A brazil szerző ezúttal tabutémákat döntöget: öngyilkosság és halálvágy, elmebetegség és épelméjűség - egyik sem könnyen emészhető, mégis úgy érezzük, hogy a végén minden a helyére fog kerülni. Egy fiatal lány története az események fő szála, aki 24 évesen úgy dönt, nem szeretne tovább élni. Bekerül egy elmegyógyintézetbe, ahol közlik vele, hogy az öngyilkosság céljából bevett rengeteg gyógyszer visszafordíthatatlanul károsította a szívét, úgyhogy csak néhány napja van hátra. Ez alatt az idő alatt Veronika több bentlakóval is megismerkedik, és a mások sorsán és küzdelmein keresztül átértékeli a saját életét. Miközben halála napját várja, több dologra is ráeszmél: egyrészt, hogy az intézet lakóinak többsége teljesen egészséges, és csak azért színlelik, hogy betegek, mert nem akarnak visszatérni a "normális" életbe (lásd: Száll a kakukk fészkére). Veronika arra is rádöbben, hogy az "őrült" jelző mennyire felszabadító - akire rásütik, arra többé nem vonatkoznak a társadalmi elvárások és szabályok, így olyasmiket is megtehet, amikre "normális" körülmények között gondolni sem merne. Ezek az "őrültségek" aztán sok esetben olyan élményekhez juttatják, melyek segítségével jobban megismerheti önmagát.

Ez történik Veronikával is, aki életének utolsó napjaiban végre megérti, mit is szeretne elérni, mire vágyik igazán, és ki is ő valójában, sőt, még a megfelelő társra is rálelt mindezekhez - sajnos azonban kifutni látszik a megszabott időből, és túl későn nyerte vissza életkedvét...

Nagy várakozással ütöttem fel az egyetemi évek alatt időhiány miatt mellőzött tankönyvet, hiszen nagyon érdekel a pszichológia, és Bernáth László előadásai közben kedvet is kaptam a sokféle irányzat mélyebb tanulmányozásához. Természetesen nem vártam színes-szagos, kihajtható oldalas, dúsan illusztrált művet, mindössze egy jól megírt, élvezetes és mindenképpen tanulságos olvasmányra számítottam. Csalódnom kellett. Az előzőekből egyetlen elvárásomnak sem felelt meg Pléh Csaba könyve, sőt! Majdnem sikerült kiölnie belőlem az érdeklődést az egész tudományág iránt. 

Mi kell tehát ahhoz, hogy egy izgalmas és érdekfeszítő témáról unalmas, élvezhetetlen könyv szülessen? Tapasztalataim alapján három tényező közrejátszása: egyrészt, a már amúgy is nehézkes szakzsargonnal megáldott témáról úgy írni, hogy egy mondatba a lehető legtöbb idegen eredetű szót zsúfoljuk bele. Ez az eljárás borzalmas mondatszörnyeket eredményez, ráadásul teljesen fölösleges is: a szavak túlnyomó többségének megvan az egyenrangú magyar szinonímája. Ez az "áltudományoskodás" teljesen öncélú, hiszen a legnagyobb koponyák a legösszetettebb jelenségeket is képesek egyszerűen és világosan elmagyarázni (lásd Nádasdy Ádám). Mindezt kiegészítik, éles kontrasztban, a kirívó helyesírási hibák. Sajnos ezekre tényleg allergiás vagyok, messziről, hátszélben is észreveszem őket. Végül, harmadikként említeném a könyv talán legnagyobb hibáját: a túlzott elmélet-centrikusságot. Nyilván bizonyos körökben ez az elvárás, de egy egyetemi tankönyv lehetne kissé szemléletesebb, részletgazdagabb. 

Folytathatnám a könyv szapulását még sokáig, de ehelyett inkább óva intenék mindenkit, aki csak pusztán kedvtelésből és nem muszájból veszi a kezébe: tarts ki! Hidd el, valahol biztosan rálelsz egy olyan pszichológiakönyvre, mely méltó módon vezet be e tudományág rejtelmeibe... 

Egy kiégett, sokat megélt, kissé nárcisztikus rendező magányra és nyugalomra vágyva visszavonul egy elhagyatott tengerparti házikóba, ahol naplóbejegyzésein keresztül próbálja feldolgozni múltját és rendezni gondolatait. Az aszkéta életmódot azonban hamar megzavarják színházi múltjának szereplői, egykori szeretők, barátok, sőt, váratlanul felbukkan gyerekkori szerelme is. 

Innentől az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, főhősünk élete alkonyán kamaszokra jellemző érzelmi viharokon megy keresztül, miközben egy tovatűnő álmot, ifjúkori szerelmének illúzióját üldözi. Makacsul ragaszkodik ahhoz az idealizált képhez, amit az évek során felépített magában, és nem tudja elfogadni, hogy a nő bizony már nem ugyanolyan, mint mikor beleszeretett. Mindeközben barátai és szeretői mellékszereplőkként fel-felbukkannak a színen, de hősünk nem tulajdonít nekik nagy jelentőséget - mindaddig, amíg néhány tragikus veszteség rá nem döbbenti, milyen szerepet is tölt be bizonyos emberek életében, és hogy kapcsolatait nem irányíthatja önkényesen, nem dobhatja csak úgy félre őket.

A vissza-visszatérő természetfölötti a regény végén kap lényeges szerepet, magyarázatul szolgálva néhány különös körülményre - vagy lehet, hogy csak tovább bonyolítja őket? Nagy világmegváltó életbölcsességekre a konklúzióban sem bukkanunk, hiszen hősünk éli tovább életét, bár a tengerparti házban töltött nyár nem múlt el nyomtalanul.

