Folytatódik a fantasy-eposz, és ha lehetséges, még brutálisabb, mint volt. Még mindig kavarognak a fejemben az események, hiszen nemrég fejeztem be az első részt, jött a második (jelen bejegyzés tárgya), de már elkezdtem a harmadikat, és mindeközben a filmes verzió negyedik évadát is nézem... sebaj, úgysem volt célom részletes cselekmény-leírást adni. Olvasás közben az ember tényleg csak kapkodja a fejét, nincs megállás, nincs pihenés, minden fejezet pörgős, akciódús, mindig "történés" van - néha bizony meg kell állni, és számba venni az események állását, a szereplők aktuális létszámát. Martin tényleg nem kímél sem olvasót, sem karaktert.

Két dolog fogalmazódott meg bennem a nagy forgatag közepette, egyrészt, a könyvsorozat sikerének okát boncolgatva talán ki merem jelenteni, hogy a legnagyobb húzóerő nem a történet, hanem a szereplők. Nyilvánvalóan csavaros, fordulatos és váratlan eseményekkel tarkított a cselekmény, de a második 1000 oldalas kötet után (hátravan még öt) nehéz újat mutatni (persze lehetséges). A karakterek ezzel szemben folyton változó, alakuló lények, akik nagyon jól el lettek találva. Mindenkinek jut olyan, akivel azonosulni tud, aki megnevetteti, vagy akit (urambocsá') gyűlölni lehet. Mindez azonban állandó változásban van, hiszen Martin olyan zseniálisan mozgatja a szálakat, hogy a szereplők tulajdonságaiban, sőt irántuk táplált érzéseinkben sem lehetünk biztosak.

A másik dolog, ami egyre inkább szemet szúr, hogy ez bizony egy "macsó-regény". Utálok bármit is "nőies"-nek, vagy "férfias"-nak címkézni, de az a helyzet, hogy Westeros nem hercegnő-képző, és ehhez a kemény világhoz durva, nyers szavak illenek. Egy-két csillanástól eltekintve Martin nyelvezetében uralkodik az egyszerű, szókimondó, mindenféle költőiségtől mentes stílus, amit szerencsére nagyszerűen feldob a szereplők fanyar humora, szarkazmusa.

Olvasásra fel tehát, hiszen "az alvás jó, a könyvek pedig még jobbak". 

Ez az a könyv, aminek minden oldala, sőt, minden sora egy-egy kemény csata. Küzdelem az unalommal, a hosszú mondatokkal, az ide-oda csapongó gondolatokkal és nézőpont-váltással. Virginia Woolf bármilyen zseniális tehetség is, egyetlen dolgot nem sikerült elérnie: nem tudott egy szerethető, olvastató művet alkotni. Nyilván bennem van a hiba, nem vagyok műértő, nincs elég jó ízlésem, nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy ezt az összefüggéstelen gondolatfolyamot értékelni tudjam. Vagy mégsem? Nem vagy híve az irodalmi sznobizmusnak, nem gondolom, hogy csak a szépirodalom értékes - az olvasásban is hedonista vagyok, vagyis azokat a műveket tartom jónak, amik szórakoztatnak, lekötnek, elgondolkodtatnak. Bizony vannak borzalmas, olvashatatlan klasszikusok, amiket képtelenség letaszítani az "irodalmi Trónszirtről", és akadnak szép számmal olyan lenézett alkotások, amik több elismerést érdemelnének. Persze ez a kérdés messzire vezet, és számos másikat vet fel útközben.

Visszatérve a Mrs. Dalloway-hez, lehet, hogy ismét várok vele pár évet, hátha akkor majd egymásra találunk...

24 óra története majd' 300 oldalon... elsőre bizony unalmasnak tűnik, McEwan azonban hamar bebizonyítja az ellenkezőjét. Tűpontos mondatokkal fest hangulatokat, érzelmeket, képeket, melyekből kibontakozik előttünk egy család története. Vagyis ahogy az már az elején sejthető volt, nem csupán egyetlen napról van szó, hanem inkább arról, hogy ennek az egy napnak az eseményei hogyan idézik fel a múltat, illetve hogyan hatnak ki a jövőre. Az író mesterien keveri a társadalom és az egyén színterét, láthatjuk, hogy a nagyvilág eseményei hogyan szűrődnek le a kisemberek hétköznapjaiba. Ráadásul ezek olyan események, amelyek a mai napig foglalkoztatják a közvéleményt - azaz az olvasót sem hagyják hidegen. 

Mindezek mellett megismerhetjük az agysebészet rejtelmeit - ha sikerült átverekednünk magunkat az orvosi zsargonon. Egy zseniális szakember egyetlen mozdulata dönt életről és halálról, miközben azon elmélkedhetünk, hogyan lesz húsból, csontból és vérből tudat, emlékezés, érzés... a választ mindenkinek a világnézete adja meg.

A hatalmas lélegzetvételű, egyelőre befejezetlen A tűz és jég dala című fantasy-folyam első részét fejeztem be a minap. Az olvasók többségéhez hasonlóan én is a TV-sorozat nyomán fedeztem fel a regényt, amit sokan A gyűrűk ura amerikai változatának tartanak. Én inkább úgy gondolom, hogy Martin a 21. századi olvasók igényeire szabta, modernizálta a fantasy műfajt, illetve a mai reklám- és médiakampányokat is meglovagolta a részek "adagolásakor". Mit is kíván a modern olvasó? Legyen izgalom, szókimondás és szürkeség!

