Súlyos kérdéseket feszegető könyv, amit kisgyerekes szülőknek talán nem is ajánlanék. Engem is mélyen felkavart, és azóta sem enged az a 130 oldal. Lessing nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felvázolja egy átlagos család és az őket övező szociális háló reakcióját arra, ha egy "más" gyerek érkezik közéjük. Csak vázlatról beszélhetünk, mert ekkora terjedelemben képtelenség minden szereplő minden rezdülését pontosan megörökíteni. Ám még így is számos téma akad, amiken rágódhatunk.

Az első rögtön a család elhelyezése térben és időben: a 60-as évek Angliájában járunk, tombol a szexuális forradalom, a női egyenjogúsági mozgalmak fénykorát éljük, amikor David és Harriet úgy dönt, hogy megismerkedésük után nyomban összeházasodnak, családot alapítanak és meg sem állnak legalább hat gyerekig. Vesznek egy hatalmas házat, és a babák csak jönnek és jönnek, miközben karácsonytól húsvétig a fél rokonság náluk vendégeskedik, valóban idilli hangulatban. Aztán megérkezik Ben, az ötödik gyerek, és minden darabjaira hullik. Vajon ő a büntetés a "normálistól" eltérő életmódért, a kor szellemiségének teljesen ellentmondó családmodellért? Önzőség-e két embertől, hogy úgy akarnak élni, ahogy megálmodták, és ehhez jócskán kihasználják gazdag rokonaikat? Mi az az ár, ami még kifizettethető a boldogságért?

Ehhez kapcsolódik a nagyszülők szerepének kérdése: míg régen több generáció együtt élt és gondoskodott az utódokról, hatalmas terhet levéve az anya válláról, manapság a nők magukra maradtak gyermekükkel. Harriet ezzel szemben szinte természetesnek veszi, hogy édesanyja hozzájuk költözzön és segítsen a háztartásban. Vajon elvárható-e, hogy egy végigdolgozott élet után egy nagyszülő kiszolgálja a gyereke családját is? Megtörik-e ezzel az élet körforgása, mely szerint a gyermekként kapott gondoskodást a saját gyerekeinkbe fektetett szeretetünkkel "fizetjük vissza"?

Érdemes kitérni a szociális intézmények képmutató hozzáállására is. Harriet nem szeretne mást, mint hogy valaki végre kimondja, Ben nem átlagos gyerek, neki pedig segítségre van szüksége a neveléséhez. Ehhez képest az orvosok, pszichológusok, tanárok csak azt szajkózzák, hogy nem tér el NAGYON a normálistól, sőt még őt teszik meg bűnbaknak. Megszülted, hát boldogulj vele egymagad! Nincs segítség, nincs emberi megoldás, maradna az "elrekkentés" egy haláltelepen más nem kívánt gyerekekkel. (Ez az epizód talán a legborzasztóbb az egész könyvben.) Harriet nyilván nem képes otthagyni fiát, hogy begyógyszerezve, kényszerzubbonyban lassan éhen haljon.

Ben tehát marad a családnál, és itt érkezünk el a legérzékenyebb témához: vajon egy "sérült" gyerek érdekében szét lehet-e zilálni egy egész családot, fel lehet-e áldozni a testvérei normális gyerekkorát? Harriet egész életében hordozni fogja döntésének következményeit, gyerekei kirepülnek, amint lehet, férje elhidegül tőle, végül magára marad az egykor boldog zsivajtól hangos, hatalmas házban. Vajon tiszta maradt-e a lelkiismerete?

Lessing regénye az előfutára az egy fokkal még felkavaróbb, 15 évvel később íródott We Need to Talk About Kevin-nek. Mindkét könyv azt a tabutémát feszegeti, hogy mi történik egy családban, ha az anya-gyerek kapcsolatban zavarok támadnak. A saját koruk és országuk aktuális társadalmi jelenségeire reflektálnak, és sajnos úgy tűnik, hogy Az ötödik gyerek megjelenése óta eltelt időszak nem hozott megoldást a fenti problémákra, sőt, azok inkább mintha súlyosbodtak volna.

Mit kíván a magyar nemzet? Magyar nemzeti varázslógyereket! Valóban a magyar Harry Potter-ként szokták emlegetni Gergőt és a róla szóló könyveket, és hát párhuzamból bizony akad bőven. Mágusokra és varázstalanokra osztódó világ, kiválasztott, a varázsvilágot megmenteni próbáló főszereplő, őt valamilyen rejtélyes okból gyűlölő főgonosz, akinek nem mondjuk ki a valódi nevét... Szóval a kerettörténet nagyjából ugyanaz, de az ördög a részletekben rejlik. Böszörményinek sikerült a bravúr, hogy egy világsikert elérő, idegen kultúrában gyökerező műfajt hitelesen honosítson, és az üres majmoláson túl értéket is hozzon létre.

A rendszerint skandináv vagy kelta mitológián alapuló nyugati fantasy-k (A gyűrűk ura, Harry Potter, Narnia krónikái) egyszerű lemásolása helyett az ősmagyar hiedelemvilághoz nyúlt vissza, és ezt a szimbólumrendszert vette alapul fantáziavilága megteremtésekor. A magyar bűbájosok sámánok, táltosok, vajákosok és garabonciások, sámándobbal és ostorral varázsolnak. Gergő világa talán összetettebb is, mint Harry-é, itt a varázslók az álmokban és a valóságban is léteznek, külön kasztokra oszlanak, és bonyolult kapcsolatuk van a szellemállattal, akit társként választanak.

Rengeteg az újdonság, amit a két újonc-bűbájos, Gergő és mostohatestvére, Zsófi társaságában mi is szép lassan megismerünk. Ám éppen ezzel a "tanulással" van a gond: a regény sokszor túl körülményes, túl sok a magyarázat, és kevés az olyan epizód, ami mondjuk hétköznapi helyzetben mutatná meg a szereplőket, hogy kicsit jobban megismerjük és megkedveljük őket. Tipikus első-kötet szindróma ez, amikor egy sorozat nyitányaként be kell vezetni az olvasókat egy új, kitalált világba és annak szabályrendszerébe. Rowling ezt sokkal ügyesebben oldotta meg, ahogy Harry és barátai haladtak előre az iskolában, úgy tárult ki előttük (és előttünk is) a varázsvilág.

Böszörményi a magyar nyelvet is "bűbájosan" tekerte ki, hogy minél érdekesebb, sajátosabb nyelvezetet teremtsen ehhez a hibrid-ősmagyar világhoz. Például az álmokba "révülnek" a szereplők (nekem mondjuk erről egyből a Scooter ugrik be), a varázstalanok pedig "éberek". Szimpatikus volt az is, hogy a magyar mondavilágon túl beemelte más kultúrákét (indián, ausztrál, afrikai) is, és persze megvolt az utalás a nyugati varázslókra, sőt, egy vicces cameó-ban maga Harry, Ron és Hermione is felbukkant Kóspallagon. 

Egyszóval ígéretes magyar ifjúsági regény, aminek helye lenne minden kiskamasz polcán a HP-kötetek mellett (vagy akár helyett). Az, hogy nem tudtam magam annyira beleélni, és a szereplők sem fogtak meg igazán, talán nem a könyv hibája, hanem az éveim számáé. A sorozat többi részét pedig félreteszem arra az időre, ha esetleg a fiam olvasná őket.

