Az első könyv, amit Vonnegut-tól olvastam, és bizony még szoknom kell a stílusát. Egy kitalált világban játszódó szatirikus társadalomkritikáról van szó, aminek alapesetben tetszenie kellene, azonban ez most nem fogott meg. Lehet, hogy nem volt megfelelő a hangulatom, vagy az időzítés, de tény, hogy alig vártam, hogy a regény végére érjek. Leginkább az zavart, hogy az író rendkívül mostohán bánik a karaktereivel, mondhatni, hogy pusztán a mondanivaló illusztrálására használja őket. Megismerhetjük (gyerekei és kollégái visszaemlékezéseiből) az atombomba egyik fiktív megalkotóját, találkozunk egy kitalált vallás vezetőjével, illetve egy nemlétező ország miniszterelnökével - ám egyikőjükről sem tudunk meg semmi érdemlegeset, karaktereik "laposak", nincs mögöttük tartalom. A főhős egy átlagember, akiről még az előbb említetteknél is kevesebbet tudunk, hátteréről, cselekedeteinek miértjeiről nem derül ki szinte semmi. Így aztán nehéz érzelmileg bevonódni a cselekménybe: közömbösen olvastam végig a szereplők hányattatásait, az őket érő nem mindennapi eseményeket - ami sosem jó érzés, de hát nem válhat minden könyv a kedvencemmé...

Az eddig megírt kötetek közül az utolsó elolvasásával egy időre búcsút kell vegyek Westeros-tól, hiszen ki tudja, mikor lesz képes Martin mester befejezni és kielégítően lezárni az összes karakter sorsát. Nem lesz könnyű dolga, hiszen minden résszel magasabbra teszi a lécet. A jelenlegi kötet egy darabig párhuzamosan fut az előző eseményeivel, éppen csak a szereplők másik felét követhetjük nyomon (köztük kedvenceimet, Jon-t, Daenerys-t és Tyrion-t). A kötet második felére aztán "utolérik" egymást a szálak, és néhányan újra felbukkannak az eddig mellőzött karakterek közül. Van, akik körül nagy a csend (Bran, Sansa, Sam), kíváncsi vagyok, vajon az ő szerepük mi lesz a későbbiekben. 

Az eddigi részek elemzése során Martin írói stílusának több sajátosságára is kitértem már, a nyers szókimondására, a kötetek macsóságára, illetve a szereplők és cselekményszálak rendkívüli összetettségére. Meg kell említenem azonban azt is, hogy a történet nem csak az agyunkat dolgoztatja meg bonyolultságával, vagy a szívünket kegyetlenségével, hanem az érzékszerveinket is részletességével. Akár egy csatajelenetet olvasunk éppen, vagy egy városban sétál valamelyik szereplő, pontosan tudjuk mit lát, milyen szagok veszik körül, melege van-e, esetleg fázik, hogy egyéb testi folyamatokra most ne térjek ki. Ez az érzékletesség segít beleélni magunkat a történetbe, másrészt kicsit valóságosabbá teszi a képzeletbeli helyeket és lényeket. Sajnos a filmes változatnál ez a minőség elveszik, de talán kárpótol bennünket a színészek játéka. 

Martin mester, kíváncsian várjuk a folytatást, kicsit csipkedhetnéd magad - és kérlek ne hagyd cserben a kedvenc szereplőimet!

Újabb kalandjára kísérjük el Lestat-ot, az örökké kíváncsi, sosem nyugvó, saját létezésének határait folyton feszegető vámpírt. Ezúttal egy titokzatos, furcsa emberrel találkozik, aki képes elhagyni a testét, hogy lelke egy másik emberbe költözzön. Test-cserét ajánl Lestat-nak, így a vámpír egy napra ismét megtapasztalhatná, milyen is halandó testben létezni. Ezzel Lestat legnagyobb vágya válna valóra, így szinte habozás nélkül beleegyezik a különleges üzletbe. A testtolvaj azonban átveri, így a vámpír kénytelen emberi testben maradni. Keserűen megbánja meggondolatlanságát, 200 év halhatatlanság után borzalommal éli meg emberi testének természetes folyamatait, gyengeségeit. Végül halandó barátjának, David Talbot-nak segítségével saját testének keresésére indul. Számos váratlan test-csere és egyéb átalakulás után végül Lestat, David, és az elmaradhatatlan Louis hármasban vágnak neki a nagyvilágnak. 

Ez a Vámpír-krónikák negyedik részének puszta cselekmény-ismertetője. Anne Rice természetesen a fordulatos eseményeket jócskán kibővíti filozófiával, teológiával, a vámpír-mitológia újabb és újabb elemeivel. Ezáltal nem csupán egy izgalmas regényt olvashatunk, hanem egy különleges világképet is. Lestat személyében pedig egy olyan főhőst alkotott meg, aki amellett, hogy rendkívül eredeti, ráadásul még szerethető is. Hiába ő az egyik legerősebb vámpír, esendősége, lobbanékony természete és hiúsága mégis emberivé teszik. 

Adott egy házaspár és a szerető. Mindkettejük szeretője. Winterson ismét arcon csapta a hagyományos párkapcsolatokat és a szokványos romantikus regényeket. Hiszen azt még csak-csak beveszi az olvasó gyomra, hogy a férj vagy a feleség félrelép, de hogy ugyanazzal a személlyel tegyék ezt, egy kissé merész. Érzelmek és kapcsolatok olyan bonyolult kuszaságát eredményezi ez a "teljes szerelmi háromszög", amit szinte képtelenség kibogozni. Felmerül a kérdés, ki a hibás, ki tehet az egészről - és egyáltalán, ki kivel szeretne maradni?

