A kétkötetes történelemkönyv második része szerencsére nem okozott csalódást, ismét a már bemutatott, remek, élvezetes stílusban íródott. A jelen felé haladva az események értelmezése egyre ellentmondásosabb, hiszen sokkal kevesebb idő választ el minket a II. világháborútól, mint például a keresztes hadjáratoktól, így nem alakulhatott még ki egységes szemlélet a történészek között sem. A könyv nem mulasztja el bemutatni a fontosabb nézeteltéréseket, véleménykülönbségeket, amik rávilágítanak arra, hogy soha, semmit nem lehet a fekete-fehér, jó-rossz kategóriákon keresztül vizsgálni.

Különösen jól látszik ez a megosztottság az ipari forradalom társadalmi hatásainak bemutatásában: rengeteg érvet olvashatunk az új jelenségek, találmányok hasznáról, de legalább ugyanennyit káros mivoltukról is. Ránk vár a feladat, hogy eldöntsük, szerintünk merrefelé billen a mérleg, elégedettek vagyunk-e a modern civilizáció áldott-átkozott vívmányaival.

A két világháború eseményeinek bemutatása számomra két okból volt lebilincselő: egyrészt, mivel rengeteg könyvet olvastam már, amik közvetve a háborúról szólnak, így az irodalmi leírások után már kíváncsi voltam a tényekre is, amik egy biztos hátteret adnak a regények cselekményeihez. Másrészt érdekes volt egy másik ország szemszögéből, felfogásából olvasni a történelemórákon bemagolt eseményeket. Kapcsolódási pontok, párhuzamok tömkelege tárul fel így előttünk, ami hidat verhet akár két olyan távoli ország között is, mint Nagy-Britannia és Magyarország.

Hiába a kíváncsiság, a várakozás, a könyvet olvasva az a kellemetlen érzésem támadt, hogy az írónőnek eszébe jutott egy zseniális, különleges ötlet, majd nem tudott mit kezdeni vele. Nagyszerű mű is születhetett volna a lányról, aki az ételek ízén keresztül megismeri az azokat elkészítő emberek érzéseit, és bátyjáról, aki meg nem értett zseniként szép lassan bútorrá válik. A mágikus realizmus kellékeit felhasználva, Bender egy hétköznapi amerikai család életét mutatná be, de valahogy kifolyik az ujjai közt a történet. Hiányzik a mélység, a mondanivaló, és a sekélyesség miatt nehéz komolyan venni a könyvet, és a főszereplők különleges képességeit. 

Ha a könyv végére eljutottunk volna valahová, vagy ha a szereplők árnyaltabbak lettek volna, vagy ha értelmet nyertek volna a mágikus elemek, ez egy remek regény lenne. De sajnos túl sok a "volna", így a könyv, miként a szereplők élete is, csupán egy elszalasztott lehetőség.

Dickens klasszikus novellája egy olyan karácsonyi mesének álcázott társadalomkritika, mely mind a mai napig őrzi aktualitását. A történet valószínűleg mindenkinek jól ismert: Scrooge, a megrögzött munkamániás, pénzhajhász és antiszociális vállalkozó spirituális agymosása, vagyis az elmúlt, a jelen és az eljövendő karácsonyok szellemeinek társaságában eltöltött éjszaka hatására bekövetkező heveny pálfordulás a személyiségében.

Kész szerencse, hogy a karácsonyi cukormázat lehántva a kis történet mélyebb értelmű üzenetéhez is hozzáférhetünk. Scrooge valójában nem arra döbben rá, hogy mennyire szereti a karácsonyi felhajtást, vagy hogy egy hatalmas pulyka árán lelki üdvözülést vásárolhat - az ő megvilágosodása sokkal prózaibb: ráeszmél, hogy a felhalmozott vagyona, a cége mit sem ér majd, mikor ő már nem él. Ha mindenkit elmar maga mellől, és magát is megfosztja munkája gyümölcsétől, azzal egy értelmetlen célt hajszol csak. Jobban teszi tehát, ha hátralévő éveit szerettei körében, kényelemben és szeretetben tölti, így a pénzét valódi örömre és őszinte érzésekre válthatja.

Egzotikus új-zélandi és ausztrál tájakon bontakozik ki egy ír és maori ősökkel rendelkező, jóban-rosszban összetartó család története. Szívós, kemény munkával és egyenes gerinccel mindig sikerül túljutniuk az előttük tornyosuló nehézségeken, legyen az szegénység, aszály vagy éppen egy szeretett családtag elvesztése. Az idilli család látszata mögött azonban komoly feszültségek, eltitkolt érzelmek lapulnak, ezek jórészt a regény női főszereplőihez köthetők. Három generációt kísérhetünk figyelemmel: Fee-t, akit nemesi családja hozzákényszerített egy munkáshoz, hogy törvénytelen gyerekének nevet adjon, majd összeszorított fogakkal, némán tűrve szolgálta ki családját, a számtalan fiút és az egyetlen lánygyermeket, Meggie-t, aki a könyv igazi főhőse.

A sok fiútestvér között elhanyagolt Meggie életének legnagyobb tragédiája, hogy egyszerű, hétköznapi vágyait (férj, család, gyerekek) olyan emberrel szeretné megvalósítani, akinek papi hivatása és nagyratörő ambíciói ezt lehetetlenné teszik. Szinte bosszúból megy férjhez egy idegenhez, aki mellől néhány év szenvedés után hazamenekül családjához. Derékba tört életének egyetlen vigasza két gyermeke, Justine és Dane, ám céljaik eléréséhez róluk is le kell mondania.