Az egyik legszebb szülinapi ajándékom idén az, hogy végre befejeződött ez a gyötrelmes, iszonytatóan hosszú könyv. A blogom elkezdésekor megfogadtam, hogy mindig az őszinte véleményemet fogom leírni még a legnagyobb klasszikusokról is, akár azt is kockáztatva, hogy emiatt műveletlennek, rossz ízlésűnek vagy szimplán butának fogok tűnni. Ezúttal sem vagyok hajlandó szépíteni a neves orosz szerző egekig magasztalt regényéről alkotott benyomásaimat: ez bizony egy vaskosan túlértékelt, borzalmasan vontatott és érdektelen részletekkel megszakított mondatkupac. Mintha Dosztojevszkij szándékosan szórakozna az olvasók idegrendszerével, és nem egyszer vezet fel úgy fejezeteket, hogy "a történetünk szempontjából ez az epizód nem lényeges, tehát nem is térnék ki rá" - majd kb. 50 oldalon át taglalja az amúgy valóban teljességgel érdektelen mellékszálat. Egy író sem várhatja el olvasóitól, hogy a könyv 2/3-áig várni fognak a cselekmény beindulására, és 600 oldalon át beérik a felvezetéssel. 

Komolyan nem tudnám megmondani, hogy miért nem hagytam félbe - talán itt játszott közbe a "nagy klasszikus-faktor", hogy legalább elmondhassam, igen, olvastam, igen, tudom miről beszélek. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez egy fontos lélektani krimi, meg hogy a modern pszichológia is először bukkan fel benne. Azt is felfogtam, hogy a főszereplők a különböző személyiségtípusokat szimbolizálják, illetve az emberi elme különböző aspektusait (ösztönös én, tudatalatti, lelkiismeret, racionális gondolkodás). Láttam a próbálkozást, ahogy Dosztojevszkij a modern Oroszország társadalmi változásait igyekezett megjeleníteni, a vallás és az erkölcsök helykeresését a modern ember gondolkodásában. Voltaképpen szereplőit is inkább a saját magvas gondolatainak kinyilatkoztatására használja, és bonyolódik hosszas teológiai fejtegetésekbe.

De ez a sok okosság mind kevés ahhoz, hogy élvezhető, kerek egész regény jöjjön ki belőle. Mint már sokan mások, ez az író is abba a hibába esik, hogy könyve megalkotásakor megfeledkezik az olvasókról. Az eredmény egy teljesen öncélú, saját bölcsességét fitogtató, és élvezhetetlen mű lett. Lőjetek!

Már a könyv körülbelül negyedénél elkezdtek viszketni az ujjaim, hogy micsoda savazós, vitriolos kritikát fogok én írni erről a majd' húsz éves bestselleről. Gondolatban már pörögtek a jelzők: sablonos, felszínes, sekélyes, logikátlan... aztán ahogy fogytak a lapok, a káröröm helyét átvette a sajnálat és a szomorúság. Biztos én is "Terézanyus" hangulatba kerültem, hirtelen sok mindenkit szánni kezdtem: a főszereplőt, Kéki Katát, aki állandó önigazolást vár minden jöttment pasitól, miközben az ezredfordulós fiatal generáció minden megpróbáltatását nyomon követhetjük a sorsán keresztül. A szocializmusban nevelkedett, azóta masszívan kapitalista multicégek felsővezetői és a 20-30 éveikben járó, jól képzett, ambíciózus álláskeresők/munkavállalók elvárásai közt feszülő ellentét azonban kiaknázatlan poénforrás maradt.

Sajnáltam az írónőt, akinek ott volt a lehetőség a kezében, hogy a nyugaton már olyan népszerű szingli kultúrát nálunk is meghonosítsa, legalábbis az irodalomban. Szellemes, vicces társadalmi látlelet helyett azonban egy alapvető történetvezetési hibáktól hemzsegő írást kapunk, ahol néha még abban sem voltam biztos, hogy ez most egy összefüggő történet-e, vagy csak lazán összekapcsolódó epizódokat olvasok. Szereplők jöttek-mentek mindenféle felvezetés nélkül, egymásnak ellentmondó tények derültek ki főhősünk múltjáról, családjáról... egyszóval a cselekményt elég trehány módon kezelte Rácz Zsuzsa. Ha ehhez mondjuk egyedi stílus tartozott volna, még elnézhető lenne a dolog, de az írás minősége is rendkívül hullámzó volt. Néhány irodalminak mondható részt leszámítva indokolatlan trágárság zavarta meg a történet követéséhez szükséges koncentrációt.

A legjobban azonban magamat és olvasótársaimat sajnáltam, akiknek ezzel a magyar "keribredsó" meg "bridzsitdzsónsz" utánzattal próbálták kiszúrni a szemét. Na nem mintha a Szex és New York egy szépirodalmi remekmű, vagy csupán egy jó könyv lenne, korántsem. De a nyugati trendek majmolásának miért kell szükségszerűen gagyinak lennie? Miért nem lehet a szingli-hullámot kecsesen, stílusosan meglovagolni, ahelyett, hogy csak átcsapna a fejünk felett?

Az "ezredforduló sikerkönyvének" kikiáltott, debütáló regény sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Nyilván nem akkora csalódás, mint például az Alkonyat vagy A szürke ötven árnyalata könyvek, de én egy női Rushdie-t, egy friss hangot vártam, és helyette kaptam egy multikulti trenden lovagoló, "sokat markol, keveset fog" könyvet. Van benne családtörténet, kultúrák találkozása, történelem, világnézetek ütközése, vallás, filozófia... és még rengeteg minden, pedig a kevesebb ezúttal tényleg több lenne. Pont azokra a témákra nem jut elég figyelem, amikben újat tudna mutatni Smith. Az észak-Londonban élő, második generációs ázsiai bevándorlók identitásválságát remekül dolgozza fel, sokat hozzátesz az ilyen csoportok lelki folyamatainak megértéséhez. Amikor a zavargásokat, merényleteket látva értetlenkedünk, hogy "de hiszen ők már ott születtek, mi bajuk lehet?", nem gondolunk a sok apró mozzanatra, ami a bevándorlók gyerekeit elkíséri felnőtté válásuk során. Míg szüleik emlékeznek eredeti otthonukra, tudatában vannak annak, hogy egy idegen országba költöztek, addig gyerekeik már itt születtek, nem ismernek másik otthont, mégis idegenül érzik magukat. Máshogy beszélnek, máshogy néznek ki, mint a többségi társadalom tagjai, mégis ugyanazoknak az elvárásoknak kellene megfelelniük. A sötét bőrű, afrofrizurás lányok szőke, egyenes hajról meg kék szemekről ábrándoznak, hiszen ez az uralkodó szépségideál. A fiúkat kinevetik hagyományos viseletük miatt, szüleik pedig sopánkodnak, hogy gyermekük elveszti kulturális gyökereit. A bevándorlók egész léte egy folyamatos egyensúlyozás a beilleszkedés és az identitás megőrzése között, ami különösen kamaszkorban jár súlyos következményekkel. Az amúgy is önmagukat kereső fiatalok gyakran szélsőséges megoldásokat választanak, gyökereik után kutatva radikális csoportokhoz csatlakoznak, vagy éppen szüleikkel szembefordulva teljesen szakítanak hagyományaikkal.

Számomra ennyi éppen elég is lett volna egy jó könyvhöz, de Smith nem érte be ennyivel, és sajnos a regény a második felében veszít lendületéből, a végére pedig teljesen kimerül. A humoros, játékos nyelvezet egy ideig még segít dolgon, és sodorja magával az olvasót, de a végkifejlet egyértelmű csalódás.

