Így jár az, aki e-könyvet olvas: tartalomjegyzék híján fel voltam készülve egy kb. 600 oldalas szóáradatra, (mivel a történet alapjait ismertem) a börtönélet részletes bemutatására, a lélektani folyamatok aprólékos ábrázolására, amikor egyszercsak vége lett a sztorinak. Éppen kényelmesen elhelyezkedtem volna a regényben, amikor a 100. oldalnál feltűnt, hogy voltaképpen már minden eldőlt, minden fordulatra fény derült és a főszereplő éppen lezárni készül meséjét, ami kb. 120 oldal után meg is történt. Egyszóval a legmeglepőbb fordulat az volt számomra, hogy King egyik leghíresebb története egy kisregény. A kötet többi novelláját egyelőre félretettem, de nem kizárt, hogy visszatérek még rájuk.

Maga a történet zseniális, valóban filmvászonra kívánkozó, tömörsége ellenére képes igazán mély gondolatokat is megvillantani. Az életfogytigra ítélt rabok élete a börtönben klasszikus téma, mégsem sikerült még ennyire átfogó képet adni róla. Az, hogy a börtön egy külön világ, a maga hierarchiájával, szokásrendszerével, eddig is tudhattuk, arra viszont King mutat rá talán először, hogy voltaképpen nem más, mint a kinti világ eltorzított mása. A kapcsolatok, a kisebb-nagyobb szívességek működtetik az egész rendszert. Bár a rabok mind más módot találnak a hosszú-hosszú évek eltöltésére, alapvetően mindegyikük végigmegy azon a folyamaton, ami a kezdeti bezártság okozta pánikból átvezet a szigorú napi rutin megszokásába, a belenyugvásba, végül pedig az egész rendszer adta biztonságérzet megkedvelésébe. Aki az életének több, mint kétharmadát a börtön falai közt tölti, annak az lesz a valós világ, és a szabadság ijesztővé válhat számára. Kivéve a regény egyik főhősét. Andy képes megőrizni valamit abból az emberből, aki a rabosítása előtt volt, így nem válik függővé, és alkalmas marad a kinti életre.

Érdemes néhány szót ejteni a regény magyar fordításáról is, ha már megszokásból így olvasom King könyveit. Úgy tűnik, hogy a hasonló témájú könyvek és filmek sajátossága, hogy a magyar változatot telezsúfolják rendkívül életidegen, szlengnek vélt kifejezéssel, ezzel próbálva érzékeltetni az elítéltek, a börtön sajátos nyelvezetét. Ez sajnos olyan szófordulatokat eredményez, amilyeneket soha senki sem használ, arról nem is beszélve, hogy be-becsúsznak képzavarok is: "Mintha az ember megütné az isten lábát a lovin." Ne Isten lábát üssük meg, hanem a főnyereményt - főleg, ha a lovin vagyunk. Szóval aki King bácsi meséit igazán jó minőségben szeretné élvezni, az szánja rá magát az eredeti, angol verzióra - még az is lehet, hogy többre megy vele, mint a kitekert magyar nyelvűvel.

Biztos mindenkivel előfordult már, hogy egy jól sikerült buli után nagyon későn ment haza, esetleg munka vagy utazás miatt iszonyat korán kellett elindulnia otthonról. Ezt a nagyon kései-nagyon korai (nézőpont kérdése) időpontot, a hajnali órák különleges hangulatát igyekszik megragadni Murakami. Az elcsendesült, a felszínen látszólag békésen alvó Tokió remek hátteret szolgáltat a könyv cselekményéhez. Azaz mégsem. Voltaképpen úgy áll a helyzet, hogy sok minden nem történik és Murakami inkább egy hangulat-regényt írt. A részletes leírások, az apró mozzanatok megragadása mindig is az egyik jellemzője volt, ebben a rövid kis könyvben pedig még koncentráltabban érzékelhetők. Az elején teljesen hétköznapi beszélgetések, élethelyzetek szinte észrevétlenül váltanak át valami különösbe, valami ködös megmagyarázhatatlanba. Kezdetben a szereplők is teljesen átlagos figuráknak tűnnek, aztán mindegyikükről kiderül valami furcsaság - akár még a sorsuk is összekapcsolódhatna. De nem, ez nem egy mindent megváltoztató éjszaka, csak egy életkép egy nagyvárosból, és ha felkel a nap, minden ugyanúgy megy majd tovább.

A szerző eddig legjobban sikerült műve, végre megtalálni látszik az egyensúlyt az egyéni sorsok leírása és a társadalomkritika, vagy a realizmus és romantika között. Azért még így is időigényes az olvasása, a körülményes, nagyon angolos nyelvezet, a rengeteg szereplő állandó agymunkára késztet. Szerencsére van egy központi karakterünk, akire fókuszálhatunk, és aki végre viszonylag szerethető. A körülötte megforduló mellékszereplők (ahogy a való életben is) aszerint kategorizálhatók, hogy életének mely pontján találkozott velük. Ennek megfelelően vannak családtagok, gyerekkori barátok, iskolatársak, munkatársak, stb. A könyv első felében mégis néha azon kaptam magam, hogy az adott jelenetben szereplő neveket próbálom felidézni. Később rendeződik a helyzet, letisztul, hogy ki kihez tartozik, kivel milyen a főhős viszonya, Dickens is szép sorban varrja el a szereplők szálait, így mindenki sorsa megoldódik (érdemei szerint), nem maradnak nyitott kérdések.

Az író ezúttal valóban a személyes kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, ahelyett, hogy társadalmi problémákat üres karakterekkel illusztráljon. Sikerült olyan szereplőket alkotnia, akik egy idő után könnyen felismerhetők stílusukról, szófordulataikról, viselkedésükről. Bár egy modern regényhez képest rendkívül idealista és igazságosztó, a kor követelményeinek, moralitásának tökéletesen megfelelt. A viktoriánus értékek mentén osztogatott "jó" és "rossz" besorolás szigorú rendet vág a szereplők közé, egyedül David naivitása miatt kerülnek át egyik kosárból a másikba. A fiatal főhős jóhiszeműsége egyébként nagyon bosszantó, később persze jobb emberismerővé válik ő is. A "bukott lány" motívuma többször is felbukkan az események között, meglepő és nagyon szimpatikus módon az erkölcsi igazságszolgáltatás nem csak a lányt, hanem a megszöktetőjét is utoléri. 