A regény voltaképpen a férfiak döntéseinek a nőkre gyakorolt hatásait mutatja be, anélkül, hogy pontosan tisztában lennénk ezeknek a döntéseknek az okaival. A férfi karakterek közös vonása, hogy egy távoli, homályos cél érdekében (legyen az egyházi karrier, saját birtok vagy pusztán a munka öröme), vagy teljesen lemondanak a családalapításról, vagy ha mégis megnősülnek, soha nincsenek jelen a nők életében. Nekik pedig alkalmazkodniuk kell, bármilyen sorsot is hozzon a fejükre emberük. 

Az új generációban talán megfordulni látszik ez a tendencia: már Meggie-nél is láthatók jelei annak, hogy életének irányítását saját kezébe veszi, lánya, Justine viszont már szinte teljesen a maga ura - ez azonban nem jelenti azt, hogy boldog is lenne. A férfi és női szerepek egyensúlya végül helyrebillenni látszik, mikor Justine ráébred arra, hogy egy TÁRSra neki is szüksége van.

A széles körben népszerű, klasszikus sci-fi író egyik alapművét olvastam épp el, ám ez csak egy szelete az Asimov-univerzumnak. Rövid történetek illusztrálnak egy-egy erkölcsi-tudományos problémát egy olyan jövőbeli társadalomban, ahol robotok és emberek élnek együtt, különleges, egymásnak kiszolgáltatott kapcsolatban. Kezdetben csak egyszerű háztartási eszközként jelennek meg ezek a szerkentyűk, ám a későbbi történetekben egyre komolyabb szerepet töltenek be életünkben, végül egész bolygónk és civilizációnk irányítását átveszik, rideg algoritmusokkal kalkulálnak egy idilli és békés jövőt.

Bár Asimov jóslatai sokszor túlzóak (sajnos még nem űrhajókkal repdesünk autók helyett), számos érdekes kérdést vetnek fel. Ezeket azonban száraz logikai dilemmákká csupaszítja, az emberi tényezőket (érzelmek, félelmek, gyengeségek) teljesen figyelmen kívül hagyva. Ez a ridegség nehezen olvashatóvá, kevésbé élvezetessé teszi a könyvet, emiatt azonosulni sem sikerül a karakterekkel, csak az érzés marad, hogy a saját, jelenkori társadalmunknak épp elég gondja-baja van, minek ártsam magam egy elképzelt világ ügyeibe?

Még az egyetemi évek alatt, a (botrányosan rövid) brit történelem előadáson volt tananyag ez a könyv, az egyetlen könyvtári példányt fénymásoltuk, fűztük és olvastuk salátává. Már akkor elhatároztam, hogy ha egyszer majd ráérek, és nem szorít a tanulás kényszere, tényleg nekiülök, és rászánom azt az időt, amit ez a könyv megérdemel. Csak mostanra jött el ez a pillanat, mivel nem volt egyszerű megszerezni egy épkézláb, de olcsó példányt. Magyar könyvesboltokban sehol sem kapni, újonnan rendelve csillagászati az ára, maradt tehát a használtkönyv-vadászat. Végül több hónapos (!) kutatás után, szerencsés bolygóállás alatt (az ár és a minőség is stimmelt) megérkezett a kétkötetes árva új otthonába a messzi Angliából.

De ez a sok hercehurca mind megérte, ugyanis ez egy zseniális kötet! Bár a gimis törikönyveket leszámítva nincs összehasonlítási alapom, szerény véleményem szerint ez egy remek történelmi témájú könyv. Egyelőre az első kötetről tudok nyilatkozni, ami az őskortól a 18. századig tartó időszakot öleli fel. Száraz tények és évszám-halmok helyett azonban embereket, csoportokat és az őket mozgató motívumokat ismerhetjük meg. A legfontosabb események sem kiragadva, állóképszerűen jelennek meg, hanem egy folyamat részeként. A legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású személyiségekről külön portrékat is kapunk, ezáltal hozva közelebb őket. Egyedül a politikáról szóló részek nem kötnek le igazán, de ezeket rendre megszakítják a társadalom- és művészettörténeti fejezetek, amik viszont számomra nagyon izgalmasak. Végre a hétköznapi ember mindennapjaiba is beleshetünk, megtudhatjuk hol lakott, mit evett, hogyan élte az életét - ezt a szempontot nagyon hiányoltam minden történelemórán.

Ha pedig mindez nem lenne elég, a könyv legnagyobb erényeként a sorok mögül sugárzó elfogadást és emberséget említeném: a történelmi alakítói nem a jó és rossz oldalon állnak, hanem jó és rossz döntéseket hoznak, esendőek és ugyanolyanok, mint bárki más.

Furcsa, nyomasztó, de egyszersmind magával ragadó ez a rövid kis regény. Magával ragadó, mert az emberi élet szomorú igazságtalanságainak hű dokumentációja, vagyis főhősünk sorsának alakulásában akár a sajátunkéra is ismerhetünk. Ezenkívül az emberi jellem gyengeségeit, sajátosságait is kitűnően jellemzi a könyv: hányan pazarolják életüket valamilyen értelmetlen célra, miközben képtelenek elfogadni, hogy a várva-várt "nagy pillanat" sosem jön el. Ez a soha meg nem szűnő remény egyrészt csodálatra méltó, másrészt elszomorító is, mivel meggátol minket abban, hogy fordítsunk a szerencsénken. Mondhatnánk persze azt, hogy ez önámítás is, hiszen ahogy telnek az évek, egyre nehezebb beismerni, hogy teljesen fölöslegesen tékozoltuk el őket.

