Sok regény és film szól arról, hogy a főszereplő megpróbál rátalálni önmagára, vagyis keresi az életnek azt a formáját, amitől a boldogságot reméli. Sokszor ezek teljesen átlagos célok (család, munka...), máskor viszont olyan élethelyzetekre vágyakoznak, ami jócskán eltér a társadalmi normáktól. Általában ezekkel a szereplőkkel szimpatizálni szokott az olvasó/néző, mert bátornak, meg nem alkuvónak tartja őket, és titkon talán még irigyli is őket egy kicsit.

Sajnos a Women in Love testvérpárja, Ursula és Gudrun Brangwen (már a nevük is borzasztó!) esetében egyáltalán nem sikerült semmiféle együttérzést vagy csodálatot átélnem, ugyanis mindkét nő annyira ellenszenves volt, hogy néha legszívesebben megcibáltam volna őket egy kicsit. Pedig mindketten fiatalok, csinosak, műveltek és céltudatosak, olyan modern nők, akik nem érik be a társadalom által nekik szánt hagyományos szerepekkel - általában nagyon is kedvelni szoktam az ilyen karaktereket. A Brangwen-testvérek viszont meg vannak győződve róla, hogy az előbbiek miatt különbek másoknál, hogy ők különlegesek, és a kívülállók gőgjével szemlélik a többi embert. Pedig egyáltalán nem érnek többet vagy kevesebbet másoknál csak azért, mert máshogy képzelik el az életüket, mint az átlag. Ráadásul kapcsolataikban sem veszik figyelembe a másik fél szempontjait. Egyikük szerencsés, ő megtalálja a megfelelő társat az elképzeléseihez, a másikuk párja viszont szenved az összeférhetetlen világnézetük miatt.

Voltaképpen az egész regény nem szól másról, mint hogy világmegváltó eszmecserék során Ursula és Gudrun próbálja megfogalmazni, mit is akar az élettől. Szóba kerül a szerelem, a házasság, férfi-nő kapcsolata, és ezeket az alapköveket igyekeznek a saját szájuk íze szerint meghatározni. Kicsit furcsa számomra, hogy szinte ismeretlen emberek egy beszélgetés során milyen gyorsan, milyen mélységekig tudnak eljutni (főleg mivel angolokról van szó), de talán ez betudható annak, hogy nem is valódi szereplők, hanem az író szócsövei. Így aztán elképzelhető az is, hogy a Brangwen-lányokkal szembeni ellenérzést az író tudatosan éri el, azaz szándékosan hangolta őket így, hogy a modern, feminista nőképet árnyalja. 

Ebben a könyvében Dickens nem egy fiatal főhős felnőtté válását és fejlődését helyezi a középpontba, hanem egy általánosabb problémát választott témául. A modern angol társadalom materialista, földhözragadt világszemléletét állítja pellengérre. Egy olyan családot mutat be, ahol az édesapa minden érzelmet, művészetet vagy erkölcsi kérdést száműzött gyermekei nevelésekor, és egyedül tényekre, a dolgok kézzelfogható hasznára tanítja őket. Ez az egyoldalú nevelés természetesen kudarcot vall, és egyik csemete sem váltja be a hozzájuk fűzött reményeket.

Az emberi kapcsolatok kritizálásán túl megismerhetünk egy tipikus angol iparvárost is, Dickens elborzadva tárja elénk a fekete füst alatt fuldokló, ormótlan gyárépületek között tengődő, a természettől teljesen elidegenített városlakók mindennapjait. A városkép, az épületek megtervezésekor csak a funkcionalitásra, a praktikumra gondoltak, az olyan szempontok, mint a szépérzék vagy a kényelem teljesen háttérbe szorultak. Az egész regényt szomorkás és kiábrándult hangvétel jellemzi, hiszen nem szól másról, mint hogy a modern gazdasági-társadalmi vívmányok mekkora csalódást okoztak, mennyire nem váltották be a hozzájuk fűzött idealista reményeket.

Miközben a várva-várt szebb jövő elmaradásán kesereg, Dickens éppen ugyanazt a hibát követi el regénye megírásakor, mint főhőse a gyermekei nevelésekor. Ő is csak egy szempontra koncentrál szereplői megalkotásakor, mégpedig arra, hogy a bemutatni kívánt morális kérdést a lehető legtökéletesebben illusztrálják. Ez az egyoldalú ábrázolás azonban élettelen, sablonos karaktereket eredményez, akik csak bábok az író kezében. Nincs bennük semmi egyedi vonás, amitől életre kelnének, amitől érzelmeket váltanának ki az olvasóból. Sorsuk fordulatait így hát teljes közönnyel olvastam, és csak annyi maradt meg bennem, hogy milyen rossz lehetett a 19. század közepén angolnak lenni.

Január - Top 10 vámpíros könyv

Kezdjünk is bele a visszatekintésbe, de előtte az ablakon tekintsünk ki: mindenhol sötétség, hideg, komorság... mi is illene jobban ehhez a hangulathoz, mint egy jó kis vámpírregény? Csokorba is szedtem mindjárt tizet, a szerintem legjobbakat. 

Eddig összesen 16 ilyen jellegű regényt olvastam, ezért nem állíthatom, hogy átfogó a tudásom a vámpír-jelenségről az irodalomban. Annyi biztos, hogy időről-időre divatba jön az olvasók között, ahogy az is, hogy minden korszaknak más a vámpír-ideálja. Míg a nagy klasszikus, Bram Stoker Drakulája, minden vámpírok ősatyja, egy állatias ösztönlény, egy valódi szörnyeteg, addig Anne Rice kortalan, bölcs és vonzó lényként ábrázolta a vérszívókat, a legújabb, Stephenie Meyer által kreált vámpírok pedig már-már emberien gyengék és esendőek. A vámpírok tehát idővel egyre emberibbé váltak, a természetfeletti képességeik, szörny mivoltuk egyre inkább a háttérbe szorul. Hogy ennek mi lehet az oka, az valószínűleg a korszellemben, a modern olvasó gondolkodásában keresendő: a 21. századi embernek önmagában a misztikum, a természetfeletti már nem elég érdekes, jobban izgatja a dolgok miértje, a döntések mögötti motiváció, a szereplők háttere. Így egy vámpírregényt olvasva egyszerre tud eltávolodni a saját világától és közben mégis megérteni számára is fontos kérdéseket. 

Passuth ebben a kötetében az érett reneszánsz korába repít vissza bennünket, helyszínül pedig egy olyan izgalmas és rejtélyes várost választott, mint Velence. Akkoriban Velence közélete legalább annyira szövevényes és zegzugos volt, mint a lagúnái. A Tízek Tanácsa állt mindenki fölött, egykori kereskedők leszármazottai, akik most emberi sorsokkal kufárkodtak. A politikát és a diplomáciát átszőtte az ármány és a cselszövés, hiszen erős szárazföldi hadsereg és erőforrások híján Velence az "oszd meg és uralkodj" ősi elvét követte. Érdekházasságok, vesztegetés, átverés és zsarolás volt a fegyverük, és ezeket hosszú időn át sikerrel is alkalmazták. Az egyéni- és az államérdek gyakran összemosódott, a szűk politikai elit tagjai is kemény csatát vívtak egymással a pénzért és a hatalomért.

