Hosszú idők kemény munkája végre beérett: most először olvastam úgy eredetiben olasz irodalmat, hogy értettem és még élveztem is. A líraibb tájleírásokon kívül szinte teljesen megértettem a cselekményt és a párbeszédeket is, nem csak annyit, hogy valaki csinált valamit valahogyan. Mindezt úgy, hogy körülbelül két-háromhavonta kerül csak olasz regény a kezembe. Na de elég is az örömködésből, lássuk mire is jutottam feltámadó olasztudásommal.

A regény maga egy önéletrajzi ihletésű történet, azt az időszakot idézi fel, amikor Levit politikai okokból vidékre "száműzték". Az 1930-as évek közepén járunk, Olaszországban tombol a fasizmus, még élénken él az emberekben az I. világháború emléke, és mindenki érzi, hogy küszöbön a második is. A jómódú, virágzó kulturális életű Észak-Olaszországból érkezett Levi döbbenten szembesül a déli vidék elmaradottságával. A mai Basilicata megye (kb az olasz csizma sarka mellett) nagyon távol esik Rómától, Firenzétől, de még Nápolytól is. A főút és a vasútvonal is csak a messzi Eboli városáig jut el, utána délre kanyarodik, kikerülve ezt a vidéket (innen a cím is egy másik fordításban: Krisztus megállott Ebolinál).

A regény fő helyszíne Gagliano, egy párszáz fős falucska, az itteni élet bemutatásával betekintést nyerhetünk az olasz "felszín" alá. Levi nem kevés együttérzéssel tárja elénk a parasztok nehéz, küzdelmes és reményvesztett életét. Ez a végtelenül kizsigerelt, elszegényedett és mindenféle jövőképtől megfosztott társadalmi réteg alkotta a népesség zömét, beleszólásuk azonban nem volt az ország irányításába. Valami középkorból megmaradt, hibrid feudális rendszerben éltek a maréknyi elit szolgálatában, és esélyük sem volt a felemelkedésre. Levi ottartózkodása alatt nyitottan, érdeklődőn fordult feléjük, és  megdöbbentő körülményekről számolt be. Nekem például a falusi ház bemutatása volt az egyik legemlékezetesebb, ahogy hármas tagolásban aludt együtt az egész család: az ágy alatt az állatok, az ágyban a felnőttek, az ágy fölött lógó kosárban (!) a csecsemők. Ennél is sokkolóbb volt annak leírása, ahogy a nőstény kismalacokat ivartalanította a "mester" mindössze egy kés segítségével.

Levi próbálta hasznosan eltölteni kényszerszabadságát, és nem csupán festő-tudását tökéletesítgette, hanem egykori orvosi gyakorlatát is kénytelen volt újra elővenni. Helyettes orvosként bejárhatta Gaglianot és környékét, több emberrel is megismerkedett, de a betonbiztosnak vélt falusi rendbe is alaposan belekavart. Jártában-keltében szerzett tapasztalatai érlelték meg benne az elhatározást, hogy a "Dél" ügyével foglalkozni kell, a politikusoknak tennie kell valamit az ország déli részeinek elmaradottsága ellen. 

Mindez szép és jó, de mi, olvasók mit nyerünk ezzel? Mi értelme van más országok nyomorába bepillantani, messze lakó, régen élt emberek problémáit olvasni? Elég nekünk a magunk baja... Hosszan lehetne fejtegetni, hogy mi a gond ezzel a provinciális, szűklátókörű megközelítéssel. Általánosságban elmondható, hogy mások életét kívülről szemlélve más megvilágításba helyeződnek a saját problémáink is. Akit egy adott ország jobban érdekel a szokásos sztereotipizált képnél (mint jelen esetben Olaszország a pizzán és a spagettin túl), az sokat megtudhat az ilyen társadalomkritikai alkotásokból, sőt még párhuzamokat is felfedezhet a saját országának történelmével (lásd az Amerikába emigrált olaszok és magyarok sorsának kapcsolódási pontjai). Ha egészen őszinte akarok lenni, magyarul vagy angolul olvasva biztosan nem nyűgözött volna le Carlo Levi regénye, de a tudat, hogy ezt most eredetiben olvasom, sokat javított a könyv megítélésén.

A "nagy mesemondó"-ként aposztrofált Elek apó népmese-gyűjteményét szemeltem ki elolvasásra legutóbb, gondolva egyrészt a nem is olyan távoli jövőre, amikor majd elég idősek lesznek hozzá a gyerekeim, másrészt a (nem is olyan távoli) múltra, amikor még én is a célcsoportba tartoztam. Ahogy belekezdtem, az agyam átváltott "mese-üzemmódba", az ismerős fordulatok (egyszer volt hol nem volt, boldogan éltek, míg..., stb.) olyan elementáris erővel hatnak, hogy az ember megszűnik felnőtt lenni, megszűnik kritikus lenni - akkor és ott csak a mese van. 

A gyerekek számára több szempontból is ideálisak ezek a történetek: mivel jórészt ugyanazokból az ismétlődő panelekből épülnek fel, könnyű követni a cselekményüket, a jól ismert fordulatok biztonságos kapaszkodót nyújtanak. Egy szegény legény különféle próbatételeket áll ki egy varázserejű segítő közreműködésével, hogy aztán elnyerje a legkisebb királylány kezét - a legtöbb mese cselekménye nagyjából ennyiből áll. Ami a gyerekeknek fontos, az a körítés: a csodás lények, varázserejű tárgyak, fantasztikus épületek mind-mind a képzelőerejüket fejlesztik. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ezekben a történetekben elég egyértelmű a határvonal jó és rossz között, nincsenek "szürke zónák". A még fejlődő erkölcsi érzékkel bíró olvasók számára könnyű eligazodni helyes és helytelen tett, jó és gonosz szereplők között. Később persze, amikor már szilárd alapokkal rendelkeznek, jöhetnek az összetettebb értékrendszerű olvasmányok is.

Mivel a kötetben szájhagyomány útján terjedő mesék írásos lenyomatai szerepelnek, megőriztek valamennyit a többszáz évnyi mesemondás hangulatából. Az egyszerű, gyakran írástudatlan emberek egyetlen intellektuális élménye volt a mesék hallgatása, azok továbbadása, így ezek a kis történetek fontos szociokulturális mementók is egyben. Bennük tükröződik a magyar néplélek: a kisemberek képzeletbeli igazságszolgáltatása, elnyomott vágyai teszik a szegényembert királlyá a mesék végén. Az pedig, hogy milyen tulajdonságokat, viselkedésformákat tartottak követendőnek vagy éppen büntetendőnek - azaz milyen értékeket tárnak fel a mesék, egy érdekes szociológiai kutatás témája lehetne. 

December - kedvenc írók

Általános igazság, hogy minden jónak (és persze rossznak is) vége szakad egyszer. Ez történik most a blog fennállásának tizedik évfordulója alkalmából indított rangsorolós posztokkal is, ugyanis elérkeztünk 2020 és a top 10 bejegyzések végéhez is. Azt hiszem, a csúcson sikerül abbahagyni, a 12 hónap 12 posztjában bőven kimerítettem minden lehetséges témát.

