Nem volt egyszerű megszerezni Angela Carter novelláskötetét, valószínűleg azért, mert itthon sajnos méltatlanul kevesen ismerik és szeretik műveit. Pedig akármilyen szokványos ötleten is alapul, a könyv zseniális: az írónő nem tett egyebet, mint klasszikus meséket írt át "felnőtt verzióba". Ne hagyjuk azonban, hogy ez a kifejezés egyből negatív konnotációkat ébresszen bennünk, hiszen Kékszakáll, a Szépség és a Szörnyeteg, Piroska és a farkas, vagy a Csizmás Kandúr történetei nem csupán "18-as karikát" kaptak, hanem egy merőben új, magasabb minőségi szintre kerültek.

Az írónő által újraírt mesék mindegyike egy sötét, rejtelmes világba vezet minket, melyben a babonák, hiedelmek az élet szerves részét képezik. Titokzatos lények népesítik be ezt a helyet, amit sejtelmes homály leplez: megszűnik a logika, a tudomány csődöt mond, azaz megáll az ész. Erotika és halál buján, elválaszthatatlanul fonódik egybe. A novellák minden sora gyönyörűen kidolgozott, csodás kis ékszer, a virtuóz szójátékok, képek mind-mind erősítik könyv nyomasztó, fülledt, sötét hangulatát. Érdemes lassan haladni vele, és időt hagyni a sorok közé rejtett varázslat ízlelgetésére.

Nagy reményekkel vágtam bele az Ördögűző folytatásába, ám mint oly sokszor, sajnos ismét csalódnom kellett. A legendás első részhez képest a második csupán halvány utánzat, egy sima krimi. Semmi borzongató félelem, minimális természetfeletti. Tipikus példája annak, hogyan lehet még egy bőrt lehúzni egy már bejáratott és nagy sikerű alkotásról. Hiába bukkan fel újra "Carras atya" és Kinderman nyomozó, az egész történet nem több egy kis hipnózissal és pszichiátriai betegségekkel megbolondított detektívregénynél. 

Az egész könyv egyetlen pozitívuma Kinderman karaktere, aki időről-időre érdekes bölcselkedésekbe kezd, a nyomozás menetétől látszólag teljesen függetlenül. Olvashatunk továbbá egy hosszadalmas leírást arról is, hogy egy kutató hogyan rögzítette magnószalagra a különféle szellemek megnyilvánulásait, üzeneteit. Mindezekből az író igyekszik összetákolni egy vallási elméletet Isten és Lucifer mibenlétéről, de nagyon gyenge lábakon áll az egész, így nem is tűnik hihetőnek. Így hát számomra Blatty megmarad az Ördögűző zseniális szerzőjének, ezt a próbálkozást pedig inkább elfelejtem neki.

A számos regényben és filmben megjelenített korszakban hihetetlen ellentétek fértek meg egymás mellett. Ekkor épült a Versailles-i palota, és törtek ki éhséglázadások, ekkor történtek a boszorkányüldözések és kezdett feljődni a modern tudomány, illetve ez a legkifinomultabb illemszabályok és egyben a legbrutálisabb igazságszolgáltatás kora. Egy olyan országról van szó, ami Európa akkori legnagyobb hatalma volt, óriási területtel és népességgel, azonban sokszor még a szomszédos falvak lakói sem értették egymás nyelvét. Egyedül a király személye kötötte össze ezeket az embereket, akik olykor még feltérképezetlen területeken laktak. Mindeközben a társadalom néhány százalékát kitevő nemesség elképesztő fényűzésben élt, ma már furcsának ható szokásokkal és szigorú szabályokkal.

Elképzelni is nehéz, hogyan zajlottak a mindennapok a modern kor vívmányai nélkül: hogyan terjedtek a hírek, hogy történt az adminisztráció különféle ügyekben, és egyáltalán, hogyan tudtak egy állandó életszínvonalat fenntartani a természet szeszélyei ellenére. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés nem ment zökkenőmentesen, de folyamatos volt: így maradhatott Franciaország az európai nagyhatalmak között több évszázadon át.

Egy újabb kínosan aktuális regény: hogyan érjünk el sikereket a külsőnk és a kapcsolataink segítségével, ha igazán semmihez sem értünk? Túl egyszerű lenne a mai világ celebjeivel párhuzamba állítani Maupassant főhősét, Duroy-t, pedig csak annyi a különbség köztük, hogy más közönségnek próbálják eladni magukat.

Duroy céltudatos, nincstelen katonaként csöppen a párizsi elit forgatagába, ahol egykettőre megtanulja, hogy a sikerhez az asszonyok kegyén át vezet az út. Így hát először félszegen, sután, később viszont egyre profibban igyekszik elcsábítani minden hölgyet, akitől társadalmi előrelépést remél. Becsvágya újabb és újabb hódításokra ösztönzi, és a kisebb-nagyobb nehézségek, bonyodalmak ellenére végül mindig eléri célját. Mégsem beszélhetünk egy rideg és számító személyiségről, hiszen a szakértelmen, rangon és vagyonon kívül szerelmet is remél - a gond csak az, hogy mindezeket külön-külön hölgyektől kapja meg. Így válik hát egy közepesen tehetséges, csinos ifjú újságíróból befolyásos, a közvéleményt alakító személy, tekintélyes vagyonnal és nemesi címmel. Maupassant kitűnő érzékkel jellemzi korának sajátosságait, a francia előkelők társasági életét, és kínál egyúttal élvezetes és izgalmas olvasnivalót.

