Winterson ezúttal a 17. századi Angliába repít bennünket, hogy egy sokszor, sokféleképpen tárgyalt jelenségnek, a boszorkányüldözésnek adjon egy új megközelítést. Nem hazudtolja meg önmagát, és korábbi regényeihez híven most is a nők társadalmi helyzetét, a velük szemben támasztott elvárásokat vizsgálja. A boszorkányok esetében ez nyilván egy kézenfekvő szempont, eddig mégsem találkoztam hasonlóval - egyedül az Éjsötét árnyék folytatása kapirgálja meg ennek az összetett témának a felszínét.

Winterson olvasatában a boszorkányok nem mások, mint olyan nők, akik kilógtak a sorból, akik nem vetették alá magukat az aktuális női princípium-elvárásoknak, és ezért veszélyesek voltak a társadalmi rendre. Özvegyasszonyok, akik nem akartak újraházasodni, üzletasszonyok, akik saját erejükből gazdagodtak meg és eltartották magukat, vagy éppen koldusbotra jutott szegény nők, akik csak magukra számíthattak. Mivel nem függtek a férfiaktól, nem tartoztak nekik engedelmességgel, és rossz példát mutattak a "rendes" asszonyoknak. Még a végén rájönnek, hogy van élet a főzés-mosás-takarítás-gyereknevelés körökön kívül is. Ezt nem hagyhatták a nők elnyomásába belekényelmesedett férfiak, és módszeresen üldözni kezdték őket, egész hiedelemvilágot építve egy sima hímsoviniszta keresztesháború köré. A vallásos-misztikus maszlag nem kevés szexualitással keverve persze izgatta az emberek fantáziáját, így szépen gördült előre ez az öngerjesztő folyamat, az egész kontinensen végigsöpörve.

Ebben a rövid kis regényben csak felvetés szintjén jelenik meg ez a probléma, sőt, az írónő a boszorkányokat nem egyszerűen csak társadalmi jelenségként tárja elénk, bőven hagy teret a misztikumnak, a természetfelettinek is. Ez a kettősség folyamatos feszültséggel tölti meg a regényt, amihez hozzájönnek még a horror-elemek is. Winterson elég keményen beleállt ebbe a témába, és egészen brutális részletekkel igyekszik megidézni a korszak kegyetlenségét. Sajnos azonban a könyv rövidsége miatt nem maradt idő a szereplők kidolgozására, hiányzik mögülük a történet, amitől igazán életre kelnének. Mégis érdekes a boszorkányokról feminista felfogással olvasni, hiszen könnyű megtalálni a folytonosságot a középkor boszorkányai és a közelmúlt javasasszonyai, bábái, vagy mai korunk dúlái és akár szinglijei között.

Passuth ebben a regényében egy rendkívül izgalmas, mégis kevésbé ismert korszakot mutat be: a 16. század végi Erdélyt. Bevallom, nekem se rémlett túl sok minden, egyedül a Báthory-Bocskai-Bethlen hármas nevei ugrottak be. Illetve még annyi, hogy amikor annak idején magyar mondákat, uralkodók legendáit olvastam, ennél az időszaknál vesztettem el az érdeklődésem. Addig ugyanis Attila, Árpád, Szent István vagy Szent László romantikus, ősidők homályába vesző hőstörténetei teljesen elvarázsoltak, és a földhözragadtabb, "politikusabb" erdélyi fejedelmek már nem értek fel hozzájuk. Valójában persze az előbb emlegetett ősök személye sem volt feddhetetlen vagy éppen tökéletes, de mi már csak így emlékezünk rájuk. 

Mostani fejemmel már sokkal érdekesebbnek tűnik Báthory Zsigmond figurája, aki egyáltalán nem tekinthető hősnek, de még csak pozitív karakternek sem. Kiszámíthatatlan, szeszélyes és önző uralkodó, aki a hatalom megtartásáért könnyedén váltogatja meggyőződését, és hol a Habsburgok, hol a törökök kegyeit keresi. Valójában az egész erdélyi politikát ez a hintázás jellemzi a két nagyhatalom között. A fejedelmek mesterien egyensúlyoztak a két pólust elválasztó keskeny határmezsgyén, ami már csak a földrajzi elhelyezkedésük miatt is a túlélésüket jelentette.

Passuth mesterien tárja fel Erdély helyzetét a nagy európai tablón, a spanyol, francia, angol, török és persze Habsburg birodalmak szövevényes érdekhálózatában. Eközben képes ezt a "nagy" történelmet is közel hozni az olvasóhoz, pusztán azáltal, hogy megmutatja az emberi oldalát is az uralkodóknak, akik ettől egy csapásra életre kelnek, és lelépnek a történelemkönyvek lapjairól. Azonban most először éreztem azt, hogy a könyv második felére elvesztette ezt a képességét, és belegabalyodott a tengernyi név forgatagába, akik mind ennek a zűrzavaros korszaknak a szereplői. Sajnos szem elől tévesztette a fő karaktereit, a regény kifáradt, a lendület megtört. A számtalan név között az olvasó elveszik, a rengeteg idézet különféle krónikákból, levelekből pedig megzavarja a cselekményt is.

Augusztus - leghosszabb könyvek

Ebben a hónapban az irodalmat a számok tükrében vizsgáltam kicsit, és az eddigi szubjektív listák helyett egy pusztán mennyiségi sorrendet állítottam fel, az eddig olvasott leghosszabb könyvet keresve. Itt először is azt a nem várt problémát kellett megoldanom, hogy mi alapján is mérem össze a könyvek hosszát. Az hamar kiderült, hogy az oldalszám nem mérvadó, hiszen az kiadásról kiadásra változhat. Maradt hát a szavak száma, mint megbízhatóbb összehasonlítási alap. Igen ám, de míg az oldalszámot egy egyszerű mozdulattal ellenőrizhettem volna, a szavakat csak nem kezdhettem el számolgatni - a mindig segítőkész Google persze erre is gyorsan talált megoldást, és talált jópár listát, amit számolni nálam sokkal jobban szerető emberek állítottak össze, és amikből könnyűszerrel kigyűjtögethettem az általam is olvasott könyvek szószámát. A kutatgatás közben azt is eldöntöttem, hogy a listából kihagyom a sorozatokat, csak önálló regényeket veszek figyelembe (amik persze állhatnak több kötetből).

Arról már a méricskélés megkezdése előtt voltak sejtéseim, hogy nagyjából melyik könyvek férnek majd be a Top 10-be, hiszen bőven voltak emlékeim soha véget nem érni akaró szövegáradatokról, amiket kézben tartani és végigszenvedni egyaránt komolyabb sportteljesítménnyel ér fel. Akadtak persze szép számmal izgalmas, összetett és részletesen kidolgozott történetek is, amiket olvasva élvezettel merültem el az író teremtette világban, és az oldalak mintha maguktól fogytak volna. Úgy tűnik, hogy a könyvek esetében sem a méret a lényeg, egy könyv minőségét nem az oldalainak száma adja meg, legfeljebb nagyobb motiváció kell, hogy fellapozzunk egy 800, mint egy 300 oldalas regényt. Jöjjenek hát az augusztusi könyv-monstrumok!

