Szürke, sötét, lehangoló. Ezt láttam mostanában, ha kinéztem az ablakon, és akkor is, mikor fellapoztam ezt a könyvet. A növekvő sötétségben hamar lámpát kell gyújtani, ha az ember nem akarja eltéveszteni az útját. Dickens főhősének, Pip-nek is jól jött volna egy "lámpás", ami már egész kisgyerekkorától utat mutatott volna neki az egyre rejtelmesebb események sűrűjében. Ennek hiányában azonban csak sodródott a körülötte élő felnőttek kénye-kedve szerint, akik között szerencséjére akadt jóindulatú is.

A felnőtt Pip egyes szám első személyben, visszatekintve meséli el történetét, emiatt aztán kellő kritikával és humorral tudja értelmezni saját és a többiek tetteit. Az elbeszélésben felvillannak olykor megható, megrázó, esetleg komikus epizódok, jelenetek; összességében mégis egysíkú a történet. A befejezés sem túl váratlan: szép lassan kiderül, hogy minden főbb szereplő ismeri egymást valahonnan, és végül a viszonyrendszerek bonyolult hálóját jó szabó módjára Dickens komótosan elvarrogatja. 

Hiába próbálom megtalálni a megfelelő jelzőt, amivel a könyvet illethetném: megdöbbentő?, sokkoló?, lesújtó? – valahogy egyik sem elég kifejező, vagy elég erős, hogy leírja azt a hatást, amit kiváltott belőlem.

Polcz Alaine le merte írni azokat a szörnyűségeket, amikről kortársai, asszonyok és lányok ezrei egy egész életen át titkoltak. Volt bátorsága, hogy papírra vesse a „felszabadító” orosz katonák kegyetlenkedéseit, a tömeges megerőszakolások rémképeit, az éhezést, a mocskot, a kiszolgáltatottságot és a kiszámíthatatlanságot. Mindazt, ami az otthon maradottakra várt a háború végeztével. Mindezek nem egyedi esetek, mégsem sokan hallottak róla. Hogy miért? Mert ezekkel a szerencsétlen sorsú nőkkel elhitette a társadalom, elhitették egymással, hogy ez szégyen, és voltaképpen ők is hibásak érte.

– Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. – Nálatok is? – kérdezte anyám. – Igen – mondtam –, nálunk is. – De téged nem vittek el? – kérdezte anyám. – De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad? – Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. (…)

Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik! Ránéztem: anyukám, ez igaz! – Anyám sírni kezdett és megölelt.

Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket. Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.

A fenti idézet volt számomra a könyv legelkeserítőbb része, ami a legjobban szíven ütött, mert ezzel a rövid kis párbeszéddel meg is pecsételődik a fiatal lány sorsa: családja is megbélyegezte, egyszersmind hallgatásra kényszerítette, hogy az őt ért traumákról még csak véletlenül se beszélhessen. A legszomorúbb mégis az, hogy ötven év alatt sem sokat változott a társadalom hozzáállása a hasonló esetekhez, az áldozatok hibáztatása valamiféle közmegegyezés alapján teljesen elfogadott. Szerintem mindenki hallott (esetleg ki is ejtett a száján) olyan mondatokat, hogy „úgy kell neki, minek mászkált olyan miniszoknyában”, „minek kellette magát”, stb. Vagy gondoljunk csak a nagy sikerű „Tehetsz róla – tehetsz ellene” című rendőrségi kampányvideóra. Mind ékes példái annak a mentalitásnak, amit a mai napig sem sikerült kitörölni az emberek többségének a fejéből.

Ezért van szükség olyan könyvekre, mint Polcz Alaine-é: hogy tárgyilagos, tompán fejbevágó mondataival felrázzon, elgondolkodtasson és emlékeztessen.

Egy jó történetet nem az oldalak számában mérik. Különösen igaz ez Schlink kötetére, amiben hét (40-50 oldalas) novella szerepel –mindegyik saját jogú, önálló, kerek történet. Közös motívumuk a döntés: minden főszereplőt életének egy olyan pontján ismerjük meg, amikor választaniuk kell. Néha ez rájuk van bízva, néha a sors dönt helyettük, de egyik karakter élete sem folytatódik megszokott medrében. Minden novella mozgatórugója (természetesen) a szerelem, ám ennek az érzésnek is rengeteg árnyalatát, változatát ismerhetjük meg a kis történetekből. Akad a szereplők között, aki halott szerelmét gyászolja, és olyan is, aki mindig újabb és újabb nőkbe lesz szerelmes. Más a meghitt, de örömtelen házasságát hagyja ott az ismeretlenért, szinte kettészakadva a döntés súlyától. Valaki kénytelen származását, kultúráját új alapokra helyezni, hogy együtt maradhasson párjával. Számos élethelyzet, megannyi részletesen kidolgozott, teljesen valóságos karakter. Schlink objektív, nem áll egyik szereplő pártjára sem, már-már dokumentarista stílusban elemzi az eseményeket és a lelkiállapotokat. Ennek köszönhetően az olvasó könnyebben beleélheti magát a helyzetekbe, és akár maga is állást foglalhat a felmerülő dilemmákról.