Szürreális, mágikus realista regény a tőlünk távoli Dél-Amerika tőlünk korántsem távoli politikai felfordulásáról. Az abszurd, bizarr fordulatokat olvasván sokszor nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek, annyira valódi volt az egész. Az egész könyv egy hatalmas, történelmi-politikai-társadalmi káosz eseményeit próbálja leírni, ahol bármi megtörténhet - és annak az ellenkezője is. Cinikus, gúnyos stílusban világít rá a hadsereg és az államigazgatás működésének fonákságaira, az emberek mérhetetlen kapzsiságára és kegyetlenségére. Végignézhetjük, hogyan épül fel egy politkai ellenfelek likvidálásra szolgáló halálgyár, hogy aztán hatalmának csúcspontján a saját katonáinak gyanakvása döntse romba. Megismerünk számos kiskirályt, akik egyszerre dilettánsak és becsvágyóak - a lehető legveszélyesebb kombináció.

Mindeközben pedig láthatjuk, hogyan hatnak ezek a felső hatalmi játszmák egy falu életére, ami nem akármilyen hely: együtt élnek itt indiánok, meszticek, mulattok, fehérek, szegények és gazdagok. A szereplők rendkívüli sokfélesége számtalan konfliktus forrása, ám a külső fenyegetés hatására megszűnnek az ellentétek a közösség tagjai között, és mindenki a maga tehetsége szerint segíti a kis csapat boldogulását. Itt lép közbe a természetfeletti is, ami számos megmagyarázhatatlan, ám annál szórakoztatóbb epizódot eredményez: akadnak itt óriásira megnövő macskák, szellemekkel társalgó indiánok, és gleccserből kiolvadt spanyol konkvisztádorok is. 

Ráadásként a háttérben végig ott sejlik Dél-Amerika tájainak egzotikuma, a végtelen, veszélyes dzsungel, a vad folyók és az elfeledett, ősi indián civilizációk nyomai - ám még ez a csodás díszlet sem képes elfeledtetni a társadalmi események borzalmait, illetve a tényt, hogy Dél-Amerika káosza nincs is olyan messze.

Néhány évvel ezelőtt már olvastam ezt a regényt, most azonban újra elő kellett vennem, ugyanis sajnos szinte semmire nem emlékeztem belőle. Most már azt is értem, miért, hiszen ez a könyv nem igazi regény, hanem inkább spirituális bölcselkedések gyűjteménye, amiben a történet csak eszköz arra, hogy minél több okosságot elsüthessen a szerző. Ettől válik az egész erőltetetté, öncélúvá és hiteltelenné. Persze gyönyörű, egzotikus tájakat járhatunk be, és csodálatos önismereti utazáson vehetünk részt, meg a többi elcsépelt maszlag, de szerintem sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy a modern olvasó miért vevő ennyire a mágiára. A "mainstream" vallások egyre inkább kiszorulnak mindennapi életünkből, ürességet hagyva maguk után sokak lelkében. Úgy tűnik, az embereknek mégis szükségük van valamiféle csodára, megmagyarázhatatlanra, ami elviselhetőbbé teszi ezt a földi létet - és ezt a hiányt töltik be a gombamód szaporodó "prédikátorok", mint amilyen Coelho is. Olvasói már-már vallásos imádattal tekintenek rá, és csillogó szemmel olvassák-osztják meg felszínes, habkönnyű bölcsességeit, amiket már a leggagyibb popslágerek szövegeibe is ciki beleírni ("Hallgass a szívedre", "kövesd a sorsod" - és ezek variációi). Egy szó mint száz, Coelho remek érzékkel ismerte fel mai világunk "spirituális hiánytermékét", és rezzenéstelen arccal tölti fel lelkünk polcait hitvány hamisítványokkal.

"Jajnemár!" - ez a felkiáltás szakadt ki belőlem körülbelül az ötödik oldal elolvasása után. Azt hiszem megtaláltam a Mrs. Dalloway párját: a Zénó tudata legalább annyira unalmas, érdektelen és követhetetlen. Egy szerencsétlen figura naplóját olvashatjuk, aki pszichoanalízisen vesz részt, hogy nem létező problémáit orvosolják. Így kénytelenek vagyunk megismerni életét egészen gyerekkorától kezdve. Főhősünk egyetlen mozzanatot sem hagy ki, ami személyiségének kialakulásában szerepet játszhatott, később pedig ugyanilyen alapossággal elemzi házasságának, illetve karrierjének alakulását. Sajnos azonban mindezt annyira csapongó, szenvtelen stílusban teszi, ami finoman szólva is csökkenti a könyv élvezeti értékét. Az érzelmek, gondolatok ilyen felboncolása, kizsigerelése teljesen tönkreteszi a történetet, ami egyébként sem túl érdekfeszítő: egy átlagos ember hétköznapjait, szerencsétlenkedéseit rögzíti, aki valamiért rendkívül fontosnak érzi magát és gondolatait - ám semmi maradandót vagy értékeset nem kapunk tőle. Úgyhogy most megveregetem a vállam, amiért végigkínlódtam ezt a "remeket", és keresek végre egy jó könyvet - felüdülés lesz!

