Nem lehet egyszerű dolga a modern görög alkotóknak: meg kell küzdeniük az egész klasszikus ókori örökségükkel, ami elég nagy nyomást jelenthet számukra. Bár akkora hatást valószínűleg nem tudnak még egyszer gyakorolni a kultúrára, nekik is ugyanúgy megvan a helyük a műveltség térképén, mint más nemzeteknek. 

Ez a modern görög klasszikus, melyből filmfeldolgozás is készült, elénk tárja a sajátos görög életfilozófiát, ami egy alapvető kettősségen alapul. A gondolatiság, az eszmék hajszolása éles ellentétben áll az ösztönök megélésével, a testi örömök előnyben részesítésével. A két főszereplő ezt a két végpontot jeleníti meg, a narrátor legszívesebben állandóan a könyveit bújná, folyton elvont problémákon töpreng; Zorbász pedig imád enni, inni, nem veti meg a nőket és a táncot. Mindketten sokat tanulnak egymástól, de különösen érdekes az öreg, sokat látott Zorbász testi örömökből és fájdalmakból leszűrt bölcsességeit olvasni, amik remekül ellenpontozzák fiatal barátja magas filozófiáját.

Miközben a két férfi barátsága kibontakozik, megismerkedhetünk egy apró krétai falu mindennapjaival, különös figuráival. Ez egy rendkívül macsó világ, a nőknek nem sok becsülete van, jórészt szexuális tárgyként, alárendelt társként tekintenek rájuk. A természet, az időjárás meghatározó szerepet játszik mindennapjaikban, ahogyan a vallás és az élet egyszerű örömeinek élvezete is. Bár a világtól elzártan élnek, és a többi ország dolgairól nem sokat tudnak, mégis hordoznak valamiféle egyetemes, természetből fakadó életbölcsességet.

Azt hiszem most hosszú ideig ez volt az utolsó Coelho-könyv, amit olvasni fogok. Egyszerűen kínszenvedés még azt a 200 oldalt is végigvergődni, annyira semmitmondó és közhelyes az egész. Értem én, hogy Coelho spirituális nézeteinek kinyilatkoztatására ír regényeket, de legalább a látszatot fenntarthatná egy alibi-cselekménnyel és hiteles karakterekkel. Ilyesmiről szó sincs, egy misztikus közhelygyűjteményt kapunk csupán, amiben Drakulától a görög mitológián át az arab hitvilágig felbukkan minden. Az egész egy nagy spirituális katyvasz, ám nélkülöz minden mélységet.

Aztán az is elképzelhető, hogy később még fogékony leszek az ilyen jellegű írásokra, majd ha az "ifjúkori" cinizmust felváltja az érettebb, bölcsebb világszemlélet - vagy ha az idő annyira megszépíti az emlékeket Coelho-ról, hogy képes leszek újra elővenni a könyveit.

A magyar történelemnek ahhoz a korszakához érkeztünk, ami az elmúltakhoz képest (lovagkor, reneszánsz) kevésbé romantikus vagy misztikus, ám annál mozgalmasabb. Soha ekkora fejlődésen nem ment át az ország társadalmilag, gazdaságilag vagy szellemileg. A tudomány végre helyet kapott a hétköznapokban, éreztette hatását az egyszerű emberek életében is. A hős lovagok, bátor vitézek helyét művelt urak vették át, akik szívesen áldoztak vagyonukból az ország fejlesztésére. A világ kitárult, egyre több magyar jutott el külföldre, és minket is egyre több utazó vágyott megismerni. Persze most csupán az érem egyik feléről esett szó, mint minden nagy átalakulás, ez is áldozatokkal járt, és csak igen lassan fejtette ki a hatását.

A könyv fontos hozadéka, hogy rátapint a Habsburgok kettős megítélésére is. Szeretjük őket elnyomókként, gonosz zsarnokokként feltüntetni, ami bizonyos tekintetben igaz is - ám rengeteg fejlesztés az ő kezdeményezésükre zajlott le, ők állnak a számos modernizációs törekvés mögött is. A szigorú, vonalas osztrák habitus bizonyára távol állt a hevesebb vérmérsékletű magyaroktól, és az átláthatóságra, egyszerűségre törekvő állam-berendezkedés köszönőviszonyban sem volt a szövevényes, uram-bátyám alapon működő magyar "rendszertől". Azt hiszem, nem állok messze az igazságtól, ha párhuzamot vélek felfedezni a Habsburgok akkori és az EU mostani megítélése között. Mi, magyarok igen furcsa népség vagyunk: a segítséget, támogatást szívesen fogadjuk, el is költjük, de aztán csak-csak beleharapunk a segítő kézbe, féltve-őrizve függetlenségünket, amit perpillanat (a 18. századtól eltérően) nem fenyeget senki.

Egy Nobel-díjas szerző regényétől mindig sokat vár az ember - igaz, hogy a Booker-rel szemben itt nem egy konkrét művet, hanem az egész munkásságot díjazzák, a Nobel mégis visszamenőleg "rangot" ad egy író korai köteteinek is. Persze az olvasót érheti csalódás is a túlzott elvárások miatt, talán túl elvontnak, művészieskedőnek találhatja az írást, nem érti, hogyan kaphatott valaki Nobelt ilyesmiért? Felmerülhet az is benne, hogy talán ő maga túl kevés a könyv megfelelő értékeléséhez, és keserű szájízzel dobja azt félre. Aztán megeshet az is, hogy bár érzi, nem sikerül minden apró rezdülést, gondolatmorzsát tökéletesen megragadnia a regényből, mégis talál egy fonalat, amivel kapcsolódhat az író mondanivalójához. És ha megvan ez a kapocs, a flancos Nobel-díj már nem is számít igazán.