Realizmus és romantika élesen elkülönülnek a regényben. Vannak olyan fejezetek, amik szinte kizárólag a mindennapi élet nehézségeiről (háztartás, munka, pénzügyek), üzleti tranzakciókról vagy jogi ügyletekről szólnak, kimerítő részletességgel taglalva azok fontosságát - a cselekmény szempontjából néhány tényleg jelentősséggel bír. Aztán snitt, a következő részben már a viharos tengeren hánykolódó hajó képe jelenik meg, vagy éppen túláradó érzelmekkel kell szembesülnünk. Való igaz, könnyekből nincs hiány, legyenek azok szomorúak vagy örömteliek. Végül aztán mindenki elnyeri méltó jutalmát, főhősünk megannyi hányattatás után megállapodott, boldog házas emberként élhet.

Felkavaró, tabudöntögető kötet egy nagyon különös családról, akik a külvilágtól szinte teljesen elzártan élnek. Hogy hogyan alakult így az életük, az lényegtelen. Ne várjunk hosszas felvezetést, vagy korábbi epizódokat a karakterek kialakulásának ábrázolásához, McEwan nem Rushdie. Ebben a térben és időben is koncentrált regényben a szereplőket csakis a jelenben ismerjük, ám ez nem jelenti azt, hogy egysíkúak lennének. Négy testvér (egyikük a narrátor), két fiú, két lány, halott apa és anya. Mit lehet ebből kihozni? És McEwan elkezd "játszani": a testvérek viszonyát hol így, hol úgy csavarja, a hétköznapi eseményeket erotikus és horrorisztikus árnyalatokkal színezi meg, miközben egy rendkívül feszült és nyomasztó hangulatot is teremt. 

A könyv nem csak azért koncentrált, mert nagyjából végig egy helyszínen játszódik, rövid időszak alatt és kevés szereplővel, hanem mert rengeteg gondolatkezdemény lett elszórva benne, amik mind kifejtésre várnának. Megjelenik a gyermekkori traumák kérdése, a kamaszkor válságai, a családi kapcsolatok anomáliái, a szexuális érés feldolgozása és valahol mélyen a társadalmi felelősség is. (Hogyan fordulhat elő, hogy négy kiskorú hónapokra felnőtt gondviselő nélkül marad?)

Sejthető, hogy ha ennyi téma kerül elő egy ilyen rövid regényben, megnyugtató végkifejletre aligha számíthatunk. Nincs egyértelmű lezárás, a szálak elvarrása, vagy egy "tíz év múlva" epilógus. McEwan magunkra hagy felpiszkált gondolatainkkal és ránk bízza a tanulságok levonását.

A Vámpírkrónikák soron következő része végre sikeresen egyesíti a sorozat régi elemeit az újakkal: visszatérnek korábbi kedvenceink (Lestat, Louis és egy meglepetésvendég), miközben újításként a boszorkányság és a vudu világába nyerünk betekintést. A kissé elhúzott, terjengős előzménytörténetből megismerjük David és Merrick kalandjait. Merrick árva kislányként kerül kapcsolatba a befolyásos Talamasca-renddel, melyben David fontos pozíciót tölt be. Felnőve Merrick egy rendkívüli erejű boszorkánnyá válik, aki a családi hagyományokat követve (a hírhedt Mayfair-klánét, az írónő külön sorozatot kezdett róluk) tanulmányozza a vudu vallást. David-del eljutnak Dél-Amerika dzsungeleibe is, ahol titkos templomokat tárnak fel, felbecsülhetetlen értékű ereklyéket hozva magukkal. 

Mindez azonban csak a felvezetés, a regény igazán csak az utolsó harmadában indul be, onnantól viszont letehetetlen. Kihasználva Merrick képességeit, Louis kapcsolatba próbál lépni Claudia szellemével - ő volt az a gyerekvámpír, aki borzalmas halálát lelte a napsugarak által - hogy kínzó önmarcangolását csillapítsa. Hogy mennyire volt sikeres a szeánsz, azt nehéz megítélni, annyi biztos, hogy több, később még jelentős esemény elindítója lett. 

Az olasz író egyik első regénye mintegy előrevetíti későbbi témáit, ami főként a családi kapcsolatok és a külvilág behatásai körül forognak. Érdekes megfigyelni a párhuzamokat és eltéréseket a jelenlegi és egy későbbi könyve anya-lánya karakterei között. A különbség főként a külső tényezőkben keresendő, A közönyösök a két világháború közötti, látszólag nyugodt időszakban játszódik, míg az Egy asszony meg a lánya a II. világháború kellős közepén. Ennek megfelelően más hatások, körülmények lesznek a meghatározók: A közönyösök három központi karaktere (özvegy anya és gyermekei) alapvető szükségletekben nem szenvednek hiányt, sőt, viszonylagos jómódban élnek, szórakozni járnak. Mégsem elégedettek az életükkel, saját magukkal, és két "idegentől" (valójában a családhoz nagyon is közel álló személytől) várnak boldogságot, változást, egy új életet. Leo és Lisa, a két külső karakter, bonyolult szálakkal kötődik anyához és gyermekeihez. Leo a megözvegyült asszony szeretője, egyben a gyerekek, Carla és Michele pótapja, újabban a fiatal lány kedvese is. Lisa, Leo egykori párja, az anya barátnője, és mostanság Michele szeretője.