Újabb kötelező olvasmányt végeztem ki, ezúttal csak pár óra alatt, mert tényleg rövid és szórakoztató könyvről volt szó. Arra nem emlékszem pontosan, hogy melyik évfolyamon ismerik meg Bambi történetét a gyerekek, de talán még alsóban, vagyis 9-10 évesen. Az olvasóközönség zsenge kora ellenére a regény bővelkedik naturalisztikus részletekben, ömlik a vér, dőlnek a belek, szerencsétlen állatok hullanak jobbra-balra... nekünk, embereknek köszönhetően. Talán a sokkoló jelenetek megerősítik a kicsiket abban, hogy a vadászat mennyire undorító és barbár szokás (arról nem is beszélve, hogy a bátorra pálinkázott vadászcimborák leginkább önmagukra és egymásra veszélyesek). Az állatok szemén át láttatva ez a "nemes, férfias sport" nem több puszta mészárlásnál.

Salten gyönyörű képekben tárja elénk az erdő és lakóinak életét: szépségeit és nehézségeit, könyörtelen valóságát. A vadállatok napjai állandó feszültségben, félelemben telnek, sosem lanyhuló figyelemmel kell lesniük a veszély legkisebb jeleit. A nyugalom, a pihenés percei rövidek, az éhezés, a hideg, a menekülés órái hosszúak. A realitáson túlmenve valamiféle emberi hierarchiát is próbál az állatok kapcsolatrendszerére erőltetni, így lesznek például az őzekből, szarvasokból hercegek. Ez már persze a mese része, ahogy az is, hogy az öreg őz segítségével a nyúl kiszabadul a hurokból. Mese az is, hogy az állatok leállnak a tisztáson pletykálni, és kibeszélni egymást. De ezekre az elemekre szükség van, hogy a történet fogyasztható, a mondanivaló befogadható legyen. 

A regény csúcspontja, amikor Bambi immár felnőtt őzként szembesül azzal, hogy az eddig mindenhatónak és halhatatlannak hitt ember is csak ugyanolyan élőlény, mint az erdő lakói, és fegyver nélkül elég sebezhető is, fontos üzenetet hordoz számunkra. Az emberiséget újra meg újra emlékeztetni kell gyengeségére, legyőzhetőségére és pótolhatóságára is, máskülönben végtelen arroganciájával képes kiirtani maga alól az egész bolygót. A Disney-feldolgozásban persze ez mondanivaló teljesen elvész, egyedül Bambi anyjának elvesztése vethet hullámokat a kis gyereklelkekben - bár akik Disney-meséken nőttek fel, hozzáedződtek már az árva/félárva főszereplőkhöz (ennek vajon utánanézett már valaki?).

Az olasz írónő könyve elég nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű, és mint ilyen, rendkívül bátor vállalkozás. Olyan vizekre evez, ahol a legtöbb bestseller bizony zátonyra futna: túl a randikon, együttjáráson, esküvőn, bele egészen 17 évnyi házasság nyílt óceánjára. Itt már nincsenek titkok a másik előtt, nincsenek romantikus illúziók, hanem két személyiség kőkemény összecsiszolódása zajlik. Tetézi mindezt 3 gyerek, egy bejárónő, egy kutya, számos macska, rokonok és barátok széles köre! Kétféleképpen lehet egy ilyen szeretetteljes káoszon úrrá lenni: 1. nevelési és általános életvezetési elveink (úgymint a gyerek max. 1 órát tévézhet naponta, felkelés után azonnal beágyazunk, stb.) szigorú és következetes betartásával/betartatásával, vagy 2. ezeknek az elveknek a laza elengedésével. Gasperini családjából kiindulva a második stratégia tűnik hosszútávon működőképesnek, bár személy szerint én agybajt kapnék attól a hatalmas káosztól, amiben ők élnek. 

Egy biztos, hogy a humoros és megható jelenetekből átsüt a szeretet, az összetartozás érzése, a férj (felesége által lejegyzett) gondolatai mindig ugyanoda térnek vissza: milyen szerencsés is ő, és hogy párját még mindig annak a kamaszlányak látja, akinek megismerte annak idején. Más minőséget képvisel az effajta szeretet, mint az első randevúk fellángolása, és valahogy ritkábban is olvas róla jó könyvet az ember, Gasperini regénye az üdítő kivétel.

Visszatérnek szívünkbe, egy-egy fűtőtest melegével, a mi bizonyosságaink. A jókedv és a munka és a gyerekek és mi magunk. Esztendőről esztendőre. Kéz a kézben tovafutunk a havon, s velünk fut a gyerekek árnyéka, akik voltunk. Vagy talán a mi gyerekeinké? De hiszen az mindegy. Tudom: holnapra megöregszünk. Holnapra. Oly sok időnk van még addig.

King lassan egész Maine államot benépesíti szörnyekkel, ezúttal főleg gyerekek az áldozatok, ami rengeteg borzalmas epizódot eredményez - ám nem is mindig a rémek a legijesztőbbek... King legnagyobb erőssége, ahogy az emberi elmében rejtőző gonosz erőket képes megjeleníteni, újra meg újra rádöbbentve olvasóit, hogy a valódi borzalmak tárháza voltaképpen az agyunk. Valamiért most mégis elrugaszkodik a lelki alapoktól, és egy "valódi" szörnyet próbál elszabadítani Derry álmos kisvárosában. Ez a lény nem egy elme szüleménye, hanem valahonnan érkezett, és már évmilliók óta itt van a földön. Képes olvasni áldozatai gondolataiban, és "személyre szabott" alakban megjelenni előttük. Ez az egész nagyon zavaros, furcsa, és a végén már cseppet sem ijesztő - a regény lezárása pedig teljesen elszállt. Mintha King át szerette volna lépni a horror műfaj kereteit, de aztán nem tudta, hogy merre is menjen tovább. 

Pedig a történetvezetés technikája nagyon ötletes: a két fő cselekményszál (jelen és múlt) párhuzamosan bomlik ki, a szereplőket egyszer gyerekként, majd 27 évvel idősebben követjük. Csak fokozatosan emlékeznek vissza gyerekkoruk meghatározó nyarára, így mindig csak annyit tudnak, mint az olvasó. A történet előrehaladtával áll csak össze a teljes kép, ami nem is baj, mert az igazságot túl sokkoló lenne ömlesztve, egyben feldolgozni. 

Azt leszámítva, hogy maga a főgonosz nem lett túl meggyőző, a regénynek számos erénye van azért: nagyon jók a karakterábrázolások, minden szereplő el lett találva, hitelesek és nem egysíkúak. Ráadásul a gyerek főszereplők családi hátterét megismerve feltárul előttünk az amerikai kisvárosok rejtett világa is, iskolai bántalmazás, családon belüli erőszak, rasszizmus, elmebetegség... van itt minden. King remek társadalmi látleletet ad a látszólag békében és jómódban élő kortársairól. Erős a pszichológiai vonal is, a 11 éves gyerekekben lejátszódó lelki folyamatok remekül vannak megjelenítve. Ebben a rendkívül bonyolult időszakban a gyerek- és a kamaszkor határán egy megfoghatatlan, ősrégi és gonosz szellem (vagy mi?) nélkül is rengeteg nehézséggel kell megbirkózni főhőseinknek. Kortárs kapcsolatok, nagy barátságok, az első szerelem, megfelelés a szülőknek, a felnőtté válás nagy kérdései mind ott feszülnek ezekben a 140 centis mini-hősökben. 

Ha tehát leválasztjuk "Azt" a történetről, akkor kapunk egy remek könyvet a gyerekkorról, felnőtté válásról, és barátságról. 

1995. január 17. 5:46, Japán, Kóbe városa: egy 7,3-es erősségű földrengés pusztít el embereket, otthonokat, borít fel békés életeket. A mindössze 20 másodpercig tartó rengés kitörölhetetlen nyomot hagy az ország közös emlékezetében. A katasztrófa "utórezgéseit" még évekkel később is lelkükben őrzik a japánok, Murakami pedig ezekre a hullámvetésekre fűzi fel a kötetben szereplő hat novelláját. Bár a történetek csak lazán kapcsolódnak magához az eseményhez, minden karakter életéből köthető hozzá egy-egy mozzanat.