Toni Morrison egy olyan csoportot jelenít meg, akik az amerikai társadalom perifériájára szorultak, akikért nem áll ki senki. A Go tell it on the mountain nyomdokain járva, a színesbőrű amerikaiak keserű, igazságtalanságokkal teli életéből mutat epizódokat. Míg Baldwin a vallás szerepét hangsúlyozza a fekete társadalom életében, addig Morrison inkább a nők és gyerekek szemszögéből mutatja be ezt a képmutató, kegyetlen világot. Az egyenlőség eszméje hangzatosan cseng ugyan, mégsem részesül belőle mindenki: a fekete nők és gyerekek a társadalmi ranglétra legalján foglalnak helyet, ők a legkiszolgáltatottabbak. A fekete családfő, a fehér munkaadó, tanár mind-mind az elnyomó szerepét tölti be életükben. Egy olyan világrendet szolgálnak ki, amitől semmiféle elismerést, megbecsülést sem várhatnak. A családanyák bejárónőkként egy olyan világba kapnak betekintést, ami sosem fogadná be őket (ez a The Help fő témája), gyerekeik pedig olyan ideálképek között nőnek fel, amikre sosem fognak hasonlítani. Szívbemarkoló, hogy a fekete kislányok csak szőke, kék szemű babákkal játszhatnak, énképüket csak ez alapján tudják kialakítani, és már fiatalon azt tanulják meg, hogy ők csúnyák. Végignézik azt is, ahogy anyjuk mézesmázosan kedveskedik a szőke játékbabára megszólalásig hasonlító, gazdag fehér kislánynak, miközben hozzájuk soha nincs egy jó szava sem.

A "szó", a nyelvhasználat egy elkeseredett hatalmi játszma fegyverévé válik: a fekete nők egyedül a saját gyerekeik fölött rendelkezhetnek, így hát saját alacsony státuszukat azzal próbálják erősíteni, hogy a gyerekeiket (főleg lányaikat) alázzák meg. Egyedül rájuk mondhatják, hogy csúnyák, buták, rosszak, csak őket áll hatalmukban szidalmazni. Ezzel viszont újratermelik elnyomott helyzetüket, hiszen azok a kislányok, akik abban a meggyőződésben nőnek fel, hogy értéktelenek, magukat sem tartják majd sokra, az alacsony önbecsülésük pedig ugyanolyan kilátástalan életpályára sodorja őket, amilyen az anyjuké, nagyanyjuké, dédanyjuké is volt.

Egy fiatal nő visszatér gyermekkora helyszínére, hogy felkutassa eltűnt apját. Valójában ennyiről szól ez a regény, és mégis annyi minden másról is. Atwood rengeteg motívumot képes összesűríteni egyetlen rövid kis könyvbe, és mégis meg tudja őrizni a gondolatiság mellett az esztétikumot is. Gyönyörű, elvont képekből bontakoznak ki társadalomkritikai fejtegetései, és fordítva: a legvehemensebb politikai okfejtés közepén tör ki belőle a művész.

A kanadai vidék leírása közben felbukkannak a nacionalizmus kérdései, az amerikaiakkal ápolt bonyolult kapcsolat vonulatai. Az ismerős tájakon járva felidéződnek a gyermekkori emlékek, felszínre hozva a traumákat, amikkel a jelenben kellene kezdeni valamit. A súlyos beteg anya, a halott testvér, a különc apa csak egy-egy villanásnyira tűnnek fel, jelenlétük mégis végig érezhető a sorok között. Ugyanígy kitörölhetetlenül jelen van a volt férj és az elvesztett gyermek emléke is. Ezek mentén próbálja a név nélküli főszereplő meghatározni a helyét a világban, a természetben, a kapcsolataiban.

A külvilágtól, civilizációtól elzártan töltött egy hét újra közel hozza főhősünket a természethez, felfedezi magában azt az ösztönlényt, aki a társadalmi béklyóktól, szerepelvárásoktól függetlenül képes létezni, és aki rendkívül érzékenyen reagál bármiféle korlátozásra, külső nyomásra. Olyannyira eggyé válik a természettel, hogy bármiféle emberi beavatkozást (halászat, vadászat, szemetelés, szennyezés) saját, személye ellen szóló támadásnak vél, és a kezdeti felszabadultság hamar átcsap rettegésbe, menekülésbe, végül őrületbe.

Életem során eddig 2x1 napot töltöttem az angol fővárosban, ami bizony még ízelítőnek is kevés. A kötelező körökön túl (London Eye, Buckingham-palota, Trafalgar tér, stb.) nem jutott idő arra, hogy mélyebben is megismerjem a város jellegzetességét, egyedi hangulatát. Ackroyd könyve után viszont biztosan más szemmel néznék szét, ha valaha visszajutnék ebbe a metropoliszba. Ez nem egy tipikus útikönyv, már csak a terjedelménél fogva sem - elég nehéz lenne bepréselni egy bőröndbe. Nem is feltétlen turistáknak íródott - a helyiek ugyanúgy elámulhatnak jól megszokott lakhelyük különös történetein.

Ackroyd lényegében - ahogy az alcím is mutatja - London életrajzát írta meg. Ebből két dolog is következik: egyrészt történelmi síkon ragadja meg a város bemutatását, vagyis egyfajta kronológiát követ minden fejezet - London létrejöttétől egészen napjainkig kísérhetjük végig számos jelenség alakulását. Olyan jelenségekét, amikre egy város bemutatásánál nem is feltétlen gondolnánk: London színei, a szagok, vagy a köd például egy-egy alaposan körüljárt téma. Ehhez rengeteg forrást használ a szerző, főleg korabeli beszámolókat, de számos irodalmi alkotást is idéz, így össze is kapcsolja a tudományokat és a művészetet. Ez a sokoldalúság lehetővé teszi, hogy Londont minél átfogóbban megismerhessük.

A címben szereplő életrajz szó az időbeliség mellett arra az álláspontra is utal, amit Ackroyd képvisel városa bemutatásakor. Az összes, lazábban-szorosabban kapcsolódó tanulmány arra fut ki, hogy Londonra lényegében egy élőlényként kell tekinteni. A város egy állandóan változó-alakuló entitás, ami soha nem áll meg, soha nem pihen - és London esetében - folyton terjeszkedik. Ráadásul (Ackroyd szerint) ez az élőlény meglehetősen kegyetlen, sőt, már-már vérszomjas. Nem kíméli gyengébb lakosait, csak azok boldogulnak benne, akik maguk is könyörtelenek, vagy legalábbis leleményesek.