Nagyon szerencsés az a gyerek, akinek maga Rushdie szövi az esti meséjét - az író fia ilyen kivételes helyzetben van, hogy egy regény színvonalú történetet hallgatva hajthatta álomra a fejét. Azt nem tudom pontosan, hogy valóban így történt-e, de az tény, hogy Rushdie az első fiának írta ezt a meseregényt, ahogy az is, hogy nagyon jól áll neki ez a műfaj. A mágikus realista elemek nyilván sokkal kevésbé lógnak ki egy gyerekeknek szóló történetből, mint egy "komoly" regényből, így az írónak kevésbé kellett ügyelnie a valódi és mágikus részletek kényes egyensúlyára, ami érezhetően felszabadítóan hatott rá. Szinte lubickol (!) Rushdie ebben a mesevilágban, szellemesebbnél szellemesebb lényekkel, helyszínekkel és fordulatokkal gazdagítva azt.

Bár a történet nyilvánvalóan nem rendelkezik annyi jelentésréteggel és összetett motívumrendszerrel, mint a "nagy" Rushdie-regények, mégis a maga szintjén sokat adhat gyerek és felnőtt olvasónak egyaránt. Az ősi konfliktus jó és rossz között a klasszikus európai meséktől teljesen eltérő módon jelenik meg. A fény és a sötétség, a szó és a hallgatás állnak itt szemben egymással. Az ifjú olvasók a szólásszabadság, a véleményünk szabad kinyilvánításához való jog jelentőségéről kapnak izgalmas leckét, amit remekül rejt el a csodásabbnál csodásabb lények és tárgyak közé a nagy mesemondó. 

Azt sajnálom, hogy sok ötletes szókép, kulturális utalás felett elsiklottam, ezért esélyes még egy második, figyelmesebb olvasás. Örömmel fogok visszatérni Rushdie izgalmas, különleges mesevilágába.

Régóta a várólistámon figyelt már a tévék hétköznap délutáni műsorsávját hosszú évekig uraló filmsorozat alapjául szolgáló könyv, amiről csak olvasás közben derült ki, hogy egy kilenc részes sorozat. Nem tántorított el a sok kötet, ugyanis már az első oldalak után rabul ejtettek az Ingalls-család kalandjai, amik voltaképpen az írónő visszaemlékezései. A 19. század végén, a telepesekkel éppen benépesülő Amerikában játszódó családtörténet sokszor inkább tűnt túlélő-kézikönyvnek, mint regénynek. Az önfenntartás érdekében rengeteg dolgot saját maguknak kellett előállítaniuk, és a részletes leírásokból akár mi is elsajátíthatjuk a húsfüstölés, vajköpülés, ólomöntés, vagy akár a házépítés minden csínját-bínját. Ez egyrészt rendkívüli szabadságot ad számukra, hiszen nem függnek kereskedőktől, mesterektől, másrészt viszont nem szól másról az életük, mint az élelem és a többi használati cikk megteremtéséről. Arról nem is beszélve, hogy a földművelő-életmódnak köszönhetően mennyire ki vannak szolgáltatva a természetnek: bármikor jöhet sáskajárás, hóvihar, aszály, akkor oda a termés, és abban az évben nincs se élelem, se pénz. Másfelől viszont elképesztő harmóniában élnek a természettel, Ingalls apuka csak beleszagol a levegőbe, és érzi az időjárás változását.

Voltaképpen az egész sorozatot ez a kettősség jellemzi, ami abból fakad, hogy saját, modern korunk mércéjével mérjük a leírtakat, vagy bele tudunk helyezkedni a 19. századi értékrendbe. Ez legjobban a gyereknevelés kérdésénél érhető tetten. Akkoriban a teljes autokratikus szülői szerep volt az elterjedt, vagyis lényegében a gyereknek "kuss volt a neve", teljes engedelmességgel tartozott szüleinek. Szeretettel nevelték őket persze, de sokkal nagyobb fegyelemmel is, mint manapság. Csak egy példa: az asztalnál csak a felnőttek beszélhettek, a gyerekek csak akkor, ha kérdezték őket. Ráadásul már egész kicsi koruktól kezdve keményen kivették a részüket a házimunkából, játékra, semmittevésre kevés idő jutott. Na most mindez a mai liberális, felvilágosult nevelési elveket vallva elborzasztóan hat, és a mi korunkban talán nem is állná meg a helyét. Ha viszont jobban belegondolunk, a gyereknevelés is a túlélésüket szolgálta: akadtak helyzetek, amikor a puszta életben maradás múlt a gyerek szófogadásán, vak engedelmességén. A ház körüli munkák végzése közben pedig a saját felnőtt életéhez nélkülözhetetlen készségeket sajátította el. Fontos észrevenni azt is, hogy a gyerekek boldogsága mennyire relatív, azaz a szemünkben milyen apró dolgoknak is tudtak örülni.

A gyerekneveléssel szorosan összefüggő kérdés a férfi és női szerep megjelenítése Laura visszaemlékezéseiben. Bizony itt is elmondható, hogy a női egyenjogúságot még csak hírből sem ismerték, anyuka egyértelműen a családi tűz őrzője volt, székhelye a konyha. Apuka eközben a földet művelte, ellátta az állatokat, és persze a családot. Így volt, mert így kellett lennie, mert a családi munkamegosztás így volt kivitelezhető. A túlélés érdekében soha nem volt vita sem, apa szava volt a döntő, hiszen ha egy válságos helyzetben (mint például egy hét hónapig tartó, hóviharokkal súlyosbított tél) nem tartanak össze, biztosan nem élik túl. Egyszerűbb világ volt ez, jobban körülhatárolt szerepekkel és kemény szabályokkal - és ezek minden pozitív és negatív hozadékával. Elmondhatjuk tehát, hogy a mai szabadságunkat, a nők egyenjogúságát, a liberális gyereknevelést mind-mind a gazdasági jólétnek köszönhetjük, annak, hogy a mindennapjaink már nem a puszta túlélésről szólnak. Ehhez kellettek persze az olyan úttörő telepesek is, mint az Ingalls-család.

Laura leírásában viszont ezeket a kemény körülményeket, a társadalom szigorú törvényeit sokat finomítja a szeretet. Az ő családjában nem zsarnok apa és kiszolgáltatott anya volt, hanem harmónia és összetartás. Őt és testvéreit szigorúan, igazságosan, de nagy-nagy szeretetben nevelték. Mary, Laura, Carrie és Grace minden körülmények között számíthattak a szüleikre, tudták, hogy apa és anya majd valahogy úgyis megoldják. Sok-sok apró gesztus árulkodik a család összetartásáról, az én kedvencem az volt, amikor az új ház mellé minden családtag ültethetett egy fát, ami őt jelképezte - más kérdés, hogy aztán a következő télen mind elpusztult a hóviharban, és a családnak tovább kellett állnia. Ez az állandó vándorlás a regények másik kritikus pontja, mai szemmel nézve elképzelhetetlen lenne a gyerekeket így végigrángatni az országon.