Ez az utolsó lista méltó lezárása lesz a blog elmúlt 10 évének, hiszen most azokat az írókat veszem sorra, akik meghatározták ennek az időszaknak az olvasmányélményeit. Ezúttal tíz kedvencről lesz majd szó, azaz ebben a rangsorban most mindenkiért dicshimnuszokat fogok zengeni. Nem volt egyszerű tíz főre leszűkíteni a kört, de végül csak azokat az írókat válogattam be, akiknek a legjobban ismerem az életművét.

Még sosem írtam író-portrékat, mindig csak egy-egy mű kritikáját fogalmaztam meg, de ahogy bővült az egy írótól elolvasott művek köre, úgy lett egyre nagyobb rálátásom a munkásságukra. Elkezdtem felfedezni, hogy a kezdetben még különálló művek hol foglalnak helyet az adott szerző életművében, miben hasonlítanak és miben különböznek, illetve az idő előrehaladtával hogyan változnak.

Persze nem lettem szakértő ezektől a felfedezésektől, de az irodalomról, könyvekről és írókról vallott nézeteim sokat alakultak, változtak a hatásukra. Kíváncsian várom, mit hoz a következő tíz év!

A horror műfaja nagyon messzire jutott ősétől, a 19. századi kísértethistóriáktól: akkoriban még a szellemek is rendkívül udvariasak és visszafogottak voltak. Rémisztgetésük kimerült annyiban, hogy bekukucskáltak az ablakon vagy egy tó túlpartjáról néztek meredten. Sötét ruhás nők, sápadt arcú férfiak - és a kor adrenalifröccsre vágyó olvasói már reszkettek is a félelemtől. 

Minden korszak olyan "gonoszokat", rémeket termel ki magából, amik tükrözik az akkor élt emberek félelmeit. Tálalásuk módja pedig az olvasók ingerküszöbét jelzi: míg a viktoriánusoknak elég volt a fent említett, visszafogott, sejtelmes rémtörténet, addig manapság már patakokban kell folynia a vérnek, és egyszerű, "fehérlepedős" kísértetek helyett mindenféle torz, kicsavart, eltúlzott lényekkel lehet csak a frászt hozni az emberre. 

Henry James ráadásul egy gyerekpszichológiai vonalat is bele próbált vinni rövidke regényébe, amit egy frissen szerződtetett nevelőnővel meséltet el. Ebből legalább kis betekintést nyerünk a kor gyermekképébe. Mivel nem sok minden történik igazából, még ez a 90 oldal is nehezen fogy: a narrátor elmélkedéseivel, gondolatmeneteivel, a legapróbb részletek agyonkomplikálásával telik el.

Ó, azok a nyolcvanas évek! Én még épphogy megérkeztem az évtized végére, de Hartay Csaba nosztalgikus novellafüzére erről a legendás korszakról még így is bőven tartogatott ismerős jeleneteket. Olvasás közben végig egyfajta meghasonlást éreztem, két, teljesen ellentétes hozzáállással néztem vissza erre az időszakra.

Egyrészt milyen szánalmas már, hogy a kultúra csúcsát a hangalámondásos Terminátor (a.k.a. a Végrehajtó) és "depes" meg a "seriserilédi" jelentette, a gasztronómia pedig kimerült a csalamádéval megtömött hamburger magasztalásában. Minden menő volt, ami amcsi, de angolul senki sem tudott rendesen - nyilván, mert nem az volt a kötelező nyelv a suliban (oroszul meg azért nem tudtak, mert az meg kötelező volt). Minden gagyi volt, nem volt választék, a tévében csak egyes meg kettes volt, magnó pedig bekapta a szalagot.

Mégis milyen boldog kor volt egy kamasznak, aki mindent most fedez fel, akinek minden újdonság, és akit még nem árasztott el az internet talmi, üres, elérhetetlen példaképekkel. Aki a magát a többi osztálytársához és nem kiretusált sztárokhoz méri, akinek menőség eljutni a helyi művházban rendezett diszkóba és egészen 11-ig maradni, és aki rettegve nézi meg az otthon nagy nehezen kikutatott videókazettán élete első pornófilmjét.

Ingerszegényebb, de ártatlanabb világ volt ez egy tininek, aki persze így is teljes lelkesedéssel lázadt szülei értékrendje ellen, mégsem szakította teljesen el tőlük a tévé, a facebook, az insta meg a tiktok. Rövid, tanórák közti szünetekben előadható monológjaiban beszámol a kamaszkor összes "elsőjéről", legyen az az első csók, az első szerelem vagy az első kevert a helyi diszkóban.

Az olvasó pedig nem tehet mást, a sodró lendületű, élő szöveg kamaszfiúja helyére úgyis saját magát képzeli, és újra átéli a saját elsőit - és örül, hogy már nem olyan kis béna, és szomorú, hogy már ilyen vén. És talán pontosan emlékszik arra a pillanatra is (nem, nem a félbeszakított Kacsamesék-részre gondolok), amikor ráeszmélt, hogy a gyerekkornak egyszer s mindenkorra vége.

Mintha J.K. Rowling nem egy kávézóban, hanem egy kocsmában (bocsánat, pub-ban) írta volna meg a Harry Pottert. Ez volt az első benyomásom erről az ígéretesen induló, aztán sajnos érdektelenségbe fulladó regényről. Pedig minden adott volt ahhoz, hogy most lelkendezve új kedvencet avassak, egyszersmind elkötelezve magam a sorozat többi részének elolvasása mellett. Egy mágikus elemekkel átszőtt krimi, ami Londonban játszódik, fanyar, tipikusan brit humorral - remek kezdés.

A regény számos erénye közül az egyik legnagyobb, hogy sikerül egy szimpatikus, jó humorú főhőst kiállítania, aki kellően (ön)ironikus ahhoz, hogy ne vegye túl komolyan saját magát. Peter Grant-tel együtt csöppenünk bele egy másik világba, amit mágusok, vámpírok és szellemlények népesítenek be, és ami végig itt volt az orrunk előtt. Érdekes elméleteket olvashatunk a paranormális jelenségek tudományos megközelítéséről, és egy darabig Peter is próbál mindent racionálisan szemlélni, mígnem a regény egyik csúcspontjaként egy "Fuck me, I can do magic!" felkiáltással beadja a derekát a mágiának és varázslótanoncnak áll.

Kalandozásaihoz remek hátteret nyújtanak London ódon épületei, árnyas parkjai, esőáztatta terei, sőt, ennél jóval nagyobb szerepet is kap: a szerző szívesen mesél az egyes városrészek történetéről, és bele is szövi azt a cselekménybe. Ebben a részben például London elfeledett folyóit idézi meg, és mindegyiket egy-egy szellemlénnyel testesít meg, a földrajzi sajátosságaikat emberi tulajdonságokká alakítva.

Zseniális a kontraszt a Londont benépesítő mágikus lények világa és a monoton, nyomasztó rendőri nyomozás realitása között. Aaronovitch igazán hitelesen mutatja be a brit rendőrség bürokratikus világát, a különféle hivatalok közti hatalmi játszmákat, az unalmas papírmunkát, a rengeteg értelmetlen és fölösleges előírást. A kriminek ez a vonulata érdekes volt számomra, de maga a fő szál, a gyilkos utáni hajsza valahogy elsikkadt.