Mi történik, ha a gyermeki ártatlanság olyan borzalommal szembesül, mint a Holokauszt? Egy német kisfiú, Bruno édesapját nevezik ki az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának, így az eddigi kényelmes, berlini életét hátrahagyva, az egész családnak a sivár, komor lengyel városba kell költöznie. Bruno kezdetben sóvárog a régi otthonért, a barátaiért és a városért, aztán szép lassan kezdi megszokni az új helyet. Mivel a nővérével együtt állandóan a házban, vagy annak udvarán tartózkodhat csak, nem sejt semmit a város másik felén folyó eseményekről. Mindössze az ablakból látja a szürke embereket a szürke barakkokban. Kíváncsisága felfedezőútra indítja, és az összes szabályt megszegve, felkeresi a kerítéssel körbevett tábort. Itt találkozik Shmuel-lel, egy zsidó kisfiúval, akivel ugyanazon év egyazon napján születtek. Bár köztük a kerítés, a két fiú hamar összebarátkozik, és együtt próbálják kideríteni, miért is kell az egyiküknek csíkos pizsamában, kopaszra nyírtan egy táborban sínylődnie. Egy napon aztán Bruno élete legnagyobb felfedezőútjára indul: zsidó barátjának eltűnt az édesapja a táborban, őt akarják megkeresni. Ehhez éppen kapóra jön, hogy Bruno haját is kopaszra nyírták, elhasznált csíkos köpenyből pedig mindig akad felesleg. Csak át kell bújni a kerítés alatt, és Bruno máris a másik oldalon találja magát. Hirtelen ő is egy lesz a több ezer táborlakó közül, és innentől kicsúszik a kezéből az irányítás, csak sodródik az eseményekkel…

Boyne könyve nagyon erősen hat, hiszen gyermeki szemszögből ritkán olvashatunk a náci állam belső működéséről. A naivitás és az ártatlanság tűpontossággal tárja fel ennek az elmebeteg rendszernek a visszásságait (pl. Ki dönti el, hogy ki viseljen sárga vagy vörös karszalagot?). Ráadásul úgy tud mellbevágó lenni, hogy közben a szörnyű részletekre csak utal, nem tárja elénk őket teljes valójukban. Egy-egy epizód, elejtett mondat úgyis előhívja azokat a képeket, amiket jól ismerünk más, hasonló témájú könyvekből. A könyv azért ég bele minden agysejtünkbe, mert egy olyan rendszerről szól, amiben még a legutolsó reménysugarat, a gyerekek jóhiszeműségét, ártatlanságát is elpusztítják. De persze

„ez nagyon régen történt, és ilyesmi sosem fordulhat elő többé. Manapság már semmiképp.”

Egy hónap. Eddig tartott, míg elolvastam ezt a regényt. Magyarázhatnám ezt a késlekedést munkahelyi elfoglaltságokkal, a házfelújítás-költözködés tennivalóival, de a fájdalmas igazság az, hogy ha egy könyv jó, akkor bármikor tudok időt szánni rá. Az Emma pedig nem jó - vagy legalábbis nekem nagyon nem tetszett. Röviden összefoglalva egy ellenszenves főszereplő érdektelen kalandjait kínlódtam végig: egy valódi problémák és konfliktusok nélküli, tökéletesen kiszámítható végkifejletű történetet. 

Emma egy elkényeztetett, burokban nevelkedett és öntelt fiatal lány, aki ráadásul annyira jó emberismerőnek érzi magát, hogy a környezetében élők magánéletébe sem átall beleavatkozni. Egy jól időzített mondat itt, egy ártalmatlan célzás ott, és máris reményteli kapcsolatokat rombol szét, vagy éppen légvárakat épít üresfejű, naiv kislányok fejében. Mi is lehet a fordulat egy ilyen jellegű könyvben? Természetesen Emma óriási megrázkódtatások árán (értsd: sértődések és néhány elmaradt "please") ráébred, hogy semmi joga sincs mások életébe belepiszkálni, és inkább a saját érzelmi életét kéne kibogoznia. És aztán minden jó, ha vége jó, mindenki megtalálja a számítását, illetve a hozzáillő párt. Én meg végre nézhetek élvezhetőbb olvasmány után.

Megdöbbentően reális szatíra, ami egy banálisan egyszerű ötleten alapul: mi lenne, ha valamilyen úton-módon Hitler visszatérne a mai Németország politikai-társadalmi életébe? A könyv végig egyes szám első személyben íródott, a náci diktátor a főhőse és egyben narrátora is a történetnek. Gondolatait, reakcióit olvasva nem várat sokáig a felismerés, hogy ez az "ember" nem csak megszállott, hanem zseniális interperszonális készségekkel is rendelkezik. Remekül tudja manipulálni az embereket, illetve rendkívül gyorsan képes pontosan felmérni a személyiségüket, erősségeiket és gyengéiket.

Ahogy hetven év elteltével igyekszik feltérképezni a modern Németország újdonságait, fájdalmas éleslátással világít rá mai társadalmunk égető kérdéseire, megoldatlan problémáira. Néhol komikus jeleneteket is olvashatunk, ám hamar megdermed a mosoly az arcunkon, ahogy azt látjuk, hogy Hitler egyre kényelmesebben mozog a médiában. Saját show-műsort kap a televízióban, weboldalt és YouTube-csatornát működtetnek a nevével fémjelezve. És gyűlnek a lájkok, nő a nézettség, a Führer-t "veszik, mint a cukrot". Először még mindenki stand-up humoristának nézi, aztán szép lassan politizálódik, miközben a társadalom reakciói értetlenségből, elutasításból átcsapnak rajongássá. Végül pedig odáig fajulnak az események, hogy a demokratikus, multikulturális Németország pártjai ostromolják Hitlert, hogy csatlakozzon hozzájuk, egy kiadó pedig hatalmas pénzt kínál, hogy újra könyvet írjon nézeteiről. 

Vermes könyvében az a legfélelmetesebb, hogy a benne leírtak akár valóra is válhatnának, annyira pontosan képezi le a társadalom és a média működési elveit. Szerencsére hetven éve kéznél volt egy pisztoly...

