Megrázó dokumentarista regény egy párról, akik küzdelmes, közösen végigharcolt életüket egyszerre akarták befejezni, és unokájukról, aki öngyilkosságuk körülményeit kutatja. A magyar vonatkozású történet újabb adalékokkal gazdagítja hazánk 20. századi történelméről kialakult képünket, hiszen a nagyszülők a Holokauszt minden borzalmát átélték, és többször a nulláról kellett újra felépíteniük életüket. Végül Dániában telepedtek le, ahol remekül beilleszkedtek az ottani közösségbe. Unokájuk emiatt nehezen rakja össze saját identitását: egy Magyarországról származó zsidó, Dániában élő nagyszülőkkel, aki Svédországban született és Németorszában él.

Miközben Adorján nagyszülei örökségét bogozza, kirajzolódik előttünk egy rendkívüli szerelem története, ami annyira szorosan kötötte össze ezt a két embert, hogy nem is engedett a közelükbe senkit. A külvilág számára megvolt a jól kitalált szerepük, amit életük végéig játszottak, de valódi énjüket csak nagyon kevesen ismerték. Közös öngyilkosságukat lehet önzésnek, makacsságnak vagy gyávaságnak tekinteni, de annyi biztos, hogy tudatosan, tervszerűen készültek rá. Az utolsó napok eseményeinek tárgyilagos rekonstrukciója rendkívül felkavaró, hiszen még a leghétköznapibb cselekvések is különlegessé válnak, ha tudjuk, hogy most végzik őket utoljára.

A címmel ellentétben a könyv nem növényápolási alapismereteket nyújt, és a kerttervezéshez sem ad hasznos tanácsokat. Ez egy szexuális kézikönyv a középkori arab világból. Szerzője hol virágnyelven, hol szókimondóan, de minden esetben kimerítő részletességgel foglalta össze korának tudásanyagát az adott témában. Állítása szerint könyve félúton van tudomány és művészet között, bár mai szemmel aligha tekinthető hiteles forrásnak. 

Miért érdemes mégis elolvasni? Egy kultúrát rengeteg irányból meg lehet közelíteni, megismerkedhetünk az irodalmával, képzőművészetével, építészetével vagy éppen a történelmével - ritka azonban, hogy ennél mélyebbre jussunk, és bepillantást nyerhessünk az emberek magánéletébe. Furcsa perverzió ez nálunk, embereknél, imádunk leskelődni, kukkolni, titkokat megtudni: erre alapoznak a szappanoperák és a valóságshow-k is. Ez a több, mint 500 éves könyv feltárja előttünk számos arab hálószoba titkát, megtudhatjuk belőle, hogy mit tartottak szépnek, kívánatosnak akkoriban, mi volt az általános nézet a szexualitásról (hogyan egyeztették össze a vallással), és persze jól megfigyelhető benne a férfiak és nők közötti kettős erkölcsi mérce is.

Az első bűnügyi regény, amit tényleg érdekesnek és izgalmasnak találtam. Általában nem kötnek le a száraz okfejtések, találgatások, unalmas párbeszédek, amik a krimik közös jellemzői, ebben az esetben viszont egy olyan könyvről van szó, ami valóban megtörtént eseményeket mond el. Ez a tény egy teljesen más szintre emeli a cselekményt, hiszen végig ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy ezek nem csak kitalált figurák, hanem egyszer valódi, hús-vér emberek voltak, és a szájukba adott mondatok sem csak egy író agyszüleményei, hanem tényleg elhangzottak. Viszont épp emiatt az elkövetett gyilkosság is sokkal rémesebbnek hat, mert tudjuk, hogy nem puszta kitaláció, nem dobhatjuk félre azzal, hogy "ilyen úgysem történhet meg". 

Pedig megtörtént. A regény azonban nem a szörnyűségeket ecseteli, és nem is él a krimik tipikus eszközeivel: már az elején tudjuk, hogy kik az áldozatok, kik az elkövetők, és azt is, hogy elnyerik méltó büntetésüket. Capote nem ezekre fókuszál, hanem arra az útra, amit a két tettes bejárt, amíg gyilkos lett belőlük. Részletesen megismerjük gyermekkorukat, hányatott életüket, korábbi stiklijeiket, beteg lelküket. Félreértés ne essék, nem az a cél, hogy megsajnáljuk őket, a rengeteg beszámoló, interjú, dokumentum inkább egy korrajzot ad az 50-es évek Amerikájáról, annak is a sötét oldaláról. Capote tényregénye mégsem általánosít, pusztán megmutatja, hogy adott körülmények között, bizonyos élmények hatására két ember hogyan jut el a gyilkosság gondolatáig, majd elkövetéséig.

Az ausztrál szerző műve tipikus példája az "irodalmi lehúzásnak", hiszen nem tesz mást, mint fog egy jól ismert történetet (Defoe Robinson Crusoe-ját), és átírja, új elemekkel tölti fel. Ez önmagában még nem lenne probléma, szeretjük más szemszögből átértelmezni a nagy klasszikusokat, így közelítve őket saját problémáinkhoz. Azonban Coetzee Robinson-verziója semmi más, mint öncélú művészieskedés. Olyan szinten cincálja szét a regény szálait, hogy az már élvezhetetlenné válik, talán csak az irodalomtudósok lelhetnek benne némi örömöt.

