A jó és a gonosz örökös konfliktusára épülő, szimbolikus mű annyira univerzális igazságokat akart megfogalmazni, hogy végül teljesen semmitmondó lett. A "vajon minden ember gonosz, vagy akadnak még jók ezen a világon" kérdést sokan és sokféleképpen feltették már, de egyikük sem volt annyira gyáva mint Coelho, aki a valóságból térben és időben teljesen kiragadott történettel próbálta illusztrálni a problémát. Gyakorlatilag nem derül ki, hol és mikor játszódik az egész könyv, a szereplők java arctalan, egysíkú, csupán eszközök. A brazil szerzőnek nem volt mersze egy konkrét történelmi korszak vagy esemény köré rendezni a morális témázást, ahogy hiteles, kidolgozott karakterekre sem fecsérelte az idejét. Egyszerűen csak szereptípusok férceit pakolta egymás mellé (a konfliktust okozó idegen, a bölcs öregasszony, a kalandvágyó fiatal lány), és várta, mi lesz. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy semmi: az általánosságok puffogtatása és a vallásos maszlag ismételgetése közben szép lassan elfogynak az oldalak és véget ér a könyv. Hál'istennek.

A horror mestereként ismert szerző egy kevésbé elvadult, mondhatni visszafogott oldalát mutatta meg A holtsávban, ami ettől függetlenül izgalmas és érdekes olvasmánynak bizonyult. Carrie-hez hasonlóan Johnny Smith is különleges képességgel van megáldva (?), amit feltételezhetően fejsérülése okozott. Közel négy évet tölt kómában, mialatt addigi élete elhalad mellette: egykori szerelme férjhez megy, szülei megöregszenek, a világ nem állt meg. Miután magához tér, látnoki képességeire hamar fény derül, ami még inkább megnehezíti a visszatérést a normál kerékvágásba. Voltaképpen soha nem lesz képes visszatérni a balesete előtti önmagához, csöndes, elvonult életéből váratlan események sora zökkenti ki. Mélyen vallásos anyja furcsa küldetéstudatot hagy örökül léleklátó fiára, aki pénzszerzés helyett mások megsegítésére használja tehetségét. Emiatt azonban el is távolodik embertársaitól, akik becsülik és csodálják ugyan, de egyfajta óvatos távolságtartással is viszonyulnak hozzá. A regény végére Johnny is megérti: soha nem élhet már hétköznapi életet. 

A fordulatos történetvezetésen kívül King érdekes erkölcsi kérdéseket is feszeget, persze csak a maga felületes módján. A regény központi kérdése: "Ha visszamehetnél az időbe, és megölhetnéd Hitler, megtennéd-e?" Vagyis morálisan igazolható-e egy ember meggyilkolása egy vagy több másik ember megmentése érdekében? Megnyugtató választ nem kapunk, az író ügyes csellel bújik ki a válaszadás alól, a könyv végére pedig marad egy kis szomorúság, de megnyugvás is.

Érdekes élmény régi kedvenceket leporolni, újra elővenni, összehasonlítani az akkori véleményünket a friss benyomásokkal. Ha jól emlékszem, még hatodikban volt kötelező olvasmány Gárdonyi regénye, és egyszerűen imádtam, 5-6-szor biztosan elolvastam az elkövetkező néhány évben. Tetszett a pörgős cselekmény, a szimpatikus szereplők, a középkor romantikája várakkal, hősökkel és hősnőkkel. Magával ragadtak a minden érzékszervre kiható leírások, nevettem a várvédők vicces beszólásain.

A véleményem alapvetően azóta sem változott, inkább csak finomodott (az évek meg a rutin, ugyebár). Most már feltűnik, hogy a szimpatikus szereplők mindegyike magyar, az egész regény fekete és fehér, vagyis szinte minden magyar hősies, szerethető vagy vicces, míg a törökök mindegyike gonosz, buta vagy csúnya. Az ostrom leírása közben szinte állatként hivatkozik rájuk a szerző (betörték a pofáját, megragadta a mancsával, és egyebek). Nyilván megvan ennek is a maga pszichológiája: az ilyen "lények" meggyilkolása nem okoz akkora lelkiismeretfurdalást, nem számít akkora bűnnek. Ez az erkölcsi dilemma csak egyszer bukkan fel a könyvben, és elég kurtán-furcsán lett lezárva, mondhatni bután: a haza védelmében nem bűn embert ölni, és amúgy is Isten akarata az egész. Mivel a törökök is a saját istenük, Allah nevében támadják a várat (és az országot), joggal tekinthető ez két kultúra, két vallás összecsapásának, ahol mindkét fél meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről. Mivel Gárdonyi csak a magyar nézőpontot tárja elénk, így kissé hiteltelennek tűnik az egész sztori, hiszen nyilván az ellenfélnek is megvolt a motivációja a hódításra. És mielőtt még teli szájjal a szegény magyar nép védelmezésébe fognánk, emlékezzünk vissza a honfoglalás korára: tudtommal akkor mi voltunk a hódítók, mi irtottuk ki az itt élő népeket - de hát nem született regény, ami ezt az ő szempontjukból elmesélje.

A regény másik érdekes, mai napig ható tanulsága a magyarság kettősségének kisarkított leírása. Történelmi regényről lévén szó, a történet számos figurája valós személy, akik szinte hősökként emelkednek fölénk (Török Bálint, Dobó, Bornemissza). Tetteik, kimagasló erkölcsi fölényük elvitathatatlan, ahogy megkérdőjelezhetetlen az egri várvédők hősiessége is. Gárdonyi szinte fürdik a dicső cselekedetek, bátor akciók leírásában - csak egy dolgot "sunnyog el". Ha ennyi párját ritkító dalia alkotja a magyar népet, hogyan szakadhatott három részre az ország? Hogyan eshetett el Buda? Itt jön a kisarkítás rész: a hősi múlt képének megőrzése érdekében bizony elfelejtődik a tény, hogy nekünk magyaroknak úgy nemzeti szinten nem nagyon megy a politika vagy a diplomácia. Nagyszerű egyéni teljesítményekkel pedig már nem lehet kompenzálni a középszerű, saját hasznát leső többséget. Ráadásul nem elég, hogy három részre szakadt az ország, még a megmaradt harmadunkon is marakodtak, acsarkodtak az urak, akik valahogy mindig a segítő kézbe harapnak, és belekarolnak a gonosz szándékúba - szomorú tanulság ez, és végigtekintve a történelmünkön, úgy tűnik nem is igen okultunk belőle soha.

