Azt már Stephen King óta tudjuk, hogy az emberi elme a borzalmak legfélelmetesebb tárháza. Bár Fowles regénye nem kimondottan horrortörténet, inkább pszichológiai jellegű, a kiszolgáltatottság, a bezártság rémesebbek bármilyen véres jelenetnél.

Mirandát, a gyönyörű, tehetséges és intelligens festőtanoncot foglyul ejti egy antiszociális, beteg férfi egy luxusbörtönben, amit lottónyereményéből épített. Itt aztán lesi a lány minden kívánságát, udvarias vele, látszólag semmiféle hátsó szándék nem vezérli. A lány "birtoklásának" puszta ténye teszi őt boldoggá. Miközben a férfi lepkegyűjteményét nézegeti, Miranda rádöbben, hogy ő is csak egy különleges tárgy elrablója szemében. Az egyszerű, műveletlen és lomha férfi lassan felőrli a lány intellektuális fölényét, a bezártság és a magány pedig az egész lényét. A fényt kioltja a sötétség, és nyomtalanul eltűnik. Ez az érthetetlen halál azonban talán csak az első a sorban, hiszen bármikor újabb pillangó akadhat a tébolyult férfi hálójába.

Megrázó regény egy kisfiúról, aki halott apja emlékét kutatja, és egy családról, amin mély nyomokat hagyott a gyász. A második világháborútól egészen a szeptember 11-ei terrortámadásokig ívelő történetben mindegyik szereplő különleges, már-már különcnek mondható. 

A nagyszülők kapcsolata sem hétköznapi, hiszen a férfi nem beszél, írásban, illetve gesztusokkal kommunikál, a nő pedig sokáig úgy tesz, mintha nem látna. Így aztán egész kódrendszert dolgoznak ki, bonyolult szabályokkal próbálják ésszerűsíteni életüket, ami még a háború alatt, szeretteik elvesztésekor hullott darabokra. A nagymama végül egyedül nevelte fel egyetlen gyermeküket, aki a World Trade Center-ben vesztette életét. Oskar, az unoka rendkívüli fiú: rengeteg dolog érdekli, és olyan összefüggéseket is észrevesz, ami még a legnagyobb koponyák figyelmét is elkerüli - újabb és újabb találmányok pattannak ki a képzeletéből. Édesapjával nagyon jól megértették egymást, éppen ezért Oskar nem tudja elfogadni az elvesztését.

Egy napon aztán talál egy kulcsot egy borítékban, amin csak annyi áll: "Black". Itt veszi kezdetét a kisfiú majd' egy éven át tartó expedíciója, amely során New York összes Black vezetéknevű emberét fel szeretné keresni. Útjai során aztán furcsábbnál furcsább emberekkel hozza össze a sors, akik mind megosztják vele életük történetét. Oskar gyermeki éleslátással (akárcsak Exupéry Kis hercege) mutat rá a "fölnőttek" gyengeségeire, képmutatására vagy esendőségére. Eközben azonban saját magáról és az emberi kapcsolatokról is sokat tanul, így talán egy nap majd képes lesz feldolgozni a gyászt. 

Ezt a súlyos és komoly témát szerencsére nem rontotta el fölösleges pátosszal vagy érzelgősséggel az író. Őszinte, emberközeli hangja talán a gyerek-narrátornak is köszönhető, hiszen Oskar egyszerűen és világosan írja le érzéseit. Kilenc évnyi biztonság és önfeledtség után meg kell tapasztalnia a legnagyobb veszteséget, ami érheti - ezt a fájdalmat talán csak az csillapítja, ha még szorosabb kapcsolatot alakít ki nagymamájával, édesanyjával, és az életében csak most először felbukkanó nagyapjával.

Nagy Lajos karcolat-gyűjteményét elolvasva olyan mérhetetlen világvége-hangulat szállt meg, hogy kénytelen leszek valamiféle tudatmódosító szerhez nyúlni, ami visszarángat a normális kedélyállapotomba. Köszönhető mindez annak a keserű, ironikus hangvételnek, ami az egész kötetet jellemzi. Megjelenik benne a Horthy-korszak kisemberének minden fájdalma, nyomora és kétségbeesése, egy jó adag cinizmussal nyakon öntve. Kétélű fegyver ez a cinizmus: miközben "sírva vigadunk" saját balsorsunkon, hajlamosak vagyunk az egész társadalmat behálózó problémákat elbagatellizálni. Leírva viszont éppen ellenkező hatás érhető el, a humorral álcázott sötét világkép sokszor megrázóbb, mint bármilyen kesergés vagy panaszáradat.

Nagy Lajos szövegének ereje az ellentmondást nem tűrő realizmusában rejlik, ahogy a szegény és gazdag társadalmi rétegek közti különbségeket a legmeghökkentőbb példákon mutatja be. A természetrajzi leírásokba bújtatott kőkemény társadalomkritika dühös, lázadó hangja komoly veszélyeket rejtett magában, hiszen nincs olyan vezetői réteg, amelyik jó néven veszi, ha negatív véleményt fogalmaznak meg működéséről.

Talán nem véletlen, hogy ezek a "keserű pirulák" apránként, hétről-hétre leközölve jelentek meg a sajtóban. Így, ömlesztve olvasva túlságosan is nyomasztóak, az olvasót szinte megfojtja a szomorú valóság.

Egy rendkívül érdekes és egyedi könyv, amit végtelen számú értelmezési lehetőséget rejt magában.Tekinthetünk rá írástechnikai kísérletként, mivel egyáltalán nem követi a hagyományos bevezetés-tárgyalás-befejezés formulát. Öt történetszál első fele követi egymást, néhol a mondat közepén megszakítva, hogy aztán egy középső, egybefüggő rész után folytatódjanak. A regény így egy tükörszimmetrikus szerkezetet kap, hiszen a legelső történet végét tudjuk meg legutoljára. Hasonlíthatjuk az egészet egy hagymához is (Shrek után szabadon), ha a történeteket nem lineárisan követjük, hanem "kívülről" haladunk "befelé", a lényeghez.