És el is érkeztünk az erős kezdés utáni visszaeséshez, ahhoz a ponthoz, ahol rájöttem, hogy ez a könyv nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeimet. Egész egyszerűen megfogalmazva Aaronovitch sokat markol, de keveset fog: a történet szétfolyik, nincs fókusz. Sem a varázsvilágot nem ismerjük meg kellő mélységben, sem a detektívesdi iránt nem kelti fel az érdeklődést, ráadásul a főszereplőn kívül egyetlen markáns karaktert nem ismertünk meg. Elképzelhető, hogy nyaralásra magammal vinném a sorozat további részeit, de elkötelezett rajongóvá biztosan nem váltam.

Ismét leporoltam egy általános iskolai kötelezőt, amiről csak halvány emlékeim voltak. Csak egy egyszerű, már-már bugyuta történet rémlett, bármiféle mögöttes tartalom nélkül. Most már látom, hogy volt a könyvnek mélysége is, csak gyerekként még nem értettem, nem láttam. A cuki ikerpár sorsszerű egymásra találása, vakmerő csere-akciójuk és sikeres család-újraegyesítésük csak a felszínen idilli történet. Csak a főszereplőkkel egyidős fiatal olvasók fejében mennek ilyen egyszerűen a dolgok, az ő világukban fekete és fehér még minden. A felnőtteknek azért már feltűnnek homályos, nem tisztázott kérdések is a regény kapcsán. Például milyen bíróság engedélyezné, hogy egy ikerpárt örökre szétválasszanak, és ennyire eltérő életkörülmények között neveljenek? Milyen szülő képes lemondani az egyik gyermekéről, egyszersmind tudatosan eltitkolni előle testvére létezését? Hogyan döntötték el, melyik gyerek kihez kerül - sorshúzással, esetleg ec-peccel? - még belegondolni is fáj. Miért az anyának kellett feladnia addigi életét, ráadásul kétszer is? Mitől fog most mégis működni a szülők kapcsolata?

Számtalan kérdés, ami csak az ártatlanságát már elvesztett, az élet igazságtalanságaiba már belekóstolt felnőttben fogalmazódik meg. A gyermek közönség remélhetőleg csak távolról, hallomásból ismeri ezeket a problémákat, és így a regénynek csak az idilli, felhőtlen vonulatát érzékelik (mint ahogy annak idején hál'istennek én is). Őket még elbűvöli a szerző valóban kedves stílusa, aki a fenti kérdésektől inkább megkíméli olvasóit, és gyermekszeretete csak úgy árad a sorok közül. Jó meglátásokkal, apró rezdüléseken keresztül mutatja be, ahogy Luise és Lotte a saját kezükbe veszik életüket, és a megmagyarázhatatlan (de inkább nem feszegetett) szülői döntéssel szembeszállva kiharcolnak maguknak egy teljes családot.

Kellemes meglepetés volt ez a régóta a könyvespolcomon figyelő regény. Nem sokat tudtam róla előzetesen, így elvárások nélkül vágtam bele, és másnapra be is fejeztem. Ez csak részben tudható be a könyv rövidségének, inkább a remek olvasmányélménynek köszönhető. Nehéz témát jár körbe, de mégsem válik nyomasztóvá, mert nem akar arrogánsan az olvasóra telepedni és látványosan szenvelgő lenni. Nincs semmi művészieskedő sallang, fölösleges szószaporítás: letisztult, kifinomult és visszafogott könyv. Fájdalmas képekben elevenedik meg a két főszereplő, férfi és nő gyerekkora, szüleik és nagyszüleik traumái, amiket szépen rápakolnak gyerekeik vállára. Eleinte kicsit nehéz volt eligazodni az idősíkok között, de amikor rájöttem, hogy ez nem egy lineáris történet, hanem a főszereplő kavargó gondolatainak átirata, akkor a helyére került minden.

Anna olyan szerepet vállal magára (olyan szerepet kényszerít rá a sors), amit egy kislánynak sem kellene: ő lesz a villámhárító bátyja és apja között, a családi béke rendíthetetlen őrzője, testvérének és végül szüleinek gyámolítója. Bátyja elmebetegségével nem tud mit kezdeni a család, nem tudják elfogadni, hogy a fiú sosem fog tudni beilleszkedni a társadalomba, és hogy a normális élet, amire annyira vágynak, sosem lesz az övék. Mindig egy elérhetetlen idillt kergetnek, ahelyett, hogy megpróbálnának együtt élni azzal, ami rájuk mért az élet. A szülők feladják a harcot, egyedül Anna törekszik arra, hogy összetartsa a családot, de közben ő is maradandó lelki sérüléseket szerez. Hirvonen regénye iskolapéldája annak, hogy a nehéz gyerekkor milyen lenyomatokat hagy lelkünkben, és mennyire meghatározza későbbi kapcsolatainkat, döntéseinket - az életünket. Szomorú, de mégsem lehangoló történet testvéri szeretetről, összetartozásról és fájdalomról, könnyen befogadható, de nem tolakodó stílusban.

A cím alapján egyfajta szellemes társadalomtörténeti áttekintést vártam volna, könnyed ismeretterjesztést a különböző korok szexualitáshoz való hozzáállásáról, egy kis pikáns történelmet. Ehhez képest csalódásként éltem meg, hogy a könyv mindössze néhány híres/hírhedt múltbeli személy (I. Erzsébet, Napóleon, Nelson, Wellington, Hitler) magánéletében vájkál. Nem tűnik elegáns húzásnak, hogy innen-onnan összeollózott forrásokból kiragad részleteket, majd ezek alapján akar ítéletet mondani az illetőről. Ez bizony bőven kimeríti a bulvár fogalmát. Ráadásul nem hinném, hogy ezek az összeválogatott információk alapvetően megváltoztatnák a történelmi alakokról kialakult képet, így tehát teljesen feleslegesek. (Engem például egyáltalán nem érdekel, hogy Hitlernek nem szállt le az egyik heréje.)

Sokat ígérő cím, kifogásolható tartalom - ami megmenthetné ezt a könyvet, az maximum a szellemes stílus lehetne, de sajnos ez sem jön össze. A szerző rendkívül rosszmájú és cinikus, néha pedig egészen hajmeresztő megjegyzéseket enged meg magának. Nem értem, mi volt a célja ezzel a művel, de az a benyomásom, hogy egy történelmi érdeklődésű orvos szabadidejében érdekességeket gyűjtögetett ebben a témában, majd azokat megpróbálta könyvvé összegyúrni - felemás sikerrel.

November - kedvenc műfajok

Lassan vége az évnek, és vége a rangsorolásos extra bejegyzéseknek is. Nem is baj, mert kezdek kifogyni a témákból, és kicsit terhessé is vált már ez a havi "kötelező kör". Hiába én találtam ki magamnak ezt a listázósdit, ha muszáj csinálni, előbb-utóbb nyűggé válik.Szóval ebben a hónapban a kedvenc műfajaimat veszem sorra. Igaz, hogy volt már kedvenc fantasy-s, meg vámpíros lista is, de nyilván nem csak e két típusba tartozó könyveket olvasok. Szerencsére elég színes volt a paletta, annak ellenére, hogy a "műfaj" fogalma nem feltétlen húzható rá az összes kategóriára - maradjunk inkább a "típus" kifejezésnél.