Az Útvesztő-trilógia első (!) előzménykötete narratív stílusában, brutalitásában nem okoz meglepetést, akinek tetszettThomas-ék története, ebben sem fog csalódni. Bennem az ilyen előzménykötetek olvasásakor mindig ott motoszkál a kisördög: vajon az író nem csupán meg akarta fejni még egyszer a jó pénzt hozó tehenét? Vagy esetleg tényleg olyan fontos mondanivalója volt a központi regénnyel kapcsolatban, ami szükségessé tette még egy kötet megírását? (Dashner esetében nem is csak egy előzménykönyvről beszélhetünk.) A regény befejezése után a fejőstehén felé tűnik elbillenni a mérleg.

Mi is történik a Halálparancs-ban? Kapunk egy garnitúra új szereplőt, akik közül egyik sem elég karizmatikus annyira, hogy meg lehessen kedvelni. Ezeket a karaktereket aztán szépen lassan elveszítjük, miközben a napkitörések által feldúlt új világban még egy népességszabályozó vírust is ledobnak közéjük. Van egy csomó akciójelenet, meg szenvedés (főleg fizikai), de az együttérzés hiánya miatt ezek is inkább csak idegesítőek, mint felkavaróak. Ráadásul a trilógiát ismerve nyilvánvaló, hogy happy end úgysem lehet a végén, hiszen akkor nem lett volna szükség Thomas-ékra, meg a Veszettre Útvesztőstül. Sokat a világégésről sem tudunk meg, néhány rövid epizód tárja elénk a pusztító katasztrófát, minden előzmény vagy tanulság nélkül. 

Mivel könyvek terén elég kitartó vagyok, mindezek ellenére feltett szándékom elolvasni a második előzménykötetet is, hátha nem lesz már több.

Bár a nagy sikerű könyvsorozat (eddig) valójában öt részből áll, úgy gondoltam, hogy az elsőként megjelent, szorosabb egységet képező három könyvvel foglalkozom együtt, az előzményköteteket majd külön-külön veszem górcső alá. Tehát az első három rész (The Maze Runner/Az útvesztő, The Scorch Trials/Tűzpróba, The Death Cure/Halálkúra) voltaképpen egy összefüggő, szó szerinti világégés utáni küzdelmes, nyomasztó történet egy csapat kamaszról. Egy rejtélyes cég mindenféle próbatételnek veti alá őket, így próbálva gyógymódot találni egy olyan vírusra, amit ők maguk terjesztettek el, és az emberiség nagy részét vérszomjas zombivá változtatta. A fiatalok számos fizikai, lelki és szellemi megpróbáltatáson esnek át, ám ne "Játék határok nélkül"-szerű feladatokra gondoljunk, a tét minden esetben a túlélés. Azon túl, hogy Thomas-nak és társainak életben kell maradniuk, el kell igazodniuk saját összezavart emlékezetükben, miközben gondolataikat és érzelmeiket is befolyásolni igyekszik a Veszett. Próbálnak rájönni, hogy kik is ők valójában, mi a céljuk az életben, és hova is tartanak - akárcsak a hétköznapi tinédzserek, azzal a különbséggel, hogy ők ezt mekizés helyett ádáz harcok közben teszik.

A trilógia tehát bővelkedik izgalmas jelenetekben, váratlan fordulatokban, aki odavan a letehetetlen, akciódús könyvekért, mindenképp olvassa el. Nekem a főhősök szenvedése túlzó volt, annyi traumán mentek keresztül, ami emberileg felfoghatatlan, és kissé hiteltelenné is teszi az egészet. Nem lehet ennyi mindenen átmenni maradandó lelki sérülések nélkül, hőseink azonban mindig felállnak, megrázzák magukat, és készek az újabb pofonra. Ezáltal elvesztik valódi, emberi jellegüket, és puszta tárgyakká válnak a cselekményben, akiket ide-oda lehet rángatni. Lehet, hogy pont ez volt a cél, és a történet is erről szól, de nekem így már nehéz szurkolni értük. Lehet, hogy a célközönség nem kíváncsi a lelki finomságokra, de a hasonló típusú Az éhezők viadalában valahogy sokkal jobban el lett találva ez az egyensúly, a filmes változatról nem is beszélve.

Egy korai Murakami-zsenge, ami már magán hordozza a későbbi klasszikusok stílusjegyeit. Bár terjedelmében jóval rövidebb műről van szó, és maga az író sem tartotta sokra, azért már körvonalazódnak a szerző jellegzetes témái is. A cselekmény eseménytelen, mondhatni semmi rendkívüli nem történik, de a felszín alatt érezzük, hogy azért mégis. A főszereplők - egy névtelen narrátor egyes szám első személyben, és egy Patkány nevű E/3-ben - mindketten magányosak, különcök, akiknek nehezére esik beilleszkedni a társadalom "normális" rendjébe. Látszólag cél nélkül léteznek a világban, miközben furcsa dolgok történnek velük (beköltözik hozzájuk egy ikerpár, egy elveszett flipper nyomába erednek).

Murakamiban az a csodálatos, hogy ilyen látszólag teljesen érdektelen eseményeket, szürke figurákat, hétköznapi jeleneteket is úgy tud megjeleníteni, hogy egy percig sem unatkozunk, Magába szippant ez a különleges világ, ahol már egy ilyen korai regényben is felbukkannak a későbbi visszatérő motívumok: a tenger, az eső és a macskák.