A formai lelemény után említést érdemel persze a nyelvi is: mivel a történetszálak különböző korokban játszódnak (az 1800-as évektől egészen a távoli jövőig), az író a szavak, kifejezések, szófordulatok használatával is igyekezett illusztrálni az ugrásokat. Ez olyannyira sikerült neki, hogy sokszor igen nehéz volt követni a cselekményt, hiszen bele kellett rázódni az új stílusba - kíváncsi vagyok, hogy a magyar fordításban ezt hogyan oldották meg.

Mindezek után érkezünk csak el a tartalmi kérdésekhez - úgy gondolom, hogy az első olvasás után nehéz egyértelmű véleményt megfogalmazni, annyira lekötik az ember figyelmét a fentebb említett újdonságok. Annyi bizonyos, hogy minden történetszálat egy-egy főszereplő ural, akik sorsa valamilyen furcsa úton-módon összekapcsolódik. Kitűnő példája a művészetek erejének, hogy egy levél, könyv, vagy zenemű hogyan képes gondolatokat formálni létrejötte után akár több évszázaddal is. A másik tanulság, amit levonhatunk, már korántsem ennyire pozitív: hiába ismerjük elődeink tetteit, hiába értjük, miben hibáztak, vagy mit csináltak jól, egyszerűen képtelenek vagyunk ebből tanulni. A Felhőatlasz pontosan arra világít rá, amit saját fontosságunk illúziójába ringatva hajlamosak vagyunk elfelejteni, a tényt, hogy irinyó-pirinyó porszemek vagyunk csak a világban. Van körülbelül nyolc évtizedünk arra, hogy valami értelmeset kezdjünk az életünkkel, hogy valami maradandót hagyjunk magunk után, de aztán eltűnünk, ki tudja, hova. Hogy emlékünket megőrzik-e az sokszor csupán szerencse vagy a véletlen kérdése, mégis vigasztaló talán a gondolat, hogy bekerülhetünk az emberiség közös "emléktárába".

Különleges kis könyv ez: szerzője egy tudós lelkületű, szicíliai származású herceg, akinek halála után jelent meg egyetlen műve. Lampedusa saját bőrén tapasztalhatta meg az olasz nemességet érzékenyen érintő társadalmi változásokat, ezért regénye akár egy első kézből származó beszámoló is lehetne, ám ő inkább egyik felmenőjének életéről írt krónikát. Dédapja szintén érdeklődött a tudományok iránt, komoly csillagászati kutatásokat végzett, emellett gondosan óvta-ápolta a család hírnevét.Egyszeriben azonban egy polgárháború kellős közepén találja magát, ami teljesen átírja az eddig kőbe vésettnek hitt osztályrendszer szabályait. A herceg és családja korábbi társadalmi pozícióját ugyan elveszíti, az értékek, az erkölcs megtartásával azonban látszólag sikerül állandóságot biztosítaniuk a társadalmi kavarodásban. 

A "nagy történelem" mellett megjelenik az egyének, a halandó emberek sorsa is, hiszen a dinasztiák hiába ívelnek át évszázadokat is akár, ez a hosszú lánc emberi életek láncszemeiből fonódik össze. A kegyetlen szicíliai nap hamar öregít, az egykor hatalmas és erős herceg szinte érdeklődve figyeli teste hanyatlását. Bölcs szemmel figyeli a fiatalok szerelmes bolondozását, tudva, hogy ez is csak egy múlandó része életüknek. Mikor aztán halálos ágyán visszatekint életére, szomorú eredményre jut: számbavéve az örömteli, jelentőségteljes pillanatokat és a fájdalmas, haszontalan, vagy dühítő emlékeket, rájön, hogy 73 évéből talán 2-3-at élt "igazán". Aztán ez a nagy ember is semmivé lesz, gyerekei hiába próbálnak megőrizni mindent a régi dicsőségében, a polgárháború vihara ledönti az utolsó mentsvárakat is.

Follett egy újabb zseniális regényben ismét elrepít minket A katedrális helyszínére, Kingsbridge-be. 200 év telt el a világsikerré vált első rész cselekménye óta, amihez csak néhány laza szállal kapcsolódik - a felszínen. Valójában számos hasonlóságot lehet felfedezni a két regény között, ami természetesen fakadhat az író stílusából is. Egyik főszereplőnk ismét egy erős nő, aki nem hajlandó elfogadni a társadalom által kijelölt sorsát, és ahelyett, hogy férjhez menne vagy gyerekeket szülne, képezi magát, hogy másokon segíthessen - ehhez azonban le kell mondania szerelméről. Másik főhősünk egy elszegényedett nemesi család fia, aki nem túl jóképű, nem is feltűnő jelenség, viszont rendkívül intelligens és tehetséges építész. Az ő útja sem egyszerű, hiszen újra és újra be kell bizonyítania igazát az idősebb és konzervatívabb mestereknek, feljebbvalóinak, akik irigyen szemlélik forradalmi újításait.

Rajtuk kívül persze számos más karakter sorsát követhetjük nyomon, ki jobban, ki kevésbé részletesen kidolgozott személyiséggel, háttértörténettel rendelkezik, ám az biztos, hogy mindig értjük, hogy ki mit és miért tesz, gondol vagy érez, hiszen Follett már-már szájbarágós pontossággal írja le ezeket. Sokszor viszont éppen ezért sikkad el a lényeg: mitől lesz valaki alapvetően gonosz, rosszindulatú és bosszúálló? Ezek vajon veleszületett tulajdonságok, vagy az átélt események, tapasztalatok hatására alakulnak ki az emberben?