Bár még csak az első résznél járunk, ahol általában a főbb karakterek és cselekményszálak felvázolása történik, izgalomban nincs hiány: egy csata itt, egy csata ott, pergő párbeszédek, változatos helyszínek. Hamar rá kell jönnünk, hogy egy szereplőt sem érdemes a szívünkbe zárnunk, sorsuk annyira bizonytalan. Nem jelent életbiztosítást a főszereplő-státus sem, ne is reménykedjünk. A kegyetlen, erőszakos, vagy éppen erotikus jeleneteket ráadásul nyers szókimondással tálalja Martin, szó sincs Tolkien finomkodásáról, angol eleganciájáról. Az ellenfelet nem egyszerűen leszúrják, lenyilazzák, hanem megcsonkítják, kibelezik vagy megkínozzák. Ez egyrészt segít jobban átérezni Martin világának kegyetlenségét, másrészt taszító is egyben - bizony, a Trónok harca nem romantikus lovagregény! Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a szereplők szürkesége: egyikük sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz, hanem összetett, bonyolult személyiség, akik közül sokan komoly fejlődésen mennek át. Emiatt sokkal inkább emlékeztetnek valódi emberekre, éppen ezért könnyebb megkedvelnünk őket, végül pedig azon kapjuk magunkat, hogy izzadó tenyérrel szurkolunk kedvencünknek... csak óvatosan!

Az Amerikai pszichónál csak egy fokkal normálisabb regény az üzletemberek helyett most a sztárokról (vagy, ha úgy tetszik, celebekről) fogalmaz meg kegyetlen kritikát. A 90-es évek popkultúrája, a fogyasztói társadalom, az egyre dühödtebb reklámkampányok és a valóságshow-k mind visszaköszönnek ebben a zavaros, drogoktól és alkoholtól mámoros történetben. Victor Ward, a félig híres modell az események kulcsfigurája, de legtöbbször fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Látszólag vígan lubickol a celebek csillogó, felszínes és sivár világában: egy valódi szupermodell a barátnője, híres zenészek és színészek társaságában bulizik minden nap. Hirtelen azonban belecsöppen a kegyetlen valóságba, ahol senki sem az, akinek látszik, és ahol kőkemény érdekek diktálják a szabályokat. 

A nem hétköznapi történethez sokat hozzátesz a valóságshow-faktor is: sosem tudjuk (néha maguk a szereplők sem), hogy most épp forgatáson vannak-e vagy sem, vagy hogy az események valóban megtörténnek vagy csak előre megírtak.Ráadásul az egész kissé szürreálissá válik a főszereplő állandó panaszai miatt a hidegre, a bűzre, vagy arra, hogy zsibbad valamije (valószínűleg a drogok mellékhatásai). Ezt fokozza a hírességek tömeges jelenléte a regényben: szinte már olyan, mintha egy lajstromot akartak volna összeállítani róluk, nehogy egyikük is kimaradjon. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a hírnév pénzben mérhető fogalom lett, így a sztárok állandóan változó árfolyamú árucikkekké váltak, kelendőségüket csak a folytonos médiaszerepléssel lehet fenntartani - így hát ott vannak minden létező eseményen. Ezek a celebek azonban csak nevek, nincs mögöttük tartalom, személyiség - csak üres beszélgetések, amik annyira sablonosak, hogy Ellis híres dalok szövegeivel helyettesítette őket - megmosolyogtató volt felfedezni néhányat! 

Ítélet: fontos társadalmi jelenségek lettek körbejárva izgalmas, már-már hatásvadász módon, de éppen a megcélzott közeg és azok problémái miatt számomra kissé érdektelen az egész.

Egy évekig a polcon porosodó könyv is tud meglepetést okozni! Sokáig halogattam, hogy belefogjak a kétkötetes, apró betűs történelmi rengetegbe, de nem bántam meg. Passuth remekül eltalálta az egyensúlyt tény és fikció között, izgalmas, de hiteles történetet tálalva elénk. Sőt, többet is ennél: valóságos történelmi tablót, ahol az 1200-as évek politikai, diplomáciai és gazdasági kapcsolatai bonyolult hálózatként rajzolódnak ki előttünk. Külön érdekesség, hogy ennek a szövedéknek a közepén a Magyar Királyságot találjuk, az író ugyanis szinte minden történelmi mozzanatban a magyar vonatkozást keresi, országunk szemszögéből mutatja be az eseményeket.

Ennek köszönhető, hogy bár maga a kötet II. Endre (a.k.a. András) király életét kíséri végig, valójában (a bonyolult családfát követve) Rómától indulva Bizáncon át egészen a Szentföldig terjednek a történet határai. Ez a széles látómező lehetővé teszi, hogy országunkat a többi európai hatalom között, velük szerves egységben lássuk, megismerjük a középkori Magyarország különleges helyzetét. 

Visszatérve a kalandos és rendkívül izgalmas szentföldi kirándulásból, a veszélyes és óriási Bizáncból, a magyar udvari viszonyok sem tűnnek kevésbé intrikusnak (történetünk egybeesik Bánk bán és Gertrúd királyné idejével). Passuthnak sikerült nem csak "nagyban" de "kicsiben" is színes, olvasmányos korrajzot alkotnia, kiegészítve mindezt II. Endre hiteles és emberi bemutatásával.