Egy újabb félbehagyott könyv... körülbelül az egyharmadáig bírtam, de annyira nem esett jól a lelkemnek, hogy inkább nem kínoztam magam vele tovább. Az Amerikai psycho ehhez képest egy tündérmese volt, és akkor még nagyon enyhén fogalmaztam. Nem tartom magam különösebben prűdnek, sőt, szeretem, ha egy könyvben pikáns fűszerként megjelenik az erotika, a szexualitás - de ha az alapvető hozzávalók helyett egy étel csak és kizárólag fűszerekből áll, az bizony gyomorrontást eredményez. 

A kerettörténet egy nagyon eltorzított, a végletekig romlott Dekameron-klisé: egy csoport férfi, nő és gyerek elzárkózik egy kastélyba, és mindenféle történetekkel szórakoztatják egymást. Míg azonban Boccaccio könyvét átjárja a humanizmus pozitív életszemlélete, addig Sade márki az emberi brutalitás és lealjasodás példáit tárja elénk. Undorító, naturális részletek, vulgáris nyelvezet és az emberi lények tárgyiasítása - ezek a botránykönyv fő jellegzetességei, amit a közepétől már csak vázlatos formában állított össze a márki. A négy főszereplő aprólékos gonddal szervezi meg a kastélyban töltött időszakot, "meghallgatásokon" válogatják ki a legmegfelelőbb alanyokat alantas céljaikhoz, akiket nem is vesznek emberszámba. A márki képmutató módon szól ezekről a kifacsarodott ízlésű lényekről (embernek nem szívesen nevezném őket), látszólag elítéli tetteiket, ám vajmi keveset foglalkozik azokkal az ártatlan áldozatokkal, akik csupán mint eszközök jelennek meg ebben a borzalmas történetben. Nem is várhatunk többet egy olyan szerzőtől, akinek nevéből származtatjuk a szadizmus szavunkat...

Egy szó mint száz, bár a könyv ismertetője szerint el kell tudnunk vonatkoztatni a förtelmes jelenetektől, és meglátni benne "a rokokó világ túláradó szexuális fantáziáját", az akkoriban élt emberek iránti tiszteletből ezt inkább mégsem tenném. Pozitív végkicsengésül csak egy észrevétel: Sade márki műve talán árnyalja a mai, modern társadalmat övező, eltúlzott szexualitásra vonatkozó nézeteket.

A 20. század történelmét bemutató hatalmas ívű regényfolyam befejező részéhez értünk, valahol a 60-as években vesszük fel a fonalat és az epilógus 2008-ba repít bennünket. A világ óriási változáson megy át ezalatt a pár évtized alatt: épphogy elkerülünk egy harmadik világháborút, Amerika és a Szovjetunió őrült atomversengésbe kezd, felépül a berlini fal, az afroamerikaiak kiharcolják az egyenjogúságukat, végül megroppan a rettegett Szovjetunió hatalma Európában. Kitalált főhőseink olyan ikonikus személyek körül forognak, mint Martin Luther King, John F. Kennedy, Nixon, Brezsnyev, Hruscsov vagy Gorbacsov. A magyar olvasónak külön csemege Németh Miklós felbukkanása és a magyar-osztrák határ megnyitása a Vasfüggöny megszűnése után.

A regény számos ponton elgondolkodtatott, amikor épp nem azon igyekeztem, hogy az első két kötetben (A titánok bukása, A megfagyott világ) megismert családokat rekonstruáljam. Számomra még mindig döbbenetes, hogy egy ember döntése, befolyása mekkora hatással lehet mások életére - sajnos legtöbbször a negatív irányba. Elgondolkodtató az is, hogy az első és a második világháborúhoz képest mennyivel kifinomultabb eszközökkel tudunk szenvedést okozni embertársainknak. Nincs már szemtől-szembeni küzdelem, nincsenek kivégzések, simán csak lebombáznak egy területet anélkül, hogy az "ellenségnek" arca lenne. A belső ellenségeinket sem zárjuk már táborokba, hanem simán csak nem engedjük őket elutazni, vagy munkát vállalni. Ez az arctalan, közvetett hadviselés gyakran kegyetlenebb megoldásokhoz vezet, és persze kisebb lelkiismeretfurdaláshoz az elkövető részéről.

Follett pozitív végkicsengéssel írta meg a trilógia befejező részét, főhősei végül mind megtalálják a helyüket a világban, sokszor elképesztő utat bejárva. A Kelet-Berlinből megszökő kamaszfiú amerikai rocksztár lesz, az egyedülálló fekete anya végignézheti, hogyan szerez diplomát a fia, majd ugyanez a fiú egy küzdelmekkel teli élet végén tanúja lehet Barack Obama beiktatásának, amit könnyes szemmel néz végig. Megható, felemelő pillanatok ezek, mind azt üzenik, hogy igenis szembe lehet szállni a történelem folyásával, sőt, más mederbe is lehet azt terelni. Aztán az ember elolvassa a híreket Trumpról, Putyinról, Észak-Koreáról, és rájön, hogy Follett bizony túl nagy bizalmat szavazott meg a jövő társadalmának.

Az amerikai szerző saját örömére megírt, tanulságos kis epizódokból álló kötetét olvastam legutóbb. Az első két rész (Kisasszonyok, Jó feleségek) után valószínűleg képtelen volt elhagyni karaktereit, ezért inkább továbbszőtte történetüket. Pontosabban tovább foglalkozott velük - történetről, cselekményről már nem igazán beszélhetünk. Alcott lubickol az általa teremtett ártatlan, idillikus világban, de mintha csak arról írna, amihez kedve támadt. Az oktató-nevelő jelleg fokozódása látszódik a rövid kis epizódokban, amik egytől-egyig valamilyen tanulsággal zárulnak. ("Hmm... lássuk csak, a gyerekek még nem tanulták meg, hogyan dolgozzák fel családtagjuk elvesztését, nosza, nyírjunk ki egy szereplőt!") 

Az, hogy a könyv elnyeri-e valakinek a tetszését, szerintem nagyban hangulatfüggő. Engem jó pillanatban talált, a kedves, már-már szirupos jelenetek "átjöttek", nem éreztem őket soknak - csak egy picit. Valóban remek lehet ilyen körülmények között felnőni, és felnőttként pedig rátalálni a hozzánk tökéletesen illő, kielégítő hivatásra. Szuper dolog, ha a fiatalokat ennyire okosan támogatják, ennyi szeretet veszi őket körül, és ők ennek tudatában is vannak, és még hálásak is érte. A hibákat megbocsátják, kijavítják, tanulnak belőle. Túl szép? Nyilván, de ha ennek a felét is hasznosítani tudjuk saját életünkben, már közelebb hoztuk romlott világunkat Alcott idilljéhez.