Az állandó otthonkeresés- és teremtés közben Laura is felcseperedik, az utolsó részekben már szinte felnőttként láthatjuk, ahogy tanári karrierjét építgeti. Ez egyébként egy szintén rendkívül érdekes téma, a tanárhiány miatt ugyanis felsőbb évfolyamos diákok is elhelyezkedhettek tanárként, hogy aztán a tanév végeztével újra beüljenek az iskolapadba. Laura felnőtté válásával persze a szerelem is együtt jár, ám a romantika is mást jelentett akkoriban, mint manapság. A sok duma helyett a tettek volt beszédesek: hogy Almanzo, Laura udvarlója a mínusz 30 fokban is képes volt hosszú mérföldeket lovasszánon megtenni, hogy hétvégente hazahozhassa kedvesét, vagy hogy saját családját odahagyva, a kemény télben a fél országot átutazta, hogy Laura megkaphassa a karácsonyi ajándékát. 

Természetesen a fentieket sokszor a sorok közül kellett kiolvasni, mivel az írónő visszaemlékezéseit gyerekkönyv formájában írta meg, vagyis az egész történetet belengi az ártatlanság és az idealizmus. Ez egyébként jól is esik az ember lelkének, és teljesen ki is kapcsolja a környező világot. Éppen ezért volt nagy csalódás a sorozat utolsó része, amit utólag illesztettek hozzá, teljesen feleslegesen. Laura és Almanzo házasságának első négy évét vázlatosan, sokkal keserűbb hangvételben idézi fel, így  pedig elrontja a többi rész idilli, kedves hangulatát és békéjét, amit pedig szívesen magunkkal vinnénk a könyvsorozat befejezése után is.

Elérkeztem az utolsó Dickens-regényhez, két értelemben is: egyrészt ez az író utolsó befejezett műve, másrészt (a Twist Olivér újraolvasásán kívül) ez az utolsó könyv, amit terveim szerint el akartam olvasni tőle. Nem sikerült. Körülbelül 200 oldal után feladtam a harcot, és elengedtem ezt a könyvet is. Az agyam egyszerűen nem fogadta be a sorokat, és ez nem csak az én hibám. Igaz, hogy fáradtabb vagyok a kelleténél ahhoz, hogy komolyabb könyveket olvassak, de hiszem azt, hogy egy regénnyel ne küzdeni kelljen, hanem szórakoztasson. 

Itt pedig nincs szó se könnyedségről, se szórakozásról: komor, cinikus és élvezhetetlen volt az a kevés is, amit végigszenvedtem a műből. Nincsenek szimpatikus szereplők, érdektelenből viszont annál több akad. Nincs egy cselekményszál, ami felkeltené az érdeklődésem, unalmasból viszont van bőven. A sötét, ködös London most nem izgalmas helyszín, hanem egy újabb nyomasztó faktor csupán.

Nem is vesztegetnék több szót egy félbehagyott könyvre, ami csak egy dologra volt alkalmas: arra, hogy megkönnyítse az amúgy sem túl fájdalmas búcsút Charles Dickens munkásságától.

Július - helyszínek

A nyár derekán rengetegen kelnek útra, hogy megszokott környezetükből kiszakadva, valami szép helyen pihenjék ki az év fáradalmait. Legalább ugyanennyien maradnak azonban otthon, akár pénzügyi, akár egyéb okokból. Szerencsére a könyvek segítségével még a négy fal közül sem kell kimozdulnunk, hogy világot láthassunk. Egy jól megírt regényt olvasva életre kel a hely is, ahol az játszódik, és fordítva: egy jól megválasztott helyszín hatással van a könyv hangulatára, sőt, a cselekményre is. Az e havi válogatásba ilyen könyvek kerültek, annyi kikötéssel, hogy a helyszínük lehet kitalált, de a mi világunkban játszódjon (tehát nem Középföldén, Narniában, Westeroson, vagy más fantáziavilágban). Vágjunk is neki a fotel-túrának!

A könyv, amiből az a film készült. Amiről mindenki elmondja, mennyire durva, meg hogy a rendezői változat milyen kemény és hogy ő alig bírta végignézni. De vajon a brutális képek okozta sokkon túl érződik-e, hogy mi is az igazi tragédiája ennek a történetnek? A nehezen olvasható, központozást nélkülöző szöveg először egy merő mondhathalomnak tűnik, ám az embert hamar elkapja a gépszíj, és onnantól nem ereszti a sztori. A könyvön már túl vagyok, a filmen még innen, de hát ez egy könyves blog, szóval jöjjön aminek jönnie kell.

Tehát a filmet csak hallomásból ismervén egyelőre, a legtöbben a durva jeleneteket emlegetik benne, a záró képsorokat, amik kitörölhetetlen nyomot hagynak az ember retináján. Azt hiszem a könyv inkább az ember lelkébe eszi be magát, és finomabb eszközökkel, de sokkal lassabban gyógyuló sebet ejt rajta. A végkifejlet eseményeire inkább már csak utalás történik, ami igazán borzasztó, az az odáig vezető út, amit rendkívül nehéz végigkövetni olvasóként. Látjuk, ahogy a négy főszereplő, Sara, Harry, Marion és Tyrone feje fölött egyre jobban átcsapnak a hullámok, ahogy egyre mélyebbre rántja őket a drogfüggőség örvénye. Ők pedig hiába kapálóznak, hiába próbálják elhitetni magukkal, hogy ők nem olyanok mint a többi "drogos", a végén bizony ők is olyanná válnak. Csakhogy addigra már teljesen elveszítik a kapcsolatot a valósággal, mint ahogy elveszítik álmaikat, terveiket, önmagukat is.

A regénynek ez a legfájóbb, legkegyetlenebb motívuma: az, hogy pontosan látjuk, hogyan tesz tönkre értékes embereket, őszinte kapcsolatokat a drog. Számomra a legtragikusabb Marion és Harry sorsának alakulása volt. Marion, a művelt, okos, tehetséges festő, rengeteg tervvel, és aki olyan sokra vihette volna - végül a szerek hatására már arra sem emlékszik, mire kellett neki a festővászon. Kapcsolata Harryvel igazi szerelemnek indult, teljesen megnyíltak a másik előtt, közös terveiket szövögették, aztán a drog megmérgezte ezt is. A heroin rabjaiként feláldozták szerelmüket, csak hogy hozzájussanak az imádott anyaghoz, és még csak fel sem fogták, mit veszítettek.