Látható, hogy konfliktushelyzetek akadnának szép számmal, a regény mégsem bővelkedik ezekben, ugyanis a szereplők (főként az anya és gyermekei) legfőbb sajátossága, hogy képtelenek valódi érzelmek átélésére, csak színlelik azokat. Éppen ezért csak sodródnak az eseményekkel, nem aktív résztvevői a saját életüknek. A hőn áhított változás sem jön el, amíg másoktól várják azt. Talán az egész korszak hangulata tükröződik Moravia regényében, a felszínen békés, már-már közönyös (!) társadalom néhány határozott irányító hatására ugyanúgy sodródik a katasztrófa irányába, ahogy a három főszereplő.

A March-család történetének befejező része, amiben nyomon követhetjük a felnövekvő második generáció kalandjait. Az előző kötetben bemutatott magániskola igazi kulturális intézménnyé nőtte ki magát, és bár több diák fogadására már nem szívesen vállalkozik Jo, az egykori szeleburdi lány, állandó aggodalommal kíséri kiröppenő fiai útját a nagyvilágban. Voltaképpen a regény nem áll másból, mint epizódokból, amik egy-egy fiúról szólnak és természetesen egy-egy erkölcsi leckét illusztrálnak. Mégis összeköti őket a szerető "szülői ház" emléke, az ott tanultak, és ez a testvériség sokszor az egyetlen biztos pont az életükben. Olyan morális iránytű irányítja tetteiket, ami büszkeséggel tölti el nevelőiket, akik lassan learathatják a hosszú évek kemény munkájának gyümölcseit. Azonban a nagyobb örömökkel nagyobb problémák is járnak, a nagyvilág számtalan veszélyt, buktatót tartogat a fiúk számára.

Alcott meglehetősen hanyagul bánik karaktereivel, mintha már szabadulni akarna ettől a családtól. A regény elején sietve áthidalja az előző rész óta eltelt éveket, mintegy listázva, kik haltak meg, kikkel szakadt meg a kapcsolat - minden komolyabb magyarázat nélkül. Kevesebb bábu, kevesebb gond, ugyebár. A könyv vége is hasonlóképpen zárul: néhányan meghalnak, többen élnek, minden fontosabb szereplő kap egy mondatot, aztán legyetek boldogok ennyivel, kedves olvasók.

Az ötödik Rushdie-könyv szépen hozza az írótól megszokott tipikus elemeket, legyenek azok jók vagy rosszak. Tér és idő, különböző generációk tagjai, színek és illatok kavalkádja, játékos nyelvi leleményekkel fűszerezve (kíváncsi lennék a magyar fordításra). Ebből a bő lére eresztett, hömpölygő áradatból kell kihámoznunk egy különös család történetét, a legifjabb sarj tolmácsolásában. Nem könnyű a feladat, és mivel már eleve "feladat"-ként utaltam egy regény elolvasására, sejthető, hogy nem lett a kedvencem. Túl sok a szereplő, túlságosan tömény a szöveg, néha pár oldal után kaptam csak észbe, hogy jaj, elkalandoztam, mi is történt? Az igazság az, hogy semmi.

Egy furcsa, spanyol-arab-indiai hagyományokat ápoló család szappanoperája, mely a festőművész anya és különc fia kapcsolatában csúcsosodik ki. A fiú (a Mór) több szempontból is érdekes jelenség: születési rendellenessége, sérült keze teszi naggyá, miközben egy év alatt kettőt öregszik. Ez a körülmény szinte elvész Rushdie szöveg-áradatában: a "mellékesen" megjelenő mágikus elemek szintén az író sajátjai. Sajnálatos, hogy a pozitív jellemzők ellenére ez a könyv most nem fogott meg.

Tutajos és Bütyök a téli szünetben visszatér a Zala folyó partjára, hogy újabb leckéket kapjanak emberségből. Igen ám, de a legutóbbi kalandjaik óta nagyot fordult a világ: tél lett, és a természet csak most mutatja meg igazi, kegyetlen valóját. Most már végképp nincs helye a hencegésnek, felvágásnak, akaratoskodásnak, mert nyáron legfeljebb leégett az ember a napon, télen viszont az életével is fizethet, ha nem hallgat az okos szóra.

A két fiú a kamaszkor minden édes-keserű gondjával telve érkezik ebbe a brutálisan egyszerű és őszinte környezetbe, ahol nagyon hamar letisztulnak érzéseik és gondolataik. A világ lassan kinyílik előttük, ahogy egyre több társasági eseményen vesznek részt, és a berek, Matula kunyhója észrevétlenül, de egyre jobban háttérbe szorul. Megmarad persze biztos pontnak, egy belső iránytűnek, ami az egyre bonyolultabb gondokon átsegíti őket. 

Az író is - a hosszú téli estékhez méltón - egy kissé melankolikusabb hangvételbe vált át, sokszor elmereng a természet apró, de annál fontosabb eseményein, törvényszerűségein. Nagyobb hangsúly kerül a belső, lelki folyamatokra, mint a kalandokra. Bár mai szemmel olvasva sokszor úgy tűnik, eljárt már az idő Matula vagy István bácsi intelmei fölött, valójában olyan egyetemes igazságok bújnak meg mögöttük, amikre bármilyen korban nagy szükség lehet.

A széppróza és a vers gyógyír, orvosság. A valóság előidézte szakadást gyógyítja a képzelet szövetén.

Időről-időre felbukkan egy könyv a semmiből, és teljesen elvarázsol, magával ragad. Wintersont már elég régóta olvasok, kedvelem is, de ez a regénye most nagyon megtalált. Pedig nem is igazi regény a szó klasszikus értelmében: nincs valódi története, sem lineáris időkezelése vagy legalább eleje-közepe-vége. Inkább egy gondolatfolyamnak tekinthető, amit az írónő életének mozzanatai tagolnak csupán. De micsoda gondolatok ezek! Valódi gyöngyszemek, szeretetről, családról, könyvekről - de nem ám Coelho-s vagy Oravecz Nórás mércével mérve. Értékes, belénk ivódó sorok ezek, amik egytől-egyig idézésért könyörögnek - próbálom is magam visszafogni a posztban.

