Csodálatos érzés kincset találni ott, ahol egyáltalán nem számít rá az ember - éppen ez történt velem ennél a könyvnél. Kissé fanyalogva vettem a kezembe, gondolván, hogy most majd 500 oldalnyi géppuskatűzön, vérengzésen és macsó-tempón kell átvergődnöm magam - és az első oldalak után be kellett látnom, mekkorát tévedtem! Onnantól kezdve faltam az oldalakat, amikről az egész társadalmat behálózó Corleone-család újabb és újabb ága köszönt vissza. A legutolsó pizzafutártól egészen a szenátorig ér Don Corleone keze, aki hihetetlen tehetséggel, karizmával és bölcsességgel irányítja megszámlálhatatlan emberét. Ez a szervezet csak szigorú szabályokkal és következetességgel lehet sikeres, de talán a legfontosabb az igazságosság és a nagylelkűség: a "Don" csak végső esetben él a megfélemlítés és a fenyegetés eszközével, sokkal inkább meggyőzéssel és vesztegetéssel éri el céljait. Az ok egyszerű: aki félelemből engedelmeskedik, könnyen az ellenségévé válhat, míg akiknek segít (ilyen-olyan módon), azok lekötelezettjei, adósai lesznek, akik hálatelten teljesítik bármilyen kérését. 

Miközben halad előre a cselekmény, megismerjük a Don hatalmának egy újabb szeletét: társait, szövetségeseit és ellenségeit, mind-mind remekül kidolgozott karakterek, saját történettel és érdekekkel. Corleone nagysága abban rejlik,  hogy képes keresztülvinni a saját akaratát az érdekek ilyen bonyolult szövedékén is, ráadásul úgy, hogy nem is sérti meg azokat. 

Azonban még egy ilyen kivételes embert is utolér a vég, így legkisebb fiának is megpecsételődik a sorsa, kénytelen összekötni életét a maffiával. Michael már egy új korszak "Don"-ja, legfőbb célkitűzése, hogy a család összes tevékenységét tisztára mosva, gyermekei egy más világban nőhessenek fel, ahol nem a hatalom és a pénz körül forog minden - vajon mi várja majd őket a maffián kívül?

A maga idejében botrányosnak számító alkotás ma már alig üti meg az ingerküszöböt: annyira hozzászoktunk már a szex és az erőszak nyílt ábrázolásához, hogy a főszereplők ügyetlenkedése mai szemmel inkább humorosnak tűnik. Amit mégis megrendítőnek találtam, az a közvetlenség, ami annyira közel hozza az eseményeket, hogy úgy érezzük, ezt mi is meg tudnánk tenni, ez velünk is megtörténhetne. Hiszen kinek nem volt már olyan érzése, hogy annyira elege van valakiből, hogy legszívesebben megölné? Mekkora a távolság a gondolat és a tett között? Mi hiányzott hozzá, hogy valósággá váljon? 

A regényben a két főszereplő talán egymásból meríti a bátorságot, a szerelem illúziója adja az erőt borzalmas tettükhöz. Amire azonban nem számítanak, hogy érzelmeken alapuló, teljesen irracionális elgondolásukat a jog és a törvény vaslogikája mentén ítélik majd meg. A két kisember hamar eltéved az ügyvédek, ügyészek és bírók által létrehozott útvesztőben, ahol könnyűszerrel játsszák ki őket egymás ellen. Hiába hiszik azt, hogy megmenekültek, a postás mindig kétszer csenget, vagyis a sors előbb-utóbb megtorolja bűntettüket.

Ez az a könyv, ahol elfogulatlanságról, objektivitásról egyszerűen szó sem lehet! Eddig talán sikerült elfojtanom mérhetetlen és teljesen irracionális macska-imádatomat mikor olvasnivalót választottam, de ennek most vége. Hogyan is tehetnék félre egy könyvet, ami egy vak kiscicáról szól? Mégsem a szánalom az első szó, ami eszembe jut Homérról (aki Homéroszról, a megvakult görög költőről kapta nevét), hanem a bátorság. Mert Homér nem adta fel, hanem megtanult együtt élni fogyatékosságával, méghozzá teljes értékűen. Ugyanúgy játszik, vadászik és mászkál mint egészséges társai, azzal a különbséggel, hogy nála minden ilyen művelet ugrás a sötétbe - nem tudhatja, mivel találja szembe magát. Kedvenc jelenetem, mikor az apró kis Homér minden idegszálát és izmát megfeszítve, tökéletes csendben és teljes koncentrációban próbálja becserkészni idősebb társát - szemből...

Ebből a rövid kis epizódból is kiderül, hogy a szerző mekkora szeretettel ír kis kedvenceiről, de egyúttal az is világosan látszik, hogy Homért a lehetőségekhez képest próbálta normális macskaként nevelni. Persze minden macskatulajdonos tudja jól, hogy "normális" cica nem létezik: mindegyiknek külön személyisége van, saját szokásokkal és rituálékkal. Nincs ez másként Homérnál sem, de persze ő még inkább szokásainak rabja - neki az állandóság egyet jelent a kiismerhetőséggel és a biztonsággal.

Gwen Cooper könyve talán nem egy kifinomult szépirodalmi alkotás, de sok esetben bőven elég, ha egy írás érzelmeket, gondolatokat tud kiváltani és közvetíteni. Ennek az aprócska kismacskának az egész léte olyan szeretetről és akaraterőről tanúskodik, ami csodálatra méltó még nekünk, nagy és erős embereknek is.