Vajon miért foglalkoztatnak minket annyira a letűnt korok eseményei, emberi sorsai? Mi késztet egyes embereket arra, hogy több ezer éve elpusztult civilizációk mindennapjait, az utánuk fennmaradó nyomait kutassák? A válaszról fogalmam sincs, de nagy szerencse, hogy akadnak ilyen tudósok, hiszen nélkülük nem születhetett volna meg ez a remek könyv - egy hiánypótló alkotás. A történelemórákon sokszor az emberi tényező hiányzott: tanultunk nagyszabású hadjáratokról, döntő fontosságú ütközetekről, uralkodók és politikusok intézkedéseiről, de az, hogy a kisemberekre, az ő mindennapjaikra ezek milyen hatással voltak, sokszor nem derült fény. Persze a regényekből össze lehet csipegetni egy-egy hangulatotfoszlányt, hétköznapi mozzanatot, de egységes, rendszerezett képet ezekből nehéz összerakni. 

Ez az ismeretterjesztő könyv épp ezt teszi: tematikusan feldolgozza a hétköznapi élet különféle szegmenseit, és érdekes, választékos stílusban, gazdagon illusztálva bemutatja nekünk, hogyan is éltek az ókori görögök. Hol éltek, mit ettek, hogyan szórakoztak, hogyan zajlottak a születés, házasság és a temetés eseményei - megannyi izgalmas kérdés, amik közelebb visznek minket ahhoz, hogy megértsük, hogyan gondolkodtak, éreztek az ókori görögök, milyen volt a világnézetük, mit tartottak fontosnak. Mindezek pedig segítenek értelmezni klasszikus művészetüket, filozófiájukat, társadalmi berendezkedésüket és politikájukat - így lesz a "kis" történelemből "nagy" történelem.

Egyik legkedvesebb írónőm korai műve került a kezembe - összetett, sok témát feldolgozó, de mégis szórakoztatóan szellemes. Atwood-tól megszokott módon ismét a nőiség, a nők helyzete a fő irányvonal, de emellett számos más társadalmi kérdést is felvet a könyv.

Mit tehet egy húszas évei közepén járó, átlagos nő, amikor rádöbben, hogy eddigi életét nem tudja már folytatni tovább? Mindene megvan, amit csak a társadalom elvár tőle: munka, csinos vőlegény, támogató család, hamarosan elkövetkező világraszóló lakodalom - szép "teljesítmény", gondolhatnánk. Marion azonban megelégeli a folytonos szerepjátszást, a megfelelési kényszert, a vőlegénye tökéletességét, barátnői problémáit, és ekkor megismerkedik Duncan-nel, aki az ellentéte mindannak, amitől szabadulni akar. Nem követ semmiféle konvenciót, a hagyományos férfi-női szerepeket is sutba dobja, Marion mégis mágnesként vonzódik hozzá. Sokszor persze ő maga sem érti, mi is történik vele, különösen azután, hogy teste furcsa jelzéseket ad neki, ugyanis egyre többféle ételt nem tud megenni. Először csak a húsokat, aztán a tejtermékeket, végül bizonyos zöldségeket sem - szervezete kiveti magából őket, akárcsak a társadalom teszi azokkal, akik nem viselkednek "normálisan". Főhősünk úgy érzi, kezdi elveszíteni az irányítást saját teste fölött, ami mint egy gyümölcs, lassan beérik. Marion elkerülhetetlenül sodródik a háztartásbeli-feleség szerep felé, hiszen a 60-as években nem volt még divat dolgozó anyának lenni. Mégsem a karrier és család közti választásról van itt szó, annál sokkal általánosabb a kérdés: jogában áll-e egy nőnek a saját életéről a többiek figyelmen kívül hagyásával döntenie? Mennyi kompromisszumot vagyunk képesek elviselni vágyaink és lehetőségeink között?

Régen mennyivel egyszerűbb volt az élet: a jó mindig, minden körülmények közt jó maradt, a rossz pedig végül mindig elnyerte méltó büntetését. A nők gyönyörűek és engedelmesek, a férfiak pedig jóképűek és hősiesek voltak. A történetek mindig boldog véget értek, minimális váratlan fordulattal. Legalábbis Scott romantikus lovagregénye egy ilyen világot tár elénk. Ivanhoe, a címszereplő (akiről egyébként a legkevesebb szó esik a regényben) igazi "klisé-lovag": semmi egyénit nem tudunk meg róla, csupán annyit, hogy ügyesen harcol, jól lovagol, és persze betartja az egész "Tesó-kódexet". :)

Őszintén szólva nem is értem, miért róla kapta a nevét a könyv, hiszen sokkal érdekesebb például Locksley (a.k.a Robin Hood) figurája, akit leginkább a Kevin Costner-Walt Disney egyenesen tudunk elképzelni, a dobhártyánkba égett "Robin! Robin"-kiáltásokkal. A törvényen kívül álló, majd a király kedvencévé avanzsáló furfangos karakter társaival, a "vidám fiúkkal" (majd elfelejtettem, a Shrek-ben is feltűntek) sokkal szimpatikusabb, mint a marcona, vonalas főhős. 

Mivel a boldog végkifejlet felől semmi kétségünk sem lehet, van időnk elmerengeni azon a szemléleten, amit az 1800-as évek távlatából vetít Scott a középkori cselekményre. Mivel már azóta is eltelt majd' 200 év, érdekes hármas-szemszögből vizsgálhatjuk a szereplőket és az eseményeket. Vallás, társadalom és egyén kapcsolata sosem volt még bonyolultabb, mint manapság, ez a duplán átszűrt történet talán szolgál néhány tanulsággal a 21. század emberének is.

