Ebben a regényben főhősünk Moll Flanders szöges ellentéte: egy tökéletesen erényes, szűzies fiatal lány, aki szobalány lesz egy gazdag úrnál. Persze ez az úr azonnal megkörnyékezi, zaklatja, de Pamela mindig hősiesen ellenáll, megőrzi tisztaságát. Elég unalmasan hangzik, és igazából az is: még a csavar a végén sem tudja feldobni. Az uraság (Mr. B.) végül beleszeret a lányba, és feleségül veszi - vagyis az eddigi zaklatások, stb. el vannak felejtve, mihelyt kiejti a száján az esküvő szót - elég szánalmas, és erőltetett is. Nem csak emiatt sántít a regény: mivel a főhős ennyire tökéletes, nem lehet vele azonosulni, nem tudok együtt érezni vele, sőt inkább idegesít a folyamatos lamentálásával. A másik problémám, hogy a szerző túl nyilvánvalóan igyekszik nevelni, tanítani (ezt már Stephenie Meyer-nél sem szerettem), ezért elvész az izgalom, és minden, ami szórakoztatóvá tenne egy regényt.

Nagyot ugrunk most vissza az időbe, egészen az 1700-as évekig, főhősünk pedig egy cseppet sem arisztokratikus hölgy, aki furcsa kalandokba keveredik, csak hogy pénzt tudjon szerezni. Persze ez egyáltalán nem olyan kedélyes és vidám történet, ahogy most leírtam, sokkal inkább tragikus és elszomorító, annál is inkább, mivel a mai napig sem változott sokat a helyzet. Moll Flanders persze egy kitalált személy (akkoriban divat volt létezőként feltüntetni a regények hőseit, mivel így hitelesebb volt a történet), életében több női sors is összeadódik, hiszen annyi minden történik vele, ami több ember életére is elég lenne. Többször vált férjet, házasodik érdekből, kényszerből, szerelemből, árulja a testét, majd mikor az már kevésbé jövedelmező, rákap a lopásra. Gyerekei mind eltűnnek a balfenéken, valahogy mindig sikerül megszabadulnia tőlük, különösebb érzelmek nélkül (ez persze nem túl szimpatikus, de gondoljunk bele: akkoriban rendkívül magas volt a gyermekhalandóság, ezért nem is ragaszkodtak annyira hozzájuk, mint manapság). Végül elhagyja Angliát, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. Sajnos még mindig elmondható, hogy sok nő csak ilyen kerülő-, illetve kényszerutakon juthat el a "boldogulásig", a megélhetésig: vagy férjhez mennek - az első emberhez, aki hajlandó őket elvenni - és házicselédekké lesznek, vagy szexuális szolgáltatást nyújtanak pénzért/javakért - ami egyenlő a teljes kiszolgáltatottsággal és kiüresedéssel. Persze egy felvilágosult, modern és egyenlőségen alapuló társadalomban mindez elképzelhetetlen - de hol találunk ilyet?

A már korábban emlegetett regényóriást Tolkien fia, Christopher állította össze apja feljegyzéseiből, regénytöredékeiből. Nagyon sokat tett hozzá ezzel A gyűrűk ura világához, hiszen voltaképpen egész Középfölde és a tolkieni világ mitológiai hátterét, teremtéstörténetét kapjuk meg. A több ezer évet felölelő kötet több alkönyvből áll, ezek közül az első a világ teremtéséről szól (de semmi köze a Bibliához), aztán a továbbiakból megismerhetjük a különböző istenségeket, a földet benépesítő fajok eredetét (ennek pedig Darwinhoz), majd a tündék mítoszait és végül az emberek eljövetelét. Több olyan történetet is találunk, melyre utalnak A gyűrűk urában, hiszen ez abban a világban egy közös mondakör, legendák, melyeket mindenki ismer. Találkozunk sárkányokkal, óriáspókokkal, nagyhatalmú tündeurakkal - és a végén arra jutunk, hogy A gyűrűk ura világa meglehetősen sivár és üres a régi időkhöz képest, még Szauron is csak csatlósa az ősidőkbeli főgonosznak, Melkornak. Nem csupán változatossága, színessége miatt több ez a kötet, hanem az időhöz való viszonya miatt is: A gyűrűk ura cselekménye mindössze néhány oldalt tesz ki a hatalmas regényben.

Tolkien műve A gyűrűk ura cselekményének közvetlen előzményeit mondja el, főhőse Zsákos Bilbó, Frodó bácsikája.A trilógia könyv- és filmváltozatában is többször utalnak A hobbit eseményeire, sőt, bizonyos homályos részletek csak ebből a kötetből derülnek ki pontosan (például: hogyan szerezte meg Bilbó a Gyűrűt Gollamtól). Bár elsősorban gyerek-, illetve ifjúsági regénynek íródott, azért a felnőtteknek is tartalmas szórakozást nyújt, különösen persze A gyűrűk ura-rajongóknak. Az egyetlen zavaró körülmény, hogy mivel ezt a regényt még nem Göncz Árpád fordította, több személy- és földrajzi névnek eltér a magyar megfelelője. A legszembetűnőbb a címbéli babó-hobbit eltérés, de például Gollamot itt "Nyelem"-ként találjuk meg, és a tündék is tündérek, ami teljesen más asszociációkat hordoz. 