Kár érte, mert Susan Barton figurája az első részben érdekesen kavarja fel Crusoe patriarchális mini-társadalmát, olyan elemekkel gazdagítja azt, amit igencsak hiányoltam belőle (érzelmek, férfi és nő viszonya, miegymás). Nem sikerült végigvinni ezt a vonalat, az író elveszett a regényírás körülményeinek boncolgatásában, olyan mélységekig kutatva a szimbólumok gyökerét, ahova nem szívesen követi őt az átlagolvasó. 

Részemről tehát maradok az eredeti Robinson-nál, Coetzee könyvét pedig ünnepélyesen visszarakom a Rukkolára, hátha valaki több kedvet érez egy félresikerült irodalmi újraértelmezéshez.

Arra már nagyon régen rájöttek az okosok, hogy gyerekekkel és cuki állatokkal szinte mindent el lehet adni. Ebben a regényben is ez a fő "termék", szerencsére azonban kapunk mellé mást is, ingyen. Aubry édes kis ifjúsági regénye nagyon ártatlan és tiszta. Egy cigány kisfiú és egy kóbor pásztorkutya barátságát meséli el, miközben fontos dolgokat tanít előítéletről, elfogadásról és szeretetről. A provance-i falu lakosai kitűnően mintázzák a tipikus emberi reakciókat: félelmet az ismeretlentől, pletykálkodást, rosszindulatot, de a józanságot, őszinteséget és nyíltszívűséget is.

Aubry regényének nagy előnye, hogy kortól és helytől függetlenül is élvezhető, hiszen olyan alapigazságokat fogalmaz meg, amik bárhol-bármikor érvényesek, örök témát adva a beszélgetésre. Jó dolog, hogy ezt egy ifjúsági regénybe csepegtetve is megkapjuk, és ilyen korán találkozhatnak az olvasópalánták ilyen jellegű művekkel is.

Romantikus történet egy diktatúra közepén (Pinochet Chiléjében), ahol az állandó bizonytalanság és bizalmatlanság lassan felőrli a mindennapok nyugalmát és az emberi kapcsolatokat. Csak azok képesek átvészelni ezt az időszakot, akik elég talpraesettek és mindemellett önzetlenek is. A katonai önkényuralom árnyékában csak az őszinte szeretet (legyen az szerelem vagy barátság) tud fennmaradni, egyedül ez segíti át az embereket a válsághelyzeteken.

A valós eseményeken alapuló regény igazi dél-amerikai alkotás, túláradó érzelmekkel és néhol giccsbe hajló leírásokkal, jelenetekkel. A számtalan mellékszereplő is gondosan kidolgozott karakter, így egy igazán színes tablót kapunk Chile társadalmáról, ahol egymás mellett létezik babona és tudomány, luxus és nyomor, elvakult patriotizmus és felvilágosult liberalizmus. Allende célja nem az olvasó sokkolása volt: az erőszakos, kegyetlen jeleneteken finoman átsiklik, épphogy csak érzékeltetve a szörnyűségeket. Valószínűbbnek tűnik, hogy emléket akart állítani egy korszaknak és a benne élőknek, miközben megpróbálta a szépet és a jót is megmutatni benne.

Úgy tűnik, hogy a II. világháború és a holokauszt kimeríthetetlen téma az írók számára. Zusak egy ritkábban szerepeltetett csoportról, a hitleri Németország polgárairól ír. Ők azok, akiket sokan vádolnak a nácizmus elfogadásával, sőt megerősítésével, vak és kérlelhetetlen szabálykövetéssel. Nyilván akadtak köztük nem kevesen, akik a Führer minden szavát elhitték, és azonosultak vele, de talán többen voltak azok, akik csak félelemből vagy kényszerből cselekedtek. A náci pártba belépni akkoriban a túlélést jelentette: a tagok kaptak munkát, gyerekeik jobb iskolába járhattak, a törvény sem sújtott le rájuk olyan szigorúan. Ki lenne olyan felelőtlen, hogy családját veszélyeztetve, nemet mondjon erre a lehetőségre? Fonák rendszer volt ez, ami erősen hatott az emberek lelkiismeretére. Létezik azonban egy magasabb értékrend is, ami nem engedi, hogy csak a saját és családja biztonságával törődjön valaki, hanem megköveteli, hogy elvi alapon kérdőjelezze meg az egész rendszert, és vonja ki magát alóla.

E két erkölcsi irány között próbáltak egyensúlyozni nagyon sokan, köztük a főszereplő Liesel apja is. A kislány zaklatott gyerekkora után kerül nevelőszülőkhöz, ahol végre érzelmi biztonságot kap. Legnagyobb szenvedélye az olvasás, a könyveken keresztül teljesedik ki a személyisége, és emelkedik magasan a náci hétköznapokban elgyötört emberek fölé. Emiatt gyakran veszélybe kerül, sokan bántják is, de valahol ez büszkévé teszi őt, hiszen megerősíti abban, hogy neki van igaza. Egy éjszaka aztán elveszít mindent, ami fontos volt számára, és már azt hinné, hogy egyedül maradt a világban, ám ekkor visszakap valakit, akiről már régen lemondott. A történet papíron véget ér, de az olvasó reménykedhet, hogy ez a két nincstelen, magányos ember együtt kezd majd új életet.