"Megölték magukat, a haldokló erdeink miatt, a propellerek miatt, amelyek megcsonkítják a tengerből inni felmerülő lamantinokat; megölték magukat, mert látták a feltornyozott gumiabroncsok piramishegyeit; megölték magukat, mert nem találták a szerelmet, amelyet egyikünk sem tudott volna megadni nekik. Mindent egybevéve, a Lisbon lányokat gyötrő kínok egyetlen, egyszerűen levezethető okra mutattak: nem tudták elfogadni a világot úgy, ahogy kapták, telis-tele hibával."

Nagyon nehéz bármit is írni egy regényről, ami olyan kényes témát feszeget, mint az öngyilkosság - kiváltképp, ha öt fiatal lánytestvér öngyilkosságáról van szó. Egy álmos, amerikai kisvárosban járunk, talán a 60-as években, a szexuális forradalom idején. Mintacsaládok élik mintaéletüket csodaszép házaikban, mindenki boldog, elégedett és sikeres, mindenki képes átvészelni az értékválságot, a társadalom átrendeződését. Kivéve Lisbonékat. Ők nem találják helyüket ebben a felfordulásban, és makacsul ragaszkodnak valami elvont, ósdi, merev erkölcsi szabályhoz, ami sehogyan sem illik ebbe a világba. Kamasz lányaik nem mehetnek sehova, nem hívhatnak át senkit és nem hallgathatnak modern zenét. Szinte érezni lehet a feszültséget, ami az öt tini bebörtönzésével csak gyűlik és gyűlik. Mivel nincsenek normális kortárs kapcsolataik, a lányoknak fogalmuk sincs, hogyan kell viselkedniük bizonyos helyzetekben, és ez egyre furcsább és aggasztóbb tettekben nyilvánul meg (azóta tudjuk, hogy ezek "segélykiáltások", az öngyilkosságot fontolgatók vészjelzései a külvilág felé). Aztán mikor rászánják magukat (gondos előkészületek után) életük eldobására, már késő. A szülők, az utca kis közössége, a sajtó és a pszichológusok sem tudnak mit kezdeni az esettel, magyarázataikkal a felszínt kapirgálják, vagy közhelyeket puffogtatnak. 

Ezt a furcsa történetet még különösebbé teszi a narrálás módja, ugyanis nincs konkrét mesélőnk, végig többes szám első személyben olvashatók az események. Éles ellentét érezhető mi (mesélők, többnyire a lányok iskolatársai, ugyancsak kamasz fiúk) és ők (Lisbon-lányok) között, ami egyrészt kiemeli a tényt, hogy a lányok mennyire kívülállók voltak saját közösségükben, másrészt egyfajta rajongásszerű, pátoszos hangot ad jellemzésükhöz és a történtek leírásához. A Lisbon-lányok szinte már nem is emberi lények a fiúk szemében, akik mániákusan gyűjtenek minden információ-morzsát, ami rajongásuk tárgyaihoz köthető. Maga a regény is ezeken a töredékeken, elkapott beszélgetéseken, beszámolókon, innen-onnan hallott értesüléseken alapul, így számos esemény homályban marad. Csak egy dolog világos: öt kamaszlány véget vetett az életének, de hogy mi okból, arról csak sejtéseink vannak. Felfoghatjuk a regényt éles társadalomkritikának, hiszen a lányok hiába kértek segítséget, nem kaptak: az átlagemberek nem tudnak mit kezdeni azokkal, akik egy kicsit is mások, mint a többség. Társadalmunknak (nem csak az amerikai jóléti világra gondolok) nincs válasza azok számára, akik nem tudják elfogadni a világot olyannak, amilyen, és önszántukból itt hagyják azt. Gyengének, önzőnek bélyegezzük őket, pedig elképzelhető, hogy ennél mélyebb, spirituálisabb magyarázatuk is van tettükre: egyszerűen rossz helyen, rossz korban születtek, ahogy talán az öt Lisbon-lány is.

Ismét előállt a "minek nevezzelek?"-effektus, vagyis fogalmam sincs, hova is sorolhatnám be ezt a könyvet. Ezért maradok a benyomásoknál, hangulatoknál, amiket keltett bennem. Az a helyzet, hogy bár távol áll tőlem minden általánosítás és sztereotipizálás, mégis rá kellett jönnöm, hogy sem a japán szerzők művei, sem pedig az országhoz kapcsolódó témák nem fognak meg. A mostani elemzésemben sem tudok mást írni, mint Kazuo Ishiguro regényéről: számomra túl steril, érzelmektől mentes a szereplők és az események ábrázolása. Hiába a mágikus realizmus (amit imádok), a vékony határmezsgye valóság és képzelet között, a megmagyarázhatatlan jelenségek; a karakterek nem kerültek közel hozzám, hiányzik a kapocs. 

A regény főhőse egy átlagos, szürke kisember, akivel egyre furcsább dolgok történnek, rengeteg új embert ismer meg, akik mind különösebbnél különösebb történetekkel nyújtják a könyvet, mint a rétestésztát. Szép lassan teljesen átalakul jól berendezett, kényelmes kis élete, ahogy egyre mélyebbre mászik ebben a furcsa, szürreális világban, ahol felveszi a kesztyűt félelmetes, nagy befolyású sógora ellen. Nyugati gondolkodással és értékrenddel megpróbálhatjuk ezt egyfajta jó-rossz párbajra lefordítani, de ez persze csak az én, szűklátókörű értelmezésem, ennél sokkal árnyaltabb a kép. Mindenesetre érdekes volt a világ japán-kínai-orosz fertályáról is olvasni, a szibériai munkatáborokat keletről szemügyre venni - onnan sem bizalomgerjesztőbbek. Murakami meg kap még egy esélyt.