Már ennyi is elég lenne egy izgalmas történethez, Follett azonban nem éri be a puszta intrikával, a középkori díszlet megelevenedik, és szörnyű valósággá válik - kitör a pestis. Az ilyen krízishelyzetben mindenki leveti álarcát, és kiderül, milyen is az igazi jelleme. Akad, aki csak saját magával törődve menekül, és olyan is, aki a halálos veszéllyel nem törődve segít másokon - végül elnyeri méltó jutalmát ez is, az is.

Összesen három könyvet olvastam el a szerzőtől, és úgy vélem, hogy ez a szám nem is fog tovább növekedni. Úgy tűnik, hogy "kronológiailag" visszafelé haladtam, és a legutóbb olvasott regény a kiindulópontja az amerikai szerző elborzasztó világképének. Kamaszokat látunk, akiknek a talpa alól teljesen kicsúszni látszik a talaj: mindent szabad, semmi sem tilos, nincsenek korlátok. Ezt azonban korántsem felszabadító élményként élik meg, sokkal inkább frusztrálónak és bizony félelmetesnek. Ezeket a nyomasztó érzéseket igyekeznek irdatlan mennyiségű droggal és alkohollal leplezni, mert pénz az persze van rá - ha pedig elfogy, mindig akadnak más utak... Emlékképekben még azért felsejlik egy régi, letűnt világ, ahol még minden rendben volt, ahol apuka anyukával élt és nem egy másik apukával, ahol a nagyszülőkkel lehetett beszélgetni és játszani, és mindenki tudta, mi történik éppen a másikkal. Ebből a világból a 18 éves fiataloknak csak a nosztalgia érzése marad, ahogy elveszetten bolyonganak régi iskolájukban az egyetemről hazatérve, kétségbeesetten próbálva felidézni egy letűnt korszakot, legbelül sejtve, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan.

Ezekből a tinikből lesznek aztán a Glamoráma és az Amerikai pszicho teljesen félrecsúszott, minden morális ítélőképességet nélkülöző, boldogtalan felnőttjei, amin a kezdeteket ismerve már nem is csodálkozhatunk. Túl könnyű lenne rávágni, hogy jó dolgukban nem is tudnak már mit kezdeni magukkal - nekem sokkal inkább tűnnek szánalomra méltónak, hiszen egy olyan világ "termékei" ők, ahol a döntés jogát kivették a kezükből, és ők csak tehetetlenül sodródnak a beléjük táplált célok felé.

Nem volt egyszerű megszerezni Angela Carter novelláskötetét, valószínűleg azért, mert itthon sajnos méltatlanul kevesen ismerik és szeretik műveit. Pedig akármilyen szokványos ötleten is alapul, a könyv zseniális: az írónő nem tett egyebet, mint klasszikus meséket írt át "felnőtt verzióba". Ne hagyjuk azonban, hogy ez a kifejezés egyből negatív konnotációkat ébresszen bennünk, hiszen Kékszakáll, a Szépség és a Szörnyeteg, Piroska és a farkas, vagy a Csizmás Kandúr történetei nem csupán "18-as karikát" kaptak, hanem egy merőben új, magasabb minőségi szintre kerültek.

Az írónő által újraírt mesék mindegyike egy sötét, rejtelmes világba vezet minket, melyben a babonák, hiedelmek az élet szerves részét képezik. Titokzatos lények népesítik be ezt a helyet, amit sejtelmes homály leplez: megszűnik a logika, a tudomány csődöt mond, azaz megáll az ész. Erotika és halál buján, elválaszthatatlanul fonódik egybe. A novellák minden sora gyönyörűen kidolgozott, csodás kis ékszer, a virtuóz szójátékok, képek mind-mind erősítik könyv nyomasztó, fülledt, sötét hangulatát. Érdemes lassan haladni vele, és időt hagyni a sorok közé rejtett varázslat ízlelgetésére.

Nagy reményekkel vágtam bele az Ördögűző folytatásába, ám mint oly sokszor, sajnos ismét csalódnom kellett. A legendás első részhez képest a második csupán halvány utánzat, egy sima krimi. Semmi borzongató félelem, minimális természetfeletti. Tipikus példája annak, hogyan lehet még egy bőrt lehúzni egy már bejáratott és nagy sikerű alkotásról. Hiába bukkan fel újra "Carras atya" és Kinderman nyomozó, az egész történet nem több egy kis hipnózissal és pszichiátriai betegségekkel megbolondított detektívregénynél. 

Az egész könyv egyetlen pozitívuma Kinderman karaktere, aki időről-időre érdekes bölcselkedésekbe kezd, a nyomozás menetétől látszólag teljesen függetlenül. Olvashatunk továbbá egy hosszadalmas leírást arról is, hogy egy kutató hogyan rögzítette magnószalagra a különféle szellemek megnyilvánulásait, üzeneteit. Mindezekből az író igyekszik összetákolni egy vallási elméletet Isten és Lucifer mibenlétéről, de nagyon gyenge lábakon áll az egész, így nem is tűnik hihetőnek. Így hát számomra Blatty megmarad az Ördögűző zseniális szerzőjének, ezt a próbálkozást pedig inkább elfelejtem neki.