A szereplők mindannyian katonák, akik egy teljesen elszigetelt, elfeledett erődöt kénytelenek őrizni - körülbelül ennyiben össze is lehetne foglalni a regény tényanyagát, és pontosan ez az, ami nyomasztóvá és nagyon furcsává teszi. Mintha teljesen kiszakadnánk térből és időből, fogalmunk sincs, hol is van pontosan ez az erőd, vagy hogy melyik évben járunk - vagyis a katonákkal együtt mi is kiszakadunk a valódi életből. Ebben a különleges közegben csak az erőd létezik, és a látóhatár, ahol "akármikor" felbukkanhat az ellenség. Az ingerszegény környezet, a katonaság merev, embertelen szabályai és az állandó (de teljesen felesleges) készültség lassan felőrli a katonák lelkét, és megadják magukat az erőd már-már természetfeletti hatalmának, és már eszükbe sem jut, hogy fiatalon fényes karrierről vagy boldog családról ábrándoztak. Az évek elsuhannak mellettük, és mire észbe kapnának, már nem maradt semmijük, csak a makacs reménykedés.

A brazil szerző ezúttal tabutémákat döntöget: öngyilkosság és halálvágy, elmebetegség és épelméjűség - egyik sem könnyen emészhető, mégis úgy érezzük, hogy a végén minden a helyére fog kerülni. Egy fiatal lány története az események fő szála, aki 24 évesen úgy dönt, nem szeretne tovább élni. Bekerül egy elmegyógyintézetbe, ahol közlik vele, hogy az öngyilkosság céljából bevett rengeteg gyógyszer visszafordíthatatlanul károsította a szívét, úgyhogy csak néhány napja van hátra. Ez alatt az idő alatt Veronika több bentlakóval is megismerkedik, és a mások sorsán és küzdelmein keresztül átértékeli a saját életét. Miközben halála napját várja, több dologra is ráeszmél: egyrészt, hogy az intézet lakóinak többsége teljesen egészséges, és csak azért színlelik, hogy betegek, mert nem akarnak visszatérni a "normális" életbe (lásd: Száll a kakukk fészkére). Veronika arra is rádöbben, hogy az "őrült" jelző mennyire felszabadító - akire rásütik, arra többé nem vonatkoznak a társadalmi elvárások és szabályok, így olyasmiket is megtehet, amikre "normális" körülmények között gondolni sem merne. Ezek az "őrültségek" aztán sok esetben olyan élményekhez juttatják, melyek segítségével jobban megismerheti önmagát.

Ez történik Veronikával is, aki életének utolsó napjaiban végre megérti, mit is szeretne elérni, mire vágyik igazán, és ki is ő valójában, sőt, még a megfelelő társra is rálelt mindezekhez - sajnos azonban kifutni látszik a megszabott időből, és túl későn nyerte vissza életkedvét...

Nagy várakozással ütöttem fel az egyetemi évek alatt időhiány miatt mellőzött tankönyvet, hiszen nagyon érdekel a pszichológia, és Bernáth László előadásai közben kedvet is kaptam a sokféle irányzat mélyebb tanulmányozásához. Természetesen nem vártam színes-szagos, kihajtható oldalas, dúsan illusztrált művet, mindössze egy jól megírt, élvezetes és mindenképpen tanulságos olvasmányra számítottam. Csalódnom kellett. Az előzőekből egyetlen elvárásomnak sem felelt meg Pléh Csaba könyve, sőt! Majdnem sikerült kiölnie belőlem az érdeklődést az egész tudományág iránt. 

Mi kell tehát ahhoz, hogy egy izgalmas és érdekfeszítő témáról unalmas, élvezhetetlen könyv szülessen? Tapasztalataim alapján három tényező közrejátszása: egyrészt, a már amúgy is nehézkes szakzsargonnal megáldott témáról úgy írni, hogy egy mondatba a lehető legtöbb idegen eredetű szót zsúfoljuk bele. Ez az eljárás borzalmas mondatszörnyeket eredményez, ráadásul teljesen fölösleges is: a szavak túlnyomó többségének megvan az egyenrangú magyar szinonímája. Ez az "áltudományoskodás" teljesen öncélú, hiszen a legnagyobb koponyák a legösszetettebb jelenségeket is képesek egyszerűen és világosan elmagyarázni (lásd Nádasdy Ádám). Mindezt kiegészítik, éles kontrasztban, a kirívó helyesírási hibák. Sajnos ezekre tényleg allergiás vagyok, messziről, hátszélben is észreveszem őket. Végül, harmadikként említeném a könyv talán legnagyobb hibáját: a túlzott elmélet-centrikusságot. Nyilván bizonyos körökben ez az elvárás, de egy egyetemi tankönyv lehetne kissé szemléletesebb, részletgazdagabb. 

Folytathatnám a könyv szapulását még sokáig, de ehelyett inkább óva intenék mindenkit, aki csak pusztán kedvtelésből és nem muszájból veszi a kezébe: tarts ki! Hidd el, valahol biztosan rálelsz egy olyan pszichológiakönyvre, mely méltó módon vezet be e tudományág rejtelmeibe... 

Egy kiégett, sokat megélt, kissé nárcisztikus rendező magányra és nyugalomra vágyva visszavonul egy elhagyatott tengerparti házikóba, ahol naplóbejegyzésein keresztül próbálja feldolgozni múltját és rendezni gondolatait. Az aszkéta életmódot azonban hamar megzavarják színházi múltjának szereplői, egykori szeretők, barátok, sőt, váratlanul felbukkan gyerekkori szerelme is. 