Habár úgy gondoltam, hogy bizonyos fokú "előtanulmányok" (lásd előző bejegyzés) nélkül veszélyes lesz fejest ugranom a gésák világába, a regény olvasása közben hamar kiderült, hogy teljesen felesleges volt az aggodalmam: a szerző ügyesen keveri az információ-morzsákat, rövid magyarázatokat az események leírásával. Ez a fajta történetmondás voltaképpen jól álcázott ismeretterjesztés is, hiszen akarva-akaratlanul rengeteget megtudunk a 20. századi japán kultúráról, hétköznapokról, és persze az egyén szemszögéből a történelemről is.

A könyv intenzív hangulata azonnal magával ragad, és mire észbekapunk, már nyakig elmerültünk a gésák mindennapjaiban, akik voltaképpen egy összetett, bonyolult férfikiszolgáló-iparág kulcsfigurái. A nagyobb japán városokban több gésa-negyed is található, rengeteg teaházzal, fürdővel, árussal, szabóval és még sorolhatnám, akik mind-mind a gésák bevételéből élnek meg - hiába, a szex a legjövedelmezőbb üzlet, akárhogy is szépítjük. Persze csípőből jön a válasz: a gésák nem prostituáltak... pedig az igazság az, hogy valójában azok, csak annyira "elitek", hogy már nem kell annak hívni őket. Nem vagyok híve a kategorizálásnak, az emberek skatulyázásának, úgyhogy ezt a kérdést ennyiben is hagynám, sokkal fontosabbnak tartom a művészetben és a kultúrában betöltött szerepüket.

Ami viszont annál inkább zavarja "nyugati, emancipált női lényemet", az a határtalan belenyugvás abba a szerepbe, amibe a férfiak kényszerítik a nőket. Az a gondolat, hogy esetleg másként is lehetne élni, egyenjogúként, még csak fel sem merül, sőt, főhősünk, Sayuri élete vágyát teljesíti be azzal, hogy a hőn imádott férfi szeretője (!) lesz. Bár, ha jobban a körmére nézünk a mi idealizált nyugati társadalmunknak, lehet, hogy találnánk itt is néhány visszásságot. Az is lehet persze, hogy csak én vagyok mérhetetlenül rosszindulatú, mikor nem hiszek el egy szót sem abból, ha 20 éves csinibabák 50-60 éves "daliás" párjuk (aki véletlenül épp dúsgazdag üzletember/politikus/producer) mellett őszinte érzelmekről beszélnek. Mert ugye a szerelem vak...

Mostanra ért utol a Japán-láz, ami egyre inkább terjed kis hazánkban - főleg a mangák és anime-k szintjén. Mivel nem vagyok rajongója sem a fejhangon sipítozó ultraminiszoknyás diáklányoknak, sem pedig a meghatározhatatlan rendszertani kategóriába tartozó állatoknak, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a japán kultúra eredetéhez nyúlnék vissza, így talán sikerül pontosabb képet kapnom erről a távoli civilizációról.

Ezek a történetek valóban távoliak, térben éppúgy, mint időben: több ezer év és kilométer választ el minket egymástól - mégis, úgy tűnik hogy csak a térbeli távolság zavaró. Míg az európai mondáknál hagyatkozhatunk valamiféle alapműveltségre, (részben) közös kultúrára, addig a japán regék teljesen idegenek voltak, épp ezért nagyon érdekesek is egyben. A sok furcsaság közül csak néhányat emelnék ki: a legelső, ami azonnal szemet szúrt, hogy néhány kivételtől eltekintve a nőknek nincs neve! Nem tudni, hogy nem is adtak nekik, vagy csak arra nem voltak méltók, hogy írásban is rögzítsék őket, de ez azért elég markánsan kijelöli a társadalomban és a családban betöltött helyüket. Ide kapcsolódik a házasságkötés "szertartása" is: a férfi egyszerűen befeküdt néhányszor egy sötét szobában a nő mellé (ahol mindenki fantáziájára van bízva a folytatás), aztán amikor reggelig is ottmaradt, attól a naptól számítottak házastársaknak... 

A történetekből az is kiderül, hogy a vallás és a babona rendkívül mélyen beivódott a mindennapokba: az ókori és középkori japán ember mindenhol démonokat, élőholtakat vagy róka-szellemeket látott, és épp csak a szerencsén múlott, hogy ártottak vagy segítettek neki. Bár egy meglehetősen távoli kultúráról van szó, ezért nehéz azonosulni az emberek értékrendjével, világnézetével, de tanulságos kitekintésnek mindenképpen remek alkalom volt.

Valószínűleg a leggyakrabban idézett író Coelho (a Facebookon legalábbis hemzsegnek bölcsebbnél bölcsebb sorai), ami talán annak köszönhető, hogy közérthetően tud elvont, spirituális témákról írni, anélkül, hogy kioktató lenne. A Tizenegy perc az erotikáról, sőt, magáról a szexről szól, ami talán a legemelkedettebb, legkülönlegesebb tevékenységünk - bármennyire sikerült is a modern világunknak elfeledtetnie ezt velünk. Hogyan is lehetne valami két ember közös, megismételhetetlen és intim élménye, ha a csapból is ez folyik? Megvesszük a sekélyes, semmitmondó erotikus könyveket, szemünk se rebben a (fél)meztelen nők láttán az újságokban, óriásplakátokon, és érdeklődve olvassuk vadidegenek tippjeit a "szakértő" oldalakon arról, hogy szerezzünk örömet párunknak.Már tizenéves korunkban "megtanuljuk" hogyan is kell viselkedni, mit kell mondani, mit hova kell tenni - a ránk erőltetett viselkedésformák és hamis ideálok miatti teljesítménykényszer nyomása alatt elfelejtünk arra figyelni, ami igazán fontos: mit is szeretnék én valójában? Mi a jó a páromnak és nekem? Megszűnik egymás felfedezésének folyamata, hiszen "bénázni" is ciki, és különben is, statisztikák harsogják, hogy egy igazi férfi hányszor, mennyi ideig és hány nővel kerül kapcsolatba...