Nem volt egyszerű menet Rushdie regénye, de talán merhetem azt mondani, hogy megérte. Azért a nagy bizonytalanság, mert nem teljesen tisztult még le bennem, mit is akart elérni ez a könyv. Szokás szerint annyi motívum, szereplő és epizód vonult el a szemem előtt, hogy csak kapkodtam a fejem, és nem egyszer el is veszítettem a fonalat. A fő cselekményszál kibontakozása közben Rushdie megkapargatja a Holokauszt-témát, a II. világháborús eseményeket, az indiai-pakisztáni konfliktust és Kasmír kényes helyzetét. A történelmi-földrajzi utazgatás közben "egymásnak ereszt" keresztény, zsidó, muszlim és hindu karaktereket, azok teljes kulturális-vallási pakkjával. Ha mindez nem lenne elég, nemcsak időben és térben ugrál, hanem a valódi és a mitologikus világ között is. 

Mindez egy lenyűgöző, színes kavalkádot eredményez, amiben a viszonylag egyszerű történet is átértékelődik, plusz jelentéssel bővül. A szerelmi bánat és csalódás bosszúvággyá alakul, elhibázott döntések miatt életek mennek tönkre, látszólag értelmetlenül. A sok szenvedés, kín és keserűség mellett azért megtaláljuk a szeretet, barátság és jóság nyomait is, ezért a végső benyomás könyvről nem lesz teljesen negatív.

Az Emma után fenntartásokkal vágtam bele egy újabb Jane Austen-kötetbe, ugyanis a címszereplő annyira ellenszenvesre sikerült, hogy alig tudtam végigkínlódni a regényt. Szerencsére erről most szó sincs, a két testvér, Elinor és Marianne bár kissé idealizáltak, közel sem olyan idegesítőek, mint Emma. Közrejátszik ebben nehezebb sorsuk (azért ne gondoljunk tragédiára, szegényeknek öt hálószoba helyett csak három jutott a házukban), és szerelmi csalódásaik. Nagy reményekkel telve vesznek részt a társasági életben, de bimbózó kapcsolataikra hamar árnyék vetül. Ez csak azért kínos, mert Austen idejében a hölgyek nem válogathattak sokáig kérőik között: az első szimpatikusabb úrral meg kellett kötni a frigyet, különben még könnyűvérűnek tartották volna őket. Megismerkedni ráértek az esküvő után, különben is a házasság inkább gazdasági fogalom volt, semmint romantikus kapcsolat. Bármennyire forradalmi volt is Austen érzelmeken alapuló párválasztása, a piszkos anyagiak még így sem maradhattak ki a számításból. Az imádott férfi jellemzése tömören így nézett ki: magas, művelt és évente X ezer fontot hoznak a birtokai. Bizony a vagyon házasodott a vagyonnal, és a kölcsönös szimpátia csupán szerencse kérdése volt.

A regény egyébként pont olyan, mint egy csésze langyos tea (ahogy Austen többi műve is): semmi túlzás, vagy elragadtatott érzelmek, netalán durva jelenetek. Egy-két kevésbé kiszámítható fordulattól eltekintve a cselekmény nyugodtan, szép csendben csordogál a végkifejlet felé, ami szintén nem katartikus beteljesülés, hanem inkább a szereplők békés elengedése. A két nővér persze megtalálja a boldogságot, de nem a szőke herceg mellett, és nem is kacsalábon forgó palotában. Csendes, egyszerű boldogság ez, amivel persze sokan kiegyeznének.

Egyértelműen az eddigi leggyengébb kötet Rice vámpíros sorozataiból, valahogy Lestat nélkül nem az igazi... Az írónő elkövette azt a "hibát", hogy egy olyan meghatározó és erős karaktert hozott létre, akinek hiánya a többi rész rovására megy. Hamar rájött tévedésére, mert a következő könyvekben visszahozza fővámpírját az események középpontjába. Na de itt most be kell érnünk Vittorio-val, aki fiatal, szép és művelt, aki természetesen sokat szenved, és akiből így vagy úgy, de végül úgyis vámpír lesz, és akinek ez persze nagyon rossz. Röviden össze is foglaltam egy Lestat nélküli Rice-könyv sablonját, amihez kárpótlásként csodás díszletet nyújt a reneszánsz Itália. Az írónő mestere a szépséges leírásoknak, a mesés ruhák és ékszerek, a pazar paloták, a gyönyörű és egyszerre rémséges vámpírok jellemzésekor bőkezűen szórja a mellékneveket és jelzőket.

Talán ő maga is érezte, hogy ez így azért kevés lesz, így hát beemelt a cselekménybe néhány angyalt is, ami egyébként jelzi már érdeklődésének változását is, életművének későbbi köteteiben többször fordul a sötét helyett a "világos" oldal felé. Természetesen a fent leírtak ellenére azért élvezetes könyvvel van dolgunk, inkább annyi történt, hogy az előző részek annyira magasra tették a lécet, amit nem sikerülhet mindig megugrani. Az Alkonyat-förtelmekre még így is fényéveket ver, de a hűséges és kitartó Vámpírkrónikák-rajongóknak ennél azért több kell.

Egy rövidebb mélyrepülés után a kanadai írónő ismét elkápráztatott zseniális stílusával. Mint azt már megszokhattuk tőle, ezúttal is nők vannak a cselekmény középpontjában, a férfiak csak mellékszereplőkként tűnnek fel. Három nő sorsát követjük nyomon, akiket összeköt a közös "ellenség", a gyönyörű és gonosz Zenia. Mindenkit átver, mindenkinek rátapint a gyenge pontjára, és kedvére tesz tönkre életeket. Miközben rendkívül bosszantó hazugságait olvassuk, megismerjük a három, egymástól teljesen különböző főhős életét. Az intellektuális Tony, a spirituális Charis és a karizmatikus Roz egész gyerekkora és felnőtté válása rajzolódik ki előttünk, minden örömével és bánatával. 