Innentől az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, főhősünk élete alkonyán kamaszokra jellemző érzelmi viharokon megy keresztül, miközben egy tovatűnő álmot, ifjúkori szerelmének illúzióját üldözi. Makacsul ragaszkodik ahhoz az idealizált képhez, amit az évek során felépített magában, és nem tudja elfogadni, hogy a nő bizony már nem ugyanolyan, mint mikor beleszeretett. Mindeközben barátai és szeretői mellékszereplőkként fel-felbukkannak a színen, de hősünk nem tulajdonít nekik nagy jelentőséget - mindaddig, amíg néhány tragikus veszteség rá nem döbbenti, milyen szerepet is tölt be bizonyos emberek életében, és hogy kapcsolatait nem irányíthatja önkényesen, nem dobhatja csak úgy félre őket.

A vissza-visszatérő természetfölötti a regény végén kap lényeges szerepet, magyarázatul szolgálva néhány különös körülményre - vagy lehet, hogy csak tovább bonyolítja őket? Nagy világmegváltó életbölcsességekre a konklúzióban sem bukkanunk, hiszen hősünk éli tovább életét, bár a tengerparti házban töltött nyár nem múlt el nyomtalanul.

Rajongok a JÓ horrorfilmekért és történetekért, de sajnos csak nagyon kevés képes a nevetésen kívül más reakciót kicsalni belőlem. Az ördögűző egyike ezen keveseknek. Speciális effektek és vérben tocsogás helyett az emberi elme sötét bugyraiban bolyongunk, az általunk ismert világ határain. Itt a tudomány már nem tud racionális magyarázatot adni a hátborzongató jelenségekre, marad a természetfölötti, az okkultizmus, vagy ha úgy tetszik, a vallás.

A könyv azt a folyamatot mutatja be, ahogy először az orvostudomány, majd a pszichológia is csődöt mond egy 12 éves kislány egyre különösebb tüneteinek kezelésében. Végül nem marad más hátra, el kell fogadni, hogy Regant megszállta egy démon, akinek egyetlen célja, hogy parazitaként a kislány testében élősködjön. A könyv bővelkedik félelmetes, undorító és felkavaró jelenetekben, a bestiális részletekre most inkább nem térnék ki. Az egyetlen megoldást az ördögűzés jelenti, ám a kislány megmenekülésének komoly ára van.

A befejezés után pedig marad a kétely: most akkor mindez tényleg megtörtén(he)t? Létezhetnek démonok, vagy csak az elménk tréfál meg minket? És ahogy az egyik főszereplő is megfogalmazza: miért könnyebb a gonosz erőkben hinni, mint a jókban?

Nagy várakozással néztem a számos formában (rádiójáték, színdarab, film) napvilágot látott alkotás elé, hiszen egész kultusz teremtődött köré, rajongók népes táborával és feldolgozások tömkelegével. És valóban, rendkívül eredeti, vicces és szórakoztató... az első része. A négyrészes trilógia (!) első negyede zseniális és humoros, kicsit ugyan igénybe veszi az agytekervényeinket, de kellő odafigyeléssel a nyelvi poénok is ülnek. Azonban a további részek kissé csapongóak és zavarosak lesznek, a humor pedig egyre erőltetettebb.

A több millió kilométeres, éves és fényéves ugrándozások a galaxisban nem csak a szereplőket terhelik meg, hanem bizony az olvasót is: sokszor csak kapkodtam a fejem a nagy számokat olvasván. Mindenesetre Adams-nek sikerül bizarr tükröt tartani az emberiség elé, és érzékeltetni, milyen irinyó-pirinyó porszemek vagyunk csupán az univerzumban. Irinyó-pirinyóságunk ellenére mégis rendkívül agresszíven és nagyképűen kérkedünk körülbelül 3000 éves civilizációnkkal, rendkívül egyedinek és utolérhetetlennek tartva teljesítményünket, pedig... 

Lényeg a lényeg, ne essünk pánikba, törölköző mindig legyen nálunk, hallgassunk a delfinekre, és ami a legfontosabb: 42.

Az eddig bemutatott népek regéinek, mondáinak és mítoszainak olvasása közben akarva-akaratlanul is összehasonlításokba bocsátkozik az ember: a régi szövegekből levonható kulturális sajátosságok hol szimpatikusnak, hol távolinak tűnnek, az egyik szerkezeti felépítés, narrációs stílus ismerősnek hat, míg a másik nehezen követhető. A sokszor több ezer éves múltra visszatekintő történetek puszta fennmaradása is rejtély. Ennek megértéséhez nyújt segítséget ez az érdekes tanulmány, ami tudományos alapokra helyezi eddigi találgatásaimat és sejtelmeimet. 

Három ókori kultúra (Egyiptom, Izrael, Görögország) bemutatásával szemlélteti vallás, tudomány, írásbeliség és történelem bonyolult kapcsolatát. Megtudjuk, hogy mi képezte az ott lakók identitásának alapját, mi volt az az összetartó erő, aminek köszönhetően nem sodorták el őket a történelem viharai. Egyiptomban az állandóságot az épületek kialakítása és díszítése adta - ezek több ezer éven át változatlanok maradtak, a mesterek szolgamód másolták az elődeik által kidolgozott arány- és perspektívarendszert, a szent szövegeket és történeteket. A zsidóság nem támaszkodhatott az állandó otthon adta biztonságra, így ők a szent szövegeik ismétlésével és memorizálásával érték el népük egységét, ez biztosított közös hátteret számukra. A görögöknél irodalmi alkotások alkották a kultúra alapját, ám az ő esetükben nem az értelmezés nélküli ismétlés, hanem az interpretálás, a feldolgozás és az ősök alkotásainak szabad felhasználása, sőt azok túlszárnyalása lett az értelmiség célja.

