Most kell erősnek maradni, és nem rávetődni a Nápolyi regények következő részére, hanem tartani magamat az olvasási tervemhez. Nagy a kísértés, hogy egy lendülettel elolvassam az egész regényciklust, annyira magával ragadó a történet, a szereplők dinamikája. Ferrante mesterien ötvözi a melodrámát és a realizmust, miközben karakterei folyton változnak, egyiküket sem lehet beskatulyázni egy fix szerepkörbe. 

A két barátnő, Elena és Lila ifjúkoráról szól ez a rész, na meg persze a hatvanas évek Nápolyáról, annak minden társadalmi vonzatával. A lányok teljesen eltérő utat járnak be, más-más körök nyílnak meg előttük. Lila az első rész végén férjhez ment, az övé a hagyományos háziasszony-szerep, a férj, a szűk és tágabb család minden gondja, a házimunka, a gyereknevelés... Elena eközben egyre műveltebb körökben mozog, nem hagy fel a tanulással, egyre fogékonyabbá válik a körülötte zajló társadalmi folyamatok megértésére. A telepen ő az első nő, aki egyetemre jár és akinek könyve jelenik meg - ezáltal végleg elszakad szülőhelyétől és családjától, hiszen már lassan nem is beszélnek egy nyelvet. 

A könyvek külön megemlítendő sajátossága a nyelvhez való viszonyulás, a szereplők pozícióját pontosan le lehet mérni abból, hogy nyelvjárást használnak, vagy az "irodalmi olaszt". Ez olasz sajátosság, minden tartománynak és nagyobb városnak megvan a saját nyelvjárása, de létezik a Dante által megteremtett, klasszikus és egységes olasz nyelv - ezt tanítják az iskolában, ez a sajtó és a művészetek nyelve is. Egyfajta rangot jelent, ha valaki ékesen és hibátlanul tudja használni. Az írónő kezében egy plusz eszközt is jelent szereplőinek jellemzésére, vagy szándékaik érzékeltetésére. Például Elenának figyelnie kell, hogy a telepi barátaival nyelvjárásban beszéljen, máskülönben nehezen értik meg őt, vagy azt hiszik, hogy felvág. 

A két lány útjai tehát szétválnak, és becsületükre legyen mondva, próbálnak küzdeni ellene, de egyre messzebb sodródnak egymástól. Sokszor nem is értem, mi köti még össze őket, annyira mások a problémáik, annyira nem értik meg egymást. Arról nem is beszélve, hogy akarva vagy akaratlanul mennyi fájdalmat okoznak egymásnak. Lila rendkívül féltékeny Elena tanulmányaira, sokszor érezteti vele, hogy mennyivel okosabb, hogy ez neki is menne. Egyszer biztatja, támogatja, könyvekkel segíti barátnőjét, máskor viszont gonoszul a szemébe vágja, hogy ő még mindig csak egy diák, neki viszont ott a férje, a szép lakása. Elena pedig állandó imposztor-szindrómával küzd, nagyon nehezen hiszi csak el, hogy beillik a művelt emberek társaságába. Kishitűségét Lila harsány szépsége és magabiztossága csak fokozza.

Ez a rész több sorsfordító eseményt is megörökít a lányok életéből, akik mintha ellentétes ívű pályán mozognának: kezdetben Lila tűnik sikeresebbnek jól menő üzletük élén, míg Elena küzd a tanulással, ám aztán fordul a kocka és Elena erőfeszítései lassan megtérülnek, míg Lila magánélete válságba kerül.

Kíváncsian várom, hogy mit tartogat még a két barátnő számára a sors.

Bár fél évbe telt, de végre kiolvastam. Egykori egyetemi tankönyvem eddig türelmesen várt a könyvespolcon, hogy mikor veszem végre rá magam, és februárban eljött az ő ideje. Persze nem egyfolytában olvastam idáig, hanem beékelve egy-egy regény közé, amik után jól jött a váltás, hogy magamhoz térjek a "könyvmásnaposságból". Ha éppen nem volt hangulatom egy regényhez sem, már nyúltam is Bollobás kötetéért. Így azért szép lassan elkoptak az oldalak, egy idő az agyam is ráállt a tudományos szövegre.

Mint minden egyetemi tankönyv, Az amerikai irodalom története is csak akkor válik élvezhetővé, ha nem tanulás céljából forgatjuk. Egy (vagy akár két) félév alatt képtelenség bebiflázni a benne található óriási ismeretanyagot, és őszintén szólva nem is igazán segít ebben. Sokkal inkább tekinthető egyfajta összegzésnek, számvetésnek, hogy tessék, ennyit tudunk és ezt gondoljuk ma az amerikai szerzőkről és műveikről. Érdekes összehasonlítani, hogy a különböző korok szakértői mennyire másként ítéltek meg egy-egy alkotót, vagy mennyire máshogy értelmezték a műveiket. Valószínű, hogy 30-40 év múlva a mai elméletek is elavulttá válnak, vagy legalábbis más mércével mérjük majd az irodalmi műveket, máshová kerülnek a hangsúlyok.

Bollobás Enikő irodalomtörténeti munkája tehát egy pillanatkép a tudományág aktuális eredményeiről (pontosabban a 20 évvel ezelőttiekről), és remekül rávilágít arra, hogy egy ilyen jellegű mű sosincs lezárva, sosem lesz kész. Ha sikerül megszoknunk a kissé száraz, tudományos stílust, akkor számos érdekes részre bukkanhatunk benne - de tény, hogy sok mindent azért egyszerűbben is meg lehetett volna fogalmazni, rengeteg kifejezésre létezik hétköznapi magyar szó, ami ugyanúgy kifejezi a lényeget. Ez nem egy tudományos műnél megfigyelhető, és nagyon zavaró tud lenni. Ahogy Einstein is rámutatott, "ha valamit nem tudsz egyszerűen elmagyarázni, akkor nem is érted eléggé" - vagy csak nem a megértetés, hanem a tényközlés a célod.

Minden nyáron igyekszem legalább egy "nagy klasszikust" beiktatni az olvasmányaim közé, mert ilyenkor több időm van belassulni és elmerülni a több száz éves féltéglák világában. Tavaly így sikerült a Middlemarch-ot újraolvasnom, idén viszont egy számomra új és ismeretlen, de nem kevésbé híres könyvre vállalkoztam. Szerencsére kellemesen csalódtam és a várt szenvedés helyett Thackeray egész élvezetesen vezetett végig a 900 oldalas művén. 

Köszönhető ez őszinte és humoros hangvételének, ahogy kicsit sem veszi komolyan sem magát, sem a szereplőit, mégis képes olyan üzenetet megfogalmazni, ami a mai napig érvényes. A "hiúság vására", ami az egész történet keretét adja, olyan hely, ahol mindenki többnek, hatalmasabbnak és gazdagabbnak akar látszani, mint amilyen. A külsőségek, a látszat sokkal többet számít, mint a belső értékek - ismerős, ugye? Úgy tűnik, ez egy olyan örökérvényű emberi sajátosság, amin sosem tudunk változtatni - de legalább ilyen remek művek születhetnek róla.

A szórakoztató történetvezetésen kívül a karakterábrázolás is a könyv erőssége, Thackeray őszintén, sablonok nélkül jeleníti meg szereplőit. A két női főszereplő, Becky és Amelia akár egymás ellenpontja is lehetne, de mégsem egyszerűsíthető le ennyire a képlet, mindkettejükben van jó és rossz is, az író pedig ránk bízza, hogyan ítéljük meg őket. Becky egyébként a korszak irodalmának egyik legizgalmasabb figurája, olyan nő, aki fényévekkel megelőzi a korát. Nem éri be az egyszerű házitanítói szereppel, amire a származása és a társadalom merev szabályai kárhoztatnák, ambíciózus és karizmatikus személyisége az angol társaság elitjébe repíti. Hogy ezért át kell gátlástalanul át kell gázolnia mindenkin, vagy át kell hágnia alapvető erkölcsi normákat, nem okoz számára gondot. A férfiakat az ujja köré csavarja, a nőket kijátssza egymás ellen - igazi manipulatív dög, akit senki sem tekint igaz barátjának, mégis rajonganak érte. Sziporkázó elméje, gyors észjárása valóban elképesztő, ahogy az is, hogy minden helyzetben feltalálja magát. Elbűvölő személyiségének köszönhetően sok mindent elnézünk neki, az egyetlen fájó pont, ahogy a gyermekével bánik - bár igazából nem illene hozzá az anya-szerep.

Annál inkább a szinte már szentté avatott Amelia-hoz, aki Richardson Pamelájához hasonlóan az erényes nő mintaképe. Szinte már rögeszmésen ragaszkodik kezdetben jegyeséhez, majd elhunyt férje emlékéhez, de emiatt az elvakult szerelem (vagy inkább mánia) miatt nem veszi észre a férfi hibáit, hogy mennyire érdemtelen a szerelmére. Annyira elmerül a halott férfi magasztalásában, hogy nem veszi észre a körülötte lévők nehézségeit, vagy hogy ki az, aki egész életében támogatta és őszintén szerette. Csak amikor végleg kicsúszna a kezei közül a pórázon rángatott rajongója, akkor döbben rá, mit is veszíthet. De vajon valódi szerelem-e ez, vagy csak a megszokás nyugalma? Thackeray ebben az esetben is meghagyja nekünk a döntés jogát.

Ezek után a regény lezárása sem a sablonos, a "jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik"-klisé, hiszen ki is az igazán jó vagy gonosz ebben a történetben? Amelia sokévnyi szenvedés után végre szenvedélyes szerelemre gyúl és viszonozza az érte rajongó férfi érzelmeit? Hát... majdnem, inkább fogalmazzunk úgy, hogy életében először lesz egyenrangú fél egy kapcsolatban. Na és Becky elnyeri méltó büntetését a sok cselszövésért és ármánykodásért? Ugyan, dehogy. Bár megjárja a poklot, sorsa mégsem az egyértelmű bukás - ne féltsük Becky-t, ő a jég hátán is megél.

A francia szerző nem a finomkodó stílusáról ismert. Mind témaválasztása, mind pedig szókimondása enyhén szólva is provokatív. Ennek csak egyik oldala a figyelemkeltés, a másik inkább az elgondolkodtatás: Houellebecq nem fél állást foglalni (legalábbis szereplőin keresztül) olyan megosztó, de mindenkit foglalkoztató ügyekben, amiket mások inkább elkerülnek, vagy semmitmondó "píszí" szólamokkal intéznek el. Ez a bevállalósság nyilván azzal a kockázattal jár, hogy az olvasók egy részét elveszítheti, cserébe viszont felszabadító erejű is, hiszen nincsenek korlátok a szereplők, a cselekmény vagy a választott téma előtt sem. 