Nehéz eldönteni, hogy a regény két főhőse a társadalom peremére szorult szellemi forradalmárok, vagy csak tönkrement életű naplopók? Bárhogy is legyen, abszurd kalandjaik alapjaiban rengetik meg a társadalmi rendbe vetett hitünket. Adott egy elhízott, kopasz filozófiaprofesszor, aki még soha egy sort sem írt, cserébe viszont kellően antiszociális és hedonista. Egy szép napon összeakad egy börtönből szabadult, félkarú-féllábú, ámde rendkívül céltudatos rablóval. Megszületik a nagy ötlet: raboljanak együtt bankokat. A kezdeti sikereken felbuzdulva egész mítoszt teremtenek maguk köré, ők lesznek a "Gógyigaleri", akik tetteikkel a filozófiát és a szabad gondolkodást népszerűsítik. A szerencse, a véletlen és az emberi butaság következtében minden szorult helyzetből megmenekülnek, miközben egyfajta barátság is szövődik köztük. Végül a csúcson hagyják abba, és mindketten visszatérnek előző életükhöz, anélkül, hogy a rendőrség valaha a nyomukra akadna.

Eddie és Hubert kalandjai rávilágítanak arra, milyen is lehet egy kis időre kiszállni a mókuskerékből, a hétköznapok taposómalmából. Rádöbbentenek, hogy az életet nem csak úgy lehet élni, ahogy azt megmondják nekünk, vagy ahogy a többség teszi. Természetesen nem kell azonnal a legközelebbi bankba sietni egy kis pénzmagért, de azért jó tudni, hogy vannak más utak is, ha esetleg a nyárspolgári lét nem felelne meg az ízlésünknek.

A Holokauszt-irodalom talán legkülönlegesebb alkotása Spiegelmané. Szakít a szépirodalom hagyományaival, és családjának történetét képregény formájában rögzíti. A populáris kultúra termékének ilyen rangra emelése egyéni megoldásokat is követel: tömör, csupasz mondatok, erős, sokkoló képek - mindez fekete-fehérben. Spiegelman allegorikus világában a zsidók egerekként, a németek macskákként, a lengyelek pedig disznókként jelennek meg. 

A képregény két idősíkban játszódik, az író édesapjának visszaemlékezései adják a fő vonalat, amit meg-megszakítanak a "jelen" eseményei, egy-egy jellegzetes epizód az alkotás létrejöttének folyamatából. Így egyszerre bontakoznak ki előttünk a lengyel zsidó család egyre rémesebb szenvedései és a két generáció lelki terhei. Az emlékezés fonalát az 1930-as évek közepétől vesszük fel, így tanúi lehetünk az egyre kegyetlenebb rendelkezéseknek, a gettósításnak, végül pedig az elhurcolásnak. A realista, őszinte illusztrációkkal valósággá válik az elképzelhetetlen: a haláltáborok, a krematóriumok, gázkamrák és az áldozatok megszámlálhatatlan tömege. Döbbenetes és lesújtó élmény a lapokat forgatni.

A képekben rögzített események mögött pedig ott van két generáció szörnyű öröksége, a leküzdhetetlen bűntudat. A Holokausztot nem a legjobbak, és nem is a legrosszabbak élték túl - létezésük a puszta véletlennek, a vakszerencsének köszönhető csupán. Éppen ezért érezhetnek egyfajta paradox bűntudatot: miért ők maradtak meg, miért nem a többiek? Leszármazottaik, a második generáció tagjai (ide tartozik a szerző is) pedig állandó megfelelési kényszerrel küzdenek, hiszen hogyan is lehetne egy olyan tettet túlszárnyalni, mint a haláltáborok túlélése? Szüleikhez képest nekik sokkal könnyebb az életük, hogyan is panaszkodhatnának hát egyszerű, hétköznapi problémáik miatt? Súlyos kérdések ezek, amikre nehéz megtalálni a választ, mégsem szabad hagyni, hogy a feledés homályába vesszenek.

Hiába próbálok változatos témákat keresni, mikor olvasnivaló után nézek, megint úgy esett, hogy egyszerre találtam két olyan könyvet, ami a háborúról és annak szörnyűségeiről szól. Talán ebből is látszik, hogy a két világháború mekkora hatással volt a művészetekre (is), és hogyan adott mondanivalót írók generációinak.

Moravia egy egyszerű kereskedőnő és lánya sorsán keresztül mutatja be a háború dúlását Olaszországban. A II. világháborúról szóló alkotások közül ez a regény a visszafogottabb vonalat képviseli - vagyis nem közvetlenül a harctéren vagy a haláltáborokban játszódik. Ennek ellenére a római asszony véget nem érő szóáradatából mellbevágó részletességgel bontakoznak ki a tönkrement életek, kettétört sorsok történetei. A kiszolgáltatottság, reményvesztettség és bizonytalanság krónikája ez, egy olyan világból, amiben minden egyes nap újabb küzdelmeket hoz. Ám téved az, aki szerint a legnagyobb harc két fél között dúl: a háború legnagyobb próbatétele az egyénekben, a lelkekben zajló csata, aminek a tétje nem kisebb, mint az emberi méltóság és a józan ész megőrzése. Akadnak, akik fel sem vették a kesztyűt, illetve fel sem merült bennük a harc lehetősége, és lelkiismeretüket sutba dobva álltak be a gyilkosok közé. Mások a testi-lelki egészséget felőrlő borzalmak között, a túlélésért küzdve mondtak le a civilizált értékrend luxusáról, hogy aztán, hatalmas szerencsével túlélve a háborút, egy életen át rágódjanak tetteiken.