Mindegyik novella nagyon "Murakamis", ettől függetlenül mégis változó minőségűek: akadnak köztük rövidségükben is szépen kidolgozott, végigvezetett írások, de vannak szürreális, "elszállt" történetek is. Közös vonásuk az észrevétlen váltás a valóság és a misztikum között, például ahogy egy teljesen hétköznapi, kimért beszélgetés szép lassan átmegy mély, spirituális eszmecserébe. Némelyik novellában nyíltabban, némelyiknél burkoltabban érezni egy háttérből sugárzó erőt, egy megfoghatatlan hatalmat, ami képes emberek cselekedeteit befolyásolni, országokat irányítani... és akár földrengést is kiváltani. Murakami képes egy országot lesújtó természeti katasztrófa lélektani hatásait a mágikus realizmus eszközeivel megragadni.

Az Atwood-tól megszokott mély, alapvető társadalmi struktúrákat feszegető kérdések most egy fogyaszthatóbb, cselekmény-centrikusabb regényben kaptak helyet. Ismét egy nő a főszereplő, egy fiatal újságíró, aki nemrég esett túl egy életmentő műtéten, mely során daganatot távolítottak el a melléből. A beavatkozás nem csak fizikai, lelki értelemben is eltávolít belőle egy darabot, és Rennie kénytelen belátni, hogy nem talál vissza régi önmagához.

Az újrakezdés reményében egy trópusi szigetre utazik, ahol már a repülőtéren szürreális élmények érik. A demokratikus, békés, nyugati értékrendhez szokott nő hirtelen egy olyan világban találja magát, ahol virágzik a korrupció, mindenkit megfigyelnek, a gazdaságot pedig teljes egészében a politika uralja. A fogyasztói társadalom kényelméhez képest itt sokszor kreatívnak kell lenni a túlélés érdekében, sok a nehezítő tényező: áramszünetek, élelmiszer-hiány, kétes higiénia. Miközben a fiatal nő egyre rejtélyesebb ügyekbe keveredik, sokszor visszaugrunk az időben, hogy jobban megismerjük a gyerekkorát, illetve a műtét előtti életét. Végül a karib-tengeri szigeten kitör a forradalom, és az események Rennie-t is magukkal sodorják. Ártatlansága, naivitása okán nem érti az idegen világ szabályait, így nem is tud azok szerint játszani, magasabb erők bábujává válik, és csak a szerencsén múlik, hogy viszonylag ép bőrrel megússza.

Az izgalmas cselekmény mögé Atwood azért odapakolja szokásos, nők társadalmi helyzetére vonatkozó kérdéseit. Ezúttal a női testhez való megannyi kapcsolódást vonultatja fel előttünk: látjuk Rennie-t, ahogy aktuális pasija szinte már műtárgyként (de tárgyként) kezeli a testét, megmondja, milyen ruhákat hordjon, hogyan lehetne még többet kihozni belőle. Aztán ugyanez a test fekszik a műtőasztalon, betegen, tulajdonosát cserbenhagyva. A műtét után Rennie többé nem bízik már a testében, most már tudja, hogy nem sérhetetlen, tudja, hogy a rák bármikor újra támadhat. Azt is érzi, hogy a belőle kivágott darabot már sosem kaphatja vissza, sosem lesz már ép, egész. De az idegen környezetben ugyanez a test az, amihez végül visszatalál, és az őbelőle áradó melegség és erő képes visszahozni egy másik testet az életbe. 

Miközben egy szüleit még gyerekkorában elvesztett férfi anyósa és apósa életét kutatja, fontos dolgokra ébred rá - és ébreszt rá minket is. Hiába az alapos kutatás, a hosszas beszélgetések, a teljes igazságot nem ismerheti meg senki, mindkét fél csak a saját verzióját tudja újra meg újra felidézni arról a napról, ami örökre megváltoztatta a kapcsolatukat. A férfi és a nő mint két külön világ léteznek tovább egymás mellett, képtelenek a másik igazságának megértésére vagy legalább elfogadására.

Vejüknek tett visszaemlékezéseiken keresztül McEwan szépen kibontja a 20. század közepének európai hangulatát. Vége a II. világháborúnak, a nácikat legyőzték, jöhet a béke, a nyugodt építkezés korszaka. Igen ám, de a kontinenstől elzárkózottan élő angolok csak most szembesülnek a valódi európai tragédiákkal: a népirtással, a haláltáborokkal. Higgadt, józan gondolkodásuk most először tapasztal ilyen felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan kegyetlenséget - sokuk első reakciója a bűntudat, amiért ők mindettől megmenekültek. A bűntudat ott lappang az fiatal, lelkes kommunista házaspárban is, akik kezdetben nem tudnak mit kezdeni a párt elvei és a saját vágyaik közti ellentmondással: a "burzsoá" luxus elutasítása helyett már a nászútjukon vesznek egy kis vityillót Franciaországban. (Bezzeg Kelet-Európában, ahol a kommunizmus nem csak elméletben létezett, az efféle lelkiismereti kérdéseken hamar túllendültek a párt vezetői - az átlagemberek pedig soha nem kerültek ilyen választási helyzetbe...)

A sorsfordító napon látszólag mintha semmi rendkívüli nem történne, az eseményeknek mégis komoly hatásuk van több ember életére is. Az idilli nászutas kirándulás Dél-Franciaországban hamar átcsap egyfajta szürreális, mélyen szimbolikus élménybe. A fiatal feleség még öregkorában sem tud megszabadulni attól az emléktől, amikor egy elhagyott ösvényen, férjétől távol két fekete kutyába botlik. Az elvadult, kiéhezett fenevadak támadását sikerül kivédenie, ám később a helybéliek szönyű dolgokat mesélnek a nácik által hátrahagyott egykori őrkutyákról. Nem véletlen, hogy a könyv címadója lett ez a két állat: az asszony tudatalattijából fel-felbukkanva ők szimbolizálják a rettegést, a gyűlöletet, ami bármikor újra felütheti a fejét a világban. Hiába a látszólagos, törékeny béke, a háború kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai köztudatban.

Kicsit olyan volt ez a regény, mintha az írónő szerelemgyereke lenne: igyekezett mindent belepakolni, ami a vámpíros könyvekből esetleg hiányozhatott neki. A legszembeszökőbb az épületek mániákus leírása, szinte látjuk magunk előtt a színeket, formákat, sőt az illatokat, felületeket is. Ezek az érzékletes jellemzések egyrészt remek hangulatteremtők, másrészt viszont sokszor unalmasak is. Nem feltétlen vagyok kíváncsi minden ház alaprajzára, ahol megfordulnak hőseink. Rice a szülővárosának, New Orleans-nak is méltó emléket állít ezzel a regénnyel, hangulatos városnéző túrára vezet minket - ugyancsak a cselekmény tempójának rovására. 

A vámpír-regények férfi-uralma után egy igazi matriarchális család történetét ismerhetjük meg, ahol a családfő szerepét legtöbbször egy igen erős, határozott női karakter töltötte be. Amikor azt írom, megismerhetjük ennek a családnak a történetét, kicsit finoman fogalmaztam: konkrétan egy külön regény a regényben foglalkozik a Mayfair-família 300 évet felölelő leírásával, kezdve egészen a 18. századtól napjainkig. Ez a rész akár egy külön könyvben is megjelenhetett volna, de így, a cselekménybe beékelve ismét csak az olvasó türelmét teszi próbára.