Önmagához hűen Winterson nem csak pusztán elmeséli ezt az amúgy sem mindennapi történetet, hanem csavar egyet (kettőt) rajta: az érzelmeket, vonzódást megpróbálja a fizika szemszögéből leírni. Ez nem újdonság nála, az írónő szívesen kísérletezik látszólag furcsa, tudományos megközelítésekkel, amiből mindig kiderül számunkra, hogy a szerelem egyszerre emberi és emberfeletti adománya (a biológiának? a kémiának? a sorsnak? Istennek?)

Végezetül pedig, ha még mindig azt gondolnánk, hogy egy átlagos romantikus regényt olvasunk, kapunk egy adag mágikus realizmust és horrort is az arcunkba, hiszen így teljes egy valódi Winterson-regény, és én éppen ezt szeretem benne.

Kíváncsian és előítéletekkel telve kezdtem neki az utóbbi évek legfelkapottabb magyar tiniregény-sorozatának. Egy héttel és nyolc kötettel később csak ültem és néztem magam elé: annyi érzés és emlék kavargott bennem, hogy idő kellett, mire visszazökkentem a normál kerékvágásba. Nehéz volt elengednem a könyv szereplőit, akiket megismertem, megkedveltem és végigkísértem azt az érzelmi hullámvasutat, amit a négy gimnáziumi év jelentett számukra. 

Meg kell azért említenem, hogy a sorozatnak akadnak hiányosságai is: a rengeteg ismétlés, az elitista környezet (budai magánsuli, kőgazdag családok, mindennapos meki-mozi-sulibüfé túrák). Ezenkívül számos ponton egyáltalán nem életszerű a történet, főleg tanári szemszögből nézve. Mindezek ellenére ez egy jó könyv - az én fogalmaim szerint legalábbis, hiszen az írónőnek sikerült egy olyan főszereplőt létrehoznia, akivel maximálisan lehet azonosulni, de mégsem sablon-karakter. Mindenki emlékezhet a kamasz éveire, amikor tele volt szorongással, bizonytalansággal és félelmekkel - Reni naplója ezek tökéletes lenyomata. Aztán persze ott van a FIÚ - akiért lehet epekedni, sírni, vágyakozni - és aki mellesleg a való életben nem létezik. Mint ahogy sajnos nincs ilyen tökéletesen összeillő, jól működő és összetartó társaság sem. De ez nem baj, ezért vannak a könyvek, hogy a segítségükkel a miénknél egy sokkal szebb és jobb világba menekülhessünk, csak sajnos onnan vissza is kell térni. Remélhetőleg a sorozat fiatal rajongói közül legalább néhányan könyvbarátként térnek vissza, és a főhős mintájára nem érzik majd "cikinek" az olvasást.

Mit is mondhatnék még a Szent Johanna gimiről és diákjairól?

Volt diákként: ugyan már srácok, mi sokkal durvábbak voltunk!

Tanárként: hova küldhetem az önéletrajzom? :)

Felnőttként: még csak most jön a java!

És persze Reni, ajánlom figyelmedbe a blogom! :)

Néhány, hazájától meglehetősen távolra szakadt angol és amerikai éli világát Franciaországban, majd Spanyolországban. Utazgatnak, megszállnak itt-ott, délben reggeliznek, éjszaka vacsoráznak, beszélgetnek egymással, a helyiekkel, és rengeteget isznak - egyszóval remekül érzik magukat. Mindez azonban csak a felszín, a látszólag pehelykönnyű történet több értelmet nyer, ha tudjuk róla, hogy a két világháború között játszódik. Miért is? Pontosan illusztrálja azt az átmeneti állapotot, amit az I. világháború "elveszett nemzedéke" átélhetett. Túlélték a borzalmakat, elvileg örülni kéne a jelennek, élvezni az életet, ám a megtapasztalt szörnyűségek nem múlhatnak el nyom nélkül. A legtöbben elvesztették gyökereiket, és csak keresik a helyüket a világban. A társadalom is átalakulóban van, a múlt századi értékek, tradíciók a lövészárkokban maradtak - és nem jöttek újak a helyükre. Ebben az érték-vákuumban aztán az emberek többsége elveszti a mankót, ami a helyes döntések meghozásához segítené, minden bizonytalanná, viszonylagossá válik. Így fordulhat elő, hogy egy "Lady" egymagában utazgat férfiakkal, akik közül egyik sem a férje. Így fordulhat elő, hogy intenzív flörtbe bocsátkozik szinte minden utastársával (és nem csak velük). És így történhet meg, hogy ez csak minimális botrányt okoz. 

Főhőseink látszólag gondtalanul utazgatnak tehát Dél-Franciaországban, majd nagy érdeklődéssel kísérnek figyelemmel egy spanyol fiesztát és bikaviadalokat Pamplonában, de ha kicsit jobban szemügyre vesszük őket, feltűnhet bizonytalanságuk, gyámoltalanságuk és leginkább: őrjítő magányosságuk.

