg ez a modern hősköltemény. Egy csibész, iszákossága miatt kirúgott pap, aki számtalan nő fejét csavarja el, mégis egy igazán szerethető figura. Mégse egy trubadúrt képzeljünk magunk elé, vagy egy Don Juan-féle szenvedélyes "latinlovert", Gösta egy mogorva, szótlan skandináv, aki igyekszik kimaradni a világ eseményeiből, mégis mindig belesodródik - és ha már ott van, hamar a középpontban találja magát. Igazán izgalmas karakter, se nem jó, se nem rossz, mindig a morális szürke zónában mozog.

Egy ilyen főszereplő mellett nehéz labdába rúgni, de Lagerlöf mellékszereplői mégis kidolgozottak és érdekesek. Több nagyszerű női karaktert is megjelenít, akik erősek, bátrak és képesek helytállni egy rideg, maszkulin világban. 

Bár nem ez volt az idei év legizgalmasabb könyve, az egyre hosszabbra nyúló novemberi esték kellemes időtöltése volt az elolvasása.

Nincs mese, ezt a kisregényt le kell nyelni, mint a keserű orvosságot. A gyógyszerrel ellentétben viszont nem ad enyhülést, és nem csillapítja a fájdalmat. A történet végén elmarad a feloldozás, a boldog végkifejlet, ami annyira kijárna a főhősnek. Miért olvassuk el mégis? Mit adhat nekünk egy ilyen kegyetlen regény?

Ha kellemes élményeket nem is, új szemléletet és szélesebb látókört mindenképpen. Móricz ugyanis leszámol a vidéki Magyarország idilli ábrázolásával, a paraszti romantikával. Az ő regényében nincsenek madárdalos mezők, piros arcú pántlikás lányok vagy nagy bajszos, telivér legények. Árvácska (vagy Pösze, vagy Csöre, még rendes neve sincs szegénynek) egy olyan világban kénytelen felnőni, amiben az emberek könyörtelenek, önzőek és szívtelenek. Nyoma sincs összetartásnak, mindenkit a haszonszerzés mozgat, ami csak egy pontig magyarázható a túlélési ösztönökkel. Csörét, az intézeti árvát családok jó pénzért "kikölcsönzik", hogy aztán rabszolgaként dolgoztassák. Az ellátásáért járó pénzt, a központilag biztosított ruhákat felélik, abból a kislány semmit sem lát. Mindig fázik, mindig éhes, kis állat módjára húzza meg magát, hogy elkerülje a legkisebb hibáért járó büntetéseket, a folytonos bántalmazást, megaláztatást.

Mivel a történetet Móricz örökbefogadott lányának, Csibének emlékei ihlették, még azzal sem lehet szépíteni az összképet, hogy Csörében több kislány sorsát sűríti össze az író. Nem, ezek teljesen hétköznapi, megszokott életutak voltak, nem egy, nem kettő, de több ezer gyermek esetében. Torokszorító belegondolni abba, hogy hány gyermek végezhette be szomorú kis életét anélkül, hogy egyszer is megtapasztalhatta volna, milyen érzés szeretve lenni? Móricz a szörnyű kegyetlenkedések bemutatásával nem akar sokkolni minket, hanem fel szeretné hívni a figyelmet erre a felháborító jelenségre. Ahogy a tényfeltáró újságírók manapság, a részletek nyilvánosság elé tárásával azt szerette volna elérni, hogy érdemben foglalkozzanak az "államik" helyzetével. 

Móricz persze nem egyszerű riporterként dolgozta fel Csöre történetét, akkor talán nem is érne el a lelkünk mélyére. A nyelvhasználat tömörsége, szikársága visszaadja a befogadó családok rideg bánásmódját, lelki szegénységét. A cselekmény helyszínének komorsága, kietlensége is a kis árva kegyetlen sorsát tükrözik vissza. Az Árvácska nem egy sima dokumentumregény, annál sokkal több: egy szívfájdító, de méltó és a maga módján gyönyörű megemlékezés minden kisgyerekről, akik nem voltak elég szerencsések, és ebbe a kegyetlen világba születtek bele.

Elég sokáig halogattam A szolgálólány meséjének második részét, de az írónő sem kapkodta el: 35 évet várt a legendás első rész folytatásával. Meg tudom érteni, hiszen nagyon felkavaró, tabudöntögető témáról van szó. Egy kis emlékeztető: A szolgálólány meséje egy olyan disztópikus világot tár elénk, ahol a nőket minden joguktól megfosztották, és feladatkörök szerint csoportokra osztották őket. Erre azért került sor, mert egy rejtélyes vírus szinte teljesen lenullázta az emberiség szaporodó-képességét, és azt a kevés nőt, aki termékeny maradt, lényegében keltetőgépnek használták. Ők lettek a "szolgálólányok", akiket addig cserélgettek egymás közt a családok, amíg vagy belehaltak a gyerekszülés komplikációiba vagy beleőrültek az elviselhetetlen lelki teherbe. Néhányan megpróbáltak fellázadni a kegyetlen rezsim ellen, köztük a főszereplő, Offred is.

A Testamentumok visszarepít minket Gileád komor világába, de szakít az egy szálon futó történetvezetéssel, és három irányból indítja el a cselekményt. A három főszereplő lassan összefonódó sorsán keresztül megismerjük a puritán teokrácia kialakulásának és bukásának körülményeit. Az írónő elmondása szerint csak olyan intézkedéseket, szabályokat, törvényeket emelt be a regénybe, amiket valahol, valamikor a világban bevezettek már nők ellen, így még nagyobb súlya van az eseményeknek. Félelmetesen zseniális és találékony tud lenni az ember, amikor a hatalom megszerzéséről vagy megtartásáról van szó. A gyengébb egyéniségeket megfélemlítéssel, emberi méltóságuk sárba tiprásával törték meg, de az erőseket inkább "beszervezték" és korlátozott hatalmat adtak nekik. Ezáltal ők is az új rend részeivé, sőt építőivé váltak, vagyis most már érdekükben állt annak fennmaradása.

A gileádi nők első generációjának legyőzése után gyerekjáték volt a második, már a rezsim uralma alatt született lányok agyának átmosása. Végtelenül egyszerű volt a módszer: a lányokat nem tanították meg sem írni, sem olvasni. Ez mutatja meg legjobban, mekkora ereje van az írott szónak, a műveltségnek - azok a társadalmi csoportok, akik ebből kimaradnak, teljesen kiszolgáltatottak és manipulálhatóak. Az a kevés nő, aki ennek a tudásnak birtokában volt, egy szűk elitet alkotott, és féltékenyen őrizte azt. Sajnos az is világosan kiderül a regényből, hogy bár egy diktatúrát legnagyobb részben a félelem tart egyben, mégis vannak olyanok, akik élvezik a nekik jutott hatalmat, és szívesen élnek vissza vele. 

Ahogy azonban az már lenni szokott, egy ilyen, mesterségesen létrehozott, természetellenes társadalmi berendezkedés nem működhet sokáig, és bukásra van ítélve. Gileádot egyszerre bomlasztják külső és belső erők, és erre ez a merev társadalom nem tud elég gyorsan reagálni. Mégsem érzünk diadalt vagy eufóriát a regény végén, Atwood ugyanis szenvtelenül, tárgyilagos stílusban, egy egyetemi előadás keretében számol be a Gileád utáni időszakról, a főszereplők sorsát is gyorsan és fájdalommentesen zárja le. Ezért van olyan érzésem, mintha nem női életutakat mutatna be, hanem egy disztópikus társadalmi kísérletet. A regény megjelenése óta eltelt néhány év eseményeinek tükrében azonban hozzá kell tennem, hogy a Testamentumok nem útmutató, hanem tanmese.

Milyen elbizakodott voltam, amikor azt hittem, majd eredetiben, olaszul fogom elolvasni ezt a könyvet. Az első pár oldal (magyarul) meggyőzött arról, hogy ez bizony még így is kihívás lesz, a nyelvi lelemények, régi idézetek, német, francia és latin szövegrészletek nem könnyítik meg az olvasók dolgát. Eco hajmeresztő ugrásokkal köti össze a kultúra különböző színtereit, legyen az történelem, irodalom, zene, vagy popkultúra. Úgy fitogtatja elképesztő műveltségét, hogy közben nem hagy minket az út szélén - durva tempót diktál, de aki kitartó és képes lépést tartani vele, maradandó élménnyel gazdagodhat.

Három értelmiségi, akik egy könyvkiadónál dolgoznak, szórakozásból megalkotnak egy összeesküvés-elméletet, a "Terv"-et, ami magyarázatot adhat létünk értelmére - majd megdöbbenve tapasztalják, hogy a tervük "működik", és akár igaznak is bizonyulhat. Bonyolult fejtegetésekkel, történelmi események átértelmezésével, kódok feltörésével összekötik Európa olyan, látszólag egymástól független jelenségeit, mint a templomos lovagrend, a párizsi metró, Shakespeare, az alkimisták vagy épp az Eiffel-torony. Mindnek fontos szerep jut a rózsakeresztesek téren és időn átívelő mestertervében - vagyis a három jóbarát agymenésében.