Egy újabb háborús regény, a II. világháború borzalmainak egy újabb szelete, ezúttal az angol hátország perspektívájából. Hogyan élik meg a különböző társadalmi, vallási, politikai csoportok azt, hogy az eddig távoli front egyszeriben a saját városukba került? Egyszerű, hétköznapi embereket látunk, akik próbálnak megbirkózni az új élethelyzetükkel, miközben igyekeznek megőrizni angol hidegvérüket; lordokat látunk, akik túl jóhiszeműek ahhoz, hogy megértsék a hitleri rendszer fonákságait.  Látunk egy magát feleslegesnek érző veteránt, aki újult erővel veszi fel a harcot saját birtoka védelmében. Látunk amerikaiakat, akik a távolság fölényével kritizálják Európát.

Végül pedig, ennek a hatalmas kavarodásnak a közepén látunk egy fiatal fiút és egy lányt, akiket egymás mellé sodort az élet, hogy egy pillanat múlva újra elválassza őket. Ez a pillanat azonban sorsdöntő mindkettejük számára, mivel két, eddig ismeretlen világ tárul fel előttük. Hosszú éjszakákat beszélgetnek át, miközben az író a szájukba adja a háború összes érvét és ellenérvét, az akkori társadalmi problémákat és uralkodó véleményeket. Rövid kapcsolatuk történetéből nem csak őket ismerjük meg, hanem azt a kort is, amelyben élnek. Clive és Prudence két egyszerű szerelmes, párbeszédeikben mégis mindenki talál maga számára érdekes és értékes mondanivalót.

A kétkötetes történelemkönyv második része szerencsére nem okozott csalódást, ismét a már bemutatott, remek, élvezetes stílusban íródott. A jelen felé haladva az események értelmezése egyre ellentmondásosabb, hiszen sokkal kevesebb idő választ el minket a II. világháborútól, mint például a keresztes hadjáratoktól, így nem alakulhatott még ki egységes szemlélet a történészek között sem. A könyv nem mulasztja el bemutatni a fontosabb nézeteltéréseket, véleménykülönbségeket, amik rávilágítanak arra, hogy soha, semmit nem lehet a fekete-fehér, jó-rossz kategóriákon keresztül vizsgálni.

Különösen jól látszik ez a megosztottság az ipari forradalom társadalmi hatásainak bemutatásában: rengeteg érvet olvashatunk az új jelenségek, találmányok hasznáról, de legalább ugyanennyit káros mivoltukról is. Ránk vár a feladat, hogy eldöntsük, szerintünk merrefelé billen a mérleg, elégedettek vagyunk-e a modern civilizáció áldott-átkozott vívmányaival.

A két világháború eseményeinek bemutatása számomra két okból volt lebilincselő: egyrészt, mivel rengeteg könyvet olvastam már, amik közvetve a háborúról szólnak, így az irodalmi leírások után már kíváncsi voltam a tényekre is, amik egy biztos hátteret adnak a regények cselekményeihez. Másrészt érdekes volt egy másik ország szemszögéből, felfogásából olvasni a történelemórákon bemagolt eseményeket. Kapcsolódási pontok, párhuzamok tömkelege tárul fel így előttünk, ami hidat verhet akár két olyan távoli ország között is, mint Nagy-Britannia és Magyarország.

Hiába a kíváncsiság, a várakozás, a könyvet olvasva az a kellemetlen érzésem támadt, hogy az írónőnek eszébe jutott egy zseniális, különleges ötlet, majd nem tudott mit kezdeni vele. Nagyszerű mű is születhetett volna a lányról, aki az ételek ízén keresztül megismeri az azokat elkészítő emberek érzéseit, és bátyjáról, aki meg nem értett zseniként szép lassan bútorrá válik. A mágikus realizmus kellékeit felhasználva, Bender egy hétköznapi amerikai család életét mutatná be, de valahogy kifolyik az ujjai közt a történet. Hiányzik a mélység, a mondanivaló, és a sekélyesség miatt nehéz komolyan venni a könyvet, és a főszereplők különleges képességeit. 

Ha a könyv végére eljutottunk volna valahová, vagy ha a szereplők árnyaltabbak lettek volna, vagy ha értelmet nyertek volna a mágikus elemek, ez egy remek regény lenne. De sajnos túl sok a "volna", így a könyv, miként a szereplők élete is, csupán egy elszalasztott lehetőség.

Dickens klasszikus novellája egy olyan karácsonyi mesének álcázott társadalomkritika, mely mind a mai napig őrzi aktualitását. A történet valószínűleg mindenkinek jól ismert: Scrooge, a megrögzött munkamániás, pénzhajhász és antiszociális vállalkozó spirituális agymosása, vagyis az elmúlt, a jelen és az eljövendő karácsonyok szellemeinek társaságában eltöltött éjszaka hatására bekövetkező heveny pálfordulás a személyiségében.

Kész szerencse, hogy a karácsonyi cukormázat lehántva a kis történet mélyebb értelmű üzenetéhez is hozzáférhetünk. Scrooge valójában nem arra döbben rá, hogy mennyire szereti a karácsonyi felhajtást, vagy hogy egy hatalmas pulyka árán lelki üdvözülést vásárolhat - az ő megvilágosodása sokkal prózaibb: ráeszmél, hogy a felhalmozott vagyona, a cége mit sem ér majd, mikor ő már nem él. Ha mindenkit elmar maga mellől, és magát is megfosztja munkája gyümölcsétől, azzal egy értelmetlen célt hajszol csak. Jobban teszi tehát, ha hátralévő éveit szerettei körében, kényelemben és szeretetben tölti, így a pénzét valódi örömre és őszinte érzésekre válthatja.