Az eddig megjelent kötetek közül az utolsó előttit fejeztem be éppen, szerencsére nem ijesztettek el a különböző fórumbejegyzések és kommentek, amik szerint ez rész nyomába sem ér az előzőnek. Bizonyos szempontból talán kicsit "visszafogottabb"-ra sikerült (már ha Martin esetében lehet ilyesmiről beszélni), hiszen a szereplőknek csak a felével találkozunk (azokkal, akik Királyvárban vagy környékén maradtak), és nagyszabású csatajelenetekről sem olvashatunk, de rengeteg dolog kárpótol ezekért a "hiányokért".

Az első ilyen az új helyszín: Dorne. Megismerjük Oberyn herceg kedves családját, fattyú lányait, a Homokkígyókat, és unokahúgát, Arianne-t és testvérét, Dorant. Ezzel egy újabb óriási összeesküvés-csomagot kapunk, intrikus szálak garmadáját. 

Szintén kárpótlásnak tekinthető a legújabb narrátor, aki nem más, mint maga Cersei királyné. Végre bepillantást nyerünk az ő gondolataiba, emlékeibe is, így talán kicsit jobban megérthetjük őt - ha nem is zárjuk rögtön a szívünkbe. 

Az ismertető végére hagytam a könyv legnagyobb erősségét: ami számomra a leginkább élvezhetővé tette ezt a részt az a női karakterek előtérbe kerülése. Cersei, Asha (Theon Greyjoy nővére), Arya, Sansa, Brienne és Arianne mind erősek, de keresik a helyüket a világban. Más-más taktikával ugyan, de mind arra törekednek, hogy kivívják az őket megillető pozíciót egy férfiak által dominált társadalomban. Akad, aki nyers erővel, van, aki a bájaival, mások furfanggal és ravaszsággal próbálnak érvényesülni. A kombinációkat inkább nem árulom most el, de annyi bizonyos, hogy a hatalmas meglepetésként visszatérő szereplőnek az előbb felsoroltak egyikére sincs szüksége. 

Ez a csokor történet érdekes kitekintés más kultúrákba, amik teljesen más életfelfogás szerint működnek, mint a miénk. Akár a keresztény, akár a materialista szemlélettel hasonlítjuk össze, arra a megállapításra jutunk, hogy a buddhizmus sokkal derűsebb, gondtalanabb mindkettőnél. Az életet átmeneti állapotnak tekinti, felkészülésnek egy másik, boldogabb életre, tehát a halál egyfajta újrakezdési lehetőség, "tabula rasa" - így a gyász is teljesen más értelmet nyer. Életüket nem keseríti az örökös pénzhajhászási, státuszszimbólum-halmozási kényszer, inkább lelki-szellemi gyarapodásra törekszenek. 

A történetekből persze kiderül, hogy egyénekre lebontva ezek az általánosságok csak nagy vonalakban igazak, hiszen elveszett szeretteiket a buddhista vallásúak is megsiratják, köztük is akadnak szép számmal kapzsi, nagyravágyó emberek, és persze bűnözők is. Szegények és gazdagok, különféle rendű-rangú személyek sorsát, kalandjait ismerjük meg, akikben egy a közös: tisztában vannak vele, hogy jelenlegi életük, szerencséjük vagy éppen nehéz helyzetük átmeneti állapot csupán, így békével, alázattal fogadják a rájuk mért csapásokat.

Újabb gyerek-klasszikussal bővült a listám, ráadásul egy olyan darabbal, amit már az óvodában is lapozgattam. Talán épp akkor fogtam először "igazi" könyvet a kezembe, bár olvasni még nem tudtam, nagy igyekezettel forgattam a lapokat. Ezt a már-már történelmi pillanatot próbáltam felidézni, de persze a gyermeki ártatlanság és rácsodálkozás már a múlté. A Disney-rajzfilmből ismert kedves, vicces és ártalmatlan bundások helyett veszélyes, komoly, de szerethető figurákkal találkozunk a történetek első felében, a többiben pedig új, eddig ismeretlen szereplők kalandjait olvashatjuk. 

Kipling igyekezett az emberek és állatok kapcsolatát harmonikusan ábrázolni, ahol szigorú szabályok betartásával, viszonylagos békében élnek egymás mellett. Maugli ebbe a törékeny egyensúlyba gyalogol bele, amikor átlépi nemcsak a dzsungel, hanem a fajok határát is. A novellák másik emberi főhőse Tumáj, a kis elefánthajcsár, aki félelmet nem ismerve terelgeti a hatalmas állatokat. A magyar olvasó számára egzotikus állatok is főszerepet kaptak néhány novellában, például Riki-tiki-tévi, a hősies kis mongúz, aki úgy hálálja meg befogadását, hogy megvédi családját a gyilkos kobráktól. Kotik, a fóka ezzel szemben sajnos menekülni kényszerül az emberek fegyverei elől, és társait sok nehézség árán egy biztonságos, elhagyott partra vezeti. 

Minden történetből sugárzik Kipling természet- és állatszeretete, és az a biztonságérzet, amit a valahova tartozás tudata, és az erkölcsi szabályok követése ad, talán ez is lehet az oka töretlen népszerűségének a fiatal olvasók körében. 

Végre elérkezett az a pont, ahol utolértem és túl is haladtam a könyvben a TV-sorozat jelenlegi állásán. Ez egyrészt örvendetes, mivel már nem tudnak sokkolni (annyira) a filmes jelenetek, másrészt sokszor szegény e-könyv olvasóm látja kárát, mikor egy-egy váratlan fordulatnál legszívesebben földhöz csapkodnám. 