Az angol szerző, aki egyébként maga is Londonban él, csodálattal és tisztelettel mutatja be városát, miközben nem fest róla hamisan idilli képet. A tudásanyag, amit ebben a hatalmas könyvben felhalmozott, felöleli London minden kerületét, szegletét, de még "az X és Y utca sarkán álló fa" is kap pár sort. Ezért elképzelhető, hogy egyes fejezetek csak a helybelieknek mondanak többet, és nekem, mint turistának kissé érdektelenek. Ettől függetlenül zseniális darab, egyszerre aktuális és időtálló.

Ember és természet szövevényes kapcsolatát térképezi fel Lindqvist regénye, ám nem Gerald Durrell vagy Fekete István módján. Nála a természet fenyegető és félelmetes erő, amit mi soha nem is érthetünk meg teljesen - ezt nevezzük természetfölöttinek. Persze régebben sokkal kiszolgáltatottabbak voltak őseink a környezeti tényezőknek, mint manapság, és a különböző kultúrák úgy boldogultak, ahogy tudtak. A svéd szigetvilág egyik eldugott szegletében például évszázadokkal ezelőtt különös paktum "köttetett" a tenger és a halászok között - a bőséges fogás érdekében időről időre feláldozzák a közösség egy tagját. Ezzel azonban olyan gonosz erőt szabadítottak el, ami a mai napig érezteti hatását, és a regény főszereplőinek is szembe kell néznie vele.

Érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb pszichothriller főhőse valamilyen mentális problémával küzd, netalán nemrég történt vele valamilyen tragédia, amitől érzékenyebben reagálnak a természetfölötti jelenségekre, sőt, az is elképzelhető, hogy ők maguk váltják ki azokat. A ragyogásban Jack Torrance alkoholista, a Tortúrában Annie Wilkes mániás depressziós, csak hogy a legismertebbeket említsem. A Harbour két központi karaktere, Anders és Simon is hasonló problémákkal küzd. Anders hatéves kislánya két évvel korábban tűnt el a szigetről, azóta házassága felbomlott, és az ivásba menekül a gyötrő gondolatok elől. Voltaképpen az ő elkeseredett küzdelmét követhetjük végig, melyet a lánya felkutatásáért és a gyász feldolgozásáért vív. Körülötte bontakoznak ki a múltban gyökerező történetszálak a sziget lakosairól, a furcsa eltűnésekről és egy közös titokról. Simon, Anders "pót-nagyapja" is különös figura, aki kívülállóként került be ebbe a zárt közösségbe. Illuzionistaként kapcsolatba lépett a fekete mágiával, és ezt a tudását felhasználva próbálja megérteni a szigetet körüllengő rejtélyt. (Bár talán ez a szál a leggyengébb a könyvben.)

Összességében tehát egy izgalmas, összetett thrillert kapunk a svéd szerzőtől, jó ritmusban váltakoznak az akciódús, félelmetes jelenetek és a belső monológok, valamint a időbeli ugrások jelen és múlt között. Talán az egyetlen felróható hibája, hogy kissé "túlírt", azaz a rengeteg, mindenféle idézettel induló fejezettel, körülményesen előkészített végkifejlet csalódást keltő, mintha elfogyott volna a lendület. Az olvasó ilyen felcsigázása veszélyes terep, igényli a kerek lezárást (nem feltétlen happy end-et), ám Lindqvist több szálat is elvarratlanul hagyott, ami fájó hiányérzetet okoz az utolsó mondat végén.

Így jár az, aki e-könyvet olvas: tartalomjegyzék híján fel voltam készülve egy kb. 600 oldalas szóáradatra, (mivel a történet alapjait ismertem) a börtönélet részletes bemutatására, a lélektani folyamatok aprólékos ábrázolására, amikor egyszercsak vége lett a sztorinak. Éppen kényelmesen elhelyezkedtem volna a regényben, amikor a 100. oldalnál feltűnt, hogy voltaképpen már minden eldőlt, minden fordulatra fény derült és a főszereplő éppen lezárni készül meséjét, ami kb. 120 oldal után meg is történt. Egyszóval a legmeglepőbb fordulat az volt számomra, hogy King egyik leghíresebb története egy kisregény. A kötet többi novelláját egyelőre félretettem, de nem kizárt, hogy visszatérek még rájuk.

Maga a történet zseniális, valóban filmvászonra kívánkozó, tömörsége ellenére képes igazán mély gondolatokat is megvillantani. Az életfogytigra ítélt rabok élete a börtönben klasszikus téma, mégsem sikerült még ennyire átfogó képet adni róla. Az, hogy a börtön egy külön világ, a maga hierarchiájával, szokásrendszerével, eddig is tudhattuk, arra viszont King mutat rá talán először, hogy voltaképpen nem más, mint a kinti világ eltorzított mása. A kapcsolatok, a kisebb-nagyobb szívességek működtetik az egész rendszert. Bár a rabok mind más módot találnak a hosszú-hosszú évek eltöltésére, alapvetően mindegyikük végigmegy azon a folyamaton, ami a kezdeti bezártság okozta pánikból átvezet a szigorú napi rutin megszokásába, a belenyugvásba, végül pedig az egész rendszer adta biztonságérzet megkedvelésébe. Aki az életének több, mint kétharmadát a börtön falai közt tölti, annak az lesz a valós világ, és a szabadság ijesztővé válhat számára. Kivéve a regény egyik főhősét. Andy képes megőrizni valamit abból az emberből, aki a rabosítása előtt volt, így nem válik függővé, és alkalmas marad a kinti életre.

Érdemes néhány szót ejteni a regény magyar fordításáról is, ha már megszokásból így olvasom King könyveit. Úgy tűnik, hogy a hasonló témájú könyvek és filmek sajátossága, hogy a magyar változatot telezsúfolják rendkívül életidegen, szlengnek vélt kifejezéssel, ezzel próbálva érzékeltetni az elítéltek, a börtön sajátos nyelvezetét. Ez sajnos olyan szófordulatokat eredményez, amilyeneket soha senki sem használ, arról nem is beszélve, hogy be-becsúsznak képzavarok is: "Mintha az ember megütné az isten lábát a lovin." Ne Isten lábát üssük meg, hanem a főnyereményt - főleg, ha a lovin vagyunk. Szóval aki King bácsi meséit igazán jó minőségben szeretné élvezni, az szánja rá magát az eredeti, angol verzióra - még az is lehet, hogy többre megy vele, mint a kitekert magyar nyelvűvel.