A regény három főszereplője közül kettő ennek a világnak a teremtménye: Morosini, az idős szenátor, önmagában képviseli mindazt, amit Velence jelképezett. Ravasz, éles eszű, számító és remek színész. Egyetlen gyenge pontja Cecilia, a ciprusi király fattya, aki egyfajta "politikai kurtizán" szerepet kapott a Tanácstól, és felcseperedve tökéletesen magába szívta a hely szellemét. Ők ketten kitalált figurák, ám a harmadik főszereplő, Giorgione életéről is olyan keveset tudni, hogy az író nyugodtan hagyatkozhatott a képzeletére. Giorgione, a fiatal festőművész vidékről csöppen ebbe az álszent, intrikus világba. Teljesen más szemmel néz a dolgokra, minden sallangtól, manírtól lecsupaszítva látja az emberekben és a történésekben a lényeget. Talán ez az, ami Ceciliát annyira lenyűgözi, hogy eddigi életét feladva, kedveséül fogadja a férfit. Szerelmük története a klasszikus kérdés allegóriája: vajon az érzelmek legyőzhetik-e az intrikát, a becsvágyat? Válasz nincs, nem tudjuk meg, hogy Cecilia képes lett volna végleg lemondani a fényűzésről, befolyásról egy csendesebb, hétköznapibb életért cserébe. Egy egész Velencét sújtó tragédia gyors véget vet mind a kapcsolatuknak, mind pedig a város fénykorának.

Az előző részről az volt a benyomásom, mintha egy nekirugaszkodás lenne az utolsó nagy ugráshoz, és mint utóbb kiderült, nem is jártam messze az igazságtól. A Narnia Krónikái szerencsére egy olyan lezárást kapott, amit ez a kedves, fantáziadús sorozat megérdemelt. Viszontlátunk régi ismerősöket, szerzünk néhány újat, miközben szépen helyére kerül minden eddig homályos részlet. Lewis képes volt egységes, hihető rendszerbe foglalni Narnia képzeletbeli világát a miénkkel, amihez bőven merített a keresztény szimbólumokból is. Ez a rész amúgy is hemzseg a bibliai utalásoktól, az eddigiek közül talán ez a legnyilvánvalóbban nevelési célzattal íródott. 

A történet első felében az ifjú olvasók megtudhatják mivel is jár az, ha egy rossz szándékú, de agyafúrt lény (jelen esetben egy majom) visszaél társai hitével, és egy ál-istenség nevében kihasználja őket. Láthatják azt is, hogyan osztja meg a közösséget a bizalmatlanság, a kételkedés és félelem. Azon kevesekre, akik hűségesek maradnak az igazi istenséghez, rengeteg küzdelem vár. A regény csúcspontján aztán eljön az isteni igazságszolgáltatás, elválik egymástól igaz és hamis, és csak a végig kitartóaknak jár az örökreszóló jutalom. Lewis egy gyönyörűen megírt világvége-jelenettel vesz búcsút az eddig ismert Narniától, de ne higgyük, hogy cserbenhagyja olvasóit, a történet nem itt ér véget.

Talán ez az egyetlen gyerekkönyv, amiben Platón neve felbukkan, sőt nem csak a neve, hanem a barlang-hasonlat egy igazán sajátos, "narniai" verziója is. Anélkül, hogy teljesen lelőném a poént, csak annyit árulhatok el, hogy az eddig megismert Narnia csak árnya a valódinak, amit az arra érdemesek végül megpillanthatnak. Így lehetséges, hogy el is búcsúzunk ettől a varázslatos világtól, meg nem is, és így lesz ez az elválás olyan keserédes, mint Narnia krónikáinak valamennyi története.

Az új évet egy Booker-díjas regénnyel nyitottam, ám hamar kiderült számomra, hogy hiába az elismerés, ez bizony nem tetszik. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy lebutított Rushdie-könyvet olvastam volna: India, különböző vallások, politika, családtörténet, mínusz a mágikus elem és a motiváció, hogy a szövevényes szálakra kellő mértékben koncentráljak. Kicsit már az elején elengedtem a családtagok beazonosítását, így később nagy erőfeszítésembe került rekonstruálni az eseményeket.

A fő történet egy ikerpáré, akikkel már gyerekkorukban elbánik a vallás, a politika és a történelem. Egy-egy érdekesebb epizódban felvillannak pillanatképek a kommunizmus térhódításáról Indiában - arról, ahogy a kasztok közt feszülő ellentéteket ügyesen átültetik az osztályok közötti harcba, vagy hogy a vallás és a politika sokszor nagyon is hasonló eszközöket használ saját maga fenntartására. Ezeket a kitérőket leszámítva a regény örökös küzdelem a rejtett utalásokkal, célozgatásokkal, szövevényes mondatokkal, amikből csak nagy nehezen sikerül kihámozni a valódi történéseket. Az esztétikai élmény páratlan, de cserébe lemondhatunk az olvasmányosságról. Mintha egy gyönyörű, cikornyás kézírást kéne nagy nehezen kibogarásznunk - szép-szép, na de 300 oldalon keresztül?

Sajnos az a helyzet, hogy az indai szerző által bemutatott családi tragédiákkal ("rangon aluli" viszonyért büntetés, kitaszítás a családból, kultúrák és generációk ütközése, gyermekkori traumák) szemben lassan már teljesen immunissá válik az olvasó. Annyi regényben írtak már hasonló élethelyzetekről, ráadásul nem egyben sokkal élvezhetőbben és izgalmasabban, hogy Roy könyve inkább csak egy "szegény ember Rushdie-ja" érzetet hagy maga után.

Így karácsony táján jó néha elővenni egy kedves kis gyerekkönyvet... amiben emberevő óriások rabolnak el kisfiúkat és kislányokat az ágyukból az éjszaka közepén, hogy aztán szépen befalják őket. Dahl klasszikusa gyerekszemmel olvasva néhol bizony kissé félelmetesnek tűnik, ezért nagyon fiatal olvasóknak biztos nem ajánlanám, bár ha jól belegondolunk, minden mese tartalmaz horror-elemeket.

Ezt leszámítva pedig egy valóban kedves, humoros történet kerekedik ki egy árva kislány és egy (a többiekhez képest) apró termetű, vegetáriánus óriás kalandjaiból. Mindketten magányosak, mindketten vágynak a szeretetre, és mindketten sokat tanulnak a másiktól. Egymásból bátorságot merítve szembeszállnak a rettegett óriásokkal is.

Míg a nagyobb gyerekeket a kalandos cselekmény kötheti le, addig a felnőtteket Dahl utánozhatatlan humora és nyelvi leleményei szórakoztathatják. Egy viszonylag egyszerű történetet annyi fantáziával önt nyakon, hogy nyomát sem leljük a megszokott mese-kliséknek. Számos remek ötlet nyűgöz le kisebb és nagyobb olvasót egyaránt: az álmok elkapása és módosítgatása, a lefelé szálló buborékok az üdítőben (ami ezáltal nem böfögtet, hanem egy teljesen más irányba fejti ki hatását) és még sok más, hasonlóan kreatív elem rántja ki a könyvet a mesék jól megszokott világából.