Elérkeztem a legkedvesebb könyvemhez, ezért most objektivitásról szó sem lehet, ezért előre elnézést is kérek - bár ha jól emlékszem, sehol sem ígértem meg, hogy az leszek. Szóval Tolkien hatalmas regény-folyamának hátteréről csak annyit, hogy ezt az egész világot az általa kitalált nyelvek illusztrációjának, kiegészítésének szánta, mivel maga a szerző eredeti foglalkozását tekintve nyelvész. (Ha ilyen történetek lettek volna a hangtan vagy mondattan könyveimben...). Ez az egész csak hobbi volt számára, mégis rendkívül aprólékosan kidolgozott, színes és magával ragadó világot teremtett. A trilógiát két történet is megelőzi, az egyik a közvetlen előzményeket meséli el (A babó), a másik (A szilmarilok) pedig egy teljesen új perspektívából közelíti meg A gyűrűk ura cselekményét: Tolkien világának teremtéstörténetében csak rövid epizód Frodó és társainak kalandja. Sok kritikus próbálja egyfajta II. világháború-allegóriának felfogni a művet, ám szerintem ennél azért sokkal többről van szó. Nyilván nem lehet kizárni az események Tolkienre gyakorolt hatását, de akkor sem lehet a Szauron=Hitler képletre felhúzni mindent. Akkor mégis miről szól? A jó győzelméről a rossz felett, az összefogás, a barátság erejéről és persze a hűségről. Lehet fanyalogni, hogy ezek túl banális, túl elcsépelt értékek, fogalmak, de még ebben a ronda világban is szükségünk van mesékre, melyekből erőt lehet meríteni. Ezzel magyarázható a regény máig tartó népszerűsége - egyfelől. Másrészt ott van Peter Jackson nagyszerű filmje, mely az egyetlen, ami egy lapon említhető a feldolgozás alapját nyújtó könyvvel. A film tökéletesen visszaadja a könyv hangulatát, sőt, képi világával, zenéjével még hozzá is tud tenni. Na jó, ha nagyon megerőltetem magam, azért tudok negatívumot is mondani a trilógiával kapcsolatban, mégpedig azt, hogy nekem kicsit túl sok benne a férfi szereplő, hiányzik a női oldal, a női világszemlélet és energia. Valószínű ezért lett egy kicsit egyoldalúan "töris", az eseményekre és kevésbé a mögöttes érzelmekre fókuszáló az egész könyv. Na de azt nem lehet állítani, hogy sokkal több férfi rajongója lenne, mint női... És mielőtt elfelejtem, essék külön szó a magyar fordításról is: Göncz Árpád munkája nélkül a magyar változat nem lenne az, ami - hihetetlenek a nyelvi leleményei!

Még egy regény, melyben a fő szerepet a háború kapja, anélkül, hogy eluralkodna az eseményeken. Ebben a történetben azonban nem a háború az egyetlen, ami sorsokat változtat meg, hanem a félreértések (vagy éppen a "félreérteni-akarás"), a túlzott kíváncsiság és fontoskodás. Ennek következtében két szerelmes első együttlétük után örökre szétválni kényszerül, hogy csak a "bűnös" képzeletében találkozhassanak újra. A regény legnagyobb csavarja ez a fordulat, és egyben magasabb szintre is emeli az egyszerű, háborús-szerelmes történetnek induló művet. Felmerül a kérdés, hogy hol végződik a képzelet, és hol kezdődik a valóság - a képzeletbeli események milyen hatással lehetnek a valódi életre, annak résztvevőire. Vajon érdemes-e szeretteink boldogságát feláldozni, csak azért, hogy igazolást, elismerést nyerjünk? Ha felismertük hibáinkat, de azok, akik ellen vétettünk, már nem élnek, kitől várhatunk feloldozást?

Ezzel a könyvvel együtt kapunk egy szép kis II. világháborús tablót Európából: McEwan regénye az angol és francia területeken játszódik, Bernieres a dél-európai régió fontosabb eseményeit írja le, míg Ondaatje könyve egy kis kitekintést nyújt az Európán túli porondra.

Ondaatje műve a multikulturalizmus egy igazi gyöngyszeme: hogyan képes együtt élni egy kanadai, egy indiai, egy kanadai-olasz és egy magyar (!) összezárva egy olasz villában (kicsit Dekameron-feeling). Nem csupán a nyilvánvaló kulturális különbségekkel kell szembenézniük, hanem saját múltjukkal és jelenükkel is (mely egyáltalán nem olyan, amilyet elképzeltek maguknak). Az egyetlen közös vonása ezeknek az embereknek az, hogy mindegyikük életében meghatározó szerepet játszik (és játszott) a háború. A regény annak a példája, hogy hogyan sodorja az egyéneket messze szülőföldjüktől, a nekik kijelölt és megtervezett életútjuktól egy olyan hatalmas forgószél, mint egy világháború. Mindegyikük kikerült a számára biztonságos közegből, és most ismeretlen országokban, ismeretlen emberek között kell boldogulniuk. Ennek következtében természetesen a személyiségük is megváltozott, és lehet, hogy olyan emberekké váltak, akik nem szerettek volna lenni. A villában mindegyikük elmeséli a maga történetét, így a kényszerű összezártság jelenét múltbeli visszaemlékezések szakítják meg, és végül kiderül, hogy senki és semmi sem az, aminek látszik: még az angol beteg sem angol.