Rajongok a JÓ horrorfilmekért és történetekért, de sajnos csak nagyon kevés képes a nevetésen kívül más reakciót kicsalni belőlem. Az ördögűző egyike ezen keveseknek. Speciális effektek és vérben tocsogás helyett az emberi elme sötét bugyraiban bolyongunk, az általunk ismert világ határain. Itt a tudomány már nem tud racionális magyarázatot adni a hátborzongató jelenségekre, marad a természetfölötti, az okkultizmus, vagy ha úgy tetszik, a vallás.

A könyv azt a folyamatot mutatja be, ahogy először az orvostudomány, majd a pszichológia is csődöt mond egy 12 éves kislány egyre különösebb tüneteinek kezelésében. Végül nem marad más hátra, el kell fogadni, hogy Regant megszállta egy démon, akinek egyetlen célja, hogy parazitaként a kislány testében élősködjön. A könyv bővelkedik félelmetes, undorító és felkavaró jelenetekben, a bestiális részletekre most inkább nem térnék ki. Az egyetlen megoldást az ördögűzés jelenti, ám a kislány megmenekülésének komoly ára van.

A befejezés után pedig marad a kétely: most akkor mindez tényleg megtörtén(he)t? Létezhetnek démonok, vagy csak az elménk tréfál meg minket? És ahogy az egyik főszereplő is megfogalmazza: miért könnyebb a gonosz erőkben hinni, mint a jókban?

Nagy várakozással néztem a számos formában (rádiójáték, színdarab, film) napvilágot látott alkotás elé, hiszen egész kultusz teremtődött köré, rajongók népes táborával és feldolgozások tömkelegével. És valóban, rendkívül eredeti, vicces és szórakoztató... az első része. A négyrészes trilógia (!) első negyede zseniális és humoros, kicsit ugyan igénybe veszi az agytekervényeinket, de kellő odafigyeléssel a nyelvi poénok is ülnek. Azonban a további részek kissé csapongóak és zavarosak lesznek, a humor pedig egyre erőltetettebb.

A több millió kilométeres, éves és fényéves ugrándozások a galaxisban nem csak a szereplőket terhelik meg, hanem bizony az olvasót is: sokszor csak kapkodtam a fejem a nagy számokat olvasván. Mindenesetre Adams-nek sikerül bizarr tükröt tartani az emberiség elé, és érzékeltetni, milyen irinyó-pirinyó porszemek vagyunk csupán az univerzumban. Irinyó-pirinyóságunk ellenére mégis rendkívül agresszíven és nagyképűen kérkedünk körülbelül 3000 éves civilizációnkkal, rendkívül egyedinek és utolérhetetlennek tartva teljesítményünket, pedig... 

Lényeg a lényeg, ne essünk pánikba, törölköző mindig legyen nálunk, hallgassunk a delfinekre, és ami a legfontosabb: 42.

Az eddig bemutatott népek regéinek, mondáinak és mítoszainak olvasása közben akarva-akaratlanul is összehasonlításokba bocsátkozik az ember: a régi szövegekből levonható kulturális sajátosságok hol szimpatikusnak, hol távolinak tűnnek, az egyik szerkezeti felépítés, narrációs stílus ismerősnek hat, míg a másik nehezen követhető. A sokszor több ezer éves múltra visszatekintő történetek puszta fennmaradása is rejtély. Ennek megértéséhez nyújt segítséget ez az érdekes tanulmány, ami tudományos alapokra helyezi eddigi találgatásaimat és sejtelmeimet. 

Három ókori kultúra (Egyiptom, Izrael, Görögország) bemutatásával szemlélteti vallás, tudomány, írásbeliség és történelem bonyolult kapcsolatát. Megtudjuk, hogy mi képezte az ott lakók identitásának alapját, mi volt az az összetartó erő, aminek köszönhetően nem sodorták el őket a történelem viharai. Egyiptomban az állandóságot az épületek kialakítása és díszítése adta - ezek több ezer éven át változatlanok maradtak, a mesterek szolgamód másolták az elődeik által kidolgozott arány- és perspektívarendszert, a szent szövegeket és történeteket. A zsidóság nem támaszkodhatott az állandó otthon adta biztonságra, így ők a szent szövegeik ismétlésével és memorizálásával érték el népük egységét, ez biztosított közös hátteret számukra. A görögöknél irodalmi alkotások alkották a kultúra alapját, ám az ő esetükben nem az értelmezés nélküli ismétlés, hanem az interpretálás, a feldolgozás és az ősök alkotásainak szabad felhasználása, sőt azok túlszárnyalása lett az értelmiség célja.

Természetesen ennél sokkal többről is szó esik a könyvben, ami tudományossága miatt nem a legkönnyebben fogyasztható olvasmány, de mindenképpen érdekes és tanulságos.

A lengyel szerző nem kevesebbre vállakozott, mint hogy egy 5000 éves civilizáció egyik nagy fordulópontját tárja elénk. Hatalmas történelmi és művészeti ismeretanyagát sikerült egy fordulatos és izgalmas regénnyé gyúrnia, amiből nem hiányzik az ármány, a cselszövés, de a társadalomkritika sem. Testközelből ismerhetjük meg az egyiptomiak mindeható urát, a fiatal XIII. Ramszeszt, aki két év alatt elnyeri a fáraó címét, és vakmerő terveket forgat a fejében. Benne testesül meg a haladás. az újítás vágya és a szenvedély, szemben a főpapok nagyravágyásával és maradiságával. Sajnos tapasztalatlansága okán nem veszi észre a körülötte fonódó összeesküvések hálóját, és Herihor főpap hataloméhségének áldozatává válik.