Az pedig, hogy sikerült még az angol királynőt is szimpatikusnak lefesteni a történetben, hatalmas írói bravúr.

Bár a rajzfilmhez képest sokkal kevesebb benne a humor (voltaképpen nincs is) és sokkal több a nyers realitás, még így is rendkívül szerethető könyvről van szó. A Bambihoz hasonlóan minden sorból sugárzik a természet szeretete és tisztelete, a meggyőződés, hogy mi, emberek nem igazán tudjuk, hol is van a helyünk ebben a világban. Régen elvesztettük már a kapcsolatot a természettel, és önhittségünkben azt gondoljuk, hogy minden értünk van. Pedig a rókák, őzek, nyulak, madarak, stb. szabad népe köszöni szépen, remekül meglenne nélkülünk, sőt. Egy tökéletesen működő rendszerbe nyúltunk bele, hogy saját igényeinket kielégítsük, miközben vissza nem adtunk semmit. Az erdei ragadozók elől levadásszuk a zsákmányukat, utána pedig fel vagyunk háborodva, ha a haszonállatainkat kénytelenek megfogni. Nem gond, őket is ki lehet irtani, különben is, milyen szépek a rókaprémes bundák...

Fekete István tehát igazán negatív képet fest embertársairól, egy rókacsalád sorsán át bemutatva a vadászat értelmetlenségét és kegyetlenségét. Vuk rendkívüli ravaszságával igazságot szolgáltat elpusztított családjának és kicsit minden erdőlakónak is. Az elárvult kisróka története egyszerre mutatja be az állatvilág szigorú, de igazságos törvényeit és az emberek nyakatekert kapcsolatrendszerét. Felsejlik a kis magyar faluvilág urambátyám viszonyulása, és ami Fekete legnagyobb húzása, hogy ez a képmutatás és kicsinyesség a háziasított állatokra is átragad. Gondoljunk csak Vahur szégyenére, és hogy milyen könnyedén kente az egészet egy másik kutyára.

Abban nem vagyok biztos, hogy a fentiek teljes egészében átjönnek a kötelező olvasmány célközönségének, de a természet szeretetére és tiszteletére a legkisebbeket is ráébresztheti. Csak a két részeg gúnárt (gunarat) hiányoltam...

Bár az "árvízi csónakos" szókapcsolatról nekem először Wesselényi Miklós alakja rémlett fel, ezúttal nem róla szólt ez a könyv, hanem a szír származású Zeitoun Abdulrahmanról, aki nagyjából hasonló hőstetteket vitt véghez - kb. másfél évszázaddal később és egy fél világgal odébb.

Igazi amerikai történetnek indul, önfeláldozással, hősies tettekkel és megdöbbentő részletekkel a 2005-ben Katrina hurrikán által sújtott New Orleans-ből. Abdulrahman úgy dönt, hogy nem követi családját, hanem a házukban várja ki a vihar végét, hogy a keletkező károknak mielőbb elejét vehesse. Miután értékeiket biztonságba helyezte, úgy dönt, hogy csónakján végigjárja a környéket, és segít bajbajutott szomszédain. Rengeteg embert mentett ki és helyezett biztonságba.

Aztán váratlan fordulatot vesznek az események, amikor Abdulrahman a városba rendelt katonai különítmény fogságában találja magát. Az eddig hajmeresztőnek hitt történet hirtelen szürreálisba fordul. A férfit alapvető jogaitól megfosztva, embertelen körülmények között rabosítják, a törvényes igazságszolgáltatás szabályait teljesen semmibe véve. A megtörtént eseményeken alapuló, jól dokumentált történet egy teljesen más képet fest az Egyesült Államokról, arról az országról, melynek alkotmánya a "Szabadság, egyenlőség, testvériség" eszmeiségén alapul. Ezt az értékrendet azonnal felülírja a zsigeri félelem és gyanakvás, ami a szeptember 11-ei terrortámadások óta az országban uralkodik. Abdulrahman szír származása, akcentusa és barna bőre bőven elég ahhoz, hogy Al-Kaida tagnak és potenciális terroristának nézzék. Szerencsétlen férfi számára az USA már soha többé nem lesz az ígéret földje, az ország, ami iránt annyi hálát érzett valaha, mert bár felesége és ismerősei révén végül nagy nehezen kiszabadul, az elszenvedett események örök nyomot hagynak lelkében.

Talán nem született még blogbejegyzés olyan nehezen, mint erről a könyvről. Nem feltétlenül azért, mert annyira borzalmasan rossz lett volna, hanem mert egyszerűen semmit sem mozgatott meg bennem. Egy hete olvastam el, és már alig emlékszem valamire a cselekményből, ami nem túl jó jel. Valahogy ezek a 20. század eleji, klasszikus amerikai könyvek (lásd még A nagy Gatsby-t) nem működnek nálam, kicsit mintha túl lennének értékelve. Filmfeldolgozások, megannyi utalás zenében, sorozatokban, más könyvekben - az ember azt hinné, hogy na most megpillantja az amerikai kultúra Szent Grálját, felfedezi magának a nyugati műveltség egyik alappillérét, egyszersmind betömi a tátongó lyukat olvasottsága szövetén, ehelyett csak áll értetlenül: ennyi? Ezért a rövid, semmitmondó, súlytalan történetért van a nagy felhajtás?

Valószínűsítem, hogy sokan leginkább az Audrey Hepburn főszereplésével készült filmet ismerik (amit viszont én nem láttam), ami lehet, hogy befogadhatóbb, szerethetőbb, mint az alapját képező könyv. Ez a Holly Golightly az egyik legidegesítőbb főhős, akit író papírra vetett. Egy színésznőcske, aki tehetség híján kapcsolatai által igyekszik előrejutni, de igazából még azt sem tudja, mit is szeretne elérni. A sorok közül kiolvasható, hogy bizony a testét sem vonakodik bevetni a befolyásos(nak gondolt) célszemélyeknél, miközben mesterien ki is használja őket. Fogalma sincs a körülötte lévő világról, és átgázol mindenkin. Na most egy ilyen karaktert lehetett volna kellő iróniával kezelni, esetleg vonásait eltúlozva kigúnyolni, de sajnos nem ez történt. Capote előhúzza a nagy amerikai aduászt: de hiszen ennek a nőnek van szíve! Ez a nő önfeláldozó! Ez a nő imádnivaló! És ezt az émelyítő, agyoncukrozott, tökéletesen mesterkélt "pálfordulást" ellentmondást nem tűrően nyomja le az olvasó torkán. Nem csoda, hogy hányingerem van már egy hete.