Selby könyvéből jól átjön az is, ahogy a társadalom a drogfüggőket kezeli: láthatatlanná válnak, vagy éppen nem kívánatos elemmé, akiktől minél előbb szabadulni kell. A legtöbbünkben fel sem merül, hogy a "drogos" is ember, ő is valakinek a fia/lánya, őt is várja otthon valaki. Egyszerűbb elfordítani a fejünket, mint annyi más esetben is. Selby regényével talán segít megérteni, miért is veszélyesek ezek a szerek, de ahelyett, hogy "a drog rossz, értem?" mantrát ismételgetné, inkább együttérzéssel fordul hősei felé. Ez az empátia plántálódik át aztán az olvasóba is, akik valószínűleg egy életre megtanulják, hogy rá se nézzenek a drogokra.

Több, nyögvenyelősen eredetiben végigrágott klasszikus olasz regény után egy modern darabra esett a választásom, gondolván, hogy a maihoz közelebb álló nyelvezetet könnyebben megértem majd. Baricco-tól már olvastam a Selyem című regényét (magyarul), egy rövid, de tartalmas, olvasmányos könyvre emlékeztem, bátran vágtam hát bele a Tengeróceánba olaszul. A párbeszédes, "történős" részeknél nem is volt gond, de sajnos ezekből volt a kevesebb. Baricco valójában írt egy regényt a tengerről és a tengerhez: csodálatos leírások, gyönyörű képek érzékeltetik az óriási víztömegből áradó őserőt, ami a mai napig megbabonázza az embert. Eredetiben viszont vajmi kevés jött át ebből, egyszerűen hiányzott hozzá a szókincsem - elengedni sem akartam a történetet, így adta magát a megoldás, hogy csalok egy kicsit és magyarul mindig elolvasom előre az adott fejezetet. Ez végül több szempontból is hasznosnak bizonyult: egyrészt képben voltam, hogy mi történik, és nem maradtam le a csodás leíró részekről sem, másrészt feltűntek a fordítás finomságai is, és végül persze el is sajátítottam néhány új szót.

Ám még duplán olvasva sem értettem teljesen, "mit is akart a költő", és ez már nem nyelvi hiányosság. Az világos, hogy a könyv középpontjában a tenger áll, minden szépségével és veszélyével együtt. Szó esik hajótörésekről, felfedezésekről, a tengerhez kapcsolódó babonákról. Közben megismerjük néhány ember történetét, akiknek életében sorsdöntő szerepet játszott az óceán. Mindez egy különös, meseszerű ködbe burkolva, úgy, hogy a valóság néha a homályba vész. Ebből a homályból két fő cselekményszál bontakozik ki, amik a regény végén meglepetészerűen fonódnak egybe.

Június - filmfeldolgozások

A nyári szünidő beköszöntével több idő juthat filmnézésre is, innen jött az ötlet, hogy ebben a hónapban a blogon szereplő könyvekből készült filmfeldolgozásokat rangsoroljam. Nem szeretnék a filmesztéta szerepében tetszelegni (ahogy az irodalomáréban sem), csupán "fogyasztóként" vizsgálom a két teljesen eltérő médium, könyv és film viszonyát. Amit elsőként le lehet szűrni tanulságként, az az, hogy nem lehet a kettőt összehasonlítani: más eszközökkel dolgoznak, más érzékszerveinkre hatnak, máshol vannak a hangsúlyok. A célom nem is az volt, hogy a könyv és a belőle készült film közül válasszam ki a jobbat (bár nekem általában a könyves változat tetszik), hanem a filmadaptációkat mérjem össze. Az összehasonlítás alapja az volt, hogy a film mennyire tudott hű maradni a könyvhöz, filmes eszközökkel mennyire tudta visszaadni a könyv mondanivalóját és hangulatát. Rendkívül bosszantó és kiábrándító, ha egy jó könyvből nem készül jó film, ha elveszíti a varázsát, vagy ha - ó, borzalom! - átírják a történetet. Sajnos bőven akad példa erre is, ahogy a listából majd kiderül.

Végre egy igényes, mégis szórakoztató kortárs magyar regény a párkapcsolatokról! Rácz Zsuzsa Terézanyu-rémálma után kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is a kezembe akad egy olvasható-olvastató, komolyan vehető, de nem túlzóan művészieskedő alkotás egy magyar író tollából. D. Tóth Kriszta viszont most visszaadta ezt a reményt, ráadásul egy olyan könyvvel, amiben egy viszonylag ritka témát dolgoz fel. Rengeteget olvashatunk fiatalokról, legyenek szinglik vagy párkapcsolatok között botladozók; a középkorú szingliket Candace Bushnell és Helen Fielding tette fel az irodalmi (majd filmes) körképre, viszont a házasságban élő negyvenes nők valahogy hiányoztak eddigi olvasmányaimból.

Az életközépi válság viszonylag új jelenségként bukkan fel ebben a regényben: a több éve házas, stabil egzisztenciával bíró, látszólag teljes életet élő emberek utolsó rúgkapálása ez, amikor rádöbbennek, hogy bizony túljutottak életük delelőjén és már a kazetta B oldala forog... Hirtelen elbizonytalanodnak eddig sziklaszilárdnak hitt nézeteikben, újraértékelik kapcsolataikat, vagy éppen arra eszmélnek, hogy a gyerekek kirepülésével egy vadidegennel kell továbbélniük. Most kell eldönteniük, hogyan szándékoznak eltölteni hátralévő éveiket, vagy éppen most ébrednek rá, hogyan is kellett volna az eddigieket.

A Húszezer éjszaka főszereplője négy családanya, összesen 11 gyerekkel és ilyen-olyan férjekkel. Van itt minden: még mindig lángoló kamaszos szerelem, békés egymás mellett éldegélés, kifelé tekintgetés és csúnya szakítás majd válás... És van benne újrakezdés, önmagát vagy házasságát újraépítő teremtő erő, vagyis küzdelem az egóval és a társsal. Mindez élvezetes stílusban, a könnyű- és a szépirodalom határán egyensúlyozó modorban, az ízlésemnek épp megfelelően. Mert a mondanivalón túl jó elmerülni a magyar nyelv szépségében, miközben nem kell megfeszített munkával kihámozni a sorok közül a tartalmat.

A könyv talán egyetlen, ám annál bosszantóbb hibája az elitizmus. A szereplők mindegyike gazdag, budai, saját vállakozását igazgató nő, akiknek belefér heti két délelőtt egy pilates-óra, és Swarowskis Iphone-on intézik ügyeiket. Nem túl reprezentatív minta. Persze a regény célja nem feltétlen egy szociológiai modell felállítása, mégis erősen megkérdőjeleződik a hitelessége, hiszen a bemutatott kapcsolati problémákat az átlag magyar családokban jócskán tetézik a megélhetési gondok is. Így a fentebb emlegetett életközépi válságot megfejelik még bedőlt devizahitellel, sárgacsekk-halmokkal vagy éppen hónapról-hónapra fenyegető létbizonytalansággal. Innen nézve a "csupán" párkapcsolati nehézségekkel küzdő házaspárok az irigylésre méltó kevesek közé tartoznak, a Húszezer éjszaka pedig fényévnyi távolságra kerül a magyar rögvalóságtól.