A történet remekül megmutatja, hogy kellő műveltséggel és képzelőerővel bárki könnyedén összeállíthat hasonló elméleteket, néhány logikai bukfenccel eltorzíthatja a valóságot a saját kénye-kedve szerint. Eco regényében nem is a végső titok, a rejtély megoldása a fontos, hanem az ahhoz vezető út. 800 oldalnyi fejtörő, agyszülemény és műveltségi vetélkedő után a legfőbb igazság, amit megérhetünk az, hogy ezt a könyvet mindenképp érdemes többször is elolvasni.

Szerintem nincs olyan ember a földön, aki ne hallott volna a Jóbarátok című sorozatról, ami bár több, mint 20 éve véget ért, a mai napig el lehet csípni az ismétléseit ilyen-olyan tévécsatornákon. Ezt a kerek évfordulót kihasználva újra a csapból is a Jóbarátok folyik, feliratos pólók, használati tárgyak, vagy akár legó formájában is próbálják a nosztalgiát pénzre váltani. A múltidézés csúcsa az HBO által tető alá hozott találkozó volt, ahol a színészek először (és sajnos utoljára) gyűltek össze teljes létszámban a sorozat legutolsó epizódjának forgatása óta. Szomorú, de tény, hogy a Jóbarátok körül kiújult hisztériát még tovább fokozta a Chandler-t alakító színész, Matthew Perry halála.

Szóval aki az elmúlt 20 évben nem egy kő alatt élt, biztosan látott legalább egy részt a sorozatból, és biztosan van véleménye is róla. Bár rengeteg rajongója van, sokan ki nem állhatják a Jóbarátokat, és számtalan (néha jogos) kritika érte az idők során. Ez a bejegyzés azonban nem a tévéműsort hivatott elemezni, hanem a róla készült könyvet. Austerlitz nyilvánvaló módon felpattant a nosztalgia-vonatra, és a Jóbarátok-hype kellős közepén összerakott egy Jóbarátokról szóló könyvet. Szerencsére a mű nemcsak azt bizonyítja, hogy milyen remek üzleti érzéke van, hanem hogy az íráshoz is ért. Ügyesen adagolja a bulváros kulisszatitkokat a médiatörténeti és társadalomtudományos fejtegetések közé, így sikerül elhelyeznie a sorozatot a kilencvenes évek Amerikájában, rávilágítva azokra a tényezőkre, amiktől ekkora felfoghatatlan siker lett ez a hat fiatalról szóló sorozat.

Szaftos kulisszatitkok mellett tehát végigkövethetjük azt a számomra rendkívül izgalmas kreatív folyamatot, ahogy egy kultsorozat létrejött. Láthatjuk, hogyan működött együtt egy csapatnyi tehetséges és elhivatott ember, hogy megalkossanak valamit, amiről kezdetben sejtelmük sem volt, mekkora siker lesz. Austerlitz felvázolja azokat a társadalmi viszonyokat és a médiában uralkodó állapotokat, amik hatással lehettek a Jóbarátokra: ez volt az első vígjátéksorozat, amiben nem egy család áll a középpontban, hanem egyedülálló fiatalok. New York is itt debütál mint sorozat-helyszín. 

Az előkészületek után a legfontosabb lépés a karaktereket megformáló színészek megtalálása volt, ami nem ment könnyen. A készítők nem voltak hajlandók kompromisszumokat kötni, így egészen hajmeresztő módokon érték el, hogy egy-egy színész bekerülhessen a produkcióba: megesett, hogy a színész már elkezdett forgatni egy másik sorozatot, ám a Jóbarátok készítői elérték, hogy a produkció kedvezőtlen műsorsávba kerüljön és így az alacsony nézettség miatt elkaszálják - máris felszabadult a színész. Utólag megérte a rengeteg fáradozás, mert valóban utánozhatatlan a kémia a színészek között.

A készítők és a színészek is csak lassan ébredtek rá, mekkora óriási siker lett a sorozat, és hogy amiben csak ők hittek kezdetben, az mennyi ember életére volt hatással. Ahogy az már lenni szokott a média világában, művészet és üzlet kéz a kézben járnak, vagyis a pénzügyek egyre inkább éreztették hatásukat a készítők munkájában. Mindenki részt akart venni a sikersorozatban, vendégrendezők, vendégszereplők, ám ők Austerlitz szerint csak megbontották a hatosfogat dinamikáját és csak ritkán adtak hozzá a produkcióhoz. 

A könyv természetesen a Jóbarátok lezárását és az utóéletét is alaposan kitárgyalja, így lesz kerek az egész folyamat, amit egy ambiciózus írópáros indított el és egy világméretű kulturális jelenséggé nőtte ki magát.

Régebben nyelvtanuláshoz használtam Collodi klasszikusát, naivan azt gondolva, hogy a Disney-feldolgozást már úgyis láttam, nagy meglepetés nem érhet, biztosan érteni fogom a történetet olaszul is. Ki ne ismerné a csintalan fabábu meséjét, akinek megnő az orra, ha hazudik? Pinokkió az általános műveltség, az európai kultúra része lett, számtalan áthallással és feldolgozással a Bibliától (Jónás és Gepetto is a cethal gyomrában raboskodik) egészen a Shrekig ("Mondd, hogy női alsó van rajtad.")

Maga a történet nem hiszem, hogy bemutatásra szorul, a rosszcsont fabábu legnagyobb vágya, hogy valódi kisfiú lehessen, ám ehhez rengeteget kell tanulnia az életről, arról, hogy mi a jó és a rossz. Ebben segít neki Gepetto, idős apja, valamint Tücsök Tihamér, aki a lelkiismerete lesz, na meg persze a Tündér, aki a legszorultabb helyzetekből is kihúzza. 

A Disney-rajzfilm szirupossága köszönőviszonyban sincs az eredeti meseregény kegyetlenségével, amit nem is ajánlanék kisgyerekeknek. Ebben a szereplőket válogatott módon kínozzák, megégetik, felakasztják, talán csak a szamárrá változtatott fiúk esete szalonképes. Érhető a nevelő célzat, hogy a gyerekek felfogják, a csavargás, az iskolakerülés, a hazugság rossz dolgok, de mai szemmel nézve kissé eltúlzottnak tűnnek a büntetések. Egyből eszembe jutnak a kötelező olvasmányaim, amik nagyjából a Pinokkió korszakának ifjúsági regényei (Légy jó mindhalálig, Kincskereső kisködmön) és legszívesebben eret vágnék magamon. Mindkettő végtelenül szomorú, elkeserítő és tragikus történet, amiktől inkább megóvnám a saját gyerekeimet - bár lehet, hogy modern szülőként túlaggódom a dolgot.

Az is elképzelhető persze, hogy a 19-20. század fordulójának gyerekei jóval több ilyen szörnyűséget láttak maguk körül, a betegség, a halál, az elmúlás sokkal szervesebb része volt a mindennapjaiknak. Ezért a nekik szánt történeteknek is kellően rémesnek kellett lenniük, hogy elérjék a kívánt hatást. Ma már sokkal finomabb eszközökkel igyekszünk hatni a gyerekekre, hiszen a világ szerencsésebb felén az életük jóval biztonságosabbá vált.

Pinokkió meséje így ma már inkább a felnőtt olvasókat szórakoztatja, nekik viszont egy tanulságos korlenyomat lehet arról, milyennek képzelték akkoriban a jó és rossz gyerekeket, és milyen eszközöket vetettek be a megnevelésükre.

Ezt a könyvet már több, mint két hete elolvastam, de a sűrűsödő hétköznapokon nem jutott idő arra, hogy írjak is róla  - meg hát nem is igazán tudnék mit. Mert hogyan is kerekíthetnék egy szellemes, szenvedélyes hangon megfogalmazott, ihletett kritikát egy olyan regényről vajmi kevéssé fogott meg? Újra a "veszélyzónából" választottam, ami nekem a 20. század első negyedét jelenti - ebből a korszakból talán még egy alkotást sem sikerült megszeretnem. Ford sajnos nem lett szabályt erősítő kivétel, ez az 1915-ös műve számomra egy gyenge közepes.

Pedig akár jól is elsülhetett volna, általában tetszeni szoktak a házaspárok mikrokozmoszát feltáró, kapcsolati dinamikájukat boncolgató írások, ám ezúttal valahogy egyik szereplő sem volt szimpatikus, sőt, inkább mindegyik ellenszenves volt. Szép dolog realistán, őszintén bemutatni a karaktereket, de Fordnak sikerült annyira hihetővé változtatni őket, hogy a végén már nem is igazán érdekelt, mi lesz velük. A tulajdonságok kiegyensúlyozása miatt teljesen semlegesek voltak a két házaspár tagjai, márpedig aki semmilyen, ahhoz nehéz bárhogy is viszonyulni - még utálni is jobb egy szereplőt, mint semmit sem gondolni róla.

Ford eredetileg „A világ legszomorúbb története” címet akarta adni művének, valamint alcímnek "Egy szenvedélyes történet" került a borítóra, de igazából egyik sem állja meg a helyét. Való igaz, hogy férjek és feleségek szenvednek az érzelmek hálójában, és iszonyú érzelmi viharok dúlhatnak a háttérben, de mi ebből nem sokat érzékelünk, ugyanis a történetmondás stílusa teljesen szenvtelen, már-már flegma.