Mint oly sok történelmi regény, A fáraó is számos olyan kérdést vet fel, amikre a mai napig nem sikerült megnyugtató választ találni. Előbbre való-e az államérdek, mint a nép jóléte? Egyáltalán, lehetséges-e, hogy a kettő nem egy és ugyanaz? Meddig terjedhet az egyház befolyása a kormányzásban? Prus könyvében is számos példát szolgáltat arra, hogy bár szükség van a papok bölcsességére és szolgálataira, hogy terelgessék a népet: a szent állatok voltaképpen a mezőgazdaságot szolgálják, a böjt "megszentelt" éhínség, mégis a legnagyobb tanulság az, hogy a legtöbb pap csupán hatalomvágyát álcázza a buzgó imádsággal és vallásossággal.

Mindez olyan részletgazdagsággal, hitelességgel megrajzolt környezetben történik, hogy a könyvből felpillantva csak csodálkozunk, hogyan is kerültünk ebbe a szobába...

Régebben nagyon érdekelt az ókori népek hitvilága, mitológiája, sokat is olvastam a letűnt civilizációkról - bár csak gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvek voltak ezek, az illusztrációk, a megfoghatatlan képi megjelenítése mély nyomot hagyott bennem. Mára már kinőttem a képeskönyvekből, de még mindig lenyűgöz Egyiptom és a többi ősi kultúra. Hihetetlen belegondolni, hogy több ezer évvel ezelőtt ugyanúgy szerettek, gyűlöltek vagy féltek az emberek, hogy hasonló problémákkal küszködtek, és hogy mindez fennmaradt, és visszatekinthetünk rájuk. Az építészeti-művészeti alkotásokról már nem is beszélve - a mai napig nem sikerült rájönniük a kutatóknak, hogyan készülhettek olyan monumentális és egyben precíz épületek, mint például a piramisok.

Az istenekről, teremtésről és egyéb csodás eseményekről szóló mondák is rögtön más színezetet kapnak, ha belegondolunk: ezt valaki 3000 évvel ezelőtt jegyezte le! Ez a nagyszerű és utánozhatatlan a könyvekben, hogy a nappalinkban ülve utazhatunk térben és időben, és nem kellenek hozzá milliós költségvetésű, ultramodern speciális effektek, mindössze papír és toll.

Follett regényóriása egy nagyszabású történelmi-politikai tablót tár elénk a 12. század Angliájáról, felvázolja az akkori korszak technológiai-művészeti eredményeit, bepillantást enged az egyház saját különbejáratú világába, és mindeközben az emberi tényezőket sem téveszti szem elől. A bonyolult, szerteágazó történet szálai mind-mind egy katedrális megépülése köré rendeződnek, hiszen maga a regény emberi sorsok és érdekek szövedéke. Az események előrehaladtával azonban az egyéntől fokozatosan eljutunk a társadalom egészének szintjére, ahogy a hatalomért folytatott ádáz harc és a személyes bosszú egyre elkeseredettebbé válik.

Természetesen az események fő mozgatórugói között találjuk a szerelmet is, bár az alkotás egyáltalán nem nevezhető romantikus lányregénynek, ahogy a középkorban is csak az énekesek dalai szóltak elérhetetlen hercegnőkről az "elefántcsont-toronyban". A szerelem és a szex gyakran a manipuláció eszközévé válnak a regényben, éppen ezért annál értékesebb a megmaradt kevés őszinte és boldog kapcsolat. 

Follett-nek persze nem sikerülhetett egy teljesen hiteles középkori történetet írnia (talán nem is állt szándékában), inkább az az érzésünk, hogy középkori díszletet, környezetet tervezett nagyon is modern karakterei köré. Nyilván az akkoriban élt ember gondolkodása, életszemlélete a legnehezebben imitálható, így ez nem is róható fel hibának. Sőt, külön örültem az erős női szereplőknek, akik ebben a férfias korban egyedül, függetlenül is megállták a helyüket.

A Kingsbridge-i katedrális megépülésének története így válik tehát hiteles krónikájává az emberi nemességnek és gyarlóságnak, a megbocsátásnak és a bosszúnak, és persze a szerelemnek és gyűlöletnek.

Egy háborúellenes alapmű, ami sajnos a mai napig megőrizte mondanivalójának érvényességét - pedig milyen csodás lenne okafogyottnak és elavultnak nevezni Remarque könyvét. Ehelyett azonban marad a szomorú felismerés: az emberiség bizony nem tanult semmit a hibáiból. 

Az I. világháború német frontjának állapotai tárulnak szemünk elé, az éhség, a kosz, a sebesülések csak a fizikai velejárói a háború rémségeinek. A lelki folyamatokat néhány 18 év körüli, iskolából épp csak kikerült/kivett fiú sorsán keresztül kísérhetjük végig. Hogyan tudják feldolgozni a mindennapos megaláztatásokat, az embertelen körülményeket, a halálfélelmet és bajtársaik elvesztését? Remarque testközelből átélt leírásából kiderül, hogy a legnagyobb küzdelem nem a győzelemért folyt, hanem a józan ész megőrzéséért. Ennek érdekében ezek a fiúk sokszor állatias ösztönlényekké váltak, csak hogy távoltartsák maguktól és elméjüktől a kegyetlen valóságot. Sajnos azonban még így is tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy eddigi, még szinte el sem kezdett életüket már sosem tudják ugyanott folytatni, hiszen olyasmiket láttak és tapasztaltak, ami örökre nyomott hagyott bennük. Ráadásul épp abban a korban ragadta el őket a háború gépezete, amikor kinyílt volna előttük az élet kapuja - ők azonban sosem léphettek be rajta, és valószínűleg már soha nem is fognak, megrekedtek egy köztes állapotban, amin senki sem segíthet.

És persze mindezeken túl ott a mérhetetlen csalódottság az emberiségben, a kiábrándultág, hiszen

"micsoda értelmetlenség mindaz, amit valaha írtak, cselekedtek, gondoltak az emberek, ha ilyesmi lehetséges. Hazugság és hiábavalóság minden, ha évezredek kultúrája még azt sem tudta megakadályozni, hogy a vérnek ezt az áradatát kiontsák, hogy a kínoknak száz meg száz ilyen börtöne legyen a világon."