Ráadásul innentől kezdődhet könyv és sorozat folytonos összehasonlítgatása, aminek bizonyos szempontból semmi értelme, de azért tartogat érdekességeket. Az nyilvánvaló, hogy az egy az egyben megfeleltetés nem működőképes, a könyv szerteágazó szálait és óriási szereplőgárdáját csak biztos kézzel lehet összefogni. Eddig talán sikerült a nagy bravúr, azaz a könyvet és a sorozatot minőségileg egy szinten tartani.

Na de mi is történik ebben a kötetben? Kapunk néhány új narrátort (köztük Jaime Lannistert), két esküvőt és újabb két halott királyt, számtalan más fontos halottat, rengeteg izgalmas csatajelenetet és egy nagy visszatérőt. Bár nagyon nehéz cselekményről úgy írni, hogy kedvet is kapjon hozzá az olvasó, de a lényeget ne áruljam el, azt hiszem, Martin könyve nem igényel túl sok hírverést - aki elkezdi olvasni, úgysem tudja majd letenni (sokáig).

Cunningham regénye érdekes hármas párhuzam író, olvasó és főhős élete között. Virginia Woolf, Laura Brown és Clarissa Dalloway egy-egy napját meséli el, de ennél sokkal többet is ad. Betekinthetünk abba az egyedi és megismételhetetlen folyamatba, ami az olvasás triumvirátusa (író-olvasó-főszereplő) között létrejön. Láthatjuk, hogyan születik meg egy regény ötlete, hogyan formálódnak a karakterek, és azt is hogy a "fogadó" oldalon hogyan csapódik ez le, milyen gondolatokat, érzéseket kelt. Így kapcsolódik össze láthatatlanul három személyiség, három sors. 

Közös vonásuk, hogy mindannyian kívülállóként léteznek saját életükben - vagyis úgy érzik, hogy nincs beleszólásuk saját sorsukba, valaki másvalaki életét élik, egy olyan valakiét, akinek teljesen más az értékrendje, a vágyai és az igényei. Állandó a konfliktus a társadalmi elvárások és a saját boldogságuk elérésének lehetőségei között. A regény szereplői között akad, aki beletörődik sorsába, és azonosul a ráerőltetett szereppel, van, akit viszont felemészt a folytonos őrlődés és megfelelési kényszer.

Folytatódik a fantasy-eposz, és ha lehetséges, még brutálisabb, mint volt. Még mindig kavarognak a fejemben az események, hiszen nemrég fejeztem be az első részt, jött a második (jelen bejegyzés tárgya), de már elkezdtem a harmadikat, és mindeközben a filmes verzió negyedik évadát is nézem... sebaj, úgysem volt célom részletes cselekmény-leírást adni. Olvasás közben az ember tényleg csak kapkodja a fejét, nincs megállás, nincs pihenés, minden fejezet pörgős, akciódús, mindig "történés" van - néha bizony meg kell állni, és számba venni az események állását, a szereplők aktuális létszámát. Martin tényleg nem kímél sem olvasót, sem karaktert.

Két dolog fogalmazódott meg bennem a nagy forgatag közepette, egyrészt, a könyvsorozat sikerének okát boncolgatva talán ki merem jelenteni, hogy a legnagyobb húzóerő nem a történet, hanem a szereplők. Nyilvánvalóan csavaros, fordulatos és váratlan eseményekkel tarkított a cselekmény, de a második 1000 oldalas kötet után (hátravan még öt) nehéz újat mutatni (persze lehetséges). A karakterek ezzel szemben folyton változó, alakuló lények, akik nagyon jól el lettek találva. Mindenkinek jut olyan, akivel azonosulni tud, aki megnevetteti, vagy akit (urambocsá') gyűlölni lehet. Mindez azonban állandó változásban van, hiszen Martin olyan zseniálisan mozgatja a szálakat, hogy a szereplők tulajdonságaiban, sőt irántuk táplált érzéseinkben sem lehetünk biztosak.

A másik dolog, ami egyre inkább szemet szúr, hogy ez bizony egy "macsó-regény". Utálok bármit is "nőies"-nek, vagy "férfias"-nak címkézni, de az a helyzet, hogy Westeros nem hercegnő-képző, és ehhez a kemény világhoz durva, nyers szavak illenek. Egy-két csillanástól eltekintve Martin nyelvezetében uralkodik az egyszerű, szókimondó, mindenféle költőiségtől mentes stílus, amit szerencsére nagyszerűen feldob a szereplők fanyar humora, szarkazmusa.

Olvasásra fel tehát, hiszen "az alvás jó, a könyvek pedig még jobbak". 

Ez az a könyv, aminek minden oldala, sőt, minden sora egy-egy kemény csata. Küzdelem az unalommal, a hosszú mondatokkal, az ide-oda csapongó gondolatokkal és nézőpont-váltással. Virginia Woolf bármilyen zseniális tehetség is, egyetlen dolgot nem sikerült elérnie: nem tudott egy szerethető, olvastató művet alkotni. Nyilván bennem van a hiba, nem vagyok műértő, nincs elég jó ízlésem, nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy ezt az összefüggéstelen gondolatfolyamot értékelni tudjam. Vagy mégsem? Nem vagy híve az irodalmi sznobizmusnak, nem gondolom, hogy csak a szépirodalom értékes - az olvasásban is hedonista vagyok, vagyis azokat a műveket tartom jónak, amik szórakoztatnak, lekötnek, elgondolkodtatnak. Bizony vannak borzalmas, olvashatatlan klasszikusok, amiket képtelenség letaszítani az "irodalmi Trónszirtről", és akadnak szép számmal olyan lenézett alkotások, amik több elismerést érdemelnének. Persze ez a kérdés messzire vezet, és számos másikat vet fel útközben.