Az önéletrajzi elemek részben ismerősek lehetnek az Oranges Are Not The Only Fruit című regényből, mely az írónő debütáló kötete volt, és meghozta számára az elismerést és sikert. Most megismerhetjük a valódi történetet, hogyan is vált JW azzá a nővé, akit ma már zseniális és forradalmi íróként tartunk számon. Hosszú út vezetett idáig, a megrögzötten vallásos nevelőanya, a titkolt, majd felvállalt homoszexualitás, az irodalom személyiségformáló ereje és az örökös identitáskeresés mind-mind meghatározzák írói örökségét. A regény "végére" Winterson már képes felismerni ezt, és képes arra is, hogy elfogadja finoman szólva is zavaros származását (miután hosszú nyomozást folytat valódi édesanyja megtalálására). A könyvnek mégsincs egyértelmű lezárása, hogyan is lehetne, hiszen Winterson továbbra is él, gondolkodik, érez és alkot - reméljük még nagyon sokáig.

A könyv varázsszőnyeg, más világba repít. A könyv ajtó. Kinyitod. Belépsz rajta. De visszajössz-e?

Mit tehet a cinikus olvasó, ha egy olyan romantikus történettel találja szemben magát, aminek a végét már előre lehet sejteni? Nos, ez nagyban függ a könyv minőségétől: ha kellően szórakoztató és igényesen megírt, érdemes rászánni az időt, még akkor is, ha a befejezést egy "na, megmondtam"-mal zárjuk. Bár a Mansfield Park az összes klasszikus Jane Austen-jellemzőt magán viseli (azaz a kornak megfelelően finomkodó, körülményes és persze csakis az angol arisztokráciával foglalkozik), mégis egy szellemes, önmagát olvastató történet kerekedik ki belőle. 

Nyomokban magában hordozza a Hamupipőke-klisét, azaz a szegény, mellőzött rokont a gazdag családtagok elnyomják, kihasználják, miközben végig nála van az erkölcsi fölény és persze ezért a regény végén elnyeri méltó jutalmát. Fanny (a szóban forgó Hamupipőke) egyszerre bosszantó és szánnivaló jelenség, egyszerűen képtelen kiállni magáért, ő az örökös áldozat, aki mindenből kimarad, akit mindenki lesajnál - egyetlen embert kivéve. Ki sem találnánk, hogy ez a gyerekkori bizalmas jóbarát (egyben unokatestvér) egyúttal Fanny szívszerelme, és a történet nem is érhet máshogy véget, mint kettejük házasságával. Ám addig Austen még számos kitérőt tesz az angol arisztokrata társadalom belügyeibe, azzal a nem titkolt céllal, hogy megmutassa nekünk, mennyire romlottak Fanny agyondicsért és elkényeztetett unokanővérei, és mennyire megérdemli szegény rokonuk a végső boldogságot. Persze egy kis próbatételt Fanny-nak is ki kell állnia, mikor a gazdag, lehengerlő modorú csábító által kínált fényűző élet mellett igencsak lehangoló képet fest a régen látott, szerény szülői ház. De Austen még időben bedobja a szokásos botrányt (gondoljunk csak a Büszkeség és balítéletre), hogy a szegény lány döntését megkönnyítse, egyszersmind mellé állítsa az egész gazdag famíliát, és elsimítson minden akadályt a boldog végkifejlet elől, mivel Fanny-nak nem kell többé választania erényes és jómódú élet között - megkapja mindkettőt.

Olvasási sorrendben a harmadik történet Narniából, és az első, ami teljes egészében ebben a kitalált országban játszódik, sőt a főhősök is jórészt innen származnak. Voltaképpen egy rövid epizód ez abból a korból, amikor a  Pevensie-gyerekek lettek Narnia uralkodói. Láthatjuk is őket felnőttként, magabiztos királyok és királynők lettek belőlük, akik rátermetten irányítják országukat. Persze Aslan, az "oroszlán" is fel-felbukkan, amikor szükség van rá. Narnián kívül azonban más birodalmak is léteznek ebben a fantasy-világban, ezek egyikére fókuszál most inkább Lewis. Főhőseink - két gyerek természetesen - eltérő okokból, de mindketten elvágyódnak Calormen-ből, amit az író éles kontrasztban jelenít meg az idealizált Narniához képest. Lakosai ellenszenvesek, vezetői becsvágyóak és gőgösek, miközben a narniaiak barátságosak, szeretetreméltóak és megingathatatlan erkölcsi tartással rendelkeznek.

Ennek a leegyszerűsítésnek nyilván az az oka, hogy egy gyerekeknek íródott műről van szó, ahol a jó és rossz szembeállítása klasszikus fogásnak tekinthető. Lewis hozza az eddig megszokott színvonalat, csak éppen most inkább a gyerekekhez szólt a felnőtt olvasók helyett.

Lebilincselő, egyszersmind lesújtó élettörténet, ami több politikai rendszeren is átível. Egybefüggő, áradó belső monológ, a főhős kisgyerekkorától egészen halálos ágyáig. Ez a narrációs módszer két dolog miatt is érdekes: egyrészt remekül megjeleníti a karakter személyiségfejlődését, miközben folyamatosan visszautal korábbi, számára jelentős motívumokra, újabb és újabb megvilágításba helyezve azokat. Másrészt viszont az egész cselekményt az ő szemén keresztül látjuk, az ő belső reakcióit olvashatjuk, ami kissé egyoldalúvá teszi a művet. Ezt csak úgy sikerül megtörni, hogy főhősünk gyakran saját magának is hazudik, igyekszik jobb színben feltüntetni magát, ami folyamatos feszültséget eredményez.