Az olaszok nagy klasszikusa tökéletes példája annak, hogyan tükröződhetnek egy nép sajátosságai a művészeti alkotásain. Anélkül, hogy a túlzott általánosítás veszélyes vizeire eveznénk, bizony megállapítható, hogy Manzoni regényéből sugárzik az élet szeretete, a játékosság és a közvetlenség - ezek a jellegzetességek a mai napig nem vesztek ki Itália lakóiból. A narráció is egészen egyedi hangvételű, mintha csak egy hangulatos kávézóban ülve, személyesen nekünk mondaná Manzoni bő lére eresztett történetét.

Hiába a valóban terjengős, sok kitérős szerkezet, a történelem, a romantika és a remek jellemábrázolás tökéletes vegyítése egy sodró lendületű könyvet eredményez. Bár a történet nem éppen fordulatokban gazdag, mondhatni egészen egyszerű, kárpótol érte a történelmi események izgalmas leírása. Ráadásul főhőseinken kívül számos mellékszereplőt ismerhetünk meg, akik bár csak érintőlegesen, mégis feltűnnek a történetben, és ha már itt vannak, megtudhatjuk, hogy kik is ők, milyenek, és miért is ilyenek, egyszóval mindenkinek pontosan tisztában lehetünk a hátterével. Ugyan a cselekményt ez nem feltétlen viszi előre, annyi bizonyos, hogy igen pontos és részletes képet kapunk a 17. századi olasz társadalomról, ami Manzoni nem titkolt célja is volt. 

Egy szó mint száz, ehhez a kényelmesen és nagyvonalúan megírt történethez csak hasonló hozzáállással lehet nekilátni, rászánva azt az időt, amit teljes joggal megérdemel.

Nem tagadom, hogy a belőle készült film késztetett az amerikai klasszikus elolvasására, mivel szerettem volna tartani magam az "ideális" sorrendhez, vagyis hogy a könyvet olvasom el először, és csak utána nézem meg a filmadaptációt. Ebben az esetben csak remélni tudom, hogy a film jobban sikerült, mint a regény, mert az nem hagyott túl mély nyomot bennem. Először is itt van a "minek nevezzelek"-probléma: Fitzgerald műve a romantika, társadalomkritika és realizmus elemeit vegyíti, ami nálam általában nyerő kombináció, most azonban mégsem hatott - lehet, hogy az arányokkal volt a gond, vagy a tálalással, ezt igazán nem tudom eldönteni.

Pedig maga a történet magával ragadó: egy szegény sorból származó fiú beleszeret egy gazdag lányba, de a társadalmi különbségek elválasztják őket. A fiú azonban nem adja fel, ellesi a gazdagok praktikáit, szokásait, beszédfordulatait, majd immár pallérozottabban beveti magát a társasági életbe. Igen ám, csakhogy a lány azóta már férjhez ment, így marad a távoli (szomszéd házból) csodálat és epekedés, végül a kétségbeesett leleplezés. Végül főhősünknek rá kell döbbennie, hogy a várakozással töltött 5 év alatt megváltozott ő is és szerelme is, így pedig képtelenség közös jövőt tervezniük. Ezzel azonban elveszti tetteinek eddigi mozgatórugóját is, és élete céltalanná, sivárrá válna, ha nem érne hirtelen és tragikus véget.

Egyszóval megvan itt minden, és mégsem áll össze: a társadalomkritika langyos, a szerelmi szál szintén, a realizmus pedig erőltetett. Reméljük Leonardo Dicaprio megmenti a helyzetet... 

A legendás filmsorozat könyvváltozatának folytatása, ami néhány évvel az első rész után játszódik. Barnabasnak már-már sikerült emberré válnia hű társa, Julia segítségével, mi több, az esküvőjüket tervezgetik. Természetesen bonyodalmak zavarják meg az idillt, Angelique emléke továbbra is kísérti a Collins-családot. Ezúttal a Salemi boszorkányperekig nyúlnak vissza az események szálai, voltaképpen a regény cselekménye is ketté lett osztva: párhuzamosan kísérhetjük figyelemmel a 17. és a 20. századi Salemben történteket. Csak a könyv végén kapcsolódik össze a két idősík, mikor is Barnabasnak meg kell értenie, mi is az ő sorsa valójában.

Eddig a történet dióhéjban: semmi különös, az események egy jól kiszámítható mederben folydogálnak. Az egyszerű cselekmény viszont lehetőséget ad arra, hogy néhány elillanó motívumon elgondolkodjunk. A boszorkányperek felelevenítése, társadalmi kontextusba helyezése mindenképp tanulságos - hiába menekültek el Európa vallási fanatizmusa elől sokan az "Újvilágba", az emberi gyengeség elől nincs hova bújni. A legcsekélyebb hatalomhoz jutott, ostoba emberek semmitől sem riadtak vissza, hogy önös érdekeiket, aljas szándékaikat beteljesítsék, és ártatlan nők százait ítéljék halálra koholt vádak alapján. A híres "boszorkányok márpedig nincsenek" mondat bizony még nagyon-nagyon messze van...

Sajnos néhány porszem is hullott a gépezetbe a regény felépítését illetően - néhány karakter egyszerűen csak felbukkan a regényben, minden előzetes bevezető nélkül, ráadásul olyan eseményekre történik utalás, amikre az olvasó nem emlékezhet, hiszen nem is voltak soha sehova leírva. Erre a hibára talán magyarázatul szolgál, ha elárulom, az írónő maga játszotta Angelique szerepét a sorozatban, így ő rendkívül otthonosan mozog a történetben, és fel sem tűnt neki, hogy az avatatlan olvasónak elfelejtett feltárni egy-két részletet.