Vannak azok a könyvek, amiket túl rövidnek érzünk, és akár 1000 oldal után is szívesen folytatnánk még. És vannak azok, amiket kész kínszenvedés végigolvasni, mert csak nyúlnak-nyúlnak, mint a rétestészta. Sajnos A varázshegy az utóbbi kategóriába tartozik, és bár tényleg mindenevő vagyok a könyvek terén, sokat és sokfélét olvastam már, mégis alig vártam, hogy a végére érjek. 

Már a cselekmény sem győzött meg: egy ereje teljében lévő, fiatal férfi "elássa" magát egy alpesi tüdőszanatóriumban, voltaképpen kivonja magát az élet terhei és felelősségei alól, miközben semmi baja sincs. A többi bentlakóval is hasonló a helyzet, egy-két komolyabb esettől eltekintve, akik aztán tényleg meg is halnak. A többség jókat eszik-iszik, "fekvőkúrázik" vagy sétálgat. Ebben a nagy semmittevésben aztán rengeteg idejük marad elmélkedésre, és ezzel el is érkeztem a könyv második legnagyobb problémájához: a soha véget nem érő, parttalan eszmefuttatásokhoz, vitákhoz. A történet kétharmadát ezek alkotják, vagyis izgalmas fordulatokra ne számítsunk. Ha mindez nem lenne elég, az íróról sem alakít ki túl pozitív képet regénye, hiszen szenvtelenül, ridegen bánik hőseivel, meg sem próbál együttérzést kelteni irántuk. 

Összességében tehát nehéz bármit is találnom A varázshegyben, ami tetszene, hacsak az nem, hogy vége lett.

Akik olvasták A szilmarilokat, azoknak ismerősen csenghet Tolkien "újabb" könyvének címe, hiszen az nem egyéb, mint a hatalmas mondakör egy történetének kibővített, önállóan kiadott változata. Természetesen a professzor fia vette kezelésbe a hatalmas szöveganyagot, és hozta összhangba a különféle verziókat, ahogy azt a kötet bevezetőjében is említi. Elég nehéz érzékeltetni Tolkien mitológiájának nagyságát, bonyolultságát, de talán a tény, hogy Húrin története és A gyűrűk ura eseményei között több, mint 6000 év telt el, sokat elárul róla. Christopher Tolkien szerint apja egy hatalmas képzetelbeli világot szeretett volna alkotni, teremtéssel, korszakokkal, és a különböző korokban játszódó regékkel, történetekkel. Ennek csak töredékét sikerült papírra vetnie: A szilmarilok adja meg világának kereteit, amiben a Húrin gyermekei, A hobbit és A gyűrűk ura mind egy-egy epizód csupán. Sajnos egy élet kevésnek bizonyult egy ekkora vállalkozás befejezéséhez, pedig páran biztosan szívesen olvasnánk még mondákat Középföldéről. 

Ami Húrin és leszármazottjainak történetét illeti, Tolkien egyik legkomorabb, legkegyetlenebb életútját alkotta meg, amikor Húrin fia Túrin sorsát egyengette. Ez azonban azt is jelenti, hogy a szereplők plasztikussága, idegensége is eltűnt: Túrin igazi ember, aki (amellett, hogy hatalmas erejű hős) téved, hibázik, elgyengül és kimutatja érzéseit. Élete árulások, cserbenhagyások és óriási csalódások sorozata, a boldogság és béke csupán átmeneti vagy képzelt. A hobbittól és A gyűrűk urától eltérően sokkal színesebb érzelmi világ is jellemzi, hiszen akad itt féltékenység, irigység, szerelem és persze jó adag gyűlölet is. Mielőtt azonban bármilyen párhuzamot is vonnánk a hasonlóképpen leírható Trónok harcával, jegyezzük meg, hogy a két fantáziavilágban annyi a közös, hogy mindkettő kitalálójának két R. van a nevében. Tolkien megveti a fölösleges erőszakot, agressziót, szereplőit csak akkor helyezi ilyen jelenetekbe, ha feltétlen szükséges. Történeteiben a békés együttélés, a természet szeretete és az egymás iránt érzett felelősség jelennek meg értékként. Túrin talán éppen azért érdemelt ilyen kegyetlen sorsot, mert túlzott hevességével, meggondolatlanságával megbontotta ennek a nyugodt világnak a harmóniáját.

A sorozat ezúttal olvasott kötete egy általam nagyon érdekesnek tartott korszakot mutat be. Nehéz lenne megmondani, miért is nyűgöz le az ókori Róma világa, azt viszont biztosan tudom, honnan ered az érdeklődésem: a számítógépről! Talán páran emlékeznek még a 'Caesar III' stratégiai játékra, amiben egy várost kellett szép lassan felépíteni, gondoskodni a lakosokról, odafigyelni a gazdaságra, iparra, stb. Ez volt az a program, ami teljesen beszippantott, képes voltam órákon át kockulni a képernyő előtt, aminek azért két pozitív hozadéka is volt: egy csomó angol szót tanultam meg, és elkezdett érdekelni Róma valódi története. A történelemórákon aztán magolhattam a konzulokat, császárokat, a rengeteg törvényt meg csatát - de ez sem szegte kedvem.

Manapság, felnőtt fejjel persze már nem játszom a Caesar III-mal - megjelent ugyanis a Caesar IV, ami klasszisokkal jobb. Kiegészítésnek tökéletes ez a könyv hozzá, hiszen nem ámítom magam azzal, hogy egy számítógépes játék hiteles történelmi forrás lehet. Feltárul előttünk a hatalmas Római Birodalom mindennapi élete, a plebejusoktól kezdve egészen a császárig. Félelmetes még belegondolni is, mekkora hatalom összpontosult egyetlen ember kezében, akinek egyetlen szemöldök-rántása emberek sorsát dönthette el. 