Coelho regénye felüdülés ebben a zavaros világban, mert rámutat arra, mit is veszítünk el a fenti folyamatok miatt. Megfosztjuk magunkat attól az örömtől, amit a feltétlen, érdekek nélküli, és viszonzásra nem váró adás jelent, attól a szabadságtól, amit az előítéletek és elvárások sutba dobása jelent és végül attól az intimitástól, amit csak akkor érhetünk el, ha a testiség mellett a léleknek is legalább ugyanakkora teret engedünk kapcsolatunkban. Mielőtt még teljesen átmennék szexológusba, annyit elárulhatok, hogy Coelho ezeket a magvas és rendkívül bölcs tanulságokat egy brazil prostituált svájci munkássága kapcsán vonja le, így adva egy markáns csavart az egész regénynek.

Könyvekben eddig nemigen találkoztam a már-már közhelynek számító férfi-nő barátság témájával, de most végre ez  is terítékre került. Sokan úgy tartják, hogy "tisztán" barátság nem lehetséges az ellenkező nem tagjai között, csak a szerelmi kapcsolat előtt vagy után... nem árulom el, hogy a könyv ezt az elméletet megerősíti vagy cáfolja.

A könyv szerkezete is érdekes: 20 éven át, minden év ugyanazon napjának eseményeit mutatja be, kezdve a két főszereplő, Emma és Dexter első találkozásán át egészen kapcsolatuk tragédiába torkolló végéig. Ez egyrészt remek kis elmegyakorlat, hiszen apró utalásokból, célzásokból kell felépítenünk az elmúlt év eseményeit, rekonstruálnunk a két figura jelenlegi lelki- és családi állapotát. Van azonban egy nagy hátránya is ennek a megoldásnak, hiszen eléggé furcsa lenne, ha minden fontos történés épp július 15-re esne, következésképp Em és Dex kapcsolatának rengeteg fontos momentumáról lemaradunk.

Nicholls remek képet fest az elmúlt két évtized angol társadalmáról, annak különböző jelenségeiről, irányzatairól, egy egész generációt követve. Látjuk Emmát, a buzgó aktivistát, aki kitűnő diplomájával egy gyorsétteremben gürizik, majd tanár lesz belőle, végül sikeres író, és látjuk Dextert, akit beszippant, majd ugyanolyan gyorsasággal ki is vet magából a média világa... életük örökös "egyszer fent, egyszer lent" körforgás, és ők mindig az ellenkező végpontokon vannak - egészen addig, míg végül megállapodnak egy köztes, nyugodt, ám törékeny egyensúlyi helyzetben, mikor mindketten rátalálni látszanak önmagukra és egymásra.

Egy klasszikus műfajt, a régi jó kísértethistóriát újította meg Niffenegger legújabb könyvében, ami egy különleges keverékben egyesíti a horrort, misztikumot az emberi kapcsolatok, sorsok realitásaival. A modernizáció egyúttal a "lepedő-szellemek" korának végét is jelenti, a regényben megjelenő, bolyongó lelkek nagyon is karakteresek, megőrzik emberi tulajdonságaikat, ráadásul új elemként az ő szemszögükből is követhetjük az eseményeket, ami igazán szokatlan. 

A szellemeken kívül persze számos emberi lényt is megismerhetünk a regényben, akik mind-mind súlyos terheket, titkokat cipelnek magukkal, így a természetfeletti elemektől eltekintve is könnyen magunkkal ragadhat minket a könyv cselekménye. A két ikerpár (Edie-Elspeth, Valentina-Julia) körül sűrűsödnek össze a szálak, az ő identitás-válságaik adják az események fő mozgatórugóját, egyúttal számos érdekes kérdést is felvetve: mennyire lehet egymáshoz hasonló két ember, létezik-e teljes azonosság? Ha igen, mennyire élhetnek vissza ezzel? Ha nem, mitől alakulhatnak ki az apró különbségek? Niffenegger nem próbál választ adni ezekre a kérdésekre, inkább érzékelteti, hogy hova fajulhat az, ha maguk az ikrek sem találják meg rájuk a válaszokat.

Egyszóval ismét egy letehetetlen könyvre sikerült bukkanom, ami az izgalmas cselekmény mellett egyúttal egy nagy vágyamat is telibe találta: a helyszín ugyanis London, egy régi, sokat megélt, gyönyörű lakás, telis-tele könyvekkel... mi mást is kívánhatnék... 

Nagyon érdekes volt többezer éves történetekben felfedezni mai szavaink és kifejezéseink eredetét (mint például a siserehad, Jákob lajtorjája vagy a manna). Ezek az ősi mondák mind nagyon tanulságosak, hiszen egy alternatív magyarázatot adnak az emberiség eredetére, a népcsoportok, nyelvek kialakulására. A zsidóság ősatyáinak története, szövetségük Istennel és a kiválasztottság tudata - melyeket mind jól ismerünk a Bibliából - azonban mind azt példázza, hogy ezek is csupán legendák, mítoszok: ugyanannyi igazságtartalommal bírnak, mint a Rámájana, vagy az Artúr királyról szóló mondák. 

Arról már nem is beszélve, hogy ezekből a történetekből egy igencsak igazságtalan és szeszélyes Isten képe tárul elénk: ha kedve szottyan, kiirtja az egész emberiséget, városokat pusztít el, vagy csak kicsinyes bosszút áll azokon, akik nem hisznek benne - valljuk be, ez nem túl tekintélyt parancsoló. 