A szerző narratív technikája rendkívül furcsa, ide-oda ugrál az időben, fontos részletek felett elsiklik, lényegtelen dolgokon viszont hosszan elidőzik. Ez az élőbeszédhez teszi hasonlatossá, amit a regény elején meg is fogalmaz: szándéka szerint olyan hatást kívánt elérni, mintha egy kényelmes szobában, a tűz mellett ülve hallgatnánk őt, ahogy elénk tárja ezt a nem mindennapi történetet négy ember tragédiájáról. Sajnos ehelyett olyan érzésem támadt olvasás közben, mint amikor számomra közömbös emberekről kell meghallgatnom egy semmitmondó nagymonológot, miközben azon kattog az agyam, hogy ehelyett mennyi fontosabb és hasznosabb dolgot és csinálhatnék.

Most kell erősnek maradni, és nem rávetődni a Nápolyi regények következő részére, hanem tartani magamat az olvasási tervemhez. Nagy a kísértés, hogy egy lendülettel elolvassam az egész regényciklust, annyira magával ragadó a történet, a szereplők dinamikája. Ferrante mesterien ötvözi a melodrámát és a realizmust, miközben karakterei folyton változnak, egyiküket sem lehet beskatulyázni egy fix szerepkörbe. 

A két barátnő, Elena és Lila ifjúkoráról szól ez a rész, na meg persze a hatvanas évek Nápolyáról, annak minden társadalmi vonzatával. A lányok teljesen eltérő utat járnak be, más-más körök nyílnak meg előttük. Lila az első rész végén férjhez ment, az övé a hagyományos háziasszony-szerep, a férj, a szűk és tágabb család minden gondja, a házimunka, a gyereknevelés... Elena eközben egyre műveltebb körökben mozog, nem hagy fel a tanulással, egyre fogékonyabbá válik a körülötte zajló társadalmi folyamatok megértésére. A telepen ő az első nő, aki egyetemre jár és akinek könyve jelenik meg - ezáltal végleg elszakad szülőhelyétől és családjától, hiszen már lassan nem is beszélnek egy nyelvet. 

A könyvek külön megemlítendő sajátossága a nyelvhez való viszonyulás, a szereplők pozícióját pontosan le lehet mérni abból, hogy nyelvjárást használnak, vagy az "irodalmi olaszt". Ez olasz sajátosság, minden tartománynak és nagyobb városnak megvan a saját nyelvjárása, de létezik a Dante által megteremtett, klasszikus és egységes olasz nyelv - ezt tanítják az iskolában, ez a sajtó és a művészetek nyelve is. Egyfajta rangot jelent, ha valaki ékesen és hibátlanul tudja használni. Az írónő kezében egy plusz eszközt is jelent szereplőinek jellemzésére, vagy szándékaik érzékeltetésére. Például Elenának figyelnie kell, hogy a telepi barátaival nyelvjárásban beszéljen, máskülönben nehezen értik meg őt, vagy azt hiszik, hogy felvág. 

A két lány útjai tehát szétválnak, és becsületükre legyen mondva, próbálnak küzdeni ellene, de egyre messzebb sodródnak egymástól. Sokszor nem is értem, mi köti még össze őket, annyira mások a problémáik, annyira nem értik meg egymást. Arról nem is beszélve, hogy akarva vagy akaratlanul mennyi fájdalmat okoznak egymásnak. Lila rendkívül féltékeny Elena tanulmányaira, sokszor érezteti vele, hogy mennyivel okosabb, hogy ez neki is menne. Egyszer biztatja, támogatja, könyvekkel segíti barátnőjét, máskor viszont gonoszul a szemébe vágja, hogy ő még mindig csak egy diák, neki viszont ott a férje, a szép lakása. Elena pedig állandó imposztor-szindrómával küzd, nagyon nehezen hiszi csak el, hogy beillik a művelt emberek társaságába. Kishitűségét Lila harsány szépsége és magabiztossága csak fokozza.

Ez a rész több sorsfordító eseményt is megörökít a lányok életéből, akik mintha ellentétes ívű pályán mozognának: kezdetben Lila tűnik sikeresebbnek jól menő üzletük élén, míg Elena küzd a tanulással, ám aztán fordul a kocka és Elena erőfeszítései lassan megtérülnek, míg Lila magánélete válságba kerül.

Kíváncsian várom, hogy mit tartogat még a két barátnő számára a sors.

Bár fél évbe telt, de végre kiolvastam. Egykori egyetemi tankönyvem eddig türelmesen várt a könyvespolcon, hogy mikor veszem végre rá magam, és februárban eljött az ő ideje. Persze nem egyfolytában olvastam idáig, hanem beékelve egy-egy regény közé, amik után jól jött a váltás, hogy magamhoz térjek a "könyvmásnaposságból". Ha éppen nem volt hangulatom egy regényhez sem, már nyúltam is Bollobás kötetéért. Így azért szép lassan elkoptak az oldalak, egy idő az agyam is ráállt a tudományos szövegre.

Mint minden egyetemi tankönyv, Az amerikai irodalom története is csak akkor válik élvezhetővé, ha nem tanulás céljából forgatjuk. Egy (vagy akár két) félév alatt képtelenség bebiflázni a benne található óriási ismeretanyagot, és őszintén szólva nem is igazán segít ebben. Sokkal inkább tekinthető egyfajta összegzésnek, számvetésnek, hogy tessék, ennyit tudunk és ezt gondoljuk ma az amerikai szerzőkről és műveikről. Érdekes összehasonlítani, hogy a különböző korok szakértői mennyire másként ítéltek meg egy-egy alkotót, vagy mennyire máshogy értelmezték a műveiket. Valószínű, hogy 30-40 év múlva a mai elméletek is elavulttá válnak, vagy legalábbis más mércével mérjük majd az irodalmi műveket, máshová kerülnek a hangsúlyok.

Bollobás Enikő irodalomtörténeti munkája tehát egy pillanatkép a tudományág aktuális eredményeiről (pontosabban a 20 évvel ezelőttiekről), és remekül rávilágít arra, hogy egy ilyen jellegű mű sosincs lezárva, sosem lesz kész. Ha sikerül megszoknunk a kissé száraz, tudományos stílust, akkor számos érdekes részre bukkanhatunk benne - de tény, hogy sok mindent azért egyszerűbben is meg lehetett volna fogalmazni, rengeteg kifejezésre létezik hétköznapi magyar szó, ami ugyanúgy kifejezi a lényeget. Ez nem egy tudományos műnél megfigyelhető, és nagyon zavaró tud lenni. Ahogy Einstein is rámutatott, "ha valamit nem tudsz egyszerűen elmagyarázni, akkor nem is érted eléggé" - vagy csak nem a megértetés, hanem a tényközlés a célod.

Minden nyáron igyekszem legalább egy "nagy klasszikust" beiktatni az olvasmányaim közé, mert ilyenkor több időm van belassulni és elmerülni a több száz éves féltéglák világában. Tavaly így sikerült a Middlemarch-ot újraolvasnom, idén viszont egy számomra új és ismeretlen, de nem kevésbé híres könyvre vállalkoztam. Szerencsére kellemesen csalódtam és a várt szenvedés helyett Thackeray egész élvezetesen vezetett végig a 900 oldalas művén. 

Köszönhető ez őszinte és humoros hangvételének, ahogy kicsit sem veszi komolyan sem magát, sem a szereplőit, mégis képes olyan üzenetet megfogalmazni, ami a mai napig érvényes. A "hiúság vására", ami az egész történet keretét adja, olyan hely, ahol mindenki többnek, hatalmasabbnak és gazdagabbnak akar látszani, mint amilyen. A külsőségek, a látszat sokkal többet számít, mint a belső értékek - ismerős, ugye? Úgy tűnik, ez egy olyan örökérvényű emberi sajátosság, amin sosem tudunk változtatni - de legalább ilyen remek művek születhetnek róla.

A szórakoztató történetvezetésen kívül a karakterábrázolás is a könyv erőssége, Thackeray őszintén, sablonok nélkül jeleníti meg szereplőit. A két női főszereplő, Becky és Amelia akár egymás ellenpontja is lehetne, de mégsem egyszerűsíthető le ennyire a képlet, mindkettejükben van jó és rossz is, az író pedig ránk bízza, hogyan ítéljük meg őket. Becky egyébként a korszak irodalmának egyik legizgalmasabb figurája, olyan nő, aki fényévekkel megelőzi a korát. Nem éri be az egyszerű házitanítói szereppel, amire a származása és a társadalom merev szabályai kárhoztatnák, ambíciózus és karizmatikus személyisége az angol társaság elitjébe repíti. Hogy ezért át kell gátlástalanul át kell gázolnia mindenkin, vagy át kell hágnia alapvető erkölcsi normákat, nem okoz számára gondot. A férfiakat az ujja köré csavarja, a nőket kijátssza egymás ellen - igazi manipulatív dög, akit senki sem tekint igaz barátjának, mégis rajonganak érte. Sziporkázó elméje, gyors észjárása valóban elképesztő, ahogy az is, hogy minden helyzetben feltalálja magát. Elbűvölő személyiségének köszönhetően sok mindent elnézünk neki, az egyetlen fájó pont, ahogy a gyermekével bánik - bár igazából nem illene hozzá az anya-szerep.