Biztos mindenkivel előfordult már, hogy egy jól sikerült buli után nagyon későn ment haza, esetleg munka vagy utazás miatt iszonyat korán kellett elindulnia otthonról. Ezt a nagyon kései-nagyon korai (nézőpont kérdése) időpontot, a hajnali órák különleges hangulatát igyekszik megragadni Murakami. Az elcsendesült, a felszínen látszólag békésen alvó Tokió remek hátteret szolgáltat a könyv cselekményéhez. Azaz mégsem. Voltaképpen úgy áll a helyzet, hogy sok minden nem történik és Murakami inkább egy hangulat-regényt írt. A részletes leírások, az apró mozzanatok megragadása mindig is az egyik jellemzője volt, ebben a rövid kis könyvben pedig még koncentráltabban érzékelhetők. Az elején teljesen hétköznapi beszélgetések, élethelyzetek szinte észrevétlenül váltanak át valami különösbe, valami ködös megmagyarázhatatlanba. Kezdetben a szereplők is teljesen átlagos figuráknak tűnnek, aztán mindegyikükről kiderül valami furcsaság - akár még a sorsuk is összekapcsolódhatna. De nem, ez nem egy mindent megváltoztató éjszaka, csak egy életkép egy nagyvárosból, és ha felkel a nap, minden ugyanúgy megy majd tovább.

A szerző eddig legjobban sikerült műve, végre megtalálni látszik az egyensúlyt az egyéni sorsok leírása és a társadalomkritika, vagy a realizmus és romantika között. Azért még így is időigényes az olvasása, a körülményes, nagyon angolos nyelvezet, a rengeteg szereplő állandó agymunkára késztet. Szerencsére van egy központi karakterünk, akire fókuszálhatunk, és aki végre viszonylag szerethető. A körülötte megforduló mellékszereplők (ahogy a való életben is) aszerint kategorizálhatók, hogy életének mely pontján találkozott velük. Ennek megfelelően vannak családtagok, gyerekkori barátok, iskolatársak, munkatársak, stb. A könyv első felében mégis néha azon kaptam magam, hogy az adott jelenetben szereplő neveket próbálom felidézni. Később rendeződik a helyzet, letisztul, hogy ki kihez tartozik, kivel milyen a főhős viszonya, Dickens is szép sorban varrja el a szereplők szálait, így mindenki sorsa megoldódik (érdemei szerint), nem maradnak nyitott kérdések.

Az író ezúttal valóban a személyes kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, ahelyett, hogy társadalmi problémákat üres karakterekkel illusztráljon. Sikerült olyan szereplőket alkotnia, akik egy idő után könnyen felismerhetők stílusukról, szófordulataikról, viselkedésükről. Bár egy modern regényhez képest rendkívül idealista és igazságosztó, a kor követelményeinek, moralitásának tökéletesen megfelelt. A viktoriánus értékek mentén osztogatott "jó" és "rossz" besorolás szigorú rendet vág a szereplők közé, egyedül David naivitása miatt kerülnek át egyik kosárból a másikba. A fiatal főhős jóhiszeműsége egyébként nagyon bosszantó, később persze jobb emberismerővé válik ő is. A "bukott lány" motívuma többször is felbukkan az események között, meglepő és nagyon szimpatikus módon az erkölcsi igazságszolgáltatás nem csak a lányt, hanem a megszöktetőjét is utoléri. 

Realizmus és romantika élesen elkülönülnek a regényben. Vannak olyan fejezetek, amik szinte kizárólag a mindennapi élet nehézségeiről (háztartás, munka, pénzügyek), üzleti tranzakciókról vagy jogi ügyletekről szólnak, kimerítő részletességgel taglalva azok fontosságát - a cselekmény szempontjából néhány tényleg jelentősséggel bír. Aztán snitt, a következő részben már a viharos tengeren hánykolódó hajó képe jelenik meg, vagy éppen túláradó érzelmekkel kell szembesülnünk. Való igaz, könnyekből nincs hiány, legyenek azok szomorúak vagy örömteliek. Végül aztán mindenki elnyeri méltó jutalmát, főhősünk megannyi hányattatás után megállapodott, boldog házas emberként élhet.

Felkavaró, tabudöntögető kötet egy nagyon különös családról, akik a külvilágtól szinte teljesen elzártan élnek. Hogy hogyan alakult így az életük, az lényegtelen. Ne várjunk hosszas felvezetést, vagy korábbi epizódokat a karakterek kialakulásának ábrázolásához, McEwan nem Rushdie. Ebben a térben és időben is koncentrált regényben a szereplőket csakis a jelenben ismerjük, ám ez nem jelenti azt, hogy egysíkúak lennének. Négy testvér (egyikük a narrátor), két fiú, két lány, halott apa és anya. Mit lehet ebből kihozni? És McEwan elkezd "játszani": a testvérek viszonyát hol így, hol úgy csavarja, a hétköznapi eseményeket erotikus és horrorisztikus árnyalatokkal színezi meg, miközben egy rendkívül feszült és nyomasztó hangulatot is teremt. 

A könyv nem csak azért koncentrált, mert nagyjából végig egy helyszínen játszódik, rövid időszak alatt és kevés szereplővel, hanem mert rengeteg gondolatkezdemény lett elszórva benne, amik mind kifejtésre várnának. Megjelenik a gyermekkori traumák kérdése, a kamaszkor válságai, a családi kapcsolatok anomáliái, a szexuális érés feldolgozása és valahol mélyen a társadalmi felelősség is. (Hogyan fordulhat elő, hogy négy kiskorú hónapokra felnőtt gondviselő nélkül marad?)