A regény erősségét ezek a leírások jelentik, Atwood érzékletesen tárja fel a szülő-gyerek kapcsolatok különféle mintázatait. Karakterei mélyek, kidolgozottak és valahol mindenki magára ismerhet bennük. Tökéletesen megvilágítja, hogy a nők viszonya a szüleikhez (különösen az anyjukhoz) milyen hatással van a későbbi kapcsolataikra. A gyerekkorban szerzett sérülések elkísérik őket a párválasztásnál is, és megállapodott, családos emberként sem múlnak el nyomtalanul. Ezekbe a sebekbe hint sót könyörtelenül Zenia, a manipulatív főgonosz, akinek elvetelmültségét a három nő fel sem fogja igazán. Naivitásuk, jóhiszeműségük szinte már megmosolyogtató, ám annál jobban sajnáljuk őket, mikor csalódniuk kell. Zenia nem csak a gyenge pontok megtalálásában tehetséges, mesterien használja ki a társadalmi konvenciókat is, hogy zavarba ejtse áldozatait. 

Persze ekkora gonoszság őt is felemészti, és mikor már azt hinnénk, hogy valamiféle földöntúli démon, kiderül róla, hogy ő sem sebezhetetlen. A könyv spirituális vonalon is értelmezhető, Zenia talán nem is volt valódi személy, csupán a három szereplő félelmeinek, gyengeségeinek kivetülése, amit legyőzve jobb, teljesebb emberré válhatnak.

Nosztalgikus érzések rohanják meg az embert, ha belelapoz Fekete István regényébe. Igaz, hogy én berek helyett "csak" a nagymamám házáig jutottam el a nyári szünetekben, de pontosan emlékszem a gondtalan, semmittevős napokra és a végtelennek tűnő szabadságra. Főhősünk, Ladó Gyula Lajos (alias Tutajos) is hasonló örömök elé néz, ráadásul a várostól távol, az érintetlen természetben töltheti ezt az időt. Igazi álomvakáció ez egy 13 éves fiúnak, számos kalanddal és kihívással, aminek végére az esetlen kamasz teljesen kicserélődik. 

Ebben a romlatlan és ártatlan világban kedvére kalandozhat, a felnőttek óvó tekintete csak a háttérből kíséri lépteit, bár a fontos dolgokat a saját kárán tanulja meg. A bölcs Matula, a harsány István bácsi és az aggódó Nancsi néni mellett legnagyobb tanítómestere a természet. Szép lassan, Matula keze alatt megérti a szigorú, de igazságos szabályokat, ráébred arra, milyen kényes az egyensúly, amit az emberi beavatkozás könnyen felboríthat. Jellemformálónak bizonyul ez a két hónap a berekben, a fölösleges udvariaskodás, az üres fecsegés és kérkedés helyett Tutajos és barátja, Bütyök megtanulják, mi az egyenes beszéd és az őszinteség. Döntéseikben körültekintőek, tetteikben megfontoltak lesznek, így a szeptemberi iskolakezdésre már  két fiatalember tér vissza a fővárosba.

Nem biztos, hogy pont nyaralás előtt kellett volna elolvasnom ezt a könyvet. Pedig az elején tökéletes választásnak tűnt, egy párocska kalandjai egy idegen városban, gondtalan semmittevés, rácsodálkozás a helybéliek szokásaira. Aztán az események egyre furcsábbak lesznek, és valami baljóslatú hangulat kezd eluralkodni a történeten - az utolsó jelenetekből ítélve nem is alaptalanul.

Mindeközben azért élvezhetjük McEwan csodás leírásait főhősei kapcsolatáról, akik szinte elfelejtik, hogy ők voltaképpen két külön személy. Gyönyörű, meghitt pillanatokat élnek át, és olyan közel engedik magukhoz a másikat, ami szinte már ijesztő. Talán ez az egymásba fordulás teszi őket sebezhetővé, és naivvá, nem veszik észre a rájuk leselkedő veszélyt. Olyan könnyen sodródnak az eseményekkel, hogy az ember legszívesebben felkiáltana olvasás közben: Ne menj vele! Tűnjetek onnan! - de mindhiába. 

A meghitt szimbiózis mellett a jellegzetes angol udvariasság és jóhiszeműség sem engedi, hogy hőseink az események irányítóivá váljanak. Képtelenek ellentmondani vendéglátóiknak, nehogy kínos helyzetbe kerüljenek, illetve fel sem tételezik, hogy ártó szándékkal közelítsen feléjük bárki is. Ez két tényező végül tragikus véget vet nyaralásuknak, ami után már semmi sem lesz ugyanolyan többé.

A kötet címe alapján egy tudományos alapokon nyugvó kronologikus áttekintést vártam varázslókról, babonákról és parajelenségekről. Ehhez képest kaptam egy óriási szöveghalmot, ami a témához illően homályos volt, és Fónagy telepakolta kibogozhatatlan mondatokkal és gondolatmenetekkel. Szerencsére még így is érdekes volt, bár máshogy, mint amire számítottam.

A logikus megszerkesztettség és racionális okfejtés helyett a könyv egy rég letűnt világrendbe engedett betekintést, egy olyan szemléletbe, ahol varázslat és valóság összeolvadt a hétköznapokban is. Nem gúnyolja elődeinket hiszékenységükért és tudatlanságukért, sokkal inkább vágyakozva tekint vissza rájuk, akik még birtokoltak valamiféle ősi tudást. A modern tudományok a felvilágosodástól kezdve egyre inkább a háttérbe szorították a mágiát, de teljesen kitörölni nem tudták az emberek lelkéből. Még manapság is szükségünk van a csodára, a megmagyarázhatatlanra, bár a tudomány szigorú szabályai egyre szűkebb területet engednek csak az ilyen "babonáknak". 