A Platform ennek megfelelően azt járja körül, hogy a szexturizmusnak milyen erkölcsi, társadalmi és gazdasági következményei lehetnek. Ehhez Houellebecq behatóan tanulmányozta az idegenforgalom folyamatait, utánajárt olyan népszerű turistacélpontok történelmének, mint Thaiföld vagy Kuba, de legfőképpen a nagy nemzetközi szállodaláncok helyi működését mutatja be. A multicégek vezetői nyereséges üzleti modellein levezetve valóban működőképesnek, sőt sikeresnek tűnhet az "Afrodité-program", ami lehetővé tenné, hogy a helyi prostituáltak, happy finish-masszőrök és társaik a szállodákban végezhessék szolgáltatásaikat, vagyis legalizálná a szexipart. A nyugati civilizáció szempontjából ez egy remek módja a turizmus felvirágoztatásának (Houellebecq karakterei legalábbis nagyon meggyőzően érvelnek), de nem veszik figyelembe a célországok vallási berendezkedését.

Míg a francia szerző a Behódolás című regényében már az iszlám térnyerését vizionálta, addig ebben a korábbi művében a nyugati kultúrával szemben fellépő fenyegető erőnek állítja be ezt a vallást. A globalizáció egyik legnagyobb problémája a különféle kultúrák találkozása közben az értékek ütközése: ami az egyik szerint elfogadható viselkedés, a másik szerint súlyos bűn. Ez a konfliktusforrás robban (sic!) a Platform végkifejletében, véget vetve minden üzleti és magánéleti tervnek, ambíciónak amit hőseink addig dédelgettek.

A társadalmi-üzleti szál mellett ugyanis kibontakozik főhősünk, Michel története is, aki egy negyven éves, francia férfi, aki Párizsban él és nem boldog. Élete céltalan, nincs igazi kapcsolata senkivel, csak a tévéjével. Apja halála után aztán részt vesz egy thaiföldi utazáson, ami - legyen akármilyen közhelyes - megváltoztatja az életét. Megismerkedik Valerie-vel és szenvedélyes viszony alakul ki köztük - Houellebecq tényleg nem fogja vissza magát, a könyv hemzseg a pornográf jelenetektől. Valerie minden vágyát valóra váltja, ő a tökéletes nő - mármint akit egy férfi szereplő és egy férfi szerző el tud képzelni. Itt Houellebecq az egyén szintjén is körüljárja a szex szerepét és fontosságát, és nem fél egyoldalú lenni: az ideális nő szerinte mindig kapható a szexre, könnyen eljut a csúcsra, benne van az édeshármasban, sőt, ő maga szervezi meg azt. Ennek a kritériumnak nem felelnek meg a nyugati nők, mert ők túl önzők, ezért van szüksége a nyugati férfiaknak az ázsiai örömlányok odaadására - és ezért működne a szexturizmus. Valerie az üdítő kivétel, és Michel végre életre kel: boldog, tele van tervekkel, néhány hónap alatt annyit él, mint más egész életében.

Már-már elhisszük a happy endet, de Houellebecq nem az az író: Michel álmai egy csapásra véget érnek, ahogy az üzleti befektetés reménye is befuccsol. Mintha a felsőbb igazságszolgáltatás szólna közbe, Michel nem érdemel második esélyt az élettől, nem kap bebocsátást a földi paradicsomba, ahhoz túl hitvány életet élt 40 éven át. Mintha ő vezekelne a jóléti társadalom összes bűnéért - ami bizonyos szinten jogos, hiszen az egész szexturizmus-program az ő ötlete volt. Bármilyen letaglózó is a regény vége, mégis így érzem kereknek, és így képes Houellebecq egyensúlyt teremteni. 

A fél júliust ezzel a monumentális regénnyel töltöttem, ami mind terjedelmében (990 oldal), mind méretében (kb. féltégla) igazi kihívást jelentett. Egy ekkora könyvet nem visz magával az ember sehová, hanem otthona nyugalmában, a kanapé-ágy-terasz Bermuda-háromszögébe zárva, csuklóját zsibbasztva merül el az oldalrengetegben. Szerencsés esetben a történet magával ragadja, és megfeledkezik minden zavaró tényezőről - Rutherfurdnak ezt majdnem sikerült is elérnie, de azért maradt bennem egy kis hiányérzet még ezer oldal után is.

A könyv egy igazi, hamisítatlan történelmi regény, ami több család generációinak történetét mutatja be London kétezer éves történelmébe ágyazva. A rómaiak korától egészen a 20. századig ível a cselekmény, kitérve minden jelentősebb eseményre ami az angol történelemből ismerős lehet. Rutherfurd megörökíti a rómaiak megérkezését, a normannok hódítását, a Magna Charta létrejöttét, számos trónfosztást- és szerzést, a Wat Tyler-féle felkelést, VIII. Henrik udvarát és az anglikán egyház kialakulását, Chaucer műveit, Shakespeare színházát, de nem maradhat ki a nagy tűzvész, a pestisjárvány vagy London bombázása sem. Természetesen a nagy földrajzi felfedezések és az ipari forradalom hatásait is bemutatja, láthatjuk, hogyan veszi át a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem után a bankszakma a vezető szerepet.

Óriási tabló ez, és Rutherfurd rengeteg szálat mozgat minden fejezetben, jó érzékkel adagolva a történelmi leckéket és a szereplők életének epizódjait. Látszik, hogy gondosan ügyelt arra, hogy London minden szegletét, társadalmi csoportját, fontosabb épületét megjelenítse a könyvben, de ez a nagy igyekezet több hátránnyal is járt. Az első, ami nekem a legnagyobb hiányérzetet okozta, hogy nem maradt energia és tér egy, a generációkat összekötő, magasabb minőség beemelésére. Ahogy az Apák könyvében, a Száz év magányban vagy az Éjfél gyermekeiben, ahol szintén családtörténeteket olvashatunk, mégis belekerült valami plusz, egy kis mágikus, elvontabb sík. Bár ezeknél a regényeknél valamivel szűkebb a fókusz, kevesebb embert szerepeltetnek vagy rövidebb időt ölelnek fel, mégis úgy éreztem, hogy kapok valami kis extrát a rengeteg név és esemény darálásán felül.

Hosszú távon - és 990 oldal annak számít - az sem szerencsés, hogy minden fejezetnél "újraosztják a lapokat", azaz mindig új szereplők, új kapcsolati háló és új konfliktusok szövevényébe csöppenünk. Ezt egyrészt fárasztó követni, másrészt pedig megfosztja az olvasót attól a lehetőségtől, hogy egy kedvencet válasszon magának. Vannak ugyan szimpatikusabb és kevésbé megnyerő karakterek, de egy idő után már nem veszi az ember a fáradságot, hogy 50 oldal erejéig beleélje magát a szereplők helyzetére.

Rutherfurd szándéka valójában inkább a város történelmének illusztrálása lehetett különböző státuszú emberek életén keresztül. Ez alapján viszont remek munkát végzett, hiszen láthatunk kéményseprő utcagyereket, prostituáltat, a Temzéből kifogott holttestek zsebeit kutató folyami guberálót, tisztes mesterembereket, kereskedőket, de ügyvédeket, bankárokat, sőt arisztokratákat is. Közéjük teljesen természetes módon szövi be a valódi történelmi személyiségeket, akik Anglia sorsát alakították az idők során. Bár néha kicsit soknak tűnt a történelmi magyarázó rész, de szükséges volt a fejezetek közti események összekapcsolásához és a szereplők változó körülményeinek megértéséhez. Nekem külön tetszettek a különféle kifejezések, helységnevek eredetének ismertetései.

A generációk egymásutániságát követve néhány tanulságot azért leszűrhetünk. Az emberek közti konfliktusokat szinte kivétel nélkül a szerelem, a pénz, a vallás vagy a hatalom okozza. Éljenek bármely korban is, az emberek ugyanolyan hévvel képesek gyilkolni egymást mondvacsinált jelszavak mögé bújva - csak motívum változik. Elválaszthatja őket a származásuk, a vallásuk, a politikai nézetük, de még csak olyan banális dolog is, hogy a Temze melyik oldalán születtek. 

Láthatjuk azt is, hogy a kisemberek gondjai mit sem változtak az évezredek alatt: szinte ugyanolyan kiszolgáltatott a mindenkori hatalomnak egy római kispolgár mint egy inas vagy halászlegény a középkorból, vagy akár egy köztisztviselő a modern korban. Az életkörülmények ugyan javultak, de mégis mintha mindig ugyanazokkal a gondokkal küzdenének az emberek: a társadalmi konvenciók, a hatalom visszatartó ereje, a kilátástalanság minden korban próbára teszi őket, és csak az egyéni rátermettségen na meg a vakszerencsén múlik, hogy ki képes kitörni és ki bukik el. 

A Temze pedig örökös tanúja ezeknek a hányatott sorsoknak, és magával viszi a város minden szennyét, bánatát és örömét. 

Végre egy olyan regény a 17. századból, ami befogadható, elolvasható és már-már élvezhető is. Az Oroonoko jelentőségét nem irodalomtörténészek aggatták rá, hanem az egyszerű olvasó is könnyűszerrel megérheti: ez az első olyan irodalmi alkotás, ami a feketéket jóindulattal és elfogadással közelíti meg. Természetesen hosszú út vezet még a teljes egyenlőségig, és sok jelenetnél felszisszen a 21. századi, felvilágosult olvasó (vagy elégedetten csettint, nagy az Isten állatkertje), mégsem vitatható el Aphra Behn toleráns és pozitív írásmódja.

Oroonoko egy afrikai herceg, aki kivételes tulajdonságokkal rendelkezik: művelt, intelligens, bátor, erkölcsös és délceg. Beleszeret a szintén tökéletes Imoindába, ám őt a király is kiszemelte magának. Több szerencsétlen fordulat után elszakadnak egymástól és rabszolgák lesznek. További, ezúttal szerencsés fordulatok után újra egymásra találnak, és Oroonoko kirobbant egy rabszolgalázadást. A két hősszerelmes sorsa a felkelés leverésével megpecsételődik, egészen kegyetlen és tragikus módon zárul történetük.