Visszatérve a Mrs. Dalloway-hez, lehet, hogy ismét várok vele pár évet, hátha akkor majd egymásra találunk...

24 óra története majd' 300 oldalon... elsőre bizony unalmasnak tűnik, McEwan azonban hamar bebizonyítja az ellenkezőjét. Tűpontos mondatokkal fest hangulatokat, érzelmeket, képeket, melyekből kibontakozik előttünk egy család története. Vagyis ahogy az már az elején sejthető volt, nem csupán egyetlen napról van szó, hanem inkább arról, hogy ennek az egy napnak az eseményei hogyan idézik fel a múltat, illetve hogyan hatnak ki a jövőre. Az író mesterien keveri a társadalom és az egyén színterét, láthatjuk, hogy a nagyvilág eseményei hogyan szűrődnek le a kisemberek hétköznapjaiba. Ráadásul ezek olyan események, amelyek a mai napig foglalkoztatják a közvéleményt - azaz az olvasót sem hagyják hidegen. 

Mindezek mellett megismerhetjük az agysebészet rejtelmeit - ha sikerült átverekednünk magunkat az orvosi zsargonon. Egy zseniális szakember egyetlen mozdulata dönt életről és halálról, miközben azon elmélkedhetünk, hogyan lesz húsból, csontból és vérből tudat, emlékezés, érzés... a választ mindenkinek a világnézete adja meg.

A hatalmas lélegzetvételű, egyelőre befejezetlen A tűz és jég dala című fantasy-folyam első részét fejeztem be a minap. Az olvasók többségéhez hasonlóan én is a TV-sorozat nyomán fedeztem fel a regényt, amit sokan A gyűrűk ura amerikai változatának tartanak. Én inkább úgy gondolom, hogy Martin a 21. századi olvasók igényeire szabta, modernizálta a fantasy műfajt, illetve a mai reklám- és médiakampányokat is meglovagolta a részek "adagolásakor". Mit is kíván a modern olvasó? Legyen izgalom, szókimondás és szürkeség!

Bár még csak az első résznél járunk, ahol általában a főbb karakterek és cselekményszálak felvázolása történik, izgalomban nincs hiány: egy csata itt, egy csata ott, pergő párbeszédek, változatos helyszínek. Hamar rá kell jönnünk, hogy egy szereplőt sem érdemes a szívünkbe zárnunk, sorsuk annyira bizonytalan. Nem jelent életbiztosítást a főszereplő-státus sem, ne is reménykedjünk. A kegyetlen, erőszakos, vagy éppen erotikus jeleneteket ráadásul nyers szókimondással tálalja Martin, szó sincs Tolkien finomkodásáról, angol eleganciájáról. Az ellenfelet nem egyszerűen leszúrják, lenyilazzák, hanem megcsonkítják, kibelezik vagy megkínozzák. Ez egyrészt segít jobban átérezni Martin világának kegyetlenségét, másrészt taszító is egyben - bizony, a Trónok harca nem romantikus lovagregény! Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a szereplők szürkesége: egyikük sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz, hanem összetett, bonyolult személyiség, akik közül sokan komoly fejlődésen mennek át. Emiatt sokkal inkább emlékeztetnek valódi emberekre, éppen ezért könnyebb megkedvelnünk őket, végül pedig azon kapjuk magunkat, hogy izzadó tenyérrel szurkolunk kedvencünknek... csak óvatosan!

Az Amerikai pszichónál csak egy fokkal normálisabb regény az üzletemberek helyett most a sztárokról (vagy, ha úgy tetszik, celebekről) fogalmaz meg kegyetlen kritikát. A 90-es évek popkultúrája, a fogyasztói társadalom, az egyre dühödtebb reklámkampányok és a valóságshow-k mind visszaköszönnek ebben a zavaros, drogoktól és alkoholtól mámoros történetben. Victor Ward, a félig híres modell az események kulcsfigurája, de legtöbbször fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Látszólag vígan lubickol a celebek csillogó, felszínes és sivár világában: egy valódi szupermodell a barátnője, híres zenészek és színészek társaságában bulizik minden nap. Hirtelen azonban belecsöppen a kegyetlen valóságba, ahol senki sem az, akinek látszik, és ahol kőkemény érdekek diktálják a szabályokat. 

A nem hétköznapi történethez sokat hozzátesz a valóságshow-faktor is: sosem tudjuk (néha maguk a szereplők sem), hogy most épp forgatáson vannak-e vagy sem, vagy hogy az események valóban megtörténnek vagy csak előre megírtak.Ráadásul az egész kissé szürreálissá válik a főszereplő állandó panaszai miatt a hidegre, a bűzre, vagy arra, hogy zsibbad valamije (valószínűleg a drogok mellékhatásai). Ezt fokozza a hírességek tömeges jelenléte a regényben: szinte már olyan, mintha egy lajstromot akartak volna összeállítani róluk, nehogy egyikük is kimaradjon. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a hírnév pénzben mérhető fogalom lett, így a sztárok állandóan változó árfolyamú árucikkekké váltak, kelendőségüket csak a folytonos médiaszerepléssel lehet fenntartani - így hát ott vannak minden létező eseményen. Ezek a celebek azonban csak nevek, nincs mögöttük tartalom, személyiség - csak üres beszélgetések, amik annyira sablonosak, hogy Ellis híres dalok szövegeivel helyettesítette őket - megmosolyogtató volt felfedezni néhányat! 