Ehhez a nosztalgikus hangvételhez jönnek még az irodalmi és történelmi utalások, és mire észbekapnék, a mágia már-már a bölcsészet segédtudományává emelkedik. Tény, hogy csak az idén olvasott regények közül nem egyben történt utalás az alkímiára vagy a kabbalára, amiről eddig csak annyit tudtam, hogy követői piros cérnát hordanak a csuklójukon. Fónagy könyve fényt derít a titkos testvériségek, a sötét tudományok világára is, bár ez a fény igencsak szűrt - a mágiának a félhomály áll csak jól.

Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szívünk:

a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.

/Babits Mihály: Húnyt szemmel/

Hű, ez gyorsan megvolt! A francia szerző tömör, egynapos (eddig tart elolvasni) regénye mégis számos kérdést vetett fel bennem, hosszú idő óta először kellett jegyzetelnem. Klasszikus műveket szokás az "örökérvényű" jelzővel illetni, ami nem jelent mást, mint hogy a témaválasztás vagy a mondanivaló minden korban aktuális. Egy kortárs könyvnél ez az aktualitás persze szinte nyilvánvaló, jelen esetben az idő majd beigazolja vagy éppen cáfolja Houellebecq jövőképét. A Behódolás ugyanis egy politikai disztópia a 2022-es francia választásokról és az azt követő eseményekről, annak krónikája, hogyan veszi át az ország irányítását egy iszlám párt.

Az európai menekültválság és az egész multikulturális feszültség idején igazán belevaló dolog ilyen témát választani, bár nyilván marketinges megfontolások is voltak a háttérben. Houellebecq egy politika iránt abszolút közönyös irodalmár szemén keresztül mutatja be a történéseket, így azok anélkül is követhetők, hogy a francia belpolitikában járatos lennék. Ismert és valóságos személyek (Sarkozy, Hollande, Le Pen), valamint kitalált figurák versengenek befolyásért, hatalomért, zajlik a helyezkedés, koalíciók köttetnek és bomlanak fel. Aztán hogy-hogy nem fegyveresek támadják meg a szavazóhelységeket, a választásokat felfüggesztik. Az ország hallgat és vár - majd minden visszatér a "normális" kerékvágásba, csakhogy a Muzulmán Testvériség maga mögé állította a pártokat és a szavazókat is. Gyökeres és azonnali változások kezdődnek, amik rendkívül könnyen "átmennek" a közvéleményen. Főhősünk, a középkorú, értelmiségi férfi a társadalom csak egy kis szegmensére lát rá, de a hatás itt is elképesztő: a nőket elbocsátják munkahelyükről, a lányok nem járnak többé rövid szoknyában, engedélyezik a többnejűséget.

Ez a gyors és szinte problémamentes átállás mindjárt könnyebben érthető, ha a férfiak perspektívájából nézzük (ami az iszlám esetében az egyetlen létező perspektíva). Többségük csak akkor tarthatja meg az állását, ha áttér az iszlám hitre - ha nem, semmi gond, korai és rendkívül kedvező nyugdíjazással megválnak tőle - ki utasítaná ezt vissza? Ha megtér az igaz hitre, még jobb, fizetését megháromszorozzák, és odaadó, csodaszép fiatal lányok közül választhat magának feleségeket. Ehhez csak népszerűsítenie kell új vallását, és tógában megjelenni hivatalos eseményeken - mi sem egyszerűbb. Eszerint a muszlim térhódításhoz a férfiak farkán meggyőződésén keresztül vezet az út.

Nyilvánvaló, hogy Houellebecq-nek nem az volt a célja, hogy minél hitelesebb és részletesebb képet adjon egy ilyen mértékű társadalmi átalakulásról. Ő pusztán egy átlagos francia férfi lehetséges kétségeit és kérdéseit akarta megmutatni egy ilyen politikai-kulturális fordulat esetén, egyszersmind feldobta a labdát Európa közvéleményének és politikusainak. Mi pedig láthatjuk milyen a történelmi változásokat a saját bőrünkön megtapasztalni.

A regény főhőse egy újabb gondtalan olasz uracska, aki jó dolgában a makarónis tál fölött a lét nagy kérdéseiről elmélkedik. Mivel egyéb problémája nincs, ezért kreál magának: egy nap a tükörben nézegeti magát, mire a felesége megjegyzi, hogy igen, minden szép és jó, csak az orra ferde egy kissé. Ebből a kijelentésből aztán olyan filozófiai magasságokba elmélkedi magát emberünk, hogy még a saját létét is megkérdőjelezi. Vajon hogyan látják őt a körülötte lévő emberek, és ezek közül melyik a valódi Vitangelo? Lehet, hogy nem is az, akinek saját magát gondolja? Vagy éppen személyisége mindazokból a képekből áll össze, amiket mások látnak belőle? Esetleg ezeken a kivetüléseken felül van egy igazi, senki által sem ismert Vitangelo? 

Választ persze nem kapunk, hogyan is kaphatnánk, amikor a könyv lényege éppen a végtelenített filozofálás, minden konkrét végeredmény nélkül. A századelő olasz irodalmának tipikus témája ez, Mattia Pascal és Zeno ugyanígy önmagukba fordulással és saját fontosságukba vetett rendületlen hittel ütötték el idejüket, míg mások dolgoztak, szórakoztak, vagyis egyszerűen csak éltek. Svevo és Pirandello ugyanabban a téveszmében írták meg könyveiket, nevezetesen, hogy a saját magunkon való elmélkedés és személyiségünk elemezgetése önmagunkon kívül másokat is érdekelhet.

John Fowles-ról most már egyértelműen kiderült, hogy regényei többségét egy gondolat illusztrálására írja meg. Szívesen adja szereplői szájába saját nézeteit, alaposan körüljárva az adott kérdés minden oldalát. Ezúttal egy történelmi fikcióba ágyazza vallásról alkotott elméletének pro és kontra érveit, egyszersmind betekintést ad az 1700-as években élt emberek gondolkodásmódjába. Ráadásul a cselekményt csak közvetve, a szereplők elmondásából ismerhetjük meg, mivel a regény 90%-a egy kihallgatáson játszódik. Klasszikus fogás: vajon ki mond igazat, mi is történt valójában – soha nem fog kiderülni.