Voltaképpen az egész regényt az arányok felborulása jellemzi leginkább. A felvezető, előkészítő szakasz túl hosszú, túl részletes, utána pedig nem a cselekmény fő része, hanem egy terjedelmes visszatekintés következik. Magára a fő cselekményszálra jut a legkevesebb idő, ami ennyi előkészület és várakozás után viszont eléggé kiábrándítóra és kurtára-furcsára sikerült. Rice sokszor elidőzött felesleges részleteknél, hogy aztán a fontosabb motívumokat összecsapja. Kár, pedig a vámpírok sokszor rideg, távoli világa után érdekes volt emberközelibb, hús-vér karakterekről (is) olvasni. 

Anyámnak nem gyújtottam gyertyát. A fényt nem lehet megvilágítani.

Már a legelején megragadott ez a sor, ami a mérhetetlen szeretet és csodálat első megnyilatkozása volt, és a könyv egész hangulatát meghatározza. A szerteágazó család bemutatása közben újabb és újabb félmondatokból, elejtett szavakból villannak elő az írónő édesanyja iránti érzelmei, nekem pedig végig az motoszkál a fejemben, hogyan lehet kiérdemelni ilyen mértékű rajongást, és vajon lehet-e minden anya-gyermek kapcsolat ennyire szoros?

Nem mintha sokat lehetne töprengeni a regény olvasása közben, csak úgy repkednek a nevek, évszámok, rokoni kapcsolatok, helyszínek... a könyv felénél kapok észbe, hogy ez akkor talán már nem az előszó, hanem maga a történet. Szabó Magda ugyanis olyan alapossággal dokumentálja édesanyja és családja életét, hogy aki egy "sima" családtörténeti regényre számít, az úgy jár mint én, és földrajzi-történelmi tanulmánynak is beillő részletes kor- és helyrajzot csupán felvezetésnek tekinti. Megtévesztő az is, ahogy az írónő lépten-nyomon úgy hivatkozik a regényre, mintha egy másik írása lenne, nem az, amit éppen olvasunk. 

Ne gondoljuk azt azonban, hogy a könyv csupán egy összeválogatott dokumentum-gyűjtemény. Szabó Magda, bár rengeteg időt töltött a hiteles források felkutatásával, mégiscsak regényt írt: hangulatokat, képeket fest, karaktereket formáz, személyiségeket ábrázol. A lehető legpontosabban igyekszik rögzíteni édesanyja életének eseményeit, de a száraz adatok mögött látja az embereket, kapcsolatokat, érzelmeket is. Miközben a legtávolabbi rokontól haladunk az időben a jelen felé, a kronológiai sorrendet időnként megszakítva, részleteket olvashatunk az írónő és édesanyja beszélgetéseiből is. Láthatjuk a küzdelmet, amit anyja döntéseinek megértéséért folytat a fiatal Szabó Magda, hogy aztán évek múlva, már érettebben döbbenjen rá a sorsfordító miértekre.

Ez az időbeli ugrándozás nem könnyíti meg az olvasó dolgát, és az sem, hogy a hatalmas számú rokon, ismerős gyakran többféle néven is szerepel - ezt hamar el kell engedni, nem szabad görcsösen ragaszkodni minden szereplőhöz, a fontosak úgyis többször megjelennek. Így megőrizhető az olvasmányélmény, és a cselekmény is megmarad élvezetesnek és fordulatosnak. 

Szabó Magda olyan emléket állít édesanyjának, amire csak kevés ember képes, ráadásul a rendkívüli asszony megidézése közben egy különleges önismereti úton is részt vesz. Ősei vonásaiban, szokásaiban magára ismer, felveszi a kapcsolatot az elhanyagolt rokonokkal, sőt, teljesen újakat is felfedez. Olyan utazás ez, amibe egyszer életében mindenkinek bele kéne vágnia.

Coetzee különleges, kísérletező írói tevékenységének újabb gyöngyszemét olvastam, és talán ez a műve tetszett eddig legjobban. A Nobel-díjjal is elismert szerző szívesen bolyong az emberi elme útvesztőiben, és mutat be olyan élethelyzeteket, amik az egyenlőtlenség, az alá-fölérendeltségi viszony visszásságait ábrázolják. Ezúttal egy afrikai farmon élő, magányos (kezdetben fiatal) nő lassú leépülését követhetjük nyomon, végigkísérjük a folymatot, ahogy az elszigeteltség felőrli az idegeit és az elméjét. Coetzee azonban nem csak "gyáván", E/3-ban narrálja az eseményeket, hanem merész írástechnikát választ: a főhős első személyben, tömény monológban mesél az életéről, de mivel elméje lassan cserbenhagyja, az eseményekre nem mindig ugyanúgy emlékszik. Az író a regény megszerkesztésével illusztrálja a főhős eszének elvesztését, beáldozva a logikus, jól felépített cselekményt. Ez nagyon különleges olvasmányélményt eredményez, hiszen nem lehet biztosra venni, hogy egy esemény tényleg megtörtént-e, vagy tényleg úgy történt-e meg, ahogy azt először olvastuk. Például a regény elején egy igen fontos karakterről kiderül, hogy mégsem halt meg (vagy az derül ki, hogy a főszereplő eddig azt hitte, hogy meghalt), és hasonló finomságok. Aztán van olyan is, hogy Coetzee egy jelenet több verzióját is megírja, az egyik legnagyobb fordulópontot jelentőt konkrétan 4 vagy 5 változatban. Azt sosem tudjuk meg, hogy melyik volt az igazi, és ez a bizonytalanság egyszerre izgalmas és zavaró.

A témaválasztás is bátor, és illeszkedik Coetzee érdeklődési körébe: egy földbirtokos fehér nő és egy fekete szolga bonyolult kapcsolata. Ki van jobban kiszolgáltatva a másiknak, mikor lépik át a szerephatárokat, hogyan válik az egész viszonyuk puszta szimbolikává. A regény itt emlékeztet igen erősen egy másik Nobel-díjas művére, A fű dalol is nagyon hasonló élethelyzetet mutat be, de sokkal visszafogottabban és sejtelmesebben. Ráadásul a "nagy szégyen" megtörténte után Lessing főhősének nem kell számkivetettként élnie, mivel egész egyszerűen megölik. Coetzee nem szán ilyen "kegyes" sorsot bűnbe esett asszonyának, neki bizony végig kell néznie, ahogy a farm, ahol felnőtt, szép lassan darabjaira hullik, és vele együtt enyészik el először csak a fiatalsága, majd az egészsége, végül pedig az ép elméje is.

Ha sikerül elkapni a pillanatot, a hangulatot, vagy csak egy motívumot, Rushdie regényei színesek, izgalmasak és összetettek. Ha nem, akkor csapongóak, vontatottak és zavarosak. Debütáló kötete sajnos az utóbbi kategóriába került nálam, egyszerűen nem volt semmi, ami megfogott volna benne. Néha egyenesen azt éreztem, hogy az író direkt bosszant, hogy ez után az újabb ordas baromság után folytatom-e még az olvasást. Voltak jobb részek, amik úgy-ahogy összeálltak, de ez volt a ritkább.

A történet homályos, nagyon szimbolikus (akar lenni) és híján van bármiféle olvasmányosságnak. A főszereplő egy számkivetett indián, aki 777 évesen rója a tengereket, hogy elveszett nővérét megtalálja. Így keveredik el valami fura szigetre, ahol találkozik egy csomó emberrel, akik szintén ittak valami sárga lét, amitől örökké élhetnek. A szigeten van egy hegy, amitől mindenki fél, mert ott lakik Grímusz, hősünk persze oda szeretne eljutni. Sikerül is neki, ott történik vele egy pár furcsaság, és végül ő marad fent a hegyen. Közben van néhány dimenzió-ugrás, meg földönkívüliek, meg mítoszok, meg ornitológia.