Cesira és Rosetta számos viszontagság után, szinte a legutolsó pillanatban esik áldozatul - a támadás nem az életüket követeli, hanem a kapcsolatukat. Hiába őrizgették belső békéjüket, tiszta lelkiismeretüket, ártatlanságukat, a háború végeztével ettől is megfosztották őket. Anya és lánya sosem lesz már ugyanaz a két nő, akiket a regény elején megismertünk. Lehetséges-e az újrakezdés? Az egzisztenciát talán újra lehet építeni, de az összetört lelket? Moravia ránk bízza a választ, de egy halvány reménysugarat hagy nekünk.

Nem tudok olyan nőhöz vonzódni, akit okosnak tartok. Valahogy úgy érzem, mintha homoszexualizmus volna.

Ez a szimpatikusnak éppen nem nevezhető gondolat ragadt meg leginkább az emlékezetemben, miután befejeztem a könyvet. Talán szellemességnek szánta a szerző, vagy tényleg ez volt az akkor uralkodó felfogás, mindenesetre nem túl hízelgő a női nemre nézve.

Túllépve ezen a hímsoviniszta megnyilvánuláson, egész élvezhető könyvet kapunk. Van itt minden, ami egy rejtelmes krimihez kell: vadregényes angol tájak, szellemek és okkult tudományok. Mintha Szerb felütötte volna a "Hogyan írjunk misztikus detektívregényt?" című könyvet, és pontról-pontra követte volna az utasításokat. Szerencsére nem követte el Dan Brown hibáját a Da Vinci-kóddal, és nem vette túl komolyan magát. Számos forrást felhasználva hűen és érdekfeszítően mutatja be a rózsakeresztesek legendáját, de nem próbálja ezt valódi jelenségként beállítani. A könnyed elegancia még a legrémesebb részletek bemutatásánál sem törik meg, ami még inkább eltávolítja a valóságtól a történteket. A szereplők is csupán bábok, igazi jelenlét nélkül, csak a cselekmény kibontásának eszközei.

Külföldre szakadt honfitársunk, Bátky János szemével figyelhetjük a két háború közötti Anglia társadalmát, mozgalmas társasági életét és persze a gazdag rétegek időtöltését. A tudós nem felejti el magyar gyökereit, de az arisztokraták csak egzotikus érdekességként tekintenek származására. 

Mindent összevetve, Szerb Antal "hobbikönyve" igényes, kifinomult nyelvezetével csemege lehet a szépirodalomra éhezőknek, és remek kedvcsináló egy angol utazáshoz!

Azt már Stephen King óta tudjuk, hogy az emberi elme a borzalmak legfélelmetesebb tárháza. Bár Fowles regénye nem kimondottan horrortörténet, inkább pszichológiai jellegű, a kiszolgáltatottság, a bezártság rémesebbek bármilyen véres jelenetnél.

Mirandát, a gyönyörű, tehetséges és intelligens festőtanoncot foglyul ejti egy antiszociális, beteg férfi egy luxusbörtönben, amit lottónyereményéből épített. Itt aztán lesi a lány minden kívánságát, udvarias vele, látszólag semmiféle hátsó szándék nem vezérli. A lány "birtoklásának" puszta ténye teszi őt boldoggá. Miközben a férfi lepkegyűjteményét nézegeti, Miranda rádöbben, hogy ő is csak egy különleges tárgy elrablója szemében. Az egyszerű, műveletlen és lomha férfi lassan felőrli a lány intellektuális fölényét, a bezártság és a magány pedig az egész lényét. A fényt kioltja a sötétség, és nyomtalanul eltűnik. Ez az érthetetlen halál azonban talán csak az első a sorban, hiszen bármikor újabb pillangó akadhat a tébolyult férfi hálójába.

Megrázó regény egy kisfiúról, aki halott apja emlékét kutatja, és egy családról, amin mély nyomokat hagyott a gyász. A második világháborútól egészen a szeptember 11-ei terrortámadásokig ívelő történetben mindegyik szereplő különleges, már-már különcnek mondható. 

A nagyszülők kapcsolata sem hétköznapi, hiszen a férfi nem beszél, írásban, illetve gesztusokkal kommunikál, a nő pedig sokáig úgy tesz, mintha nem látna. Így aztán egész kódrendszert dolgoznak ki, bonyolult szabályokkal próbálják ésszerűsíteni életüket, ami még a háború alatt, szeretteik elvesztésekor hullott darabokra. A nagymama végül egyedül nevelte fel egyetlen gyermeküket, aki a World Trade Center-ben vesztette életét. Oskar, az unoka rendkívüli fiú: rengeteg dolog érdekli, és olyan összefüggéseket is észrevesz, ami még a legnagyobb koponyák figyelmét is elkerüli - újabb és újabb találmányok pattannak ki a képzeletéből. Édesapjával nagyon jól megértették egymást, éppen ezért Oskar nem tudja elfogadni az elvesztését.

Egy napon aztán talál egy kulcsot egy borítékban, amin csak annyi áll: "Black". Itt veszi kezdetét a kisfiú majd' egy éven át tartó expedíciója, amely során New York összes Black vezetéknevű emberét fel szeretné keresni. Útjai során aztán furcsábbnál furcsább emberekkel hozza össze a sors, akik mind megosztják vele életük történetét. Oskar gyermeki éleslátással (akárcsak Exupéry Kis hercege) mutat rá a "fölnőttek" gyengeségeire, képmutatására vagy esendőségére. Eközben azonban saját magáról és az emberi kapcsolatokról is sokat tanul, így talán egy nap majd képes lesz feldolgozni a gyászt. 