Annál inkább a szinte már szentté avatott Amelia-hoz, aki Richardson Pamelájához hasonlóan az erényes nő mintaképe. Szinte már rögeszmésen ragaszkodik kezdetben jegyeséhez, majd elhunyt férje emlékéhez, de emiatt az elvakult szerelem (vagy inkább mánia) miatt nem veszi észre a férfi hibáit, hogy mennyire érdemtelen a szerelmére. Annyira elmerül a halott férfi magasztalásában, hogy nem veszi észre a körülötte lévők nehézségeit, vagy hogy ki az, aki egész életében támogatta és őszintén szerette. Csak amikor végleg kicsúszna a kezei közül a pórázon rángatott rajongója, akkor döbben rá, mit is veszíthet. De vajon valódi szerelem-e ez, vagy csak a megszokás nyugalma? Thackeray ebben az esetben is meghagyja nekünk a döntés jogát.

Ezek után a regény lezárása sem a sablonos, a "jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik"-klisé, hiszen ki is az igazán jó vagy gonosz ebben a történetben? Amelia sokévnyi szenvedés után végre szenvedélyes szerelemre gyúl és viszonozza az érte rajongó férfi érzelmeit? Hát... majdnem, inkább fogalmazzunk úgy, hogy életében először lesz egyenrangú fél egy kapcsolatban. Na és Becky elnyeri méltó büntetését a sok cselszövésért és ármánykodásért? Ugyan, dehogy. Bár megjárja a poklot, sorsa mégsem az egyértelmű bukás - ne féltsük Becky-t, ő a jég hátán is megél.

A francia szerző nem a finomkodó stílusáról ismert. Mind témaválasztása, mind pedig szókimondása enyhén szólva is provokatív. Ennek csak egyik oldala a figyelemkeltés, a másik inkább az elgondolkodtatás: Houellebecq nem fél állást foglalni (legalábbis szereplőin keresztül) olyan megosztó, de mindenkit foglalkoztató ügyekben, amiket mások inkább elkerülnek, vagy semmitmondó "píszí" szólamokkal intéznek el. Ez a bevállalósság nyilván azzal a kockázattal jár, hogy az olvasók egy részét elveszítheti, cserébe viszont felszabadító erejű is, hiszen nincsenek korlátok a szereplők, a cselekmény vagy a választott téma előtt sem. 

A Platform ennek megfelelően azt járja körül, hogy a szexturizmusnak milyen erkölcsi, társadalmi és gazdasági következményei lehetnek. Ehhez Houellebecq behatóan tanulmányozta az idegenforgalom folyamatait, utánajárt olyan népszerű turistacélpontok történelmének, mint Thaiföld vagy Kuba, de legfőképpen a nagy nemzetközi szállodaláncok helyi működését mutatja be. A multicégek vezetői nyereséges üzleti modellein levezetve valóban működőképesnek, sőt sikeresnek tűnhet az "Afrodité-program", ami lehetővé tenné, hogy a helyi prostituáltak, happy finish-masszőrök és társaik a szállodákban végezhessék szolgáltatásaikat, vagyis legalizálná a szexipart. A nyugati civilizáció szempontjából ez egy remek módja a turizmus felvirágoztatásának (Houellebecq karakterei legalábbis nagyon meggyőzően érvelnek), de nem veszik figyelembe a célországok vallási berendezkedését.

Míg a francia szerző a Behódolás című regényében már az iszlám térnyerését vizionálta, addig ebben a korábbi művében a nyugati kultúrával szemben fellépő fenyegető erőnek állítja be ezt a vallást. A globalizáció egyik legnagyobb problémája a különféle kultúrák találkozása közben az értékek ütközése: ami az egyik szerint elfogadható viselkedés, a másik szerint súlyos bűn. Ez a konfliktusforrás robban (sic!) a Platform végkifejletében, véget vetve minden üzleti és magánéleti tervnek, ambíciónak amit hőseink addig dédelgettek.

A társadalmi-üzleti szál mellett ugyanis kibontakozik főhősünk, Michel története is, aki egy negyven éves, francia férfi, aki Párizsban él és nem boldog. Élete céltalan, nincs igazi kapcsolata senkivel, csak a tévéjével. Apja halála után aztán részt vesz egy thaiföldi utazáson, ami - legyen akármilyen közhelyes - megváltoztatja az életét. Megismerkedik Valerie-vel és szenvedélyes viszony alakul ki köztük - Houellebecq tényleg nem fogja vissza magát, a könyv hemzseg a pornográf jelenetektől. Valerie minden vágyát valóra váltja, ő a tökéletes nő - mármint akit egy férfi szereplő és egy férfi szerző el tud képzelni. Itt Houellebecq az egyén szintjén is körüljárja a szex szerepét és fontosságát, és nem fél egyoldalú lenni: az ideális nő szerinte mindig kapható a szexre, könnyen eljut a csúcsra, benne van az édeshármasban, sőt, ő maga szervezi meg azt. Ennek a kritériumnak nem felelnek meg a nyugati nők, mert ők túl önzők, ezért van szüksége a nyugati férfiaknak az ázsiai örömlányok odaadására - és ezért működne a szexturizmus. Valerie az üdítő kivétel, és Michel végre életre kel: boldog, tele van tervekkel, néhány hónap alatt annyit él, mint más egész életében.

Már-már elhisszük a happy endet, de Houellebecq nem az az író: Michel álmai egy csapásra véget érnek, ahogy az üzleti befektetés reménye is befuccsol. Mintha a felsőbb igazságszolgáltatás szólna közbe, Michel nem érdemel második esélyt az élettől, nem kap bebocsátást a földi paradicsomba, ahhoz túl hitvány életet élt 40 éven át. Mintha ő vezekelne a jóléti társadalom összes bűnéért - ami bizonyos szinten jogos, hiszen az egész szexturizmus-program az ő ötlete volt. Bármilyen letaglózó is a regény vége, mégis így érzem kereknek, és így képes Houellebecq egyensúlyt teremteni. 

A fél júliust ezzel a monumentális regénnyel töltöttem, ami mind terjedelmében (990 oldal), mind méretében (kb. féltégla) igazi kihívást jelentett. Egy ekkora könyvet nem visz magával az ember sehová, hanem otthona nyugalmában, a kanapé-ágy-terasz Bermuda-háromszögébe zárva, csuklóját zsibbasztva merül el az oldalrengetegben. Szerencsés esetben a történet magával ragadja, és megfeledkezik minden zavaró tényezőről - Rutherfurdnak ezt majdnem sikerült is elérnie, de azért maradt bennem egy kis hiányérzet még ezer oldal után is.

A könyv egy igazi, hamisítatlan történelmi regény, ami több család generációinak történetét mutatja be London kétezer éves történelmébe ágyazva. A rómaiak korától egészen a 20. századig ível a cselekmény, kitérve minden jelentősebb eseményre ami az angol történelemből ismerős lehet. Rutherfurd megörökíti a rómaiak megérkezését, a normannok hódítását, a Magna Charta létrejöttét, számos trónfosztást- és szerzést, a Wat Tyler-féle felkelést, VIII. Henrik udvarát és az anglikán egyház kialakulását, Chaucer műveit, Shakespeare színházát, de nem maradhat ki a nagy tűzvész, a pestisjárvány vagy London bombázása sem. Természetesen a nagy földrajzi felfedezések és az ipari forradalom hatásait is bemutatja, láthatjuk, hogyan veszi át a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem után a bankszakma a vezető szerepet.

Óriási tabló ez, és Rutherfurd rengeteg szálat mozgat minden fejezetben, jó érzékkel adagolva a történelmi leckéket és a szereplők életének epizódjait. Látszik, hogy gondosan ügyelt arra, hogy London minden szegletét, társadalmi csoportját, fontosabb épületét megjelenítse a könyvben, de ez a nagy igyekezet több hátránnyal is járt. Az első, ami nekem a legnagyobb hiányérzetet okozta, hogy nem maradt energia és tér egy, a generációkat összekötő, magasabb minőség beemelésére. Ahogy az Apák könyvében, a Száz év magányban vagy az Éjfél gyermekeiben, ahol szintén családtörténeteket olvashatunk, mégis belekerült valami plusz, egy kis mágikus, elvontabb sík. Bár ezeknél a regényeknél valamivel szűkebb a fókusz, kevesebb embert szerepeltetnek vagy rövidebb időt ölelnek fel, mégis úgy éreztem, hogy kapok valami kis extrát a rengeteg név és esemény darálásán felül.

Hosszú távon - és 990 oldal annak számít - az sem szerencsés, hogy minden fejezetnél "újraosztják a lapokat", azaz mindig új szereplők, új kapcsolati háló és új konfliktusok szövevényébe csöppenünk. Ezt egyrészt fárasztó követni, másrészt pedig megfosztja az olvasót attól a lehetőségtől, hogy egy kedvencet válasszon magának. Vannak ugyan szimpatikusabb és kevésbé megnyerő karakterek, de egy idő után már nem veszi az ember a fáradságot, hogy 50 oldal erejéig beleélje magát a szereplők helyzetére.