Természetesen ennél sokkal többről is szó esik a könyvben, ami tudományossága miatt nem a legkönnyebben fogyasztható olvasmány, de mindenképpen érdekes és tanulságos.

A lengyel szerző nem kevesebbre vállakozott, mint hogy egy 5000 éves civilizáció egyik nagy fordulópontját tárja elénk. Hatalmas történelmi és művészeti ismeretanyagát sikerült egy fordulatos és izgalmas regénnyé gyúrnia, amiből nem hiányzik az ármány, a cselszövés, de a társadalomkritika sem. Testközelből ismerhetjük meg az egyiptomiak mindeható urát, a fiatal XIII. Ramszeszt, aki két év alatt elnyeri a fáraó címét, és vakmerő terveket forgat a fejében. Benne testesül meg a haladás. az újítás vágya és a szenvedély, szemben a főpapok nagyravágyásával és maradiságával. Sajnos tapasztalatlansága okán nem veszi észre a körülötte fonódó összeesküvések hálóját, és Herihor főpap hataloméhségének áldozatává válik.

Mint oly sok történelmi regény, A fáraó is számos olyan kérdést vet fel, amikre a mai napig nem sikerült megnyugtató választ találni. Előbbre való-e az államérdek, mint a nép jóléte? Egyáltalán, lehetséges-e, hogy a kettő nem egy és ugyanaz? Meddig terjedhet az egyház befolyása a kormányzásban? Prus könyvében is számos példát szolgáltat arra, hogy bár szükség van a papok bölcsességére és szolgálataira, hogy terelgessék a népet: a szent állatok voltaképpen a mezőgazdaságot szolgálják, a böjt "megszentelt" éhínség, mégis a legnagyobb tanulság az, hogy a legtöbb pap csupán hatalomvágyát álcázza a buzgó imádsággal és vallásossággal.

Mindez olyan részletgazdagsággal, hitelességgel megrajzolt környezetben történik, hogy a könyvből felpillantva csak csodálkozunk, hogyan is kerültünk ebbe a szobába...

Régebben nagyon érdekelt az ókori népek hitvilága, mitológiája, sokat is olvastam a letűnt civilizációkról - bár csak gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvek voltak ezek, az illusztrációk, a megfoghatatlan képi megjelenítése mély nyomot hagyott bennem. Mára már kinőttem a képeskönyvekből, de még mindig lenyűgöz Egyiptom és a többi ősi kultúra. Hihetetlen belegondolni, hogy több ezer évvel ezelőtt ugyanúgy szerettek, gyűlöltek vagy féltek az emberek, hogy hasonló problémákkal küszködtek, és hogy mindez fennmaradt, és visszatekinthetünk rájuk. Az építészeti-művészeti alkotásokról már nem is beszélve - a mai napig nem sikerült rájönniük a kutatóknak, hogyan készülhettek olyan monumentális és egyben precíz épületek, mint például a piramisok.

Az istenekről, teremtésről és egyéb csodás eseményekről szóló mondák is rögtön más színezetet kapnak, ha belegondolunk: ezt valaki 3000 évvel ezelőtt jegyezte le! Ez a nagyszerű és utánozhatatlan a könyvekben, hogy a nappalinkban ülve utazhatunk térben és időben, és nem kellenek hozzá milliós költségvetésű, ultramodern speciális effektek, mindössze papír és toll.

Follett regényóriása egy nagyszabású történelmi-politikai tablót tár elénk a 12. század Angliájáról, felvázolja az akkori korszak technológiai-művészeti eredményeit, bepillantást enged az egyház saját különbejáratú világába, és mindeközben az emberi tényezőket sem téveszti szem elől. A bonyolult, szerteágazó történet szálai mind-mind egy katedrális megépülése köré rendeződnek, hiszen maga a regény emberi sorsok és érdekek szövedéke. Az események előrehaladtával azonban az egyéntől fokozatosan eljutunk a társadalom egészének szintjére, ahogy a hatalomért folytatott ádáz harc és a személyes bosszú egyre elkeseredettebbé válik.

Természetesen az események fő mozgatórugói között találjuk a szerelmet is, bár az alkotás egyáltalán nem nevezhető romantikus lányregénynek, ahogy a középkorban is csak az énekesek dalai szóltak elérhetetlen hercegnőkről az "elefántcsont-toronyban". A szerelem és a szex gyakran a manipuláció eszközévé válnak a regényben, éppen ezért annál értékesebb a megmaradt kevés őszinte és boldog kapcsolat. 

Follett-nek persze nem sikerülhetett egy teljesen hiteles középkori történetet írnia (talán nem is állt szándékában), inkább az az érzésünk, hogy középkori díszletet, környezetet tervezett nagyon is modern karakterei köré. Nyilván az akkoriban élt ember gondolkodása, életszemlélete a legnehezebben imitálható, így ez nem is róható fel hibának. Sőt, külön örültem az erős női szereplőknek, akik ebben a férfias korban egyedül, függetlenül is megállták a helyüket.

A Kingsbridge-i katedrális megépülésének története így válik tehát hiteles krónikájává az emberi nemességnek és gyarlóságnak, a megbocsátásnak és a bosszúnak, és persze a szerelemnek és gyűlöletnek.