A számos regényben és filmben megjelenített korszakban hihetetlen ellentétek fértek meg egymás mellett. Ekkor épült a Versailles-i palota, és törtek ki éhséglázadások, ekkor történtek a boszorkányüldözések és kezdett feljődni a modern tudomány, illetve ez a legkifinomultabb illemszabályok és egyben a legbrutálisabb igazságszolgáltatás kora. Egy olyan országról van szó, ami Európa akkori legnagyobb hatalma volt, óriási területtel és népességgel, azonban sokszor még a szomszédos falvak lakói sem értették egymás nyelvét. Egyedül a király személye kötötte össze ezeket az embereket, akik olykor még feltérképezetlen területeken laktak. Mindeközben a társadalom néhány százalékát kitevő nemesség elképesztő fényűzésben élt, ma már furcsának ható szokásokkal és szigorú szabályokkal.

Elképzelni is nehéz, hogyan zajlottak a mindennapok a modern kor vívmányai nélkül: hogyan terjedtek a hírek, hogy történt az adminisztráció különféle ügyekben, és egyáltalán, hogyan tudtak egy állandó életszínvonalat fenntartani a természet szeszélyei ellenére. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés nem ment zökkenőmentesen, de folyamatos volt: így maradhatott Franciaország az európai nagyhatalmak között több évszázadon át.

Egy újabb kínosan aktuális regény: hogyan érjünk el sikereket a külsőnk és a kapcsolataink segítségével, ha igazán semmihez sem értünk? Túl egyszerű lenne a mai világ celebjeivel párhuzamba állítani Maupassant főhősét, Duroy-t, pedig csak annyi a különbség köztük, hogy más közönségnek próbálják eladni magukat.

Duroy céltudatos, nincstelen katonaként csöppen a párizsi elit forgatagába, ahol egykettőre megtanulja, hogy a sikerhez az asszonyok kegyén át vezet az út. Így hát először félszegen, sután, később viszont egyre profibban igyekszik elcsábítani minden hölgyet, akitől társadalmi előrelépést remél. Becsvágya újabb és újabb hódításokra ösztönzi, és a kisebb-nagyobb nehézségek, bonyodalmak ellenére végül mindig eléri célját. Mégsem beszélhetünk egy rideg és számító személyiségről, hiszen a szakértelmen, rangon és vagyonon kívül szerelmet is remél - a gond csak az, hogy mindezeket külön-külön hölgyektől kapja meg. Így válik hát egy közepesen tehetséges, csinos ifjú újságíróból befolyásos, a közvéleményt alakító személy, tekintélyes vagyonnal és nemesi címmel. Maupassant kitűnő érzékkel jellemzi korának sajátosságait, a francia előkelők társasági életét, és kínál egyúttal élvezetes és izgalmas olvasnivalót.

Szürreális, mágikus realista regény a tőlünk távoli Dél-Amerika tőlünk korántsem távoli politikai felfordulásáról. Az abszurd, bizarr fordulatokat olvasván sokszor nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek, annyira valódi volt az egész. Az egész könyv egy hatalmas, történelmi-politikai-társadalmi káosz eseményeit próbálja leírni, ahol bármi megtörténhet - és annak az ellenkezője is. Cinikus, gúnyos stílusban világít rá a hadsereg és az államigazgatás működésének fonákságaira, az emberek mérhetetlen kapzsiságára és kegyetlenségére. Végignézhetjük, hogyan épül fel egy politkai ellenfelek likvidálásra szolgáló halálgyár, hogy aztán hatalmának csúcspontján a saját katonáinak gyanakvása döntse romba. Megismerünk számos kiskirályt, akik egyszerre dilettánsak és becsvágyóak - a lehető legveszélyesebb kombináció.

Mindeközben pedig láthatjuk, hogyan hatnak ezek a felső hatalmi játszmák egy falu életére, ami nem akármilyen hely: együtt élnek itt indiánok, meszticek, mulattok, fehérek, szegények és gazdagok. A szereplők rendkívüli sokfélesége számtalan konfliktus forrása, ám a külső fenyegetés hatására megszűnnek az ellentétek a közösség tagjai között, és mindenki a maga tehetsége szerint segíti a kis csapat boldogulását. Itt lép közbe a természetfeletti is, ami számos megmagyarázhatatlan, ám annál szórakoztatóbb epizódot eredményez: akadnak itt óriásira megnövő macskák, szellemekkel társalgó indiánok, és gleccserből kiolvadt spanyol konkvisztádorok is. 

Ráadásként a háttérben végig ott sejlik Dél-Amerika tájainak egzotikuma, a végtelen, veszélyes dzsungel, a vad folyók és az elfeledett, ősi indián civilizációk nyomai - ám még ez a csodás díszlet sem képes elfeledtetni a társadalmi események borzalmait, illetve a tényt, hogy Dél-Amerika káosza nincs is olyan messze.

Néhány évvel ezelőtt már olvastam ezt a regényt, most azonban újra elő kellett vennem, ugyanis sajnos szinte semmire nem emlékeztem belőle. Most már azt is értem, miért, hiszen ez a könyv nem igazi regény, hanem inkább spirituális bölcselkedések gyűjteménye, amiben a történet csak eszköz arra, hogy minél több okosságot elsüthessen a szerző. Ettől válik az egész erőltetetté, öncélúvá és hiteltelenné. Persze gyönyörű, egzotikus tájakat járhatunk be, és csodálatos önismereti utazáson vehetünk részt, meg a többi elcsépelt maszlag, de szerintem sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy a modern olvasó miért vevő ennyire a mágiára. A "mainstream" vallások egyre inkább kiszorulnak mindennapi életünkből, ürességet hagyva maguk után sokak lelkében. Úgy tűnik, az embereknek mégis szükségük van valamiféle csodára, megmagyarázhatatlanra, ami elviselhetőbbé teszi ezt a földi létet - és ezt a hiányt töltik be a gombamód szaporodó "prédikátorok", mint amilyen Coelho is. Olvasói már-már vallásos imádattal tekintenek rá, és csillogó szemmel olvassák-osztják meg felszínes, habkönnyű bölcsességeit, amiket már a leggagyibb popslágerek szövegeibe is ciki beleírni ("Hallgass a szívedre", "kövesd a sorsod" - és ezek variációi). Egy szó mint száz, Coelho remek érzékkel ismerte fel mai világunk "spirituális hiánytermékét", és rezzenéstelen arccal tölti fel lelkünk polcait hitvány hamisítványokkal.