Rutherfurd szándéka valójában inkább a város történelmének illusztrálása lehetett különböző státuszú emberek életén keresztül. Ez alapján viszont remek munkát végzett, hiszen láthatunk kéményseprő utcagyereket, prostituáltat, a Temzéből kifogott holttestek zsebeit kutató folyami guberálót, tisztes mesterembereket, kereskedőket, de ügyvédeket, bankárokat, sőt arisztokratákat is. Közéjük teljesen természetes módon szövi be a valódi történelmi személyiségeket, akik Anglia sorsát alakították az idők során. Bár néha kicsit soknak tűnt a történelmi magyarázó rész, de szükséges volt a fejezetek közti események összekapcsolásához és a szereplők változó körülményeinek megértéséhez. Nekem külön tetszettek a különféle kifejezések, helységnevek eredetének ismertetései.

A generációk egymásutániságát követve néhány tanulságot azért leszűrhetünk. Az emberek közti konfliktusokat szinte kivétel nélkül a szerelem, a pénz, a vallás vagy a hatalom okozza. Éljenek bármely korban is, az emberek ugyanolyan hévvel képesek gyilkolni egymást mondvacsinált jelszavak mögé bújva - csak motívum változik. Elválaszthatja őket a származásuk, a vallásuk, a politikai nézetük, de még csak olyan banális dolog is, hogy a Temze melyik oldalán születtek. 

Láthatjuk azt is, hogy a kisemberek gondjai mit sem változtak az évezredek alatt: szinte ugyanolyan kiszolgáltatott a mindenkori hatalomnak egy római kispolgár mint egy inas vagy halászlegény a középkorból, vagy akár egy köztisztviselő a modern korban. Az életkörülmények ugyan javultak, de mégis mintha mindig ugyanazokkal a gondokkal küzdenének az emberek: a társadalmi konvenciók, a hatalom visszatartó ereje, a kilátástalanság minden korban próbára teszi őket, és csak az egyéni rátermettségen na meg a vakszerencsén múlik, hogy ki képes kitörni és ki bukik el. 

A Temze pedig örökös tanúja ezeknek a hányatott sorsoknak, és magával viszi a város minden szennyét, bánatát és örömét. 

Végre egy olyan regény a 17. századból, ami befogadható, elolvasható és már-már élvezhető is. Az Oroonoko jelentőségét nem irodalomtörténészek aggatták rá, hanem az egyszerű olvasó is könnyűszerrel megérheti: ez az első olyan irodalmi alkotás, ami a feketéket jóindulattal és elfogadással közelíti meg. Természetesen hosszú út vezet még a teljes egyenlőségig, és sok jelenetnél felszisszen a 21. századi, felvilágosult olvasó (vagy elégedetten csettint, nagy az Isten állatkertje), mégsem vitatható el Aphra Behn toleráns és pozitív írásmódja.

Oroonoko egy afrikai herceg, aki kivételes tulajdonságokkal rendelkezik: művelt, intelligens, bátor, erkölcsös és délceg. Beleszeret a szintén tökéletes Imoindába, ám őt a király is kiszemelte magának. Több szerencsétlen fordulat után elszakadnak egymástól és rabszolgák lesznek. További, ezúttal szerencsés fordulatok után újra egymásra találnak, és Oroonoko kirobbant egy rabszolgalázadást. A két hősszerelmes sorsa a felkelés leverésével megpecsételődik, egészen kegyetlen és tragikus módon zárul történetük.

Miután elismertük Behn kétségkívül újító és merész "faji" megközelítését, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a társadalmi osztályok terén nem sikerült ugyanilyen elfogadónak lennie. Vagyis a regény szempontjából jelentős fekete személyek egytől-egyik a helyi arisztokrácia tagjai, a köznép ugyanúgy mehet a levesbe, mint a fehérek esetében (bár ez is egy módja az egyenlőségnek...). Oroonoko-t még a regény alcímében is "királyi rabszolgaként" nevezik, így emelve ki őt a tömegből.

Ha már kötözködés, álljunk bele rendesen: Behn regénye tipikus példája annak a pszichológiai modellnek, ami a sztereotípiák igazolását mutatja be. Leegyszerűsítve a "kivétel erősíti a szabályt" törvényeként lehetne leírni ezt a jelenséget, amikor azt mondjuk, hogy "én ismerek feketéket/cigányokat/zsidókat (hogy csak a leggyakoribb előítéleteket említsem), de AZOK rendesek...". Behn ugyanezt teszi amikor a remek tulajdonságokkal rendelkező Oroonoko-t (és párját, Imoindát) a többi fekete bőrű ember fölé helyezi. Ők azok a kivételes egyének, akik piedesztálra emelésével azt a csüggesztő üzenetet küldte (szerintem akarata ellenére) a többi, egyszerű fekete rabszolgának Behn, hogy "ha majd ti is ilyen szépek és okosak lesztek, csak akkor lesztek méltók a figyelmünkre".

Miután így szétcincáltam az egyik első angol regényt, lezárásként mégis újra a védelmembe venném, hiszen igazán nem fair több, mint 400 évnyi társadalmi fejlődés után elért értékeket számon kérni egy hosszú és keserves folyamat legelején álló könyvtől és szerzőjétől. 

Az angol szerző elég komoly novellacsokrot tett le debütáló műveként az asztalra. Van itt minden: vérfertőzés, perverziók és traumatizáló kapcsolatok. Mellbevágó élmény ilyesmiről olvasni, de McEwan képes arra, hogy művészi szintre emelje ezek bemutatását. Nem szépíti vagy enyhíti a testi vagy lelki abuzálás tényét, hiszen arra nincs mentség, hanem mélységet ad: utánamegy annak, hogy honnan is erednek ezek a kicsavarodott érzelmek, milyen háttérrel rendelkezhet egy ilyen személy. Nem menti fel bűnei alól, de nem is tetszeleg a vádló erkölcsi fölényében, mindössze elénk tesz karaktereket, élethelyzeteket, és ránk hagyja, milyen ítéletet hozunk róluk.

A nyolc novella együtt hatásos igazán, a számos visszatérő motívum megerősíti egymást. Ilyen például a vizek, vízpartok, folyók szerepeltetése: jelenthetnek megtisztulást, de halálos veszélyt is egyben. Gyakran megjelenik a szerepjátszás is, például a testvérek papás-mamás játékában, egészen a különc nagynéni beöltözős vacsoráiig, amire fiatal unokaöccsét kényszeríti. A legrövidebb történetben egy színjátszó csoportot látunk egy intim jelenet próbája közben, ahonnan végül csak azt a párt űzik el, aki nem játszik szerepet.

A legtöbb történet kiindulási pontja valamilyen gyermekkori trauma, egészségtelen szülő-gyerek viszony. Az egyikben például egy anya kisbabaként neveli kamasz gyerekét, nem engedi felnőni, így a fejlődésben megrekedt fiú egész életében az anyaméhbe vágyik vissza - így kerül egy szűk és sötét szekrénybe. A novellák főszereplői kamaszok, akik a gyerekkor és a felnőtt élet határmezsgyéjén kóborolnak - ez egy igen labilis időszak, és McEwan megmutatja nekünk a sötétebbik oldalát.

Akadnak egészen sokkoló darabok is a sorban, amik már Stephen King egy-egy agyamentebb ötletére hajaznak, de McEwan végig képes megőrizni egységes stílusát, hangulatteremtő erejét, amik később majd olyan remekeiben bontakoznak ki igazán, mint a Vágy és vezeklés.

Jean Brodie egy igazán megosztó személyiség: tanítványai bálványozzák, kollégái és felettesei féltékenyek rá - de abban mindannyian egyetértenek, hogy a 40-es éveiben járó tanárnő igazi egyéniség. Hogy ezt az egyediséget miként fogadja be a 30-as évek képmutató Edinburgh-i társadalma (sehogy), és milyen nyomot hagy tanítványaiban (mélyet), szépen összerakhatjuk a váltakozó idősíkok közt ugráló, egyszerre humoros és elgondolkodtató regényből.

Tanárként magam is sokszor morfondírozom azon, hogy egy-egy szónak, gesztusnak mekkora jelentősége lehet egy diák életében, melyek azok a megnyilvánulásaim, amikre esetleg évek múlva is emlékezni fognak. Egy pedagógus a szülők után a másik legfontosabb referencia-személy: egyszerre jelenti a hatalmat aki ellen lázadni "kell", és meghatározó példakép is, akire felnézhet a diák. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen értékeket, világszemléletet ad át tanítványainak, illetve hogy ezt mennyire direkten teszi. Jean Brodie-t nem igazán foglalkoztatja ez a probléma, az ő feltett szándéka, hogy a rábízott lányokból a társaság "krémjét" faragja - jelentsen ez bármit is - és ennek érdekében a világról kialakított sarkos véleményét kéri számon a kislányokon. Az iskolai tantervben megszabott tananyag helyett saját életének kalandjaival, magánéleti gondjaival traktálja őket, mert szerinte ezekből rengeteget lehet tanulni. Így a hat kiskamasz hamar a felnőttek játszmái közepette találja magát, amiből kezdetben nem sokat értenek.

Ahogy aztán formálódik a személyiségük, úgy változik a viszonyuk is imádott tanárukkal: vannak, akik fellázadnak, mások hűségesek maradnak - ahogy ez lenni szokott. Brodie kiasszony viszont a lázadást árulásnak titulálja, és ezzel fénykorának le is áldozik. Az igazán egyszerű történetet az idősíkok váltogatása teszi izgalmassá, felváltva látjuk a lányokat diákként az események sodrában vagy felnőttként nosztalgiázva. Ugyanazt az eseményt idősebb korban újraértelmezik, így más megvilágításban jelenik meg egy-egy karakter. Az egész regény egy folyton változó, alakuló folyam, melynek egyetlen biztos pontja Miss Brodie karizmája. 