Ítélet: fontos társadalmi jelenségek lettek körbejárva izgalmas, már-már hatásvadász módon, de éppen a megcélzott közeg és azok problémái miatt számomra kissé érdektelen az egész.

Egy évekig a polcon porosodó könyv is tud meglepetést okozni! Sokáig halogattam, hogy belefogjak a kétkötetes, apró betűs történelmi rengetegbe, de nem bántam meg. Passuth remekül eltalálta az egyensúlyt tény és fikció között, izgalmas, de hiteles történetet tálalva elénk. Sőt, többet is ennél: valóságos történelmi tablót, ahol az 1200-as évek politikai, diplomáciai és gazdasági kapcsolatai bonyolult hálózatként rajzolódnak ki előttünk. Külön érdekesség, hogy ennek a szövedéknek a közepén a Magyar Királyságot találjuk, az író ugyanis szinte minden történelmi mozzanatban a magyar vonatkozást keresi, országunk szemszögéből mutatja be az eseményeket.

Ennek köszönhető, hogy bár maga a kötet II. Endre (a.k.a. András) király életét kíséri végig, valójában (a bonyolult családfát követve) Rómától indulva Bizáncon át egészen a Szentföldig terjednek a történet határai. Ez a széles látómező lehetővé teszi, hogy országunkat a többi európai hatalom között, velük szerves egységben lássuk, megismerjük a középkori Magyarország különleges helyzetét. 

Visszatérve a kalandos és rendkívül izgalmas szentföldi kirándulásból, a veszélyes és óriási Bizáncból, a magyar udvari viszonyok sem tűnnek kevésbé intrikusnak (történetünk egybeesik Bánk bán és Gertrúd királyné idejével). Passuthnak sikerült nem csak "nagyban" de "kicsiben" is színes, olvasmányos korrajzot alkotnia, kiegészítve mindezt II. Endre hiteles és emberi bemutatásával.

Egy újabb háborús regény, a II. világháború borzalmainak egy újabb szelete, ezúttal az angol hátország perspektívájából. Hogyan élik meg a különböző társadalmi, vallási, politikai csoportok azt, hogy az eddig távoli front egyszeriben a saját városukba került? Egyszerű, hétköznapi embereket látunk, akik próbálnak megbirkózni az új élethelyzetükkel, miközben igyekeznek megőrizni angol hidegvérüket; lordokat látunk, akik túl jóhiszeműek ahhoz, hogy megértsék a hitleri rendszer fonákságait.  Látunk egy magát feleslegesnek érző veteránt, aki újult erővel veszi fel a harcot saját birtoka védelmében. Látunk amerikaiakat, akik a távolság fölényével kritizálják Európát.

Végül pedig, ennek a hatalmas kavarodásnak a közepén látunk egy fiatal fiút és egy lányt, akiket egymás mellé sodort az élet, hogy egy pillanat múlva újra elválassza őket. Ez a pillanat azonban sorsdöntő mindkettejük számára, mivel két, eddig ismeretlen világ tárul fel előttük. Hosszú éjszakákat beszélgetnek át, miközben az író a szájukba adja a háború összes érvét és ellenérvét, az akkori társadalmi problémákat és uralkodó véleményeket. Rövid kapcsolatuk történetéből nem csak őket ismerjük meg, hanem azt a kort is, amelyben élnek. Clive és Prudence két egyszerű szerelmes, párbeszédeikben mégis mindenki talál maga számára érdekes és értékes mondanivalót.

A kétkötetes történelemkönyv második része szerencsére nem okozott csalódást, ismét a már bemutatott, remek, élvezetes stílusban íródott. A jelen felé haladva az események értelmezése egyre ellentmondásosabb, hiszen sokkal kevesebb idő választ el minket a II. világháborútól, mint például a keresztes hadjáratoktól, így nem alakulhatott még ki egységes szemlélet a történészek között sem. A könyv nem mulasztja el bemutatni a fontosabb nézeteltéréseket, véleménykülönbségeket, amik rávilágítanak arra, hogy soha, semmit nem lehet a fekete-fehér, jó-rossz kategóriákon keresztül vizsgálni.

Különösen jól látszik ez a megosztottság az ipari forradalom társadalmi hatásainak bemutatásában: rengeteg érvet olvashatunk az új jelenségek, találmányok hasznáról, de legalább ugyanennyit káros mivoltukról is. Ránk vár a feladat, hogy eldöntsük, szerintünk merrefelé billen a mérleg, elégedettek vagyunk-e a modern civilizáció áldott-átkozott vívmányaival.

A két világháború eseményeinek bemutatása számomra két okból volt lebilincselő: egyrészt, mivel rengeteg könyvet olvastam már, amik közvetve a háborúról szólnak, így az irodalmi leírások után már kíváncsi voltam a tényekre is, amik egy biztos hátteret adnak a regények cselekményeihez. Másrészt érdekes volt egy másik ország szemszögéből, felfogásából olvasni a történelemórákon bemagolt eseményeket. Kapcsolódási pontok, párhuzamok tömkelege tárul fel így előttünk, ami hidat verhet akár két olyan távoli ország között is, mint Nagy-Britannia és Magyarország.