Egy háborúellenes alapmű, ami sajnos a mai napig megőrizte mondanivalójának érvényességét - pedig milyen csodás lenne okafogyottnak és elavultnak nevezni Remarque könyvét. Ehelyett azonban marad a szomorú felismerés: az emberiség bizony nem tanult semmit a hibáiból. 

Az I. világháború német frontjának állapotai tárulnak szemünk elé, az éhség, a kosz, a sebesülések csak a fizikai velejárói a háború rémségeinek. A lelki folyamatokat néhány 18 év körüli, iskolából épp csak kikerült/kivett fiú sorsán keresztül kísérhetjük végig. Hogyan tudják feldolgozni a mindennapos megaláztatásokat, az embertelen körülményeket, a halálfélelmet és bajtársaik elvesztését? Remarque testközelből átélt leírásából kiderül, hogy a legnagyobb küzdelem nem a győzelemért folyt, hanem a józan ész megőrzéséért. Ennek érdekében ezek a fiúk sokszor állatias ösztönlényekké váltak, csak hogy távoltartsák maguktól és elméjüktől a kegyetlen valóságot. Sajnos azonban még így is tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy eddigi, még szinte el sem kezdett életüket már sosem tudják ugyanott folytatni, hiszen olyasmiket láttak és tapasztaltak, ami örökre nyomott hagyott bennük. Ráadásul épp abban a korban ragadta el őket a háború gépezete, amikor kinyílt volna előttük az élet kapuja - ők azonban sosem léphettek be rajta, és valószínűleg már soha nem is fognak, megrekedtek egy köztes állapotban, amin senki sem segíthet.

És persze mindezeken túl ott a mérhetetlen csalódottság az emberiségben, a kiábrándultág, hiszen

"micsoda értelmetlenség mindaz, amit valaha írtak, cselekedtek, gondoltak az emberek, ha ilyesmi lehetséges. Hazugság és hiábavalóság minden, ha évezredek kultúrája még azt sem tudta megakadályozni, hogy a vérnek ezt az áradatát kiontsák, hogy a kínoknak száz meg száz ilyen börtöne legyen a világon."

Az olaszok nagy klasszikusa tökéletes példája annak, hogyan tükröződhetnek egy nép sajátosságai a művészeti alkotásain. Anélkül, hogy a túlzott általánosítás veszélyes vizeire eveznénk, bizony megállapítható, hogy Manzoni regényéből sugárzik az élet szeretete, a játékosság és a közvetlenség - ezek a jellegzetességek a mai napig nem vesztek ki Itália lakóiból. A narráció is egészen egyedi hangvételű, mintha csak egy hangulatos kávézóban ülve, személyesen nekünk mondaná Manzoni bő lére eresztett történetét.

Hiába a valóban terjengős, sok kitérős szerkezet, a történelem, a romantika és a remek jellemábrázolás tökéletes vegyítése egy sodró lendületű könyvet eredményez. Bár a történet nem éppen fordulatokban gazdag, mondhatni egészen egyszerű, kárpótol érte a történelmi események izgalmas leírása. Ráadásul főhőseinken kívül számos mellékszereplőt ismerhetünk meg, akik bár csak érintőlegesen, mégis feltűnnek a történetben, és ha már itt vannak, megtudhatjuk, hogy kik is ők, milyenek, és miért is ilyenek, egyszóval mindenkinek pontosan tisztában lehetünk a hátterével. Ugyan a cselekményt ez nem feltétlen viszi előre, annyi bizonyos, hogy igen pontos és részletes képet kapunk a 17. századi olasz társadalomról, ami Manzoni nem titkolt célja is volt. 

Egy szó mint száz, ehhez a kényelmesen és nagyvonalúan megírt történethez csak hasonló hozzáállással lehet nekilátni, rászánva azt az időt, amit teljes joggal megérdemel.

Nem tagadom, hogy a belőle készült film késztetett az amerikai klasszikus elolvasására, mivel szerettem volna tartani magam az "ideális" sorrendhez, vagyis hogy a könyvet olvasom el először, és csak utána nézem meg a filmadaptációt. Ebben az esetben csak remélni tudom, hogy a film jobban sikerült, mint a regény, mert az nem hagyott túl mély nyomot bennem. Először is itt van a "minek nevezzelek"-probléma: Fitzgerald műve a romantika, társadalomkritika és realizmus elemeit vegyíti, ami nálam általában nyerő kombináció, most azonban mégsem hatott - lehet, hogy az arányokkal volt a gond, vagy a tálalással, ezt igazán nem tudom eldönteni.

Pedig maga a történet magával ragadó: egy szegény sorból származó fiú beleszeret egy gazdag lányba, de a társadalmi különbségek elválasztják őket. A fiú azonban nem adja fel, ellesi a gazdagok praktikáit, szokásait, beszédfordulatait, majd immár pallérozottabban beveti magát a társasági életbe. Igen ám, csakhogy a lány azóta már férjhez ment, így marad a távoli (szomszéd házból) csodálat és epekedés, végül a kétségbeesett leleplezés. Végül főhősünknek rá kell döbbennie, hogy a várakozással töltött 5 év alatt megváltozott ő is és szerelme is, így pedig képtelenség közös jövőt tervezniük. Ezzel azonban elveszti tetteinek eddigi mozgatórugóját is, és élete céltalanná, sivárrá válna, ha nem érne hirtelen és tragikus véget.

Egyszóval megvan itt minden, és mégsem áll össze: a társadalomkritika langyos, a szerelmi szál szintén, a realizmus pedig erőltetett. Reméljük Leonardo Dicaprio megmenti a helyzetet... 