Ez az a könyv, amit vagy gyorsan, szinte egyhuzamban elolvas az ember, vagy pedig soha többé nem veszi elő. King elsüti mindkét "nagyágyút": gyerek és kutya együtt, egy történetben - de ez nem valami idilli, szívet melengető mese, mint a Belle és Sebastien, vagy a Lassie hazatér. Ebben a rémmesében megint csak a legbelsőbb félelmeikkel néznek szembe a szereplők, és velük együtt mi, olvasók is. Gyerekként a szörnytől féltünk a szekrényben, felnőttként viszont mi lehet a legnagyobb félelmünk? Hogy ettől a szörnytől nem tudjuk megóvni a szeretteinket.

A regényben szereplő család mindhárom tagja szembesül saját démonaival, és ez nagy árat követel tőlük is, de tőlünk is. A könyv tetőpontja olyan elementáris erővel hat, hogy muszáj voltam valami külső, objektív mentőövet kreálni magamnak, vagyis a pszichológia kelléktárából előhúztam az "ilyen úgysem történhet velünk, mert..." mantrát. Hiszen az alaphelyzet olyannyira kilátástalan, hogy kell egy kapaszkodó: kisfiaddal bentrekedtek egy autóban, miközben kint 40 fok van, és senki nem jár arra, csak egy 90 kilós, veszett bernáthegyi lesi minden mozdulatotokat - mit teszel most? Mindenki futtassa csak végig a lehetőségeket, ahogy az édesanya is tette. Én csak egy kibúvót találtam: ilyen úgysem történhet velünk, mert... lenne nálunk mobil! Ez az! Hiszen a regény a 80-as években játszódik, akkor még senkinek sem volt, még Amerikában sem. Ma már bezzeg... és már hallom is a kisördögöt: na igen, de mi van, ha épp akkor merül le?

King feszes tempót diktál, nem írja túl a könyvet - ebben a történetben ennyi van, és kész. Nincs nyakatekert, oda nem illő mitológia, mint az Azban vagy A búra alattban, helyette vannak viszont remek lélekrajzok és jól eltalált karakterek. Mire észbekapnánk, és valami fura kíváncsisággal vegyes vonakodással nekiveselkednénk a sztorinak, már túl is vagyunk az egészen. Én a magam részéről megmaradok macskásnak.

Majdnem bedőltem az angol szerzőnek: a Vágy és vezekléshez hasonlóan elindul egy történet, ami érdekes, meg elég mély is, de azért sok ilyet olvastam már. Az 50-es években, a felosztott Berlinben megismerkedik egy német nő és egy angol férfi, aki amerikaiaknak dolgozik. A finom kulturális különbségekkel átszőtt szerelem szépen csordogál medrében, a férfi munkájáról a titkosszolgálatnál is egyre többet tudunk meg, amikor a sztori igazán morbid fordulatot vesz. Anélkül, hogy túl sok konkrétumot árulnék el, maradjunk annyiban, hogy McEwan hajlama a túlzóan részletes leírásokra most egy igazán sokkoló és gyomorforgató epizódot eredményezett. A könyv utolsó negyede egy igazi ámokfutássá változik, miközben főhősünk szakmai és magánélete is összeomlik.

A történet végkifejletében új értelmet nyer az addig már sokszor felbukkanó ártatlanság motívuma. Leonard, a tejfölösszájú, burokban nevelkedett fiatal angol nem csak szexuális értelemben veszíti el ártatlanságát. Rövid, de intenzív kapcsolata Mariával személyiségének teljesen új szegmenseit tárja fel előtte, és olyan tettekre készteti, amik megrengetik saját jóságába vetett hitében. Ráadásul az egyre súlyosbodó helyzetet hiábavaló, hamis logikával próbálja a maga számára is elfogadhatóvá tenni, és ez az önámítás végül az addig legalávalóbbnak tartott bűnre, a hazaárulásra is ráveszi. A Bűn és bűnhődésben remekül leírt lelki folyamat, a bűnös vágyakozása a megérdemelt büntetésre Leonard-öt is emészti, de a feloldozás elmarad, az árulás hiábavaló volt. Marad az üresség, és a menekülés az időközben kihűlt kapcsolatból.

Az ártatlanság nem csak a főszereplő életében jelenik meg, hanem egy magasabb, kulturális szinten is. A németek, angolok, amerikaiak és oroszok (szovjetek) világégést követő diplomáciai táncában már nem hadseregek, hanem politikai rendszerek, világnézetek feszülnek egymásnak. Míg az amerikaiak demokráciáról, egyenlőségről, szabad választásokról szónokolnak a diktatúra alól éppen csak felszabadult németeknek, addig a szovjetek fekete autókkal viszik őket titkos börtöneikbe, hogy a saját "rendszerükről" adjanak leckéket. A harsány, őszinte amerikaiaknak időbe telik, míg kitanulják a szovjet kettős beszédet, és kiismerik a kommunizmus fonákságait. Az ő részükről ezt jelenti az ártatlanság elvesztése: rádöbbenni, hogy hiába a legjobb szándék, vannak rendszerek (és emberek) akik a velejéig romlottak.

Kezdem nagyon megkedvelni a japán író stílusát, ez a könyve pedig különösen tetszett. Megint egy kicsit megfoghatatlan volt, de legalább szerethető módon volt az. Mint egy hóbortos, idős rokon, akit furcsa szokásai tesznek a család kedvencévé. Murakami tehát ismét létrehozott egy teljesen hétköznapi főhőst, akinek minden szokását, rutinját, rezdülését megismerjük - viszont még a nevét sem tudjuk. Ugyanolyan átlagember, mint mi: takarít, főz, bevásárol, csekket ad fel, dolgozik. Aztán szép lassan egyre különösebb helyzetekbe keveredik, miközben hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető emberekkel találkozik. Akad köztük egy 13 éves, látnoki képességekkel rendelkező kamaszlány, egy kiégett, a show business-től megcsömörlött szupersztár, vagy egy félkarú költő, aki tökéletesen tud kenyeret szeletelni... Csupa izgalmas karakter, mozgalmas háttérrel, érdekes világfelfogással. Főhősünk voltaképpen sodródik az árral, miközben ezek a különleges emberek feltárják előtte lelküket. Ám van egy "árnyékvilág", ami időről-időre felbukkan az életében, pontosabban ő találja benne magát. Itt él egy lény, a Kecske-ember, aki az embereket összekötő láthatatlan szálakat mozgatja, és aki szerint "minden összekapcsolódik". A regény végére pedig valóban kiderül, hogy mi az összefüggés az eltűnt luxus-prostituáltak, a tengerbe zuhant Maserati és a lakásban talált hat csontváz között... ja mégsem. 

De Murakamit nem is azért olvas az ember, mert kész válaszokra, lezárt történetre vágyik. Az ő regényei valahogy menet közben élnek, a takarékos, pontos megfogalmazás, a már-már emblematikus motívumok miatt. Például imádtam azokat a részeket, amik az ételek leírásáról szóltak - hiába nem ismertem a japán alapanyagok felét - mert a főzést, evést rendkívül érzékletesen képes leírni. Ugyanilyen élvezetesek voltak az útleírások, legyen szó egy sima vonatútról Tokióban vagy egy luxusnyaralásról Hawaii szigetén. 