Az tehát világos, hogy a Biblia nem más, mint a világ legjobban ismert és promotált mondagyűjteménye, sokkal érdekesebb kérdés az, hogy vajon miért terjedt el ilyen széles körben, hogyan nyomhatta így el a többi kultúra mítoszkincsét. Bár, ha jobban belegondolunk, a keresztes háborúk és az inkvizíció borzalmai talán elégséges magyarázattal szolgálnak...

Azt hiszem a legnagyobb gondom ezzel a könyvvel az, hogy túl műveletlen vagyok ahhoz, hogy élvezzem vagy akár csak értékeljem. Nem tetszett a zavaros, átláthatatlan stílus, a furcsa, kidolgozatlan képek és szófordulatok. Pedig a szürreális díszletek között egy korrekt kis szerelmi történet bújik meg, csak győzzük kihámozni a sok bizarr jelenetből. Igazából csak egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy érdekes és egyedi legyen Vian műve: ha jobban részletezi bizarr ötleteit, például a lakóinak hangulatát visszatükröző házat, vagy a koktélkeverő zongorát - talán így nem tűnne egy zavarbaejtő zagyvaságnak az egész.

Bárdolatlanságom miatt nem vettem észre semmi humorosat sem, pedig a fülszöveg szerint a könyvecske bővelkedik megmosolyogtató fordulatokban. Ebből rögtön két tanulságot is levonhatunk: 1. Ne a fülszöveg alapján ítéljünk meg egy könyvet, sőt, a legjobb, ha el sem olvassuk azt. 2. Talán vannak olyan könyvek, amik csak abban a korban élvezhetők, amiben íródtak. Nem szívesen írom le ezt, de bizony nem minden írás örökérvényű, vagy tartogat értelmes mondanivalót számunkra akár több száz év távlatából is.

Fowles első könyve egyáltalán nem nevezhető olvasó-barátnak vagy könnyűnek, jómagam is két hétig küzdöttem vele. Bizony, küzdelem volt ez a javából, de mint ahogy általában lenni szokott, itt is az olvasó került ki győztesen, hiszen gazdagabb lett jópár bölcsességgel, élettapasztalattal és igazsággal. Nem egyszerű azonban ezeket kihámozni a regényből, ugyanis Fowles nekünk sem enged több bepillantást az eseményekbe, mint főhősének, Nicholas-nak. Talán épp emiatt alakulhat ki egy erős szimpátia olvasó és főszereplő között, annak ellenére, hogy a súlyos elköteleződési problémákkal és önértékelési zavarral küzdő fiatalembert sem könnyű a szívünkbe zárni.

Ahogy kikerül megszokott, tipikusan londoni középosztálybeli környezetéből, és görög földre teszi a lábát, Nicholas többé már nem tudja jól bevett stratégiáit alkalmazni, és ez bizonytalanná teszi. Ez a bizonytalanság lesz aztán a regény fő motívuma, ami az utolsó mondatig elkísér minket. Főhősünk ugyanis egy az eseményeknek egy olyan hálójába keveredik, amiből nincs kiút: a dúsgazdag Conchis birtokán értékrendje és világszemlélete gyökeres változáson  megy át, és az ott töltött pár hónap örökre megváltoztatja az életét. Az érzelmi-lelki hullámvasúton mi is mellette ülünk, és együtt kínlódjuk végig a bizonytalanság, a reménykedés és a csalódás szűnni nem akaró körforgását.

Rendkívül elgondolkodtató és sokunk számára érthetetlen jelenséget mutat be Nella Larsen kisregénye. Egy olyan korban játszódik, amikor Amerikában színesbőrű elnökről még álmodni is bűn volt. A kávézókból, éttermekből kivezették a fekete vendégeket, és persze rendszeresek voltak a bántalmazások, támadások ellenük. Azt hihetnénk, hogy ez a társadalom élesen elválik a fekete-fehér (igen-nem) választóvonal mentén, azonban a helyzet sosem ennyire egyértelmű. Van ugyanis egy csoport, akik választhatnak, melyik "oldalon" szeretnének élni: azokról van szó, akiknek bár vannak színesbőrű őseik, a külsejük alapján nem lehet megkülönböztetni őket a fehér emberektől. Ezek az emberek nagyon különleges helyzetben vannak, hiszen megtehetik azt, ami sok társuk számára csak álom: maguk mögött hagyhatják bélyegeiket, és élvezhetik a "fehérség" nyújtotta társadalmi megbecsülést. 

Súlyos árat kell azonban fizetniük ezért: nem csupán eddigi életüket kell maguk mögött hagyniuk (hiszen bármiféle érintkezés a feketékkel gyanús volt), beleértve családjukat és barátaikat, hanem ezentúl állandó hazugságban is kell élniük, ami általában teljesen felemészti az embert. Egyszóval a "szürke zónában" élni egyáltalán nem volt egyszerű, akármilyen nehéz is eldönteni, hogy hol kezdődik a fekete, és hol ér véget a fehér - és egyáltalán, miért is olyan fontos ez?

A két világháború közti zavaros és átmeneti időszakban járunk, Párizs nyüzsgő városában. Az elharapódzó nácizmus elől menekülők itt találnak alkalmi búvóhelyet, itt próbálnak észrevétlenül boldogulni. Közéjük tartozik főhősünk, Ravic is, aki illegális műtétekből tartja fenn magát, miközben igyekszik feldolgozni iszonyú emlékeit. Őt követjük Párizs forgatagában, bordélyházból bordélyházba, olcsó kocsmákba, sivár hotelszobájába és végül a műtőbe, ahol emberi életekről dönt szikéjével. Úgy tűnik, egész jól berendezkedett ebben a paradoxonokkal teli világban, ahol papírok nélkül nem ér semmit az ember, ahol azt az orvost, aki segít az utcán balesetet szenvedőknek, letartóztatják, és ahol öregedő orvosok hazafiságról prédikálnak, miközben tehetséges, menekült sebészek dolgoznak helyettük fillérekért. 