Ezt pedig itt hagyom, ízelítőül:

Évek óta céltudatosan tartottak valahová, méghozzá a lehető leggyorsabban. Listáztak minden teendőt, és testvériesen kettéosztották pontokba szedett életüket. Ezt a felét te teljesíted, azt meg én. Ez így igazságos. Így túlélhető, és csak így érünk a végére. Csak épp arra nem marad se idő, se energia, hogy legyenek találkozási pontok, amelyekhez együtt kellettek. A két halmaznak évről évre soványabb volt a metszete. Mint valami betegség, sejtenként emésztette föl kettejük közös metszetét a saját életük.

Ó, hát ez ismét bűnrossz volt! Pedig újra esélyt akartam adni az egykori egyetemi kötelező olvasmánynak, de inkább félbehagytam - ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Sokat elárul a könyvről, hogy hiába csak 120 oldal, még így sem sikerült végigkínlódnom magam rajta. Az agyam egyszerűen robotpilóta módba kapcsolt két mondat után, és bár értettem a szavakat, valahogy nem álltak össze értelmes szöveggé. 

Yorick, az angol ifjú úti beszámolóját olvashattam volna Franciaországon és Olaszországon át, ám én már Calais-nál elengedtem a kezét. Teljesen összefüggéstelen eszmefuttatások egymásutánja, tökéletesen érdektelen szereplőkkel. Az sem javít a regényen, hogy tele van francia kifejezésekkel, amiket ugyan a jegyzetekben megtalálunk angolra fordítva, de annyira hidegen hagyott a "történet", hogy még a könyv végére sem voltam hajlandó odalapozni miatta.

Több szót nem is vesztegetnék Sterne művére, számomra megmarad nyögvenyelős kötelezőnek, amit egy kettesért végig kell szenvedni, majd azon nyomban törölni az agyamból.

Az eddig olvasott posztapokaliptikus sci-fikhez képest (Éhezők viadala, Útvesztő-trilógia) lokálisabb, szűkebb közösséghez köthető, mégsem unalmasabb. Látványos akciójelenetek és mutáns szörnyek helyett a csoportdinamikára, az emberi kapcsolatokra fókuszál. A két, romjaiból újraszerveződő mini közösség több úton is elindulhatna,  végül egyik a demokratikusra, másik a diktatórikusra lép - a következmények pedig magukért beszélnek.

Merle a voltaképpeni katasztrófára nem sok szót veszteget, az olvasó is csak annyit tud meg, amennyit a sötétben tapogatózó szereplők: valahol történt egy robbanás, ami elpusztította egész Franciaországot, de jó eséllyel az egész eddig ismert világot. Ennél sokkal érdekesebbnek tartja a körülményeket, amit teremtett: az emberiséget középkori szintre vetette vissza, a civilizáció többezer éves keretei megszűntek létezni. A maréknyi túlélőnek nulláról kell újrakezdenie, és az új élethelyzet új megoldásokat kíván.

A legtöbbet felbukkanó dilemma az egyén és a közösség fenntartásának konfliktusa. A természetnek és ellenséges csapatoknak kiszolgáltatott csoport szorult helyzetében nyilvánvalóan elsőbbséget élveznek a közösség érdekei, ám ehhez mélyen gyökerező társadalmi struktúrákat kell ledönteni. Ilyen például a házasság intézménye: mivel kevés nő maradt életben, a fajfenntartás érdekében "mennek a levesbe", azaz lőttek a monogámiának. Érdekes helyzetek teremtődnek emiatt, és valószínűleg nem is lenne működőképes a dolog, ha a közösség férfitagjai nem lennének gyerekkori barátok.

A másik, szintén elgondolkodtató kérdés, hogy mit érdemes megőrizni az elpusztult világból: katolikus, kommunista - ezek a címkék már csak üres frázisok, viszont vallásra és valamiféle társadalmi szerveződésre szükség van. Vajon van-e értelme újrakezdeni a tudományos kutatásokat, mikor éppen a jelenlegi helyzetük a bizonyíték rá, mire képes a technika, ha rossz kezekbe kerül. Mivel az ilyen fennkölt kérdéseket az életbenmaradás ösztöne hamar eldönti, sejthető, hogy az emberiség ismét az önpusztítás hosszú, rögös útjára lépett.

Most már hivatalos: Salinger soha nem lesz a kedvencem. Már a Zabhegyezőnél is éreztem, hogy nagyon nem az én szám íze szerint való a témaválasztása és a karakterei sem. Ez a kevésbé ismert kötet két novellát tartalmaz, a főszereplők a címben is megnevezett testvérpár. Ahogy Holden Caulfield, úgy Franny és Zooey is fiatal, előttük áll még az élet. Ők azonban ahelyett, hogy élnék azt, inkább hasztalan agyalással és végenincs filozofálással ütik el az időt.

Elég banálisnak és demagógnak fog hangzani, hogy Franny és Zooey "jó dolgukban nem tudják mit csináljanak", de a könyvet elolvasva tényleg ez a benyomásom támadt. Jómódú, művelt, stabil családi háttérrel rendelkező fiatalok, akik egyebet sem tesznek, mint problémákat találnak ki maguknak. Franny valami vallásos könyvet elolvasva idegösszeroppanást kap, mert megrendül az eddigi világképe, Zooey pedig mindent és mindenkit csak kritizál, saját tökéletességének illúziójába ringatva magát. Sehol egy valódi konfliktus, egy nehezebb élethelyzet vagy sorsfordító esemény. 

Ráadásul Salinger minimumra vette a cselekményt is, a két történet voltaképpen egy-egy jelenetből áll, amikben a szereplők végtelenül hosszú monológokban kommunikálnak egymással. Igazából közük nincs a valódi párbeszédekhez, inkább kinyilatkoztatáshoz hasonlítanak. A rendkívül fontos(nak vélt) gondolatok megfogalmazása közben az egyetlen említésre méltó esemény a töméntelen mennyiségű cigaretta elszívása. Ma már el sem tudnánk képzelni, hogy valaki még borotválkozás közben is dohányozzon - annyi baj legyen, legalább egy tüdőrákkal végre valódi gondjai is lesznek Frannynek meg Zooeynak.

Ami kisiskolásként olvasva egy majdnem 200 oldalas monstrumnak tűnt, unalmas leírásokkal és párbeszédekkel tarkítva, az most felnőtt fejjel egy félnapos szösszenet, benne az észak-angol és skót táj minden szépségével, lakóinak különcségeivel. Valóban sokat számít, ha az embernek módjában áll világot látni, mert ezután egy olvasmány is képes a szép élményeket felidézni.