A Mayfair-klán, és háziszellemük, Lasher történetének folytatásától azt vártam volna, hogy az első rész felvezetése után végre beindulnak az események, és helyrebillen az arány a leíró és a tevőleges epizódok között. Nem így történt. Rice nem tudja meghazudtolni önmagát, megmarad szenvedélyes mesélőnek, aki gyönyörű képekben áradozik városokról, épületekről vagy szobabelsőkről. Néha mégis az az érzésem támadt, hogy szándékosan játszik az idegeimmel, amikor egy cliffhanger-rel végződő fejezet után több mint 20 oldalon át olvashattam, hogyan megy át egy idős néni az utcán! Szinte minden fát, kerítést és épületet megnéztünk, sokat nosztalgiáztunk, miközben a többi, fontos szereplő várt a sorára, hogy ott folytathassák, ahol épp félbeszakították őket.

A leírásokon kívül túl sok az ismétlés is. Az első rész részletes családtörténete után azt hihetnénk, nincs már több minden, amit Mayfair-ékről megtudhatnánk (és valóban nincs is), amikor egy új szemszögből olvashatjuk újra ugyanazt a sztorit... Arról nem is beszélve, hogy túl sok a Mayfair a könyvben: egyszerűen képtelenség fejben tartani a rengeteg unokatestvért, nagybácsit, nagynénit, vagy a belterjesség miatt összekuszálódó rokoni szálakat.

Nagy nehezen mégis elküzdjük magunkat a végkifejletig, ami nem más, mint Lasher várva-várt eredetmondája - ki is ő, honnan érkezett? Ez a könyv legnagyobb csalódása. Rice összetákolt Lasher mögé egy angol-skót történelmi szálat (ő Anne Boleyn fia, I. Erzsébet féltestvére), amit megfejelt a táltosok és kis emberek mitológiájával és nyakon öntött egy nagy adag vallásos maszlaggal. Talán sokkal jobb lett volna, ha megmarad titokzatos, csábító szellemnek, aki az első részben volt. Így, hús-vér valójában egy nagyra nőtt, elkényeztetett gyerek benyomását kelti, aki egyszerre idegesítő és szánalomra méltó.

A regény egyetlen pozitívuma, hogy képes új színt hozni a horror műfajba. A klasszikus, szörnyes-szellemes klisén túl megteremti a - jobb kifejezés híján - "női horrort", ami legalább annyira véres és kegyetlen, mint a többi horror-regény. Sajátossága, hogy a női testet használja a borzalmak forrásául, azaz a legalapvetőbb, "legszentebbnek" tartott funkcióit, mint a szülés vagy a szoptatás csúfolja meg, fordítja át valami iszonytatóvá. Ezek azok a jelenetek, amik aztán beleégnek az agyunkba, amik nem eresztenek, és amik miatt képesek leszünk átrágni magunkat a többi szöveg-rengetegen.

Nem vagyok biztos benne, hogy Atwood megfelelő formát választott az írásaiban szereplő témáknak. A kötet 14 novellát tartalmaz, amik elég vegyesek - színvonalukat és hangulatukat tekintve is. Akadnak itt melankolikus történetek családokról a gyerekek szemszögéből: első szerelem, idősödő szülők, elhibázott szülői döntések. Több novella szól házasságról, férfi-nő kapcsolatról, szerelmekről mindenféle stádiumban: beszürkült szerelem újraéledése, szakítás utáni bosszú, válás utáni titkos légyottok az ex-férjjel... Egyszóval az emberi kapcsolatok sokféleségét, összetettségét hivatott bemutatni a sok felvillantott életkép.

Az ok, amiért nem érzem ideillőnek a novellát, mint választott formát, az a műfaj sajátosságaiban keresendő: ennek a rövid írásműnek a lényege, hogy rövid bepillantást nyújtson egy helyzetbe, egy történetbe anélkül, hogy részletes cselekményt vagy hátteret kelljen mögé építeni. Ez egyszerre könnyű és nehéz feladat, hiszen a mondanivalónak egy ilyen rövid, "kiragadott" részletből is érződnie kell. Az írónak meg kell találnia az egyensúlyt, elég részletet kell biztosítania, hogy a főszereplő, a történet életre keljen és hihető legyen. Ezen a ponton vérzik el Atwood kötete: nincs elég idő belehelyezkedni egy-egy szereplő helyzetébe, átlátni a viszonyrendszert, amiben él, vagy a múltját megismerve megérteni a döntéseit a jelenben. Épphogy rájövök, ki kicsoda a történetben, amikor huss, már vége is. Ez a forma működik mondjuk egy horror-sztorinál, ahol nincsenek nagy mélységek, és nem is tenne jót a félelem-faktornak a túlzott kidolgozottság, de ahol érzelmek, párkapcsolatok, élettörténetek kerülnek terítékre, ott fontos lenne elég időt hagyni az olvasónak. Így ez a novella-füzér csak gondolatkísérletek sorozata marad - annak viszont rendkívül érdekes.

Egy regény, amiről nem tudni pontosan hol és mikor is játszódik - elsőre furcsának tűnik, de aztán az ember ráeszmél, hogy nagyon is jól van ez így: a lényeg sokkal jobban átjön, hiszen konkrét országok híján nincsenek félreértések, részrehajlások, vagy történelmi buktatók. Coetzee egy tökéletes allegóriát vázol fel előttünk, egy klasszikus társadalmi konfliktust, a végletekig lecsupaszítva - elnyomók és elnyomottak viszonyát egy birodalom és az azt fenyegető (?) barbárok között. Nem tudunk meg sokat egyik félről sem, sőt, a barbár hordákkal nem is találkozunk, ami nem véletlen.

A könyv végéig lebegtetik az érkezésüket, mindenki készül a nagy összecsapásra, ám ezek a vérszomjas népek csak nem akarnak megérkezni. Pedig a határmenti település lakóit már teljesen feltüzelték, a gyerekek barbárokat látnak a sötétben, rémtörténetek keringenek, és minden rejtélyes eseményt a láthatatlan ellenség számlájára írnak. Közben, hogy a nép szenzációigényét és a katonák vérszomját kielégítsék, ártatlan nomádokat kínoznak, mondvacsinált vádakkal tartják őket fogva. De kik vannak mind emögött? Kiknek áll érdekében megzavarni a törékeny egyensúlyt, ami az őslakók és az odatelepült városlakók között kialakult? Miért kell a békés együttélés helyett viszályt, sőt háborút szítani? A válasz nem egyszerű. A birodalom központjából küldött parancsnokok és katonák élvezik a hatalmat, amit a kezükbe kaptak, és azon nyomban kegyetlenkedésre használják azt. Létüket a háború legitimálja, hiszen békeidőben nincs szükség rájuk, valami unalmas, hétköznapi munka után kéne nézniük. A Birodalomnak, mint rendszernek pedig azért kell egy ellenségkép, hogy felsőbbrendűségét, rátermettségét bizonyíthassa velük szemben. A határtól távol élő polgárainak kell egy "fejletlenebb" nép, akikkel szemben jobbnak érezhetik magukat, akiket le lehet nézni - és akiket hibáztatni lehet sok mindenért. Bónuszként, a határmenti villongások, az újra meg újra felbukkanó, fenyegető ellenség(gel riogatás) eltereli a figyelmet a Birodalom működésének zavarairól, a vezetők stiklijeiről... láttunk már ilyet? Elég valószínű, maximum túl közelről néztük, és nem vettük észre, hogy benne élünk.