"Jajnemár!" - ez a felkiáltás szakadt ki belőlem körülbelül az ötödik oldal elolvasása után. Azt hiszem megtaláltam a Mrs. Dalloway párját: a Zénó tudata legalább annyira unalmas, érdektelen és követhetetlen. Egy szerencsétlen figura naplóját olvashatjuk, aki pszichoanalízisen vesz részt, hogy nem létező problémáit orvosolják. Így kénytelenek vagyunk megismerni életét egészen gyerekkorától kezdve. Főhősünk egyetlen mozzanatot sem hagy ki, ami személyiségének kialakulásában szerepet játszhatott, később pedig ugyanilyen alapossággal elemzi házasságának, illetve karrierjének alakulását. Sajnos azonban mindezt annyira csapongó, szenvtelen stílusban teszi, ami finoman szólva is csökkenti a könyv élvezeti értékét. Az érzelmek, gondolatok ilyen felboncolása, kizsigerelése teljesen tönkreteszi a történetet, ami egyébként sem túl érdekfeszítő: egy átlagos ember hétköznapjait, szerencsétlenkedéseit rögzíti, aki valamiért rendkívül fontosnak érzi magát és gondolatait - ám semmi maradandót vagy értékeset nem kapunk tőle. Úgyhogy most megveregetem a vállam, amiért végigkínlódtam ezt a "remeket", és keresek végre egy jó könyvet - felüdülés lesz!

Vajon miért foglalkoztatnak minket annyira a letűnt korok eseményei, emberi sorsai? Mi késztet egyes embereket arra, hogy több ezer éve elpusztult civilizációk mindennapjait, az utánuk fennmaradó nyomait kutassák? A válaszról fogalmam sincs, de nagy szerencse, hogy akadnak ilyen tudósok, hiszen nélkülük nem születhetett volna meg ez a remek könyv - egy hiánypótló alkotás. A történelemórákon sokszor az emberi tényező hiányzott: tanultunk nagyszabású hadjáratokról, döntő fontosságú ütközetekről, uralkodók és politikusok intézkedéseiről, de az, hogy a kisemberekre, az ő mindennapjaikra ezek milyen hatással voltak, sokszor nem derült fény. Persze a regényekből össze lehet csipegetni egy-egy hangulatotfoszlányt, hétköznapi mozzanatot, de egységes, rendszerezett képet ezekből nehéz összerakni. 

Ez az ismeretterjesztő könyv épp ezt teszi: tematikusan feldolgozza a hétköznapi élet különféle szegmenseit, és érdekes, választékos stílusban, gazdagon illusztálva bemutatja nekünk, hogyan is éltek az ókori görögök. Hol éltek, mit ettek, hogyan szórakoztak, hogyan zajlottak a születés, házasság és a temetés eseményei - megannyi izgalmas kérdés, amik közelebb visznek minket ahhoz, hogy megértsük, hogyan gondolkodtak, éreztek az ókori görögök, milyen volt a világnézetük, mit tartottak fontosnak. Mindezek pedig segítenek értelmezni klasszikus művészetüket, filozófiájukat, társadalmi berendezkedésüket és politikájukat - így lesz a "kis" történelemből "nagy" történelem.

Egyik legkedvesebb írónőm korai műve került a kezembe - összetett, sok témát feldolgozó, de mégis szórakoztatóan szellemes. Atwood-tól megszokott módon ismét a nőiség, a nők helyzete a fő irányvonal, de emellett számos más társadalmi kérdést is felvet a könyv.

Mit tehet egy húszas évei közepén járó, átlagos nő, amikor rádöbben, hogy eddigi életét nem tudja már folytatni tovább? Mindene megvan, amit csak a társadalom elvár tőle: munka, csinos vőlegény, támogató család, hamarosan elkövetkező világraszóló lakodalom - szép "teljesítmény", gondolhatnánk. Marion azonban megelégeli a folytonos szerepjátszást, a megfelelési kényszert, a vőlegénye tökéletességét, barátnői problémáit, és ekkor megismerkedik Duncan-nel, aki az ellentéte mindannak, amitől szabadulni akar. Nem követ semmiféle konvenciót, a hagyományos férfi-női szerepeket is sutba dobja, Marion mégis mágnesként vonzódik hozzá. Sokszor persze ő maga sem érti, mi is történik vele, különösen azután, hogy teste furcsa jelzéseket ad neki, ugyanis egyre többféle ételt nem tud megenni. Először csak a húsokat, aztán a tejtermékeket, végül bizonyos zöldségeket sem - szervezete kiveti magából őket, akárcsak a társadalom teszi azokkal, akik nem viselkednek "normálisan". Főhősünk úgy érzi, kezdi elveszíteni az irányítást saját teste fölött, ami mint egy gyümölcs, lassan beérik. Marion elkerülhetetlenül sodródik a háztartásbeli-feleség szerep felé, hiszen a 60-as években nem volt még divat dolgozó anyának lenni. Mégsem a karrier és család közti választásról van itt szó, annál sokkal általánosabb a kérdés: jogában áll-e egy nőnek a saját életéről a többiek figyelmen kívül hagyásával döntenie? Mennyi kompromisszumot vagyunk képesek elviselni vágyaink és lehetőségeink között?