Újra és újra rá kell döbbennem, hogy King egy zseni. Néha kissé elrugaszkodottak ugyan a könyvei a valóság és a természetfeletti kapcsolatát illetően, amikor viszont eltalálja az arányokat, az fenomenális. Ahogy ez a könyv is. Egy olyan különleges közösség mindennapjait ismerhetjük meg, aminek tagjai napi kapcsolatban állnak a halállal. Halálraítéltek és őreik között különleges kapcsolat alakul ki: nem csupán őrzésről van itt már szó, sokkal inkább felkészítésről, az utolsó órák megkönnyítéséről. Erre a lelkileg megterhelő munkára csak nagyon kevés ember alkalmas, és még ők is kiégnek egy idő után. Talán csak az a tudat könnyíti meg mindennapjaikat, hogy a társadalomra veszélyes, kegyetlen bűnözőket tesznek el láb alól, és valóban igazságot szolgáltatnak. És akkor megérkezik a börtönbe John Coffey - egy hatalmas, birkatermészetű, különös férfi - és az eddig ismert, követett, biztonságot nyújtó szabályok mind felborulnak. Az új rabbal a természetfeletti, a megmagyarázhatatlan is beteszi a lábát a részlegre, különös események láncolatát indítva el. 

A halálsor mikro-közössége tökéletesen leképezi társadalmunk működését: akinek egy csepp hatalma is van, csak az emberségén múlik, hogy ne éljen vele vissza. A jó tetteket, a jó embereket sokszor csak későn ismerik fel, ám az is lehet, hogy soha. 

McEwan már-már emblematikusnak mondató témaválasztásához szinte csak a szereplőket cserélgeti. Természetesen nem önismétlésről, vagy skatulyázásról van szó, mindenesetre az angol író regényei elég jellegzetesek. Visszatérő motívum az őrület, a kiszámíthatatlanság és ezek hatása a hétköznapi életüket élő főhősökre. McEwan úgy tűnik, szeret eljátszani a gondolattal, hogy véletlen események hogyan boríthatják fel bombabiztosnak hitt mindennapjainkat, kapcsolatainkat. 

Jelen esetben egy baleset szemtanújaként kerül kapcsolatba két vadidegen, és ez a találkozás kihat majd egész hátralévő életükre. Nagy szavak ezek, ám McEwan aprólékos, minden részletre kiterjedő, elemző-leíró stílusában mindez teljesen hihetőnek (és egyben hátborzongatónak) tűnik. A megszokott életünket irányító mechanizmusok csődöt mondanak, ha valami nem hétköznapival találják szembe magukat. Ugyanez érvényes a kapcsolatokra is: csak az igazán erős, kitartó érzelmek (innen a regény eredeti címe) képesek átvészelni a mindent felforgató válsághelyzeteket. 

Talán Joe és Clarissa kapcsolata is ilyen, bár köztük is felüti a fejét a bizalmatlanság és a gyanakvás. Mikor valami irracionálissal kell szembesülnünk, hajlamosak vagyunk elfordítani a fejünket, és inkább gyártunk valami más, elfogadható magyarázatot - így eshet meg, hogy Clarissa inkább képzelgéssel gyanúsítja szerelmét, semmint belássa: veszélyben vannak. Joe tehát egyedül marad, és kénytelen egyszerre bizonygatnia igazát és felvenni a küzdelmet őrült zaklatójával. 

Az első könyv, amit Vonnegut-tól olvastam, és bizony még szoknom kell a stílusát. Egy kitalált világban játszódó szatirikus társadalomkritikáról van szó, aminek alapesetben tetszenie kellene, azonban ez most nem fogott meg. Lehet, hogy nem volt megfelelő a hangulatom, vagy az időzítés, de tény, hogy alig vártam, hogy a regény végére érjek. Leginkább az zavart, hogy az író rendkívül mostohán bánik a karaktereivel, mondhatni, hogy pusztán a mondanivaló illusztrálására használja őket. Megismerhetjük (gyerekei és kollégái visszaemlékezéseiből) az atombomba egyik fiktív megalkotóját, találkozunk egy kitalált vallás vezetőjével, illetve egy nemlétező ország miniszterelnökével - ám egyikőjükről sem tudunk meg semmi érdemlegeset, karaktereik "laposak", nincs mögöttük tartalom. A főhős egy átlagember, akiről még az előbb említetteknél is kevesebbet tudunk, hátteréről, cselekedeteinek miértjeiről nem derül ki szinte semmi. Így aztán nehéz érzelmileg bevonódni a cselekménybe: közömbösen olvastam végig a szereplők hányattatásait, az őket érő nem mindennapi eseményeket - ami sosem jó érzés, de hát nem válhat minden könyv a kedvencemmé...

Az eddig megírt kötetek közül az utolsó elolvasásával egy időre búcsút kell vegyek Westeros-tól, hiszen ki tudja, mikor lesz képes Martin mester befejezni és kielégítően lezárni az összes karakter sorsát. Nem lesz könnyű dolga, hiszen minden résszel magasabbra teszi a lécet. A jelenlegi kötet egy darabig párhuzamosan fut az előző eseményeivel, éppen csak a szereplők másik felét követhetjük nyomon (köztük kedvenceimet, Jon-t, Daenerys-t és Tyrion-t). A kötet második felére aztán "utolérik" egymást a szálak, és néhányan újra felbukkannak az eddig mellőzött karakterek közül. Van, akik körül nagy a csend (Bran, Sansa, Sam), kíváncsi vagyok, vajon az ő szerepük mi lesz a későbbiekben. 