A könyvet múlt héten fejeztem be, és annyira fellelkesültem, hogy rögtön megnéztem a filmet is. Hiba volt. Tudom, hogy nem szabadna összehasonlítani az adaptációt és annak eredetijét, de sajnos annyira égbekiáltó eltérések és félreértelmezések voltak a filmben a regényhez képest, hogy nem tudom szó nélkül hagyni. A könyv nagyon tetszett: magával ragadó a stílusa, a hangulata, szinte "beszippant" a kis görög sziget atmoszférája, az ottani emberek világa. Bár a cselekmény fő vonalát egy szerelmi történet képezi, mégsem beszélhetünk egyértelműen romantikus regényről, annál sokkal többről van itt szó. Megismerhetjük a görögök gondolkodását, világszemléletét, illetve azt, hogy hogyan képesek mindezt összeegyeztetni a II. világháború eseményeivel, a nácik ámokfutásával. Rendkívül ironikus és egyben elgondolkodtató, hogy Hitler és csapatai a demokráciát szó szerint is megsemmisítik, mikor annak őshazáját is porig rombolják. A borzalmak ellenére a könyv képes megnevettetni (ami olvasás közben velem igen ritkán fordul elő - vagy csak rossz könyveket választok?). Nem veszi túl komolyan magát, bár súlyos gondolatokat, kérdéseket tár fel, ezt olyan stílusban teszi, ami egyszerre alpári és ironikus. Könyvnél ritkán szempont a "kényelem", de most ezt is megemlíteném: nagyban megkönnyíti az olvasást, hogy Bernieres rövid (10-15) oldalas fejezetekre tagolta művét, nem egyben, ömlesztve kapjuk az információkat. Ennyit a könyvről, és most a film: sajnos hollywoodi kezekbe került, éppen ezért botrányosan le lett egyszerűsítve egy bájos kis romantikus limonádé szintjére. A karakterek csupa szívjóság és vidámság, mindenki szép és fiatal, és persze mindenki túléli a háborút és a földrengést (legalábbis jóval többen, mint a könyvben). Dráma nélkül nem érezhető a mellé kontrasztként teremtett humor, irónia és bölcsesség, mely szerintem a könyv legnagyobb erőssége. (Na jó, a filmnek is van egy pozitívuma: legalább megismerjük benne Kefalónia szigetét, a regény gyönyörű helyszínét.)

Utolsó vámpíros írásként (egyelőre) a legújabb őrületet, az Alkonyat-sorozatot szeretném kicsit kivesézni. A könyvekkel kapcsolatban az volt az érzésem, mint a Harry Potter-sorozattal: sajnos én ebből már kinőttem (eufémizmus nélkül: kiöregedtem). Nem vagyok híve annak az elképzelésnek, hogy egyes könyveket csak gyerekek, vagy csak felnőttek olvashatnak (néhány kivétellel persze), de most határozottan éreztem, hogy nekem ez bizony már édeskevés - és tudtam azt is, hogy a tizenéves "én" megőrült volna Edward és Bella történetéért. Hogy mi volt kevés? Őszinte leszek: a szex. Nem mintha kötelező érvénnyel jelen kellene lennie minden egyes regényben, de azért egy szerelmes tinikről szóló történetben számomra elég fura, hogy hiányzik. Persze vannak logikus magyarázatok erre: mivel Meyer (mormon család sarjaként) arra próbál nevelni, hogy házasság előtt még véletlenül se feküdj le a pároddal. Bella és Edward közül az utóbbi veszi könnyebben ezt az akadályt, és ezzel elérkeztem a második problémás ponthoz: a regényekben végig Bella ugrálja körül Edwardot, ő pedig szenvedve, kínlódva, de mindig elutasítja - pedig éppen fordítva kellene lennie (az én felfogásom szerint legalábbis). Egy férfi (vámpír) legyen kemény, határozott és persze férfias - ne egy siránkozó, picsogó vega, akitől még tartani sem lehet, és akiből az erotika csírája is hiányzik. Nem úgy a vérfarkas fiúból - hármas számú problémám - aki megtestesíti mindazt, ami Edwardból hiányzik: szenvedélyes, féltékeny és határozott, tudja, mit akar. Sajnos ennek ellenére ez a szerencsétlen Bella a vámpírt választja. Igazából az egész regényfolyam egy felfújt, aztán kipukkant lufi: állandóan valami hatalmas veszélytől tartanak, aztán a végén még csak meg sem sérül senki. Egy szó, mint száz: Meyer könyvei csak a felszínt kapargatják, nincs dráma, vagy mélyebb érzések, esetleg erotika - vagyis pontosan az, aminek szánták: egy tiniregény, tiniknek.

A sorozat 6. kötete az eddig mellékszereplőként megismert Armand történetét mondja el. Főhősünk a reneszánsz idején vált vámpírrá, tizenéves fiúként. Rice megdöbbentő részletességgel mutatja be a történelmi korok váltakozását, sajátosságaikat, fontosabb gondolati irányzatait és persze művészetét. Ez utóbbi különösen nagy jelentőséget kap ebben a könyvben, Armand mestere, Marius, gazdag mecénásként, műértőként és zseniális festőként jelenik meg előttünk. Sajnos a kimaradt két kötetet nem ismerem, ezért csak a korábban ismertettekhez tudom viszonyítani Armand történetét - az első három kötethez képest kicsit "sok" lett nekem. A kárhozottak királynőjében megismert vámpír-mitológia nem színesedik, fejlődik tovább, inkább elveszünk a részletekben, és a perverziókban. Igen, ezekben bővelkedik a könyv, nem is beszélve a homoerotikus jelenetekről. Ezektől eltekintve mégis érdekes kaland végigkísérni egy tizenéves fiú testébe zárt, több száz éves lényt, akiben megmaradt a reneszánsz szellemisége.