A szereplők voltaképpen egy-egy érv képviselői csupán, ezért sablonosak, nem valósághűek. Az egész sztori homályos és közömbös, ráadásul teljesen tagolatlan. Fowles néha még ki is szól az olvasóhoz, mintegy kommentálva a karakterek tetteit, az adott kor szellemiségébe ágyazva azokat. Végül a történet teljesen abszurd, szinte sci-fi-be illő fordulatot vesz, ami bár feldobja az egyhangú narratívát, egyáltalán nem illeszkedik a regény többi részéhez.

Amit Fowles A francia hadnagy szeretőjében még érdekesen és olvasmányosan meg tudott oldani (azaz a cselekményt egy-egy történelmi időszak eszmerendszerének illusztrálására használni), az későbbi regényében már csak nyögvenyelősen sikerül.

Egy újabb könyv, amit egyszerűen képtelen voltam végigolvasni - pedig tényleg mindent megpróbáltam - és egy idő után már nem is akartam eljutni az utolsó lapig. Egy 1200 oldalas kötetnél ha a 300. oldalig nem történik semmi meggyőző, akkor már nem is fog, nekem pedig túl hosszú az olvasmánylistám ahhoz, hogy reménytelen könyvekre pazaroljam az időmet. Amit Dickens korában (viktoriánus kor, amikor nagy szemérmességükben még a zongora lábát is elfedték) érdekes történetnek, kalandos sztorizgatásnak tartottak, az manapság egyszerűen nem üti meg az átlag-olvasó ingerküszöbét. Eredetileg folytatásos regényként jelent meg egy újságban, így adagolva talán fogyasztható volt, de hát ki lehetett kíváncsi a következő részre, amikor a főhős legnagyobb problémája, hogy a lovaskocsi kereke csúnya nyomot hagyott a murvában? Egy borzalmasan vontatott, érdeketelen történetről van szó, ami annyira széttagolt (Dickens remek ötletnek tartotta a fő szálat "rövid" epizódokkal megszakítani, amiknek semmi köze sem volt a cselekményhez), hogy képtelenség volt élvezettel olvasni. A témaválasztás a másik förtelem: egy végrendelet körüli civakodás, különféle bírósági ügyekkel tarkítva, teleszórva ügyvédi anekdotákkal. Ráadásul minden mellékszereplőt olyan alapos gonddal ír körül Dickens, mintha legalábbis körülötte forogna a cselekmény egésze. Teszi ezt persze angol úriember módjára, vagyis finomkodva, udvariaskodva, a negatív jelzők óvatos kerülésével - színtiszta unalom. Értem persze, hogy Dickens volt a maga korának szószólója, a társadalmi problémák megjelenítője, ehhez pedig elengedhetetlen a különféle sorsú emberek bemutatása, de ilyen stílusban lehetetlen őszinte képet tárni az olvasó elé. Nyilván az otthonuk magányában unatkozó, állig begombolkozott úrhölgyeket kielégítette (juj!) ez a hamis korrajz, de hát ők sosem olvastak Zola-t. 

Bár az írónő a kedvenceim közé tartozik, és szinte bármilyen műfajban tudna alkotni, mégis az az érzésem, hogy ezt a regényt bizony összecsapta. A nagy sikerű Gubancrom folytatása hozza a kötelező műfaji elemeket, amiket egy ifjúsági fantasy-től el lehet várni, de hiányzik a jól megalapozott cselekmény és a szereplők mélyebb motivációja, amitől az egész kissé légből kapottnak tűnik. Egy fantasy számomra akkor hiteles, ha el tudja hitetni velem, hogy az érdekes díszletek között a sok furcsa szereplőt végiggondolt és logikus szálak mozgatják. Ha ez nincs meg, akkor az egész csak egy sémára összepakolt katyvasz, ami ráadásul nevetségessé is válik egy idő után. 

Winterson regényénél ez azért különösen fájó, mert minden adott volt ahhoz, hogy egy remek történet kerekedjen ki belőle: a 17. századi London színes-szagos valósága, a mágikus elemek és az angol mesefigurák egyedi keveréke vagy a kedves, szerethető karakterek - és valahogy mégsem állt össze egy kerek egésszé. Hiába bukkant fel a Gubancrom főhőse, hiába próbált az írónő az előző rész sikeréből meríteni, ezzel inkább kihangsúlyozta, hogy a második részben nem tudott semmi újat kitalálni, és lényegében ugyanazt a történetet olvashatjuk, csak más körítésben.

A tanulság legyen annyi, hogy annak, aki maradandót szeretne alkotni, és nem egy felejthető, egyszer olvasható ujjgyakorlatot, annak nem elég meglovagolni az éppen aktuális irodalmi trendeket.

A nagy lélegzetvételű regények között megkönnyebbülés lesz egy novellát is olvasni - gondoltam magamban, mikor az e-könyv olvasón kiválasztottam Lindqvist művét. 30 perc múlva kissé zavarba esve zártam le a kütyüt - ennyi lett volna az egész? De hát csak most kezdtem bele! Hol marad az elmélyülés, a szereplők kiismerése, valamiféle kapcsolat kialakítása? Nos, úgy tűnik egy novella esetében sehol. Persze ez nem feltétlen probléma, hiszen így az írók sokkal szabadabban kísérletezhetnek egy olyan ötlettel, ami lehet hogy nem lenne elegendő egy 4-500 oldalas regényhez. Különösen, ha egy olyan stílusú író fejéből pattan ki, aki a "skandináv Stephen King"-ként szokás emlegetni. Lindqvist ezúttal sem tesz mást, mint főhősének belső démonait megjelenítve, megmagyarázhatatlan eseményeket felsorakoztatva borzongat bennünket, csak most éppen egy rövid kis epizód erejéig. Nem kötik őt egy regény felépítésének kritériumai, vagy a belső logika kívánalmai, sőt mégcsak magyarázatot sem kell szolgáltatnia a furcsa esetre. Megtörtént, elolvastuk, borzongtunk kicsit, majd elfelejtettük - és ennyi.