Szóval egy hatalmas katyvasz, aminek még a műfaja sem igazán tisztázott. Sci-finek nem elég részletes, vallási-filozófiai műnek nem elég emelkedett. Rushdie kreált egy sajátos, zárt világot, aminek semmi kapcsolata sincs az olvasóéval, és ahhoz pedig nem elég kidolgozott, hogy elmélyülhessünk benne.

Egy olyan regény, amiben minden második férfi szereplő Róbert, Károly (esetleg Károly Róbert), vagy Lajos, amiben a nevek magyar, latin, olasz és francia változatait folyton váltogatják, és ami apró betűkkel is nettó 600 oldal, első hangzásra nem tűnik sem túl szórakoztatónak, sem pedig élvezhetőnek. Nem könnyíti meg az olvasó dolgát az sem, hogy a hatalmas történelmi tabló helyszínei között minden átmenet nélkül ugrálunk, a távoli események csak nehezen kapcsolódnak össze.

Mégis zseniálisnak tartom Passuth korai regényét, több okból is. Elsőként a merész témaválasztás teszi lebilincselővé a művet, ugyanis Nápolyi Johanna személye igazán megosztó. A magyar történelem hűtlen asszonyként, férfiafalóként és gyilkosként tartja számon, Passuth viszont nem fogadja el kapásból ezt a beidegződést, hanem a lehető legalaposabban utánajár a több, mint félezer éves ügynek és csak a tényekre hagyatkozik Johanna jellemének megformálásakor. Nem mosdatja, nem tömjénezi, hanem emberi mivoltában tárja elénk a középkori Itália legnagyobb fejedelmasszonyát, akinek egyetlen bűne (ami bizonyítást nyert), hogy nőként uralkodni merészelt és nem adta át a hatalmat egyik férjének sem. Johanna élete során számtalanszor megkérdőjelezték uralkodói képességeit, méricskélték vonzerejét és menedzselték a házaséletét - vajon melyik királlyal történhetett volna meg ugyanez?

Adott tehát egy rendkívül érdekes főszereplő, egy női uralkodó a késő középkorban, aki hosszú-hosszú évekig megőrizte trónját. A már így is remek könyvet még vonzóbbá teszi a lélekrajz, ahogy Passuth az uralkodó nyilvános és magánélete közötti konfliktust dolgozza fel. Hol végződik Johanna saját személyisége és hol kezdődik a királynői szerep? Mennyit áldozhat fel önmagából egy uralkodó anélkül, hogy beleroppanna? Johanna karaktere nagyon emlékeztet I. Erzsébetére, aki szintén egész életét a koronának szentelte, bár ő nemet mondott az érdekházasságokra és gyermeke sem született. Mindkét asszony kemény, erős személyiség, és nem hiányzik belőlük a könyörtelenség sem, ami a kor nő-ideáljával igencsak nehezen volt összeegyeztethető.

Apropó, kor. Ez a harmadik jó választás Passuth részéről, aki már talált egy megosztó főszereplőt, egy érdekes témát és hozzá még egy olyan időszakot, ami viszonylag kevés regényben jelenik meg. Az 1300-as évek átmenet a középkor és a reneszánsz között, és ha csak Itáliára koncentrálunk, akkor is hatalmas változások előszeleit érezni. Még élnek a hűbérúri rendszer berögzült társadalmi formái, de Firenzében már öntudatra ébredt a polgárság, hogy kezébe vegye sorsát. Egymás mellett létezik a gótika merevsége, vallásos áhítata, és Petrarca, Boccaccio életvidám, emberszagú művészete. Olyan kor ez, ahol egy emberöltő alatt nyolc-tíz pápa is váltja egymást, sőt, van, hogy egyszerre kettő is uralkodni akar. Minden alakulóban, minden változik, és Passuth remekül ragadja meg ezeket a folyamatokat, mégha kicsit esetlenül is vált a rengeteg helyszín és szereplő között. Nápolyi Johannának pedig olyan emléket állít, amivel talán nem nyeri meg magának a szemellenzős történészeket, de igazságot szolgáltat egy letűnt korszak rendkívüli királynőjének.

Mostanában mindenki sci-fit ír - miért maradna ki éppen az egyik legszínesebb életművel rendelkező írónő? Persze a műfaj határait döntögetve, saját egyedi stílusában teszi ezt, így egészen különleges és bonyolult lesz a végeredmény. Winterson továbbgondolja modern világunk aktuális kérdéseit (úgy mint környezetvédelem, fenntarthatóság, mesterséges intelligencia, fogyasztói társadalom, az állam szerepe) és megalkot egy világot, ami a miénkre már csak nyomokban emlékeztet, de nagyon is logikus lépések vezettek létrejöttéhez. Ez a civilizáció egy gigacég irányítása alatt áll, szinte mindenki itt dolgozik. Drasztikus lépések történtek a környezetszennyezés megfékezésére: betiltották a személyautókat, megszűnt a mezőgazdaság. A fogyasztói társadalom vásárlás-mániáját egy érdekes kölcsönző-rendszerrel enyhítették, az öregedést a géntechnológia és a plasztikai sebészet segítségével megállították. Mindenki szép (sőt, tökéletes) és fiatal.

Úgy tűnik azonban, hogy a bolygót mégsem sikerül megmenteni, túl későn kaptunk észbe. Mit lehet hát tenni? Jön a klasszikus sci-fi válasz, keresni kell egy másik élőhelyet az emberiség számára. Millió könyv és film készült erre az ötletre alapozva, de Winterson képes volt valami új színt vinni ebbe a klisébe is. A könyvől megismerünk egy elméletet (hiedelmet) mely szerint már a mi civilizációnk is egy másik bolygóról érkezett, és a 65 millió évvel ezelőtti, dinoszauruszok kipusztulását okozó események tervszerűek voltak és az új bolygó lakhatóvá tétele volt a céljuk. Vagyis amit a mi, saját jogon kialakult civilizációnknak gondolunk, azt valójában már örököltük valakiktől, akik ugyanazokat a hibákat követték el, mint mi...

A regény négy nagy fejezetre tagolódik, amik más korban játszódnak, és mindegyikben történik utalás a fenti bolygó-cserére. Míg az egyikben éppen zajlik az expedíció, a másikban a távoli jövőbe vesz még csak a lehetősége is, ezért abban sem lehetünk biztosak, hogy az események lineárisan követik egymást, vagy éppen újra és újra megtörténnek. Múlt és jövő összemosódik, a jelenben pedig hiába próbáljuk kibogozni a szálakat, a történelem bizony csak ismétli önmagát.

Azt hiszem rájöttem a Dickens-regények titkára: az embernek megfelelő hangulatban kell őket olvasnia. Ugyanis a hosszú, tekervényes eszmefuttatásokra és gondolatmenetekre bizony rá kell szánni az időt és az energiát. Nem úgy van ám, hogy csak úgy peregnek a lapok (vagyis egy idő után mégis), a cselekmény pedig nyílegyenesen és szélsebesen halad a végkifejlet felé - épp ellenkezőleg, rengeteg (látszólag) felesleges kitérőn, leíráson és cselekményszálon kell végigrágnunk magunkat. Ez a "végigrágás" is hozzáállás kérdése persze, hiszen ha kellően le tudunk lassulni és kizárni a külvilágot, a bosszantó mellékvágányokat és véget nem érő körmondatokat elkezdjük élvezni és meglátjuk bennük a szépséget, az esztétikai értéket.