Miután elismertük Behn kétségkívül újító és merész "faji" megközelítését, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a társadalmi osztályok terén nem sikerült ugyanilyen elfogadónak lennie. Vagyis a regény szempontjából jelentős fekete személyek egytől-egyik a helyi arisztokrácia tagjai, a köznép ugyanúgy mehet a levesbe, mint a fehérek esetében (bár ez is egy módja az egyenlőségnek...). Oroonoko-t még a regény alcímében is "királyi rabszolgaként" nevezik, így emelve ki őt a tömegből.

Ha már kötözködés, álljunk bele rendesen: Behn regénye tipikus példája annak a pszichológiai modellnek, ami a sztereotípiák igazolását mutatja be. Leegyszerűsítve a "kivétel erősíti a szabályt" törvényeként lehetne leírni ezt a jelenséget, amikor azt mondjuk, hogy "én ismerek feketéket/cigányokat/zsidókat (hogy csak a leggyakoribb előítéleteket említsem), de AZOK rendesek...". Behn ugyanezt teszi amikor a remek tulajdonságokkal rendelkező Oroonoko-t (és párját, Imoindát) a többi fekete bőrű ember fölé helyezi. Ők azok a kivételes egyének, akik piedesztálra emelésével azt a csüggesztő üzenetet küldte (szerintem akarata ellenére) a többi, egyszerű fekete rabszolgának Behn, hogy "ha majd ti is ilyen szépek és okosak lesztek, csak akkor lesztek méltók a figyelmünkre".

Miután így szétcincáltam az egyik első angol regényt, lezárásként mégis újra a védelmembe venném, hiszen igazán nem fair több, mint 400 évnyi társadalmi fejlődés után elért értékeket számon kérni egy hosszú és keserves folyamat legelején álló könyvtől és szerzőjétől. 

Az angol szerző elég komoly novellacsokrot tett le debütáló műveként az asztalra. Van itt minden: vérfertőzés, perverziók és traumatizáló kapcsolatok. Mellbevágó élmény ilyesmiről olvasni, de McEwan képes arra, hogy művészi szintre emelje ezek bemutatását. Nem szépíti vagy enyhíti a testi vagy lelki abuzálás tényét, hiszen arra nincs mentség, hanem mélységet ad: utánamegy annak, hogy honnan is erednek ezek a kicsavarodott érzelmek, milyen háttérrel rendelkezhet egy ilyen személy. Nem menti fel bűnei alól, de nem is tetszeleg a vádló erkölcsi fölényében, mindössze elénk tesz karaktereket, élethelyzeteket, és ránk hagyja, milyen ítéletet hozunk róluk.

A nyolc novella együtt hatásos igazán, a számos visszatérő motívum megerősíti egymást. Ilyen például a vizek, vízpartok, folyók szerepeltetése: jelenthetnek megtisztulást, de halálos veszélyt is egyben. Gyakran megjelenik a szerepjátszás is, például a testvérek papás-mamás játékában, egészen a különc nagynéni beöltözős vacsoráiig, amire fiatal unokaöccsét kényszeríti. A legrövidebb történetben egy színjátszó csoportot látunk egy intim jelenet próbája közben, ahonnan végül csak azt a párt űzik el, aki nem játszik szerepet.

A legtöbb történet kiindulási pontja valamilyen gyermekkori trauma, egészségtelen szülő-gyerek viszony. Az egyikben például egy anya kisbabaként neveli kamasz gyerekét, nem engedi felnőni, így a fejlődésben megrekedt fiú egész életében az anyaméhbe vágyik vissza - így kerül egy szűk és sötét szekrénybe. A novellák főszereplői kamaszok, akik a gyerekkor és a felnőtt élet határmezsgyéjén kóborolnak - ez egy igen labilis időszak, és McEwan megmutatja nekünk a sötétebbik oldalát.

Akadnak egészen sokkoló darabok is a sorban, amik már Stephen King egy-egy agyamentebb ötletére hajaznak, de McEwan végig képes megőrizni egységes stílusát, hangulatteremtő erejét, amik később majd olyan remekeiben bontakoznak ki igazán, mint a Vágy és vezeklés.

Jean Brodie egy igazán megosztó személyiség: tanítványai bálványozzák, kollégái és felettesei féltékenyek rá - de abban mindannyian egyetértenek, hogy a 40-es éveiben járó tanárnő igazi egyéniség. Hogy ezt az egyediséget miként fogadja be a 30-as évek képmutató Edinburgh-i társadalma (sehogy), és milyen nyomot hagy tanítványaiban (mélyet), szépen összerakhatjuk a váltakozó idősíkok közt ugráló, egyszerre humoros és elgondolkodtató regényből.

Tanárként magam is sokszor morfondírozom azon, hogy egy-egy szónak, gesztusnak mekkora jelentősége lehet egy diák életében, melyek azok a megnyilvánulásaim, amikre esetleg évek múlva is emlékezni fognak. Egy pedagógus a szülők után a másik legfontosabb referencia-személy: egyszerre jelenti a hatalmat aki ellen lázadni "kell", és meghatározó példakép is, akire felnézhet a diák. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen értékeket, világszemléletet ad át tanítványainak, illetve hogy ezt mennyire direkten teszi. Jean Brodie-t nem igazán foglalkoztatja ez a probléma, az ő feltett szándéka, hogy a rábízott lányokból a társaság "krémjét" faragja - jelentsen ez bármit is - és ennek érdekében a világról kialakított sarkos véleményét kéri számon a kislányokon. Az iskolai tantervben megszabott tananyag helyett saját életének kalandjaival, magánéleti gondjaival traktálja őket, mert szerinte ezekből rengeteget lehet tanulni. Így a hat kiskamasz hamar a felnőttek játszmái közepette találja magát, amiből kezdetben nem sokat értenek.

Ahogy aztán formálódik a személyiségük, úgy változik a viszonyuk is imádott tanárukkal: vannak, akik fellázadnak, mások hűségesek maradnak - ahogy ez lenni szokott. Brodie kiasszony viszont a lázadást árulásnak titulálja, és ezzel fénykorának le is áldozik. Az igazán egyszerű történetet az idősíkok váltogatása teszi izgalmassá, felváltva látjuk a lányokat diákként az események sodrában vagy felnőttként nosztalgiázva. Ugyanazt az eseményt idősebb korban újraértelmezik, így más megvilágításban jelenik meg egy-egy karakter. Az egész regény egy folyton változó, alakuló folyam, melynek egyetlen biztos pontja Miss Brodie karizmája. 

A diákjai számára istent játszó tanárnő karaktere az olvasó számára is megosztó jelenség, és ez a vibráló ellentét szimpátia és ellenszenv között plusz izgalmat visz a regénybe. 

Fájdalmas volt végigolvasni és hatalmas megkönnyebbülés volt a végére érni. Száz visszaemlékezés, pillanatkép a II. világháborúról - gyerekszemmel. Az egykori Szovjetunió katonai sikereit - a számtalan sebesült és elesett katona mellett - a szenvedő, éhező gyerekeknek és nőknek köszönheti. Szétszakadt családok, túl korán felnőtté váló gyerekek, soha be nem gyógyuló lelki sebek - mind a háború hozadéka. Sosem volt ez másként és soha nem is lesz, mégis Alekszijevics volt az első, aki nyíltan és őszintén foglalkozott a témával. Természetesen a kötet teljes egészében csak a Szovjetunió bukása után jelenhetett meg, és ez a tény már önmagában elég ahhoz, hogy hitelesítse az interjúalanyok beszámolóit.

Ennyi szenvedést ilyen koncentráltan befogadni felér egy gyomrossal, mégis kötelezővé tenném mindenki számára. Olvassa el mindenki, fiatal, felnőtt és idős, jobb- és baloldali gondolkodású, liberális és konzervatív beállítottságú - mindenki, aki "elméletben", meg "erkölcsileg" támogatja a háborúkat bárhol a világon, bármilyen indítékkal. Nincs olyan, hogy "jó háború", meg "harc a békéért", meg "igazságszolgáltatás". Ezek szépen csengő szólamok, de ami mögöttük van, az rettegő gyerekek milliói, éhező családok, nyomorgó idősek, megnyomorított generációk. 

Alekszijevics nem tett mást, mint meghallgatta ezeket az emlékeket és lejegyezte őket. Nem nyúlt hozzá a felszakadó, gyakran évtizedekig elfojtott mondatokhoz, nem öntötte le felesleges pátosszal a nyers és igaz valóságot. Ez a háttérbe vonulás szerintem kifejezetten jót tett a könyvnek, sokkal igazibb, csontig hatoló. Nem egy ékesszóló író szavait olvassuk, hanem átlagemberekét, akik ugyanúgy éltek, reméltek, szerettek, mint mi. Rémes még belegondolni is, hogy mi mit tettünk volna az ő helyükben, vajon mi túléltük volna a háborút?

A legszívbemarkolóbb mégis az, hogy hiába élték túl szüleik elvesztését, otthonuk elpusztulását, az éhezést, a halál számtalan formáját, ezeken az embereken egy életre nyomot hagyott a háború. Sokan arról beszéltek, hogy elvesztették a hitüket Istenben, az emberekben, mások a mai napig várják a szüleiket... A háború tehát nem csak a gyerekkorukat, hanem a jövőjüket is tönkretette.

A szerző saját maga régészeti regényként definiálta ezt a művét - első hallásra nem tűnik túl izgalmasnak, de mi sem mutatja jobban Passuth zsenialitását, hogy a legkisebb csontdarab, pénzérme vagy nyílhegy feltárását is olyan intenzitással írta le, hogy a körmöm lerágtam olvasás közben . A könyv valódi hősökké emeli a régészeket, pedig hol volt még a megírásakor Indiana Jones. Passuth nem titkolt szenvedélye volt az archeológia, a köteten érződik is a hatalmas háttértudás, hogy író nem csak a levegőbe beszél, hanem népszerűsíteni is kívánja ezt a tudományágat. Elképzelhető, hogy a mai ízlésnek kicsit több a tudóskodás a kelleténél, és ez kicsit a cselekmény tempójának a rovására megy, de aki megszokta már Passuth stílusát, annak még pörgősnek is fog tűnni a regény.

Hatalmas ívet követünk térben és időben egyaránt: a magyar Alföldről eljutunk Nyugat-Európába, Szumátrára, Mexikóba, Törökországba és végül Olaszországba. Az ősi civilizációk során keresztül Passuth megvillanthatja műveltségét, és minket is képbe helyez egy kicsit a maja, etruszk, hettita vagy éppen az avar kultúra legfontosabb ismereteivel kapcsolatban. De nem csak a múltra koncentrál, hiszen a szereplőknek számtalan nehézséget kell legyőzniük expedícióik során, amik bőven reflektálnak a korabeli viszonyokra. Számomra igazán érdekfeszítő volt ahogy a II. világháború kirobbanásának hírét fogadták az óceánjárón, milyen folyamatokat indított be a mindenféle nemzet utasai között. 