A Vámpírkrónikák harmadik kötetének szintén Lestat a főhőse, aki lázadó személyiségét követve, felfedi az emberek előtt a vámpírok létezésének titkát (persze dalszövegeibe rejtve), és ezzel kivívja a többi vérszívó haragját. Ám lázadása nem merül ki ebben: még az előző kötetben életre keltette minden vámpírok ősanyját, Akashát, aki most újra megjelenik, hogy bosszút álljon az emberiségen - illetve annak férfi tagjain. Ez a rész meglehetősen filozofikusra sikeredett, sok benne a misztikum, a régi események felelevenítése. Érdekes, hogy az emberek történelme is szerepet kap, de teljesen más megközelítésben - a vámpírok örök életéhez képest a pestisjárvány, a II. világháború és Hitler ámokfutása valamint a globalizáció problémái szinte egy időben, egymás után történtek. Felmerül a női-férfi szerepek kérdése is, mivel Lestat mindenáron próbálja meggyőzni Akashát, hogy férfiakra igenis szüksége van a világnak, ne irtsa ki őket. A könyv tekinthető egyfajta lezárásnak is, mivel a sorozat első három kötetének cselekménye között van szorosabb összefüggés, a többi rész csak lazán kapcsolódik egymáshoz. Sajnos ki kell térnem a filmre is, mert ennél borzalmasabb feldolgozást még nem láttam: az Interjú a vámpírral önmagában is remek film, a könyv hangulatát, mondanivalóját is hitelesen adja vissza (hiszen Anne Rice is részt vett a forgatókönyv megírásában). Ezzel szemben A kárhozottak királynőjéből és a Lestat, a vámpírból összegyúrt, Stuart Townsend-Aaliyah-féle adaptáció egyszerűen nézhetetlen, nem is ajánlom senkinek, hacsak nem szeretne egy életre kiábrándulni mindenféle vámpíros filmből. A szereplőválasztás botrányos, a speciális effektek nevetségesen gagyik, és ami a legrosszabb, a könyv lényege, a vámpírok (és Akasha) története egy egyszerű akció-horrorrá silányodott.

A Vámpírkrónikák második kötetében Lestat történetét ismerhetjük meg, illetve tisztázódik néhány homályos részlet is, mely Louis beszámolójából nem derült ki elég világosan. Lestat a krónikák főhősévé növi ki magát, lázadó és az évezredes hagyományokkal szembeszálló szelleme uralja a kötetet. Mellette eltörpül Louis állandó kétkedése és embersége: Lestat könyörtelen, méltóságteljes de egyben bölcs és reflektáló is, aki elkeseredetten kutatja létezésének gyökereit. Az ő kutatásai nyomán rajzolódik ki előttünk egy hatalmas, komplex vámpír-mitológia. A regény számomra legérdekesebb eleme az időbeli kontraszt: egyszerre látjuk Lestatot, aki a modern, mai világba beilleszkedve, rocksztárként egyre nagyobb sikereket ér el, és ámuldozva fedezi fel a világot, mely nekünk annyira ismerős; valamint követjük őt, amint egyre mélyebbre és régebbre ás a vámpírok történelmében.

Elérkeztem a kedvenc vámpíros könyveimhez: ez Anne Rice Vampire Chronicles (Vámpírkrónikák) sorozata, melyből eddig 4 kötetet sikerült elolvasnom. Ezekben egyesülnek Bram Stoker és Stephenie Meyer vámpír-figuráinak (számomra) pozitív tulajdonságai. Rice lényei egyes szám első személyben vallanak életükről, döntéseikről, emlékeikről és érzéseikről - mert vannak nekik (Drakula gróffal ellentétben). Igaz, hogy mégsem annyi, mint a Cullen család tagjainak, vagyis Rice vámpírjainak többsége simán leküzdi lelkiismeret-furdalását, ha emberi életek kioltásáról van szó. Talán az egyetlen kivétel ez alól Louis, az első kötet főszereplője, akinek sikerült (legalábbis lélekben) embernek maradnia, ám ez csak folyamatos szenvedést jelent számára. Ami a legérdekesebb volt a könyv olvasása közben, az a folyamatos kétség, hogy akkor most egy fiktív, Anne Rice fantáziájából fakadó regényt olvasok, vagy esetleg tényleg egy vámpír vallomásait. Úgy gondolom, hogy az írónő szándékosan kelti ezt a hatást, amit alátámaszt az a tény is, hogy a regénysorozatnak hatalmas rajongói tábora van, akik már-már fanatikusan bálványozzák a főszereplőket. Persze azok számára is tartalmas könyv lehet, akik nem hajlanak az efféle szélsőségek felé, mivel nem egy vértől csöpögő horror-történetet kapunk, hanem inkább egy érdekes "vámpír-filozófiát", egy, a miénktől merőben eltérő rálátást az élet nagy kérdéseire.