Az élet egyszerre volt egyszerűbb és nehezebb, mint ma. Egyszerűbb volt talán a döntések, választások szempontjából: minden egyénnek megvolt a jól körülhatárolt társadalmi pozíciója, rangja, ami megszabta sorsát, életének menetét. Ettől csak ritkán tértek el, a rabszolga rabszolgaként (szerencsés esetben "szabad" munkásként), a patrícius pedig patríciusként fejezte be földi pályafutását. Tiszta sor, kitaposott utak.

Nyilvánvaló, hogy a technológia és a tudományok kezdetlegessége miatt összehasonlíthatatlanul nehézkesebb is volt viszont az élet. Csak egy "apróság": képzeljük el azt a szagélményt, ami egy ókori utcán végigsétálva érne minket. Az emberek havonta egyszer fürödtek (a víz ugyanis kitágítja a pórusokat, amin keresztül bejutnak a kórokozók), a szennyvíz az utcán csordogált, a szeméttel összekeveredve. Páratlan élmény lehetett. Amit viszont ennek a fejletlenségnek a javára lehet írni, az a rengeteg csodálatos műalkotás. A tömegtermelés hiányában minden kézzel, egyedileg készült, aprólékos kidolgozottsággal - ma már vagyonokat kellene ilyesmiért fizetnünk. Talán joggal vádolható a Római Birodalom a görög műveltség szemtelen koppintásával, mégis egy olyan korszaka volt ez az emberiségnek, aminek hatását mind a mai napig érezhetjük.

A svéd Stephen King-ként is emlegetett szerzőtől már a második könyvet olvastam, és igazán nehéz eldöntenem, hogy beteges-e, vagy sem. Hiszen hogyan is lehetne "normális" műről beszélni, mikor kislányok rendeznek benne véres mészárlásokat fúrókkal, kalapácsokkal felszerelkezve? Ha a meg nem értett, kirekesztett kamaszlányok egyetlen szórakozása, hogy élve eltemetik, majd kiássák egymást? Ha egyikük annyira elveszti a kapcsolatot a realitással, hogy képes megölni egy régi barátját? Majdnem kifelejtettem: a másikuk pedig gyerekkorában kivégezte a szüleit? Beteges? Az. Meglepő? Aligha. A regény legfélelmetesebb tulajdonsága, hogy a mintát a saját világunk adta a megírásához. Elég csak bekapcsolni a híradót, és máris ömlenek a borzasztóbbnál borzasztóbb hírek iskolai mészárlásokról, öngyilkos szektákról, erőszakról, brutalitásról, halálról. Ajvide nem tett mást, mint felépített egy tökéletesen követhető és érhető, logikus folyamatot, ami megmutatja, hogyan jut el egy átlagos lány a tömeggyilkosságig.

Korábban bemutatott regényéhez (Let the Right One in) hasonlóan a szörnyűségeken túllépve, a történet alapját ismét egy különleges barátság adja egy hétköznapi és egy furcsa, földöntúli lány között. Theres és Teresa kölcsönösen függenek egymástól, mégis Teresa, a kissé elhízott, kiközösített lány változik meg jobban. Elnyomottból elnyomó lesz, félénksége, félszegsége átcsap könyörtelen agresszióba, miközben megbosszulja a rajta esett számtalan sérelmet, megaláztatást. Mindeközben Theres, a hihetetlenül tehetséges, ámde pszichopata énekes körül egész kultusz alakul ki a tinilányok körében, klasszikus mai sikersztori az övé: tévés tehetségkutató, YouTube és MySpace videók, végül saját album és koncert. Az elkeseredett fiatalok isszák szavait, zenéjét, bármit megtennének érte. A kérdés már csak annyi: mire kéri őket Theres, illetve, tényleg elképzelhetetlen, ami Lindqvist regényében megtörtént?

A késő ókorból származó, lazán összekapcsolódó történetekből álló regény majd' 2000 év távlatából is szórakoztató olvasmány. Friss, élénk, élő beszédhez hasonló nyelvezete könnyen érthető, sodró lendületű. Főhőse Lucius, egy előkelő ifjú, akit kíváncsisága kever bajba: egy varázslat balul sül el, és ő madár helyett szamárrá változik. Megkezdődik hányattatásainak sora, idegen tájakra, idegen emberek közé vetődik, rengeteg veszélyes helyzetből menekül meg. Végül isteni segítséggel visszanyeri emberi alakját, de az átélt események hatására gyökeresen megváltozik élete.

Lucius kalandjai közben számos vallású, társadalmi helyzetű és kultúrájú embert ismerhetünk meg, akik mind a kereszténység elterjedése előtti vákuumban kavarognak. Óriási a bizonytalanság, hiszen teljes családok tűnhetnek el egyik napról a másikra, rablók és egyéb gonosztevők garázdálkodnak országszerte, egyedüli menedéket csak a vallás nyújthat. De melyik? Rengeteg szekta, felekezet létezik ekkoriban, egymás mellett, vagy éppen összekeveredve imádják az egyiptomi, görög és római isteneket. Hősünk végül Íziszt választja, és az ő dicsőítésének szenteli életét. 

Ne higgyük azonban, hogy valamiféle vallási kézikönyvet írt volna Apuleius. Rövid, de annál velősebb történeteiben hemzsegnek a pajzán, sikamlós fordulatok, de nem hiányoznak a romantikusabb hangvételű mesék sem, a legismertebb talán ezek közül Ámor és Psyché legendája.