Sirató Imre, a főhős sorsa mintha csak ürügyként szolgálna a számtalan tudományos kaland és tudásanyag beépítésére, mégis megkapó a bojtárból nemzetközi hírű tudóssá váló fiú népmesébe illő története. Sikerét részben tehetségének, részben a szerencsének is köszönheti, ami olyan mentorokkal sodorta össze, mint Tamás, az elismert filmrendező, vagy Webb, a világhírű tudós. 

Passuth más, történelmi regényeihez képest a Megszólal a sírvilág jóval naivabb, már-már idealisztikus. Az összes szereplő jóindulatú, tehetséges, okos és művelt, mintha egy intellektuális buborékban lebegnénk. Repkednek a diplomák, az idegen nyelvek, kiadott könyvek, bejárt országok - de őszintén szólva jólesett ilyen nívójú emberek eszmecseréit olvasni, kicsit "magukhoz emelnek" és feltárnak egy átlagemberektől elzárt világot. A szerző nem titkolt szándéka volt a régészet népszerűsítése, és művét az ifjúságnak ajánlotta. Ez magyarázza a karakterek idealizált ábrázolását, a realisztikus elemek visszafogását. 

Passuth a krónikás helyett ezúttal a bölcs tanító szerepébe bújt, de ezt is ugyanolyan magas színvonalon valósította meg.

Tisztelem és becsülöm azokat, akik hajlandóak végigolvasni Richardson 1500 oldalas remekét, én nem tartozom közéjük. Vívódtam egy ideig, hogy milyen stratégiát kövessek, abban ugyanis biztos voltam, hogy nem leszek képes kitartani az amúgy sem túl eseménydús levélregény végéig, de azért valamennyire mégis érdekelt szerencsétlen Clarissa sorsa. Úgy döntöttem tehát, hogy mind a nyolc kötetből elolvasok 100 oldalt, így legalább a fele meglesz a könyvnek, de mégsem tépem ki szálanként a hajamat. 

A szerző előző regényéhez, a Pamelához hasonlóan egy levelekre épülő szerkesztési elv valósul meg, és nyilván egy fiatal lány a címszereplő. A stílus ugyanolyan finomkodó és terjengős, és persze tolakodóan moralizáló. Óriási különbség mutatkozik azonban a két lány sorsának alakulásában, mert Pamela végül "elnyeri jutalmát" erkölcsösségéért - azaz zaklatója végül feleségül veszi. Clarissa nem ennyire "szerencsés", és élete egyre tragikusabb fordulatokat vesz. 

Clarissa története egy klasszikus női életút a 18. században: családja anyagi megfontolásból szeretné férjhez adni, neki nem igazán van beleszólása ebbe. Különféle eszközökkel próbálnak nyomást gyakorolni rá, például nem engedik levelezni a barátnőjével (persze titokban megoldják, különben nem lenne regény), vagy nem engedik ki a szobájából. Felfogható lenne ez egy kamaszos lázadásnak is, de mivel egy egész életét meghatározó döntésről van szó, mégis komolyan kell venni. 

Ha ez egy romantikus lányregény lenne, ezen a ponton lépne be a gáláns lovag, aki kiszabadítja a lányt gonosz családja karmaiból, feleségül venné és jöhetne a boldog végkifejlet. Ehhez képest viszont Mr. Lovelace, a gaz csábító érkezik, aki megszökteti Clarissát - pontosabban magával rángatja. Ezután mindenféle kétes emberek között, egyik helyről a másikra utaztatva rejtegeti a lányt, aki egyre rosszabb lelki állapotba kerül.

A történet akár a Stockholm-szindróma irodalmi leképezése is lehetne, hiszen Clarissa bár végig megőrzi erkölcsi tartását és felsőbbrendűségét, mégis megpróbálja meglátni a jót fogvatartójában, és lassan talán ragaszkodni is kezd hozzá. Lovelace leveleit olvasva pedig megrendítő követni azt a vívódást, ami a férfi vágyai és érzelmei közt zajlik. Az igazi tragédia a regényben az, hogy Lovelace szereti Clarissát - vagyis azt hiszi, hogy ez a szerelem - de képtelen normális kapcsolat felépítésére, érzelmileg alkalmatlan arra, hogy megszerezze a lány bizalmát, egy ponton túl pedig ez képtelenség is lenne.

Szenvedéstörténet tehát ez a javából: szenvednek a főszereplők, de mi magunk, olvasók is, mire a regénymonstrum szomorú végéhez nagy nehezen elérkezünk.

Minden játék tisztességesnek tűnik, ha mindenkit egyszerre csapnak be.

Stephen King egyik korai regénye már magán hordozza a szerző ikonikus stílusjegyeit, bár még kissé kiforratlan. A képessége, hogy hiperrealistán mutassa be az amerikai társadalom rejtett bugyrait miközben egy természetfeletti erőt is bedob a képletbe, még nem ütközik ki elég markánsan. A lelki folyamatok megjelenítése, az elme lassú felőrlődése azonban már ebben a műben is fontos szerepet kap.

A hosszú menetelés egy alternatív valóságban játszódik, ahol az USA egy totális diktatúraként jelenik meg: a rendszer kritikusaiért katonai különítmény érkezik és sosem látni őket viszont. Az átlagemberek egyetlen kitörési lehetősége, ha kamaszként jelentkeznek a Hosszú Menetelésre, aminek fődíja az elérhetetlen jólét és luxus. Minden évben száz fiú vehet részt az eseményen, ahol brutális szabályoknak kell megfelelni, például tilos bizonyos sebességnél lassabban haladni, megállni - ezek megszegéséért figyelmeztetés jár. Három figyelmeztetés után pedig a büntetés: halál - a fiúkat lelövik a csapatot kísérő katonák. A menet elindul, a tizenéves fiúk tapossák a kilométereket, és szép lassan kihullanak a mezőnyből. Vajon ki éli túl a társait, és ki lesz képes megőrizni az ép elméjét, hogy élvezhesse a jutalmat?

King remekül érzékelteti a versenyzők beszűkült fókuszát, ahogy lassan megszűnik körülöttük a világ, és a puszta túlélésre tudnak már csak koncentrálni. Minket is magával ragad a verseny monoton ritmusa, a fiúkkal együtt számoljuk a figyelmeztetéseket, figyeljük a kiesőket - egy darabig, mert aztán az optimizmus helyét átveszi a kétségbeesés, végül pedig az apátia. Bár nem túl részletesek a jellemrajzok, arra pont elegendők, hogy eldönthessük, ki szimpatikus vagy éppen ellenszenves a versenyzők közül. A beszélgetéseik során elkapott háttértörténetekből pedig kidolgozatlanul bár, de felsejlik egy olyan Amerika képe, aminek tökéletes lenyomata ez a kegyetlen verseny.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni Az Éhezők viadala-könyveket, amik mintha csak továbbvinnék King megkezdett fantáziáját. A Hosszú Menetelés során ugyanis a fiúk nincsenek magukra hagyva, sőt egyre nagyobb érdeklődés övezi az egyre messzebbre jutókat. Fogadások köttetnek, drukkerek biztatják kedvenceiket - innen már csak egy lépés Collins ötlete, ami szerint a versenyzőket kívülről is lehet támogatni, sőt, a nézők szimpátiájának megnyerése a viadal túlélésének kulcsa. A résztvevők egyszerre kénytelenek figyelni a verseny és a külvilág elvárásaira, két külön valóságban léteznek egyidejűleg. King-nél még csak utalások történnek a valóságshow-jellegű elemekre - hiszen a könyv megjelenésének idején (70-es évek) még hírből sem ismerték ezeket. Ennek tudatában válik igazán dermesztővé a nézők reakcióinak ábrázolása: a Hosszú Menetelést követők mintha várnák, hogy a szemük láttára lőjenek le valakit. 

Sokan kutatták már ennek a jelenségnek a pszichológiáját, miért is élvezzük mások szenvedését nézni, és lényegében két okkal is magyarázható ez a kegyetlen kíváncsiság. Egyrészt egyfajta önigazoló mechanizmusról van szó, a "velem nem történhet meg", "én ennél okosabb vagyok" mondatok dolgoznak ilyenkor a háttérben. Ide tartozik a negatív összehasonlítás önbizalomnövelő ereje is, hiszen amíg akadnak olyanok, akiknek nálam rosszabb, addig nincs akkora gáz - márpedig egy végkimerülés szélén álló, szerencsétlen kamasznál azért csak jobb a helyzetem, ugye?

Van azonban ennek a jelenségnek egy társadalmi vonulata is, amit már az ókori Rómában ismertek: a népnek kenyér kell és cirkusz, és addig nem fog lázadozni, amíg a bajaikról elterelik a figyelmet. A gladiátorviadalok során az emberek azt érezhették, hogy kicsit ők is élet-halál urai lehetnek. Ráadásul ilyenkor lazábban kezelték a fegyelmet is, egyfajta szelepként kiengedték a felgyülemlett társadalmi feszültséget, ahogy King regényében is látható: az emberek kiabálhattak, szidhatták kicsit a rendszert (na nem nagyon), aztán persze szépen hazamentek.

Mindeközben a fiúk között kialakul egyfajta bajtársiasság, hiába tudják, hogy végül csak "egy maradhat", összeköti őket a közös szenvedés, a feladat súlya és a közös "ellenség", a néha-néha felbukkanó őrnagy, na meg persze az árgus szemekkel figyelő katonák. Egyfajta kegyetlen beavatási szertartásnak is felfogható a Hosszú Menetelés, amiben a kamaszok egymásra vannak utalva, és megpróbálják kijátszani a szabályokat. Végül aztán mindegyikük megérti, hogy egyedül saját magáért felelős, és a közösségi szellem felbomlik - éppen úgy, ahogy A Legyek Urában. A civilizációs sallangok lassan lehámlanak a puszta létfenntartó ösztönök hatására, és nincs igazságszolgáltatás a legjószívűbb versenyző számára. Mi számít akkor? A fizikai állóképesség? Az önfegyelem? A lelki erő? Élvezheti-e hőn áhított jutalmát a nyertes, aki végignézte 99 társa halálát?

Akármilyen kiforratlan zsenge ez még Stephen King-től, attól még sokáig ott motoszkál a gondolataim mélyén.