A diákjai számára istent játszó tanárnő karaktere az olvasó számára is megosztó jelenség, és ez a vibráló ellentét szimpátia és ellenszenv között plusz izgalmat visz a regénybe. 

Fájdalmas volt végigolvasni és hatalmas megkönnyebbülés volt a végére érni. Száz visszaemlékezés, pillanatkép a II. világháborúról - gyerekszemmel. Az egykori Szovjetunió katonai sikereit - a számtalan sebesült és elesett katona mellett - a szenvedő, éhező gyerekeknek és nőknek köszönheti. Szétszakadt családok, túl korán felnőtté váló gyerekek, soha be nem gyógyuló lelki sebek - mind a háború hozadéka. Sosem volt ez másként és soha nem is lesz, mégis Alekszijevics volt az első, aki nyíltan és őszintén foglalkozott a témával. Természetesen a kötet teljes egészében csak a Szovjetunió bukása után jelenhetett meg, és ez a tény már önmagában elég ahhoz, hogy hitelesítse az interjúalanyok beszámolóit.

Ennyi szenvedést ilyen koncentráltan befogadni felér egy gyomrossal, mégis kötelezővé tenném mindenki számára. Olvassa el mindenki, fiatal, felnőtt és idős, jobb- és baloldali gondolkodású, liberális és konzervatív beállítottságú - mindenki, aki "elméletben", meg "erkölcsileg" támogatja a háborúkat bárhol a világon, bármilyen indítékkal. Nincs olyan, hogy "jó háború", meg "harc a békéért", meg "igazságszolgáltatás". Ezek szépen csengő szólamok, de ami mögöttük van, az rettegő gyerekek milliói, éhező családok, nyomorgó idősek, megnyomorított generációk. 

Alekszijevics nem tett mást, mint meghallgatta ezeket az emlékeket és lejegyezte őket. Nem nyúlt hozzá a felszakadó, gyakran évtizedekig elfojtott mondatokhoz, nem öntötte le felesleges pátosszal a nyers és igaz valóságot. Ez a háttérbe vonulás szerintem kifejezetten jót tett a könyvnek, sokkal igazibb, csontig hatoló. Nem egy ékesszóló író szavait olvassuk, hanem átlagemberekét, akik ugyanúgy éltek, reméltek, szerettek, mint mi. Rémes még belegondolni is, hogy mi mit tettünk volna az ő helyükben, vajon mi túléltük volna a háborút?

A legszívbemarkolóbb mégis az, hogy hiába élték túl szüleik elvesztését, otthonuk elpusztulását, az éhezést, a halál számtalan formáját, ezeken az embereken egy életre nyomot hagyott a háború. Sokan arról beszéltek, hogy elvesztették a hitüket Istenben, az emberekben, mások a mai napig várják a szüleiket... A háború tehát nem csak a gyerekkorukat, hanem a jövőjüket is tönkretette.

A szerző saját maga régészeti regényként definiálta ezt a művét - első hallásra nem tűnik túl izgalmasnak, de mi sem mutatja jobban Passuth zsenialitását, hogy a legkisebb csontdarab, pénzérme vagy nyílhegy feltárását is olyan intenzitással írta le, hogy a körmöm lerágtam olvasás közben . A könyv valódi hősökké emeli a régészeket, pedig hol volt még a megírásakor Indiana Jones. Passuth nem titkolt szenvedélye volt az archeológia, a köteten érződik is a hatalmas háttértudás, hogy író nem csak a levegőbe beszél, hanem népszerűsíteni is kívánja ezt a tudományágat. Elképzelhető, hogy a mai ízlésnek kicsit több a tudóskodás a kelleténél, és ez kicsit a cselekmény tempójának a rovására megy, de aki megszokta már Passuth stílusát, annak még pörgősnek is fog tűnni a regény.

Hatalmas ívet követünk térben és időben egyaránt: a magyar Alföldről eljutunk Nyugat-Európába, Szumátrára, Mexikóba, Törökországba és végül Olaszországba. Az ősi civilizációk során keresztül Passuth megvillanthatja műveltségét, és minket is képbe helyez egy kicsit a maja, etruszk, hettita vagy éppen az avar kultúra legfontosabb ismereteivel kapcsolatban. De nem csak a múltra koncentrál, hiszen a szereplőknek számtalan nehézséget kell legyőzniük expedícióik során, amik bőven reflektálnak a korabeli viszonyokra. Számomra igazán érdekfeszítő volt ahogy a II. világháború kirobbanásának hírét fogadták az óceánjárón, milyen folyamatokat indított be a mindenféle nemzet utasai között. 

Sirató Imre, a főhős sorsa mintha csak ürügyként szolgálna a számtalan tudományos kaland és tudásanyag beépítésére, mégis megkapó a bojtárból nemzetközi hírű tudóssá váló fiú népmesébe illő története. Sikerét részben tehetségének, részben a szerencsének is köszönheti, ami olyan mentorokkal sodorta össze, mint Tamás, az elismert filmrendező, vagy Webb, a világhírű tudós. 

Passuth más, történelmi regényeihez képest a Megszólal a sírvilág jóval naivabb, már-már idealisztikus. Az összes szereplő jóindulatú, tehetséges, okos és művelt, mintha egy intellektuális buborékban lebegnénk. Repkednek a diplomák, az idegen nyelvek, kiadott könyvek, bejárt országok - de őszintén szólva jólesett ilyen nívójú emberek eszmecseréit olvasni, kicsit "magukhoz emelnek" és feltárnak egy átlagemberektől elzárt világot. A szerző nem titkolt szándéka volt a régészet népszerűsítése, és művét az ifjúságnak ajánlotta. Ez magyarázza a karakterek idealizált ábrázolását, a realisztikus elemek visszafogását. 

Passuth a krónikás helyett ezúttal a bölcs tanító szerepébe bújt, de ezt is ugyanolyan magas színvonalon valósította meg.

Tisztelem és becsülöm azokat, akik hajlandóak végigolvasni Richardson 1500 oldalas remekét, én nem tartozom közéjük. Vívódtam egy ideig, hogy milyen stratégiát kövessek, abban ugyanis biztos voltam, hogy nem leszek képes kitartani az amúgy sem túl eseménydús levélregény végéig, de azért valamennyire mégis érdekelt szerencsétlen Clarissa sorsa. Úgy döntöttem tehát, hogy mind a nyolc kötetből elolvasok 100 oldalt, így legalább a fele meglesz a könyvnek, de mégsem tépem ki szálanként a hajamat. 

A szerző előző regényéhez, a Pamelához hasonlóan egy levelekre épülő szerkesztési elv valósul meg, és nyilván egy fiatal lány a címszereplő. A stílus ugyanolyan finomkodó és terjengős, és persze tolakodóan moralizáló. Óriási különbség mutatkozik azonban a két lány sorsának alakulásában, mert Pamela végül "elnyeri jutalmát" erkölcsösségéért - azaz zaklatója végül feleségül veszi. Clarissa nem ennyire "szerencsés", és élete egyre tragikusabb fordulatokat vesz. 

Clarissa története egy klasszikus női életút a 18. században: családja anyagi megfontolásból szeretné férjhez adni, neki nem igazán van beleszólása ebbe. Különféle eszközökkel próbálnak nyomást gyakorolni rá, például nem engedik levelezni a barátnőjével (persze titokban megoldják, különben nem lenne regény), vagy nem engedik ki a szobájából. Felfogható lenne ez egy kamaszos lázadásnak is, de mivel egy egész életét meghatározó döntésről van szó, mégis komolyan kell venni. 

Ha ez egy romantikus lányregény lenne, ezen a ponton lépne be a gáláns lovag, aki kiszabadítja a lányt gonosz családja karmaiból, feleségül venné és jöhetne a boldog végkifejlet. Ehhez képest viszont Mr. Lovelace, a gaz csábító érkezik, aki megszökteti Clarissát - pontosabban magával rángatja. Ezután mindenféle kétes emberek között, egyik helyről a másikra utaztatva rejtegeti a lányt, aki egyre rosszabb lelki állapotba kerül.

A történet akár a Stockholm-szindróma irodalmi leképezése is lehetne, hiszen Clarissa bár végig megőrzi erkölcsi tartását és felsőbbrendűségét, mégis megpróbálja meglátni a jót fogvatartójában, és lassan talán ragaszkodni is kezd hozzá. Lovelace leveleit olvasva pedig megrendítő követni azt a vívódást, ami a férfi vágyai és érzelmei közt zajlik. Az igazi tragédia a regényben az, hogy Lovelace szereti Clarissát - vagyis azt hiszi, hogy ez a szerelem - de képtelen normális kapcsolat felépítésére, érzelmileg alkalmatlan arra, hogy megszerezze a lány bizalmát, egy ponton túl pedig ez képtelenség is lenne.

Szenvedéstörténet tehát ez a javából: szenvednek a főszereplők, de mi magunk, olvasók is, mire a regénymonstrum szomorú végéhez nagy nehezen elérkezünk.