A regény fő témája az egyén szakmai és magánéleti sikertelenségének kutatása, okainak feltárása. A nagy magyar valóság apró mozzanatai sokak számára ismerősek lehetnek, de így, ömlesztve elég elkeserítőek. Főhősünk egy olyan kor gyermeke, ahol a látszat fenntartása, a kettős beszéd alapkövetelménynek számított, az emberi kapcsolatok mesterkéltek, érdekközpontúak voltak, és a folyamatosan változó erőviszonyok közepette állandósult a bizonytalanság. Ehhez képest ő mindig kimondja, amit gondol, a változásokra későn reagál, és általában nem a megfelelő emberek mellett áll ki. Nem egy érdekérvényesítő típus, és a saját képességeiről is kicsit eltúlzott a véleménye. Szép reményeit szerelemben és munkában is a hétköznapok egyhangúsága, az átlagemberek kicsinyessége töri derékba, de ha őszinte akarok lenni, sajnálatot nem igazán éreztem iránta. Főhősünk ugyanis nem lett szimpatikus, nem sikerült őt megkedvelni, bár ez a reakció is a regényben bemutatott felszínes és üres kapcsolatokra rímel. Így peregnek le főhősünk napjai és a regény lapjai is, látszólag értelmetlenül, lelketlenül, de közben azért mégiscsak volt egy-két villanás, amiért azt lehet mondani, hogy megérte.

A brit író munkásságának gerincét alkotó trilógia első, a többihez lazábban kapcsolódó része, ami főként önéletrajzi ihletésű. A jellegzetes stíluselemek már itt is megjelennek, megadva a regénynek azt az összetéveszthetetlen "Lawrence-s" hangulatot, ami már az első olvasáskor magával ragadott. Általában nem szeretem azokat a könyveket, amikben a cselekmény háttérbe szorul a lelki folyamatok javára, itt mégis kivételt kellett tennem. Lawrence-nél valahogy az érzelmek állandó változása a cselekmény, és a "valós" események adják a hátteret. Megismerjük ugyan az angol bányászcsalád mindennapjait, a hangsúly mégis először az anya, majd a másodszülött fiú lelki életén, és kettejük összetett kapcsolatán van. Az elsőszülött fiú elvesztése után az anya még erősebben kötődik Paul-hoz, akiben mintha lelki társát találná meg. Azonban ez az intenzív kapcsolat rányomja a bélyegét a fiú szerelmi viszonyaira, amit két, egymástól teljesen különböző nő mellett él meg. Egyikük Miriam, a gyerekkori, ártatlan szerelem, aki a testiséget teljesen mellőzné, és kizárólag vallási-filozófiai szinten élné meg kapcsolatukat. A másik Carla, a férjes asszony, aki mellett Paul átéli a valódi szenvedélyt, de ez csak fellángolás, szerelmüknek nincs mélysége, így jövője sem. Végül elmarad a boldog végkifejlet, Paul elveszíti mindhárom, addigi életét meghatározó nőt, és a nulláról kell újra felépítenie saját magát.

Íme a bizonyíték, hogy egy elcsépelt témához is lehet érdekesen és szórakoztatóan nyúlni. A szülő-gyerek testcsere egész sor B kategóriás filmrendezőt ihletett már meg, tipikus lerágott csont tehát a könyv alaptörténete. Mégis egy kedves és humoros regény kerekedett belőle, köszönhetően a pergő, életszerű párbeszédeknek és a magyar környezet hatásának. Az olvasó által is jól ismert élethelyzetekben (iskolában, villamoson, munkahelyen) sokkal erőteljesebben átérezni a helyzet abszurditását, mint a távoli Amerikában játszódó filmekben.

Ráadásul a gyerekkönyvekben az apa-fiú kapcsolat elég ritka téma, kiváltképp egy olyan egymásra utalt helyzetben, mint amilyen az anya halála után magukra maradt Pete Ádámé és Péteré. Mindketten készek lennének már továbblépni, és új feleséget/anyát fogadni a családba, de csak ez a különleges fordulat ébreszti rá őket, ki is lenne a megfelelő személy. Természetesen a remekül bevált tanulság itt is megérkezik: a felnőtté válás nehéz, nem kell siettetni, a felnőtteknek pedig nem szabad elfelejteni, hogy ők is voltak gyerekek. 

Az írónőtől már megszokott módon rendkívül különleges, egyedi regényt vehettem kézbe. A fülledt, kicsit nyomasztó és állandó bizonytalanságban tartó hangulat több forrásból táplálkozik. Az alapot a viktoriánus kor adja, amiben a történet játszódik. Ez a sötét, prűd és rendkívül képmutató időszak (legalábbis Angliában) számos könyv keretét adta már, egyszerűen azért, mert az alapvető emberi késztetések elnyomása hatalmas belső feszültséget eredményez, és ez szélsőséges tettekhez vezet. Talán soha annyi ferdehajlamú, perverz férfit nem hordott még hátán a föld, mint akkoriban - és talán soha annyi prostituált nem állt készenlétben, hogy ezeket a furcsa vágyakat kielégítse. Kereslet és kínálat, ugyebár.

Tehát a kiindulási alap ez a túlfűtött, egyszersmind végletekig szemérmes korszak, ahol egy cirkusz életébe csöppenünk. Egy zárt és titokzatos világba, ahol a látszat, az illúzió fenntartása létfontosságú. Aki kiesik a szerepéből, azt könyörtelenül lesöprik a porondról. Művészet és kóklerség, emberség és üzlet feszülnek egymásnak, sok áldozatot hagyva maguk mögött. Főhősnőnk remekül elnavigál ebben a furcsa korban és ebben a különleges világban, de neki is sok súlyos kompromisszumot kell kötnie.

Végül, ha mindez még nem lenne elég, az írónő ennek az "egzotikus" világnak is a legfurább tagjait szemelte ki regénye szereplőinek. Ahogy a főszereplő életét követjük nyomon, először prostituáltak tűnnek fel, később mindenféle testi elváltozással élő szerencsétlen, végül pedig a cirkusz lakói, mind-mind saját háttértörténettel. Ezekbe a sorsokba Carter szinte észrevétlenül csöpögteti az irreális, mágikus elemeket, így aztán (akárcsak egy jól sikerült mutatványnál) nem tudjuk, hogy amit olvastunk, az valóság-e vagy csak a képzeletünk játszott velünk. Ez az állandó bizonytalanság olyan feszültséggel tölti meg a könyv lapjait, hogy szinte nem is lehet letenni.