A Dűne-sorozat negyedik része logikus folytatása az eddig gondosan felépített mondakörnek, mégis kockázatos vállalkozás több szempontból is. Az első trilógia egysége után egy új ciklus nyitányát jelzi, és rögtön 3000 évet ugrunk előre Paul Atreides korához képest. Ez nyilvánvalóan azzal jár együtt, hogy az eddig megismert és megkedvelt szereplőktől búcsút kell vennünk, hogy helyükre újak léphessenek porondra. Akadnak ugyan, akik valamilyen formában túlélik az idők viharait, de ők éppen emiatt válnak súlytalanná - kissé nehéz erről spoilerek nélkül mesélni.

A sorozat előző részeihez képest jóval lassabban peregnek az események, nincsenek látványos csatajelenetek, izgalmas akciók is csak elvétve - ez is próbára teheti az olvasó türelmét. Azonban azt gondolom, hogy aki idáig eljut az Arrakis bolygó hányatott történelmének megismerésében, az van annyira lelkes rajongó, hogy megbocsátja a hosszas elmélkedéssel kitöltött jeleneteket, sőt, még élvezi is azokat. Amikor azt írtam, hogy ez a rész logikus folytatása Herbert sci-fi mítoszának, akkor nem feltétlen a szereplők közvetlen sorsára céloztam, hanem arra a fő gondolatszálra, amin a Dűne egésze alapul, és aki ezt fonalat elkapja, azt nagyon be tudja szippantani ez a világ.

Herbert folyamatosan a vallás, a hatalom, kiválasztottság és a szabadság témakörét boncolgatja, az első három részben Paul Atreides útján keresztül, amit trónörökösből válik először szabadságharcossá majd messiássá. Belső és külső küzdelmei megvilágítják azokat a dilemmákat amik egy halandó félistenné válását kísérik. Ez az út tele van dicsőséggel, de keserű áldozatokkal is. A harmadik rész végén búcsút veszünk Paul-tól, és fia, II. Leto veszi át a helyét. Ő teljesen magáévá teszi az istenség szerepét, és ehhez nem csak családi kapcsolatait, hanem emberi mivoltát is hajlandó feláldozni.

II. Leto három évezredes uralkodása látszólagos békét teremt az Arrakison, ami teljesen átalakul földrajzilag, majd emiatt társadalmilag is. A fremenek az utolsó megmaradt sivatagban, egy rezervátumban élnek, és szinte teljesen elvesztették identitásukat, kultúrájukat. A Paul által megálmodott, majd Leto által megvalósított zöld paradicsom talán könnyebb megélhetést hozott a volt Dűne lakóinak, de sok fontos dolog elveszett útközben.

Leto gondolatain, belső monológjain keresztül egy olyan nézőpontot ismerhetünk meg, amiről ritkán olvashatunk: egy olyan istenét, aki még emlékszik arra, milyen volt embernek lenni. Aki pontosan tisztában van kiválasztottságának minden előnyével és hátrányával, és ráadásul még különleges képességekkel is rendelkezik. Hosszú-hosszú uralkodása közben végleg eltávolodik az emberektől, hiszen halhatatlan teste mindenkit túlél, végtelen szelleméhez pedig senki sem érhet fel. Ez az isteni magány tudatos döntése volt, mégis iszonyú terhet jelent. 

Ez az eltávolodás azonban képtelenné teszi az uralkodásra, hiszen annak elengedhetetlen eleme az empátia - Leto pedig már nem tud azonosulni alattvalóival, lassan az alapvető érzelmek is kivesznek belőle. A múltba és jövőbe egyszerre tekintő istencsászár számára a jelen nem számít - halandó alattvalóinak viszont annál inkább, és ez egyre növekvő elégedetlenséget szül. Az embereknek elege lesz abból, hogy egy számukra beláthatatlan isteni terv apró fogaskerekei csupán - Leto pedig elefántcsonttornyából a mélybe hull.

Azt hiszem ennyiből is látszik, mennyire magával ragadott Herbert világa, aminek két alappillére, a sci-fi és a vallás nem is állhatna távolabb tőlem. A regényekben azonban ezek perspektívát adnak, egy messzi nézőpontot, ahonnan saját társadalmunk problémáit is máshogy látjuk majd.

Ezzel a könyvvel bizony mélyen alámerültem a politika mocsarába, ami sosem egy kellemes élmény. Különösen napjaink eseményeinek fényében kétes választás ilyen témájú könyvhöz nyúlni, mert a nemes cél ugyan ott lebeg a szemem előtt, hogy jobban megértsem a körülöttem tomboló káoszt, a lelkivilágomnak és a hangulatomnak viszont egyáltalán nem használ. Mondom ezt úgy, hogy az elmúlt évek történései, na meg persze kelet-európai történelmi hagyatéka jócskán megedzettek a politika aljasságát illetően.

Ez a kezdeti cinizmus sem mentett meg attól, hogy Chomsky egy világot döntsön össze bennem, amikor is (kelet-európai mércével mérve) teljes naivitással csodálkozik rá az amerikai politika, üzlet és média bonyolultan összefonódó érdekkapcsolataira. Hiába a szólás- és sajtószabadság hazája, a legdemokratikusabbnak tartott alkotmánnyal, azért az USA-ban is csak a pénz és a hatalom beszélhet igazán. Én pedig, aki úgy nőttem fel, hogy Amerikát az ígéret földjének, a szabadságjogok fellegvárának tartottam, keservesen csalódtam - megint. Pedig olyan jó volt hinni abban, hogy van olyan hely a világon, ahol műkődnek a dolgok, ahol jó élni, amihez fel lehetne zárkózni, ami viszonyítási pontot jelentett - ám aztán ezek az ideálok lassan bemocskolódtak. Egyrészt az ember a kamaszkort maga mögött hagyva elkezdi reálisabban látni a világot, másrészt pedig a dicső "Nyugat" többször tanújelét adta annak, hogy bizony csak egy jobban kommunikált "Kelet".

Chomsky munkája még nem a 21. századi, hanyatló USA időszakát dolgozza fel, hanem a jóval korábbi "hőskort", a 20. század második felét, amit számtalan filmben, könyvben és egyéb csatornán úgy örökítettek meg, hogy Amerika dicsőségét zengjék - ma már tudjuk, a történelmet a győztesek írják. Chomsky, ez a modernkori zseni nem tett mást, mint bekukucskált a színfalak mögé, és megleste, hogyan működik az "Egyetértés-gépezet". Ez egy általa alkotott médiaelmélet modell, melynek lényege, hogy az újságok, televízió- és rádióadók a tényeket hajlamosak elferdíteni, elhallgatni azért, hogy a mögöttük álló, őket pénzelő óriáscégek érdekeit kiszolgálják. Rámutatott arra, hogy az USA nagy médiabirodalmai mögött milyen üzleti és politikai érdekcsoportok állnak, és hogy várhatóan miként fogják eltorzítani a tényeket a különböző külpolitikai események során. Ezután górcső alá vette a kor fontosabb sajtótermékeit, hogy bebizonyítsa téziseit, és hosszan-hosszan sorolta a támogató bizonyítékokat.

Az egyik legjellemzőbb példa a hírek torzítására az áldozatok számának, súlyának relativizálása. Ha egy USA-vazallus ország politikai foglyairól, merényletek, polgárháborúinak áldozatairól van szó, az újságírók nem tulajdonítanak nagy jelentőséget nekik, esetleg be sem számolnak róla, vagy csak közömbös, szenvtelen cikkekben a belső oldalakon. Azonban ha egy olyan országban történik hasonló, amelyik Amerika érdekeivel szembemegy, netán hátráltatja azokat, a címlapokon sorjáznak az együttérző, hatásvadász, részletesen taglalt beszámolók az áldozatokról, szenvedésükről, meggyilkolásuk körülményéről. 

A választások országtól függő eltérő bemutatása is Chomsky elméletét támasztja alá: függetlenül attól, hogy mennyire volt valójában legitim, szabályos és szabad a szavazás, az USA-val "baráti" viszonyt ápoló dél-amerikai országokról szóló hírekben a szólásszabadság diadalát ünneplik, míg a diverzáns államok választásait biztosan elcsalták, eredményeit meghamisították a riporterek szerint.

A mai magyar viszonyok ismeretében joggal kérdezhetnénk, hogy ennyi az egész? Mi már cinikusan szemléljük a médiában megjelenő híreket, mindegyik újságnak, portálnak tudjuk az "előjelét", és politikai nézetünk szerint választunk magunknak buborékot, amibe belebújva nézünk egy alternatív valóságot. Ráadásul Chomsky még az internet berobbanása előtti pillanatban vett látleletet az amerikai médiáról, fake news és AI még a kanyarban sem volt. Azóta valószínűleg csak romlott a médiában megjelenő hírek objektivitása, nem csak nálunk, de az USA-ban is. Annak idején nem ilyen felzárkózásról álmodtam...

A Nápolyi regények ciklus első része két barátnő, Elena és Lila gyerekkorát, megismerkedésük történetét és felnőtté válásukat dolgozza fel. Mindezt a narrátor, Elena szemszögéből láthatjuk, akinek keresztneve megegyezik a szerzőével, ráadásul ő maga is írónő... lehetséges, hogy önéletrajzi ihletésű regényről van szó? Amennyiben igen, akkor ez egy nagyon őszinte és intim kitárulkozás Ferrante részéről, ha pedig mégsem, akkor viszont piszok meggyőző. A történet felütése is elég szokatlan: az idősödő Elenát felhívja Lila fia azzal, hogy eltűnt az anyja. Elenát annyira felbosszantja az eset, hogy mérgében elhatározza, megírja kettejük történetét. Vajon mennyire lehet hűen felidézni a múltat ilyen lelkiállapotban? Hihetünk-e egy ennyire részrehajló narrátornak?

Ilyen kétségek közt vágunk bele a nápolyi szegénytelepen, az 1950-es években játszódó cselekménybe. Ez egy igazán erőszakos, vad és macsó világ, ahol a férj nyugodtan elverheti a feleségét, kidobhatja a gyerekét az ablakon, vagy éppen fűvel-fával félreléphet. A férfiuralom a testvérek között is érvényesül, az idősebb fiúk kegyetlen bosszút állnak bárkin, aki csak rápillant kishúgukra. A nők egymás kibeszélésében és ellenségeskedésben vezetik le frusztrációjukat. Elena és Lila ebben a környezetben köt örökre szóló barátságot, ami egyfajta véd- és dacszövetség is egyben, bár nekik is megvannak a mélypontjaik. 