Az eddigi részek elemzése során Martin írói stílusának több sajátosságára is kitértem már, a nyers szókimondására, a kötetek macsóságára, illetve a szereplők és cselekményszálak rendkívüli összetettségére. Meg kell említenem azonban azt is, hogy a történet nem csak az agyunkat dolgoztatja meg bonyolultságával, vagy a szívünket kegyetlenségével, hanem az érzékszerveinket is részletességével. Akár egy csatajelenetet olvasunk éppen, vagy egy városban sétál valamelyik szereplő, pontosan tudjuk mit lát, milyen szagok veszik körül, melege van-e, esetleg fázik, hogy egyéb testi folyamatokra most ne térjek ki. Ez az érzékletesség segít beleélni magunkat a történetbe, másrészt kicsit valóságosabbá teszi a képzeletbeli helyeket és lényeket. Sajnos a filmes változatnál ez a minőség elveszik, de talán kárpótol bennünket a színészek játéka. 

Martin mester, kíváncsian várjuk a folytatást, kicsit csipkedhetnéd magad - és kérlek ne hagyd cserben a kedvenc szereplőimet!

Újabb kalandjára kísérjük el Lestat-ot, az örökké kíváncsi, sosem nyugvó, saját létezésének határait folyton feszegető vámpírt. Ezúttal egy titokzatos, furcsa emberrel találkozik, aki képes elhagyni a testét, hogy lelke egy másik emberbe költözzön. Test-cserét ajánl Lestat-nak, így a vámpír egy napra ismét megtapasztalhatná, milyen is halandó testben létezni. Ezzel Lestat legnagyobb vágya válna valóra, így szinte habozás nélkül beleegyezik a különleges üzletbe. A testtolvaj azonban átveri, így a vámpír kénytelen emberi testben maradni. Keserűen megbánja meggondolatlanságát, 200 év halhatatlanság után borzalommal éli meg emberi testének természetes folyamatait, gyengeségeit. Végül halandó barátjának, David Talbot-nak segítségével saját testének keresésére indul. Számos váratlan test-csere és egyéb átalakulás után végül Lestat, David, és az elmaradhatatlan Louis hármasban vágnak neki a nagyvilágnak. 

Ez a Vámpír-krónikák negyedik részének puszta cselekmény-ismertetője. Anne Rice természetesen a fordulatos eseményeket jócskán kibővíti filozófiával, teológiával, a vámpír-mitológia újabb és újabb elemeivel. Ezáltal nem csupán egy izgalmas regényt olvashatunk, hanem egy különleges világképet is. Lestat személyében pedig egy olyan főhőst alkotott meg, aki amellett, hogy rendkívül eredeti, ráadásul még szerethető is. Hiába ő az egyik legerősebb vámpír, esendősége, lobbanékony természete és hiúsága mégis emberivé teszik. 

Adott egy házaspár és a szerető. Mindkettejük szeretője. Winterson ismét arcon csapta a hagyományos párkapcsolatokat és a szokványos romantikus regényeket. Hiszen azt még csak-csak beveszi az olvasó gyomra, hogy a férj vagy a feleség félrelép, de hogy ugyanazzal a személlyel tegyék ezt, egy kissé merész. Érzelmek és kapcsolatok olyan bonyolult kuszaságát eredményezi ez a "teljes szerelmi háromszög", amit szinte képtelenség kibogozni. Felmerül a kérdés, ki a hibás, ki tehet az egészről - és egyáltalán, ki kivel szeretne maradni?

Önmagához hűen Winterson nem csak pusztán elmeséli ezt az amúgy sem mindennapi történetet, hanem csavar egyet (kettőt) rajta: az érzelmeket, vonzódást megpróbálja a fizika szemszögéből leírni. Ez nem újdonság nála, az írónő szívesen kísérletezik látszólag furcsa, tudományos megközelítésekkel, amiből mindig kiderül számunkra, hogy a szerelem egyszerre emberi és emberfeletti adománya (a biológiának? a kémiának? a sorsnak? Istennek?)

Végezetül pedig, ha még mindig azt gondolnánk, hogy egy átlagos romantikus regényt olvasunk, kapunk egy adag mágikus realizmust és horrort is az arcunkba, hiszen így teljes egy valódi Winterson-regény, és én éppen ezt szeretem benne.

Kíváncsian és előítéletekkel telve kezdtem neki az utóbbi évek legfelkapottabb magyar tiniregény-sorozatának. Egy héttel és nyolc kötettel később csak ültem és néztem magam elé: annyi érzés és emlék kavargott bennem, hogy idő kellett, mire visszazökkentem a normál kerékvágásba. Nehéz volt elengednem a könyv szereplőit, akiket megismertem, megkedveltem és végigkísértem azt az érzelmi hullámvasutat, amit a négy gimnáziumi év jelentett számukra. 