A Háború és béke után épp kapóra jött a szépséges sorozat újabb kötete, hiszen éppen azt a kort mutatja be, amiben több regényóriás is játszódik (a H&B mellett például A nyomorultak is). Napóleon uralkodásának 15 éve szinte teljesen átformálta Franciaországot. A történelem során csak kevesen hagytak ilyen rövid idő alatt ennyire markáns nyomot egy ország életében. Mégsem a sokak által zseninek, még többek által pedig megátalkodott gonosznak tartott, kétségkívül megosztó Napóleonról szól ez a könyv. Azt tárja fel előttünk, ami a történelemkönyvek lapjairól kimaradt: hogyan éltek az egyszerű emberek. Mit ettek, hogyan öltözködtek, milyenek voltak a családok, hogyan utaztak - az élet ezernyi apró, hétköznapi eleme jelenik meg előttünk. Az 1800-as évek elején járunk, vagyis egyre közelebb érünk a jelenkorhoz, amit az is jelez, hogy számos, ma használt eszköz, ma ismert eljárás, miegyéb éppen ekkor alakul ki. Elég messze vagyunk viszont ahhoz, hogy az akkori eseményeket elfogulatlanul tudjuk szemlélni, és az élet apró mozzanataiból összeálljon Napóleon uralmának teljes képe.

Ami a francia irodalomban A nyomorultak, az olaszban A jegyesek, az az oroszoknak a Háború és béke: a nagy, nemzeti regény, ami valószínűleg az összes iskolában kötelező olvasmány (és amit feltehetően az összes gyerek a háta közepére kíván). Miért is? A magyarázat rendkívül egyszerű: 1500 oldal.

Ha valaki átrágja magát egy ekkora mennyiségű szóáradaton, akkor nagy eséllyel kerül meghitt kapcsolatba a regény szereplőivel, izgul sorsukért, és az olvasás magányos óráiban szinte a hétköznapjai részévé válnak. Tolsztoj képes volt olyan karaktereket kidolgozni, akik érzelmeket váltanak ki belőlünk, csak arra kell figyelnünk, hogy a megszámlálhatatlan mellékszereplő között ne veszítsük szem elől hőseinket. Ráadásul szereplői folyton változnak, az átélt események hatására újabb és újabb személyiségjegyeiket tárják fel előttünk.

Miközben a főhősök rögös útjain barangolunk, Tolsztoj bőségesen ellát minket történelmi háttéranyaggal - sőt néha az az érzésem támadt, hogy a regény cselekménye csupán ürügy az író történelmi-politikai nézeteinek kifejtésére. Napóleon oroszországi hadjáratának minden részletét nyomon követhetjük, egészen Moszkva bevételéig és a francia sereg kivonulásáig. Az író kitér az orosz belpolitika, valamint a hadsereg irányításának visszásságaira, bemutatja a társadalom belső folyamatait - természetesen az előkelő réteg szemszögéből.

Ezeket a betoldott epizódokat már Hugo-nál is megfigyelhettük, úgy tűnik a korszak íróinak feltett szándéka volt, hogy egy történet puszta leírásán túl kifejthessék saját nézeteiket az aktuális eseményekől, társadalmi folyamatokról. Kortársaiknak ez nyilván kitűnő vitaalapként szolgált, nekünk, akik 150-200 évvel később olvassuk értekezéseiket, érdekes adalékot adnak a száraz történelemleckék mellé.

Na ugye: lehet pszichológiáról érdekesen és olvasmányosan is írni! Épp csak egy kis szerénység és józanság kell hozzá, hogy a téma szakértői belássák, az idegen szakszavak halmozása, a túlzott tudományoskodás riasztó az átlagolvasó számára. A hétköznapi életből vett példákkal, egyszerű stílusával ez a könyv viszont megkedvelteti a pszichológia tudományát az érdeklődőkkel. Tankönyvként is jól használható (részösszefoglalások, a fejezetek végén pedig egyoldalas vázlatok segítik a készülést), de persze a legjobb puszta kíváncsiságból olvasni - ahogy az egyetem után pár évvel én is tettem. 

Nyilván még egy ilyen terjedelmes könyv (több, mint 800 oldal) sem tud minden részletre kiterjedő képet adni egy egész tudományág történetéről, eredményeiről vagy részterületeiről. Arra azonban tökéletes, hogy a pszichológia iránt érdeklődőknek kiindulási alapot adjon, és betekintést engedjen a különféle szakterületek világába. Természetesen képtelenség egy ültő helyünkben átrágni magunkat a könyv-monstrumon, de időről-időre előszedve, elmélyedve egy-egy fejezetben, szép lassan a végére lehet érni. Mindeközben pedig sokat tanulhatunk embertársainkról, és persze saját magunkról is.

Megrázó dokumentarista regény egy párról, akik küzdelmes, közösen végigharcolt életüket egyszerre akarták befejezni, és unokájukról, aki öngyilkosságuk körülményeit kutatja. A magyar vonatkozású történet újabb adalékokkal gazdagítja hazánk 20. századi történelméről kialakult képünket, hiszen a nagyszülők a Holokauszt minden borzalmát átélték, és többször a nulláról kellett újra felépíteniük életüket. Végül Dániában telepedtek le, ahol remekül beilleszkedtek az ottani közösségbe. Unokájuk emiatt nehezen rakja össze saját identitását: egy Magyarországról származó zsidó, Dániában élő nagyszülőkkel, aki Svédországban született és Németorszában él.

Miközben Adorján nagyszülei örökségét bogozza, kirajzolódik előttünk egy rendkívüli szerelem története, ami annyira szorosan kötötte össze ezt a két embert, hogy nem is engedett a közelükbe senkit. A külvilág számára megvolt a jól kitalált szerepük, amit életük végéig játszottak, de valódi énjüket csak nagyon kevesen ismerték. Közös öngyilkosságukat lehet önzésnek, makacsságnak vagy gyávaságnak tekinteni, de annyi biztos, hogy tudatosan, tervszerűen készültek rá. Az utolsó napok eseményeinek tárgyilagos rekonstrukciója rendkívül felkavaró, hiszen még a leghétköznapibb cselekvések is különlegessé válnak, ha tudjuk, hogy most végzik őket utoljára.