Ezt a súlyos és komoly témát szerencsére nem rontotta el fölösleges pátosszal vagy érzelgősséggel az író. Őszinte, emberközeli hangja talán a gyerek-narrátornak is köszönhető, hiszen Oskar egyszerűen és világosan írja le érzéseit. Kilenc évnyi biztonság és önfeledtség után meg kell tapasztalnia a legnagyobb veszteséget, ami érheti - ezt a fájdalmat talán csak az csillapítja, ha még szorosabb kapcsolatot alakít ki nagymamájával, édesanyjával, és az életében csak most először felbukkanó nagyapjával.

Nagy Lajos karcolat-gyűjteményét elolvasva olyan mérhetetlen világvége-hangulat szállt meg, hogy kénytelen leszek valamiféle tudatmódosító szerhez nyúlni, ami visszarángat a normális kedélyállapotomba. Köszönhető mindez annak a keserű, ironikus hangvételnek, ami az egész kötetet jellemzi. Megjelenik benne a Horthy-korszak kisemberének minden fájdalma, nyomora és kétségbeesése, egy jó adag cinizmussal nyakon öntve. Kétélű fegyver ez a cinizmus: miközben "sírva vigadunk" saját balsorsunkon, hajlamosak vagyunk az egész társadalmat behálózó problémákat elbagatellizálni. Leírva viszont éppen ellenkező hatás érhető el, a humorral álcázott sötét világkép sokszor megrázóbb, mint bármilyen kesergés vagy panaszáradat.

Nagy Lajos szövegének ereje az ellentmondást nem tűrő realizmusában rejlik, ahogy a szegény és gazdag társadalmi rétegek közti különbségeket a legmeghökkentőbb példákon mutatja be. A természetrajzi leírásokba bújtatott kőkemény társadalomkritika dühös, lázadó hangja komoly veszélyeket rejtett magában, hiszen nincs olyan vezetői réteg, amelyik jó néven veszi, ha negatív véleményt fogalmaznak meg működéséről.

Talán nem véletlen, hogy ezek a "keserű pirulák" apránként, hétről-hétre leközölve jelentek meg a sajtóban. Így, ömlesztve olvasva túlságosan is nyomasztóak, az olvasót szinte megfojtja a szomorú valóság.

Egy rendkívül érdekes és egyedi könyv, amit végtelen számú értelmezési lehetőséget rejt magában.Tekinthetünk rá írástechnikai kísérletként, mivel egyáltalán nem követi a hagyományos bevezetés-tárgyalás-befejezés formulát. Öt történetszál első fele követi egymást, néhol a mondat közepén megszakítva, hogy aztán egy középső, egybefüggő rész után folytatódjanak. A regény így egy tükörszimmetrikus szerkezetet kap, hiszen a legelső történet végét tudjuk meg legutoljára. Hasonlíthatjuk az egészet egy hagymához is (Shrek után szabadon), ha a történeteket nem lineárisan követjük, hanem "kívülről" haladunk "befelé", a lényeghez.

A formai lelemény után említést érdemel persze a nyelvi is: mivel a történetszálak különböző korokban játszódnak (az 1800-as évektől egészen a távoli jövőig), az író a szavak, kifejezések, szófordulatok használatával is igyekezett illusztrálni az ugrásokat. Ez olyannyira sikerült neki, hogy sokszor igen nehéz volt követni a cselekményt, hiszen bele kellett rázódni az új stílusba - kíváncsi vagyok, hogy a magyar fordításban ezt hogyan oldották meg.

Mindezek után érkezünk csak el a tartalmi kérdésekhez - úgy gondolom, hogy az első olvasás után nehéz egyértelmű véleményt megfogalmazni, annyira lekötik az ember figyelmét a fentebb említett újdonságok. Annyi bizonyos, hogy minden történetszálat egy-egy főszereplő ural, akik sorsa valamilyen furcsa úton-módon összekapcsolódik. Kitűnő példája a művészetek erejének, hogy egy levél, könyv, vagy zenemű hogyan képes gondolatokat formálni létrejötte után akár több évszázaddal is. A másik tanulság, amit levonhatunk, már korántsem ennyire pozitív: hiába ismerjük elődeink tetteit, hiába értjük, miben hibáztak, vagy mit csináltak jól, egyszerűen képtelenek vagyunk ebből tanulni. A Felhőatlasz pontosan arra világít rá, amit saját fontosságunk illúziójába ringatva hajlamosak vagyunk elfelejteni, a tényt, hogy irinyó-pirinyó porszemek vagyunk csak a világban. Van körülbelül nyolc évtizedünk arra, hogy valami értelmeset kezdjünk az életünkkel, hogy valami maradandót hagyjunk magunk után, de aztán eltűnünk, ki tudja, hova. Hogy emlékünket megőrzik-e az sokszor csupán szerencse vagy a véletlen kérdése, mégis vigasztaló talán a gondolat, hogy bekerülhetünk az emberiség közös "emléktárába".