Azt hiszem eljött az ideje, hogy a kanadai írónőt a kedvenceim közé helyezzem, hiszen újra és újra lenyűgöz könyveinek sokrétűsége, mélysége és az az őszinteség, amivel a nők helyzetéről, a világban betöltött szerepükről ír. Nem lehet beskatulyázni egy társadalmi csoport szószólójaként, minden művében más a fókuszpont, más hangulatok, érzelmek kerülnek előtérbe.

A most bemutatott regény sem tekinthető egysíkúnak a motívumok szempontjából: elmerülhetünk a gyerekkori játszmák, a lelki-fizikai bántalmazás pszichológiai-fejlődéslélektani hatásaiban, merenghetünk a kamaszok és fiatalok útkeresési nehézségein, vagy próbálhatjuk feltérképezni az idillinek korántsem nevezhető szerelmek útvesztőit. Az összekötő kapocs szerencsére leegyszerűsíti a kaotikusnak tűnő képet, mivel egy személy visszaemlékezésein keresztül járhatjuk végig ezeket az életkori szakaszokat. Ami mégis kiemeli Atwood regényét a többi fejlődéstörténet közül, és számomra még érdekesebbé teszi az egészet, az a főhős személye, még pontosabban foglalkozása: Elaine ugyanis festő, ami egy izgalmas színt ad az egész életrajzának.

Atwood egy érdekes szerkezeti megoldással is kihangsúlyozta, hogyan hatott a főszereplő identitásának alakulása későbbi képeire: minden visszaemlékezést egy-egy "jelenkori" epizód szakít meg, melyben megismerhetünk egy-egy alkotást, amit az adott korszak inspirált. Végül pedig, egy retrospektív kiállítás keretében újra feleleveníthetjük a kanadai művésznő életének legmeghatározóbb élményeit. Ezáltal válik a regény valami olyasmivé, ami több, mint leírt szavak sokasága: Atwood képes hidat verni irodalom és festészet közé.

Nem csak macskások olvashatják élvezettel a magyar írónő könyvét - bár kétségtelen, hogy ők tudják igazán megérteni azt a varázslatos érzést amit szeretett macskánk vált ki belőlünk. Ez a formabontó önéletrajzi regény a macskák köré szerveződik, Polcz Alaine az épp aktuális kedvencek szerint bontja szakaszokra életét, amely egyáltalán nem volt szenvedésektől mentes. Makacs optimizmusa, derűje segíti át krízisein, meg persze az állandó főszereplők, a macskák. Voltak köztük szelídek, tanulékonyak, és persze akadtak teljesen öntörvényű vadócok is. Néhány cicához csak egy-egy emlékfoszlány kötődik, mások viszont hosszú évekig társul szegődtek az írónő mellé. Mindegyik epizódból felsejlik a gazdák története is, egész sorsok rajzolódnak ki néhány odavetett mondatból.

Az emlékekhez fényképek is tartoznak, melyeken feltűnnek az elmúlt évtizedek nagyobb irodalmi alakjai (Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nádas Péter és persze a férj, Mészöly Miklós), így érdekes időutazásban lehet részünk, és beleshetünk a művészek magánéletébe is.

Valószínűleg mindenki hallotta már az Athos, Porthos és Aramis neveket, a D'Artagnan-ról már nem is beszélve. A három (+1) testőr kalandjai számos filmet megihlettek már, ideje tehát az eredeti alkotást is megismerni. Kalandokban, hőstettekben nincsen ebben sem hiány, talán a történelmi szál az, ami komolyabbá és súlyosabbá teszi az alkotást. Főhőseink igazából a történelem nagy figuráinak bábjai, akiket hízelgéssel vagy fondorlattal tudnak csak kijátszani. Voltaképpen minden szinten folyik az ármánykodás és cselszövés, háborúk indulnak meg vagy fejeződnek be egyetlen hölgy levelétől, emberi sorsokról döntenek pillanatnyi, múló szeszélyek. Nem lehetett könnyű egy ilyen kiszámíthatatlan világban élni, de azért hőseinket sem kell sajnálni, a feszültséget tökéletesen le tudták vezetni értelmetlen, macsó kérkedéseikkel, vagy dúsgazdag szeretőik fényűző ajándékaival.

A regény legérdekesebb karaktere "milady", egy intelligens, gyönyörű és a végletekig elszánt asszony, aki bármilyen csapás után képes talpra állni, egy hibája van csupán: nőnek született. Egy hasonló tulajdonságokkal rendelkező férfiember bizonyára meg sem állt volna az uralkodói trónig, milady viszont megmaradt a "némber" és "veszélyes nőszemély" pozícióban, ami az ő idejében életveszélyesnek számított.

Bár maga Dumas szerint sem érdemes egy elmúlt korszakot a jelen erkölcsei szerint megítélni - ami egy rendkívül bölcs gondolat, csak éppen kivitelezhetetlen - annyit azért megállapíthatunk, hogy a 17. századi Franciaországban (is) minden a kapcsolatokon és az "önmenedzselésen" múlott, éppenséggel csak a körítés változott.

Különleges élmény olyan népek, népcsoportok mondáit olvasni, akik minden valószínűség szerint egyedüli rokonaink - nagy elvárásokkal tekint elébe a magyar ember az első találkozásnak, hiszen olyan jó lenne tartozni valahova, valakikhez, és nem "földönkívüliként" leledzeni Európa közepén. 