A címmel ellentétben a könyv nem növényápolási alapismereteket nyújt, és a kerttervezéshez sem ad hasznos tanácsokat. Ez egy szexuális kézikönyv a középkori arab világból. Szerzője hol virágnyelven, hol szókimondóan, de minden esetben kimerítő részletességgel foglalta össze korának tudásanyagát az adott témában. Állítása szerint könyve félúton van tudomány és művészet között, bár mai szemmel aligha tekinthető hiteles forrásnak. 

Miért érdemes mégis elolvasni? Egy kultúrát rengeteg irányból meg lehet közelíteni, megismerkedhetünk az irodalmával, képzőművészetével, építészetével vagy éppen a történelmével - ritka azonban, hogy ennél mélyebbre jussunk, és bepillantást nyerhessünk az emberek magánéletébe. Furcsa perverzió ez nálunk, embereknél, imádunk leskelődni, kukkolni, titkokat megtudni: erre alapoznak a szappanoperák és a valóságshow-k is. Ez a több, mint 500 éves könyv feltárja előttünk számos arab hálószoba titkát, megtudhatjuk belőle, hogy mit tartottak szépnek, kívánatosnak akkoriban, mi volt az általános nézet a szexualitásról (hogyan egyeztették össze a vallással), és persze jól megfigyelhető benne a férfiak és nők közötti kettős erkölcsi mérce is.

Az első bűnügyi regény, amit tényleg érdekesnek és izgalmasnak találtam. Általában nem kötnek le a száraz okfejtések, találgatások, unalmas párbeszédek, amik a krimik közös jellemzői, ebben az esetben viszont egy olyan könyvről van szó, ami valóban megtörtént eseményeket mond el. Ez a tény egy teljesen más szintre emeli a cselekményt, hiszen végig ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy ezek nem csak kitalált figurák, hanem egyszer valódi, hús-vér emberek voltak, és a szájukba adott mondatok sem csak egy író agyszüleményei, hanem tényleg elhangzottak. Viszont épp emiatt az elkövetett gyilkosság is sokkal rémesebbnek hat, mert tudjuk, hogy nem puszta kitaláció, nem dobhatjuk félre azzal, hogy "ilyen úgysem történhet meg". 

Pedig megtörtént. A regény azonban nem a szörnyűségeket ecseteli, és nem is él a krimik tipikus eszközeivel: már az elején tudjuk, hogy kik az áldozatok, kik az elkövetők, és azt is, hogy elnyerik méltó büntetésüket. Capote nem ezekre fókuszál, hanem arra az útra, amit a két tettes bejárt, amíg gyilkos lett belőlük. Részletesen megismerjük gyermekkorukat, hányatott életüket, korábbi stiklijeiket, beteg lelküket. Félreértés ne essék, nem az a cél, hogy megsajnáljuk őket, a rengeteg beszámoló, interjú, dokumentum inkább egy korrajzot ad az 50-es évek Amerikájáról, annak is a sötét oldaláról. Capote tényregénye mégsem általánosít, pusztán megmutatja, hogy adott körülmények között, bizonyos élmények hatására két ember hogyan jut el a gyilkosság gondolatáig, majd elkövetéséig.

Az ausztrál szerző műve tipikus példája az "irodalmi lehúzásnak", hiszen nem tesz mást, mint fog egy jól ismert történetet (Defoe Robinson Crusoe-ját), és átírja, új elemekkel tölti fel. Ez önmagában még nem lenne probléma, szeretjük más szemszögből átértelmezni a nagy klasszikusokat, így közelítve őket saját problémáinkhoz. Azonban Coetzee Robinson-verziója semmi más, mint öncélú művészieskedés. Olyan szinten cincálja szét a regény szálait, hogy az már élvezhetetlenné válik, talán csak az irodalomtudósok lelhetnek benne némi örömöt.

Kár érte, mert Susan Barton figurája az első részben érdekesen kavarja fel Crusoe patriarchális mini-társadalmát, olyan elemekkel gazdagítja azt, amit igencsak hiányoltam belőle (érzelmek, férfi és nő viszonya, miegymás). Nem sikerült végigvinni ezt a vonalat, az író elveszett a regényírás körülményeinek boncolgatásában, olyan mélységekig kutatva a szimbólumok gyökerét, ahova nem szívesen követi őt az átlagolvasó. 

Részemről tehát maradok az eredeti Robinson-nál, Coetzee könyvét pedig ünnepélyesen visszarakom a Rukkolára, hátha valaki több kedvet érez egy félresikerült irodalmi újraértelmezéshez.

Arra már nagyon régen rájöttek az okosok, hogy gyerekekkel és cuki állatokkal szinte mindent el lehet adni. Ebben a regényben is ez a fő "termék", szerencsére azonban kapunk mellé mást is, ingyen. Aubry édes kis ifjúsági regénye nagyon ártatlan és tiszta. Egy cigány kisfiú és egy kóbor pásztorkutya barátságát meséli el, miközben fontos dolgokat tanít előítéletről, elfogadásról és szeretetről. A provance-i falu lakosai kitűnően mintázzák a tipikus emberi reakciókat: félelmet az ismeretlentől, pletykálkodást, rosszindulatot, de a józanságot, őszinteséget és nyíltszívűséget is.

Aubry regényének nagy előnye, hogy kortól és helytől függetlenül is élvezhető, hiszen olyan alapigazságokat fogalmaz meg, amik bárhol-bármikor érvényesek, örök témát adva a beszélgetésre. Jó dolog, hogy ezt egy ifjúsági regénybe csepegtetve is megkapjuk, és ilyen korán találkozhatnak az olvasópalánták ilyen jellegű művekkel is.