Egzotikus új-zélandi és ausztrál tájakon bontakozik ki egy ír és maori ősökkel rendelkező, jóban-rosszban összetartó család története. Szívós, kemény munkával és egyenes gerinccel mindig sikerül túljutniuk az előttük tornyosuló nehézségeken, legyen az szegénység, aszály vagy éppen egy szeretett családtag elvesztése. Az idilli család látszata mögött azonban komoly feszültségek, eltitkolt érzelmek lapulnak, ezek jórészt a regény női főszereplőihez köthetők. Három generációt kísérhetünk figyelemmel: Fee-t, akit nemesi családja hozzákényszerített egy munkáshoz, hogy törvénytelen gyerekének nevet adjon, majd összeszorított fogakkal, némán tűrve szolgálta ki családját, a számtalan fiút és az egyetlen lánygyermeket, Meggie-t, aki a könyv igazi főhőse.

A sok fiútestvér között elhanyagolt Meggie életének legnagyobb tragédiája, hogy egyszerű, hétköznapi vágyait (férj, család, gyerekek) olyan emberrel szeretné megvalósítani, akinek papi hivatása és nagyratörő ambíciói ezt lehetetlenné teszik. Szinte bosszúból megy férjhez egy idegenhez, aki mellől néhány év szenvedés után hazamenekül családjához. Derékba tört életének egyetlen vigasza két gyermeke, Justine és Dane, ám céljaik eléréséhez róluk is le kell mondania.

A regény voltaképpen a férfiak döntéseinek a nőkre gyakorolt hatásait mutatja be, anélkül, hogy pontosan tisztában lennénk ezeknek a döntéseknek az okaival. A férfi karakterek közös vonása, hogy egy távoli, homályos cél érdekében (legyen az egyházi karrier, saját birtok vagy pusztán a munka öröme), vagy teljesen lemondanak a családalapításról, vagy ha mégis megnősülnek, soha nincsenek jelen a nők életében. Nekik pedig alkalmazkodniuk kell, bármilyen sorsot is hozzon a fejükre emberük. 

Az új generációban talán megfordulni látszik ez a tendencia: már Meggie-nél is láthatók jelei annak, hogy életének irányítását saját kezébe veszi, lánya, Justine viszont már szinte teljesen a maga ura - ez azonban nem jelenti azt, hogy boldog is lenne. A férfi és női szerepek egyensúlya végül helyrebillenni látszik, mikor Justine ráébred arra, hogy egy TÁRSra neki is szüksége van.

A széles körben népszerű, klasszikus sci-fi író egyik alapművét olvastam épp el, ám ez csak egy szelete az Asimov-univerzumnak. Rövid történetek illusztrálnak egy-egy erkölcsi-tudományos problémát egy olyan jövőbeli társadalomban, ahol robotok és emberek élnek együtt, különleges, egymásnak kiszolgáltatott kapcsolatban. Kezdetben csak egyszerű háztartási eszközként jelennek meg ezek a szerkentyűk, ám a későbbi történetekben egyre komolyabb szerepet töltenek be életünkben, végül egész bolygónk és civilizációnk irányítását átveszik, rideg algoritmusokkal kalkulálnak egy idilli és békés jövőt.

Bár Asimov jóslatai sokszor túlzóak (sajnos még nem űrhajókkal repdesünk autók helyett), számos érdekes kérdést vetnek fel. Ezeket azonban száraz logikai dilemmákká csupaszítja, az emberi tényezőket (érzelmek, félelmek, gyengeségek) teljesen figyelmen kívül hagyva. Ez a ridegség nehezen olvashatóvá, kevésbé élvezetessé teszi a könyvet, emiatt azonosulni sem sikerül a karakterekkel, csak az érzés marad, hogy a saját, jelenkori társadalmunknak épp elég gondja-baja van, minek ártsam magam egy elképzelt világ ügyeibe?

Még az egyetemi évek alatt, a (botrányosan rövid) brit történelem előadáson volt tananyag ez a könyv, az egyetlen könyvtári példányt fénymásoltuk, fűztük és olvastuk salátává. Már akkor elhatároztam, hogy ha egyszer majd ráérek, és nem szorít a tanulás kényszere, tényleg nekiülök, és rászánom azt az időt, amit ez a könyv megérdemel. Csak mostanra jött el ez a pillanat, mivel nem volt egyszerű megszerezni egy épkézláb, de olcsó példányt. Magyar könyvesboltokban sehol sem kapni, újonnan rendelve csillagászati az ára, maradt tehát a használtkönyv-vadászat. Végül több hónapos (!) kutatás után, szerencsés bolygóállás alatt (az ár és a minőség is stimmelt) megérkezett a kétkötetes árva új otthonába a messzi Angliából.

De ez a sok hercehurca mind megérte, ugyanis ez egy zseniális kötet! Bár a gimis törikönyveket leszámítva nincs összehasonlítási alapom, szerény véleményem szerint ez egy remek történelmi témájú könyv. Egyelőre az első kötetről tudok nyilatkozni, ami az őskortól a 18. századig tartó időszakot öleli fel. Száraz tények és évszám-halmok helyett azonban embereket, csoportokat és az őket mozgató motívumokat ismerhetjük meg. A legfontosabb események sem kiragadva, állóképszerűen jelennek meg, hanem egy folyamat részeként. A legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású személyiségekről külön portrékat is kapunk, ezáltal hozva közelebb őket. Egyedül a politikáról szóló részek nem kötnek le igazán, de ezeket rendre megszakítják a társadalom- és művészettörténeti fejezetek, amik viszont számomra nagyon izgalmasak. Végre a hétköznapi ember mindennapjaiba is beleshetünk, megtudhatjuk hol lakott, mit evett, hogyan élte az életét - ezt a szempontot nagyon hiányoltam minden történelemórán.