Meg kell azért említenem, hogy a sorozatnak akadnak hiányosságai is: a rengeteg ismétlés, az elitista környezet (budai magánsuli, kőgazdag családok, mindennapos meki-mozi-sulibüfé túrák). Ezenkívül számos ponton egyáltalán nem életszerű a történet, főleg tanári szemszögből nézve. Mindezek ellenére ez egy jó könyv - az én fogalmaim szerint legalábbis, hiszen az írónőnek sikerült egy olyan főszereplőt létrehoznia, akivel maximálisan lehet azonosulni, de mégsem sablon-karakter. Mindenki emlékezhet a kamasz éveire, amikor tele volt szorongással, bizonytalansággal és félelmekkel - Reni naplója ezek tökéletes lenyomata. Aztán persze ott van a FIÚ - akiért lehet epekedni, sírni, vágyakozni - és aki mellesleg a való életben nem létezik. Mint ahogy sajnos nincs ilyen tökéletesen összeillő, jól működő és összetartó társaság sem. De ez nem baj, ezért vannak a könyvek, hogy a segítségükkel a miénknél egy sokkal szebb és jobb világba menekülhessünk, csak sajnos onnan vissza is kell térni. Remélhetőleg a sorozat fiatal rajongói közül legalább néhányan könyvbarátként térnek vissza, és a főhős mintájára nem érzik majd "cikinek" az olvasást.

Mit is mondhatnék még a Szent Johanna gimiről és diákjairól?

Volt diákként: ugyan már srácok, mi sokkal durvábbak voltunk!

Tanárként: hova küldhetem az önéletrajzom? :)

Felnőttként: még csak most jön a java!

És persze Reni, ajánlom figyelmedbe a blogom! :)

Néhány, hazájától meglehetősen távolra szakadt angol és amerikai éli világát Franciaországban, majd Spanyolországban. Utazgatnak, megszállnak itt-ott, délben reggeliznek, éjszaka vacsoráznak, beszélgetnek egymással, a helyiekkel, és rengeteget isznak - egyszóval remekül érzik magukat. Mindez azonban csak a felszín, a látszólag pehelykönnyű történet több értelmet nyer, ha tudjuk róla, hogy a két világháború között játszódik. Miért is? Pontosan illusztrálja azt az átmeneti állapotot, amit az I. világháború "elveszett nemzedéke" átélhetett. Túlélték a borzalmakat, elvileg örülni kéne a jelennek, élvezni az életet, ám a megtapasztalt szörnyűségek nem múlhatnak el nyom nélkül. A legtöbben elvesztették gyökereiket, és csak keresik a helyüket a világban. A társadalom is átalakulóban van, a múlt századi értékek, tradíciók a lövészárkokban maradtak - és nem jöttek újak a helyükre. Ebben az érték-vákuumban aztán az emberek többsége elveszti a mankót, ami a helyes döntések meghozásához segítené, minden bizonytalanná, viszonylagossá válik. Így fordulhat elő, hogy egy "Lady" egymagában utazgat férfiakkal, akik közül egyik sem a férje. Így fordulhat elő, hogy intenzív flörtbe bocsátkozik szinte minden utastársával (és nem csak velük). És így történhet meg, hogy ez csak minimális botrányt okoz. 

Főhőseink látszólag gondtalanul utazgatnak tehát Dél-Franciaországban, majd nagy érdeklődéssel kísérnek figyelemmel egy spanyol fiesztát és bikaviadalokat Pamplonában, de ha kicsit jobban szemügyre vesszük őket, feltűnhet bizonytalanságuk, gyámoltalanságuk és leginkább: őrjítő magányosságuk.

Az eddig megjelent kötetek közül az utolsó előttit fejeztem be éppen, szerencsére nem ijesztettek el a különböző fórumbejegyzések és kommentek, amik szerint ez rész nyomába sem ér az előzőnek. Bizonyos szempontból talán kicsit "visszafogottabb"-ra sikerült (már ha Martin esetében lehet ilyesmiről beszélni), hiszen a szereplőknek csak a felével találkozunk (azokkal, akik Királyvárban vagy környékén maradtak), és nagyszabású csatajelenetekről sem olvashatunk, de rengeteg dolog kárpótol ezekért a "hiányokért".

Az első ilyen az új helyszín: Dorne. Megismerjük Oberyn herceg kedves családját, fattyú lányait, a Homokkígyókat, és unokahúgát, Arianne-t és testvérét, Dorant. Ezzel egy újabb óriási összeesküvés-csomagot kapunk, intrikus szálak garmadáját. 

Szintén kárpótlásnak tekinthető a legújabb narrátor, aki nem más, mint maga Cersei királyné. Végre bepillantást nyerünk az ő gondolataiba, emlékeibe is, így talán kicsit jobban megérthetjük őt - ha nem is zárjuk rögtön a szívünkbe. 

Az ismertető végére hagytam a könyv legnagyobb erősségét: ami számomra a leginkább élvezhetővé tette ezt a részt az a női karakterek előtérbe kerülése. Cersei, Asha (Theon Greyjoy nővére), Arya, Sansa, Brienne és Arianne mind erősek, de keresik a helyüket a világban. Más-más taktikával ugyan, de mind arra törekednek, hogy kivívják az őket megillető pozíciót egy férfiak által dominált társadalomban. Akad, aki nyers erővel, van, aki a bájaival, mások furfanggal és ravaszsággal próbálnak érvényesülni. A kombinációkat inkább nem árulom most el, de annyi bizonyos, hogy a hatalmas meglepetésként visszatérő szereplőnek az előbb felsoroltak egyikére sincs szüksége. 

Ez a csokor történet érdekes kitekintés más kultúrákba, amik teljesen más életfelfogás szerint működnek, mint a miénk. Akár a keresztény, akár a materialista szemlélettel hasonlítjuk össze, arra a megállapításra jutunk, hogy a buddhizmus sokkal derűsebb, gondtalanabb mindkettőnél. Az életet átmeneti állapotnak tekinti, felkészülésnek egy másik, boldogabb életre, tehát a halál egyfajta újrakezdési lehetőség, "tabula rasa" - így a gyász is teljesen más értelmet nyer. Életüket nem keseríti az örökös pénzhajhászási, státuszszimbólum-halmozási kényszer, inkább lelki-szellemi gyarapodásra törekszenek. 