Különleges kis könyv ez: szerzője egy tudós lelkületű, szicíliai származású herceg, akinek halála után jelent meg egyetlen műve. Lampedusa saját bőrén tapasztalhatta meg az olasz nemességet érzékenyen érintő társadalmi változásokat, ezért regénye akár egy első kézből származó beszámoló is lehetne, ám ő inkább egyik felmenőjének életéről írt krónikát. Dédapja szintén érdeklődött a tudományok iránt, komoly csillagászati kutatásokat végzett, emellett gondosan óvta-ápolta a család hírnevét.Egyszeriben azonban egy polgárháború kellős közepén találja magát, ami teljesen átírja az eddig kőbe vésettnek hitt osztályrendszer szabályait. A herceg és családja korábbi társadalmi pozícióját ugyan elveszíti, az értékek, az erkölcs megtartásával azonban látszólag sikerül állandóságot biztosítaniuk a társadalmi kavarodásban. 

A "nagy történelem" mellett megjelenik az egyének, a halandó emberek sorsa is, hiszen a dinasztiák hiába ívelnek át évszázadokat is akár, ez a hosszú lánc emberi életek láncszemeiből fonódik össze. A kegyetlen szicíliai nap hamar öregít, az egykor hatalmas és erős herceg szinte érdeklődve figyeli teste hanyatlását. Bölcs szemmel figyeli a fiatalok szerelmes bolondozását, tudva, hogy ez is csak egy múlandó része életüknek. Mikor aztán halálos ágyán visszatekint életére, szomorú eredményre jut: számbavéve az örömteli, jelentőségteljes pillanatokat és a fájdalmas, haszontalan, vagy dühítő emlékeket, rájön, hogy 73 évéből talán 2-3-at élt "igazán". Aztán ez a nagy ember is semmivé lesz, gyerekei hiába próbálnak megőrizni mindent a régi dicsőségében, a polgárháború vihara ledönti az utolsó mentsvárakat is.

Follett egy újabb zseniális regényben ismét elrepít minket A katedrális helyszínére, Kingsbridge-be. 200 év telt el a világsikerré vált első rész cselekménye óta, amihez csak néhány laza szállal kapcsolódik - a felszínen. Valójában számos hasonlóságot lehet felfedezni a két regény között, ami természetesen fakadhat az író stílusából is. Egyik főszereplőnk ismét egy erős nő, aki nem hajlandó elfogadni a társadalom által kijelölt sorsát, és ahelyett, hogy férjhez menne vagy gyerekeket szülne, képezi magát, hogy másokon segíthessen - ehhez azonban le kell mondania szerelméről. Másik főhősünk egy elszegényedett nemesi család fia, aki nem túl jóképű, nem is feltűnő jelenség, viszont rendkívül intelligens és tehetséges építész. Az ő útja sem egyszerű, hiszen újra és újra be kell bizonyítania igazát az idősebb és konzervatívabb mestereknek, feljebbvalóinak, akik irigyen szemlélik forradalmi újításait.

Rajtuk kívül persze számos más karakter sorsát követhetjük nyomon, ki jobban, ki kevésbé részletesen kidolgozott személyiséggel, háttértörténettel rendelkezik, ám az biztos, hogy mindig értjük, hogy ki mit és miért tesz, gondol vagy érez, hiszen Follett már-már szájbarágós pontossággal írja le ezeket. Sokszor viszont éppen ezért sikkad el a lényeg: mitől lesz valaki alapvetően gonosz, rosszindulatú és bosszúálló? Ezek vajon veleszületett tulajdonságok, vagy az átélt események, tapasztalatok hatására alakulnak ki az emberben?

Már ennyi is elég lenne egy izgalmas történethez, Follett azonban nem éri be a puszta intrikával, a középkori díszlet megelevenedik, és szörnyű valósággá válik - kitör a pestis. Az ilyen krízishelyzetben mindenki leveti álarcát, és kiderül, milyen is az igazi jelleme. Akad, aki csak saját magával törődve menekül, és olyan is, aki a halálos veszéllyel nem törődve segít másokon - végül elnyeri méltó jutalmát ez is, az is.

Összesen három könyvet olvastam el a szerzőtől, és úgy vélem, hogy ez a szám nem is fog tovább növekedni. Úgy tűnik, hogy "kronológiailag" visszafelé haladtam, és a legutóbb olvasott regény a kiindulópontja az amerikai szerző elborzasztó világképének. Kamaszokat látunk, akiknek a talpa alól teljesen kicsúszni látszik a talaj: mindent szabad, semmi sem tilos, nincsenek korlátok. Ezt azonban korántsem felszabadító élményként élik meg, sokkal inkább frusztrálónak és bizony félelmetesnek. Ezeket a nyomasztó érzéseket igyekeznek irdatlan mennyiségű droggal és alkohollal leplezni, mert pénz az persze van rá - ha pedig elfogy, mindig akadnak más utak... Emlékképekben még azért felsejlik egy régi, letűnt világ, ahol még minden rendben volt, ahol apuka anyukával élt és nem egy másik apukával, ahol a nagyszülőkkel lehetett beszélgetni és játszani, és mindenki tudta, mi történik éppen a másikkal. Ebből a világból a 18 éves fiataloknak csak a nosztalgia érzése marad, ahogy elveszetten bolyonganak régi iskolájukban az egyetemről hazatérve, kétségbeesetten próbálva felidézni egy letűnt korszakot, legbelül sejtve, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan.

Ezekből a tinikből lesznek aztán a Glamoráma és az Amerikai pszicho teljesen félrecsúszott, minden morális ítélőképességet nélkülöző, boldogtalan felnőttjei, amin a kezdeteket ismerve már nem is csodálkozhatunk. Túl könnyű lenne rávágni, hogy jó dolgukban nem is tudnak már mit kezdeni magukkal - nekem sokkal inkább tűnnek szánalomra méltónak, hiszen egy olyan világ "termékei" ők, ahol a döntés jogát kivették a kezükből, és ők csak tehetetlenül sodródnak a beléjük táplált célok felé.