Éppen 100 évvel Bram Stoker Drakulája után Freda Warrington úgy döntött, hogy megírja a nagy előd történetének folytatását. Természetesen nem lehet "hiteles" folytatásról beszélni, mivel az eredeti mű szerzője 1912-ben meghalt, így nem sok köze lehet ehhez a verzióhoz. Inkább egyfajta továbbgondolása ez az 1897-es történetnek, ahol a szereplők megmaradtak, de szinte minden más megváltozott. Ez a változat megadja (nekem) azt, ami Stoker regényéből kimaradt: sokkal több a (nyílt) erotika, Drakulát is többet "látjuk", több jelenetben szerepel. A Gróf vonzó, sötét, szenvedélyes és titokzatos férfiként tér vissza az eredeti szörny-alak helyett, amivel Warrington valószínűleg a női olvasókra kívánt elsősorban hatni. Az összes változtatás szerintem két okra vezethető vissza: egyrészt az író most egy nő, ezért elkerülhetetlen, hogy más szempontok kerüljenek előtérbe, vagy hogy ugyanazok a helyzetek, motívumok más megvilágítást kapjanak. Másrészt a modern olvasók igényeihez is igazodni kell, ezért a több akció, vér és persze erotika. Lehet, hogy Drakula története egy romantikus regény szintjére süllyedt le, nekem mégis nagyon tetszett, mert a figyelem most tényleg csak a fontos dolgokra irányult: az érzésekre és a tettek mögött meghúzódó okokra, motivációkra.

Választásom most minden vámpíros könyvek ősére esett, mely még nyomokban sem emlékeztet a mai divatos vérszívó-regényekre. Ha választanom kéne, inkább ezt a régimódi, hagyományos "szörnyet" részesíteném előnyben, szemben a modern, "vegetáriánus" és enyhén metroszexuális lényekkel. Stoker főhőse félelmetes, egyszersmind tekintélyt parancsoló - és ennek következtében rendkívül férfias jelenség. Bár a regény szigorúan viktoriánus, vagyis semmi testiség nem szerepel benne, mégis belengi egyfajta erotikus, túlfűtött hangulat. Maga a vérszívás a szexuális aktus szimbólumaként is felfogható, és maga a helyzet is - éjszaka, sötétben, egy szál hálóingben fekvő fiatal lány - több, mint amit a viktoriánus nyomdafesték elbír. Talán ennek köszönhető, hogy a regény levelekből, naplóbejegyzésekből és újságcikkekből áll, hiszen így nem kell mindent részletesen bemutatni, bizonyos részletek a homályban maradhatnak. Nekem egy kicsit száraz, és túl keveset szerepel benne maga a Gróf - ami az előző gondolatmenetet figyelembe véve érthető is, hiszen ő minden "fertő" forrása. A könyvből több filmfeldolgozás is készült, ezek közül a legjobbat, Francis Ford Coppola változatát emelném ki, mely tökéletesen megteremti azt a szenvedélyes, sötét hangulatot, melyet a könyv próbál leplezni. Persze nem szabad megfeledkeznünk a magyar vonatkozásról sem, hiszen Lugosi Béla volt a filmtörténet talán leghíresebb Drakulája.

Ha Zola regénye az alsóbb társadalmi osztályok gondjait mutatja be, akkor Maupassant művét ennek kiegészítésének is lehet tekinteni, mivel itt egy nemesi család életébe kapunk betekintést. Lényegében nincs nagy különbség a két főhős sorsa között, mindkét nőt kihasználják, majd eldobják. Persze Jeanne-nak nincsenek megélhetési gondjai, ő "csupán" az összes illúzióját és reményét veszti el, mikor gyanúsan tökéletes udvarlójához hozzámegy, és kiderül, hogy a férfi csak szerepet játszott. Az addig kifogástalan úriember egycsapásra zsugori, elhanyagolt és faragatlan tuskóvá változik, aki ráadásul még a szolgálóval is összeszűri a levet. Jeanne hamar megöregszik, megkeseredett, koravén nő lesz belőle, akit férje után még a fia is kihasznál, kiforgatva őt az összes vagyonából. Ismét egy regény, mely az igazságérzetemet olyan mértékben sértette, hogy legszívesebben lecsaptam volna a földre - de nem tehettem, mert még mindig úgy gondolom, hogy jobb "felvértezni" magam ilyen és hasonló történetekkel, mert később tisztábban fogom látni az összes párkapcsolati buktatót és annál kisebb csalódás fog érni.

Zola regénye számomra a nők teljes kizsákmányolásának ábrázolása, mely most éppen Párizsban, a 19. század végén játszódik le a társadalom alsó rétegeiben. Adott egy lány, aki a szebb jövő reményében Párizsba szökik élete első szerelmével, aki történetesen üti-veri, csinál neki 2 gyereket, és elveszi az összes pénzét, amiből nagylelkűen vesz neki néhány ajándékot. Persze a lány belefárad a gyereknevelésbe és a robotba, ezért nem jut ideje magára - erre a férje megcsalja, majd lelép egy "morálisan ingoványos" nővel. A lány magára marad két gyerekkel, de ekkor kezdődik élete legjobb időszaka: sokat dolgozik, de a pénzt már nem veszik el tőle, ezért lassan gyarapodik, rátalál az igazi szerelem... Majd persze ez a férj is tönkretesz mindent, lebetegszik, de annyira megtetszik neki a henyélés, hogy felépülése után sem megy vissza dolgozni, eltartatja magát. A nő még így is valóra váltja nagy álmát, és nyit egy mosodát, amit kemény munkával fenn is tart. Így telnek az évek, amikor visszatér az ex-férj, összebarátkozik a jelenlegivel, és ketten elisszák-elmulatják a nő összes pénzét. Végül a teljes lezüllés állapotába kerül férj és feleség, előbbi a sok ivástól megőrül, utóbbi kénytelen lenne áruba bocsátani testét, ha kellene még valakinek. Ez a rendkívül elkeserítő folyamat az emberi tunyaság és elbutulás példája is lehetne, annak az ábrázolása, hogy a nagyravágyás, a felsőbb osztályok utánzása és a mértéktelenség hogyan teszi tönkre az embert. Sajnos manapság is ismert ez a jelenség, elég nyilvánvaló a hasonlóság a magukat túlvállaló hitelesekkel, akik a józan eszüket és ítélőképességüket elnyomva, túl nagy terhet vettek a vállukra.