Régen mennyivel egyszerűbb volt az élet: a jó mindig, minden körülmények közt jó maradt, a rossz pedig végül mindig elnyerte méltó büntetését. A nők gyönyörűek és engedelmesek, a férfiak pedig jóképűek és hősiesek voltak. A történetek mindig boldog véget értek, minimális váratlan fordulattal. Legalábbis Scott romantikus lovagregénye egy ilyen világot tár elénk. Ivanhoe, a címszereplő (akiről egyébként a legkevesebb szó esik a regényben) igazi "klisé-lovag": semmi egyénit nem tudunk meg róla, csupán annyit, hogy ügyesen harcol, jól lovagol, és persze betartja az egész "Tesó-kódexet". :)

Őszintén szólva nem is értem, miért róla kapta a nevét a könyv, hiszen sokkal érdekesebb például Locksley (a.k.a Robin Hood) figurája, akit leginkább a Kevin Costner-Walt Disney egyenesen tudunk elképzelni, a dobhártyánkba égett "Robin! Robin"-kiáltásokkal. A törvényen kívül álló, majd a király kedvencévé avanzsáló furfangos karakter társaival, a "vidám fiúkkal" (majd elfelejtettem, a Shrek-ben is feltűntek) sokkal szimpatikusabb, mint a marcona, vonalas főhős. 

Mivel a boldog végkifejlet felől semmi kétségünk sem lehet, van időnk elmerengeni azon a szemléleten, amit az 1800-as évek távlatából vetít Scott a középkori cselekményre. Mivel már azóta is eltelt majd' 200 év, érdekes hármas-szemszögből vizsgálhatjuk a szereplőket és az eseményeket. Vallás, társadalom és egyén kapcsolata sosem volt még bonyolultabb, mint manapság, ez a duplán átszűrt történet talán szolgál néhány tanulsággal a 21. század emberének is.

"Megölték magukat, a haldokló erdeink miatt, a propellerek miatt, amelyek megcsonkítják a tengerből inni felmerülő lamantinokat; megölték magukat, mert látták a feltornyozott gumiabroncsok piramishegyeit; megölték magukat, mert nem találták a szerelmet, amelyet egyikünk sem tudott volna megadni nekik. Mindent egybevéve, a Lisbon lányokat gyötrő kínok egyetlen, egyszerűen levezethető okra mutattak: nem tudták elfogadni a világot úgy, ahogy kapták, telis-tele hibával."

Nagyon nehéz bármit is írni egy regényről, ami olyan kényes témát feszeget, mint az öngyilkosság - kiváltképp, ha öt fiatal lánytestvér öngyilkosságáról van szó. Egy álmos, amerikai kisvárosban járunk, talán a 60-as években, a szexuális forradalom idején. Mintacsaládok élik mintaéletüket csodaszép házaikban, mindenki boldog, elégedett és sikeres, mindenki képes átvészelni az értékválságot, a társadalom átrendeződését. Kivéve Lisbonékat. Ők nem találják helyüket ebben a felfordulásban, és makacsul ragaszkodnak valami elvont, ósdi, merev erkölcsi szabályhoz, ami sehogyan sem illik ebbe a világba. Kamasz lányaik nem mehetnek sehova, nem hívhatnak át senkit és nem hallgathatnak modern zenét. Szinte érezni lehet a feszültséget, ami az öt tini bebörtönzésével csak gyűlik és gyűlik. Mivel nincsenek normális kortárs kapcsolataik, a lányoknak fogalmuk sincs, hogyan kell viselkedniük bizonyos helyzetekben, és ez egyre furcsább és aggasztóbb tettekben nyilvánul meg (azóta tudjuk, hogy ezek "segélykiáltások", az öngyilkosságot fontolgatók vészjelzései a külvilág felé). Aztán mikor rászánják magukat (gondos előkészületek után) életük eldobására, már késő. A szülők, az utca kis közössége, a sajtó és a pszichológusok sem tudnak mit kezdeni az esettel, magyarázataikkal a felszínt kapirgálják, vagy közhelyeket puffogtatnak. 

Ezt a furcsa történetet még különösebbé teszi a narrálás módja, ugyanis nincs konkrét mesélőnk, végig többes szám első személyben olvashatók az események. Éles ellentét érezhető mi (mesélők, többnyire a lányok iskolatársai, ugyancsak kamasz fiúk) és ők (Lisbon-lányok) között, ami egyrészt kiemeli a tényt, hogy a lányok mennyire kívülállók voltak saját közösségükben, másrészt egyfajta rajongásszerű, pátoszos hangot ad jellemzésükhöz és a történtek leírásához. A Lisbon-lányok szinte már nem is emberi lények a fiúk szemében, akik mániákusan gyűjtenek minden információ-morzsát, ami rajongásuk tárgyaihoz köthető. Maga a regény is ezeken a töredékeken, elkapott beszélgetéseken, beszámolókon, innen-onnan hallott értesüléseken alapul, így számos esemény homályban marad. Csak egy dolog világos: öt kamaszlány véget vetett az életének, de hogy mi okból, arról csak sejtéseink vannak. Felfoghatjuk a regényt éles társadalomkritikának, hiszen a lányok hiába kértek segítséget, nem kaptak: az átlagemberek nem tudnak mit kezdeni azokkal, akik egy kicsit is mások, mint a többség. Társadalmunknak (nem csak az amerikai jóléti világra gondolok) nincs válasza azok számára, akik nem tudják elfogadni a világot olyannak, amilyen, és önszántukból itt hagyják azt. Gyengének, önzőnek bélyegezzük őket, pedig elképzelhető, hogy ennél mélyebb, spirituálisabb magyarázatuk is van tettükre: egyszerűen rossz helyen, rossz korban születtek, ahogy talán az öt Lisbon-lány is.