Ravic tehát több-kevesebb sikerrel, de beilleszkedik ebbe az egyensúlyát vesztett rendszerbe, ami csak úgy lehetséges, hogy megtanult elszakadni mindentől, ami fontos neki. Egyfajta állandó készenlétben él, ezért nem is vesz ki saját lakást, évek óta hotelszobában lakik, egy bőröndnyi személyes tárggyal. Egy szép napon azonban betoppan az életébe a változás, és egyszerre kell leszámolnia folyton kísértő múltjával és kitörnie a burokból, amiben jelenét tölti. Miután minden félelmét, sérelmét és bosszúját kitöltötte, és rájött, hogy többé már nem képes tökéletes elszigeteltségben élni, akkor érti meg azt is, hogy többé nem menekülhet sorsa elől, és kénytelen szembenézni a rá váró szörnyűségekkel.

A trilógia befejező része, mely lángba borítja Panemet: Katniss a lázadók vezéralakjaként végre kirobbantja a régóta érő forradalmat. Ne számítsunk azonban diadalmas, idilli, március 15-féle városi körmenetre - ezt a felkelést még nem szépítette meg az emlékezet. Az összecsapások fele az "éterben" zajlik, azaz egyfajta médiaháborút követhetünk nyomon, Katniss-t, mint a forradalom jelképét forgatásról-forgatásra rángatják, miközben ő csak kapkodja a fejét, és próbálja kibogozni összekuszálódott gondolatait, érzéseit. Nincs könnyű dolga, hiszen hatalmas felelősség nehezedik rá, miközben azt is ki kell derítenie, kiben bízhat meg, és ki törne az életére.

A könyv első fele főként a lelki-érzelmi történésekre helyezi a hangsúlyt, arra a folyamatra, ahogy főhősünk a 13-as körzet földalatti szobáiban, kórtermeiben végül arra a döntésre jut, hogy magára vállalja a forradalom arcának szerepét és az ezzel járó feladatokat, miközben nem is érti pontosan mire vállalkozott. Az elmúlt események emlékképei gyötrik lelkiismeretét, de egyúttal erőt is adnak neki a folytatáshoz, mely bőven kárpótolja az olvasót akciójelenetekben. A Kapitólium ostroma azonban nem öncélú öldöklés - Katniss legalábbis szeretné ezt hinni. Ugyanis a diadal nem teljes, a győzelem is súlyos kérdéseket rejt magában: vajon az emberiség tanul az átélt borzalmakból, vagy egy idő után minden kezdődik majd elölről? Vajon az életükből kiforgatott, szeretteiktől megfosztott emberek képesek lesznek-e új életet teremteni? Fontos kérdések ezek, de egyúttal fölöslegesek is, hiszen már épül az újabb aréna a legyőzött Kapitólium gyerekeinek...

A mostanában felkapott és szinte rögtön filmre vitt regények közül talán az egyetlen kimagasló, elgondolkodtató Éhezők Viadala várva-várt folytatása, mely tovább színesíti, mélyíti posztapokaliptikus világának és lakóinak képét. Főhősünk, Katniss, a viadal megnyerése után sem élhet nyugodtan, lassan egész eddigi életét maga mögött kell hagynia, a Kapitólium nem engedi ki a markából. Hogy megszüntessék az elégedetlenkedést, amit Katniss győzelme váltott ki, új játékokat hirdetnek, ezúttal az elmúlt évek győzteseinek részvételével.

Úgy tűnik tehát, hogy minden kezdődik elölről, a bemutatkozás, a felvonulás, az általános média-felhajtás, majd a gyilkos küzdelem. Ez alkalommal azonban a versenyzőknek más terve van: az összefogás, egymás segítése és a szabályok kijátszása. Katniss-nek most már nem kell egyedül harcolnia, de egyúttal sokat kell tanulnia az emberekről is: át kell látnia a kapcsolatok bonyolult szövevényét, és rá kell jönnie, hogy kiben bízhat meg.

Szerencsére ez a folytatás nem okoz csalódást, sőt, rendkívül tanulságos, és mindezt úgy éri el, hogy nem nyúl a mostanában divatos kellékekhez: nincsenek benne sem vámpírok, sem szado-mazo szex, mégis lehetetlen letenni. A legfontosabb motívum talán a főhős fejlődése, amit első kézből kísérhetünk végig, az ő szemével látva, majd az ő fejével gondolkodva. Minden kétségében, csalódásában, szenvedésében ott vagyunk vele, épp ezért olyan nehéz elengedni a kezét a regény végén...

Végre Kelet-Európa (vagy Nyugat-Ázsia?) is felkerül irodalmi térképünkre, már ami az orosz, ukrán és fehérorosz mondakincset illeti. A hatalmas, végeláthatatlan sztyeppéket különféle szellemlényekkel, boszorkányokkal, varázslókkal népesítik be, melyek ellen félelmetes erejű hősök harcolnak. Kegyetlen világ ez, a gyengédség, szerelem halvány nyoma nélkül - de ez nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a pogány szlávoknak egyetlen istennőjük volt a számtalan istenség mellett. Úgy látszik ezen a felálláson az eltelt évszázadok sem tudnak változtatni. 

Az eddig olvasott mondákhoz képest fellelhető némi sajátosság is, elsősorban abban, hogyan jelenítik meg, milyen tulajdonságokkal ruházzák fel Istent. A keresztény szlávok istene esendő, már-már emberi, gyakran hibázik, de mindig segíti, gyámolítja teremtményeit, az embereket. Állandó harcban áll az ördöggel, aki néha túl tud járni az eszén. Ám nem csupán ő vigyáz az egyszerű emberekre, sok népi hős, betyár osztogat igazságot gazdagok és szegények között. 