Ha pedig mindez nem lenne elég, a könyv legnagyobb erényeként a sorok mögül sugárzó elfogadást és emberséget említeném: a történelmi alakítói nem a jó és rossz oldalon állnak, hanem jó és rossz döntéseket hoznak, esendőek és ugyanolyanok, mint bárki más.

Furcsa, nyomasztó, de egyszersmind magával ragadó ez a rövid kis regény. Magával ragadó, mert az emberi élet szomorú igazságtalanságainak hű dokumentációja, vagyis főhősünk sorsának alakulásában akár a sajátunkéra is ismerhetünk. Ezenkívül az emberi jellem gyengeségeit, sajátosságait is kitűnően jellemzi a könyv: hányan pazarolják életüket valamilyen értelmetlen célra, miközben képtelenek elfogadni, hogy a várva-várt "nagy pillanat" sosem jön el. Ez a soha meg nem szűnő remény egyrészt csodálatra méltó, másrészt elszomorító is, mivel meggátol minket abban, hogy fordítsunk a szerencsénken. Mondhatnánk persze azt, hogy ez önámítás is, hiszen ahogy telnek az évek, egyre nehezebb beismerni, hogy teljesen fölöslegesen tékozoltuk el őket.

A szereplők mindannyian katonák, akik egy teljesen elszigetelt, elfeledett erődöt kénytelenek őrizni - körülbelül ennyiben össze is lehetne foglalni a regény tényanyagát, és pontosan ez az, ami nyomasztóvá és nagyon furcsává teszi. Mintha teljesen kiszakadnánk térből és időből, fogalmunk sincs, hol is van pontosan ez az erőd, vagy hogy melyik évben járunk - vagyis a katonákkal együtt mi is kiszakadunk a valódi életből. Ebben a különleges közegben csak az erőd létezik, és a látóhatár, ahol "akármikor" felbukkanhat az ellenség. Az ingerszegény környezet, a katonaság merev, embertelen szabályai és az állandó (de teljesen felesleges) készültség lassan felőrli a katonák lelkét, és megadják magukat az erőd már-már természetfeletti hatalmának, és már eszükbe sem jut, hogy fiatalon fényes karrierről vagy boldog családról ábrándoztak. Az évek elsuhannak mellettük, és mire észbe kapnának, már nem maradt semmijük, csak a makacs reménykedés.

A brazil szerző ezúttal tabutémákat döntöget: öngyilkosság és halálvágy, elmebetegség és épelméjűség - egyik sem könnyen emészhető, mégis úgy érezzük, hogy a végén minden a helyére fog kerülni. Egy fiatal lány története az események fő szála, aki 24 évesen úgy dönt, nem szeretne tovább élni. Bekerül egy elmegyógyintézetbe, ahol közlik vele, hogy az öngyilkosság céljából bevett rengeteg gyógyszer visszafordíthatatlanul károsította a szívét, úgyhogy csak néhány napja van hátra. Ez alatt az idő alatt Veronika több bentlakóval is megismerkedik, és a mások sorsán és küzdelmein keresztül átértékeli a saját életét. Miközben halála napját várja, több dologra is ráeszmél: egyrészt, hogy az intézet lakóinak többsége teljesen egészséges, és csak azért színlelik, hogy betegek, mert nem akarnak visszatérni a "normális" életbe (lásd: Száll a kakukk fészkére). Veronika arra is rádöbben, hogy az "őrült" jelző mennyire felszabadító - akire rásütik, arra többé nem vonatkoznak a társadalmi elvárások és szabályok, így olyasmiket is megtehet, amikre "normális" körülmények között gondolni sem merne. Ezek az "őrültségek" aztán sok esetben olyan élményekhez juttatják, melyek segítségével jobban megismerheti önmagát.

Ez történik Veronikával is, aki életének utolsó napjaiban végre megérti, mit is szeretne elérni, mire vágyik igazán, és ki is ő valójában, sőt, még a megfelelő társra is rálelt mindezekhez - sajnos azonban kifutni látszik a megszabott időből, és túl későn nyerte vissza életkedvét...

Nagy várakozással ütöttem fel az egyetemi évek alatt időhiány miatt mellőzött tankönyvet, hiszen nagyon érdekel a pszichológia, és Bernáth László előadásai közben kedvet is kaptam a sokféle irányzat mélyebb tanulmányozásához. Természetesen nem vártam színes-szagos, kihajtható oldalas, dúsan illusztrált művet, mindössze egy jól megírt, élvezetes és mindenképpen tanulságos olvasmányra számítottam. Csalódnom kellett. Az előzőekből egyetlen elvárásomnak sem felelt meg Pléh Csaba könyve, sőt! Majdnem sikerült kiölnie belőlem az érdeklődést az egész tudományág iránt. 