Az Egri csillagok után nagy izgalommal vágtam bele egy középkori tematikájú, magyar hétköznapokat leíró könyvbe: milyen érdekes lesz majd arról olvasni, hogyan éltek a várvédők kortársai, milyen is volt az élet itt az 1400-1500-as években. Ehhez képest nem találtam mást, mint száraz tényeket, adatokat (évszámok, nevek, stb.), akárcsak egy iskolai történelemkönyvben. A szerző sokszor megemlíti, hogy erről vagy arról nem áll rendelkezésre elég forrás, a hiányos részeket pedig unalomig ismert tényanyaggal vagy érdektelen és kínos viccekkel töltötte ki. Ha nem találni elég anyagot egy könyvhöz, akkor azt egyszerűen nem kell megírni, a szörnyű és sokszor szexista "humorra" pedig nincs mentség, nincs helye egy ilyen kötetben. Elképzelhető, hogy szóban, egy előadás közben beszúrva még működhet, de leírva gáz.

Azt a szomorú következtetést kell levonnom, hogy az ismeretterjesztő, igényes és egyben szórakoztató történelem-bemutatás nagyon kevés magyar szerzőnek megy. Külföldi írók könnyűszerrel tárják elénk akár több ezer éve letűnt kultúrák hétköznapjait, szokásait, mi pedig a saját őseink életét sem ismerjük pontosan. Illetve lehet, hogy van róla tudomásunk, de a történészek nem tartják említésre méltónak. Pedig nemcsak a "nagy történelem" fontos - arról hallani épp eleget az iskolában. Ahogy Gandalf barátunk is megmondta:

Hétköznapi népek kis tettei, apróságok tartják sakkban a sötétséget: egyszerű kedvesség és szeretet.

A történelmi-művészeti témákat előszeretettel feldolgozó Passuth kései regénye a Medúzafej, amiben az olasz festőóriásnak, Caravaggio-nak állít emléket. A műben nagy hangsúlyt kap a kettősség, ami képei és hétköznapi élete között feszül. Csodálatos bibliai témájú festményein a szenteket, mártírokat minden pátosz nélkül, szinte naturálisan jeleníti meg, mégis nagy hatást gyakorol a szemlélőre ez az új stílus. Passuth érzékletesen jellemzi a legismertebb képeit, megszületésük körülményeit. A vitathatatlan tehetség mellé azonban kötekedő, nehéz természet társul, ezért Caravaggio egyre többször keveredik bajba, saját sorsát megkeserítve ezzel. Végül számos elismerés és siker után dicstelen véget ér élete, ám alkotásai a mai napig őrzik nevét.

Passuth a regényes életrajz mellett fontos szerepet szán a Caravaggio körüli embereknek is, így feltárul előttünk művész és mecénás bonyolult kapcsolata, illetve bepillanthatunk a modellkeresés folyamatába is. A könyv korrajznak sem utolsó, a festőt elkísérjük utazásaira az ellenreformáció Itáliájában: Milánó, Róma, Nápoly, Szicília városai, Málta... gyönyörű helyszínek, saját történetekkel, emlékekkel, amiket Caravaggio magáévá tesz, és képein is felhasznál. Így kapcsolódik össze múlt és jelen, egyén és társadalom, művészet és történelem.

A jó és a gonosz örökös konfliktusára épülő, szimbolikus mű annyira univerzális igazságokat akart megfogalmazni, hogy végül teljesen semmitmondó lett. A "vajon minden ember gonosz, vagy akadnak még jók ezen a világon" kérdést sokan és sokféleképpen feltették már, de egyikük sem volt annyira gyáva mint Coelho, aki a valóságból térben és időben teljesen kiragadott történettel próbálta illusztrálni a problémát. Gyakorlatilag nem derül ki, hol és mikor játszódik az egész könyv, a szereplők java arctalan, egysíkú, csupán eszközök. A brazil szerzőnek nem volt mersze egy konkrét történelmi korszak vagy esemény köré rendezni a morális témázást, ahogy hiteles, kidolgozott karakterekre sem fecsérelte az idejét. Egyszerűen csak szereptípusok férceit pakolta egymás mellé (a konfliktust okozó idegen, a bölcs öregasszony, a kalandvágyó fiatal lány), és várta, mi lesz. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy semmi: az általánosságok puffogtatása és a vallásos maszlag ismételgetése közben szép lassan elfogynak az oldalak és véget ér a könyv. Hál'istennek.

A horror mestereként ismert szerző egy kevésbé elvadult, mondhatni visszafogott oldalát mutatta meg A holtsávban, ami ettől függetlenül izgalmas és érdekes olvasmánynak bizonyult. Carrie-hez hasonlóan Johnny Smith is különleges képességgel van megáldva (?), amit feltételezhetően fejsérülése okozott. Közel négy évet tölt kómában, mialatt addigi élete elhalad mellette: egykori szerelme férjhez megy, szülei megöregszenek, a világ nem állt meg. Miután magához tér, látnoki képességeire hamar fény derül, ami még inkább megnehezíti a visszatérést a normál kerékvágásba. Voltaképpen soha nem lesz képes visszatérni a balesete előtti önmagához, csöndes, elvonult életéből váratlan események sora zökkenti ki. Mélyen vallásos anyja furcsa küldetéstudatot hagy örökül léleklátó fiára, aki pénzszerzés helyett mások megsegítésére használja tehetségét. Emiatt azonban el is távolodik embertársaitól, akik becsülik és csodálják ugyan, de egyfajta óvatos távolságtartással is viszonyulnak hozzá. A regény végére Johnny is megérti: soha nem élhet már hétköznapi életet. 