Minden játék tisztességesnek tűnik, ha mindenkit egyszerre csapnak be.

Stephen King egyik korai regénye már magán hordozza a szerző ikonikus stílusjegyeit, bár még kissé kiforratlan. A képessége, hogy hiperrealistán mutassa be az amerikai társadalom rejtett bugyrait miközben egy természetfeletti erőt is bedob a képletbe, még nem ütközik ki elég markánsan. A lelki folyamatok megjelenítése, az elme lassú felőrlődése azonban már ebben a műben is fontos szerepet kap.

A hosszú menetelés egy alternatív valóságban játszódik, ahol az USA egy totális diktatúraként jelenik meg: a rendszer kritikusaiért katonai különítmény érkezik és sosem látni őket viszont. Az átlagemberek egyetlen kitörési lehetősége, ha kamaszként jelentkeznek a Hosszú Menetelésre, aminek fődíja az elérhetetlen jólét és luxus. Minden évben száz fiú vehet részt az eseményen, ahol brutális szabályoknak kell megfelelni, például tilos bizonyos sebességnél lassabban haladni, megállni - ezek megszegéséért figyelmeztetés jár. Három figyelmeztetés után pedig a büntetés: halál - a fiúkat lelövik a csapatot kísérő katonák. A menet elindul, a tizenéves fiúk tapossák a kilométereket, és szép lassan kihullanak a mezőnyből. Vajon ki éli túl a társait, és ki lesz képes megőrizni az ép elméjét, hogy élvezhesse a jutalmat?

King remekül érzékelteti a versenyzők beszűkült fókuszát, ahogy lassan megszűnik körülöttük a világ, és a puszta túlélésre tudnak már csak koncentrálni. Minket is magával ragad a verseny monoton ritmusa, a fiúkkal együtt számoljuk a figyelmeztetéseket, figyeljük a kiesőket - egy darabig, mert aztán az optimizmus helyét átveszi a kétségbeesés, végül pedig az apátia. Bár nem túl részletesek a jellemrajzok, arra pont elegendők, hogy eldönthessük, ki szimpatikus vagy éppen ellenszenves a versenyzők közül. A beszélgetéseik során elkapott háttértörténetekből pedig kidolgozatlanul bár, de felsejlik egy olyan Amerika képe, aminek tökéletes lenyomata ez a kegyetlen verseny.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni Az Éhezők viadala-könyveket, amik mintha csak továbbvinnék King megkezdett fantáziáját. A Hosszú Menetelés során ugyanis a fiúk nincsenek magukra hagyva, sőt egyre nagyobb érdeklődés övezi az egyre messzebbre jutókat. Fogadások köttetnek, drukkerek biztatják kedvenceiket - innen már csak egy lépés Collins ötlete, ami szerint a versenyzőket kívülről is lehet támogatni, sőt, a nézők szimpátiájának megnyerése a viadal túlélésének kulcsa. A résztvevők egyszerre kénytelenek figyelni a verseny és a külvilág elvárásaira, két külön valóságban léteznek egyidejűleg. King-nél még csak utalások történnek a valóságshow-jellegű elemekre - hiszen a könyv megjelenésének idején (70-es évek) még hírből sem ismerték ezeket. Ennek tudatában válik igazán dermesztővé a nézők reakcióinak ábrázolása: a Hosszú Menetelést követők mintha várnák, hogy a szemük láttára lőjenek le valakit. 

Sokan kutatták már ennek a jelenségnek a pszichológiáját, miért is élvezzük mások szenvedését nézni, és lényegében két okkal is magyarázható ez a kegyetlen kíváncsiság. Egyrészt egyfajta önigazoló mechanizmusról van szó, a "velem nem történhet meg", "én ennél okosabb vagyok" mondatok dolgoznak ilyenkor a háttérben. Ide tartozik a negatív összehasonlítás önbizalomnövelő ereje is, hiszen amíg akadnak olyanok, akiknek nálam rosszabb, addig nincs akkora gáz - márpedig egy végkimerülés szélén álló, szerencsétlen kamasznál azért csak jobb a helyzetem, ugye?

Van azonban ennek a jelenségnek egy társadalmi vonulata is, amit már az ókori Rómában ismertek: a népnek kenyér kell és cirkusz, és addig nem fog lázadozni, amíg a bajaikról elterelik a figyelmet. A gladiátorviadalok során az emberek azt érezhették, hogy kicsit ők is élet-halál urai lehetnek. Ráadásul ilyenkor lazábban kezelték a fegyelmet is, egyfajta szelepként kiengedték a felgyülemlett társadalmi feszültséget, ahogy King regényében is látható: az emberek kiabálhattak, szidhatták kicsit a rendszert (na nem nagyon), aztán persze szépen hazamentek.

Mindeközben a fiúk között kialakul egyfajta bajtársiasság, hiába tudják, hogy végül csak "egy maradhat", összeköti őket a közös szenvedés, a feladat súlya és a közös "ellenség", a néha-néha felbukkanó őrnagy, na meg persze az árgus szemekkel figyelő katonák. Egyfajta kegyetlen beavatási szertartásnak is felfogható a Hosszú Menetelés, amiben a kamaszok egymásra vannak utalva, és megpróbálják kijátszani a szabályokat. Végül aztán mindegyikük megérti, hogy egyedül saját magáért felelős, és a közösségi szellem felbomlik - éppen úgy, ahogy A Legyek Urában. A civilizációs sallangok lassan lehámlanak a puszta létfenntartó ösztönök hatására, és nincs igazságszolgáltatás a legjószívűbb versenyző számára. Mi számít akkor? A fizikai állóképesség? Az önfegyelem? A lelki erő? Élvezheti-e hőn áhított jutalmát a nyertes, aki végignézte 99 társa halálát?

Akármilyen kiforratlan zsenge ez még Stephen King-től, attól még sokáig ott motoszkál a gondolataim mélyén.

A Dűne-sorozat negyedik része logikus folytatása az eddig gondosan felépített mondakörnek, mégis kockázatos vállalkozás több szempontból is. Az első trilógia egysége után egy új ciklus nyitányát jelzi, és rögtön 3000 évet ugrunk előre Paul Atreides korához képest. Ez nyilvánvalóan azzal jár együtt, hogy az eddig megismert és megkedvelt szereplőktől búcsút kell vennünk, hogy helyükre újak léphessenek porondra. Akadnak ugyan, akik valamilyen formában túlélik az idők viharait, de ők éppen emiatt válnak súlytalanná - kissé nehéz erről spoilerek nélkül mesélni.

A sorozat előző részeihez képest jóval lassabban peregnek az események, nincsenek látványos csatajelenetek, izgalmas akciók is csak elvétve - ez is próbára teheti az olvasó türelmét. Azonban azt gondolom, hogy aki idáig eljut az Arrakis bolygó hányatott történelmének megismerésében, az van annyira lelkes rajongó, hogy megbocsátja a hosszas elmélkedéssel kitöltött jeleneteket, sőt, még élvezi is azokat. Amikor azt írtam, hogy ez a rész logikus folytatása Herbert sci-fi mítoszának, akkor nem feltétlen a szereplők közvetlen sorsára céloztam, hanem arra a fő gondolatszálra, amin a Dűne egésze alapul, és aki ezt fonalat elkapja, azt nagyon be tudja szippantani ez a világ.

Herbert folyamatosan a vallás, a hatalom, kiválasztottság és a szabadság témakörét boncolgatja, az első három részben Paul Atreides útján keresztül, amit trónörökösből válik először szabadságharcossá majd messiássá. Belső és külső küzdelmei megvilágítják azokat a dilemmákat amik egy halandó félistenné válását kísérik. Ez az út tele van dicsőséggel, de keserű áldozatokkal is. A harmadik rész végén búcsút veszünk Paul-tól, és fia, II. Leto veszi át a helyét. Ő teljesen magáévá teszi az istenség szerepét, és ehhez nem csak családi kapcsolatait, hanem emberi mivoltát is hajlandó feláldozni.

II. Leto három évezredes uralkodása látszólagos békét teremt az Arrakison, ami teljesen átalakul földrajzilag, majd emiatt társadalmilag is. A fremenek az utolsó megmaradt sivatagban, egy rezervátumban élnek, és szinte teljesen elvesztették identitásukat, kultúrájukat. A Paul által megálmodott, majd Leto által megvalósított zöld paradicsom talán könnyebb megélhetést hozott a volt Dűne lakóinak, de sok fontos dolog elveszett útközben.

Leto gondolatain, belső monológjain keresztül egy olyan nézőpontot ismerhetünk meg, amiről ritkán olvashatunk: egy olyan istenét, aki még emlékszik arra, milyen volt embernek lenni. Aki pontosan tisztában van kiválasztottságának minden előnyével és hátrányával, és ráadásul még különleges képességekkel is rendelkezik. Hosszú-hosszú uralkodása közben végleg eltávolodik az emberektől, hiszen halhatatlan teste mindenkit túlél, végtelen szelleméhez pedig senki sem érhet fel. Ez az isteni magány tudatos döntése volt, mégis iszonyú terhet jelent. 