Sejthető, hogy ha ennyi téma kerül elő egy ilyen rövid regényben, megnyugtató végkifejletre aligha számíthatunk. Nincs egyértelmű lezárás, a szálak elvarrása, vagy egy "tíz év múlva" epilógus. McEwan magunkra hagy felpiszkált gondolatainkkal és ránk bízza a tanulságok levonását.

A Vámpírkrónikák soron következő része végre sikeresen egyesíti a sorozat régi elemeit az újakkal: visszatérnek korábbi kedvenceink (Lestat, Louis és egy meglepetésvendég), miközben újításként a boszorkányság és a vudu világába nyerünk betekintést. A kissé elhúzott, terjengős előzménytörténetből megismerjük David és Merrick kalandjait. Merrick árva kislányként kerül kapcsolatba a befolyásos Talamasca-renddel, melyben David fontos pozíciót tölt be. Felnőve Merrick egy rendkívüli erejű boszorkánnyá válik, aki a családi hagyományokat követve (a hírhedt Mayfair-klánét, az írónő külön sorozatot kezdett róluk) tanulmányozza a vudu vallást. David-del eljutnak Dél-Amerika dzsungeleibe is, ahol titkos templomokat tárnak fel, felbecsülhetetlen értékű ereklyéket hozva magukkal. 

Mindez azonban csak a felvezetés, a regény igazán csak az utolsó harmadában indul be, onnantól viszont letehetetlen. Kihasználva Merrick képességeit, Louis kapcsolatba próbál lépni Claudia szellemével - ő volt az a gyerekvámpír, aki borzalmas halálát lelte a napsugarak által - hogy kínzó önmarcangolását csillapítsa. Hogy mennyire volt sikeres a szeánsz, azt nehéz megítélni, annyi biztos, hogy több, később még jelentős esemény elindítója lett. 

Az olasz író egyik első regénye mintegy előrevetíti későbbi témáit, ami főként a családi kapcsolatok és a külvilág behatásai körül forognak. Érdekes megfigyelni a párhuzamokat és eltéréseket a jelenlegi és egy későbbi könyve anya-lánya karakterei között. A különbség főként a külső tényezőkben keresendő, A közönyösök a két világháború közötti, látszólag nyugodt időszakban játszódik, míg az Egy asszony meg a lánya a II. világháború kellős közepén. Ennek megfelelően más hatások, körülmények lesznek a meghatározók: A közönyösök három központi karaktere (özvegy anya és gyermekei) alapvető szükségletekben nem szenvednek hiányt, sőt, viszonylagos jómódban élnek, szórakozni járnak. Mégsem elégedettek az életükkel, saját magukkal, és két "idegentől" (valójában a családhoz nagyon is közel álló személytől) várnak boldogságot, változást, egy új életet. Leo és Lisa, a két külső karakter, bonyolult szálakkal kötődik anyához és gyermekeihez. Leo a megözvegyült asszony szeretője, egyben a gyerekek, Carla és Michele pótapja, újabban a fiatal lány kedvese is. Lisa, Leo egykori párja, az anya barátnője, és mostanság Michele szeretője.

Látható, hogy konfliktushelyzetek akadnának szép számmal, a regény mégsem bővelkedik ezekben, ugyanis a szereplők (főként az anya és gyermekei) legfőbb sajátossága, hogy képtelenek valódi érzelmek átélésére, csak színlelik azokat. Éppen ezért csak sodródnak az eseményekkel, nem aktív résztvevői a saját életüknek. A hőn áhított változás sem jön el, amíg másoktól várják azt. Talán az egész korszak hangulata tükröződik Moravia regényében, a felszínen békés, már-már közönyös (!) társadalom néhány határozott irányító hatására ugyanúgy sodródik a katasztrófa irányába, ahogy a három főszereplő.

A March-család történetének befejező része, amiben nyomon követhetjük a felnövekvő második generáció kalandjait. Az előző kötetben bemutatott magániskola igazi kulturális intézménnyé nőtte ki magát, és bár több diák fogadására már nem szívesen vállalkozik Jo, az egykori szeleburdi lány, állandó aggodalommal kíséri kiröppenő fiai útját a nagyvilágban. Voltaképpen a regény nem áll másból, mint epizódokból, amik egy-egy fiúról szólnak és természetesen egy-egy erkölcsi leckét illusztrálnak. Mégis összeköti őket a szerető "szülői ház" emléke, az ott tanultak, és ez a testvériség sokszor az egyetlen biztos pont az életükben. Olyan morális iránytű irányítja tetteiket, ami büszkeséggel tölti el nevelőiket, akik lassan learathatják a hosszú évek kemény munkájának gyümölcseit. Azonban a nagyobb örömökkel nagyobb problémák is járnak, a nagyvilág számtalan veszélyt, buktatót tartogat a fiúk számára.

Alcott meglehetősen hanyagul bánik karaktereivel, mintha már szabadulni akarna ettől a családtól. A regény elején sietve áthidalja az előző rész óta eltelt éveket, mintegy listázva, kik haltak meg, kikkel szakadt meg a kapcsolat - minden komolyabb magyarázat nélkül. Kevesebb bábu, kevesebb gond, ugyebár. A könyv vége is hasonlóképpen zárul: néhányan meghalnak, többen élnek, minden fontosabb szereplő kap egy mondatot, aztán legyetek boldogok ennyivel, kedves olvasók.

Az ötödik Rushdie-könyv szépen hozza az írótól megszokott tipikus elemeket, legyenek azok jók vagy rosszak. Tér és idő, különböző generációk tagjai, színek és illatok kavalkádja, játékos nyelvi leleményekkel fűszerezve (kíváncsi lennék a magyar fordításra). Ebből a bő lére eresztett, hömpölygő áradatból kell kihámoznunk egy különös család történetét, a legifjabb sarj tolmácsolásában. Nem könnyű a feladat, és mivel már eleve "feladat"-ként utaltam egy regény elolvasására, sejthető, hogy nem lett a kedvencem. Túl sok a szereplő, túlságosan tömény a szöveg, néha pár oldal után kaptam csak észbe, hogy jaj, elkalandoztam, mi is történt? Az igazság az, hogy semmi.