Huxley könyve éppen azon a határon van, ami nálam az unalmas filozofálást az érdekes, olvasmányos regényektől elválasztja. Sok fontos egyéni és társadalmi problémát feszeget, például a pacifizmus és a háborúk konfliktusát, a demokratikus berendezkedés és a diktatúrák ellentétét, de akadnak olyan kérdések is, melyek a modern ember megszületésének alapfeltételei. Ilyen a vallások megtagadása a hedonizmussal és az individualizmussal szemben - vajon melyik "kifizetődőbb": elveink szerint élni és elveszíteni mindenkit, aki fontos nekünk, vagy feladni ezeket, és boldogan, de önámításban élni? A könyv szerteágazó cselekménye illusztrálja ezeket a filozófiai eszmefuttatásokat, és egyben több érdekes, jól kidolgozott karakter történetét is ismerteti. Sajnos nem túl "felhasználóbarát", nagy ugrások vannak térben és időben is, néha nehéz belőni, pontosan hol és mikor vagyunk, vagy éppen kiről is van szó. Viszont ha átvergődjük magunkat a homályos részeken, nagyon sok okos (és jól idézhető) gondolatot kapunk cserébe.

Orwell 1984-éhez nagyban hasonló könyv, ez is egy disztópia, egy negatív jövőt felfestő alkotás. A legnagyobb különbség talán a társadalom mozgatórugójában van: míg Orwellnél mindent a Nagy Testvértől való félelem szabott meg, a Szép új világ "lakói" a hedonizmus jegyében élik mindennapjaikat. Tobzódnak a drogokban és a szexben, de a káros következményeket már megszüntette a modern, fejlett technika: szülés és gondoskodás helyett "gyárak"-ban készülnek az emberek, ahol már egész kicsi koruktól "kondícionálják" őket arra, hogy melyik kasztba fognak kerülni - ezt a hipnopédiával érik el, vagyis a gondolatok manipulálásával. A kasztok is nagyon érdekesek: az Alfáktól, vagyis a társadalom csúcsától kezdve le egészen az Epszilekig, akik már-már állati értelemmel rendelkeznek, és a legalantasabb munkákat végzik. Mindenki elfogadja a helyzetét, munkáját, sőt nagyon is elégedett vele. Csak egyvalaki nem tudja elfogadni ezt a világot: a főhős, aki a civilizáción kívüli világból érkezett, teljesen más értékrenddel. Nekem egy fokkal jobban tetszett, mint az 1984, részben azért, mert kevésbé volt nyomasztó a hangulata, kevésbé volt hangsúlyos az elnyomás, a diktatúra motívuma, ami igazából csalóka mert a 101-es szobánál sokkal kifinomultabb módszerekkel hatnak az emberekre: elérik, hogy beletörődjenek sorsukba, sőt, eleve egy bizonyos munkára nevelik őket. Ez a rendkívül erős meghatározottság talán túlzásnak tűnik, de ha belegondolunk, hogy akár a mai oktatási rendszer is mennyire fenntartja a kialakult társadalmi egyenlőtlenségeket, mennyire konzerváló hatású, ismét csak aktuálisnak nevezhetjük ezt a művet is.

Golding regénye a Robinson Crusoe és A pál utcai fiúk furcsa, kissé morbid keveréke. Egy csapat angol diák egy lakatlan szigetre vetődik, ahol felnőttek nélkül először önfeledten vetik bele magukat a különféle kalandokba, élvezik a szabadságot, az önállóságot. Ám az események egyre komolyabbra fordulnak, lassan elfelejtik, mi a helyes, mi a rossz, és a csapat lassan megoszlik, sőt, egy gyerek marad a "jó" oldalon, aki ellen hajtóvadászatot indítanak. A gyerekek teljesen elvadulnak, kivetkőznek önmagukból, míg végül eljutnak a gyilkosságig is. Szerintem ifjúsági regénynek kicsit erős, bár fontos mondanivalója van: felfogható egyfajta társadalomkritikának is, hiszen pontos képet ad arról, hogy mi történik, ha egy közösség elveszíti az alapértékeit, megfeledkezik az alapvető erkölcsi normákról. A regény írásakor még élénken élt az emberekben az önkényuralmi rendszerek emlékezete, ezért akkor rendkívül sokkoló mű lehetett - jelentőségéből, aktualitásából mára sem vesztett sokat.