Ez az eltávolodás azonban képtelenné teszi az uralkodásra, hiszen annak elengedhetetlen eleme az empátia - Leto pedig már nem tud azonosulni alattvalóival, lassan az alapvető érzelmek is kivesznek belőle. A múltba és jövőbe egyszerre tekintő istencsászár számára a jelen nem számít - halandó alattvalóinak viszont annál inkább, és ez egyre növekvő elégedetlenséget szül. Az embereknek elege lesz abból, hogy egy számukra beláthatatlan isteni terv apró fogaskerekei csupán - Leto pedig elefántcsonttornyából a mélybe hull.

Azt hiszem ennyiből is látszik, mennyire magával ragadott Herbert világa, aminek két alappillére, a sci-fi és a vallás nem is állhatna távolabb tőlem. A regényekben azonban ezek perspektívát adnak, egy messzi nézőpontot, ahonnan saját társadalmunk problémáit is máshogy látjuk majd.

Ezzel a könyvvel bizony mélyen alámerültem a politika mocsarába, ami sosem egy kellemes élmény. Különösen napjaink eseményeinek fényében kétes választás ilyen témájú könyvhöz nyúlni, mert a nemes cél ugyan ott lebeg a szemem előtt, hogy jobban megértsem a körülöttem tomboló káoszt, a lelkivilágomnak és a hangulatomnak viszont egyáltalán nem használ. Mondom ezt úgy, hogy az elmúlt évek történései, na meg persze kelet-európai történelmi hagyatéka jócskán megedzettek a politika aljasságát illetően.

Ez a kezdeti cinizmus sem mentett meg attól, hogy Chomsky egy világot döntsön össze bennem, amikor is (kelet-európai mércével mérve) teljes naivitással csodálkozik rá az amerikai politika, üzlet és média bonyolultan összefonódó érdekkapcsolataira. Hiába a szólás- és sajtószabadság hazája, a legdemokratikusabbnak tartott alkotmánnyal, azért az USA-ban is csak a pénz és a hatalom beszélhet igazán. Én pedig, aki úgy nőttem fel, hogy Amerikát az ígéret földjének, a szabadságjogok fellegvárának tartottam, keservesen csalódtam - megint. Pedig olyan jó volt hinni abban, hogy van olyan hely a világon, ahol műkődnek a dolgok, ahol jó élni, amihez fel lehetne zárkózni, ami viszonyítási pontot jelentett - ám aztán ezek az ideálok lassan bemocskolódtak. Egyrészt az ember a kamaszkort maga mögött hagyva elkezdi reálisabban látni a világot, másrészt pedig a dicső "Nyugat" többször tanújelét adta annak, hogy bizony csak egy jobban kommunikált "Kelet".

Chomsky munkája még nem a 21. századi, hanyatló USA időszakát dolgozza fel, hanem a jóval korábbi "hőskort", a 20. század második felét, amit számtalan filmben, könyvben és egyéb csatornán úgy örökítettek meg, hogy Amerika dicsőségét zengjék - ma már tudjuk, a történelmet a győztesek írják. Chomsky, ez a modernkori zseni nem tett mást, mint bekukucskált a színfalak mögé, és megleste, hogyan működik az "Egyetértés-gépezet". Ez egy általa alkotott médiaelmélet modell, melynek lényege, hogy az újságok, televízió- és rádióadók a tényeket hajlamosak elferdíteni, elhallgatni azért, hogy a mögöttük álló, őket pénzelő óriáscégek érdekeit kiszolgálják. Rámutatott arra, hogy az USA nagy médiabirodalmai mögött milyen üzleti és politikai érdekcsoportok állnak, és hogy várhatóan miként fogják eltorzítani a tényeket a különböző külpolitikai események során. Ezután górcső alá vette a kor fontosabb sajtótermékeit, hogy bebizonyítsa téziseit, és hosszan-hosszan sorolta a támogató bizonyítékokat.

Az egyik legjellemzőbb példa a hírek torzítására az áldozatok számának, súlyának relativizálása. Ha egy USA-vazallus ország politikai foglyairól, merényletek, polgárháborúinak áldozatairól van szó, az újságírók nem tulajdonítanak nagy jelentőséget nekik, esetleg be sem számolnak róla, vagy csak közömbös, szenvtelen cikkekben a belső oldalakon. Azonban ha egy olyan országban történik hasonló, amelyik Amerika érdekeivel szembemegy, netán hátráltatja azokat, a címlapokon sorjáznak az együttérző, hatásvadász, részletesen taglalt beszámolók az áldozatokról, szenvedésükről, meggyilkolásuk körülményéről. 

A választások országtól függő eltérő bemutatása is Chomsky elméletét támasztja alá: függetlenül attól, hogy mennyire volt valójában legitim, szabályos és szabad a szavazás, az USA-val "baráti" viszonyt ápoló dél-amerikai országokról szóló hírekben a szólásszabadság diadalát ünneplik, míg a diverzáns államok választásait biztosan elcsalták, eredményeit meghamisították a riporterek szerint.

A mai magyar viszonyok ismeretében joggal kérdezhetnénk, hogy ennyi az egész? Mi már cinikusan szemléljük a médiában megjelenő híreket, mindegyik újságnak, portálnak tudjuk az "előjelét", és politikai nézetünk szerint választunk magunknak buborékot, amibe belebújva nézünk egy alternatív valóságot. Ráadásul Chomsky még az internet berobbanása előtti pillanatban vett látleletet az amerikai médiáról, fake news és AI még a kanyarban sem volt. Azóta valószínűleg csak romlott a médiában megjelenő hírek objektivitása, nem csak nálunk, de az USA-ban is. Annak idején nem ilyen felzárkózásról álmodtam...

A Nápolyi regények ciklus első része két barátnő, Elena és Lila gyerekkorát, megismerkedésük történetét és felnőtté válásukat dolgozza fel. Mindezt a narrátor, Elena szemszögéből láthatjuk, akinek keresztneve megegyezik a szerzőével, ráadásul ő maga is írónő... lehetséges, hogy önéletrajzi ihletésű regényről van szó? Amennyiben igen, akkor ez egy nagyon őszinte és intim kitárulkozás Ferrante részéről, ha pedig mégsem, akkor viszont piszok meggyőző. A történet felütése is elég szokatlan: az idősödő Elenát felhívja Lila fia azzal, hogy eltűnt az anyja. Elenát annyira felbosszantja az eset, hogy mérgében elhatározza, megírja kettejük történetét. Vajon mennyire lehet hűen felidézni a múltat ilyen lelkiállapotban? Hihetünk-e egy ennyire részrehajló narrátornak?

Ilyen kétségek közt vágunk bele a nápolyi szegénytelepen, az 1950-es években játszódó cselekménybe. Ez egy igazán erőszakos, vad és macsó világ, ahol a férj nyugodtan elverheti a feleségét, kidobhatja a gyerekét az ablakon, vagy éppen fűvel-fával félreléphet. A férfiuralom a testvérek között is érvényesül, az idősebb fiúk kegyetlen bosszút állnak bárkin, aki csak rápillant kishúgukra. A nők egymás kibeszélésében és ellenségeskedésben vezetik le frusztrációjukat. Elena és Lila ebben a környezetben köt örökre szóló barátságot, ami egyfajta véd- és dacszövetség is egyben, bár nekik is megvannak a mélypontjaik. 

Ferrante-től nem is állhatna távolabb az idealizálás, a két kislány barátságát, a többi szereplő közti kapcsolatokat is a maguk nyers valójában írja le. Elena és Lila barátságában sok a félreértés, előfordul, hogy elbeszélnek egymást mellett, de az is, hogy kihasználják a másikat. Van, hogy sokáig nem beszélnek egymással, látszólag nem is barátok már, de Elenában mindig ott motoszkál, hogy mit szólna most Lila, vagy mit tenne az ő helyében - és valahogy mindig visszatalálnak egymáshoz. Bár Lila szemszögét nem ismerjük, az bizonyos, hogy kitörölhetetlen nyomot hagytak egymás lelkében, hiszen együtt nőttek fel, együtt küzdöttek a boldogulásért ebben a férfiközpontú világban.

Számomra különösen kedves Elena alakja, aki szinte egész életét a tanulásra tette fel, és hihetetlen szorgalommal jut egyre előrébb az oktatási rendszerben - szegénysége és lány mivolta miatt kétszer olyan nehéz a dolga. Falja a könyveket, és hamarosan azon kapja magát, hogy nincs senki a környezetében, akivel közös témája lenne. Olvasmányai felnyitották a szemét egy másik világra, ami a telepen kívül létezik, és rádöbben környezete elmaradottságára. Lila más kiutat választ a szegénységből, és ez éket ver kettejük közé. Ahogy a barátságuknak, a szerelmeiknek is megvannak az árnyoldalai, valódi romantikát csak elvétve találni Nápoly utcáin. 

Nincsenek vegytiszta érzelmek, az örömbe félelem vegyül, a szeretetbe irigység, a szomorúságba harag. De hát ilyen az élet is, nagyon ritkák azok a pillanatok, amikor csak egyetlen érzelmet élünk meg. Ferrante regénye remekül idéz fel egy letűnt kort annak letűnt karaktereivel, de fő erénye abban rejlik, ahogy az emberi érzéseket és kapcsolatokat őszintén, bármilyen romanticizálás nélkül jeleníti meg. Kíváncsian várom a folytatást.