Ismét előállt a "minek nevezzelek?"-effektus, vagyis fogalmam sincs, hova is sorolhatnám be ezt a könyvet. Ezért maradok a benyomásoknál, hangulatoknál, amiket keltett bennem. Az a helyzet, hogy bár távol áll tőlem minden általánosítás és sztereotipizálás, mégis rá kellett jönnöm, hogy sem a japán szerzők művei, sem pedig az országhoz kapcsolódó témák nem fognak meg. A mostani elemzésemben sem tudok mást írni, mint Kazuo Ishiguro regényéről: számomra túl steril, érzelmektől mentes a szereplők és az események ábrázolása. Hiába a mágikus realizmus (amit imádok), a vékony határmezsgye valóság és képzelet között, a megmagyarázhatatlan jelenségek; a karakterek nem kerültek közel hozzám, hiányzik a kapocs. 

A regény főhőse egy átlagos, szürke kisember, akivel egyre furcsább dolgok történnek, rengeteg új embert ismer meg, akik mind különösebbnél különösebb történetekkel nyújtják a könyvet, mint a rétestésztát. Szép lassan teljesen átalakul jól berendezett, kényelmes kis élete, ahogy egyre mélyebbre mászik ebben a furcsa, szürreális világban, ahol felveszi a kesztyűt félelmetes, nagy befolyású sógora ellen. Nyugati gondolkodással és értékrenddel megpróbálhatjuk ezt egyfajta jó-rossz párbajra lefordítani, de ez persze csak az én, szűklátókörű értelmezésem, ennél sokkal árnyaltabb a kép. Mindenesetre érdekes volt a világ japán-kínai-orosz fertályáról is olvasni, a szibériai munkatáborokat keletről szemügyre venni - onnan sem bizalomgerjesztőbbek. Murakami meg kap még egy esélyt.

Újra és újra rá kell döbbennem, hogy King egy zseni. Néha kissé elrugaszkodottak ugyan a könyvei a valóság és a természetfeletti kapcsolatát illetően, amikor viszont eltalálja az arányokat, az fenomenális. Ahogy ez a könyv is. Egy olyan különleges közösség mindennapjait ismerhetjük meg, aminek tagjai napi kapcsolatban állnak a halállal. Halálraítéltek és őreik között különleges kapcsolat alakul ki: nem csupán őrzésről van itt már szó, sokkal inkább felkészítésről, az utolsó órák megkönnyítéséről. Erre a lelkileg megterhelő munkára csak nagyon kevés ember alkalmas, és még ők is kiégnek egy idő után. Talán csak az a tudat könnyíti meg mindennapjaikat, hogy a társadalomra veszélyes, kegyetlen bűnözőket tesznek el láb alól, és valóban igazságot szolgáltatnak. És akkor megérkezik a börtönbe John Coffey - egy hatalmas, birkatermészetű, különös férfi - és az eddig ismert, követett, biztonságot nyújtó szabályok mind felborulnak. Az új rabbal a természetfeletti, a megmagyarázhatatlan is beteszi a lábát a részlegre, különös események láncolatát indítva el. 

A halálsor mikro-közössége tökéletesen leképezi társadalmunk működését: akinek egy csepp hatalma is van, csak az emberségén múlik, hogy ne éljen vele vissza. A jó tetteket, a jó embereket sokszor csak későn ismerik fel, ám az is lehet, hogy soha. 

McEwan már-már emblematikusnak mondató témaválasztásához szinte csak a szereplőket cserélgeti. Természetesen nem önismétlésről, vagy skatulyázásról van szó, mindenesetre az angol író regényei elég jellegzetesek. Visszatérő motívum az őrület, a kiszámíthatatlanság és ezek hatása a hétköznapi életüket élő főhősökre. McEwan úgy tűnik, szeret eljátszani a gondolattal, hogy véletlen események hogyan boríthatják fel bombabiztosnak hitt mindennapjainkat, kapcsolatainkat. 

Jelen esetben egy baleset szemtanújaként kerül kapcsolatba két vadidegen, és ez a találkozás kihat majd egész hátralévő életükre. Nagy szavak ezek, ám McEwan aprólékos, minden részletre kiterjedő, elemző-leíró stílusában mindez teljesen hihetőnek (és egyben hátborzongatónak) tűnik. A megszokott életünket irányító mechanizmusok csődöt mondanak, ha valami nem hétköznapival találják szembe magukat. Ugyanez érvényes a kapcsolatokra is: csak az igazán erős, kitartó érzelmek (innen a regény eredeti címe) képesek átvészelni a mindent felforgató válsághelyzeteket. 

Talán Joe és Clarissa kapcsolata is ilyen, bár köztük is felüti a fejét a bizalmatlanság és a gyanakvás. Mikor valami irracionálissal kell szembesülnünk, hajlamosak vagyunk elfordítani a fejünket, és inkább gyártunk valami más, elfogadható magyarázatot - így eshet meg, hogy Clarissa inkább képzelgéssel gyanúsítja szerelmét, semmint belássa: veszélyben vannak. Joe tehát egyedül marad, és kénytelen egyszerre bizonygatnia igazát és felvenni a küzdelmet őrült zaklatójával. 

Az első könyv, amit Vonnegut-tól olvastam, és bizony még szoknom kell a stílusát. Egy kitalált világban játszódó szatirikus társadalomkritikáról van szó, aminek alapesetben tetszenie kellene, azonban ez most nem fogott meg. Lehet, hogy nem volt megfelelő a hangulatom, vagy az időzítés, de tény, hogy alig vártam, hogy a regény végére érjek. Leginkább az zavart, hogy az író rendkívül mostohán bánik a karaktereivel, mondhatni, hogy pusztán a mondanivaló illusztrálására használja őket. Megismerhetjük (gyerekei és kollégái visszaemlékezéseiből) az atombomba egyik fiktív megalkotóját, találkozunk egy kitalált vallás vezetőjével, illetve egy nemlétező ország miniszterelnökével - ám egyikőjükről sem tudunk meg semmi érdemlegeset, karaktereik "laposak", nincs mögöttük tartalom. A főhős egy átlagember, akiről még az előbb említetteknél is kevesebbet tudunk, hátteréről, cselekedeteinek miértjeiről nem derül ki szinte semmi. Így aztán nehéz érzelmileg bevonódni a cselekménybe: közömbösen olvastam végig a szereplők hányattatásait, az őket érő nem mindennapi eseményeket - ami sosem jó érzés, de hát nem válhat minden könyv a kedvencemmé...