Persze nem lehet egy kalap alá venni a finnugor népeket sem, hiszen vannak közöttük civilizáltabb, a fejlettség magasabb szintjén álló csoportok, és akadnak a mai napig nomád, vagy majdnem nomád körülmények között, elzártan élő törzsek is. A történetek ennek megfelelően hol kidolgozottabbak, szimbolikusabbak, hol pedig pusztán a szájról-szájra terjedő mendemondák szó szerinti lejegyzései. Közös vonás bennük a képszerűség, azaz a sorokat olvasva megelevenedik előttünk a tajga fenyőillata, a hómezők fehérsége vagy éppen a téli farkasordító hideg. Bizony, kemény világban éltek/élnek rokonaink, irigykedve gondolhatnak a Kárpát-medencében "hawaii-ozó" déli kuzinjaikra.

Egy szó mint száz, a rokonait nem választhatja meg az ember, sem az egyén, sem pedig a népcsoportok szintjén, éppen ezért a legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk minél jobban megismerni őket és ápolni a kapcsolatunkat velük.

Anna Karenina története tökéletes példázata annak, hogyan teszik tönkre az egyén életét az ostoba társadalmi konvenciók és a képmutatás. Főhősünk egy olyan kor szülötte, melyben a nők csak akkor értek valamit, ha férjük volt - a kapcsolat minősége nem számított - minden más esetben kiközösítette őket a "társaság". Ez a válogatott nemesekből álló csoport volt a mértékadó, mindenki igyekezett megfelelni az elvárásaiknak, eljátszani a szerepet, amit megköveteltek tőlük. A látszatra végletekig figyeltek, bármiféle apró kilengést szigorúan megvetettek: ez a társaság elnézően vette tudomásul, ha egy nős férfi bordélyházba járt, vagy egy férjezett asszony szeretőt tartott, mindaddig, amíg nem vitte túlzásba, azaz nem vállalta fel nyilvánosan. Számomra nagyon kicsavart erkölcsi rendnek tűnik, hogy az őszintén vállalt, igazi érzelmeken alapuló kapcsolatokat (mint Annáé és Vronszkijé) üldözték, a sekélyes és titkolt viszonyok fölött viszont szemet hunytak. Az már csak hab a tortán, hogy "természetesen" a férfiak és nők ezúttal is külön megítélés alá estek. 

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Anna és Vronszkij kapcsolata, legyen bármilyen erős is, halálra van ítélve. A társadalom nyomása alatt összeroppan nemcsak a viszonyuk, de maga Anna is, hiszen kegyetlen dilemma elé állítják: vagy éljen "rendes" férjes asszonyként, de egy rideg, érezni képtelen férfival, vagy pedig válassza a szerelmet, de legyen kitaszított és soha ne lássa viszont a fiát. Persze ennyire nem fekete-fehér a kép, érdekes lenne jobban körüljárni a megcsalt férj szerepét is, hiszen valahol ő is áldozat. Tolsztoj is igyekszik bemutatni a téma összes szempontját, két ember szerelméből társadalmi kérdést kovácsolva, azonban nagy igyekezetében, hogy minden apró részletet láttasson, sajnos elveszik a lényeg, a fő mondanivaló. A motívumok széles tárházából (úgy, mint: politika, társadalomtudományok, vallás, gazdaság, filozófia) talán mindenki megtalája a neki legkedvesebbet, azonban egységes szemlélet, világkép bemutatására túlságosan is realista ez a regényóriás.

Csodálatos érzés kincset találni ott, ahol egyáltalán nem számít rá az ember - éppen ez történt velem ennél a könyvnél. Kissé fanyalogva vettem a kezembe, gondolván, hogy most majd 500 oldalnyi géppuskatűzön, vérengzésen és macsó-tempón kell átvergődnöm magam - és az első oldalak után be kellett látnom, mekkorát tévedtem! Onnantól kezdve faltam az oldalakat, amikről az egész társadalmat behálózó Corleone-család újabb és újabb ága köszönt vissza. A legutolsó pizzafutártól egészen a szenátorig ér Don Corleone keze, aki hihetetlen tehetséggel, karizmával és bölcsességgel irányítja megszámlálhatatlan emberét. Ez a szervezet csak szigorú szabályokkal és következetességgel lehet sikeres, de talán a legfontosabb az igazságosság és a nagylelkűség: a "Don" csak végső esetben él a megfélemlítés és a fenyegetés eszközével, sokkal inkább meggyőzéssel és vesztegetéssel éri el céljait. Az ok egyszerű: aki félelemből engedelmeskedik, könnyen az ellenségévé válhat, míg akiknek segít (ilyen-olyan módon), azok lekötelezettjei, adósai lesznek, akik hálatelten teljesítik bármilyen kérését. 

Miközben halad előre a cselekmény, megismerjük a Don hatalmának egy újabb szeletét: társait, szövetségeseit és ellenségeit, mind-mind remekül kidolgozott karakterek, saját történettel és érdekekkel. Corleone nagysága abban rejlik,  hogy képes keresztülvinni a saját akaratát az érdekek ilyen bonyolult szövedékén is, ráadásul úgy, hogy nem is sérti meg azokat. 

Azonban még egy ilyen kivételes embert is utolér a vég, így legkisebb fiának is megpecsételődik a sorsa, kénytelen összekötni életét a maffiával. Michael már egy új korszak "Don"-ja, legfőbb célkitűzése, hogy a család összes tevékenységét tisztára mosva, gyermekei egy más világban nőhessenek fel, ahol nem a hatalom és a pénz körül forog minden - vajon mi várja majd őket a maffián kívül?

A maga idejében botrányosnak számító alkotás ma már alig üti meg az ingerküszöböt: annyira hozzászoktunk már a szex és az erőszak nyílt ábrázolásához, hogy a főszereplők ügyetlenkedése mai szemmel inkább humorosnak tűnik. Amit mégis megrendítőnek találtam, az a közvetlenség, ami annyira közel hozza az eseményeket, hogy úgy érezzük, ezt mi is meg tudnánk tenni, ez velünk is megtörténhetne. Hiszen kinek nem volt már olyan érzése, hogy annyira elege van valakiből, hogy legszívesebben megölné? Mekkora a távolság a gondolat és a tett között? Mi hiányzott hozzá, hogy valósággá váljon? 