Hiába a kíváncsiság, a várakozás, a könyvet olvasva az a kellemetlen érzésem támadt, hogy az írónőnek eszébe jutott egy zseniális, különleges ötlet, majd nem tudott mit kezdeni vele. Nagyszerű mű is születhetett volna a lányról, aki az ételek ízén keresztül megismeri az azokat elkészítő emberek érzéseit, és bátyjáról, aki meg nem értett zseniként szép lassan bútorrá válik. A mágikus realizmus kellékeit felhasználva, Bender egy hétköznapi amerikai család életét mutatná be, de valahogy kifolyik az ujjai közt a történet. Hiányzik a mélység, a mondanivaló, és a sekélyesség miatt nehéz komolyan venni a könyvet, és a főszereplők különleges képességeit. 

Ha a könyv végére eljutottunk volna valahová, vagy ha a szereplők árnyaltabbak lettek volna, vagy ha értelmet nyertek volna a mágikus elemek, ez egy remek regény lenne. De sajnos túl sok a "volna", így a könyv, miként a szereplők élete is, csupán egy elszalasztott lehetőség.

Dickens klasszikus novellája egy olyan karácsonyi mesének álcázott társadalomkritika, mely mind a mai napig őrzi aktualitását. A történet valószínűleg mindenkinek jól ismert: Scrooge, a megrögzött munkamániás, pénzhajhász és antiszociális vállalkozó spirituális agymosása, vagyis az elmúlt, a jelen és az eljövendő karácsonyok szellemeinek társaságában eltöltött éjszaka hatására bekövetkező heveny pálfordulás a személyiségében.

Kész szerencse, hogy a karácsonyi cukormázat lehántva a kis történet mélyebb értelmű üzenetéhez is hozzáférhetünk. Scrooge valójában nem arra döbben rá, hogy mennyire szereti a karácsonyi felhajtást, vagy hogy egy hatalmas pulyka árán lelki üdvözülést vásárolhat - az ő megvilágosodása sokkal prózaibb: ráeszmél, hogy a felhalmozott vagyona, a cége mit sem ér majd, mikor ő már nem él. Ha mindenkit elmar maga mellől, és magát is megfosztja munkája gyümölcsétől, azzal egy értelmetlen célt hajszol csak. Jobban teszi tehát, ha hátralévő éveit szerettei körében, kényelemben és szeretetben tölti, így a pénzét valódi örömre és őszinte érzésekre válthatja.

Egzotikus új-zélandi és ausztrál tájakon bontakozik ki egy ír és maori ősökkel rendelkező, jóban-rosszban összetartó család története. Szívós, kemény munkával és egyenes gerinccel mindig sikerül túljutniuk az előttük tornyosuló nehézségeken, legyen az szegénység, aszály vagy éppen egy szeretett családtag elvesztése. Az idilli család látszata mögött azonban komoly feszültségek, eltitkolt érzelmek lapulnak, ezek jórészt a regény női főszereplőihez köthetők. Három generációt kísérhetünk figyelemmel: Fee-t, akit nemesi családja hozzákényszerített egy munkáshoz, hogy törvénytelen gyerekének nevet adjon, majd összeszorított fogakkal, némán tűrve szolgálta ki családját, a számtalan fiút és az egyetlen lánygyermeket, Meggie-t, aki a könyv igazi főhőse.

A sok fiútestvér között elhanyagolt Meggie életének legnagyobb tragédiája, hogy egyszerű, hétköznapi vágyait (férj, család, gyerekek) olyan emberrel szeretné megvalósítani, akinek papi hivatása és nagyratörő ambíciói ezt lehetetlenné teszik. Szinte bosszúból megy férjhez egy idegenhez, aki mellől néhány év szenvedés után hazamenekül családjához. Derékba tört életének egyetlen vigasza két gyermeke, Justine és Dane, ám céljaik eléréséhez róluk is le kell mondania.

A regény voltaképpen a férfiak döntéseinek a nőkre gyakorolt hatásait mutatja be, anélkül, hogy pontosan tisztában lennénk ezeknek a döntéseknek az okaival. A férfi karakterek közös vonása, hogy egy távoli, homályos cél érdekében (legyen az egyházi karrier, saját birtok vagy pusztán a munka öröme), vagy teljesen lemondanak a családalapításról, vagy ha mégis megnősülnek, soha nincsenek jelen a nők életében. Nekik pedig alkalmazkodniuk kell, bármilyen sorsot is hozzon a fejükre emberük. 

Az új generációban talán megfordulni látszik ez a tendencia: már Meggie-nél is láthatók jelei annak, hogy életének irányítását saját kezébe veszi, lánya, Justine viszont már szinte teljesen a maga ura - ez azonban nem jelenti azt, hogy boldog is lenne. A férfi és női szerepek egyensúlya végül helyrebillenni látszik, mikor Justine ráébred arra, hogy egy TÁRSra neki is szüksége van.