Első könyvem Máraitól - bár óva intettek attól, hogy ezzel kezdjem, mégsem bántam meg, hiszen fiatalként is tanulságos lehet két idős ember találkozása és múltidézése. Nyilván nem számíthatunk pörgős eseményáradatra, akciódús jelenetekre vagy szenvedélytől fűtött párbeszédekre - a hosszú évek leszűrik, finomítják a fiatalkor történéseit. Ez a finomítás azonban nem tompítást jelent, sőt: a fájdalom, a rossz érzések inkább élesebbek lesznek, ahogy a múló évek felgyülemlő tapasztalatával egyre pontosabban értjük, mi is történt velünk és szeretteinkkel. Minden kimondott szó, elkapott pillantás új értelmet nyer, és lassan összeáll a kegyetlen kép - egy barátság, egy szerelem és egy árulás története.

A fő kérdés azonban, hogy ki is árult el kit? A legjobb barát a boldog férjet? A feleség hű társát? A szerető a mindent feláldozó asszonyt? Olyan, mintha egy kritikus pillanatban minden "megfagyott" volna, és nem jött volna el a végkifejlet. Ebben a köztes állapotban élt le 3 ember hosszabb-rövidebb időt, hogy végül az egykori két jóbarát ismét találkozzon egy utolsó számvetésre. Negyven év távlatából, a halál küszöbén azonban van-e még értelme bármiféle követelésnek vagy bocsánatkérésnek.

Megdöbbentő és elgondolkodtató fejlődésregény a pszichológiai kísérletek hőskorából. Charlie, az értelmileg visszamaradott férfi csak egy dolgot szeretne: tanulni. Ennek érdekében vállalja a "kísérleti nyúl" szerepét, és egy műtét során jelentősen megnövelik az IQ-ját. Hatalmas változásokon megy át: 20 nyelven beszél, egyetemi professzorokat hoz zavarba kérdéseivel és a könyvtár lesz a második otthona. 

Az értelmi fejlődés azonban önmagában nem elég a teljes élethez, Charlie-nak rá kell jönnie, hogy az érzelmek, az emberi kapcsolatok terén bőven van még mit tanulnia - és ez nem megy könyvekből. Személyisége döbbenetes változásain át az olvasó is fogalmat alkothat agyunk működéséről. Charlie IQ-jának növekedésével egyre több ajtó tárul fel elméjének kastélyában, egyre több, eddig lezárt szobát vehet birtokba. Minden szoba egy-egy emléket rejt, amit eddig képtelen volt felidézni. Ez a sok emlékfoszlány végül teljes egésszé áll össze, így Charlie végre fel tudja idézni családját, gyermekkorát és a helyet, ahol felnőtt. 

Sajnos rengeteg negatív élmény is felrémlik elméjében, ráeszmél, hogy akiket eddig barátainak hitt, mind csúfot űztek belőle, vagy egyszerűen csak lenézték. Személyiségének részeként önérzete is kialakul, így ezt a bánásmódot többé már nem képes elviselni, szakít eddigi életvitelével. Rendkívül érdekes társai reakciója is: miután már nem tudnak csúfot űzni a férfiból, elüldözik maguk mellől. Charlie már értelmesebb mint ők, így nem tudnak fölényeskedni, sőt, egyenesen butának tűnnek mellette - ez a pálfordulás még a tanítónőjének is problémát okoz.

Az ember értelmi képességének határára tett kirándulás azonban hamar véget ér, hiszen Charlie rájön, hogy az agyában okozott változás nem tartós. Teljesen tisztában van leépülésének folyamatával, azzal, hogy napról-napra veszít felhalmozott tudásából. Ahogy azonban a szobák újra bezárulnak előtte, úgy térnek vissza barátai, és bizonyos dolgokat csak ekkor ért meg igazán...

Még egy fontos hiánypótlás: bár sok helyen kötelező olvasmány, Ottlik híres regénye eddig nem került a kezembe - bár elképzelhető, hogy korábban nem is tetszett volna, vagy legalábbis nem tudtam volna értékelni. Nem adja magát könnyen, csak egy nagy adag kitartással lehet megszokni a csapongó, az időben ide-oda ugráló narrációt, az ismétléseket és azt a megmagyarázhatatlan sivárságot, ami minden egyes lapról árad. Mikor azonban az olvasó megérti, hogy mindez voltaképpen a katonaiskolában töltött évek hangulatának pontos leképezése, akkor rátalál a könyv rejtett, apró, de alapvető szépségeire. 

Ebben az iskolában megtalálható minden, ami miatt a katonaságot teljesen feleslegesnek és veszélyesnek tartom. Az egyén teljes kiszolgáltatottsága a feletteseinek és az idősebbeknek, a rengeteg megaláztatás, a "megtörés", az egyediség és a gondolkodás üldözése. Sajnos csak hatalmas akaraterővel és erkölcsi szilárdsággal lehet megállni, hogy az ember ne tagozódjon be - hiszen itt minden a bosszúra épül: a felsőbbévesek nyomorgatják a kisebbeket, akik felnőve az utánuk következőkön állnak bosszút - tökéletes önfenntartó rendszer. Szerencsére akadnak olyanok is, akikkel nem tudnak mit kezdeni, akikről "leperegnek" az értelmetlen, nevetséges szabályok, és aki képes társainak is megmutatni a tanulóévek szép pillanatait, azokat az élményeket, amikért érdemes embernek maradni ebben a lealjasító rendszerben - és akikre végül bajtársainkként emlékezhetünk.