A regényben a két főszereplő talán egymásból meríti a bátorságot, a szerelem illúziója adja az erőt borzalmas tettükhöz. Amire azonban nem számítanak, hogy érzelmeken alapuló, teljesen irracionális elgondolásukat a jog és a törvény vaslogikája mentén ítélik majd meg. A két kisember hamar eltéved az ügyvédek, ügyészek és bírók által létrehozott útvesztőben, ahol könnyűszerrel játsszák ki őket egymás ellen. Hiába hiszik azt, hogy megmenekültek, a postás mindig kétszer csenget, vagyis a sors előbb-utóbb megtorolja bűntettüket.

Ez az a könyv, ahol elfogulatlanságról, objektivitásról egyszerűen szó sem lehet! Eddig talán sikerült elfojtanom mérhetetlen és teljesen irracionális macska-imádatomat mikor olvasnivalót választottam, de ennek most vége. Hogyan is tehetnék félre egy könyvet, ami egy vak kiscicáról szól? Mégsem a szánalom az első szó, ami eszembe jut Homérról (aki Homéroszról, a megvakult görög költőről kapta nevét), hanem a bátorság. Mert Homér nem adta fel, hanem megtanult együtt élni fogyatékosságával, méghozzá teljes értékűen. Ugyanúgy játszik, vadászik és mászkál mint egészséges társai, azzal a különbséggel, hogy nála minden ilyen művelet ugrás a sötétbe - nem tudhatja, mivel találja szembe magát. Kedvenc jelenetem, mikor az apró kis Homér minden idegszálát és izmát megfeszítve, tökéletes csendben és teljes koncentrációban próbálja becserkészni idősebb társát - szemből...

Ebből a rövid kis epizódból is kiderül, hogy a szerző mekkora szeretettel ír kis kedvenceiről, de egyúttal az is világosan látszik, hogy Homért a lehetőségekhez képest próbálta normális macskaként nevelni. Persze minden macskatulajdonos tudja jól, hogy "normális" cica nem létezik: mindegyiknek külön személyisége van, saját szokásokkal és rituálékkal. Nincs ez másként Homérnál sem, de persze ő még inkább szokásainak rabja - neki az állandóság egyet jelent a kiismerhetőséggel és a biztonsággal.

Gwen Cooper könyve talán nem egy kifinomult szépirodalmi alkotás, de sok esetben bőven elég, ha egy írás érzelmeket, gondolatokat tud kiváltani és közvetíteni. Ennek az aprócska kismacskának az egész léte olyan szeretetről és akaraterőről tanúskodik, ami csodálatra méltó még nekünk, nagy és erős embereknek is.

Habár úgy gondoltam, hogy bizonyos fokú "előtanulmányok" (lásd előző bejegyzés) nélkül veszélyes lesz fejest ugranom a gésák világába, a regény olvasása közben hamar kiderült, hogy teljesen felesleges volt az aggodalmam: a szerző ügyesen keveri az információ-morzsákat, rövid magyarázatokat az események leírásával. Ez a fajta történetmondás voltaképpen jól álcázott ismeretterjesztés is, hiszen akarva-akaratlanul rengeteget megtudunk a 20. századi japán kultúráról, hétköznapokról, és persze az egyén szemszögéből a történelemről is.

A könyv intenzív hangulata azonnal magával ragad, és mire észbekapunk, már nyakig elmerültünk a gésák mindennapjaiban, akik voltaképpen egy összetett, bonyolult férfikiszolgáló-iparág kulcsfigurái. A nagyobb japán városokban több gésa-negyed is található, rengeteg teaházzal, fürdővel, árussal, szabóval és még sorolhatnám, akik mind-mind a gésák bevételéből élnek meg - hiába, a szex a legjövedelmezőbb üzlet, akárhogy is szépítjük. Persze csípőből jön a válasz: a gésák nem prostituáltak... pedig az igazság az, hogy valójában azok, csak annyira "elitek", hogy már nem kell annak hívni őket. Nem vagyok híve a kategorizálásnak, az emberek skatulyázásának, úgyhogy ezt a kérdést ennyiben is hagynám, sokkal fontosabbnak tartom a művészetben és a kultúrában betöltött szerepüket.

Ami viszont annál inkább zavarja "nyugati, emancipált női lényemet", az a határtalan belenyugvás abba a szerepbe, amibe a férfiak kényszerítik a nőket. Az a gondolat, hogy esetleg másként is lehetne élni, egyenjogúként, még csak fel sem merül, sőt, főhősünk, Sayuri élete vágyát teljesíti be azzal, hogy a hőn imádott férfi szeretője (!) lesz. Bár, ha jobban a körmére nézünk a mi idealizált nyugati társadalmunknak, lehet, hogy találnánk itt is néhány visszásságot. Az is lehet persze, hogy csak én vagyok mérhetetlenül rosszindulatú, mikor nem hiszek el egy szót sem abból, ha 20 éves csinibabák 50-60 éves "daliás" párjuk (aki véletlenül épp dúsgazdag üzletember/politikus/producer) mellett őszinte érzelmekről beszélnek. Mert ugye a szerelem vak...

Mostanra ért utol a Japán-láz, ami egyre inkább terjed kis hazánkban - főleg a mangák és anime-k szintjén. Mivel nem vagyok rajongója sem a fejhangon sipítozó ultraminiszoknyás diáklányoknak, sem pedig a meghatározhatatlan rendszertani kategóriába tartozó állatoknak, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a japán kultúra eredetéhez nyúlnék vissza, így talán sikerül pontosabb képet kapnom erről a távoli civilizációról.