Egy furcsa, spanyol-arab-indiai hagyományokat ápoló család szappanoperája, mely a festőművész anya és különc fia kapcsolatában csúcsosodik ki. A fiú (a Mór) több szempontból is érdekes jelenség: születési rendellenessége, sérült keze teszi naggyá, miközben egy év alatt kettőt öregszik. Ez a körülmény szinte elvész Rushdie szöveg-áradatában: a "mellékesen" megjelenő mágikus elemek szintén az író sajátjai. Sajnálatos, hogy a pozitív jellemzők ellenére ez a könyv most nem fogott meg.

Tutajos és Bütyök a téli szünetben visszatér a Zala folyó partjára, hogy újabb leckéket kapjanak emberségből. Igen ám, de a legutóbbi kalandjaik óta nagyot fordult a világ: tél lett, és a természet csak most mutatja meg igazi, kegyetlen valóját. Most már végképp nincs helye a hencegésnek, felvágásnak, akaratoskodásnak, mert nyáron legfeljebb leégett az ember a napon, télen viszont az életével is fizethet, ha nem hallgat az okos szóra.

A két fiú a kamaszkor minden édes-keserű gondjával telve érkezik ebbe a brutálisan egyszerű és őszinte környezetbe, ahol nagyon hamar letisztulnak érzéseik és gondolataik. A világ lassan kinyílik előttük, ahogy egyre több társasági eseményen vesznek részt, és a berek, Matula kunyhója észrevétlenül, de egyre jobban háttérbe szorul. Megmarad persze biztos pontnak, egy belső iránytűnek, ami az egyre bonyolultabb gondokon átsegíti őket. 

Az író is - a hosszú téli estékhez méltón - egy kissé melankolikusabb hangvételbe vált át, sokszor elmereng a természet apró, de annál fontosabb eseményein, törvényszerűségein. Nagyobb hangsúly kerül a belső, lelki folyamatokra, mint a kalandokra. Bár mai szemmel olvasva sokszor úgy tűnik, eljárt már az idő Matula vagy István bácsi intelmei fölött, valójában olyan egyetemes igazságok bújnak meg mögöttük, amikre bármilyen korban nagy szükség lehet.

A széppróza és a vers gyógyír, orvosság. A valóság előidézte szakadást gyógyítja a képzelet szövetén.

Időről-időre felbukkan egy könyv a semmiből, és teljesen elvarázsol, magával ragad. Wintersont már elég régóta olvasok, kedvelem is, de ez a regénye most nagyon megtalált. Pedig nem is igazi regény a szó klasszikus értelmében: nincs valódi története, sem lineáris időkezelése vagy legalább eleje-közepe-vége. Inkább egy gondolatfolyamnak tekinthető, amit az írónő életének mozzanatai tagolnak csupán. De micsoda gondolatok ezek! Valódi gyöngyszemek, szeretetről, családról, könyvekről - de nem ám Coelho-s vagy Oravecz Nórás mércével mérve. Értékes, belénk ivódó sorok ezek, amik egytől-egyig idézésért könyörögnek - próbálom is magam visszafogni a posztban.

Az önéletrajzi elemek részben ismerősek lehetnek az Oranges Are Not The Only Fruit című regényből, mely az írónő debütáló kötete volt, és meghozta számára az elismerést és sikert. Most megismerhetjük a valódi történetet, hogyan is vált JW azzá a nővé, akit ma már zseniális és forradalmi íróként tartunk számon. Hosszú út vezetett idáig, a megrögzötten vallásos nevelőanya, a titkolt, majd felvállalt homoszexualitás, az irodalom személyiségformáló ereje és az örökös identitáskeresés mind-mind meghatározzák írói örökségét. A regény "végére" Winterson már képes felismerni ezt, és képes arra is, hogy elfogadja finoman szólva is zavaros származását (miután hosszú nyomozást folytat valódi édesanyja megtalálására). A könyvnek mégsincs egyértelmű lezárása, hogyan is lehetne, hiszen Winterson továbbra is él, gondolkodik, érez és alkot - reméljük még nagyon sokáig.

A könyv varázsszőnyeg, más világba repít. A könyv ajtó. Kinyitod. Belépsz rajta. De visszajössz-e?

Mit tehet a cinikus olvasó, ha egy olyan romantikus történettel találja szemben magát, aminek a végét már előre lehet sejteni? Nos, ez nagyban függ a könyv minőségétől: ha kellően szórakoztató és igényesen megírt, érdemes rászánni az időt, még akkor is, ha a befejezést egy "na, megmondtam"-mal zárjuk. Bár a Mansfield Park az összes klasszikus Jane Austen-jellemzőt magán viseli (azaz a kornak megfelelően finomkodó, körülményes és persze csakis az angol arisztokráciával foglalkozik), mégis egy szellemes, önmagát olvastató történet kerekedik ki belőle. 

Nyomokban magában hordozza a Hamupipőke-klisét, azaz a szegény, mellőzött rokont a gazdag családtagok elnyomják, kihasználják, miközben végig nála van az erkölcsi fölény és persze ezért a regény végén elnyeri méltó jutalmát. Fanny (a szóban forgó Hamupipőke) egyszerre bosszantó és szánnivaló jelenség, egyszerűen képtelen kiállni magáért, ő az örökös áldozat, aki mindenből kimarad, akit mindenki lesajnál - egyetlen embert kivéve. Ki sem találnánk, hogy ez a gyerekkori bizalmas jóbarát (egyben unokatestvér) egyúttal Fanny szívszerelme, és a történet nem is érhet máshogy véget, mint kettejük házasságával. Ám addig Austen még számos kitérőt tesz az angol arisztokrata társadalom belügyeibe, azzal a nem titkolt céllal, hogy megmutassa nekünk, mennyire romlottak Fanny agyondicsért és elkényeztetett unokanővérei, és mennyire megérdemli szegény rokonuk a végső boldogságot. Persze egy kis próbatételt Fanny-nak is ki kell állnia, mikor a gazdag, lehengerlő modorú csábító által kínált fényűző élet mellett igencsak lehangoló képet fest a régen látott, szerény szülői ház. De Austen még időben bedobja a szokásos botrányt (gondoljunk csak a Büszkeség és balítéletre), hogy a szegény lány döntését megkönnyítse, egyszersmind mellé állítsa az egész gazdag famíliát, és elsimítson minden akadályt a boldog végkifejlet elől, mivel Fanny-nak nem kell többé választania erényes és jómódú élet között - megkapja mindkettőt.