A legendás filmsorozat könyvváltozatának folytatása, ami néhány évvel az első rész után játszódik. Barnabasnak már-már sikerült emberré válnia hű társa, Julia segítségével, mi több, az esküvőjüket tervezgetik. Természetesen bonyodalmak zavarják meg az idillt, Angelique emléke továbbra is kísérti a Collins-családot. Ezúttal a Salemi boszorkányperekig nyúlnak vissza az események szálai, voltaképpen a regény cselekménye is ketté lett osztva: párhuzamosan kísérhetjük figyelemmel a 17. és a 20. századi Salemben történteket. Csak a könyv végén kapcsolódik össze a két idősík, mikor is Barnabasnak meg kell értenie, mi is az ő sorsa valójában.

Eddig a történet dióhéjban: semmi különös, az események egy jól kiszámítható mederben folydogálnak. Az egyszerű cselekmény viszont lehetőséget ad arra, hogy néhány elillanó motívumon elgondolkodjunk. A boszorkányperek felelevenítése, társadalmi kontextusba helyezése mindenképp tanulságos - hiába menekültek el Európa vallási fanatizmusa elől sokan az "Újvilágba", az emberi gyengeség elől nincs hova bújni. A legcsekélyebb hatalomhoz jutott, ostoba emberek semmitől sem riadtak vissza, hogy önös érdekeiket, aljas szándékaikat beteljesítsék, és ártatlan nők százait ítéljék halálra koholt vádak alapján. A híres "boszorkányok márpedig nincsenek" mondat bizony még nagyon-nagyon messze van...

Sajnos néhány porszem is hullott a gépezetbe a regény felépítését illetően - néhány karakter egyszerűen csak felbukkan a regényben, minden előzetes bevezető nélkül, ráadásul olyan eseményekre történik utalás, amikre az olvasó nem emlékezhet, hiszen nem is voltak soha sehova leírva. Erre a hibára talán magyarázatul szolgál, ha elárulom, az írónő maga játszotta Angelique szerepét a sorozatban, így ő rendkívül otthonosan mozog a történetben, és fel sem tűnt neki, hogy az avatatlan olvasónak elfelejtett feltárni egy-két részletet.

Azt hiszem eljött az ideje, hogy a kanadai írónőt a kedvenceim közé helyezzem, hiszen újra és újra lenyűgöz könyveinek sokrétűsége, mélysége és az az őszinteség, amivel a nők helyzetéről, a világban betöltött szerepükről ír. Nem lehet beskatulyázni egy társadalmi csoport szószólójaként, minden művében más a fókuszpont, más hangulatok, érzelmek kerülnek előtérbe.

A most bemutatott regény sem tekinthető egysíkúnak a motívumok szempontjából: elmerülhetünk a gyerekkori játszmák, a lelki-fizikai bántalmazás pszichológiai-fejlődéslélektani hatásaiban, merenghetünk a kamaszok és fiatalok útkeresési nehézségein, vagy próbálhatjuk feltérképezni az idillinek korántsem nevezhető szerelmek útvesztőit. Az összekötő kapocs szerencsére leegyszerűsíti a kaotikusnak tűnő képet, mivel egy személy visszaemlékezésein keresztül járhatjuk végig ezeket az életkori szakaszokat. Ami mégis kiemeli Atwood regényét a többi fejlődéstörténet közül, és számomra még érdekesebbé teszi az egészet, az a főhős személye, még pontosabban foglalkozása: Elaine ugyanis festő, ami egy izgalmas színt ad az egész életrajzának.

Atwood egy érdekes szerkezeti megoldással is kihangsúlyozta, hogyan hatott a főszereplő identitásának alakulása későbbi képeire: minden visszaemlékezést egy-egy "jelenkori" epizód szakít meg, melyben megismerhetünk egy-egy alkotást, amit az adott korszak inspirált. Végül pedig, egy retrospektív kiállítás keretében újra feleleveníthetjük a kanadai művésznő életének legmeghatározóbb élményeit. Ezáltal válik a regény valami olyasmivé, ami több, mint leírt szavak sokasága: Atwood képes hidat verni irodalom és festészet közé.

Nem csak macskások olvashatják élvezettel a magyar írónő könyvét - bár kétségtelen, hogy ők tudják igazán megérteni azt a varázslatos érzést amit szeretett macskánk vált ki belőlünk. Ez a formabontó önéletrajzi regény a macskák köré szerveződik, Polcz Alaine az épp aktuális kedvencek szerint bontja szakaszokra életét, amely egyáltalán nem volt szenvedésektől mentes. Makacs optimizmusa, derűje segíti át krízisein, meg persze az állandó főszereplők, a macskák. Voltak köztük szelídek, tanulékonyak, és persze akadtak teljesen öntörvényű vadócok is. Néhány cicához csak egy-egy emlékfoszlány kötődik, mások viszont hosszú évekig társul szegődtek az írónő mellé. Mindegyik epizódból felsejlik a gazdák története is, egész sorsok rajzolódnak ki néhány odavetett mondatból.

Az emlékekhez fényképek is tartoznak, melyeken feltűnnek az elmúlt évtizedek nagyobb irodalmi alakjai (Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nádas Péter és persze a férj, Mészöly Miklós), így érdekes időutazásban lehet részünk, és beleshetünk a művészek magánéletébe is.