Mi kell tehát ahhoz, hogy egy izgalmas és érdekfeszítő témáról unalmas, élvezhetetlen könyv szülessen? Tapasztalataim alapján három tényező közrejátszása: egyrészt, a már amúgy is nehézkes szakzsargonnal megáldott témáról úgy írni, hogy egy mondatba a lehető legtöbb idegen eredetű szót zsúfoljuk bele. Ez az eljárás borzalmas mondatszörnyeket eredményez, ráadásul teljesen fölösleges is: a szavak túlnyomó többségének megvan az egyenrangú magyar szinonímája. Ez az "áltudományoskodás" teljesen öncélú, hiszen a legnagyobb koponyák a legösszetettebb jelenségeket is képesek egyszerűen és világosan elmagyarázni (lásd Nádasdy Ádám). Mindezt kiegészítik, éles kontrasztban, a kirívó helyesírási hibák. Sajnos ezekre tényleg allergiás vagyok, messziről, hátszélben is észreveszem őket. Végül, harmadikként említeném a könyv talán legnagyobb hibáját: a túlzott elmélet-centrikusságot. Nyilván bizonyos körökben ez az elvárás, de egy egyetemi tankönyv lehetne kissé szemléletesebb, részletgazdagabb. 

Folytathatnám a könyv szapulását még sokáig, de ehelyett inkább óva intenék mindenkit, aki csak pusztán kedvtelésből és nem muszájból veszi a kezébe: tarts ki! Hidd el, valahol biztosan rálelsz egy olyan pszichológiakönyvre, mely méltó módon vezet be e tudományág rejtelmeibe... 

Egy kiégett, sokat megélt, kissé nárcisztikus rendező magányra és nyugalomra vágyva visszavonul egy elhagyatott tengerparti házikóba, ahol naplóbejegyzésein keresztül próbálja feldolgozni múltját és rendezni gondolatait. Az aszkéta életmódot azonban hamar megzavarják színházi múltjának szereplői, egykori szeretők, barátok, sőt, váratlanul felbukkan gyerekkori szerelme is. 

Innentől az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, főhősünk élete alkonyán kamaszokra jellemző érzelmi viharokon megy keresztül, miközben egy tovatűnő álmot, ifjúkori szerelmének illúzióját üldözi. Makacsul ragaszkodik ahhoz az idealizált képhez, amit az évek során felépített magában, és nem tudja elfogadni, hogy a nő bizony már nem ugyanolyan, mint mikor beleszeretett. Mindeközben barátai és szeretői mellékszereplőkként fel-felbukkannak a színen, de hősünk nem tulajdonít nekik nagy jelentőséget - mindaddig, amíg néhány tragikus veszteség rá nem döbbenti, milyen szerepet is tölt be bizonyos emberek életében, és hogy kapcsolatait nem irányíthatja önkényesen, nem dobhatja csak úgy félre őket.

A vissza-visszatérő természetfölötti a regény végén kap lényeges szerepet, magyarázatul szolgálva néhány különös körülményre - vagy lehet, hogy csak tovább bonyolítja őket? Nagy világmegváltó életbölcsességekre a konklúzióban sem bukkanunk, hiszen hősünk éli tovább életét, bár a tengerparti házban töltött nyár nem múlt el nyomtalanul.

Rajongok a JÓ horrorfilmekért és történetekért, de sajnos csak nagyon kevés képes a nevetésen kívül más reakciót kicsalni belőlem. Az ördögűző egyike ezen keveseknek. Speciális effektek és vérben tocsogás helyett az emberi elme sötét bugyraiban bolyongunk, az általunk ismert világ határain. Itt a tudomány már nem tud racionális magyarázatot adni a hátborzongató jelenségekre, marad a természetfölötti, az okkultizmus, vagy ha úgy tetszik, a vallás.

A könyv azt a folyamatot mutatja be, ahogy először az orvostudomány, majd a pszichológia is csődöt mond egy 12 éves kislány egyre különösebb tüneteinek kezelésében. Végül nem marad más hátra, el kell fogadni, hogy Regant megszállta egy démon, akinek egyetlen célja, hogy parazitaként a kislány testében élősködjön. A könyv bővelkedik félelmetes, undorító és felkavaró jelenetekben, a bestiális részletekre most inkább nem térnék ki. Az egyetlen megoldást az ördögűzés jelenti, ám a kislány megmenekülésének komoly ára van.

A befejezés után pedig marad a kétely: most akkor mindez tényleg megtörtén(he)t? Létezhetnek démonok, vagy csak az elménk tréfál meg minket? És ahogy az egyik főszereplő is megfogalmazza: miért könnyebb a gonosz erőkben hinni, mint a jókban?

Nagy várakozással néztem a számos formában (rádiójáték, színdarab, film) napvilágot látott alkotás elé, hiszen egész kultusz teremtődött köré, rajongók népes táborával és feldolgozások tömkelegével. És valóban, rendkívül eredeti, vicces és szórakoztató... az első része. A négyrészes trilógia (!) első negyede zseniális és humoros, kicsit ugyan igénybe veszi az agytekervényeinket, de kellő odafigyeléssel a nyelvi poénok is ülnek. Azonban a további részek kissé csapongóak és zavarosak lesznek, a humor pedig egyre erőltetettebb.

A több millió kilométeres, éves és fényéves ugrándozások a galaxisban nem csak a szereplőket terhelik meg, hanem bizony az olvasót is: sokszor csak kapkodtam a fejem a nagy számokat olvasván. Mindenesetre Adams-nek sikerül bizarr tükröt tartani az emberiség elé, és érzékeltetni, milyen irinyó-pirinyó porszemek vagyunk csupán az univerzumban. Irinyó-pirinyóságunk ellenére mégis rendkívül agresszíven és nagyképűen kérkedünk körülbelül 3000 éves civilizációnkkal, rendkívül egyedinek és utolérhetetlennek tartva teljesítményünket, pedig... 