Olvasási sorrendben a harmadik történet Narniából, és az első, ami teljes egészében ebben a kitalált országban játszódik, sőt a főhősök is jórészt innen származnak. Voltaképpen egy rövid epizód ez abból a korból, amikor a  Pevensie-gyerekek lettek Narnia uralkodói. Láthatjuk is őket felnőttként, magabiztos királyok és királynők lettek belőlük, akik rátermetten irányítják országukat. Persze Aslan, az "oroszlán" is fel-felbukkan, amikor szükség van rá. Narnián kívül azonban más birodalmak is léteznek ebben a fantasy-világban, ezek egyikére fókuszál most inkább Lewis. Főhőseink - két gyerek természetesen - eltérő okokból, de mindketten elvágyódnak Calormen-ből, amit az író éles kontrasztban jelenít meg az idealizált Narniához képest. Lakosai ellenszenvesek, vezetői becsvágyóak és gőgösek, miközben a narniaiak barátságosak, szeretetreméltóak és megingathatatlan erkölcsi tartással rendelkeznek.

Ennek a leegyszerűsítésnek nyilván az az oka, hogy egy gyerekeknek íródott műről van szó, ahol a jó és rossz szembeállítása klasszikus fogásnak tekinthető. Lewis hozza az eddig megszokott színvonalat, csak éppen most inkább a gyerekekhez szólt a felnőtt olvasók helyett.

Lebilincselő, egyszersmind lesújtó élettörténet, ami több politikai rendszeren is átível. Egybefüggő, áradó belső monológ, a főhős kisgyerekkorától egészen halálos ágyáig. Ez a narrációs módszer két dolog miatt is érdekes: egyrészt remekül megjeleníti a karakter személyiségfejlődését, miközben folyamatosan visszautal korábbi, számára jelentős motívumokra, újabb és újabb megvilágításba helyezve azokat. Másrészt viszont az egész cselekményt az ő szemén keresztül látjuk, az ő belső reakcióit olvashatjuk, ami kissé egyoldalúvá teszi a művet. Ezt csak úgy sikerül megtörni, hogy főhősünk gyakran saját magának is hazudik, igyekszik jobb színben feltüntetni magát, ami folyamatos feszültséget eredményez.

A regény fő témája az egyén szakmai és magánéleti sikertelenségének kutatása, okainak feltárása. A nagy magyar valóság apró mozzanatai sokak számára ismerősek lehetnek, de így, ömlesztve elég elkeserítőek. Főhősünk egy olyan kor gyermeke, ahol a látszat fenntartása, a kettős beszéd alapkövetelménynek számított, az emberi kapcsolatok mesterkéltek, érdekközpontúak voltak, és a folyamatosan változó erőviszonyok közepette állandósult a bizonytalanság. Ehhez képest ő mindig kimondja, amit gondol, a változásokra későn reagál, és általában nem a megfelelő emberek mellett áll ki. Nem egy érdekérvényesítő típus, és a saját képességeiről is kicsit eltúlzott a véleménye. Szép reményeit szerelemben és munkában is a hétköznapok egyhangúsága, az átlagemberek kicsinyessége töri derékba, de ha őszinte akarok lenni, sajnálatot nem igazán éreztem iránta. Főhősünk ugyanis nem lett szimpatikus, nem sikerült őt megkedvelni, bár ez a reakció is a regényben bemutatott felszínes és üres kapcsolatokra rímel. Így peregnek le főhősünk napjai és a regény lapjai is, látszólag értelmetlenül, lelketlenül, de közben azért mégiscsak volt egy-két villanás, amiért azt lehet mondani, hogy megérte.

A brit író munkásságának gerincét alkotó trilógia első, a többihez lazábban kapcsolódó része, ami főként önéletrajzi ihletésű. A jellegzetes stíluselemek már itt is megjelennek, megadva a regénynek azt az összetéveszthetetlen "Lawrence-s" hangulatot, ami már az első olvasáskor magával ragadott. Általában nem szeretem azokat a könyveket, amikben a cselekmény háttérbe szorul a lelki folyamatok javára, itt mégis kivételt kellett tennem. Lawrence-nél valahogy az érzelmek állandó változása a cselekmény, és a "valós" események adják a hátteret. Megismerjük ugyan az angol bányászcsalád mindennapjait, a hangsúly mégis először az anya, majd a másodszülött fiú lelki életén, és kettejük összetett kapcsolatán van. Az elsőszülött fiú elvesztése után az anya még erősebben kötődik Paul-hoz, akiben mintha lelki társát találná meg. Azonban ez az intenzív kapcsolat rányomja a bélyegét a fiú szerelmi viszonyaira, amit két, egymástól teljesen különböző nő mellett él meg. Egyikük Miriam, a gyerekkori, ártatlan szerelem, aki a testiséget teljesen mellőzné, és kizárólag vallási-filozófiai szinten élné meg kapcsolatukat. A másik Carla, a férjes asszony, aki mellett Paul átéli a valódi szenvedélyt, de ez csak fellángolás, szerelmüknek nincs mélysége, így jövője sem. Végül elmarad a boldog végkifejlet, Paul elveszíti mindhárom, addigi életét meghatározó nőt, és a nulláról kell újra felépítenie saját magát.

Íme a bizonyíték, hogy egy elcsépelt témához is lehet érdekesen és szórakoztatóan nyúlni. A szülő-gyerek testcsere egész sor B kategóriás filmrendezőt ihletett már meg, tipikus lerágott csont tehát a könyv alaptörténete. Mégis egy kedves és humoros regény kerekedett belőle, köszönhetően a pergő, életszerű párbeszédeknek és a magyar környezet hatásának. Az olvasó által is jól ismert élethelyzetekben (iskolában, villamoson, munkahelyen) sokkal erőteljesebben átérezni a helyzet abszurditását, mint a távoli Amerikában játszódó filmekben.