Coetzee a tűpontos társadalmi modellt egy lelkiismeretével küzdő főszereplő szemén át mutatja be. A határmenti erődítmény már vagy 20 éve ott élő helytartója egy napon úgy érzi, képtelen tovább asszisztálni a frissen érkezett birodalmi katonák brutális tetteihez. Egyre jobban bevonódik az üldözött emberek sorsába, és amikor az elnyomott csoport helyett az egyéneket kezdi látni, átfordul benne valami. Átlátja a katonákat mozgató, a többi embert engedelmességre késztető folyamatokat, és megpróbál szembeszállni velük. Ahogy az lenni szokott, kegyetlen megtorlás a jutalma, egyedül képtelen legyőzni egy egész államgépezetet. Az erkölcsi győzelem végül mégis az övé, a hadsereget felőrli a semmittevés, az örökös készenlét és vezetőinek alkalmatlansága. Vakon, agymosottan követik az ellenségképet oda, ahonnan nincs visszatérés.

Ez a húsbavágó allegória remekül rávilágít a diktatúrák működésére, arra, ahogy a folyamatos fenyegetettség érzésével tartják sakkban alattvalóikat - sajnos azonban a jelenben is bőven van mondanivalója.

A sorozat utolsó része végre megint annyi érdekes részletet tartalmazott az adott korról, mint ahogy a címe alapján várná az olvasó. Nem alibizett unalmas, elvont elmélkedéssel, vagy bocsátkozott túlzott szakmázásba, hanem világos, szabatosan megfogalmazott tényanyagot tárt a történelem iránt felszínesen érdeklődők elé. Persze könnyű egy olyan korszakról információt gyűjteni, ami ennyire jól dokumentált, és aminek 20 éve alatt annyit fejlődött az ország mint korábban 200 év alatt. A híres-neves reformkorról szól ez a kötet, és tartalmazza a töriórák anyagát is (Kossuth, Széchenyi, Deák, Petőfi, országgyűlés, Hitel, Világ, Stádium, Pilvax, lóverseny, gőzhajó, vasút, Lánchíd...), de ezek csak a keretet adják. A hangsúly ezúttal tényleg az átlagemberek magánéletén van, ahogy ez a számtalan változás kihatott az életük minden területére. Néhány apróságra különösen élesen emlékszem, mert annyira az újdonság erejével hatottak. Például a nagybetegek háza előtt szalmát szórtak az útra, hogy az elhaladó lovaskocsik zaja ne zavarja a pihenésüket. Vagy hogy a Normafa egy valóban létező, többszáz éves fáról kapta a nevét. A Palatinus pedig nádort jelent, aki az osztrák császár helytartója volt - róla nevezték el a József nádor teret.

Bámulatos, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyi változást lehetett elérni, ha volt hozzá szándék (pénz) és szaktudás. Rengeteg államférfi a saját vagyonából áldozott a köz javára, vagy önként mondott le nemesi előjogairól. Nyilván az összkép nem ennyire rózsaszín, és biztosan akkori is voltak kisstílű, önző politikusok, de az arány a mostaninak a fordítottja volt. Néha gúnyosan mosolyogva olvastam a még gyerekcipőben járó politika romantikus naivitását, a valódi jó szándék és segíteni akarás romlatlanságát. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy-egy politikust egy egész város (nem fizetett) lakói köszöntsenek, és üdvözlő ünnepséget rendezzenek számára. Ahogy lehetetlennek tűnik az is, hogy intelligens, igényes viták kezdődjenek egy társaságban a közéletről, vagy politikáról. Az emberek közömbösek, cinikusak és kiábrándultak, mert "megtanulták", hogy a politika nem róluk szól, hanem csak bizonyos érdekcsoportok üzelmeit leplező színjátékká silányították.

Rushdie egy korai műve volt a soron következő olvasmányom, az író életművében a Sátáni verseken innen, de a Grímuszon túl, közvetlen az Éjfél gyermekei után foglal helyet. Kevésbé szimbolikus, mint az első két kötet, de nem annyira sodró lendületű, mint az utóbbi, amiben ráérzett arra, hogy a magvas gondolatok talán még könnyebben befogadhatók, ha egy család történetébe ágyazza őket. Tehát alkotott egy szövevényes, szerteszét ágazó rokonságot, barátokkal, ismerősökkel és ellenségekkel, akik egy Pakisztánhoz nagyon hasonló, mégis képzeletbeli országban élnek. Ez a képzeletbeliség érdekes motívum, hiszen nyilvánvaló, hogy Rushdie saját hazájáról mintázta a családot körülvevő történelmi-politikai miliőt, és fogalmaz meg egy kőkemény társadalomkritikát. Az, hogy ezt nem merte nyíltan felvállalni, előrevetíti a Sátáni versek keltette óriási botrányt. 

Mint a címből kiderül, a regény központi témája a szégyen, annak lecsapódása az indiai-pakisztáni családokban. Ezekben a merev szabályokhoz kötött közösségekben rendkívül mélyen gyökerezik a szégyen fogalma, hiszen sokkal több előírásnak, kimondatlan törvénynek kell megfelelni, mint például a nyugati társadalmakban. A házastársakat a szüleik választják ki egymásnak, a lányoknak érintetlenül kell férjhez menniük és elsőnek fiút kell szülniük, a feleségek feltétlen engedelmességgel tartoznak férjüknek, mert ha nem... az szégyen. Akkor a családfőnek kell(ene) rendet teremtenie - és szélsőséges esetben végeznie a törvényt megszegővel. Rushdie a mágikus realizmus segítségével azt mutatja be, hogy milyen elfojtások, gátlások alakulnak ki az egyénben a sokszor ki sem mondott szégyenérzet miatt. Legszomorúbb talán a fiúnak várt lány sorsa, akit anyja képtelen volt szeretni, mert már születésekor csalódást okozott azzal, hogy lány lett. Egész gyerekkorában bántalmazta, elhanyagolta, aminek következtében fejlődési rendellenesség alakult ki nála. A hosszú évek alatt csak gyűlt, gyűlt a lányban a fájdalom, a düh, hogy végül pusztító démonná változzon, akiről rémtörténeteket zengenek az egész országban. Testvére sem járt sokkal jobban, bár őt elhalmozták szeretettel, és a szerelméhez mehetett férjhez, nem bírt megbirkózni az anyai szereppel, ami nem is csoda, hiszen évről-évre ikreknek adott életet - fogamzásgátlásról hallani sem akart a kedves férj. Minden évben eggyel több baba érkezett (először kettő, aztán három, négy, stb.) míg végül 27 (!) gyereknél nem bírta tovább, és öngyilkos lett. 