Mindemellett a regény az író tipikus alkotásai közé tartozik, vagyis egy nehéz sorsú fiatalember boldogulását követi nyomon, miközben számos társadalmi réteg képviselteti magát egy-egy jellegzetes karakterben. Viszonylag egyszerű a képlet, vannak a jók és a rosszak, nincs átjárás a két csoport között, nincs jellemfejlődés - van viszont megérdemelt jutalom, jó és rossz is részesül az írói igazságszolgáltatásból. Kissé álszent módon osztogatja Dickens a kegyeit, hiszen miközben a "főgonoszt" elítéli fösvénységéért és folytonos pénzhajszolásáért, addig az idealizált főhős "happy end"-je akkor teljes, mikor jelentős vagyonra is szert tesz a boldog házassággal. 

A sablonos karaktereken túl Dickens ismét nem fukarkodik a túláradó érzelmek megjelenítésével, szinte minden jelenetben könnyek hullanak, az örömtől vagy bánattól, a hölgyek ájuldoznak, a férfiak nagy szavakkal esküdöznek. Az érzelmek szóbeli közlésén túl azonban nemigen merészkednek, az angol szemérem it meghúzza a határvonalat: testi érintkezésről (legyen az csak egy csók) szó sem lehet, helyette lesütött szemek és piruló orcák árulkodnak a mélyben tomboló viharról.

Ha elengedjük a korszak ízléséből fakadó ellentmondásokat és furcsaságokat, az alaptörténet kellően csavaros és izgalmas ahhoz, hogy egy kellemes olvasmányélményt szerezzen annak, aki nem sajnálja rá az időt.

Most már biztos, hogy Lewis fantasy-sorozata helyet kap a (nem is annyira) képzeletbeli "gyerekemnek szánom" könyvespolcon. Kedves, barátságos, de közben őszinte stílusa, elegáns humora mellett remek bevezetés a magas fantasyk világába. A Harry Potter-sorozatnál kissé emelkedettebb, A gyűrűk uránál viszont sokkal olvasmányosabb. Talán a Narnia-történetek lehetnek az összekötő kapocs a két nagy kultsorozat között, amik számomra az alapműveltség részét képezik. (Aztán ha a gyerek elmúlt legalább 30, elolvashatja a Trónok harcát is.)

A Hajnalvándor útja kellemes kalandregény a tengeren, kalózokkal, sárkánnyal, titokzatos szigetekkel és számos hőstettel. Régi ismerőseink közül újra láthatjuk Caspian herceget, valamint Edmund és Lucy Pevensie-t, akik utoljára járhattak Narniában. (Érdekes a párhuzam Pán Péter meséjével, ahol Wendy szintén a kora miatt nem térhetett többé vissza Sohaországba.) Velük tart idegesítő unokatestvérük is, akit teljesen megváltoztat a csodálatos kirándulás.

Bár először könnyed kalandnak tűnhet Caspian-ék felfedezőújta, Aslan fel-felbukkanása és a világ végének szépséges leírása magasabb szintre emeli a történetet. Óhatatlanul is eszünkbe idézi a kereszténység szimbólumait és értékrendjét, a gyerekeket pedig megismerteti a túlvilág és a hit alapvető kérdéseivel anélkül, hogy átcsapna erőszakos térítésbe.

Bevallom, hogy a könyv elolvasása kétségbeesett kísérlet volt az olasz nyelvtudásom életben tartására, és mint ilyen, bőven maradtak homályos részek. Folytonos szótárazással nem szerettem volna rontani az olvasmányélményt, ezért néhányszor csak annyit értettem, hogy valaki valamivel csinál valamit valahogyan... szerencsére a cselekmény nem volt túl bonyolult, ezért a "lényeg" megvan, a túláradó lelkizést meg egyik nyelven sem szeretem. 

Tehát a narrátor (a neve szándékosan nem derül ki) fiatalon Amerikába emigrált, és most visszatér Olaszországba, ahol feleleveníti ifjúsága élményeit. Árva és szegény lévén nem jutott könnyű sors neki, mégis derűs nosztalgiával emlékszik ezekre az évekre. Érdekes, ahogy minden érzékszervével képes elénk tárni az olasz vidéket: a színek, hangok és illatok együttese mégsem ugyanolyan már, mint régen, valami végérvényesen megváltozott. Az idealizált múlt és a fájón valós jelen között teremt hidat mesélőnk barátja, aki elmondja, mi is történt az elmúlt években.

Érdekes párhuzam vonható a korszak másik fontos regényével, A párduccal. Ugyanazt a változást Lampedusa a felsőbb társadalmi rétegek, míg Pavese az egyszerű emberek szemszögéből közelíti meg. A háború és a fasizmus nem kímélt senkit sem, és az átélt szenvedések nem tettek különbséget gazdag és szegény között.

Eljött az ideje annak, hogy a gyerekkönyveket szülői szemmel olvassam, felkutatva az értékes, tartalmas és színvonalas műveket, amiket nyugodt szívvel adok majd az ifjú olvasópalánta kezébe. Sendak könyvéről először a belőle készült film kapcsán hallottam, pedig angol nyelvterületen igazi klasszikusnak számít.

Gyerekeknek készült műveknél általában az illusztrációnak legalább akkora szerep jut, mint a történetnek, jelen esetben viszont jócskán a rajzok felé billen a mérleg nyelve. Sendak egyszerre írója és grafikusa is a kötetnek, így kép és szöveg szoros egységet alkotnak. A színes rajzok jobban le is kötik a kicsiket, másrészt vizuálisan is fejlesztik őket. A történet végtelenül egyszerű, mégis sokféleképpen értelmezhető, és fontos üzeneteket hordoz magában. Egy kisfiú (Max) összeveszik az anyukájával mert sokat rosszalkodik, a szobája varázslatos módon erdővé alakul, és ő elhajózik a vadakhoz, akik királyukká választják. Végül honvágya lesz, visszatér a szobájába, ahol meleg vacsora várja. Max kalandja két alapvető, felnőtteknek talán banálisnak tűnő igazságot közvetít kimondatlanul: legyen bármilyen "rossz" egy gyerek, az anyukája mindig meleg vacsorával várja majd, vagyis a szülők minden csínytevés után megbocsátanak, és az otthon egy olyan hely, ahová bármilyen messziről haza lehet menekülni. 

Le a kalappal a sorozat készítői előtt, hogy ebből a szövegkupacból egy élvezhető, követhető és átélhető történetet tudtak kihozni. Ugyanis az előző három jelző egyike sem illik Bushnell könyvére, ami talán egy újságban, folytatásokban megjelentetve még csak-csak elment, de így, "regénnyé" gyúrva finoman szólva sem állja meg a helyét. Nincs valódi cselekmény, csak rövid epizódok egymásutánjai, újabb és újabb szereplőkkel, akik közül néhányat - legalábbis névleg - megtartottak a TV-sorozatban is. Ezekben a karcokban feltárul előttünk New York elitjének felszínes világa, ahol a divat, pénz és csillogás mögött csak üres, sivár és szomorú életeket találunk. Irigységnek tűnhet (pedig ennél mi sem áll tőlem távolabb) ha azt mondom, hogy ez a társadalmi réteg jó dolgában már nem tudja, mit csináljon. Gazdag, egyedülálló, gyönyörű férfiak és nők pokollá teszik a saját életüket, majd fetrengenek az önsajnálatban, miközben milliókért karbantartott testüket alkohollal és drogokkal rombolják. 30-as, 40-es éveikben járó felnőttek buliról bulira járnak, reggel 8-kor merev részegen esnek ágyba (néha egyedül is) és arról panaszkodnak, hogy nincsenek valódi kapcsolataik. 