Romantikus történet egy diktatúra közepén (Pinochet Chiléjében), ahol az állandó bizonytalanság és bizalmatlanság lassan felőrli a mindennapok nyugalmát és az emberi kapcsolatokat. Csak azok képesek átvészelni ezt az időszakot, akik elég talpraesettek és mindemellett önzetlenek is. A katonai önkényuralom árnyékában csak az őszinte szeretet (legyen az szerelem vagy barátság) tud fennmaradni, egyedül ez segíti át az embereket a válsághelyzeteken.

A valós eseményeken alapuló regény igazi dél-amerikai alkotás, túláradó érzelmekkel és néhol giccsbe hajló leírásokkal, jelenetekkel. A számtalan mellékszereplő is gondosan kidolgozott karakter, így egy igazán színes tablót kapunk Chile társadalmáról, ahol egymás mellett létezik babona és tudomány, luxus és nyomor, elvakult patriotizmus és felvilágosult liberalizmus. Allende célja nem az olvasó sokkolása volt: az erőszakos, kegyetlen jeleneteken finoman átsiklik, épphogy csak érzékeltetve a szörnyűségeket. Valószínűbbnek tűnik, hogy emléket akart állítani egy korszaknak és a benne élőknek, miközben megpróbálta a szépet és a jót is megmutatni benne.

Úgy tűnik, hogy a II. világháború és a holokauszt kimeríthetetlen téma az írók számára. Zusak egy ritkábban szerepeltetett csoportról, a hitleri Németország polgárairól ír. Ők azok, akiket sokan vádolnak a nácizmus elfogadásával, sőt megerősítésével, vak és kérlelhetetlen szabálykövetéssel. Nyilván akadtak köztük nem kevesen, akik a Führer minden szavát elhitték, és azonosultak vele, de talán többen voltak azok, akik csak félelemből vagy kényszerből cselekedtek. A náci pártba belépni akkoriban a túlélést jelentette: a tagok kaptak munkát, gyerekeik jobb iskolába járhattak, a törvény sem sújtott le rájuk olyan szigorúan. Ki lenne olyan felelőtlen, hogy családját veszélyeztetve, nemet mondjon erre a lehetőségre? Fonák rendszer volt ez, ami erősen hatott az emberek lelkiismeretére. Létezik azonban egy magasabb értékrend is, ami nem engedi, hogy csak a saját és családja biztonságával törődjön valaki, hanem megköveteli, hogy elvi alapon kérdőjelezze meg az egész rendszert, és vonja ki magát alóla.

E két erkölcsi irány között próbáltak egyensúlyozni nagyon sokan, köztük a főszereplő Liesel apja is. A kislány zaklatott gyerekkora után kerül nevelőszülőkhöz, ahol végre érzelmi biztonságot kap. Legnagyobb szenvedélye az olvasás, a könyveken keresztül teljesedik ki a személyisége, és emelkedik magasan a náci hétköznapokban elgyötört emberek fölé. Emiatt gyakran veszélybe kerül, sokan bántják is, de valahol ez büszkévé teszi őt, hiszen megerősíti abban, hogy neki van igaza. Egy éjszaka aztán elveszít mindent, ami fontos volt számára, és már azt hinné, hogy egyedül maradt a világban, ám ekkor visszakap valakit, akiről már régen lemondott. A történet papíron véget ér, de az olvasó reménykedhet, hogy ez a két nincstelen, magányos ember együtt kezd majd új életet.

Nehéz eldönteni, hogy a regény két főhőse a társadalom peremére szorult szellemi forradalmárok, vagy csak tönkrement életű naplopók? Bárhogy is legyen, abszurd kalandjaik alapjaiban rengetik meg a társadalmi rendbe vetett hitünket. Adott egy elhízott, kopasz filozófiaprofesszor, aki még soha egy sort sem írt, cserébe viszont kellően antiszociális és hedonista. Egy szép napon összeakad egy börtönből szabadult, félkarú-féllábú, ámde rendkívül céltudatos rablóval. Megszületik a nagy ötlet: raboljanak együtt bankokat. A kezdeti sikereken felbuzdulva egész mítoszt teremtenek maguk köré, ők lesznek a "Gógyigaleri", akik tetteikkel a filozófiát és a szabad gondolkodást népszerűsítik. A szerencse, a véletlen és az emberi butaság következtében minden szorult helyzetből megmenekülnek, miközben egyfajta barátság is szövődik köztük. Végül a csúcson hagyják abba, és mindketten visszatérnek előző életükhöz, anélkül, hogy a rendőrség valaha a nyomukra akadna.

Eddie és Hubert kalandjai rávilágítanak arra, milyen is lehet egy kis időre kiszállni a mókuskerékből, a hétköznapok taposómalmából. Rádöbbentenek, hogy az életet nem csak úgy lehet élni, ahogy azt megmondják nekünk, vagy ahogy a többség teszi. Természetesen nem kell azonnal a legközelebbi bankba sietni egy kis pénzmagért, de azért jó tudni, hogy vannak más utak is, ha esetleg a nyárspolgári lét nem felelne meg az ízlésünknek.

A Holokauszt-irodalom talán legkülönlegesebb alkotása Spiegelmané. Szakít a szépirodalom hagyományaival, és családjának történetét képregény formájában rögzíti. A populáris kultúra termékének ilyen rangra emelése egyéni megoldásokat is követel: tömör, csupasz mondatok, erős, sokkoló képek - mindez fekete-fehérben. Spiegelman allegorikus világában a zsidók egerekként, a németek macskákként, a lengyelek pedig disznókként jelennek meg. 