Orwell ez utóbbi munkája nem utópia, nem a jövőben játszódik, hanem nagyon is az (akkori) jelenben. Persze muszáj volt mégis valahogy finomítani, burkolni a társadalomkritikát, ezért Orwell egy modern állatmesét írt. A "mese" természetesen inkább felnőtteknek szól, mivel kemény következményekkel jár, ha állatok kezdenek ember módjára viselkedni. Márpedig ebben a könyvben ez történik: az állatok átveszik a hatalmat egy tanyán - pontosabban kivívják a függetlenségüket - és először békében, egyetértésben élnek, a fontos alaptörvényeket betartva (ezek mind arra irányulnak, hogy az állatok még véletlenül se váljanak hasonlóvá az emberhez). Mint ahogy az lenni szokott, kialakul egy elit csoport, akik "egyenlőbbek az egyenlőknél". A disznók nem végeznek fizikai munkát, a jobb ételeket ők kapják - mindezt azzal magyarázzák, hogy ők kemény intellektuális munkát végeznek a Major fennmaradásáért. A többi állat először némán tűri a zsarnokoskodást, de egyre többen zúgolódnak - őket megfélemlítik, elkergetik. Egy igazi önkényuralmi fészekké válik a Major, ahol minden kelléke megtalálható a diktatúráknak. A kezdeti nemes elveket addig csűrték-csavarták, amíg már csak a vezetői réteg érdekeit szolgálják. Mindent a Major felemelésének rendelnek alá - szóban, harsogó propagandával. Az ebből fakadó szenvedést, éhséget, minden rosszat egy külső ellenségnek tulajdonítják, egyre veszélyesebbnek festve le őt. Végül a legfőbb "tan" is megdől: a disznók kereskedni kezdenek az emberekkel, sőt vendégül is látják őket. Az utolsó kép a leghatásosabb: az embereket és a disznókat nem lehet megkülönböztetni! Ebben a jelenetben benne van az a kétélű kritika, amit Orwell illeti az emberiséget: egyrészt, bármilyen nemes eszme előbb-utóbb a hatalommal való visszaélés eszköze lesz, minden forradalom elveszti erejét, és átcsap valami teljesen másba, mint aminek indult. Másrészt, hogy éppen a disznók az a csoport, akik kiforgatják az állatok alapelveit, szintén egy durva allegória - éppen ezeket az állatokat vetjük meg leginkább. (Azonban elgondolkodtató az is, hogy valójában igen értelmes állatokról van szó.)

A társadalom-kritikai művek sorában a következő talán Orwell negatív utópiája (disztópiája) lehetne, mely egy tökéletesen totalitárius állam mindennapjaiba enged betekintést. Ebben a világban mindent és mindenkit a Nagy Testvér figyel (feltűnő a hasonlóság a mai valóságshow-kal, bár nem hiszem, hogy Orwellnek az lett volna a célja, hogy megteremtse ezek alapjait). Az emberek egyre kevesebb szót használnak (újbeszél), hogy ezzel is korlátozzák a gondolataikat. A regény főhőse először csak egy szürke átlagember, de egy nő (!) hatására szembeszegül a hatalommal, vagyis titkai, sőt magánélete lesz - egy rövid időre, majd a hírhedt-rettegett 101-es szobába kerül, ahol mindenkit a legsötétebb félelmével szembesítenek, hogy rábírják a dogmatikus elvek elfogadására és arra, hogy szeressék a Nagy Testvért - Smith sem tesz másként, elárulja szerelmét (ahogy Julia is őt), és ennyiben is maradnak. Orwell több, létező diktatúráról is mintát vehetett (Szovjetunió, náci Németország), az általa megteremtett világ magán hordozza ezen rendszerek közös vonásait: az egyéni szabadságjogok megsértését, a dogmatizmust, a kemény központi kontrollt és az általános bizonytalanság, bizalmatlanság érzését.

Lazábban ugyan, de persze ez a könyv is kapcsolódik a Holokauszt-témához. Itt a jelenkori Németországban játszódnak az események, éppen ezért sokkoló, hogy akár ma is képes egy karizmatikus vezető diktatúrát kiépíteni maga köré. Hogy ez a vezető a könyvben éppen egy tanár, az már csak a hab a tortán. Hihetetlen, hogy a fiataloknak mekkora szüksége van a csoporthoz tartozás érzésére, és arra, hogy ebben a sokak szerint túl liberális világban igenis megmondják nekik, hogy mit tegyenek. A németek nagyon komolyan veszik a toleranciára való nevelést, rendszeresen emlékeztetik magukat, hogy mi történt, mikor erről az alapértékről megfeledkeztek - és minden csak néhány kis lépéssel indul: saját név, kézjel... akkor kezdődnek a gondok, mikor a saját csoportjukat szembeállítják egy másikkal - ez történt a nácik esetében is, persze "nagyban". Szóval ez a regény (és a belőle készült film) egyfajta német vezeklésnek is felfogható. Érdemes megfigyelni, hogy Strasser 1981-ben írta a művét, nálunk viszont csak 2008-ban jelent meg: vajon csak most értünk meg rá? Vagy még most sem, csak a film miatt kapták fel a könyvet is? Hmm... Ami számomra a másik sokk-faktor volt olvasás közben, hogy a tanárok mekkora hatással lehetnek a diákjaikra. Ezt a hatalmas felelősséget felfogja-e egyáltalán egy tanár, amikor nyíltan politizál órán? Vagy amikor megtiltja a mobilozást, de az ő készüléke rendszeresen megszólal? Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni a hatalmas különbséget a film és a könyv között (nem érdemes mindig összehasonlítani őket, de most kivételesen fontos, mert csak a film megnézése nagyon torz képet alakítana ki), ami betudható a filmnézők szenzáció-hajhászásának és a készítők butaságának is, ugyanis csak nem tudták kihagyni, hogy valaki meghaljon a végén, ami az egész mondanivalót kisarkítja, mondván: minden ilyen diákszervezkedés halállal végződik, kell egy jó kis "wow" a végére, nehogy már csak úgy vége legyen ennek a történetnek, anélkül hogy bármi "látványos" dolog történne. Pedig a diákok felismerése, belátása lenne a lényeg, ami persze nem mérhető adrenalin-löketekben, de sokkal többet mond.