Valahogy így képzelheti el egy férfi, milyen egy örömlány élete... Cleland veszélyesen idealizált képet fest egy fiatal, vidéki lány "rossz útra" téréséről. Na nem azért veszélyes, mert a képmutató, emberi késztetéseinket és vágyainkat elfojtásra kényszerítő ál-erkölcsösséggel szembemenve, az érzelmek és ösztönök őszinte megélését hirdeti; hanem mert ennek az életformának csak a pozitívumait emeli ki, a buktatókról pedig hallgat. Fanny olyan hihetetlen szerencsés, hogy egy kiszolgáltatott, nincstelen tinilányból "kemény munkával" független, vagyonos nővé válik egy olyan korban, amikor a nőknek még szavazati joga sem igen volt. Igen ám, de ehhez a véletlenek rendkívül szerencsés összjátéka szükségeltetett: mindegyik kuncsaftja kedvére való volt, egyik sem bántotta, a madame-ja nem zsákmányolta ki, nem kapott el semmilyen nemi betegséget és lelkileg sem tört meg... Elképzelhető, hogy néhány valódi prostituálttal hasonlóan kegyesen bánik a sors, de nem gondolnám, hogy ez a jellemző.

Persze lehetséges az is, hogy a szerző Fanny-t csupán alanyként használta a számtalan erotikus jelenet bemutatásához, a személyiségével, egyáltalán a karakter életszerűségével mit sem törődve. Ha elfogadjuk, hogy az "örömlány-életrajz" inkább csak keret egy pornográf történethez, máris más szemmel nézhetünk erre a könyvecskére, ami a maga korában elég nagy botrányt keltett, főként egyházi körökben. Nem is csoda, hiszen körülbelül minden harmadik oldalon egy szexuális aktusba botlunk, amit persze alaposan részletezve tár elénk Cleland. És bár a női szexualitást illetően legalább annyira tévúton jár, mint az örömlányok örömteli életének leírásakor (és a pornófilmek a mai napig ezen a tévúton bolyonganak), mégis képes az erotikát irodalmi szintre emelni. Gyönyörködik a nők és férfiak testében és áradozva ír arról, hogy milyen örömöt is képesek okozni egymásnak. Nem siklik el egyetlen mozzanat fölött sem, miközben egy percre sem lesz trágár vagy vulgáris. Sajnos hiába korunk szabadszelleműsége, egy ilyen ízlésesen pikáns erotikus könyvtől eljutottunk az "én nem szeretkezek, én b*szok" magaslataiba...

King ezzel a regényével érkezik meg a 21. századba, és használja a modern technológiát újabb őrületének elszabadítására. A divathullámot meglovagolva egy posztapokaliptikus, zombis horrort írt, amiben az emberek a mobiltelefonjukon kapott, rejtélyes sugárzás hatására dühöngő vadállatokká változnak. Egy maroknyi túlélőt követünk, és velük együtt próbáljuk megérteni, mi is történhetett, miközben próbálnak életben maradni a folyton változó és "fejlődő" telefonemberek hátborzongató, új világában.

Látszólag remekül ötvöződnek a modern technológia, az agykutatás, informatika és telepátia eredményei, de a felszín megpiszkálásán túl nem igazán jutunk mélyebbre. Nincs valódi súlya a mondanivalónak, a 2006-ban utolsókat rúgó mobil-ellenes hiszti a mostani 5G-s összeesküvés-elméleteket idézi. Megdöbbentő, hogy akkoriban még akadt ember, aki nem használt mobilt, mostanra pedig keresve se találnánk ilyen embert, pedig csak 14 év telt el - nem sok túlélő maradna. Ez a "ne használj mobilt, mert zombi lesz belőled"-üzenet elég kevéske, a mögé pakolt agyműködést és számítástechnikát összefésülő elmélet pedig elég gyenge lábakon áll.

Kár is mögöttes tartalmat keresgélni, King ezúttal inkább a "gyilokra" ment rá: térdig gázolunk a vérben és belekben, olyannyira, hogy a regény végére szinte már közömbössé is válunk a mérhetetlen öldöklésre. Pörögnek az események, a fejezetek gyors egymásutánban következnek, mintha egy film jeleneteit látnánk, nincs megállás. A mobil egy igazi "irodalmi junk food": enyhe bűntudattal, de annál nagyobb élvezettel fogyasztjuk, és bár "tápértéke" semmi, egyben befaljuk az egészet. Mint a Meki: néha belefér, de azért nem élnék kizárólag ezen.

McEwan ebben a rövid, de annál sűrűbb regényében ismét az emberi lélek legmélyére ránt bennünket. Nincsenek fölösleges körök, nincs mellébeszélés, csak metsző éleslátás és tűpontos jellemrajzok. Egy angol bírónő mindennapjainak leírásával betekintést nyerünk egy viszonylag zárt társadalmi réteg, a bírók és ügyvédek világába, miközben a felvillantott bírósági ügyekkel széthulló családok tömkelege sejlik fel a háttérben.

Mégis egyetlen eset kerül a könyv fókuszába: egy tizenhét éves fiú leukémiában szenved, és csak a vérátömlesztés segíthet rajta, ám a Jehova tanúi szekta tagjaként ez tilos számára. Ő bele is nyugodott sorsába, szülei is támogatják ebben - azonban mivel kiskorú, a bíróság figyelmen kívül hagyhatja kívánságát, és akarata ellenére is gyógykezeltetheti. A bírónő személyesen is felkeresi a fiút, és ez meghatározó élmény lesz mindkettejük számára. Mi a fontosabb: tisztelni valakinek a hitét vagy megmenteni az életét? Mit kell jobban óvni: egy ember jólétét vagy méltóságát? Azt gondolom, hogy a bírónő zseniális érveléssel és logikával hozta meg döntését - viszont a jövőbe ő sem láthat...

Elég nehéz elképzelni, hogy egy családi ügyekkel foglalkozó bíró hogyan tudja elválasztani a magánéletét a hivatásától - pontosabban hogyan tudja a személyes tragédiáit a tárgyalótermen kívül hagyni. Egy válságban lévő házasság közepén mások házasságáról elfogulatlan döntést hozni óriási profizmust igényel. Nyilván ez minden bíró esetében felmerülhet, éppen ezért is jár ekkora tisztelettel ez a hivatás. Egy bíró a tárgyalóteremben elveszíti magánember jellegét, és a törvény megtestesítőjévé válik - miközben a valóban kiváló bírók a merev szabályok és a paragrafusok mellett az embert is látják.

McEwan remek érzékkel mutatja be ennek a zárt világnak minden apró mozzanatát, amiből egy valódi sznob londoni elit képe rajzolódik ki. Külön, elzárt lakónegyed, zártkörű estélyek, koncertek, belsős pletykák és poénok. Amilyen nehéz bekerülni ebbe a körbe, olyan könnyen ki lehet esni belőle, ráadásul a bírók még ilyenkor is "szerepben vannak."