Voltaképpen a hűséges skót juhász kalandjai csak ürügyül szolgálnak Knight-nak arra, hogy szülőföldjét bemutassa. A gyönyörű, de barátságtalan földet kemény, nyakas emberek lakják, rendíthetetlen erkölcsi érzékkel. Több, rövid epizódban tesznek erről tanúbizonyságot, miközben a maguk módján segítik Lassie-t többszáz kilométeres útján. Persze a gyerek célközönség ebből még keveset vesz észre, őket jobban lekötik a mozgalmasabb jelenetek, és Lassie kis gazdájának apró csatái a szüleivel. Joe ugyanolyan rendületlenül küzd a kutyájáért, ahogy az az őket elválasztó távolsággal. Talpig becsületes édesapja végül meghajlik ekkora szeretet és kitartás láttán, de szerencséjére nem kell meghazudtolnia önmagát - a kezdetben ellenszenves úr, aki elszakította a családtól a kutyát, most az isteni gondviselés képében egyszerre megoldja minden gondjukat. Túl szép, hogy igaz legyen, de néha ennyi is elég.

Május - kedvenc fantasyk

A mostani összeállításban az egyik kedvenc műfajom, a fantasy számomra legkedvesebb alkotásait veszem sorra. Az elmúlt években rétegműfajból az egész popkultúrát meghatározó jelenséggé alakuló fantasy meghatározása nem mindig egyértelmű. A Wikipédia szócikkét idézve

"fő jellemzője, hogy a tartalma (történet/kép/hang) többnyire olyan elképzelt, mitikus jellegű, valamilyen tekintetben mindig irreális, az író által teremtett, csak annak fantáziájában létező alternatív világokba mint keretbe van ágyazva, mely felépítésében, fizikai és etikai törvényeiben, értékeiben, élőlényeiben, rokonságot mutat a vallások és mítoszok által megteremtett képzeletbeli világokkal. A fantasy ezek felépítésében – írótól, műtől függően – egyaránt (akár egyazon műben is) merít a gótikus romantika történeteiből, a középkori lovagvilág hősi énekeiből és lovagregényeiből, az ókori és kora középkori – különösen az északi, kelta, germán, skandináv – mítoszokból és eposzokból, illetve a vele rokon (de nem azonos) science-fiction műfaj által teremtett világokból."

Néha nem egyszerű szétválasztani a sci-fi vagy a mágikus realista művektől, de éppen a műfaj sajátosságaiból eredően rendkívül széles skálán mozognak a fantasy-jellegű regények, a gyerekirodalomtól kezdve egészen a horrorig. Minden az író képzeletén múlik, hiszen a kitalált világ szabályait egyes-egyedül ő határozza meg. Ez egyrészt óriási szabadságot ad, másrészt könnyen buktatóvá is válhat, ha nem sikerül megfelelően kidolgozni az adott történet kereteit. Fontos az is, hogy a fantáziavilág bemutatása ne menjen a cselekmény rovására, vagyis ne bonyolódjon fölösleges részletekbe a szerző.

Mint minden műfajnak, úgy a fantasynek is megvannak a nagy klasszikusai és a trónkövetelő modern aspiránsai, szerencsére mindkét végpont képviselői közül olvastam jópárat, sőt a filmfeldolgozásaik nagy részét is ismerem. Mégsem merném az alábbi listát sem átfogónak nevezni, amíg nem olvastam olyan, a műfaj szempontjából alapvető szerzőktől, mint H. P. Lovecraft vagy Robert E. Howard.

A legkisebb Brontë-nővér továbbment azon az úton, amin testvérei elindultak, és egy bátor, de kevésbé népszerű könyvet írt. A maga korában forradalminak számító regény ott kezdődik, ahol a korszak romantikus történetei véget érnek: az esküvő nem a boldog végkifejlet, hanem inkább a vég kezdete. Az írónő ugyanis egy tönkrement házasság naplóját vetette papírra, az uralkodó ízléssel ellentétben sokkoló őszinteséggel.

Brontë könyve abszolút pozitív csalódás volt, mivel egy nehezen olvasható, körülményeskedő és vontatott történetre számítottam, amiben nincsenek erős érzelmek vagy komolyan vehető jelenetek. Ezzel szemben szinte az első perctől magával ragadott a kötet őszinte hangvétele és súlyos problémafelvetései. Végre feltárulnak az angol úriházak gondosan őrzött titkai, a kedélyes teadélutánok mögött megbújó családi tragédiák, vagy éppen a keményre vasalt ingek alatt rejtőző gyarlóság. Jane Austen könyveiben a legnagyobb szégyen, ami érhet egy nőt, ha megszökik egy férfival, aki nem a férje. Ha utána mégis összeházasodnak, minden megoldódik, és senkit sem érdekel, hogyan él utána az ifjú pár. Mintha a kor embere nem látna az esküvőn túlra - pedig az igazi játszma csak ott kezdődik. Mivel férj és feleség valójában csak ekkor ismeri meg egymást igazán, sok esetben szerencse kérdése, hogy milyen emberrel is kötik össze az életüket - a válás pedig nem volt opció akkoriban. A címszereplő Helennek rossz férjet "dobott a gép": a vonzó külső, a megnyerő modor mögött nincs semmi értékes, semmi szeretnivaló. Férj és feleség teljesen más felfogás szerint képzeli el az életet, beleértve gyermekük nevelését is.

A regény nem csak az angol arisztokrácia titkolt életviteléről ad őszinte képet, hanem az elsők között tárja fel egy tönkrement házasság mögött meghúzódó lelki folyamatokat. A kapcsolaton belüli hatalmi játszmák, lelki és fizikai bántalmazás egyik első krónikásaként Brontë a mai olvasóknak is fontos gondolatokat fogalmaz meg. A nők társadalmi és jogi egyenlőtlenségére rámutatva pedig a feminizmus egyik korai előfutárának is tekinthető.

A horror nagymesterétől most először olvastam vámpíros történetet, és nem okozott csalódást. Követve a Bram Stoker által megszabott irányt, az ő teremtményei is inkább szörnyek, mint érző lények. Ám az igazság az, hogy ezúttal sem csupán a horror-elemek miatt érdemes elolvasni a kötetet.

King nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy bemutassa egy egész város kapcsolatrendszerét, ezért azokhoz a regényekhez képest, amik csak egy személyre vagy családra fókuszálnak, lassabban "indul be". Cserébe elénk tárul az amerikai kisvárosok valósága, és egy mini-szociológiai körkép ráébreszt bennünket, hogy a pokol nem minden esetben egy szörnyektől hemzsegő, túlvilági hely, hanem lehet egy párkapcsolat vagy egy család is. Sartre szerint "a pokol a másik ember", King pedig még tovább megy, és megmutatja, hogy a pokol ott lehet saját magunkban is.