Lényeg a lényeg, ne essünk pánikba, törölköző mindig legyen nálunk, hallgassunk a delfinekre, és ami a legfontosabb: 42.

Az eddig bemutatott népek regéinek, mondáinak és mítoszainak olvasása közben akarva-akaratlanul is összehasonlításokba bocsátkozik az ember: a régi szövegekből levonható kulturális sajátosságok hol szimpatikusnak, hol távolinak tűnnek, az egyik szerkezeti felépítés, narrációs stílus ismerősnek hat, míg a másik nehezen követhető. A sokszor több ezer éves múltra visszatekintő történetek puszta fennmaradása is rejtély. Ennek megértéséhez nyújt segítséget ez az érdekes tanulmány, ami tudományos alapokra helyezi eddigi találgatásaimat és sejtelmeimet. 

Három ókori kultúra (Egyiptom, Izrael, Görögország) bemutatásával szemlélteti vallás, tudomány, írásbeliség és történelem bonyolult kapcsolatát. Megtudjuk, hogy mi képezte az ott lakók identitásának alapját, mi volt az az összetartó erő, aminek köszönhetően nem sodorták el őket a történelem viharai. Egyiptomban az állandóságot az épületek kialakítása és díszítése adta - ezek több ezer éven át változatlanok maradtak, a mesterek szolgamód másolták az elődeik által kidolgozott arány- és perspektívarendszert, a szent szövegeket és történeteket. A zsidóság nem támaszkodhatott az állandó otthon adta biztonságra, így ők a szent szövegeik ismétlésével és memorizálásával érték el népük egységét, ez biztosított közös hátteret számukra. A görögöknél irodalmi alkotások alkották a kultúra alapját, ám az ő esetükben nem az értelmezés nélküli ismétlés, hanem az interpretálás, a feldolgozás és az ősök alkotásainak szabad felhasználása, sőt azok túlszárnyalása lett az értelmiség célja.

Természetesen ennél sokkal többről is szó esik a könyvben, ami tudományossága miatt nem a legkönnyebben fogyasztható olvasmány, de mindenképpen érdekes és tanulságos.

A lengyel szerző nem kevesebbre vállakozott, mint hogy egy 5000 éves civilizáció egyik nagy fordulópontját tárja elénk. Hatalmas történelmi és művészeti ismeretanyagát sikerült egy fordulatos és izgalmas regénnyé gyúrnia, amiből nem hiányzik az ármány, a cselszövés, de a társadalomkritika sem. Testközelből ismerhetjük meg az egyiptomiak mindeható urát, a fiatal XIII. Ramszeszt, aki két év alatt elnyeri a fáraó címét, és vakmerő terveket forgat a fejében. Benne testesül meg a haladás. az újítás vágya és a szenvedély, szemben a főpapok nagyravágyásával és maradiságával. Sajnos tapasztalatlansága okán nem veszi észre a körülötte fonódó összeesküvések hálóját, és Herihor főpap hataloméhségének áldozatává válik.

Mint oly sok történelmi regény, A fáraó is számos olyan kérdést vet fel, amikre a mai napig nem sikerült megnyugtató választ találni. Előbbre való-e az államérdek, mint a nép jóléte? Egyáltalán, lehetséges-e, hogy a kettő nem egy és ugyanaz? Meddig terjedhet az egyház befolyása a kormányzásban? Prus könyvében is számos példát szolgáltat arra, hogy bár szükség van a papok bölcsességére és szolgálataira, hogy terelgessék a népet: a szent állatok voltaképpen a mezőgazdaságot szolgálják, a böjt "megszentelt" éhínség, mégis a legnagyobb tanulság az, hogy a legtöbb pap csupán hatalomvágyát álcázza a buzgó imádsággal és vallásossággal.

Mindez olyan részletgazdagsággal, hitelességgel megrajzolt környezetben történik, hogy a könyvből felpillantva csak csodálkozunk, hogyan is kerültünk ebbe a szobába...

Régebben nagyon érdekelt az ókori népek hitvilága, mitológiája, sokat is olvastam a letűnt civilizációkról - bár csak gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvek voltak ezek, az illusztrációk, a megfoghatatlan képi megjelenítése mély nyomot hagyott bennem. Mára már kinőttem a képeskönyvekből, de még mindig lenyűgöz Egyiptom és a többi ősi kultúra. Hihetetlen belegondolni, hogy több ezer évvel ezelőtt ugyanúgy szerettek, gyűlöltek vagy féltek az emberek, hogy hasonló problémákkal küszködtek, és hogy mindez fennmaradt, és visszatekinthetünk rájuk. Az építészeti-művészeti alkotásokról már nem is beszélve - a mai napig nem sikerült rájönniük a kutatóknak, hogyan készülhettek olyan monumentális és egyben precíz épületek, mint például a piramisok.

Az istenekről, teremtésről és egyéb csodás eseményekről szóló mondák is rögtön más színezetet kapnak, ha belegondolunk: ezt valaki 3000 évvel ezelőtt jegyezte le! Ez a nagyszerű és utánozhatatlan a könyvekben, hogy a nappalinkban ülve utazhatunk térben és időben, és nem kellenek hozzá milliós költségvetésű, ultramodern speciális effektek, mindössze papír és toll.