Ferrante-től nem is állhatna távolabb az idealizálás, a két kislány barátságát, a többi szereplő közti kapcsolatokat is a maguk nyers valójában írja le. Elena és Lila barátságában sok a félreértés, előfordul, hogy elbeszélnek egymást mellett, de az is, hogy kihasználják a másikat. Van, hogy sokáig nem beszélnek egymással, látszólag nem is barátok már, de Elenában mindig ott motoszkál, hogy mit szólna most Lila, vagy mit tenne az ő helyében - és valahogy mindig visszatalálnak egymáshoz. Bár Lila szemszögét nem ismerjük, az bizonyos, hogy kitörölhetetlen nyomot hagytak egymás lelkében, hiszen együtt nőttek fel, együtt küzdöttek a boldogulásért ebben a férfiközpontú világban.

Számomra különösen kedves Elena alakja, aki szinte egész életét a tanulásra tette fel, és hihetetlen szorgalommal jut egyre előrébb az oktatási rendszerben - szegénysége és lány mivolta miatt kétszer olyan nehéz a dolga. Falja a könyveket, és hamarosan azon kapja magát, hogy nincs senki a környezetében, akivel közös témája lenne. Olvasmányai felnyitották a szemét egy másik világra, ami a telepen kívül létezik, és rádöbben környezete elmaradottságára. Lila más kiutat választ a szegénységből, és ez éket ver kettejük közé. Ahogy a barátságuknak, a szerelmeiknek is megvannak az árnyoldalai, valódi romantikát csak elvétve találni Nápoly utcáin. 

Nincsenek vegytiszta érzelmek, az örömbe félelem vegyül, a szeretetbe irigység, a szomorúságba harag. De hát ilyen az élet is, nagyon ritkák azok a pillanatok, amikor csak egyetlen érzelmet élünk meg. Ferrante regénye remekül idéz fel egy letűnt kort annak letűnt karaktereivel, de fő erénye abban rejlik, ahogy az emberi érzéseket és kapcsolatokat őszintén, bármilyen romanticizálás nélkül jeleníti meg. Kíváncsian várom a folytatást.

Egy könyv a könyvekről, olvasásról, történetekről, ami egy érdekes és bátor gondolatkísérlet egyben. Mint amikor az Agymenőkben Amy nem engedi Sheldon-nak, hogy kényszeresen befejezzen dolgokat, itt is belevágunk történetekbe, de amikor épp megszoknánk a szereplőket és érdekelni kezdene a sorsuk, hirtelen megszakad az események fonala és újabb metairodalmi elmélkedés következik. Ezek talán még szórakoztatóbbak, mint maguk a történetfoszlányok, olvashatunk a legkényelmesebb olvasási pózról, vagy arról, hogy milyen szerepük van a könyveknek az életünkben.

Akármilyen ambíciózus is az eltűnt oldalak után nyomozni, egy idő után belefárad az ember a félbeszakadó történetekbe és nem szívesen fektet már energiát a következőbe. A fejezetek közti gondolatfolyamok is egyre öncélúbbak lesznek, így lassan unalmassá válik a könyv.

Úgy tűnik, számomra még mindig fontos, hogy egy könyvnek legyen hagyományos értelemben vett története, eleje-közepe- és persze megfelelő vége. Bár rendkívül izgalmas játék olvasóként a könyv részévé válni, tanúja lenni annak, ahogy egy szöveg megszületik, mégsem tekinthető teljes értékű regénynek.

Calvino gyönyörűen szétcincálja történet, olvasó és szerző bonyolult kapcsolatát, trükkösen bevonva minket a szöveg alakulásába - engem most mégsem tudott megvenni magának.

Nem kellett csalódnom az ikonikus Felhőatlasz szerzőjének újabb regényében, bár azt a szintet talán nem üti meg, a Csontórák mégis egy különleges, izgalmas és elgondolkodtató alkotás. Valamivel kisebbet merít, mint nagy sikerű elődje, és jobban reflektál korunk jelenségeire, de a sci-fi szál sajnos nagyon gyenge lábakon áll. A könyv legnagyobb erénye a remek karakterek felsorakoztatása, akiket téren és időn át rejtélyes szálak kapcsolnak össze.

Rengeteg műfaj, téma és hangulat alkotja a regényt, ami egy kamaszlány szökésével indul. Holly Sykes a 15 évesek minden "bölcsességével" nekivág a nagyvilágnak, és rengeteg furcsa incidens után egy epertermesztő telepen köt ki. Ez a young adult-jellegű fejezet egy tragikus fordulattal zárul, miközben több, fontos célzás történik Holly különleges képességeire. 

Ezután belecsöppenünk Hugo Lamb életébe, aki a gazdag brit egyetemisták gondtalan mindennapjait éli - látszólag. A jóképű fiú valójában számító és pénzéhes, aki kihasználja arisztokrata barátait, hogy önző céljait elérje. A középosztálybeli Holly története után egy teljesen más világ tárul elénk: a brit felső tízezer fiataljainak hétköznapjai - tele megjátszással, árulással és bizonytalansággal a csillogó felszín alatt. Hugo egy fontos személyért mégis képes lenne hátrahagyni mindezt, így ez a szál akár fejlődésregény is lehetne, de a lezárása más irányba tereli az eseményeket, és összekapcsolja Holly fejezetével.

Ismét ugrunk néhány évet az időben, és egy családregény-fejezet erejéig bepillantást nyerünk Holly és Ed Brubeck házasságába, egy esküvő napjának keretében. A ceremónia körüli beszélgetések, viták és meghitt pillanatok sorát folyton megszakítják Ed traumatikus élményei, amiket a munkája során szerzett. A férfi ugyanis háborús tudósító, aki a világ legveszélyesebb országaiba utazik, hogy az ott kirobbant harcokról írjon. Ed imádja a munkáját, de hivatástudata és a magánélete állandó konfliktusban van, hiszen egy-egy kiküldetése hosszú hónapokra elszólítja Holly-tól és kislányuktól. A családi rendezvény és a pörgős, akciódús jelenetek éles kontrasztot alkotnak, miközben fontos geopolitikai kérdések merülnek fel.

Végül megismerkedünk Crispin Hershey-vel, egy kiégett, cinikus íróval, aki egyetlen sikeres regényének árnyékában él. Új regényének sorsát egyetlen jól összerakott kritika megpecsételi, ezért Crispin kicsinyes bosszút áll annak szerzőjén. Az emiatt érzett bűntudat és széthulló magánélete, na meg persze szakmai kudarcai depresszióba löknék, ha nem érkezne az életébe egy igazi barát.

Eddig tartott a könyv valóban élvezetes része, a néhány nap történéseiben felvázolt, mégis hiteles karakterek, a maguk valóságaival, amik között izgalmas feladvány volt felfedezni a kapcsolódást. Ezután még két fejezet következik, az utolsó előtti egy fantasy, ami teljesen légből kapottnak hat. Lényegében két ellenséges hatalom harcáról szól, akik számunkra láthatatlanul tevékenykednek a világban már évszázadok óta. Ezek a misztikus szekták valami rejtélyes módon rájöttek az öröklét titkára, pontosabban arra, hogyan lehet a lelküket újra meg újra másik testbe költöztetni, és így lényegében örökké élni. Végső harcukba egy véletlen folytán Holly is belekeveredik, ezáltal rengeteg ember életét változtatja meg.

A kötet lezárása egy cli-fi (olyan műfaj, ami a klímaváltozás lehetséges következményeit dolgozza fel - mint megtudtam), ebben a fejezetben az idős Holly próbálja megóvni szeretteit egy posztapokaliptikus világban. A ma ismert kényelmes élet a múlté, ugyanis a nem túl távoli jövőben a Föld erőforrásait kimerítő emberiség kénytelen visszatérni az ipari forradalom előtti életformához. Az áram és az internet elérhetetlen luxus, ahogy az utazás is. Ebben a beszűkült világban a társadalom is átszerveződik, a nagyhatalmak pozíciót cserélnek, és a létbizonytalanság állandósul. Holly ebből a világból szeretné kimenteni családját, és talál is rá módot, ami egy szívfacsaró, enyhén hatásvadász, de mégis hatásos lezárása lesz a regénynek.

Igazán merész vállalás volt a görög szerzőtől Jézus történetének feldolgozása, mert szembemenve a kánonnal, "valódi", emberi mivoltában mutatja be a Messiást. Lehántja róla a sallangot, pátoszt, képmutatást és minden mást amit az eltelt évezredek ideológiai érdekei rápakoltak. Így pedig nem marad más, mint egy klasszikus kiválasztott-történet, egy olyan toposz, ami minden kultúrában fellelhető. Hogy miért épp a zsidóság kiválasztott-mítoszából lett világvallás, azt biztosan sokan kutatták már, szívesen olvasnék én is a témáról.

De addig is, itt van nekünk Kazantzakisz nagyon is emberi Jézusa, akinek nem elég a környezetét meggyőznie igazáról, az igazi nagy feladat számára saját gyarlóságaival leszámolni. Ugyan a Bibliában csak csodatételeiről, kinyilatkoztatásairól esik szó, de a "tanító", sőt a "megváltó" státuszt el is kell érni valahogy, ez pedig nem kevés lemondással jár. Itt sejlenek fel mindazok az emberek, akikre közvetlen hatással van Jézus elhivatása: Mária, az édesanyja rengeteget szenved különc fia miatt, aki sosem viszonozza szeretetét, aki megközelíthetetlen, és akitől sosem remélhet unokákat. Mária Magdolna, gyerekkori szerelme, Jézus iránti beteljesületlen érzései miatt válik prostituálttá. 

Ezután megismerjük a tanítványokat, akikből majd a közismert apostolok és evangelisták lesznek - mindegyikük egyszerű, szűk látókörű, tudatlan naplopó, akik önző céljaik érdekében tartanak csak Jézussal. Vígan járják vele a környékbeli falvakat, ingyen étel és szállás fejében, de amikor ki kellene állni tanítójukért, egytől-egyig meghátrálnak, sőt akad, aki meg is tagadja Jézust. 

Júdás karaktere viszont egészen lenyűgözőre sikerült, ő az, aki a folytonos tépelődésből és kételkedésből kirángatja Jézust, és cselekvésre ösztönzi. Bár igaz, hogy számára a szeretet és a megbocsátás tanai nem kielégítőek, ő egy harcos, véreskezű Messiást várt, de végül neki jut a legnehezebb próbatétel (Jézust leszámítva persze).