A könyv remek parapszichológiai tankönyv is: a szereplők hosszan fejtegetik a félelem pszichológiai alapjait, vagy a hit és az elme kapcsolatát, hogy aztán hátborzongató jelenetek illusztrálják is ezeket. Számomra viszont éppen ezek a részek lettek a leggyengébbek. Valahogy ebben a témában nehéz már újat mutatni, és King mintha csak magvas gondolatai alátámasztásához keresett volna kifejező "szörnyeket". A sok ide-oda rohangálás, menekülés, készülődés és gyilkolászás közben sokkal értékesebbek azok a részek, amiket lassításnak, időhúzásnak szúrt közbe az író. Sőt, az amerikai kisemberek mindennapjai - mivel a vámpírokkal ellentétben valóságosak - sokszor rémségesebbeknek tűnnek, mint egy vértől tocsogó szörnyes jelenet.

Általánosságban elmondható, hogy a könyvek (és filmek) esetében a lezárásnak kulcsfontosságú szerepe van: egy rosszul sikerült befejezés a legjobb regényt is tönkreteszi, keserű szájízt és csalódottságot hagyva maga után. Ritkábbak az olyan középszerű történetek, amiket a váratlan, meglepő és bravúros utolsó fejezet ment meg, és emel egy magasabb szintre.

A Sweet Tooth éppen egy ilyen típusú regény: a 70-es években, Angliában játszódó, unalmas belpolitikai leírásokkal megszakított kémtörténet önmagában elég gyengécske. A brit szerző nyilván sokat kutatott, hogy az eseményeket hitelesen rögzítse, de őszintén szólva ilyen mélységekben még egy volt angol szakost sem érdekelnek az 50 évvel ezelőtti Nagy-Britannia belpolitikai csatározásai. A főhős viszonylag rokonszenves, tisztességesen mögé rajzolt családi háttérrel és személyiséggel. Szerelmi kapcsolatai átlagosak, kellemes langyos víz. Mintha McEwan kirázott volna a kisujjából egy alibi, megélhetési regényt.

És akkor, mikor már rezignáltan tudomásul vettük, hogy ebben a történetben most ennyi volt, és az utolsó fejezethez érve már a következő könyvön jár az eszünk, jön a bravúros fordulat. Legalább akkora, mint a brit szerző egy korábbi, Vágy és vezeklés című regényében. Néhány oldal alatt új megvilágításba kerül a szürkére sikerült cselekmény, új értelmet nyernek a nyitó sorok, rendeződik a főszereplő sorsa és rengeteg elgondolkodtató kérdést kapunk útravalóul. Egy tisztességes iparosmunkából az irodalom szerepét és alapvető működési elveit újraíró remekmű válik. Kérdés, hogy McEwan nem vár-e sokat olvasóitól? Elég-e a történet, hogy megtartsa őket a végéig? Lehet-e egy könyvet egyedül a brilliáns lezárásra építeni?

A japán szerző ezzel a könyvével robbant be igazán a köztudatba, ami nem is csoda, hiszen egy valóban zseniális alkotásról van szó. Egy Beatles-dal (ami egyben a regény címe is lett) felcsendülése egy egész emlékáradatot indít el főhősünkben, és felidézi benne egyetemista éveit az 1960-as évek Japánjában. 

A későbbi, érettebb regényeinek jellegzetességei közül már itt is felvonultat néhányat Murakami. A főszereplő egy teljesen átlagos figura, aki furcsa, különleges emberekkel ismerkedik meg, és keveredik különféle kapcsolatokba. A hétköznapi és az átlagtól eltérő karakterek kontrasztjába itt még nem vegyül bele a természetfeletti, mágikus realizmus helyett tehát csak "sima" realizmus van. Toru, a kicsit magányos, független fiatal férfi mellett olyan nők jelennek meg, akiket mind valamilyen komoly trauma ért életük során. Különböző szintjén állnak ezek feldolgozásában, amihez a maga módján Toru is hozzájárul. Voltaképpen az egyetemista fiú és női karakterek egymásra gyakorolt hatása a könyv kulcsmotívuma, a hosszú, látszólag sehova sem vezető eszmecserék közben értékrendszerek és világnézetek csiszolódnak össze.

Ami eltérés Murakami későbbi műveihez képest, az a szexualitás markánsabb jelenléte a könyvben. Tény, hogy a szexuális forradalom idején játszódó történetet így lehetett valóban hitelessé tenni, mégis felmerül a kérdés, hogy van-e más szerepe is az erotikus jeleneteknek. Vajon a szereplők egymásra találásának magasabb szintjét, végpontját jelöli, ha az ágyban is megértik egymást, netán a szex is egyfajta módja a traumák feldolgozásának, vagy éppen tünete a be nem gyógyult lelki sebeknek? Elképzelhető, hogy maga a szerző sem találta erre a választ, ezért lehetséges, hogy további regényeiben az erotikát inkább a természetfelettire cserélte.

Bár nem egy fordulatos, izgalmas jelenetekben bővelkedő történet, mégis jólesett ismét felülni a "Murakami-vonatra", kényelmesen elhelyezkedni az ülésben, és gyönyörködni az utánozhatatlan képekben, a megfoghatatlanul magukba szippantó hangulatokban. Azt hiszem, új kedvencet avattam.

Április - A legrosszabb könyvek

Ebben az általában bolondosnak tartott, idén inkább teljesen őrült hónapban legyen az aktuális ranglista is rendhagyó, mondhatni anti-rangsor. Pozitív teljesítmények összemérése helyett jöjjenek a negatív rekordok, azaz a valaha olvasott legrémesebb könyvek! Ahogy gyűjtögettem a fél, egy és kétcsillagos értékelésű köteteket a Molyos olvasmánylistámon, hamar rá kellett jöjjek, hogy a 10 helyezés bizony kevés lesz ide, és inkább valami szisztéma szerint kéne kategorizálnom a rengeteg rossz emlékű írást. Így jött létre az alábbi feketelista, ami természetesen csakis a saját véleményemet tükrözi.

A Mayfair-klánról szóló mini-sorozat befejező része sajnos ugyanazt a leszálló ágat követi, amit a Lasher megkezdett. Miközben az első két rész negatívumai (túlburjánzó leírások, vontatottság, ismétlések) megmaradtak, cserébe nem kapunk semmi újat, semmi kárpótlást  - illetve amit annak szántak, az nem elég. Megismerjük ugyan a táltosok teljes eredetmondáját, kik is ők, honnan jönnek, mi a céljuk, de Rice vámpírokkal és boszorkányokkal benépesített világában már fölöslegesnek tűnik még egy "faj" bevezetése. Egyrészt megint egy cselekménybe ékelt hosszú monológban kell átnyálazni egy nép többezer éves történelmét, másrészt a vámpírok esetében erre több regény állt rendelkezésre, ergo sokkal jobban ki volt dolgozva. Így, egy kötetbe zsúfolva sajnos kissé erőltetettnek hatott az egyébként sok lehetőséget magában rejtő mondavilág. Például nagyon okos húzás volt Rice-tól, hogy a táltosok kitalált civilizációját az egyébként rendkívül rejtélyes pikt népnek felelteti meg. Az első évezred második felének általános kavarodásába nem volt nehéz becsempészni őket, az egymást öldöklő népcsoportok között remekül megfértek, még a Stonehenge alapköveit is nekik köszönhetjük.