Ezek a történetek valóban távoliak, térben éppúgy, mint időben: több ezer év és kilométer választ el minket egymástól - mégis, úgy tűnik hogy csak a térbeli távolság zavaró. Míg az európai mondáknál hagyatkozhatunk valamiféle alapműveltségre, (részben) közös kultúrára, addig a japán regék teljesen idegenek voltak, épp ezért nagyon érdekesek is egyben. A sok furcsaság közül csak néhányat emelnék ki: a legelső, ami azonnal szemet szúrt, hogy néhány kivételtől eltekintve a nőknek nincs neve! Nem tudni, hogy nem is adtak nekik, vagy csak arra nem voltak méltók, hogy írásban is rögzítsék őket, de ez azért elég markánsan kijelöli a társadalomban és a családban betöltött helyüket. Ide kapcsolódik a házasságkötés "szertartása" is: a férfi egyszerűen befeküdt néhányszor egy sötét szobában a nő mellé (ahol mindenki fantáziájára van bízva a folytatás), aztán amikor reggelig is ottmaradt, attól a naptól számítottak házastársaknak... 

A történetekből az is kiderül, hogy a vallás és a babona rendkívül mélyen beivódott a mindennapokba: az ókori és középkori japán ember mindenhol démonokat, élőholtakat vagy róka-szellemeket látott, és épp csak a szerencsén múlott, hogy ártottak vagy segítettek neki. Bár egy meglehetősen távoli kultúráról van szó, ezért nehéz azonosulni az emberek értékrendjével, világnézetével, de tanulságos kitekintésnek mindenképpen remek alkalom volt.

Valószínűleg a leggyakrabban idézett író Coelho (a Facebookon legalábbis hemzsegnek bölcsebbnél bölcsebb sorai), ami talán annak köszönhető, hogy közérthetően tud elvont, spirituális témákról írni, anélkül, hogy kioktató lenne. A Tizenegy perc az erotikáról, sőt, magáról a szexről szól, ami talán a legemelkedettebb, legkülönlegesebb tevékenységünk - bármennyire sikerült is a modern világunknak elfeledtetnie ezt velünk. Hogyan is lehetne valami két ember közös, megismételhetetlen és intim élménye, ha a csapból is ez folyik? Megvesszük a sekélyes, semmitmondó erotikus könyveket, szemünk se rebben a (fél)meztelen nők láttán az újságokban, óriásplakátokon, és érdeklődve olvassuk vadidegenek tippjeit a "szakértő" oldalakon arról, hogy szerezzünk örömet párunknak.Már tizenéves korunkban "megtanuljuk" hogyan is kell viselkedni, mit kell mondani, mit hova kell tenni - a ránk erőltetett viselkedésformák és hamis ideálok miatti teljesítménykényszer nyomása alatt elfelejtünk arra figyelni, ami igazán fontos: mit is szeretnék én valójában? Mi a jó a páromnak és nekem? Megszűnik egymás felfedezésének folyamata, hiszen "bénázni" is ciki, és különben is, statisztikák harsogják, hogy egy igazi férfi hányszor, mennyi ideig és hány nővel kerül kapcsolatba...

Coelho regénye felüdülés ebben a zavaros világban, mert rámutat arra, mit is veszítünk el a fenti folyamatok miatt. Megfosztjuk magunkat attól az örömtől, amit a feltétlen, érdekek nélküli, és viszonzásra nem váró adás jelent, attól a szabadságtól, amit az előítéletek és elvárások sutba dobása jelent és végül attól az intimitástól, amit csak akkor érhetünk el, ha a testiség mellett a léleknek is legalább ugyanakkora teret engedünk kapcsolatunkban. Mielőtt még teljesen átmennék szexológusba, annyit elárulhatok, hogy Coelho ezeket a magvas és rendkívül bölcs tanulságokat egy brazil prostituált svájci munkássága kapcsán vonja le, így adva egy markáns csavart az egész regénynek.

Könyvekben eddig nemigen találkoztam a már-már közhelynek számító férfi-nő barátság témájával, de most végre ez  is terítékre került. Sokan úgy tartják, hogy "tisztán" barátság nem lehetséges az ellenkező nem tagjai között, csak a szerelmi kapcsolat előtt vagy után... nem árulom el, hogy a könyv ezt az elméletet megerősíti vagy cáfolja.

A könyv szerkezete is érdekes: 20 éven át, minden év ugyanazon napjának eseményeit mutatja be, kezdve a két főszereplő, Emma és Dexter első találkozásán át egészen kapcsolatuk tragédiába torkolló végéig. Ez egyrészt remek kis elmegyakorlat, hiszen apró utalásokból, célzásokból kell felépítenünk az elmúlt év eseményeit, rekonstruálnunk a két figura jelenlegi lelki- és családi állapotát. Van azonban egy nagy hátránya is ennek a megoldásnak, hiszen eléggé furcsa lenne, ha minden fontos történés épp július 15-re esne, következésképp Em és Dex kapcsolatának rengeteg fontos momentumáról lemaradunk.

Nicholls remek képet fest az elmúlt két évtized angol társadalmáról, annak különböző jelenségeiről, irányzatairól, egy egész generációt követve. Látjuk Emmát, a buzgó aktivistát, aki kitűnő diplomájával egy gyorsétteremben gürizik, majd tanár lesz belőle, végül sikeres író, és látjuk Dextert, akit beszippant, majd ugyanolyan gyorsasággal ki is vet magából a média világa... életük örökös "egyszer fent, egyszer lent" körforgás, és ők mindig az ellenkező végpontokon vannak - egészen addig, míg végül megállapodnak egy köztes, nyugodt, ám törékeny egyensúlyi helyzetben, mikor mindketten rátalálni látszanak önmagukra és egymásra.