Izgalmas kirándulást tehetünk tehát egy exkluzív világba, ahova én nem feltétlen szeretnék tartozni, de amit érdekes volt megismerni. Közben pedig emberi sorsok és súlyos döntések vonulnak el a szemünk előtt, amiket örülhetünk, hogy csak a távolból kell szemlélnünk.

Éljen-éljen, ismét találtam egy új kedvencet! Murakami több regénye is elképesztett már, de ez utóbbi valahogy nagyon megfogott. Nem hasonlít semmilyen más könyvre (legfeljebb Murakami többi művére), annyira különleges és furcsa. Viszont ez a különlegesség nagyon is szerethető, és könnyen befogadható.

Ha csak a cselekményről írok pár sort, az is elég szürreális lesz. Két párhuzamos történetet ismerünk meg, amik (ahogy azt mértanórán is megtanultuk) a végtelenben találkoznak. Az első történetszál a közeljövőben játszódik, amikor a legnagyobb érték az információ lesz. Mamutcégek uralják a világot, amik az információk megszerzésével, tárolásával és őrzésével foglalkoznak. Kidolgoznak egy eljárást, amivel az emberi agy is egy adatfeldolgozó és átalakító eszközzé válik. Főhősünk is egy ilyen területen dolgozik, az ő agyában is bizonyos módosításokat hajtottak végre tudósok. Egyedül él, és megbízásokat teljesít. Az egyik során eljut egy tudóshoz egy különleges földalatti laborba, és egy csapásra megváltozik az élete. Kiderül, hogy a világ, amit eddig ismert, csak a felszín, és az óriáscégek számtalan dolgot eltitkolnak az emberek elől, például a Tokió csatornarendszerében élő, hüllőszerű mutánsok létezését. Rádöbben arra is, hogy az agyában elvégzett beavatkozások alapjaiban változtatták meg az életét.

A másik történetszál főhőse egy világtól elzárt, fallal körülkerített városba érkezik, ahol azonnal elválasztják az árnyékától, egyszersmind régi élete emlékeitől. A várost soha többé nem hagyhatja el, itt kell leélnie hátralévő életét. Új munkát kap, ő lesz az "álom-olvasó", aki unikornis-koponyákból fejteget ősrégi álmokat. Miközben próbálja megérteni, mit is keres itt tulajdonképpen, próbálja megvédeni az árnyékát is, ugyanis ha meghal az árnyéka, odalesz a kapcsolata egykori önmagával is. Szép lassan megismeri a várost és a lakóit is, aztán amikor válaszútra kell lépnie, meglepő döntést hoz.

Hamar rá lehet jönni, hogyan is függ össze a két cselekményszál, de mégis észbontó élmény, amikor helyükre kerülnek a kirakós darabjai, és összeáll a kép. Murakami voltaképpen egy pszichológiai allegóriaként használja a regény párhuzamos történeteit, az agyunk működését modellezi vele. Bevallom, néha bizony elvesztem a tudományos fejtegetéseknél a különc tudós magyarázatai közben (pedig még folyamatábrák is voltak), de szerencsére ez nem vont le semmit a mű élvezeti értékéből. Az izgalmas út, amit főhőseink bejárnak, egyre közelebb hozzák őket egymáshoz, de utazás közben is számtalan érdekes karaktert ismerünk meg. Murakami regényei mindig tele vannak irodalmi és zenei utalásokkal, ez most sincs másként, ahogy nem hiányoznak az olyan apró, jelentéktelen, hétköznapi mozzanatok sem, mint például egy vacsora összeütése. Szükség is van ezekre, hogy a történetet hozzákössék a valósághoz, máskülönben nagyon elszállna az egész, és nem biztos, hogy tudnánk követni. Így azonban tökéletes az egyensúly, és Murakami furcsa kis világa (és vele a miénk is) újabb gyöngyszemmel gazdagodott.

Október - kedvenc karakterek

Olyan sok szempont szerint rangsoroltam már könyveket, hogy az egyik legalapvetőbb összetevőjük majdnem kimaradt. Volt már műfaj, helyszín és korszak szerinti listázás is, viszont a főszereplők eddig nem kerültek még napirendre. Pedig ha egy regényről mesél az ember, a hol és mikor játszódik tisztázása után általában a karakterekről kezd beszélni.

Rengeteg minden múlik egy jól eltalált főszereplőn, hiszen az olvasó leginkább rajta keresztül tud kapcsolódni a történethez. Lényegében mindegy, hogy szépirodalomról vagy ponyváról, tiniregényről vagy fantasyről van-e szó, egy karakter teljesen szubjektív okokból is elnyerheti a tetszésünket. Persze nem árt, ha egy szereplő jól kidolgozott, többdimenziós, és a motivációi, döntései is összhangban vannak a személyiségével - ilyet pedig egy bizonyos szint alatt ne keressünk.

Általában kétféle karakter szokott betalálni nálam: azok, akikkel tökéletlenségük, sebezhetőségük révén könnyű azonosulni, annyira emberiek, és akikben annyira magamra ismerek. Makacsok, hiúk, öntörvényűek vagy szeszélyesek, mégis szerethetők, mert tükröt tartanak elénk: "tessék, nemcsak te vagy ilyen makacs/hiú, stb., hanem mi is, és még könyvet is írtak rólunk". Aztán ott vannak azok a szereplők, akik annyival jobbak, bölcsebbek, bátrabbak vagy ügyesebbek nálam, hogy nem tudok nem felnézni rájuk. Ráadásul legtöbben még végtelenül szerények is, így aztán irigységről szó sem lehet. Az ilyen karaktereket fogadnám el legjobb barátnak vagy idősebb rokonnak, akire mindig lehet számítani. A listán is nagyjából ez a két típus szerepel, köztük néhány érdekes "hibriddel":

Rice varázsvilága most már kezd kissé túlzsúfolttá válni: kezdetben csak a vámpírok voltak, de már az ő világuk is szépen túlburjánzott, azután jött a Mayfair-család története boszorkányokkal és táltosokkal, most pedig a szellemesdibe kóstolunk bele egy újabb New Orleans-i család, a Blackwood-ok által. Ennyi túlvilági lény nehezen kerülheti el egymást sokáig, így várható volt, hogy a vámpíros és boszorkányos sorozatok egy közös kötetben érnek majd véget. Hogy ehhez miért kellett előrángatni egy teljesen új családot és egy teljesen új főszereplőt, az nem teljesen világos, valószínűleg Rice nehezen engedi el szerelmetes New Orleans-át. 

A Blackwood család története sok elemében emlékeztet a Mayfair-ékre, csak annál sokkal rövidebb. Egy régi, befolyásos, gazdag család, gyönyörű villában egy óriási birtokon, amit sötét titkok öveznek. Ismerős, ahogy a túláradó leírások és a túlcsorduló érzelmek is. Mindenki szépséges és jólöltözött, a ruhák, bútorok és enteriőrök ízlésesek és fényűzőek. Egy zsebkendő sem pusztán zsepi, hanem minimum hófehér, habkönnyű és selymes tapintású. Sok a sírás, sokszor elhangzik, hogy "szeretlek". Ezt a költőiséget és romantikus hangulatot már megszoktam Rice-tól, sőt, még szeretem is. Karakterei azonban nem csak érzelgős látszat-lények, rendkívül műveltek és olvasottak is, sokat utaznak, és mindenről van véleményük. 