Nem volt egyszerű megszerezni Angela Carter novelláskötetét, valószínűleg azért, mert itthon sajnos méltatlanul kevesen ismerik és szeretik műveit. Pedig akármilyen szokványos ötleten is alapul, a könyv zseniális: az írónő nem tett egyebet, mint klasszikus meséket írt át "felnőtt verzióba". Ne hagyjuk azonban, hogy ez a kifejezés egyből negatív konnotációkat ébresszen bennünk, hiszen Kékszakáll, a Szépség és a Szörnyeteg, Piroska és a farkas, vagy a Csizmás Kandúr történetei nem csupán "18-as karikát" kaptak, hanem egy merőben új, magasabb minőségi szintre kerültek.

Az írónő által újraírt mesék mindegyike egy sötét, rejtelmes világba vezet minket, melyben a babonák, hiedelmek az élet szerves részét képezik. Titokzatos lények népesítik be ezt a helyet, amit sejtelmes homály leplez: megszűnik a logika, a tudomány csődöt mond, azaz megáll az ész. Erotika és halál buján, elválaszthatatlanul fonódik egybe. A novellák minden sora gyönyörűen kidolgozott, csodás kis ékszer, a virtuóz szójátékok, képek mind-mind erősítik könyv nyomasztó, fülledt, sötét hangulatát. Érdemes lassan haladni vele, és időt hagyni a sorok közé rejtett varázslat ízlelgetésére.

Nagy reményekkel vágtam bele az Ördögűző folytatásába, ám mint oly sokszor, sajnos ismét csalódnom kellett. A legendás első részhez képest a második csupán halvány utánzat, egy sima krimi. Semmi borzongató félelem, minimális természetfeletti. Tipikus példája annak, hogyan lehet még egy bőrt lehúzni egy már bejáratott és nagy sikerű alkotásról. Hiába bukkan fel újra "Carras atya" és Kinderman nyomozó, az egész történet nem több egy kis hipnózissal és pszichiátriai betegségekkel megbolondított detektívregénynél. 

Az egész könyv egyetlen pozitívuma Kinderman karaktere, aki időről-időre érdekes bölcselkedésekbe kezd, a nyomozás menetétől látszólag teljesen függetlenül. Olvashatunk továbbá egy hosszadalmas leírást arról is, hogy egy kutató hogyan rögzítette magnószalagra a különféle szellemek megnyilvánulásait, üzeneteit. Mindezekből az író igyekszik összetákolni egy vallási elméletet Isten és Lucifer mibenlétéről, de nagyon gyenge lábakon áll az egész, így nem is tűnik hihetőnek. Így hát számomra Blatty megmarad az Ördögűző zseniális szerzőjének, ezt a próbálkozást pedig inkább elfelejtem neki.

A számos regényben és filmben megjelenített korszakban hihetetlen ellentétek fértek meg egymás mellett. Ekkor épült a Versailles-i palota, és törtek ki éhséglázadások, ekkor történtek a boszorkányüldözések és kezdett feljődni a modern tudomány, illetve ez a legkifinomultabb illemszabályok és egyben a legbrutálisabb igazságszolgáltatás kora. Egy olyan országról van szó, ami Európa akkori legnagyobb hatalma volt, óriási területtel és népességgel, azonban sokszor még a szomszédos falvak lakói sem értették egymás nyelvét. Egyedül a király személye kötötte össze ezeket az embereket, akik olykor még feltérképezetlen területeken laktak. Mindeközben a társadalom néhány százalékát kitevő nemesség elképesztő fényűzésben élt, ma már furcsának ható szokásokkal és szigorú szabályokkal.

Elképzelni is nehéz, hogyan zajlottak a mindennapok a modern kor vívmányai nélkül: hogyan terjedtek a hírek, hogy történt az adminisztráció különféle ügyekben, és egyáltalán, hogyan tudtak egy állandó életszínvonalat fenntartani a természet szeszélyei ellenére. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés nem ment zökkenőmentesen, de folyamatos volt: így maradhatott Franciaország az európai nagyhatalmak között több évszázadon át.

Egy újabb kínosan aktuális regény: hogyan érjünk el sikereket a külsőnk és a kapcsolataink segítségével, ha igazán semmihez sem értünk? Túl egyszerű lenne a mai világ celebjeivel párhuzamba állítani Maupassant főhősét, Duroy-t, pedig csak annyi a különbség köztük, hogy más közönségnek próbálják eladni magukat.

Duroy céltudatos, nincstelen katonaként csöppen a párizsi elit forgatagába, ahol egykettőre megtanulja, hogy a sikerhez az asszonyok kegyén át vezet az út. Így hát először félszegen, sután, később viszont egyre profibban igyekszik elcsábítani minden hölgyet, akitől társadalmi előrelépést remél. Becsvágya újabb és újabb hódításokra ösztönzi, és a kisebb-nagyobb nehézségek, bonyodalmak ellenére végül mindig eléri célját. Mégsem beszélhetünk egy rideg és számító személyiségről, hiszen a szakértelmen, rangon és vagyonon kívül szerelmet is remél - a gond csak az, hogy mindezeket külön-külön hölgyektől kapja meg. Így válik hát egy közepesen tehetséges, csinos ifjú újságíróból befolyásos, a közvéleményt alakító személy, tekintélyes vagyonnal és nemesi címmel. Maupassant kitűnő érzékkel jellemzi korának sajátosságait, a francia előkelők társasági életét, és kínál egyúttal élvezetes és izgalmas olvasnivalót.