Follett regényóriása egy nagyszabású történelmi-politikai tablót tár elénk a 12. század Angliájáról, felvázolja az akkori korszak technológiai-művészeti eredményeit, bepillantást enged az egyház saját különbejáratú világába, és mindeközben az emberi tényezőket sem téveszti szem elől. A bonyolult, szerteágazó történet szálai mind-mind egy katedrális megépülése köré rendeződnek, hiszen maga a regény emberi sorsok és érdekek szövedéke. Az események előrehaladtával azonban az egyéntől fokozatosan eljutunk a társadalom egészének szintjére, ahogy a hatalomért folytatott ádáz harc és a személyes bosszú egyre elkeseredettebbé válik.

Természetesen az események fő mozgatórugói között találjuk a szerelmet is, bár az alkotás egyáltalán nem nevezhető romantikus lányregénynek, ahogy a középkorban is csak az énekesek dalai szóltak elérhetetlen hercegnőkről az "elefántcsont-toronyban". A szerelem és a szex gyakran a manipuláció eszközévé válnak a regényben, éppen ezért annál értékesebb a megmaradt kevés őszinte és boldog kapcsolat. 

Follett-nek persze nem sikerülhetett egy teljesen hiteles középkori történetet írnia (talán nem is állt szándékában), inkább az az érzésünk, hogy középkori díszletet, környezetet tervezett nagyon is modern karakterei köré. Nyilván az akkoriban élt ember gondolkodása, életszemlélete a legnehezebben imitálható, így ez nem is róható fel hibának. Sőt, külön örültem az erős női szereplőknek, akik ebben a férfias korban egyedül, függetlenül is megállták a helyüket.

A Kingsbridge-i katedrális megépülésének története így válik tehát hiteles krónikájává az emberi nemességnek és gyarlóságnak, a megbocsátásnak és a bosszúnak, és persze a szerelemnek és gyűlöletnek.

Egy háborúellenes alapmű, ami sajnos a mai napig megőrizte mondanivalójának érvényességét - pedig milyen csodás lenne okafogyottnak és elavultnak nevezni Remarque könyvét. Ehelyett azonban marad a szomorú felismerés: az emberiség bizony nem tanult semmit a hibáiból. 

Az I. világháború német frontjának állapotai tárulnak szemünk elé, az éhség, a kosz, a sebesülések csak a fizikai velejárói a háború rémségeinek. A lelki folyamatokat néhány 18 év körüli, iskolából épp csak kikerült/kivett fiú sorsán keresztül kísérhetjük végig. Hogyan tudják feldolgozni a mindennapos megaláztatásokat, az embertelen körülményeket, a halálfélelmet és bajtársaik elvesztését? Remarque testközelből átélt leírásából kiderül, hogy a legnagyobb küzdelem nem a győzelemért folyt, hanem a józan ész megőrzéséért. Ennek érdekében ezek a fiúk sokszor állatias ösztönlényekké váltak, csak hogy távoltartsák maguktól és elméjüktől a kegyetlen valóságot. Sajnos azonban még így is tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy eddigi, még szinte el sem kezdett életüket már sosem tudják ugyanott folytatni, hiszen olyasmiket láttak és tapasztaltak, ami örökre nyomott hagyott bennük. Ráadásul épp abban a korban ragadta el őket a háború gépezete, amikor kinyílt volna előttük az élet kapuja - ők azonban sosem léphettek be rajta, és valószínűleg már soha nem is fognak, megrekedtek egy köztes állapotban, amin senki sem segíthet.

És persze mindezeken túl ott a mérhetetlen csalódottság az emberiségben, a kiábrándultág, hiszen

"micsoda értelmetlenség mindaz, amit valaha írtak, cselekedtek, gondoltak az emberek, ha ilyesmi lehetséges. Hazugság és hiábavalóság minden, ha évezredek kultúrája még azt sem tudta megakadályozni, hogy a vérnek ezt az áradatát kiontsák, hogy a kínoknak száz meg száz ilyen börtöne legyen a világon."

Az olaszok nagy klasszikusa tökéletes példája annak, hogyan tükröződhetnek egy nép sajátosságai a művészeti alkotásain. Anélkül, hogy a túlzott általánosítás veszélyes vizeire eveznénk, bizony megállapítható, hogy Manzoni regényéből sugárzik az élet szeretete, a játékosság és a közvetlenség - ezek a jellegzetességek a mai napig nem vesztek ki Itália lakóiból. A narráció is egészen egyedi hangvételű, mintha csak egy hangulatos kávézóban ülve, személyesen nekünk mondaná Manzoni bő lére eresztett történetét.

Hiába a valóban terjengős, sok kitérős szerkezet, a történelem, a romantika és a remek jellemábrázolás tökéletes vegyítése egy sodró lendületű könyvet eredményez. Bár a történet nem éppen fordulatokban gazdag, mondhatni egészen egyszerű, kárpótol érte a történelmi események izgalmas leírása. Ráadásul főhőseinken kívül számos mellékszereplőt ismerhetünk meg, akik bár csak érintőlegesen, mégis feltűnnek a történetben, és ha már itt vannak, megtudhatjuk, hogy kik is ők, milyenek, és miért is ilyenek, egyszóval mindenkinek pontosan tisztában lehetünk a hátterével. Ugyan a cselekményt ez nem feltétlen viszi előre, annyi bizonyos, hogy igen pontos és részletes képet kapunk a 17. századi olasz társadalomról, ami Manzoni nem titkolt célja is volt. 

Egy szó mint száz, ehhez a kényelmesen és nagyvonalúan megírt történethez csak hasonló hozzáállással lehet nekilátni, rászánva azt az időt, amit teljes joggal megérdemel.