Számos más "csodálatos" esemény is történik a regényben, amik könnyedén simulnak bele a cselekménybe - ennek valóban a mestere Rushdie. Ezeket a mágikus elemeket mondanivalójának árnyalásához használja, hiszen a valóságtól ennyire elrugaszkodott történések csak még inkább kiemelik a hétköznapi jelenetek közt talán elsikkadó lényeget. A meseszerű elemek mellett a narráció stílusa is játékos, élőbeszéd-szerű. "Mindjárt rátérek erre, csak előbb még...", "most már tényleg arról fogok mesélni, hogy..." - ez engem egy idő után zavarni kezdett, túl tolakodónak éreztem, és inkább kizökkentett a történetből, semmint megkönnyítette annak befogadását. De Rushdie-nak valószínűleg nem is ez volt a célja, ő szimplán el akart mondani egy történetet, ami körül kifejthette nézeteit a világ dolgairól.

Egy újabb klasszikus mű modern feldolgozását olvastam, Margaret Atwood Odüsszeia-átültetése után a másik kedvenc írónőmtől, Jeanette Winterson-tól. Ő William Shakespeare Téli rege című alkotását hangolta át egy teljesen mai, a 21. században is működő történetté. Ahogy azt már a Pénelopeiánál is kifejtettem, nem egyszerű vállalkozás egy közismert, egy adott kultúrát meghatározó műhöz hozzányúlni. Egyesek szentségtörésnek tarthatják a klasszikus történetek leporolását, és hát nyilván bizonyos tisztelettel is kell bánni velük. Másrészt viszont a ráncfelvarrás még jól is állhat nekik, az új megközelítés, a friss írói szem új jelentésrétegeket adhat hozzá a művekhez, amik így esetleg olyan olvasókhoz is eljuthatnak, akik eddig esetleg vonakodtak azokat kézbe venni (ez Atwood módszere). Ráadásul egy jól sikerült feldolgozás kiemelheti a nagy klasszikus egyetemes, örökérvényű mondanivalóját, rávilágíthat arra, amit korunk embere is magáénak érezhet benne (ez pedig Winterson-é).

Bár jómagam nem olvastam a Téli regét, az írónő szerencsére egy gyorstalpalóval indítja a könyvet, így nem éreztem magam elveszve. Shakespeare olyan alapvető emberi érzelmekkel dolgozik, mint a féltékenység, a szerelem és a megbocsátás. A mű alapkonfliktusa egy féltékenységi dráma két gyerekkori barát között, amiben aztán szép lassan felőrlik egymást és a családjukat is. A betegesen féltékeny férj teljesen alaptalanul házasságtöréssel vádolja feleségét, legjobb barátját véli születendő második gyermeke apjának. Miközben egyre mélyebbre süllyed paranoiás képzelgéseiben, elveszít mindenkit, aki fontos számára. Az egykori jóbarát élete is zátonyra fut, ő sem tudja túltenni magát a traumatikus eseményeken. A felnövekvő új generáció, a sors különös útvesztői nyomán egymásba szerető gyermekeiké a feladat, hogy helyreállítsák a feldúlt kapcsolatokat, és megbékélést nyújtsanak a sokat szenvedett lelkeknek.

Winterson számára adott volt tehát a cselekmény fő vonala, ami neki nem okozhatott problémát, hiszen nem a fordulatos történetvezetés a sajátja, sokkal inkább a karakterábrázolás, a lélek gyökeréig lenyúló elemzése a szereplők személyiségének. Ebben szerencsére szinte szabad kezet kaphatott, és a klasszikus konfliktus köré olyan karaktereket épített, akik ízig-vérig modernek, és akiknek a háttere tökéletesen megmagyarázza a tetteiket. Zseniális, ahogy 21. századi figurákká gyúrja át Shakespeare szereplőit, és mégis megőrzi azokat a személyiségjegyeket, amik a konfliktushoz vezetnek. A féltékeny férj egy ambíciózus, földhözragadt, harsány üzletember, aki nem tud egy húron pendülni a művelt, kreatív és érzékeny barátjával - és feleségével. Irányítás-mániája és kisebbségi komplexusa sarkallja egyre vadabb tettekre.

A lenyűgöző jellemrajzokon felül pedig ott van még a nehezen megragadható, de mégis rendkívüli jellegzetes Winterson-i "plusz", amitől félreismerhetetlen az írónő stílusa. Ahogy szerelemről és szeretetről ír és gondolkodik, ahogy regényeit körülfonja az irodalom és a képzőművészetek szeretete, azt nem tudja majd senki sem utánozni. Ritka az olyan könyv, aminek minden sorától többnek, jobbnak érzem magam, de Winterson szinte összes regénye ilyen.

Úgy tűnik, Dickens regényeinek nem áll annyira jól a nyár és a kánikula, sokkal inkább a borongós, esős őszi idő és egy csésze tea társasága - nem sikerült elkapnom a fonalat ezúttal sem. Annyira azért nem volt tragikus olvasmányélmény, mint az Örökösök, de nem is élveztem annyira, mint a David Copperfield-et. Lassan kirajzolódik előttem az író regényeinek egyik tipikus témája, ami nem más, mint a főszereplő személyiségének fejlődése. David Copperfield, Nicholas Nickleby és most Martin Chuzzlewit mind ígéretes fiatalemberek, akik alapvetően jó tulajdonságokkal rendelkeznek, ám céljaik és boldogságuk eléréséhez valamilyen legyőzhetetlen akadályba ütköznek. Ez az akadály látszólag egy ellenszenves, szinte már karikatúraszerűen gonosz karakter, valójában viszont a saját személyiségükben rejlő hiba. David a naivitását, Nicholas a túlzott magabiztosságát, Martin pedig az önzését vetkőzi le magáról, cserébe mindegyikük jutalma a kedvesük keze és egy boldog élet. A rengeteg közös vonás egyike még a háttérben mindig munkálkodó, bölcs jóakaró, aki mindig elrendezi az összekuszált szálakat (talán ő Dickens maga). Ez az elrendezés most különösen kurtán-furcsán sikerült, az összes fontosabb cselekményszálat egy nagy közös jelenettel zárta le az író, ami a végigrágott hosszú fejezetek után nem igazán fair.

Ha már fair, essék szó a mű angolságáról is (lásd fentebb az ősz és tea hívószavakat). Egyszerűen elképesztő a 19. századi angolok modorossága, nincs még egy ilyen nép, akik olyan finoman és elegánsan tudnak elküldeni valakit a fenébe, hogy az illető még meg is köszöni azt. A hosszú, cirkalmas monológokra számítottam is, ilyenkor az agyam most már "robotpilótára" kapcsol, és csak a lényeges részeknél koncentráltam igazán - ez az olvasási stratégia vált be Dickens-nél. Remekül tükrözi a regény a 19. századi angol értékrendet is, vagyis sokat  megtudhatunk arról, mi jelentett az egyszerű emberek számára boldogságot, mi volt a fő motiváló erő számukra. Ne számítsunk nagyon extrém dolgokra: a legtöbb angol teljesnek és sikeresnek érezte az életét, ha minden nap megihatta a kis teáját, volt egy szép kis lakása és egy stabil munkahelye. Dickens amellett, hogy érzékletesen megörökíti az angol tájat és városokat (elsősorban persze Londont), az angol társadalom fő portréfestője és kritikusa.