Eddig minden szép és jó, de ne felejtsük el, hogy ez valójában egy horror-regény. Az idilli felszín alatt mélységes gyűlölet és sötét titkok lappanganak. A Blackwood család (csakúgy mint a Mayfair) ismeri a legnagyobb örömöt és a legmélyebb bánatot is. A főhős, Quinn Blackwood a család legifjabb sarja, az ő gyerekkorától kísérjük végig az eseményeket egészen felnőtté válásáig. Ő lesz az összekötő kapocs vámpírok és boszorkányok között, ám hiába kap ilyen fontos szerepet, nem sikerült elég karizmatikusra. Lestat vagy Mona mellett szinte csak egy szürke kisegér.

Amiben viszont messze túlszárnyalja ez a kötet az összes eddigit, az az erotikus jelenetek gyakorisága és... sokfélesége. Elég annyi hozzá, hogy most már van biszexuális és hermafrodita vámpír is ebben a szexuálisan amúgy is túlfűtött világban. 

Összességében tehát sok újat ne várjunk a Vámpírkrónikák utolsó előtti részétől, ez egy újabb mesés díszletek közt játszódó horror-történet, sok vérrel és még több könnyel.

Anno az egyetem alatt elhatároztam, hogy az érdekesnek gondolt, de méltatlanul elhanyagolt témákat/könyveket később újra előveszem majd, és ráérő időmben alaposabban áttanulmányozom őket. Az irodalomtörténet mondjuk elég hangsúlyos volt a félévek során, és szabadidőm se lett több, sőt - mégis, amikor megláttam ezt a könyvet, tudtam, hogy nekem ez kell. Aztán sokáig csak várt a polcomon, de végre eljött az ő ideje is. 

Nem hazudok, több, mint egy év kellett hozzá, hogy a végére érjek, persze közben rengeteg másik könyvet (főleg regényeket) olvastam el, és csak hébe-hóba vettem elő ezt az egyáltalán nem könnyű vagy szórakoztató olvasmányt. Fejezetenként tárgyal egy-egy irodalmi korszakot, nagyjából az egyetemi kurzusokkal megegyező felosztásban, sok idézettel és képpel. A legnagyobb bajom vele talán az, hogy bár a címe irodalomtörténetet ígér, valójában egy esszégyűjtemény az angol irodalom korszakairól, időrendi sorrendben. Minden korszakról más szakértő ír, más hangnemben, más megközelítésben. Valahogy nem áll össze egységes egészbe, és kissé önkényesnek tűnt a bemutatott szerzők és műveik kiválasztása is. Elképzelhető, hogy még a régi irodalomtankönyvek felépítését hiányoltam, azóta elég kevés hasonló jellegű művet olvastam.

Mégis érdemes volt háttérolvasmánynak választanom, mert azért sok, összevissza olvasott angol szerzőt és művet a helyére tett, és egységes rendszerbe szervezett a fejemben, annak ellenére, hogy a hosszú körmondatok és szubjektív elemzések közül kellett ezt kihámoznom.

Végre a sok "langyos víz" után egy igazi bomba, egy érdekes, izgalmas, világnézet-formáló könyv, aminek elolvasása után teljesen más szemmel nézzük majd történelmünket és a helyünket a világban. Kicsit olyan, mintha Morpheus tenyeréből a piros pirulát vettük volna el: eddig jól ismert tényeket, adatokat, kutatási eredményeket merőben új képzettársítással kapcsol össze és így teljesen más megvilágításba helyezi társadalmunk aktuális problémáit. Aztán Neóhoz hasonlóan rádöbbenünk arra, hogy az életünket meghatározó, alapvető társadalmi struktúrák puszta illúziók csupán. Vallás, pénz, nemzet: mind az emberi elme szüleményei, melyek a fennálló társadalmi rendet hivatottak fenntartani, miközben egy mesterséges hálót szőnek körénk. Így lett például a böjt egy megideologizált éhezés. Cinikus? Lehet. Meggyőző? Abszolút.

Harari nézete szerint a mai ember legtöbb egészségi, lelki és mentális baját az okozza, hogy eredeti biológiai felépítésünktől és "alapkészletünktől" teljesen eltérően élünk. A történelem előtti idők vadászó-gyűjtögető emberének életmódja évmilliók evolúciós fejlődéséhez igazodott, míg az azóta eltelt röpke néhány ezer év mindent felforgató változásait alapvető berendezésünk nem tudta követni. Harari szerint a fajfenntartás érdekében az emberiség feláldozta a egyének boldogságát és gyakran a jólétét is. Például a vadászó-gyűjtögető, vándor életforma mezőgazdaságra és letelepedésre cserélése ugyan lehetővé tette a Homo sapiens-populáció soha nem látott mértékű növekedését, az egyes egyedek szintjén viszont inkább nélkülözéssel és szenvedéssel járt.

Harari nem osztja azoknak a történészeknek a véleményét, akik szerint az emberiség történelme egy diadalmenet. Elismeri azt a hihetetlen fejlődést, amit fajunk néhány évezred alatt véghezvitt, de nem hallgatja el azt sem, hogy ez rengeteg áldozattal járt mind a saját, mind más fajok részéről. A Homo sapienst mint a bolygó legveszedelmesebb faját mutatja be, és a számszerűen elénk tárt kiirtott fajok és népek listája valóban sokkoló. A múltunk újszerű felvázolása után Harari továbbfűzi gondolatait és kikacsint a jövőbe is, ami eddig elképzelhetetlen változásokat rejthet. A veszélyt most már nem a háborúk, a betegségek vagy az éhínség jelentik majd, hanem az, hogy a tudomány és technika fejlődését a társadalmak politikai, jogi és szociális rendszerei nem képesek majd követni. Például mihez kezdünk majd azokkal az emberekkel, akik az orvostudomány csodás fejlődése folytán nem öregszenek majd tovább? Milyen törvényi szabályozás alá esnek majd a kiborgok?

Harari stílusa ráadásul rendkívül világos és közérthető, érvelése pedig már-már túlságosan meggyőző. Néha ott motoszkált bennem a gyanú, hogy talán az érveit meggyengítő ellenpéldákat elhallgatja, vagy legalábbis nem helyez rájuk akkora hangsúlyt. Még ha nem is győzött meg maradéktalanul, és nem is teszem teljesen sajátomévá ezt az új világszemléletet, mégis adott egy másik nézőpontot, egy alternatív megközelítését modern világunk egyre égetőbb problémáinak. 