A fordulatos történetvezetésen kívül King érdekes erkölcsi kérdéseket is feszeget, persze csak a maga felületes módján. A regény központi kérdése: "Ha visszamehetnél az időbe, és megölhetnéd Hitler, megtennéd-e?" Vagyis morálisan igazolható-e egy ember meggyilkolása egy vagy több másik ember megmentése érdekében? Megnyugtató választ nem kapunk, az író ügyes csellel bújik ki a válaszadás alól, a könyv végére pedig marad egy kis szomorúság, de megnyugvás is.

Érdekes élmény régi kedvenceket leporolni, újra elővenni, összehasonlítani az akkori véleményünket a friss benyomásokkal. Ha jól emlékszem, még hatodikban volt kötelező olvasmány Gárdonyi regénye, és egyszerűen imádtam, 5-6-szor biztosan elolvastam az elkövetkező néhány évben. Tetszett a pörgős cselekmény, a szimpatikus szereplők, a középkor romantikája várakkal, hősökkel és hősnőkkel. Magával ragadtak a minden érzékszervre kiható leírások, nevettem a várvédők vicces beszólásain.

A véleményem alapvetően azóta sem változott, inkább csak finomodott (az évek meg a rutin, ugyebár). Most már feltűnik, hogy a szimpatikus szereplők mindegyike magyar, az egész regény fekete és fehér, vagyis szinte minden magyar hősies, szerethető vagy vicces, míg a törökök mindegyike gonosz, buta vagy csúnya. Az ostrom leírása közben szinte állatként hivatkozik rájuk a szerző (betörték a pofáját, megragadta a mancsával, és egyebek). Nyilván megvan ennek is a maga pszichológiája: az ilyen "lények" meggyilkolása nem okoz akkora lelkiismeretfurdalást, nem számít akkora bűnnek. Ez az erkölcsi dilemma csak egyszer bukkan fel a könyvben, és elég kurtán-furcsán lett lezárva, mondhatni bután: a haza védelmében nem bűn embert ölni, és amúgy is Isten akarata az egész. Mivel a törökök is a saját istenük, Allah nevében támadják a várat (és az országot), joggal tekinthető ez két kultúra, két vallás összecsapásának, ahol mindkét fél meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről. Mivel Gárdonyi csak a magyar nézőpontot tárja elénk, így kissé hiteltelennek tűnik az egész sztori, hiszen nyilván az ellenfélnek is megvolt a motivációja a hódításra. És mielőtt még teli szájjal a szegény magyar nép védelmezésébe fognánk, emlékezzünk vissza a honfoglalás korára: tudtommal akkor mi voltunk a hódítók, mi irtottuk ki az itt élő népeket - de hát nem született regény, ami ezt az ő szempontjukból elmesélje.

A regény másik érdekes, mai napig ható tanulsága a magyarság kettősségének kisarkított leírása. Történelmi regényről lévén szó, a történet számos figurája valós személy, akik szinte hősökként emelkednek fölénk (Török Bálint, Dobó, Bornemissza). Tetteik, kimagasló erkölcsi fölényük elvitathatatlan, ahogy megkérdőjelezhetetlen az egri várvédők hősiessége is. Gárdonyi szinte fürdik a dicső cselekedetek, bátor akciók leírásában - csak egy dolgot "sunnyog el". Ha ennyi párját ritkító dalia alkotja a magyar népet, hogyan szakadhatott három részre az ország? Hogyan eshetett el Buda? Itt jön a kisarkítás rész: a hősi múlt képének megőrzése érdekében bizony elfelejtődik a tény, hogy nekünk magyaroknak úgy nemzeti szinten nem nagyon megy a politika vagy a diplomácia. Nagyszerű egyéni teljesítményekkel pedig már nem lehet kompenzálni a középszerű, saját hasznát leső többséget. Ráadásul nem elég, hogy három részre szakadt az ország, még a megmaradt harmadunkon is marakodtak, acsarkodtak az urak, akik valahogy mindig a segítő kézbe harapnak, és belekarolnak a gonosz szándékúba - szomorú tanulság ez, és végigtekintve a történelmünkön, úgy tűnik nem is igen okultunk belőle soha.

Az Útvesztő-trilógia első (!) előzménykötete narratív stílusában, brutalitásában nem okoz meglepetést, akinek tetszettThomas-ék története, ebben sem fog csalódni. Bennem az ilyen előzménykötetek olvasásakor mindig ott motoszkál a kisördög: vajon az író nem csupán meg akarta fejni még egyszer a jó pénzt hozó tehenét? Vagy esetleg tényleg olyan fontos mondanivalója volt a központi regénnyel kapcsolatban, ami szükségessé tette még egy kötet megírását? (Dashner esetében nem is csak egy előzménykönyvről beszélhetünk.) A regény befejezése után a fejőstehén felé tűnik elbillenni a mérleg.

Mi is történik a Halálparancs-ban? Kapunk egy garnitúra új szereplőt, akik közül egyik sem elég karizmatikus annyira, hogy meg lehessen kedvelni. Ezeket a karaktereket aztán szépen lassan elveszítjük, miközben a napkitörések által feldúlt új világban még egy népességszabályozó vírust is ledobnak közéjük. Van egy csomó akciójelenet, meg szenvedés (főleg fizikai), de az együttérzés hiánya miatt ezek is inkább csak idegesítőek, mint felkavaróak. Ráadásul a trilógiát ismerve nyilvánvaló, hogy happy end úgysem lehet a végén, hiszen akkor nem lett volna szükség Thomas-ékra, meg a Veszettre Útvesztőstül. Sokat a világégésről sem tudunk meg, néhány rövid epizód tárja elénk a pusztító katasztrófát, minden előzmény vagy tanulság nélkül. 

Mivel könyvek terén elég kitartó vagyok, mindezek ellenére feltett szándékom elolvasni a második előzménykötetet is, hátha nem lesz már több.