Hogy ne kövessem el az írónő hibáját, inkább rövidre zárom a Mayfair-sorozat lezáró részének kritikáját: a szépséges emberek, házak és kertek leírásai mellett a cselekmény egyre kiszámíthatóbbá és ismétlődővé válik, így egy idő után már az esztétikai élményért lapoztam csak tovább. Olyan érzésem támadt, mintha Rice egy csodaszép babaházat álmodott volna magának, amit gyönyörű és dúsgazdag teremtményekkel népesített be, akik mögé aztán odapakolt egy sebtében összetákolt eredettörténetet. Ezek mellett a tényleges cselekmény elveszett, a lezárás összecsapott és kiábrándító. Várom vissza a vámpírokat...

Atwood soron következő regénye egy olyan nőről szól, aki szinte az egész életét hazugságokra építi. Mivel sajnos volt már szerencsém hasonló emberhez, ezért az írónőnek elég nehéz volt bármiféle együttérzést kiváltania belőlem a főhőse iránt. Pedig gyönyörűen felépíti a karaktert, kezdve a csalódásokkal teli gyerekkorral, a lázadó kamaszkoron át egészen a boldogtalan kapcsolatokkal tarkított felnőttkorig. 

A könyv voltaképpen remek irodalmi illusztrációja annak a pszichológiai hatásmechanizmusnak, amit egy mérgező anya-lánya viszony jelent egy gyerek számára. A folytonos megfelelési kényszer, majd a korai ráébredés arra, hogy sosem lesz elég jó annak a személynek, akinek pedig feltétel nélkül kéne szeretnie őt, falási rohamokra készteti, végül pedig súlyos elhízásba hajszolja kislányt. Mintha a rárakódott zsírpárnák mögött keresne menedéket a világ támadásai elől.

Kislányból felnőtt nővé cseperedve sem tudja maga mögött hagyni kövérségét: bár a súlyfeleslegtől megszabadul, mániákusan küzd az ellen, hogy partnerei megismerjék a múltját, így az állandóan kísérti. Hiába talál ki meggyőző és idilli családképet, rokonokat, sőt alteregókat, legbelül feldolgozatlanul lappang benne a fájdalom. Így nem képes normális felnőtt kapcsolatok kialakítására sem. Több férfival is megismerkedik, férjhez is megy, szeretője is lesz, a valódi boldogságot mégsem találja. Az írónő férfi-nő viszonyok egész tárházát mutatja be nekünk, de mindegyiknél érezzük, hogy valami hiányzik.

A könyv különlegességét az életszerű és hiteles karakterábrázoláson túl a regény a regényben megoldás adja. Ugyanis a saját múltját átírni képes nő rájön arra, hogy más történetek megírásához is van tehetsége. Olcsó ponyvaregényekkel ér el hatalmas népszerűséget, amik valahogy mégis alkalmasak arra, hogy nyomon kövessük bennük alkotójuk személyiségfejlődését. Legújabb, éppen készülő regényének pedig furcsamód maga is szereplőjévé válik, elmosva a határokat a valóság és a kitalált világ között.

Egy Nobel-díjas szerző Booker-díjas műve, ami mélyen megérinti az embert. Tömör, de annál súlyosabb történet arról, hogy egy polgárháború idején az egyén milyen könnyen ki tud potyogni a társadalmi védőháló lyukain. Előbb munkanélkülivé válik, aztán hajléktalanná, míg végül a bürokrácia útvesztőjében elveszve csak egy statisztikai adat, utána pedig egy doboz hamu...

Michael K édesanyja hamvait szorongatva a kezében maga mögött hagyja a civilizációt és a hozzá kapcsolódó veszélyeket: a háborút és a szegénységet. Robinson-ként a maga kezébe venné a sorsát és saját erejéből küzdene a túlélésért. A természetközeli életmód meghozza azt a lelki nyugalmat és elmélyülést, amire egész addigi életében sóvárgott, miközben annak minden béklyójától megszabadul. Ám a társadalom (vagy ami a háború során megmaradt belőle) nem ereszti és utánanyúl: hogy "megmentsék" az életét, kiszakítják a természetből, és egy gyűjtőtáborba zárják, ahol a Kafka műveiből ismerős gépezet részévé válik. Egy névtelen, arctalan embertömegbe kerül, akiknek felülről mondják meg, mi a jó nekik. Egy olyan világba csöppen, ahol a hivatali ügymenet zavartalansága előbbre való az emberi kapcsolatoknál.

K hamar belátja, hogy lázadni teljesen felesleges, amíg az emberek többsége inkább beletörődve sorsába, a kényelmesebb utat választja. Az alávetés vagy a lázadás helyett egy harmadik utat választ: egyszerűen kilép a rendszerből. Megszökik a táborból, hogy eredeti lakóhelyére visszatérve, de egy teljesen új életformát követve próbáljon szerencsét.

Sajnos ezúttal nem azt kaptam az egyik kedvenc írómtól, amit vártam, valahogy felborult az egyensúly a történetvezetés és a mondanivaló átadása között. Winterson mindig is jól idézhető, magvas gondolatokkal tűzdelte tele regényeit, ám ezúttal mintha csak összefűzte volna ezeket egy szinte összefüggő cselekmény nélküli könyvvé.

Pedig a forma és az alapötlet ismét zseniális, 21. századi műhöz illő: e-mailben lehet rendelni meséket egy titokzatos, Ali nevezetű idegentől, aki a karakter és a helyszín kiválasztása után önmagát és a megrendelőt is beleszövi a történetbe. A regény fejezeteit alkotó "meséket" rövid, Ali és a megrendelő között zajló egyeztető üzenetváltások előzik meg, melyek egyúttal az írás technikai fogásairól is feltárnak néhány részletet. Winterson tehát önmaga is belép a regényébe, hogy az írás folyamatába is beavasson bennünket. Ez valóban modern hozzáállás, és szakít a hagyományos író-olvasó szerepfelosztással, ám a sok rövid történetre szabdalt cselekmény így még kevésbé tűnik összefüggőnek. Az olvasó nagy árat kénytelen fizetni azért, hogy a könyv részesévé válhat: minden fejezetben újra kell építenie a cselekmény vázát, azaz hogy hol járunk és kik is vagyunk éppen.

Izgalmas kaland tehát Winterson ezredfordulós műve, de a hagyományos történetvezetéshez szokott olvasóban hagy némi hiányérzetet. A már emblematikus, bölcs gondolatok és a csodaszép helyszínek (Capri, Párizs) pedig csak részben tudnak ezért kárpótolni.