A kanadai írónő ismét remek érzékkel ábrázolt egy rendkívül összetett élethelyzetet: egy felbomló házasságot, amiből mindkét fél nyíltan kifelé kacsintgat. A feleség épp most vesztette el legutóbbi szeretőjét, aki öngyilkos lett, a férj pedig megunt szeretőjét cseréli egy fiatalabbra. Házasságuk látszatát már csak a két gyerekük miatt tartják fenn, de mindketten érzik, hogy ez az állapot csak ideiglenes, és hamarosan minden megváltozik. Atwood könyvei sosem egysíkúak, nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, semmi sem csak fekete vagy fehér, mégis ez a regénye lehangolóbb, kiábrándultabb a többinél. Olyan érzés fogja el az embert olvasás közben, hogy ezek a karakterek sosem voltak és nem is lesznek boldogok igazán. Minden boldog pillanatért nagy árat kell fizetni, és fájdalmat okozni valakinek. Pedig az írónő nem tesz mást, csak őszintén, minden szépítés nélkül tárja elénk az emberi kapcsolatokat.

A három főszereplő (feleség, férj, szerető) szemszögéből bemutatott események teljesen mindennaposak és mégis (vagy éppen ezért) tragikusak egyszerre. A gyerekkori traumáit feldolgozni képtelen, szerelmét gyászoló feleség, a gyerekei és új szerelme között őrlődő férj és a kényelmes, ellaposodott kapcsolatából kilépő, valódi érzelmeket éppen felfedező nő figurái köztünk járnak, olyan életszerűek, hogy szinte leugranak a könyv lapjairól - Atwood ennek a mestere. Valahogy tényleg így lehet elképzelni egy házasság felbomlását: nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem inkább egy hosszú, fájdalmas folyamat, különösen, ha gyerekek is vannak. Ami nekem furcsa és elképzelhetetlen volt, az a nyílt titokként kezelt viszonyok, sőt, a férj szeretőinek "menedzselése" a feleség által. Ennyire még nekem se szürke a világ, a megcsalás egyértelműen fekete, a hűség pedig fehér. Atwood-nak mégis elhiszem, hogy léteznek ilyen kapcsolatok, bár elfogadni sosem fogom. Épp ezért a szereplők megítélése is folyton változott, hol szánalmat, hol megvetést éreztem irántuk, de teljesen azonosulni egyikőjükkel sem tudtam.

Szeptember - kötelező olvasmányok

Itt van az ősz itt van újra - és vele együtt a hűvös, borongós időjárás na és persze az iskolakezdés. Ha pedig iskola, akkor kötelező olvasmányok, ami sokaknak az első és egyben utolsó találkozása is a könyvekkel meg úgy az irodalommal általában. Éppen ezért ezek a művek meghatározó élményt jelentenek pozitív és negatív értelemben is, hiszen életreszóló viszonyt alakítanak ki bennünk az olvasáshoz. Rengeteg a vita arról, hogy a kötelezők listáján szereplő kötetek (amik már több évtizede változatlanok) vajon megfelelnek-e az adott korosztály igényeinek, képességeinek vagy érdeklődésének, de egyelőre nem látszik túl nagy újító szándék e téren. Én szerencsés voltam, már iskolásként faltam a könyveket, így egyik kötelező elolvasása sem jelentett túl nagy nehézséget, de megértem azokat, akiktől távol áll például Jókai stílusa. Felnőtt fejjel ismét elővettem ezeket a műveket, amire több okom is volt: egyrészt kellemes volt felidézni a kedvenceimet, reménykedtem, hogy a kevésbé kedvelteket most már érteni és értékelni fogom (általában nem így történt), illetve készülök azokra az időkre is, amikor az én gyerekeim fognak szembenézni a nyári olvasmánylistájukkal.

Azt hiszem, nem ért váratlanul, hogy Dosztojevszkij sem íróként, sem pedig főhősként nem vált a kedvencemmé. Coetzee nem a könnyed témaválasztásairól ismert, hiába rövidek a regényei, mégis tömények, minden mondatában súlyos mondanivalók fogalmazódnak meg. Sajnos ezúttal nem volt módom elmerülni ebben a gondolatvilágban, még ezt a 250 oldalt is csak több részletben, napok alatt sikerült elolvasnom, ami nem csak a könyv hibája volt.

Tehát a cselekmény Dosztojevszkij orosz író köré épül, aki fia halálhírére érkezik Szentpétervárra. Miközben Pavel elvesztését próbálja feldolgozni, egyre mélyebbre ás mostohafia múltjában, és szépen belekeveredik az orosz forradalmárok és az őket üldöző pártfunkcionáriusok konfliktusába, ráadásul viszonyba bonyolódik fia egykori főbérlőjével is.

Coetzee regénye ezúttal is inkább munkás, semmint szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Komoly próbatétel az olvasó számára minden szereplő intim gondolataiba bepillantást nyerni, miközben az irántuk érzett szimpátiánk ide-oda billeg. Nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, megítélésük szinte jelenetről jelenetre változik.

Tovább árnyalja a képet, ha elárulom, hogy ez nem Dosztojevszkij életrajzi regénye, hanem bizonyos értelemben magáé Coetzee-é. A regénybeli (de nem a valódi) Dosztojevszkijhez hasonlóan ő is elvesztette a fiát, vagyis ez a kötet egyfajta gyászmunkának is tekinthető. Ennek ismeretében válik igazán szívbemarkolóvá az egyik utolsó jelenet, amiben a fájdalomtól félőrült Dosztojevszkij végül az írásba menekül - vagy talán nem is menekülés ez, hanem a magánéleti tragédiák, a lelki egyensúly felborulásának művészetté (és végső soron példányszámmá) alakítása.

Winterson ezúttal a 17. századi Angliába repít bennünket, hogy egy sokszor, sokféleképpen tárgyalt jelenségnek, a boszorkányüldözésnek adjon egy új megközelítést. Nem hazudtolja meg önmagát, és korábbi regényeihez híven most is a nők társadalmi helyzetét, a velük szemben támasztott elvárásokat vizsgálja. A boszorkányok esetében ez nyilván egy kézenfekvő szempont, eddig mégsem találkoztam hasonlóval - egyedül az Éjsötét árnyék folytatása kapirgálja meg ennek az összetett témának a felszínét.

Winterson olvasatában a boszorkányok nem mások, mint olyan nők, akik kilógtak a sorból, akik nem vetették alá magukat az aktuális női princípium-elvárásoknak, és ezért veszélyesek voltak a társadalmi rendre. Özvegyasszonyok, akik nem akartak újraházasodni, üzletasszonyok, akik saját erejükből gazdagodtak meg és eltartották magukat, vagy éppen koldusbotra jutott szegény nők, akik csak magukra számíthattak. Mivel nem függtek a férfiaktól, nem tartoztak nekik engedelmességgel, és rossz példát mutattak a "rendes" asszonyoknak. Még a végén rájönnek, hogy van élet a főzés-mosás-takarítás-gyereknevelés körökön kívül is. Ezt nem hagyhatták a nők elnyomásába belekényelmesedett férfiak, és módszeresen üldözni kezdték őket, egész hiedelemvilágot építve egy sima hímsoviniszta keresztesháború köré. A vallásos-misztikus maszlag nem kevés szexualitással keverve persze izgatta az emberek fantáziáját, így szépen gördült előre ez az öngerjesztő folyamat, az egész kontinensen végigsöpörve.