Bár a nagy sikerű könyvsorozat (eddig) valójában öt részből áll, úgy gondoltam, hogy az elsőként megjelent, szorosabb egységet képező három könyvvel foglalkozom együtt, az előzményköteteket majd külön-külön veszem górcső alá. Tehát az első három rész (The Maze Runner/Az útvesztő, The Scorch Trials/Tűzpróba, The Death Cure/Halálkúra) voltaképpen egy összefüggő, szó szerinti világégés utáni küzdelmes, nyomasztó történet egy csapat kamaszról. Egy rejtélyes cég mindenféle próbatételnek veti alá őket, így próbálva gyógymódot találni egy olyan vírusra, amit ők maguk terjesztettek el, és az emberiség nagy részét vérszomjas zombivá változtatta. A fiatalok számos fizikai, lelki és szellemi megpróbáltatáson esnek át, ám ne "Játék határok nélkül"-szerű feladatokra gondoljunk, a tét minden esetben a túlélés. Azon túl, hogy Thomas-nak és társainak életben kell maradniuk, el kell igazodniuk saját összezavart emlékezetükben, miközben gondolataikat és érzelmeiket is befolyásolni igyekszik a Veszett. Próbálnak rájönni, hogy kik is ők valójában, mi a céljuk az életben, és hova is tartanak - akárcsak a hétköznapi tinédzserek, azzal a különbséggel, hogy ők ezt mekizés helyett ádáz harcok közben teszik.

A trilógia tehát bővelkedik izgalmas jelenetekben, váratlan fordulatokban, aki odavan a letehetetlen, akciódús könyvekért, mindenképp olvassa el. Nekem a főhősök szenvedése túlzó volt, annyi traumán mentek keresztül, ami emberileg felfoghatatlan, és kissé hiteltelenné is teszi az egészet. Nem lehet ennyi mindenen átmenni maradandó lelki sérülések nélkül, hőseink azonban mindig felállnak, megrázzák magukat, és készek az újabb pofonra. Ezáltal elvesztik valódi, emberi jellegüket, és puszta tárgyakká válnak a cselekményben, akiket ide-oda lehet rángatni. Lehet, hogy pont ez volt a cél, és a történet is erről szól, de nekem így már nehéz szurkolni értük. Lehet, hogy a célközönség nem kíváncsi a lelki finomságokra, de a hasonló típusú Az éhezők viadalában valahogy sokkal jobban el lett találva ez az egyensúly, a filmes változatról nem is beszélve.

Egy korai Murakami-zsenge, ami már magán hordozza a későbbi klasszikusok stílusjegyeit. Bár terjedelmében jóval rövidebb műről van szó, és maga az író sem tartotta sokra, azért már körvonalazódnak a szerző jellegzetes témái is. A cselekmény eseménytelen, mondhatni semmi rendkívüli nem történik, de a felszín alatt érezzük, hogy azért mégis. A főszereplők - egy névtelen narrátor egyes szám első személyben, és egy Patkány nevű E/3-ben - mindketten magányosak, különcök, akiknek nehezére esik beilleszkedni a társadalom "normális" rendjébe. Látszólag cél nélkül léteznek a világban, miközben furcsa dolgok történnek velük (beköltözik hozzájuk egy ikerpár, egy elveszett flipper nyomába erednek).

Murakamiban az a csodálatos, hogy ilyen látszólag teljesen érdektelen eseményeket, szürke figurákat, hétköznapi jeleneteket is úgy tud megjeleníteni, hogy egy percig sem unatkozunk, Magába szippant ez a különleges világ, ahol már egy ilyen korai regényben is felbukkannak a későbbi visszatérő motívumok: a tenger, az eső és a macskák.

Egy újabb félbehagyott könyv... körülbelül az egyharmadáig bírtam, de annyira nem esett jól a lelkemnek, hogy inkább nem kínoztam magam vele tovább. Az Amerikai psycho ehhez képest egy tündérmese volt, és akkor még nagyon enyhén fogalmaztam. Nem tartom magam különösebben prűdnek, sőt, szeretem, ha egy könyvben pikáns fűszerként megjelenik az erotika, a szexualitás - de ha az alapvető hozzávalók helyett egy étel csak és kizárólag fűszerekből áll, az bizony gyomorrontást eredményez. 

A kerettörténet egy nagyon eltorzított, a végletekig romlott Dekameron-klisé: egy csoport férfi, nő és gyerek elzárkózik egy kastélyba, és mindenféle történetekkel szórakoztatják egymást. Míg azonban Boccaccio könyvét átjárja a humanizmus pozitív életszemlélete, addig Sade márki az emberi brutalitás és lealjasodás példáit tárja elénk. Undorító, naturális részletek, vulgáris nyelvezet és az emberi lények tárgyiasítása - ezek a botránykönyv fő jellegzetességei, amit a közepétől már csak vázlatos formában állított össze a márki. A négy főszereplő aprólékos gonddal szervezi meg a kastélyban töltött időszakot, "meghallgatásokon" válogatják ki a legmegfelelőbb alanyokat alantas céljaikhoz, akiket nem is vesznek emberszámba. A márki képmutató módon szól ezekről a kifacsarodott ízlésű lényekről (embernek nem szívesen nevezném őket), látszólag elítéli tetteiket, ám vajmi keveset foglalkozik azokkal az ártatlan áldozatokkal, akik csupán mint eszközök jelennek meg ebben a borzalmas történetben. Nem is várhatunk többet egy olyan szerzőtől, akinek nevéből származtatjuk a szadizmus szavunkat...

Egy szó mint száz, bár a könyv ismertetője szerint el kell tudnunk vonatkoztatni a förtelmes jelenetektől, és meglátni benne "a rokokó világ túláradó szexuális fantáziáját", az akkoriban élt emberek iránti tiszteletből ezt inkább mégsem tenném. Pozitív végkicsengésül csak egy észrevétel: Sade márki műve talán árnyalja a mai, modern társadalmat övező, eltúlzott szexualitásra vonatkozó nézeteket.