A képregény két idősíkban játszódik, az író édesapjának visszaemlékezései adják a fő vonalat, amit meg-megszakítanak a "jelen" eseményei, egy-egy jellegzetes epizód az alkotás létrejöttének folyamatából. Így egyszerre bontakoznak ki előttünk a lengyel zsidó család egyre rémesebb szenvedései és a két generáció lelki terhei. Az emlékezés fonalát az 1930-as évek közepétől vesszük fel, így tanúi lehetünk az egyre kegyetlenebb rendelkezéseknek, a gettósításnak, végül pedig az elhurcolásnak. A realista, őszinte illusztrációkkal valósággá válik az elképzelhetetlen: a haláltáborok, a krematóriumok, gázkamrák és az áldozatok megszámlálhatatlan tömege. Döbbenetes és lesújtó élmény a lapokat forgatni.

A képekben rögzített események mögött pedig ott van két generáció szörnyű öröksége, a leküzdhetetlen bűntudat. A Holokausztot nem a legjobbak, és nem is a legrosszabbak élték túl - létezésük a puszta véletlennek, a vakszerencsének köszönhető csupán. Éppen ezért érezhetnek egyfajta paradox bűntudatot: miért ők maradtak meg, miért nem a többiek? Leszármazottaik, a második generáció tagjai (ide tartozik a szerző is) pedig állandó megfelelési kényszerrel küzdenek, hiszen hogyan is lehetne egy olyan tettet túlszárnyalni, mint a haláltáborok túlélése? Szüleikhez képest nekik sokkal könnyebb az életük, hogyan is panaszkodhatnának hát egyszerű, hétköznapi problémáik miatt? Súlyos kérdések ezek, amikre nehéz megtalálni a választ, mégsem szabad hagyni, hogy a feledés homályába vesszenek.

Hiába próbálok változatos témákat keresni, mikor olvasnivaló után nézek, megint úgy esett, hogy egyszerre találtam két olyan könyvet, ami a háborúról és annak szörnyűségeiről szól. Talán ebből is látszik, hogy a két világháború mekkora hatással volt a művészetekre (is), és hogyan adott mondanivalót írók generációinak.

Moravia egy egyszerű kereskedőnő és lánya sorsán keresztül mutatja be a háború dúlását Olaszországban. A II. világháborúról szóló alkotások közül ez a regény a visszafogottabb vonalat képviseli - vagyis nem közvetlenül a harctéren vagy a haláltáborokban játszódik. Ennek ellenére a római asszony véget nem érő szóáradatából mellbevágó részletességgel bontakoznak ki a tönkrement életek, kettétört sorsok történetei. A kiszolgáltatottság, reményvesztettség és bizonytalanság krónikája ez, egy olyan világból, amiben minden egyes nap újabb küzdelmeket hoz. Ám téved az, aki szerint a legnagyobb harc két fél között dúl: a háború legnagyobb próbatétele az egyénekben, a lelkekben zajló csata, aminek a tétje nem kisebb, mint az emberi méltóság és a józan ész megőrzése. Akadnak, akik fel sem vették a kesztyűt, illetve fel sem merült bennük a harc lehetősége, és lelkiismeretüket sutba dobva álltak be a gyilkosok közé. Mások a testi-lelki egészséget felőrlő borzalmak között, a túlélésért küzdve mondtak le a civilizált értékrend luxusáról, hogy aztán, hatalmas szerencsével túlélve a háborút, egy életen át rágódjanak tetteiken.

Cesira és Rosetta számos viszontagság után, szinte a legutolsó pillanatban esik áldozatul - a támadás nem az életüket követeli, hanem a kapcsolatukat. Hiába őrizgették belső békéjüket, tiszta lelkiismeretüket, ártatlanságukat, a háború végeztével ettől is megfosztották őket. Anya és lánya sosem lesz már ugyanaz a két nő, akiket a regény elején megismertünk. Lehetséges-e az újrakezdés? Az egzisztenciát talán újra lehet építeni, de az összetört lelket? Moravia ránk bízza a választ, de egy halvány reménysugarat hagy nekünk.

Nem tudok olyan nőhöz vonzódni, akit okosnak tartok. Valahogy úgy érzem, mintha homoszexualizmus volna.

Ez a szimpatikusnak éppen nem nevezhető gondolat ragadt meg leginkább az emlékezetemben, miután befejeztem a könyvet. Talán szellemességnek szánta a szerző, vagy tényleg ez volt az akkor uralkodó felfogás, mindenesetre nem túl hízelgő a női nemre nézve.

Túllépve ezen a hímsoviniszta megnyilvánuláson, egész élvezhető könyvet kapunk. Van itt minden, ami egy rejtelmes krimihez kell: vadregényes angol tájak, szellemek és okkult tudományok. Mintha Szerb felütötte volna a "Hogyan írjunk misztikus detektívregényt?" című könyvet, és pontról-pontra követte volna az utasításokat. Szerencsére nem követte el Dan Brown hibáját a Da Vinci-kóddal, és nem vette túl komolyan magát. Számos forrást felhasználva hűen és érdekfeszítően mutatja be a rózsakeresztesek legendáját, de nem próbálja ezt valódi jelenségként beállítani. A könnyed elegancia még a legrémesebb részletek bemutatásánál sem törik meg, ami még inkább eltávolítja a valóságtól a történteket. A szereplők is csupán bábok, igazi jelenlét nélkül, csak a cselekmény kibontásának eszközei.

Külföldre szakadt honfitársunk, Bátky János szemével figyelhetjük a két háború közötti Anglia társadalmát, mozgalmas társasági életét és persze a gazdag rétegek időtöltését. A tudós nem felejti el magyar gyökereit, de az arisztokraták csak egzotikus érdekességként tekintenek származására. 

Mindent összevetve, Szerb Antal "hobbikönyve" igényes, kifinomult nyelvezetével csemege lehet a szépirodalomra éhezőknek, és remek kedvcsináló egy angol utazáshoz!