Valószínűleg mindenki hallotta már az Athos, Porthos és Aramis neveket, a D'Artagnan-ról már nem is beszélve. A három (+1) testőr kalandjai számos filmet megihlettek már, ideje tehát az eredeti alkotást is megismerni. Kalandokban, hőstettekben nincsen ebben sem hiány, talán a történelmi szál az, ami komolyabbá és súlyosabbá teszi az alkotást. Főhőseink igazából a történelem nagy figuráinak bábjai, akiket hízelgéssel vagy fondorlattal tudnak csak kijátszani. Voltaképpen minden szinten folyik az ármánykodás és cselszövés, háborúk indulnak meg vagy fejeződnek be egyetlen hölgy levelétől, emberi sorsokról döntenek pillanatnyi, múló szeszélyek. Nem lehetett könnyű egy ilyen kiszámíthatatlan világban élni, de azért hőseinket sem kell sajnálni, a feszültséget tökéletesen le tudták vezetni értelmetlen, macsó kérkedéseikkel, vagy dúsgazdag szeretőik fényűző ajándékaival.

A regény legérdekesebb karaktere "milady", egy intelligens, gyönyörű és a végletekig elszánt asszony, aki bármilyen csapás után képes talpra állni, egy hibája van csupán: nőnek született. Egy hasonló tulajdonságokkal rendelkező férfiember bizonyára meg sem állt volna az uralkodói trónig, milady viszont megmaradt a "némber" és "veszélyes nőszemély" pozícióban, ami az ő idejében életveszélyesnek számított.

Bár maga Dumas szerint sem érdemes egy elmúlt korszakot a jelen erkölcsei szerint megítélni - ami egy rendkívül bölcs gondolat, csak éppen kivitelezhetetlen - annyit azért megállapíthatunk, hogy a 17. századi Franciaországban (is) minden a kapcsolatokon és az "önmenedzselésen" múlott, éppenséggel csak a körítés változott.

Különleges élmény olyan népek, népcsoportok mondáit olvasni, akik minden valószínűség szerint egyedüli rokonaink - nagy elvárásokkal tekint elébe a magyar ember az első találkozásnak, hiszen olyan jó lenne tartozni valahova, valakikhez, és nem "földönkívüliként" leledzeni Európa közepén. 

Persze nem lehet egy kalap alá venni a finnugor népeket sem, hiszen vannak közöttük civilizáltabb, a fejlettség magasabb szintjén álló csoportok, és akadnak a mai napig nomád, vagy majdnem nomád körülmények között, elzártan élő törzsek is. A történetek ennek megfelelően hol kidolgozottabbak, szimbolikusabbak, hol pedig pusztán a szájról-szájra terjedő mendemondák szó szerinti lejegyzései. Közös vonás bennük a képszerűség, azaz a sorokat olvasva megelevenedik előttünk a tajga fenyőillata, a hómezők fehérsége vagy éppen a téli farkasordító hideg. Bizony, kemény világban éltek/élnek rokonaink, irigykedve gondolhatnak a Kárpát-medencében "hawaii-ozó" déli kuzinjaikra.

Egy szó mint száz, a rokonait nem választhatja meg az ember, sem az egyén, sem pedig a népcsoportok szintjén, éppen ezért a legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk minél jobban megismerni őket és ápolni a kapcsolatunkat velük.

Anna Karenina története tökéletes példázata annak, hogyan teszik tönkre az egyén életét az ostoba társadalmi konvenciók és a képmutatás. Főhősünk egy olyan kor szülötte, melyben a nők csak akkor értek valamit, ha férjük volt - a kapcsolat minősége nem számított - minden más esetben kiközösítette őket a "társaság". Ez a válogatott nemesekből álló csoport volt a mértékadó, mindenki igyekezett megfelelni az elvárásaiknak, eljátszani a szerepet, amit megköveteltek tőlük. A látszatra végletekig figyeltek, bármiféle apró kilengést szigorúan megvetettek: ez a társaság elnézően vette tudomásul, ha egy nős férfi bordélyházba járt, vagy egy férjezett asszony szeretőt tartott, mindaddig, amíg nem vitte túlzásba, azaz nem vállalta fel nyilvánosan. Számomra nagyon kicsavart erkölcsi rendnek tűnik, hogy az őszintén vállalt, igazi érzelmeken alapuló kapcsolatokat (mint Annáé és Vronszkijé) üldözték, a sekélyes és titkolt viszonyok fölött viszont szemet hunytak. Az már csak hab a tortán, hogy "természetesen" a férfiak és nők ezúttal is külön megítélés alá estek. 

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Anna és Vronszkij kapcsolata, legyen bármilyen erős is, halálra van ítélve. A társadalom nyomása alatt összeroppan nemcsak a viszonyuk, de maga Anna is, hiszen kegyetlen dilemma elé állítják: vagy éljen "rendes" férjes asszonyként, de egy rideg, érezni képtelen férfival, vagy pedig válassza a szerelmet, de legyen kitaszított és soha ne lássa viszont a fiát. Persze ennyire nem fekete-fehér a kép, érdekes lenne jobban körüljárni a megcsalt férj szerepét is, hiszen valahol ő is áldozat. Tolsztoj is igyekszik bemutatni a téma összes szempontját, két ember szerelméből társadalmi kérdést kovácsolva, azonban nagy igyekezetében, hogy minden apró részletet láttasson, sajnos elveszik a lényeg, a fő mondanivaló. A motívumok széles tárházából (úgy, mint: politika, társadalomtudományok, vallás, gazdaság, filozófia) talán mindenki megtalája a neki legkedvesebbet, azonban egységes szemlélet, világkép bemutatására túlságosan is realista ez a regényóriás.