A témából adódóan a regény tele van látomásos jelenetekkel, rengeteg az utalás a Biblia különböző részeire, de a könyv utolsó fejezetei a valóban szenzációsak. Ezekben Jézust mint boldog családapát látjuk, aki kiegyensúlyozott, értékes életet él, és így segíti elő a földi paradicsom felépülését. Ez az alternatív sors rengeteg kérdést felvet, például hogy mivel segítette volna jobban a közösségét: önfeláldozásával és csodaszámba menő feltámadásával, vagy azzal, hogy megbecsült tagja lesz a társadalomnak - bár akkor biztosan nem hallottunk volna róla.

Nem tudom, hívőként milyen érzés lenne elolvasni ezt a regényt, számomra nagyon érdekes volt, bár nekem a Biblia ugyanolyan mítosz, mint a Gilgames-eposz vagy az Iliász, vagy éppen a Rámájana. Egy biztos, hogy a sokak által igaznak vélt/hitt történeteket hasznos több nézőpontból, megközelítésből is megismerni, mert így jobban megérthetjük a világ bonyolult működését - már ha szeretnénk. A többezer éves írások modern feldolgozása sem bűn, sőt, üdvözlendő, hiszen így továbbra is a kultúra élő, lélegző részei maradnak, nem csupán porosodó relikviák. 

"This is not for you."

Erős kezdés egy nehezen behatárolható könyvtől, aminek egyáltalán nem célja megkedveltetni, vagy csupán olvastatnia magát. Nem véletlenül nem készült még magyar fordítás hozzá, mert egy nyelvileg, szerkezetileg, sőt tipográfiailag is összetett műről van szó. Formailag egy tudományos szöveg mintáját követi, rengeteg hivatkozás, lábjegyzet utal többségében kitalált forrásokra, a cselekményt több helyen is változatos témájú értekezések szakítják meg például a visszhangról vagy a labirintusokról. Sok az idegen nyelvű idézet, amiknek hol közlik a fordítását, hol nem, és akadnak végtelenül hosszú listák random tárgyakról, épületekről vagy nevekről.

Először e-könyvként kezdtem el olvasni, de aztán rájöttem, hogy nem adja vissza a szerző saját kezűleg rendezett tördelését, így hát beszereztem a papír változatot. Valami egészen különleges szerkesztési módot követve bizonyos szavak színesek (például a "house" szó mindig kék), a különböző narrátorok részei más-más betűtípussal szedettek, és a szöveg elrendezése követi a történetet: néhol csak egy-egy szó van egy oldalon, vagy tükrözve, ferdén, sőt fejjel lefelé jelennek meg a mondatok. Vicces élmény a vaskos kötetet ide-oda forgatva olvasni, közben pedig bőszen lapozgatni előre-hátra a hivatkozásokat követve.

Ugyanis ha ez a rengeteg formabontó szerkesztési bravúr még nem lenne elég, Danielewski gondoskodott róla, hogy legalább annyit bolyongjunk a szövevényes utalások labirintusában, ahogy hősei a történetben ábrázolt útvesztőben. A labirintus, mint motívum egyaránt megjelenik a cselekményben, a szöveg elrendezésében és az olvasó elé állított kihívásban is: még mindig velem vagy, nem veszítettelek el?

A sok jelentésréteg, betűtípus és idézethalmaz lehántása után ott maradunk egy három szinten kibontakozó (horror)történettel. Az alaptörténet egy Navidson nevű fotós és családjának pokoljárása egy kívülről teljesen átlagosnak látszó családi házzal, amiről csak a beköltözés után derül ki, hogy sötét titkot rejt... és amiről a családfő egy kultikussá vált dokumentumfilmet forgat. Ezt a filmet elemzi, kutatja, teszi magáévá a titokzatos Zampanó, egy vak öregember, akit teljesen a hatalmába kerít a Navidson családra rászabadult borzalom. Ám Zampanó meghal, mielőtt tanulmányát befejezhette volna, így Johnny Truant-ra hárul a feladat, hogy lezárja a művet. Johnny a könyv voltaképpeni főhőse, kezdetben egy átlagos, helyes srác, aki naplóbejegyzéseivel egészíti ki Zampanó munkáját. Ezekben beszámol számtalan hódításáról, szexuális kalandjairól, és sajnos arról is, hogy egyre jobban kicsúszik a lába alól a talaj: függő lesz, elveszti munkáját, látomások gyötrik, nem létezik már más számára, csak a titokzatos öregember különös irománya, amit minden áron be akar fejezni.

Nem egy szívderítő élmény végigkövetni minden egyes narrátor (Navidson, Zampanó és Johnny) lecsúszását, az Ash Tree Lane-en álló ház alatti rejtélyes alagútrendszer végül mindegyiküket elnyeli (bizonyos értelemben). Nekünk, olvasóknak pedig szembe kell néznünk azzal a szomorú ténnyel, hogy bizony sosem fogjuk megtudni, mi is történt ott valójában. Az események annyi narrátoron, médiumon és értelmezési lehetőségen mentek át, hogy menthetetlenül torzultak. Kezdjük ott, hogy már maga Navidson sem tudott mindent megbízhatóan (és hitelesen) rögzíteni kameráival, hiszen kevés volt a fény és más gondok is akadtak. Amit sikerült filmre vennie, abból is sok mindent kivágott, máshogy rendezett el - aztán jött Zampanó, aki egy filmről készített írásos tanulmányt, vagyis egy teljesen más hordozóra vitte át az eseményeket. Tegyük hozzá azt is, hogy Z. vak volt, tehát még az is lehet, hogy nem látta a filmet. Bizonyos részeket ő is kitörölt munkájából, illetve volt, ami véletlen semmisült meg. Ezt a többszörösen torzított verziót kapta meg Johnny, aki szintén több helyen belenyúlt a félkész tanulmányba. A narrátorok által közvetítve megkapott szöveg tehát végig bizonytalanságban tart bennünket is, hiszen sosem tudhatjuk, mi veszett el a szerkesztési folyamat során.

Danielewski regénye egy végtelenül bátor és ambíciózus kísérlet, ami egyrészt görbe tükröt tart a tudományos szövegek merev racionalitása elé, másrészt megtöri a könyvszerkesztési hagyományokat, végül pedig elindított egy egész Navidson-kultuszt, amivel kilépett a fikció keretei közül, lebontva a valóság és a könyv cselekménye közé emelt falat. Nem csoda, hogy külföldön igazi kultregénnyé vált, nem minden nap találkozik az ember ilyen rendkívüli könyvvel.

Ó, hát ez valami borzalmas volt. A könyv feléig bírtam, aztán elengedtem, mert teljesen lehozott az olvasásról. Biztosan nem jó időben talált meg, nem sok türelmem volt elmélyülni a cirkalmas lélekrajzokban, aprólékosan kidolgozott jelenetekben - máskor talán becsületből végigkínlódtam volna, de most beletelt volna egy hónapba is, mire a 400 oldalas regény végére érek. Nem gondolom, hogy valaha vissza fogok térni hozzá, be kell látnom, hogy bizonyos történetek nem valók mindenkinek.

A legproblémásabb az egészben a történetvezetés, mert úgy érzi az ember, hogy nem halad semerre, csak egy helyben topog. A könyv második fele állítólag pörgősebb és olvasmányosabb, de én ugye nem tartottam ki odáig. Csak Jim kínlódását követhettem, aki egy bírósági tárgyaláson idézi fel, hogyan hagyta hátra a bajba került hajót rajta több száz emberrel. A legénység tagjaként ez főbenjáró bűnnek számít, de egyedül őt tudták beidézni, a többiek elmenekültek az igazságszolgáltatás elől. Folyamatosan ugrálunk a bűncselekmény elkövetése, a bírósági tárgyalás és a két esemény közti idősíkokban, miközben újabb és újabb emberek kapcsolódnak be a cselekménybe, akik mind különböző módokon reagálnak Jim tettére. A fiatal tengerésztiszt mindig másik kikötőben bukkan fel a maláj szigetvilágban, egyre távolabb sodródva a civilizációtól.

Lehetett volna ez egy érdekes, izgalmas lélektani regény, egzotikus helyszíneken, bonyolult kérdéseket feszegetve, de sajnos az unalmas, egyhangú jelenetek, a vontatott történetvezetés és a jellegtelen szereplők miatt érdektelenségbe fulladt az egész.

Gogol volt talán az első nemzetközileg is elismert orosz szerző, aki lerakta az orosz irodalom alapjait. Szinte minden irodalomórán elhangzik, hogy a többi orosz szerző "valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtak ki”. Bár ez egy másik műve, nem kevésbé fontos. Magán hordozza azt a különös jelleget, ami az orosz művek sajátja, és szinte néhány mondatból felismerhetők. 

Ezek a sajátosságok azonban nem feltétlen előnyösek, így az irodalomtörténeti jelentőségén kívül a történet rövidsége az egyetlen vonzereje. A novella fő motívuma egy abszurd esemény (Kovaljov orra eltűnik) és a szigorú államapparátus közti ellentét, ami igazából nem oldódik fel, mivel a hivatalnokok, rendőrök egyáltalán nem lepődnek meg a rendhagyó eseten, hanem ugyanolyan "ügynek" tekintik, mint bármelyik másikat. Csak számunkra furcsa a rangjelzésekkel feldíszített, egyenruhában feszítő orr és tulajdonosának találkozása, majd ugyanennek az orrnak ugyanolyan megmagyarázhatatlan módon történő visszakerülése az eredeti helyére. 

Az orosz kisemberek mindennapi nyűgjei egyfajta furcsa szenvtelenséggel vannak bemutatva, az együttérzés hiányzik az íróból, és így az olvasónál sem tudja ezt elérni. A kisemberek jelentéktelensége, az államgépezet mindenható hatalma és állandó jelenléte rányomja a bélyegét a történet hangulatára. Olyan, mintha semmilyen szép, nemes vagy fennkölt nem létezne ebben a világban, minden szürke és egyhangú. Ez a fajta realizmus eléggé nehezen értelmezhető az utókor számára, mert nagyon korspecifikus, és hiányoznak belőle azok az univerzális érzelmek, amihez a későbbi korok olvasója is kapcsolódni tud. 

A Moll Flanders sikerén felbuzdulva Defoe egy szinte teljesen ugyanolyan regényt írt 2 évvel később. A kor nagy slágerének számító ál-önéletrajzok egy-egy -finoman szólva- szokatlan női életutat tárnak elénk. Moll és Roxana a bűnbeesett, bukott nők elrettentő példái, ám egyúttal az erős, független nők archetípusai is egyben. A regények remek látleletet nyújtanak a 18. századi Anglia és Franciaország társadalmáról, a nők kiszolgáltatott helyzetéről.