A történetekből persze kiderül, hogy egyénekre lebontva ezek az általánosságok csak nagy vonalakban igazak, hiszen elveszett szeretteiket a buddhista vallásúak is megsiratják, köztük is akadnak szép számmal kapzsi, nagyravágyó emberek, és persze bűnözők is. Szegények és gazdagok, különféle rendű-rangú személyek sorsát, kalandjait ismerjük meg, akikben egy a közös: tisztában vannak vele, hogy jelenlegi életük, szerencséjük vagy éppen nehéz helyzetük átmeneti állapot csupán, így békével, alázattal fogadják a rájuk mért csapásokat.

Újabb gyerek-klasszikussal bővült a listám, ráadásul egy olyan darabbal, amit már az óvodában is lapozgattam. Talán épp akkor fogtam először "igazi" könyvet a kezembe, bár olvasni még nem tudtam, nagy igyekezettel forgattam a lapokat. Ezt a már-már történelmi pillanatot próbáltam felidézni, de persze a gyermeki ártatlanság és rácsodálkozás már a múlté. A Disney-rajzfilmből ismert kedves, vicces és ártalmatlan bundások helyett veszélyes, komoly, de szerethető figurákkal találkozunk a történetek első felében, a többiben pedig új, eddig ismeretlen szereplők kalandjait olvashatjuk. 

Kipling igyekezett az emberek és állatok kapcsolatát harmonikusan ábrázolni, ahol szigorú szabályok betartásával, viszonylagos békében élnek egymás mellett. Maugli ebbe a törékeny egyensúlyba gyalogol bele, amikor átlépi nemcsak a dzsungel, hanem a fajok határát is. A novellák másik emberi főhőse Tumáj, a kis elefánthajcsár, aki félelmet nem ismerve terelgeti a hatalmas állatokat. A magyar olvasó számára egzotikus állatok is főszerepet kaptak néhány novellában, például Riki-tiki-tévi, a hősies kis mongúz, aki úgy hálálja meg befogadását, hogy megvédi családját a gyilkos kobráktól. Kotik, a fóka ezzel szemben sajnos menekülni kényszerül az emberek fegyverei elől, és társait sok nehézség árán egy biztonságos, elhagyott partra vezeti. 

Minden történetből sugárzik Kipling természet- és állatszeretete, és az a biztonságérzet, amit a valahova tartozás tudata, és az erkölcsi szabályok követése ad, talán ez is lehet az oka töretlen népszerűségének a fiatal olvasók körében. 

Végre elérkezett az a pont, ahol utolértem és túl is haladtam a könyvben a TV-sorozat jelenlegi állásán. Ez egyrészt örvendetes, mivel már nem tudnak sokkolni (annyira) a filmes jelenetek, másrészt sokszor szegény e-könyv olvasóm látja kárát, mikor egy-egy váratlan fordulatnál legszívesebben földhöz csapkodnám. 

Ráadásul innentől kezdődhet könyv és sorozat folytonos összehasonlítgatása, aminek bizonyos szempontból semmi értelme, de azért tartogat érdekességeket. Az nyilvánvaló, hogy az egy az egyben megfeleltetés nem működőképes, a könyv szerteágazó szálait és óriási szereplőgárdáját csak biztos kézzel lehet összefogni. Eddig talán sikerült a nagy bravúr, azaz a könyvet és a sorozatot minőségileg egy szinten tartani.

Na de mi is történik ebben a kötetben? Kapunk néhány új narrátort (köztük Jaime Lannistert), két esküvőt és újabb két halott királyt, számtalan más fontos halottat, rengeteg izgalmas csatajelenetet és egy nagy visszatérőt. Bár nagyon nehéz cselekményről úgy írni, hogy kedvet is kapjon hozzá az olvasó, de a lényeget ne áruljam el, azt hiszem, Martin könyve nem igényel túl sok hírverést - aki elkezdi olvasni, úgysem tudja majd letenni (sokáig).

Cunningham regénye érdekes hármas párhuzam író, olvasó és főhős élete között. Virginia Woolf, Laura Brown és Clarissa Dalloway egy-egy napját meséli el, de ennél sokkal többet is ad. Betekinthetünk abba az egyedi és megismételhetetlen folyamatba, ami az olvasás triumvirátusa (író-olvasó-főszereplő) között létrejön. Láthatjuk, hogyan születik meg egy regény ötlete, hogyan formálódnak a karakterek, és azt is hogy a "fogadó" oldalon hogyan csapódik ez le, milyen gondolatokat, érzéseket kelt. Így kapcsolódik össze láthatatlanul három személyiség, három sors. 

Közös vonásuk, hogy mindannyian kívülállóként léteznek saját életükben - vagyis úgy érzik, hogy nincs beleszólásuk saját sorsukba, valaki másvalaki életét élik, egy olyan valakiét, akinek teljesen más az értékrendje, a vágyai és az igényei. Állandó a konfliktus a társadalmi elvárások és a saját boldogságuk elérésének lehetőségei között. A regény szereplői között akad, aki beletörődik sorsába, és azonosul a ráerőltetett szereppel, van, akit viszont felemészt a folytonos őrlődés és megfelelési kényszer.