Ráadásul a gyerekkönyvekben az apa-fiú kapcsolat elég ritka téma, kiváltképp egy olyan egymásra utalt helyzetben, mint amilyen az anya halála után magukra maradt Pete Ádámé és Péteré. Mindketten készek lennének már továbblépni, és új feleséget/anyát fogadni a családba, de csak ez a különleges fordulat ébreszti rá őket, ki is lenne a megfelelő személy. Természetesen a remekül bevált tanulság itt is megérkezik: a felnőtté válás nehéz, nem kell siettetni, a felnőtteknek pedig nem szabad elfelejteni, hogy ők is voltak gyerekek. 

Az írónőtől már megszokott módon rendkívül különleges, egyedi regényt vehettem kézbe. A fülledt, kicsit nyomasztó és állandó bizonytalanságban tartó hangulat több forrásból táplálkozik. Az alapot a viktoriánus kor adja, amiben a történet játszódik. Ez a sötét, prűd és rendkívül képmutató időszak (legalábbis Angliában) számos könyv keretét adta már, egyszerűen azért, mert az alapvető emberi késztetések elnyomása hatalmas belső feszültséget eredményez, és ez szélsőséges tettekhez vezet. Talán soha annyi ferdehajlamú, perverz férfit nem hordott még hátán a föld, mint akkoriban - és talán soha annyi prostituált nem állt készenlétben, hogy ezeket a furcsa vágyakat kielégítse. Kereslet és kínálat, ugyebár.

Tehát a kiindulási alap ez a túlfűtött, egyszersmind végletekig szemérmes korszak, ahol egy cirkusz életébe csöppenünk. Egy zárt és titokzatos világba, ahol a látszat, az illúzió fenntartása létfontosságú. Aki kiesik a szerepéből, azt könyörtelenül lesöprik a porondról. Művészet és kóklerség, emberség és üzlet feszülnek egymásnak, sok áldozatot hagyva maguk mögött. Főhősnőnk remekül elnavigál ebben a furcsa korban és ebben a különleges világban, de neki is sok súlyos kompromisszumot kell kötnie.

Végül, ha mindez még nem lenne elég, az írónő ennek az "egzotikus" világnak is a legfurább tagjait szemelte ki regénye szereplőinek. Ahogy a főszereplő életét követjük nyomon, először prostituáltak tűnnek fel, később mindenféle testi elváltozással élő szerencsétlen, végül pedig a cirkusz lakói, mind-mind saját háttértörténettel. Ezekbe a sorsokba Carter szinte észrevétlenül csöpögteti az irreális, mágikus elemeket, így aztán (akárcsak egy jól sikerült mutatványnál) nem tudjuk, hogy amit olvastunk, az valóság-e vagy csak a képzeletünk játszott velünk. Ez az állandó bizonytalanság olyan feszültséggel tölti meg a könyv lapjait, hogy szinte nem is lehet letenni.

Az Egri csillagok után nagy izgalommal vágtam bele egy középkori tematikájú, magyar hétköznapokat leíró könyvbe: milyen érdekes lesz majd arról olvasni, hogyan éltek a várvédők kortársai, milyen is volt az élet itt az 1400-1500-as években. Ehhez képest nem találtam mást, mint száraz tényeket, adatokat (évszámok, nevek, stb.), akárcsak egy iskolai történelemkönyvben. A szerző sokszor megemlíti, hogy erről vagy arról nem áll rendelkezésre elég forrás, a hiányos részeket pedig unalomig ismert tényanyaggal vagy érdektelen és kínos viccekkel töltötte ki. Ha nem találni elég anyagot egy könyvhöz, akkor azt egyszerűen nem kell megírni, a szörnyű és sokszor szexista "humorra" pedig nincs mentség, nincs helye egy ilyen kötetben. Elképzelhető, hogy szóban, egy előadás közben beszúrva még működhet, de leírva gáz.

Azt a szomorú következtetést kell levonnom, hogy az ismeretterjesztő, igényes és egyben szórakoztató történelem-bemutatás nagyon kevés magyar szerzőnek megy. Külföldi írók könnyűszerrel tárják elénk akár több ezer éve letűnt kultúrák hétköznapjait, szokásait, mi pedig a saját őseink életét sem ismerjük pontosan. Illetve lehet, hogy van róla tudomásunk, de a történészek nem tartják említésre méltónak. Pedig nemcsak a "nagy történelem" fontos - arról hallani épp eleget az iskolában. Ahogy Gandalf barátunk is megmondta:

Hétköznapi népek kis tettei, apróságok tartják sakkban a sötétséget: egyszerű kedvesség és szeretet.

A történelmi-művészeti témákat előszeretettel feldolgozó Passuth kései regénye a Medúzafej, amiben az olasz festőóriásnak, Caravaggio-nak állít emléket. A műben nagy hangsúlyt kap a kettősség, ami képei és hétköznapi élete között feszül. Csodálatos bibliai témájú festményein a szenteket, mártírokat minden pátosz nélkül, szinte naturálisan jeleníti meg, mégis nagy hatást gyakorol a szemlélőre ez az új stílus. Passuth érzékletesen jellemzi a legismertebb képeit, megszületésük körülményeit. A vitathatatlan tehetség mellé azonban kötekedő, nehéz természet társul, ezért Caravaggio egyre többször keveredik bajba, saját sorsát megkeserítve ezzel. Végül számos elismerés és siker után dicstelen véget ér élete, ám alkotásai a mai napig őrzik nevét.

Passuth a regényes életrajz mellett fontos szerepet szán a Caravaggio körüli embereknek is, így feltárul előttünk művész és mecénás bonyolult kapcsolata, illetve bepillanthatunk a modellkeresés folyamatába is. A könyv korrajznak sem utolsó, a festőt elkísérjük utazásaira az ellenreformáció Itáliájában: Milánó, Róma, Nápoly, Szicília városai, Málta... gyönyörű helyszínek, saját történetekkel, emlékekkel, amiket Caravaggio magáévá tesz, és képein is felhasznál. Így kapcsolódik össze múlt és jelen, egyén és társadalom, művészet és történelem.