Csak nemrég fejeztem be a sorozat utolsó kötetét, ezért még eléggé a hatása alatt vagyok. Sajnos csak most vettem rá magam a könyvek elolvasására, amit már bánok, mert gyerekként-kamaszként sokkal jobban tetszett volna. Így is élvezetes volt, sőt, alig bírtam letenni (ami így, vizsgaidőszakban nem túl szerencsés), de azért mindig hiányzott valami. Természetesen tudom, hogy ezek gyerekkönyvek, viszont akkor az utolsó részek "12 éven aluliaknak nem ajánlott"-besorolása nem világos. Tény, hogy egyre komolyabbak, sötétebbek (és hosszabbak) az egyes részek, ahogy a szereplők egyre idősebbé válnak. Az első néhány rész még nagyon iskolás, sok benne az ismétlés, nagyon felhasználó-barát, de pont ezért néha kicsit unalmas is. Látszik az is, hogy mennyivel szűkebb a szereplők látóköre, még minden fekete és fehér. Később persze "beszürkül" a kép, ami nagyon jót tesz a történetnek. Ami különösen tetszik a sorozatban, az az angolsága - ez szerencsére a filmekben is megmaradt, Rowling szigorúan angol színészekre bízta a karakterek megformálását. Angol a helyszín, a kaják, a poénok - és bár ebben nem vagyok szakértő - de szerintem a mágia-mitológia nagy része is. Amit hiányoltam (főleg az utolsó részből) az az érzelmi szálak nagyobb hangsúlya - persze jórészt ennek köszönheti Rowling a fiú olvasóit - de nekem kellett volna még egy kis "love", és ha már itt tartunk, szex is, elvégre 17 éves fiatalokról beszélünk (vagy a varázslók ennyivel erkölcsösebbek lennének?)! A másik, az egy kicsit több "happy end-érzés", mert minden olyan gyorsan ért véget - puff! Voldemort meghalt, és puff! Harryék már a gyerekeiket küldik iskolába - azért a kettő között jó lett volna valami átmenet... Lényeg a lényeg: a gyerekeimnek biztos ajánlani fogom, az pedig, hogy ez egy kis fricska az egyháznak, még külön öröm...

Hogy lezárjam a Holokauszthoz köthető könyvek sorát, meg kell említenem egy olyan könyvet is, ami csak közvetetten érinti ezt a témát, vagyis nem jelennek meg benne áldozatok, elkövetők vagy segítők, de még csak nem is abban a korszakban játszódik - a "Szabadságírók" (gagyi saját fordítás, egyelőre nincs más - mondjuk ez is elgondolkodató...) tizenéves amerikai diákok, akiket más-más okokból (főként a bőrszín miatt, de vannak köztük ducik, szegények, és lányok is - ez is egy hátrányos helyzetű kategória), de egyöntetűen kiközösítenek, elutasítanak és bántalmaznak. Ők már ebbe az elutasításba nőttek bele, és el is fogadták ezt - ám ekkor kaptak egy új tanárt, Erin Gruwellt, aki megtanította őket, hogy ne törődjenek bele a sorsukba, harcoljanak ellene. Ez mind szép és jó, eddig egy giccses amerikai film sztorija is lehetne. Miért más mégis? Azért, mert működik. Azért mert azóta egy nemzetközi mozgalom nőtte ki magát az iskola falai közül. És azért is, mert a múltból táplálkoznak - és itt kerül a képbe a Holokauszt. Erin Gruwell a Holokauszttal állította párhuzamba a diákok megosztottságát, ellenségeskedését, ám azok nem is hallottak róla. Ekkor indult csak be igazán a fiatal, lelkes tanerő: először csak múzeumba vitte diákjait, majd naplókat íratott velük (ezekből készült a könyv) és végül még vendégeket is hívott: a Holokauszt túlélőit, köztük Miep Gies-t, aki Anne Frankot és családját is segítette. Mindezek hatására a diákok megtalálták helyüket a világban, merték hallatni a hangjukat, és változtatni. Miért jó a könyv? Mert tele van utalásokkal más művekre, ezáltal fogódzókat is ajánl. Mert nem "hitvallást" hirdet, nem akar téríteni, nem erőszakos - csak mutat egy másik lehetőséget, amivel bármely feszültségekkel teli társadalom élhet(ne). 

És hogy miért a Holokauszt? Nem tudom miért fogott meg ennyire ez a téma, amivel közelebbről egy szemináriumon találkoztam a multikulturális nevelés szakomon belül. Mi is hasonló utat jártunk be, mint Gruwell tanítványai, de nem indultunk ekkora hátránnyal - és nem is értünk el ekkora sikereket. (Vagy ennyire látványosakat, ki tudja?)