Az egyértelmű moralizáló szándék sajnos rányomja a bélyegét a mű élvezhetőségére, és megakadályozza, hogy bármiféle együttérzés alakuljon ki bennünk Roxana iránt. Márpedig nehéz úgy végigkövetni egy karakter élettörténetét, hogy végig az ellendrukkerei vagyunk. Roxana ugyanis egy végtelenül hiú, önző és számító némberként jelenik meg előttünk, aki bármit és bárkit képes feláldozni a pénzért, ékszerekért vagy éppen ruhákért. Élete fő bűne, hogy gyermekeit sorra maga mögött hagyja, valamilyen úton-módon kibújik a szülői felelősség alól, és végül ez okozza a vesztét is. Egyre tehetősebb férfiak szeretőjévé válik, Franciaországban egy herceg kurtizánja lesz, Angliában pedig magáé a királyé (állítólag), miközben tetemes vagyont halmoz föl. Végül révbe ér egy holland kereskedő oldalán, és majdnem tiszteletreméltó feleség válik belőle, amikor bűnös múltja érte nyúl, és végül kisemmizve, egy börtöncellában éri el a vég.

Remek tanmese arról, hogy egy nő ne akarjon magasra törni, férj nélkül boldogulni, hanem szépen maradjon csak otthon és szülje az utódokat. Hiába csábító Roxana fényűző élete, szeretői kényeztetése, az anyagi függetlenség, a történet vége csak a megbánás és a bűnhődés lehet. Mert hiszen miféle nő az, aki ilyen lelketlenül lemond a gyerekeiről, hogy mások ágyában hentereghessen? A férfi-női kettős mérce iskolapéldája a regény, hiszen Roxana szeretőin senki sem kéri számon a "bűnben fogant" gyermekeket, és nyugodtan végignéznék, hogy Roxana éhenhal - de legalább végig tisztességes és becsületes életet élt. Arról nem is beszélve, hogy ha a történet főszereplője férfi lett volna, akkor ő lenne az új Don Juan, és vígan idéznénk legendás hódításait. Annyi igazságtalanság szorult a lapok közé, hogy néha a kezem is elfehéredett, úgy szorítottam a könyvolvasómat.

Roxana története tehát nem tudott megnyerni magának, semmiféle pozitív érzést nem váltott ki belőlem, mert vagy a lelketlen viselkedése miatt bosszankodtam - és ostoroztam magam az előítéleteim miatt, vagy pedig a nemi kettős mérce igazságtalanságai felett dühöngtem - egyik sem volt kellemes.

Azt hiszem talán ez volt az első könyv, amit Stephen King-től olvastam, még kamaszként. Már akkor is réginek tűnt a kor, amiben játszódik (70-es évek), de azóta valóban leáldozott annak a világnak: vezetékes telefon, kábeltévé, benzinzabáló autómonstrumok... Nekem mégis izgalmas volt, mert a szereplők egyidősek voltak velem. Egyszerű, hétköznapi gimisek, a maguk tipikus gondjaival, örömeivel és félelmeivel - amit aztán felvált a klasszikus King-féle őrület és rettegés. A szerző nem először választ gyerekeket/tinédzsereket főszereplőnek, az ő ártatlan, naiv lelki világuk még borzalmasabbnak láttatja a sokszor (mindig) brutális eseményeket.

Arnie és Dennis gyerekkori jóbarátok, együtt készülnek a gimi utolsó évére, a továbbtanulásra és úgy általában a felnőtté válásra. Ezen kívül azonban semmi közös nincs bennük, hiszen Dennis egy jóképű, magabiztos focista, míg Arnie egy félszeg, esetlen számkivetett - tipikus áldozat. Éppen ezért gabalyodik bele Christine hálójába, "aki" elhiteti vele, hogy fontos számára, "akire" mindig számíthat, "aki" végre emberszámba veszi. Mindezek alapján joggal feltételezhetnénk, hogy ez a bizonyos Christine egy idősebb nő, aki elcsábította Arnie-t, de nem ez a helyzet, ugyanis  Christine egy kocsi, egészen pontosan egy 58-as Plymouth Fury. King egészen morbid módon csavarta ki azt a hétköznapi szokásunkat, hogy az autóinkat megszemélyesítjük, különféle jelzőkkel látjuk el (nem a leghízelgőbbekkel) ha nem indulnak, sőt sokan még nevet is adnak nekik.

Ez a Christine azonban nem pusztán egy szépen rendbehozott ritkaság, hanem egy valódi vörös démon, aki válogatott borzalmakra képes. Magányos útjain bosszút áll mindenkin, aki közé és céljai közé áll, miközben kilométerórája vészjóslóan pörög visszafelé. Szép lassan felemészti Arnie-t, aki testileg és lelkileg is teljesen átalakul. Ez a változás tűnik fel barátjának, Dennis-nek, aki nyomozásba kezd, hogy megmentse a fiút. Ekkor lép be az életükbe Leigh, aki szintén próbára teszi a gyerekkori barátságukat.

A szimpatikus főszereplőket leszámítva ez egy jó átlagos King regény, a megszokott horrorisztikus elemekkel és társadalmi skiccekkel. Bár a kamaszkori lelkesedésem valamelyest csillapodott, azért így is gyorsan fogytak az oldalak. 

Messzi-messzi időkből érkezik ez a történet, királyi udvarok, lovagi tornák és budoárok korából, II. Henrik francia király uralkodása idején. Annyi minden elválaszt bennünket ettől a korszaktól, de a regényben nem ezek a tényezők hangsúlyosak, sokkal inkább az érzelmek és a lelki folyamatok az emberi kapcsolatokban - azok pedig vajmi keveset változtak azóta. Szerelem, bánat, féltékenység, öröm - ezek az érzelmek alakítják életünket mind a mai napig, legfeljebb más formában fejezzük ki őket. 

Reménytelen, beteljesületlen szerelem, boldogtalan házasság - univerzális témák, amikről regények egész sora regélt már, újdonság erejéről tehát szó sincs. Mégis, a korabeli irodalmi művekhez képest sokkal kellemesebb olvasmányélményt nyújt - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy végig tudtam olvasni. A korabeli vallási allegóriák, idézethalmok és szellemi önkielégítés helyett ez egy igazán emberi történet, aminek középpontjában a gondolatok és érzelmek állnak.

Néhol azért sikerül ezt is túlzásba vinni, és belegabalyodunk a ki kinek mit mondott-mit nem mondott és ő ettől hogyan érezte magát szövevényébe - bár lehet hogy ez szándékos fogás volt a szerzőtől a korabeli francia udvar bonyolult cselszövéseinek és játszmáinak illusztrálására. Nem segít a dolgunkon az sem, hogy rengeteg szereplő vonul fel előttünk, akiket ráadásul többféle névvel is illetnek - ezt egy idő után el is engedtem. 

Bár alapvetően szeretem ezt a rizsporos, kosztümös világot, nem igazán tudtam bevonódni a történetbe - a korszak alkotásaihoz képest viszont már az is pozitívum, hogy nem dobtam félre már az elején.

Passuth ezúttal nem ásta bele magát egy ország adott korszakába, vagy egy történelmi személy aprólékos életrajzába - most kissé messzebbről és felületesebben közelítette meg témáját, így műve sokkal vázlatosabb és rövidebb is a megszokottnál. A nagy földrajzi felfedezések 20 évvel korábban már alapjául szolgáltak egy regényének (Esőisten siratja Mexikót), de akkor is belemélyedt Cortés és Mexikó szövevényes történetébe. Ezúttal viszont a francia Bougainville világkörüli útja inkább könyvének fő szála, ami alapot ad a korabeli felfedezések és társadalmi vonatkozásaik rövid felvillantására.

Ebből a kényelmes távolságból remekül látszik a földrajzi felfedezések minden hozadéka: a bonyolult társadalmi folyamatok, gazdasági átalakulás, a hatalmi viszonyok átrendeződése. Ezúttal kisebb hangsúlyt kap a hódítások véres oldala, sőt Bougainville útja kifejezetten békésnek mondható. Passuth külön felhívja a figyelmet a felfedező humanista szemléletére, az őslakosok elfogadó és kíváncsi megközelítésére. Tahiti, ez a paradicsomi sziget elkápráztatja a francia tengerészeket, akik már hosszú hónapok óta bolyongtak az ismeretlen, távoli vizeken. Bougainville naplójának egész hosszú részeit emeli át Passuth, így első kézből olvashatjuk két civilizáció találkozását, melyeket több ezer kilométer, egy egész világ választott el eddig egymástól. A nyelvi és kulturális különbségek áthidalásában nagy szerepe van a matrózok türelmének és emberszeretetének, amit Bougainville a legénység minden tagjától megkövetel.

Mégis számtalan kérdés fogalmazódik meg az emberben ezt az óriási jelentőségű úti beszámolót olvasva, mert bármennyire is becsülendő a francia felfedezők humanizmusa, nem lehet nem észrevenni a kissé leereszkedő, gyámolító hangot, amivel a szigetek őslakóiról szólnak. Bár kíváncsiak a helyiek szokásaira, vallására és nyelvére, minduntalan megmosolyogják azok (szerintük) kezdetleges, primitív voltát. Visszatérő motívum a különböző szigetek lakóinak külső jellemzése, sőt megnyerő vagy éppen taszító külsejük alapján döntötték el róluk, hogy jó- vagy rossz szándékkal közelítenek feléjük. Persze közös nyelv híján kevés fogódzó akadt ami alapján dönthettek volna, de mai szemmel ez a tárgyiasítás netovábbja.

Mindig elcsodálkozom az emberiség - azon belül is főleg a nyugati civilizáció - mérhetetlen arroganciáján, amikor más kultúrákkal találkozik. Honnan ez az önhittség, ami szerint minden más népnél műveltebbek, okosabbak, jobbak vagyunk? Miért kell rögtön a saját berendezkedésünket, kultúránkat ráerőltetni olyan társadalmakra, amik köszönik szépen, de teljesen jól megvoltak nélkülünk évezredeken át. Nyilván emögött is csak egy okot találunk: "pénz, pénzecske...". A nagy földrajzi felfedezések legfőbb mozgatórugója a nyersanyagforrások és földterületek megszerzése volt, az anyagias hódítók mellé csak kevés humanista néprajzkutató fért fel a hajókra.

Visszatérve Bougainville-re és expedíciójára, Passuth nem marad adós a francia felfedező utóéletével, ami szintén nem mondható átlagosnak. Számtalan hajós kaland, kegyvesztettség és menekülés után életének alkonyára megkapja a hőn áhított elismerést ami arányos Föld körüli útjának jelentőségével - ő is egyike lesz azoknak a ritka tudósoknak, akiket még életükben megbecsülnek.