Ebben a rövid kis regényben csak felvetés szintjén jelenik meg ez a probléma, sőt, az írónő a boszorkányokat nem egyszerűen csak társadalmi jelenségként tárja elénk, bőven hagy teret a misztikumnak, a természetfelettinek is. Ez a kettősség folyamatos feszültséggel tölti meg a regényt, amihez hozzájönnek még a horror-elemek is. Winterson elég keményen beleállt ebbe a témába, és egészen brutális részletekkel igyekszik megidézni a korszak kegyetlenségét. Sajnos azonban a könyv rövidsége miatt nem maradt idő a szereplők kidolgozására, hiányzik mögülük a történet, amitől igazán életre kelnének. Mégis érdekes a boszorkányokról feminista felfogással olvasni, hiszen könnyű megtalálni a folytonosságot a középkor boszorkányai és a közelmúlt javasasszonyai, bábái, vagy mai korunk dúlái és akár szinglijei között.

Passuth ebben a regényében egy rendkívül izgalmas, mégis kevésbé ismert korszakot mutat be: a 16. század végi Erdélyt. Bevallom, nekem se rémlett túl sok minden, egyedül a Báthory-Bocskai-Bethlen hármas nevei ugrottak be. Illetve még annyi, hogy amikor annak idején magyar mondákat, uralkodók legendáit olvastam, ennél az időszaknál vesztettem el az érdeklődésem. Addig ugyanis Attila, Árpád, Szent István vagy Szent László romantikus, ősidők homályába vesző hőstörténetei teljesen elvarázsoltak, és a földhözragadtabb, "politikusabb" erdélyi fejedelmek már nem értek fel hozzájuk. Valójában persze az előbb emlegetett ősök személye sem volt feddhetetlen vagy éppen tökéletes, de mi már csak így emlékezünk rájuk. 

Mostani fejemmel már sokkal érdekesebbnek tűnik Báthory Zsigmond figurája, aki egyáltalán nem tekinthető hősnek, de még csak pozitív karakternek sem. Kiszámíthatatlan, szeszélyes és önző uralkodó, aki a hatalom megtartásáért könnyedén váltogatja meggyőződését, és hol a Habsburgok, hol a törökök kegyeit keresi. Valójában az egész erdélyi politikát ez a hintázás jellemzi a két nagyhatalom között. A fejedelmek mesterien egyensúlyoztak a két pólust elválasztó keskeny határmezsgyén, ami már csak a földrajzi elhelyezkedésük miatt is a túlélésüket jelentette.

Passuth mesterien tárja fel Erdély helyzetét a nagy európai tablón, a spanyol, francia, angol, török és persze Habsburg birodalmak szövevényes érdekhálózatában. Eközben képes ezt a "nagy" történelmet is közel hozni az olvasóhoz, pusztán azáltal, hogy megmutatja az emberi oldalát is az uralkodóknak, akik ettől egy csapásra életre kelnek, és lelépnek a történelemkönyvek lapjairól. Azonban most először éreztem azt, hogy a könyv második felére elvesztette ezt a képességét, és belegabalyodott a tengernyi név forgatagába, akik mind ennek a zűrzavaros korszaknak a szereplői. Sajnos szem elől tévesztette a fő karaktereit, a regény kifáradt, a lendület megtört. A számtalan név között az olvasó elveszik, a rengeteg idézet különféle krónikákból, levelekből pedig megzavarja a cselekményt is.

Augusztus - leghosszabb könyvek

Ebben a hónapban az irodalmat a számok tükrében vizsgáltam kicsit, és az eddigi szubjektív listák helyett egy pusztán mennyiségi sorrendet állítottam fel, az eddig olvasott leghosszabb könyvet keresve. Itt először is azt a nem várt problémát kellett megoldanom, hogy mi alapján is mérem össze a könyvek hosszát. Az hamar kiderült, hogy az oldalszám nem mérvadó, hiszen az kiadásról kiadásra változhat. Maradt hát a szavak száma, mint megbízhatóbb összehasonlítási alap. Igen ám, de míg az oldalszámot egy egyszerű mozdulattal ellenőrizhettem volna, a szavakat csak nem kezdhettem el számolgatni - a mindig segítőkész Google persze erre is gyorsan talált megoldást, és talált jópár listát, amit számolni nálam sokkal jobban szerető emberek állítottak össze, és amikből könnyűszerrel kigyűjtögethettem az általam is olvasott könyvek szószámát. A kutatgatás közben azt is eldöntöttem, hogy a listából kihagyom a sorozatokat, csak önálló regényeket veszek figyelembe (amik persze állhatnak több kötetből).

Arról már a méricskélés megkezdése előtt voltak sejtéseim, hogy nagyjából melyik könyvek férnek majd be a Top 10-be, hiszen bőven voltak emlékeim soha véget nem érni akaró szövegáradatokról, amiket kézben tartani és végigszenvedni egyaránt komolyabb sportteljesítménnyel ér fel. Akadtak persze szép számmal izgalmas, összetett és részletesen kidolgozott történetek is, amiket olvasva élvezettel merültem el az író teremtette világban, és az oldalak mintha maguktól fogytak volna. Úgy tűnik, hogy a könyvek esetében sem a méret a lényeg, egy könyv minőségét nem az oldalainak száma adja meg, legfeljebb nagyobb motiváció kell, hogy fellapozzunk egy 800, mint egy 300 oldalas regényt. Jöjjenek hát az augusztusi könyv-monstrumok!

Nagyon szerencsés az a gyerek, akinek maga Rushdie szövi az esti meséjét - az író fia ilyen kivételes helyzetben van, hogy egy regény színvonalú történetet hallgatva hajthatta álomra a fejét. Azt nem tudom pontosan, hogy valóban így történt-e, de az tény, hogy Rushdie az első fiának írta ezt a meseregényt, ahogy az is, hogy nagyon jól áll neki ez a műfaj. A mágikus realista elemek nyilván sokkal kevésbé lógnak ki egy gyerekeknek szóló történetből, mint egy "komoly" regényből, így az írónak kevésbé kellett ügyelnie a valódi és mágikus részletek kényes egyensúlyára, ami érezhetően felszabadítóan hatott rá. Szinte lubickol (!) Rushdie ebben a mesevilágban, szellemesebbnél szellemesebb lényekkel, helyszínekkel és fordulatokkal gazdagítva azt.

Bár a történet nyilvánvalóan nem rendelkezik annyi jelentésréteggel és összetett motívumrendszerrel, mint a "nagy" Rushdie-regények, mégis a maga szintjén sokat adhat gyerek és felnőtt olvasónak egyaránt. Az ősi konfliktus jó és rossz között a klasszikus európai meséktől teljesen eltérő módon jelenik meg. A fény és a sötétség, a szó és a hallgatás állnak itt szemben egymással. Az ifjú olvasók a szólásszabadság, a véleményünk szabad kinyilvánításához való jog jelentőségéről kapnak izgalmas leckét, amit remekül rejt el a csodásabbnál csodásabb lények és tárgyak közé a nagy mesemondó. 

Azt sajnálom, hogy sok ötletes szókép, kulturális utalás felett elsiklottam, ezért esélyes még egy második, figyelmesebb olvasás. Örömmel fogok visszatérni Rushdie izgalmas, különleges mesevilágába.