Kedvenc olasz szerzőm hű marad eddigi témájához, és főhősnek ismét egy olyan érzékeny, különleges fiút választott, akinek lelki fejlődését és az ezzel járó küzdelmeit miliméter pontossággal tudja nyomon követni. Az egyetlen különbség a mostani és a korábbi regényei között, hogy azokban a szereplők egy elzárt, szűk közösség tagjai voltak, ami az eseményeket talán fel is gyorsította. Lorenzo ezzel szemben Rómában, ebben a hatalmas metropoliszban él - és mégis sikerül teljesen elzárkóznia a többiektől. Remekül érzi magát saját kis világában, vigyázva, nehogy véletlen kikerüljön ebből a komfortzónából.

Az események váratlan fordulatai végül választás elé állítják, és neki először életében felelősséget kell vállalnia egy másik emberért. Ez a feladat először sokkolja, kibillenti jól megszokott egyensúlyából, de végül cselekvésre, aktív szerepvállalásra készteti. És bár a regényből nem derül ki egyértelműen, de azért sejthető, hogy innentől kezdve már semmi sem lesz ugyanolyan...

A belőle készült filmnek köszönhetően ismét felkapott könyv méltán foglalhatja el a helyét azon kevés alkotás között, melyek valódi tartalommal és mondanivalóval bírnak. Pi története felemelő, felfoghatatlan és felkavaró egyszerre, ráadásul Martel képes mindezen érzelmeket teljesen új, eddig járatlan helyszíneken és szokatlan hangnemben kicsikarni belőlünk. 

Ez az újszerűség főleg az elbeszélés stílusában érhető tetten: mikor a túlélés gyakorlati része kerül szóba, Bear Grylls juthat az eszünkbe. Az állatok viselkedésének leírása akár egy dokumentumfilm narrációja. A hindu kamaszfiú vallásos elmélkedése... akár a Biblia. Ez a sokféleség mégis olyan egységes egésszé áll össze, ami Yann Martel stílusát teljesen egyedivé teszi. Megvannak ugyan benne Rushdie mágikus realista elemei, de ezek inkább  természeti eredetűek, ember és állat bonyolult kapcsolatában gyökereznek.

A történet maga végtelenül egyszerű: egy fiatal fiú elveszti családját egy hajószerencsétlenségben, és egy mentőcsónakban hánykolódik a végtelen Csendes-óceánon - egy kifejlett bengáli tigris társaságában. A helyszín és a szereplők teljes leszűkítettsége sejteti, hogy főleg a belső történéseken, folyamatokon lesz a hangsúly. Ez részben így is van, mégsem nevezném Pi tengeren töltött 7 (!) hónapját eseménytelennek. Rengeteget tanul önmagáról, a természetről és természetfelettiről, és olyan élmények részese lehet, amiket többségünk soha életében, vagy csak hosszas szenvedés után élhet át. 

A történet vége rejti azonban csak az igazi csavart: mikor már megnyugodnánk, hogy Pi és a tigris életben maradt (nem mintha ez egy percig is kérdés lett volna), mikor magunkhoz tértünk a katarzisból és megkönnyeztük ember és állat szövetségének felbomlását, akkor az író nagy pimaszul belénk oltja a kételyt - és ha mindez csak egy gyönyörű allegória volt? Ha mindez csupán az emberi kapcsolatok szimbolizálása volt? Szerencsére a kérdés nem dől el, így a választás szabadsága a miénk marad.

A notre dame-i toronyőr (Quasimodo) története talán mindenkinek ismerős, ha máshonnan nem, akkor a Disney-rajzfilmből. Azonban óriási hiba lenne egy csupa öröm és boldogság könyvet várni, a valóság ennél sokkal ridegebb, kegyetlenebb. Quasimodo nem egy szeretnivaló, csúnyácska álmodozó, hanem inkább egy félelmetes torzszülött. Esmeralda és a daliás kapitány (aki egyébként egy csélcsap) nem élnek boldogan, míg meg nem halnak, sőt, egyikőjük egész rövid ideig élhet csupán. A "főgonosz" Frollo karaktere legalább árnyaltabb egy kicsit: nyilván ő sem született elvetemültnek, megismerhetjük az utat, ami a hideg szenvtelenséghez és képmutatáshoz vezetett - mi másé is lenne ez, mint az elvakult vallásosságé, ami a szerencsétlen férfi egész életére rányomja a bélyegét, megfosztva őt a boldogságnak még a reményétől is. 

Az egész könyvre jellemző ez a nyomasztó, fullasztó hangulat, Hugo talán így próbálta érzékeltetni, milyen lehetett a sötét középkorban. Párizsban, ebben a világvárosban is hatalmas a káosz és a tudatlanság. Az egyszerű emberek a végletekig babonásak, a vallási vezetők kiskirályként uralkodhatnak a jog és a törvény útvesztőiben. Mégis születnek fontos alkotások, ezek egyike a Notre Dame székesegyház, mely a regény egyik meghatározó motívuma. 

Hugo hű marad a Nyomorultakban megszokott stílusához, és szerencsétlen, tragikus sorsú hőseinek történetét időnként megszakítja egy-egy önálló tanulmánnyal, esszével. Ezek közül a legérdekesebb talán az építészet és a könyvkötészet kapcsolatát boncolgató írása, ami különös párhuzamot állít az emberiség e két vívmánya között. Hugo szerint a könyvek elterjedésével az embereknek új és kényelmesebb lehetősége nyílik gondolataik rögzítésére, így az eddig e funkciót betöltő építészet veszít jelentőségéből és egyre silányabb lesz. Nem épülnek többé egyedi, megismételhetetlen műremekek, az építészek beérik azzal, hogy elődeiket utánozhatják. Ennek a feltevésnek az alátámasztása rendkívül egyszerű: járjunk nyitott szemmel!