A széles körben népszerű, klasszikus sci-fi író egyik alapművét olvastam épp el, ám ez csak egy szelete az Asimov-univerzumnak. Rövid történetek illusztrálnak egy-egy erkölcsi-tudományos problémát egy olyan jövőbeli társadalomban, ahol robotok és emberek élnek együtt, különleges, egymásnak kiszolgáltatott kapcsolatban. Kezdetben csak egyszerű háztartási eszközként jelennek meg ezek a szerkentyűk, ám a későbbi történetekben egyre komolyabb szerepet töltenek be életünkben, végül egész bolygónk és civilizációnk irányítását átveszik, rideg algoritmusokkal kalkulálnak egy idilli és békés jövőt.

Bár Asimov jóslatai sokszor túlzóak (sajnos még nem űrhajókkal repdesünk autók helyett), számos érdekes kérdést vetnek fel. Ezeket azonban száraz logikai dilemmákká csupaszítja, az emberi tényezőket (érzelmek, félelmek, gyengeségek) teljesen figyelmen kívül hagyva. Ez a ridegség nehezen olvashatóvá, kevésbé élvezetessé teszi a könyvet, emiatt azonosulni sem sikerül a karakterekkel, csak az érzés marad, hogy a saját, jelenkori társadalmunknak épp elég gondja-baja van, minek ártsam magam egy elképzelt világ ügyeibe?

Még az egyetemi évek alatt, a (botrányosan rövid) brit történelem előadáson volt tananyag ez a könyv, az egyetlen könyvtári példányt fénymásoltuk, fűztük és olvastuk salátává. Már akkor elhatároztam, hogy ha egyszer majd ráérek, és nem szorít a tanulás kényszere, tényleg nekiülök, és rászánom azt az időt, amit ez a könyv megérdemel. Csak mostanra jött el ez a pillanat, mivel nem volt egyszerű megszerezni egy épkézláb, de olcsó példányt. Magyar könyvesboltokban sehol sem kapni, újonnan rendelve csillagászati az ára, maradt tehát a használtkönyv-vadászat. Végül több hónapos (!) kutatás után, szerencsés bolygóállás alatt (az ár és a minőség is stimmelt) megérkezett a kétkötetes árva új otthonába a messzi Angliából.

De ez a sok hercehurca mind megérte, ugyanis ez egy zseniális kötet! Bár a gimis törikönyveket leszámítva nincs összehasonlítási alapom, szerény véleményem szerint ez egy remek történelmi témájú könyv. Egyelőre az első kötetről tudok nyilatkozni, ami az őskortól a 18. századig tartó időszakot öleli fel. Száraz tények és évszám-halmok helyett azonban embereket, csoportokat és az őket mozgató motívumokat ismerhetjük meg. A legfontosabb események sem kiragadva, állóképszerűen jelennek meg, hanem egy folyamat részeként. A legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású személyiségekről külön portrékat is kapunk, ezáltal hozva közelebb őket. Egyedül a politikáról szóló részek nem kötnek le igazán, de ezeket rendre megszakítják a társadalom- és művészettörténeti fejezetek, amik viszont számomra nagyon izgalmasak. Végre a hétköznapi ember mindennapjaiba is beleshetünk, megtudhatjuk hol lakott, mit evett, hogyan élte az életét - ezt a szempontot nagyon hiányoltam minden történelemórán.

Ha pedig mindez nem lenne elég, a könyv legnagyobb erényeként a sorok mögül sugárzó elfogadást és emberséget említeném: a történelmi alakítói nem a jó és rossz oldalon állnak, hanem jó és rossz döntéseket hoznak, esendőek és ugyanolyanok, mint bárki más.

Furcsa, nyomasztó, de egyszersmind magával ragadó ez a rövid kis regény. Magával ragadó, mert az emberi élet szomorú igazságtalanságainak hű dokumentációja, vagyis főhősünk sorsának alakulásában akár a sajátunkéra is ismerhetünk. Ezenkívül az emberi jellem gyengeségeit, sajátosságait is kitűnően jellemzi a könyv: hányan pazarolják életüket valamilyen értelmetlen célra, miközben képtelenek elfogadni, hogy a várva-várt "nagy pillanat" sosem jön el. Ez a soha meg nem szűnő remény egyrészt csodálatra méltó, másrészt elszomorító is, mivel meggátol minket abban, hogy fordítsunk a szerencsénken. Mondhatnánk persze azt, hogy ez önámítás is, hiszen ahogy telnek az évek, egyre nehezebb beismerni, hogy teljesen fölöslegesen tékozoltuk el őket.

A szereplők mindannyian katonák, akik egy teljesen elszigetelt, elfeledett erődöt kénytelenek őrizni - körülbelül ennyiben össze is lehetne foglalni a regény tényanyagát, és pontosan ez az, ami nyomasztóvá és nagyon furcsává teszi. Mintha teljesen kiszakadnánk térből és időből, fogalmunk sincs, hol is van pontosan ez az erőd, vagy hogy melyik évben járunk - vagyis a katonákkal együtt mi is kiszakadunk a valódi életből. Ebben a különleges közegben csak az erőd létezik, és a látóhatár, ahol "akármikor" felbukkanhat az ellenség. Az ingerszegény környezet, a katonaság merev, embertelen szabályai és az állandó (de teljesen felesleges) készültség lassan felőrli a katonák lelkét, és megadják magukat az erőd már-már természetfeletti hatalmának, és már eszükbe sem jut, hogy fiatalon fényes karrierről vagy boldog családról ábrándoztak. Az évek elsuhannak mellettük, és mire észbe kapnának, már nem maradt semmijük, csak a makacs reménykedés.