A sorozat időrendben második része, bár először ezt vetette papírra Lewis. Ez a legismertebb és legtöbbet idézett rész is egyben, a híres filmfeldolgozás is itt kezdődik. Megismerjük a Pevensie-testvéreket, Tumnus-t és persze újra találkozunk Aslan-nal és Jadis-szal, a gonosz varázslónővel. Ahogy azt már az első részben is észrevehettük, Lewis szimbólumok egész tárházát zúdítja az olvasóra, merítve számos kultúrkörből és vallásból. Szerencsére nem komolykodja túl a dolgot, egész jól sikerül eltalálnia az egyensúlyt a humoros és akciódús epizódok között. Kedves, barátságos stílusa miatt az az érzésünk támad, mintha csak nekünk mesélne, akárcsak a szüleink gyerekkorunkban. Bár a kis könyv nem mondható fajsúlyosnak abból a szempontból, hogy csak röviden érint fontos kérdéseket, ebben a terjedelemben nem veszi el a gyerekek kedvét sem az olvasástól, mégis elgondolkodtatja őket. Önzetlenség, elfogadás, őszinteség - mind olyan értékek, amelyek ma legalább olyan fontosak, mint Lewis korában.

Meglepően modern világszemlélet jellemzi ezt a 14. századi történetgyűjteményt, ami nem is csoda, hiszen a humanizmus és a reneszánsz bölcsőjéből, Italiából származik. A vicces, szarkasztikus, sőt néhol kimondottan erotikus történetek a földi örömöket hangsúlyozzák az eddig uralkodó szigorú vallásos buzgalommal szemben. Már nem a túlvilági üdvözülés lebeg az emberek szeme előtt, mikor döntéseiket meghozzák, sokkal inkább a pillanat nyújtotta élvezet, a sokszor kilátástalan jövőbe tekintés helyett a jelenre fókuszálnak. Emiatt természetesen rengeteg meggondolatlanságot követnek el, amiért nem marad el a büntetés sem. A reneszánsz ember viszont ahelyett, hogy a felsőbb hatalmak kezébe helyezné sorsát, vállalja a felelősséget tetteinek következményeiért, és rövid földi életének teljhatalmú irányítójává válik. Ennek hatására a merev társadalmi viszonyok is lazulni látszódnak, hiszen sokan már nem fogadják el "eleve elrendelt" helyzetüket, és igyekeznek előrébb jutni a ranglétrán. Persze ez a mobilitás csak a szabad férfiakra vonatkozik, a nők és a szolgálók ugyanúgy másodrangú lényeknek számítanak. Érdekes kettősség figyelhető meg a nők esetében: míg a fiatal és szépséges hölgyeket az egekig magasztalják, lehoznák számukra a csillagokat is az égről, az érettebb feleségek már nem sok jóra számíthatnak. Az asszonyokat úgy adják-veszik, mint a haszonállatokat, az érzelmeknek nem sok szerep jut a házasságokban. Kárpótlásul ott vannak a szeretők, ami egy félig hivatalos intézménnyé nőtte ki magát, gyönyörűen rávilágítva a kor kétszínűségére és képmutatására. Ez a rendszer egészen sokáig tartja magát, hiszen érdekházasságok még a 20. század elején is köttetnek.

Érdekes és gondolatébresztő könyv az emberi egészség körül zajló óriási üzletről, gyógyszermaffiáról és összeesküvés-elméletekről. Hogyan lehetséges, hogy embert küldtünk a Holdra, de nem találjuk a rák vagy az AIDS ellenszerét? Miért nem lehet mellékhatásoktól mentes gyógyszereket előállítani? Ilyen zavarbaejtő kérdések már biztos sokunkban megfogalmazódtak, és nyilván lehet azt is sejteni, hogy valami nem stimmel a gyógyszerek és az egészségügy körül. A rengeteg hirdetés is ezt példázza, hiszen amire szükségünk van, azt nem kell reklámozni (láttunk már kenyér-reklámot például?). Dr. Lenkei Gábor nem állít kevesebbet, mint hogy a gyógyszergyártóknak egyenesen érdeke, hogy a betegek ne gyógyuljanak meg, hiszen így tovább szedhetik a termékeiket. Az orvosokat nem a bajok forrásának felismerésére tanítják, hanem a megfelelő gyógyszer kiválasztására, ami csak a tüneteket szünteti meg. Fáj a fejed? Vegyél be egy pirulát! Ég a gyomrod? Itt van rá a gyógyír! Az nem érdekes, hogy a problémát ezek nem oldják meg, csak a szőnyeg alá söprik. A könyv elég meggyőzőnek tűnik, számtalan magyar és külföldi tanulmányra hivatkozik, ráadásul Lenkei maga is orvosként dolgozott, így nyilván járatos a témában.

A könyv második fele megoldást kínál azoknak, akik úgy döntenek, nem akarnak a gyógyszerek bűvkörében élni, és milliárdos üzletemberek zsebét tömni. Lenkei módszere egyszerű, mint a pofon, ugyanis szerinte a legtöbb betegség valamilyen vitamin- vagy egyéb tápanyag hiányára vezethető vissza, ezért ha ezeket a megfelelő arányban és mennyiségben szedjük, megőrizhetjük egészségünket, vagy már létező bajainkat is enyhíthetjük. Ez az egészségkultúra főként a megelőzésen alapul, és a Lenkei-féle termékeken. És itt is van a legnagyobb problémám az egész vitaminosdival kapcsolatban, hiszen Lenkei (bár a könyvében nem említi) jövedelmező üzletet épített vitaminkészítményei eladásából. Most akkor ő is csak a pénzünket akarja kicsalni tőlünk? Kinek hihetünk, kiben bízhatunk? Egyáltalán, hogyan fordulhat elő, hogy ilyen fontos kérdésben, mint az egészségünk megőrzése, egymásnak szögesen ellentmondó vélemények között kell lavíroznunk? A Cenzúrázott egészség sajnos nem tudott megnyugtató válaszokat adni az előbbi kérdésekre, így csak tovább növelte azt a bizonytalanságot, ami az egészségügyi kérdésekben egyszerűen elfogadhatatlan.