Az eddig megírt kötetek közül az utolsó elolvasásával egy időre búcsút kell vegyek Westeros-tól, hiszen ki tudja, mikor lesz képes Martin mester befejezni és kielégítően lezárni az összes karakter sorsát. Nem lesz könnyű dolga, hiszen minden résszel magasabbra teszi a lécet. A jelenlegi kötet egy darabig párhuzamosan fut az előző eseményeivel, éppen csak a szereplők másik felét követhetjük nyomon (köztük kedvenceimet, Jon-t, Daenerys-t és Tyrion-t). A kötet második felére aztán "utolérik" egymást a szálak, és néhányan újra felbukkannak az eddig mellőzött karakterek közül. Van, akik körül nagy a csend (Bran, Sansa, Sam), kíváncsi vagyok, vajon az ő szerepük mi lesz a későbbiekben. 

Az eddigi részek elemzése során Martin írói stílusának több sajátosságára is kitértem már, a nyers szókimondására, a kötetek macsóságára, illetve a szereplők és cselekményszálak rendkívüli összetettségére. Meg kell említenem azonban azt is, hogy a történet nem csak az agyunkat dolgoztatja meg bonyolultságával, vagy a szívünket kegyetlenségével, hanem az érzékszerveinket is részletességével. Akár egy csatajelenetet olvasunk éppen, vagy egy városban sétál valamelyik szereplő, pontosan tudjuk mit lát, milyen szagok veszik körül, melege van-e, esetleg fázik, hogy egyéb testi folyamatokra most ne térjek ki. Ez az érzékletesség segít beleélni magunkat a történetbe, másrészt kicsit valóságosabbá teszi a képzeletbeli helyeket és lényeket. Sajnos a filmes változatnál ez a minőség elveszik, de talán kárpótol bennünket a színészek játéka. 

Martin mester, kíváncsian várjuk a folytatást, kicsit csipkedhetnéd magad - és kérlek ne hagyd cserben a kedvenc szereplőimet!

Újabb kalandjára kísérjük el Lestat-ot, az örökké kíváncsi, sosem nyugvó, saját létezésének határait folyton feszegető vámpírt. Ezúttal egy titokzatos, furcsa emberrel találkozik, aki képes elhagyni a testét, hogy lelke egy másik emberbe költözzön. Test-cserét ajánl Lestat-nak, így a vámpír egy napra ismét megtapasztalhatná, milyen is halandó testben létezni. Ezzel Lestat legnagyobb vágya válna valóra, így szinte habozás nélkül beleegyezik a különleges üzletbe. A testtolvaj azonban átveri, így a vámpír kénytelen emberi testben maradni. Keserűen megbánja meggondolatlanságát, 200 év halhatatlanság után borzalommal éli meg emberi testének természetes folyamatait, gyengeségeit. Végül halandó barátjának, David Talbot-nak segítségével saját testének keresésére indul. Számos váratlan test-csere és egyéb átalakulás után végül Lestat, David, és az elmaradhatatlan Louis hármasban vágnak neki a nagyvilágnak. 

Ez a Vámpír-krónikák negyedik részének puszta cselekmény-ismertetője. Anne Rice természetesen a fordulatos eseményeket jócskán kibővíti filozófiával, teológiával, a vámpír-mitológia újabb és újabb elemeivel. Ezáltal nem csupán egy izgalmas regényt olvashatunk, hanem egy különleges világképet is. Lestat személyében pedig egy olyan főhőst alkotott meg, aki amellett, hogy rendkívül eredeti, ráadásul még szerethető is. Hiába ő az egyik legerősebb vámpír, esendősége, lobbanékony természete és hiúsága mégis emberivé teszik. 

Adott egy házaspár és a szerető. Mindkettejük szeretője. Winterson ismét arcon csapta a hagyományos párkapcsolatokat és a szokványos romantikus regényeket. Hiszen azt még csak-csak beveszi az olvasó gyomra, hogy a férj vagy a feleség félrelép, de hogy ugyanazzal a személlyel tegyék ezt, egy kissé merész. Érzelmek és kapcsolatok olyan bonyolult kuszaságát eredményezi ez a "teljes szerelmi háromszög", amit szinte képtelenség kibogozni. Felmerül a kérdés, ki a hibás, ki tehet az egészről - és egyáltalán, ki kivel szeretne maradni?

Önmagához hűen Winterson nem csak pusztán elmeséli ezt az amúgy sem mindennapi történetet, hanem csavar egyet (kettőt) rajta: az érzelmeket, vonzódást megpróbálja a fizika szemszögéből leírni. Ez nem újdonság nála, az írónő szívesen kísérletezik látszólag furcsa, tudományos megközelítésekkel, amiből mindig kiderül számunkra, hogy a szerelem egyszerre emberi és emberfeletti adománya (a biológiának? a kémiának? a sorsnak? Istennek?)

Végezetül pedig, ha még mindig azt gondolnánk, hogy egy átlagos romantikus regényt olvasunk, kapunk egy adag mágikus realizmust és horrort is az arcunkba, hiszen így teljes egy valódi Winterson-regény, és én éppen ezt szeretem benne.