Az Elfújta a szél és a Tamás bátya kunyhója után ismét Amerika kevésbé reklámozott oldalába nyerünk betekintést, ezúttal azonban nem mentegetőzhetünk az időbeli távolsággal, nem foghatjuk múlt századbeli őseinkre a mérhetetlen képmutatást és kizsákmányolást a fekete lakossággal szemben, ugyanis Stockett regénye a 60-as években játszódik. Az amerikai társadalom mentségére szolgáljon, hogy mindössze 50 évvel Martin Luther King és a szegregációs törvények eltörlése után az országot egy színesbőrű elnök vezeti.

Persze minderről a könyv hősei még álmodni sem mertek, bőven megelégedtek volna egy nyugodt, stabil és kiszámítható élettel, ami nincs kiszolgáltatva munkáltatójuk (és úgy általában a fehér társadalom) kényének-kedvének. Ezért is hatalmas és tiszteletreméltó vállalkozás, amibe belevágnak, kockára téve saját maguk és egész családjuk biztonságát. 

A könyv megörökíti azt a bonyolult és rendkívül kényes kapcsolatrendszert, ami a fehér hölgyek és fekete bejárónőik között kialakult. Kölcsönös egymásrautaltságban élnek, bizonyos szempontból (férfiak) mindannyian elnyomottak, és mégis az állandó szembenállás, irigykedés és alá- fölérendeltség jellemzi kapcsolatukat. A bejárónők nevelik a fehér gyerekeket, de vigyázniuk kell arra, nehogy jobban szeressék őket mint saját anyjukat. Ők takarítják a mosdókat és illemhelyeket, de használni már nem engedik őket - inkább építenek nekik egyet a sufniban. Ebbe a világba bombaként robban a változás néhány bátor nő kemény munkája eredményeként, és könyv végére csak reménykedhetünk, hogy mindegyikük megússza komolyabb következmények nélkül.

Vannak azok a regények, amikre "csak úgy" rátalál az ember, és meglepődik, hogy milyen jók. Aztán vannak azok a regények, amiket azért olvas el az ember, mert mindenki ezekről beszél, és valós véleményt akar róluk alkotni - és meglepődik, hogy milyen rosszak. És van a Lolita, amiről senki sem beszél, nem is tanulunk róla, de azért már régóta kerülgettem - és jó, meglepően jó.

Persze azt előre leszögezem, hogy bár toleranciám sok mindenre kiterjed, de a pedofília és a liliomtiprás nem tartozik ezek közé. Márpedig Nabokov regényének ez a jelenség a fő motívuma, tehát eleve "mínuszból indít". Mivel azonban egy irodalmi alkotást elsősorban nem erkölcsi útmutatásért, hanem kikapcsolódásként, esztétikai élményekért és a szellemi tűrőképességem feszegetéséért veszek a kezembe, a Lolita ezeknek a követelményeknek tökéletesen megfelelt. 

A perverz és elítélendő kapcsolat az amerikai gyereklány és a francia férfi között remek alkalmat teremt Nabokovnak az amerikai "valóság" részletgazdag és végtelenül gúnyos ábrázolására. Két éven át tartó, tekervényes kalandozásaik állomásai egytől-egyig tipikus amerikai kliséket jelenítenek meg - teljesen eltorzítva. Az amerikai álom ilyen megcsúfolása azonban korántsem annyira megdöbbentő, mint a felfedezés: talán-talán nem is a főszereplő beteges hajlama fosztja meg Lolitát gyerekkorától, talán a képmutató, szemforgató társadalom mélyén rejtőznek más "bűnösök" is, talán (idézet az utószóból): nem "a vén Európa rontja meg a fiatal Amerikát" hanem épp fordítva.

Egy olyan napló, melyet hárman is írnak, így az eseményeket három szemszögből is megismerhetjük - mégsem kapunk teljes képet. Kirajzolódik előttünk egy házasság története, melyet titkok lengenek körül, és amely korántsem tökéletes. Az első, illetve a második világháború eseményei is megtépázzák a családot, de a fő problémát az érzelmek síkján kell keresni. András és Jadviga kapcsolatát igen nehéz feladat lenne kielemezni, de tény, hogy mindeketten mást várnak a másiktól, más elképzeléseik vannak a házasságról. Jadviga ráadásul "túl nagy falat" a fiatal férfinak, akinek tapasztalatlanságát csak kedvessége, tapintata enyhíti. 

A könyv másik érdekessége, hogy az 1910-es, 20-as évek embereit olyan szemszögből is megjeleníti, ami teljesen szokatlan, teljesen más megvilágításba helyezi őket. A korabeli regények bár foglalkoznak szerelemmel, annak testi vonatkozásait nem igazán domborítják ki - egy csók volt a legmesszebb, ameddig eljutottak. Pedig nyilván sejthető, hogy száz évvel ezelőtt élt embertársaink is bőven áldoztak az erotika oltárán - gondoljunk csak az akkori családmodellre a 8-10 gyerekkel. Závada könyvében azonban a fantáziálások, kalandozások is szerepet kapnak, ami bár teljesen természetes, az akkori emberektől eddig mégis teljesen távol állónak tűnt.

A napló a család közös emlékezésének is színhelye lett, ahol András, Jadviga, majd később Misu, a kisebbik fiú is megörökíti gondolatait, és reflektálhatnak ugyanarra az eseményre. Így bontakoznak ki a fiú előtt származásának körülményei, innen kap magyarázatot számos, eddig homályos rejtélyre - azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez jó hatással van önértékelésére és későbbi életére.