Annak idején szegény Bridget Jones-t vádoltam azzal, hogy párkapcsolat nélkül nem érzi magát teljes értékű embernek, bezzeg amerikai nővérei tudják, mi a dörgés. Ennél nem is tévedhettem volna nagyobbat, illetve hiba volt azt feltételezni, hogy egy sikeres és népszerű sorozat alapját adó könyv mögött ennyire nincs semmi tartalom. (A két könyv ráadásul ugyanabban az évben jelent meg, így hát Angliában és Amerikában is 1996 óta tart a szingli-őrület.) Míg Carrie, Miranda, Samantha és Charlotte személyében a film készítőinek sikerült olyan női alaptípusokat képernyőre vinni, akikkel életük bizonyos pontján minden nő azonosulni tud, addig a regényben egyetlen olyan szereplő sincs, aki bármilyen érzelmet képes lenne kicsikarni az olvasóból. 

Természetesen nem vár az ember akadémiai magasságokat egy ilyen jellegű könyvtől, ami legfeljebb egy szinglikről szóló, szórakoztató szociális ismeretterjesztő műként szerezhetne létjogosultságot magának, de sajnos még ehhez is túlságosan gyatra stílusban van előadva. Candace Bushnell ahelyett, hogy levédet egy magassarkú szandált, mint logót, előbb megtanulhatott volna rendesen könyvet írni.

Egy hiperérzékeny kiskamasz először szembesül a felnőttek világának igazságtalanságaival, és közben sokat sír. Ennyiben össze is lehetne foglalni az egyik legtöbbet szidott általános iskolai kötelező olvasmány cselekményét. Szegény kis Nyilas Misi valamiért rendkívül ellenszenves a szinte vele egykorú olvasók számára, ha jól emlékszem, engem is bosszantott gyávasága, félénksége és állandó szorongása. Valószínű, hogy ennek a korosztálynak olyan karakterek a megnyerőek, akikre fel lehet nézni (mint például az Egri csillagokban, ami sokkal népszerűbbnek bizonyult). Móricz főhőse túlságosan rávilágít az olvasók saját félelmeire, gyengeségeire, amikkel senki nem néz szembe szívesen.

Ráadásul felnőttként olvasva a regényt, több, csak finoman megpendített szálat is észreveszünk, amik felett annak idején talán elsiklottunk. Nyilas Misi szemén át feltárul előttünk a kor társadalmának egy kicsi, de nagyon is jellegzetes szelete. Az elszegényedett, lecsúszott nemesi családok, a befolyásos, hatalmukkal visszaélő politikusok, a nyerészkedő, semmirekellő léhűtők mind szerepet kapnak, csak észre kell őket venni. Az akkori iskolarendszer furcsaságaira is rácsodálkozhatunk: bizony nem kímélték úgy a diákság lelkét, mint manapság. Mindennapos volt a tanulók megalázása, kezdve onnan, hogy a tanteremben tanulmányi eredményeik szerint ültek sorban, odáig, hogy a rosszabb tanulókat szinte emberszámba se vették.

Mégsem lehet tehát egyértelműen kijelenteni, hogy ez egy élvezhetetlen regény, csupán a megfelelő korosztálynak kell elővenni - azoknak, akiktől kiskamaszkori szorongásai már elég messzire kerültek ahhoz, hogy együttérzéssel tudjon olvasni egy mindentől és mindenkitől rettegő, érzelmi hullámvasúton ülő kisfiú megpróbáltatásairól.

A Papírsárkányokban már képet kaphattunk arról, hogy a történelem mennyire elbánt Afganisztánnal és lakosaival, hogyan romboltak le minden szellemi, kulturális eredményt először a szovjet csapatok, majd az egymással marakodó hadurak. Láthattuk, mi történik, ha az összefogás helyett a széthúzás, a demokrácia helyett az önkényuralom és ha az őszinte vallásgyakorlás helyett az álszent fundamentalizmus lesz az uralkodó egy országban. Hosseini ezúttal egy olyan társadalmi csoport szemszögét mutatja be, akik a lehető legkiszolgáltatottabbak a politikai csatározásoknak és az eszement egyházi előírásoknak: az afgán nőkét. Mariam és Laila életén keresztül fogalmat kaphatunk arról, milyen az, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg (szó szerint) a legsúlyosabb társadalmi egyenlőtlenségeket. Az iszlám világra amúgy is jellemző férfi-női kettős mérce a tálibok uralma alatt csak még jobban eltolódik, olyannyira, hogy a nőket másodrangú állampolgároknak tekintik (például a bíróságon két női szemtanú szava felel meg egy férfiének). A mindennapi élet teljesen átalakul, ellehetetlenül, és egy pokoli börtönné válik. Olyan apró mozzanatoktól kezdve, hogy a burka viselése miatt a nők elvesztik a periferikus látásukat és az utcán képtelenek biztonságosan közlekedni (még szerencse, hogy férfi kísérő nélkül amúgy sem tehetik ki a lábukat hazulról), egészen odáig, hogy gyógyszerek híján fájdalomcsillapítás nélkül végeznek el egy császármetszést, számtalan esetben látható, hogy milyen következményekkel jár egy társadalomra ráerőszakolt, elavult eszmerendszer.

Ne gondoljuk azt, hogy ezek a szörnyűségek csak a nők életét teszik tönkre - a jóérzésű férfiak (de előbb-utóbb a kevésbé jóérzésűek is) megszenvedik, ha egy társadalom ennyire kibillen az egyensúlyából. A véget nem érő készültség, az állandósult krízishelyzet, a nélkülözés még a legvadabb hímsovinisztát is kicsinálja egy idő után. Végül mindenki csak a szeretteiért küzd, és hoz meg olyan döntéseket, amiket korábban elképzelhetetlennek tartott és - ha szerencséje volt - utólag csodálkozik, hogy mennyi mindent volt képes elviselni.

Gyereknevelésről szól ez a könyv, és még annyi minden másról, helyet kap kultúra, történelem, tudomány és művészet. Szó esik korunk meghatározó és közszájon forgó jelenségeiről, például a "kütyük" és a Facebook veszélyeiről, agresszióról vagy a gender-témáról (juj!). Vekerdy igyekszik tisztázni a velük kapcsolatos félreértéseket és egyszerű, világos stílusban rávilágít a gyerekpszichológiai vonatkozásaikra. Mindeközben zseniális módon illeszti be modern korunk egyszer túldramatizált, máskor csúnyán elhanyagolt témáit egy nagyobb léptékű, egységes világképbe, ahol minden a helyére kerül és mindennek rádöbbenünk a valódi jelentőségére is.

Vekerdy nem rejti véka alá a véleményét korunk társadalmáról, többször is megemlíti, hogy a világ és benne Magyarország éppen válságban van. Az emberek rendkívül rossz lelki állapotban élnek, szoronganak, depressziósak, látszólag eltűntek a valódi értékek, helyüket a külsőségek vették át. Optimista módon ezt egy átmeneti kornak nevezi, amiben a múlt külső társadalmi szabályait még nem váltották fel a belső erkölcsi parancsok, de hátha majd a jövő nemzedéke már máshogy csinálja. Csakhogy őket nekünk kell felnevelnünk, és ebben óriási a felelősségünk. 

Szerencsére ebben is segítséget nyújt, ráadásul teljesen hitelesen. Nem kínál instant megoldás-csomagokat, vagy "tippeket, hogyan legyen sikeres a gyereked". Egyszerűen arra kér, hogy - ahogy az élet minden területén, a gyereknevelésben is - hagyatkozzunk a józan eszünkre, válasszuk az arany középutat. Ne aggodalmaskodjunk, ne görcsöljünk, ne hasonlítgassuk magunkat és a gyerekünket másokhoz. Bölcs tanácsok ezek, de persze nem mindig könnyű megfogadni őket, pedig Vekerdynél mindig a gyerek az első, az ő érdekeit tartja szem előtt. Ahogy mondani szokták, a gyerekek pártját fogja - azonban régen rossz, ha nem egy oldalon állunk velük.