Szürreális, mágikus realista regény a tőlünk távoli Dél-Amerika tőlünk korántsem távoli politikai felfordulásáról. Az abszurd, bizarr fordulatokat olvasván sokszor nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek, annyira valódi volt az egész. Az egész könyv egy hatalmas, történelmi-politikai-társadalmi káosz eseményeit próbálja leírni, ahol bármi megtörténhet - és annak az ellenkezője is. Cinikus, gúnyos stílusban világít rá a hadsereg és az államigazgatás működésének fonákságaira, az emberek mérhetetlen kapzsiságára és kegyetlenségére. Végignézhetjük, hogyan épül fel egy politkai ellenfelek likvidálásra szolgáló halálgyár, hogy aztán hatalmának csúcspontján a saját katonáinak gyanakvása döntse romba. Megismerünk számos kiskirályt, akik egyszerre dilettánsak és becsvágyóak - a lehető legveszélyesebb kombináció.

Mindeközben pedig láthatjuk, hogyan hatnak ezek a felső hatalmi játszmák egy falu életére, ami nem akármilyen hely: együtt élnek itt indiánok, meszticek, mulattok, fehérek, szegények és gazdagok. A szereplők rendkívüli sokfélesége számtalan konfliktus forrása, ám a külső fenyegetés hatására megszűnnek az ellentétek a közösség tagjai között, és mindenki a maga tehetsége szerint segíti a kis csapat boldogulását. Itt lép közbe a természetfeletti is, ami számos megmagyarázhatatlan, ám annál szórakoztatóbb epizódot eredményez: akadnak itt óriásira megnövő macskák, szellemekkel társalgó indiánok, és gleccserből kiolvadt spanyol konkvisztádorok is. 

Ráadásként a háttérben végig ott sejlik Dél-Amerika tájainak egzotikuma, a végtelen, veszélyes dzsungel, a vad folyók és az elfeledett, ősi indián civilizációk nyomai - ám még ez a csodás díszlet sem képes elfeledtetni a társadalmi események borzalmait, illetve a tényt, hogy Dél-Amerika káosza nincs is olyan messze.

Néhány évvel ezelőtt már olvastam ezt a regényt, most azonban újra elő kellett vennem, ugyanis sajnos szinte semmire nem emlékeztem belőle. Most már azt is értem, miért, hiszen ez a könyv nem igazi regény, hanem inkább spirituális bölcselkedések gyűjteménye, amiben a történet csak eszköz arra, hogy minél több okosságot elsüthessen a szerző. Ettől válik az egész erőltetetté, öncélúvá és hiteltelenné. Persze gyönyörű, egzotikus tájakat járhatunk be, és csodálatos önismereti utazáson vehetünk részt, meg a többi elcsépelt maszlag, de szerintem sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy a modern olvasó miért vevő ennyire a mágiára. A "mainstream" vallások egyre inkább kiszorulnak mindennapi életünkből, ürességet hagyva maguk után sokak lelkében. Úgy tűnik, az embereknek mégis szükségük van valamiféle csodára, megmagyarázhatatlanra, ami elviselhetőbbé teszi ezt a földi létet - és ezt a hiányt töltik be a gombamód szaporodó "prédikátorok", mint amilyen Coelho is. Olvasói már-már vallásos imádattal tekintenek rá, és csillogó szemmel olvassák-osztják meg felszínes, habkönnyű bölcsességeit, amiket már a leggagyibb popslágerek szövegeibe is ciki beleírni ("Hallgass a szívedre", "kövesd a sorsod" - és ezek variációi). Egy szó mint száz, Coelho remek érzékkel ismerte fel mai világunk "spirituális hiánytermékét", és rezzenéstelen arccal tölti fel lelkünk polcait hitvány hamisítványokkal.

"Jajnemár!" - ez a felkiáltás szakadt ki belőlem körülbelül az ötödik oldal elolvasása után. Azt hiszem megtaláltam a Mrs. Dalloway párját: a Zénó tudata legalább annyira unalmas, érdektelen és követhetetlen. Egy szerencsétlen figura naplóját olvashatjuk, aki pszichoanalízisen vesz részt, hogy nem létező problémáit orvosolják. Így kénytelenek vagyunk megismerni életét egészen gyerekkorától kezdve. Főhősünk egyetlen mozzanatot sem hagy ki, ami személyiségének kialakulásában szerepet játszhatott, később pedig ugyanilyen alapossággal elemzi házasságának, illetve karrierjének alakulását. Sajnos azonban mindezt annyira csapongó, szenvtelen stílusban teszi, ami finoman szólva is csökkenti a könyv élvezeti értékét. Az érzelmek, gondolatok ilyen felboncolása, kizsigerelése teljesen tönkreteszi a történetet, ami egyébként sem túl érdekfeszítő: egy átlagos ember hétköznapjait, szerencsétlenkedéseit rögzíti, aki valamiért rendkívül fontosnak érzi magát és gondolatait - ám semmi maradandót vagy értékeset nem kapunk tőle. Úgyhogy most megveregetem a vállam, amiért végigkínlódtam ezt a "remeket", és keresek végre egy jó könyvet - felüdülés lesz!