Közel kétéves történet ér most véget, ugyanis ennyi ideig volt állandó háttér-olvasmányom a hatalmas történelemkönyv. Ha egy-egy regény után nem volt kedvem belevágni egy másikba, az éjjeliszekrényemen mindig ott várt ez az óriás. Persze nem csak szemes kávé volt a regény-rengeteg parfümériájában, sokkal többet tud ennél. Nyilván egy 1000 oldalas törikönyv minden részletére nem emlékezhet az ember (még ha bőszen jegyzetelt is közben), az összbenyomás, a stílus ami megmarad. A bennem összedőlő világok recsegése-ropogása is sokáig elkísér majd, ahogy az az új szemlélet is, amit ez a bátor történész adott.

Davies ugyanis szembeszállt a történelmi sztereotípiákkal és a kényelmes általánosításokkal, nyíltan kritizálva néhány kollégája hozzáállását. Ő ugyanis az egyik első nyugat-európai történész, aki végre Kelet-Európát is "látja", és a kontinens nem csupán Ausztriáig tart számára. Ráadásul felhagy a "történelmet a győztesek írják"-elv álszent önámításával, és (különösen a világháborúkról szóló fejezetekben) keményen odarakja a mérlegre a dicső, igazságos és demokratikus Nyugat bűneit is.

A közoktatásból megmaradt, elszigetelt tudás-morzsáimat is szépen összekapcsolta, vagyis most már nagyjából van fogalmam arról, hogy egy adott időben mi zajlott éppen Európa különböző pontjain. Ez csak egy újfajta szerkesztési megoldással lehetséges: egy-egy korszakról kapunk egy átfogó tablót a legfontosabb eseményekkel, amiből nyilván sok részlet hiányzik, ám még így is ijesztő adathalmaznak tűnne, ha Davies nem világítana rá a látszólag elszigetelt események közti összefüggésekre (például a népvándolás korából nem csak a hódítások tényét olvashatjuk évszámokkal, hanem szinte magunk előtt látjuk a folyamatot, ahogy a különféle népcsoportok lökik egymást újabb és újabb területek felé). A nagy összképet meg-megszakítják a "kapszulák", amik a legkülönfélébb témákban írt mini-esszék, céljuk a puszta történelmi adat-tobzódás színezésén túl egyfajta korokon átívelő, egyetemes tudás bemutatása. Végül minden fejezet egy pillanatképpel zárul, mely egy, az adott korszakban sorsfordító momentumot mutat be rendkívüli részletességgel.

Látható, hogy nem egyszerű tény-áradatról van tehát szó, Davies azokra a folyamatokra volt kíváncsi, amik a mai Európát kialakították. Ehhez nem lehet csak a történelemre hagyatkozni, ugyanakkora figyelmet érdemelnek a művészetek és a tudomány eredményei is, amikről szerencsére nem is felejtkezik meg. Gazdag, változatos és hasznos illusztrációk segítik a grafika-orientált olvasót, néha egy-egy jól sikerült ábra többet ért, mint több oldalnyi magyarázat. Sok kedvencem volt köztük, például az európai kultúrkörök és alapértékeik halmazai, a Európa lehetséges felosztásait bemutató (lásd a képen), a kora újkori politikai rendszereket a demokrácia és monarchia tengelyen elhelyező, vagy az európai hatalmi központokat sematikusan ábrázoló - ezekhez akár később is vissza lehet nyúlni. 

Talán az olvasmányélmény frissessége miatt, vagy azért, mert a középiskolában rendkívül elnagyoltan (vagy inkább sehogy sem) tanultunk róla, de tény, hogy a II. világháború utáni időszakról szóló fejezet volt a legérdekesebb. Paradox módon sokkal többet tudunk az ókori civilizációkról, mint a 30-40 évvel ezelőtti eseményekről, pedig még mindig az akkor meghozott döntések következményei alakítják életünket. Bár Davies könyve 1994-ig követi nyomon az eseményeket, akkori tudása alapján levont következtetései a jövőről szépen kiállták az idők próbáját. Sajnos egykori, pesszimizmusba hajló jövendöléseit az EU jövőjéről, Kelet- és Nyugat-Európa kapcsolatáról messze alulmúlják a valós események.

Ez volt az első Passuth-regény, amit kortársként jegyzett az író, az utószóban vall arról, hogy a történelmi regények között szüksége volt egy kis szünetre. Ez jól mutatja, mekkora szellemi munka lehet belemerülni egy másik világba, egy másik történelmi korszakba. Persze nem tudott teljesen elszakadni érdeklődési körétől, ebben a kötetben is számos értekezés, leírás szerepel, melyeknek fókusza az olasz reneszánsz, azon belül is Milánó és Leonardo da Vinci köre. Ezúttal azonban nem történelmi személyek a főszereplők, hanem kitalált, köznapi emberek, akiket az író saját környezetéből vett minták alapján formált. A fiatal, ambíciózus művészettörténész, a karizmatikus műgyűjtő, a bölcs, éltes professzor mind igazi 20. századi figura. 

A regény központi témája egy szenzációs művészettörténeti felfedezés, és az ezt övező intellektuális-morális kérdések. Számomra rendkívül érdekfeszítő volt a folyamat, ahogy az eddig ismeretlen festmények eredetét (eredetiségét) vizsgálják, ahogy a legapróbb vonalakból, foltokból következtetni tudnak a művész személyére. Egy ifjú tudósé lehet a felfedezés és beazonosítás dicsősége, ám kétségek gyötrik, hogy a hét kép biztosan ugyanahhoz a festőhöz köthető-e. Közben azonban beindul a gépezet, a gazdag műgyűjtő igyekszik minél nagyobb felhajtást kelteni a képek körül, hogy jól felverje az árukat. Érdy Loránd válaszút elé kerül: vonzza a népszerűség, a siker és persze a pénz, de közben tudja, hogy a valódi szakmai körök kivetnék magukból a megalapozatlan műelemzés miatt. Ekkor érkezik hozzá egykori tanára, a bölcs professzor, aki hideg logikájával, a világi hívságok elutasításával emlékezteti Lorándot, hova is tartozik igazán. 

Bár a többi, valós történelmi személyekről szóló regényéhez képest kevésbé fajsúlyos alkotásról van szó, Passuth remek ötvözetét adja a művészettörténetnek, a kriminek és a lélektani regénynek, olyan súlyos morális-intellektuális kérdésekre is rávilágítva, melyek az egyszerű olvasót kiragadják a hétköznapok sodrából, és kissé emelkedettebb gondolatokra serkentik.

Már csak egy rész van hátra a végső búcsúig Narniától és bizony ez érződik is a köteten. Olyan volt olvasni, mintha az író erőt gyűjtött volna az utolsó nagy dobáshoz, és most csak a kötelezőt tudta volna hozni. Szerencsére ez a "kötelező" is bőven elég ahhoz, hogy egy élvezetes, kedves mese kerekedjen belőle. 

A Pevensie-testvéreket végleg lecserélték, Caspian is megöregedett, helyüket az új generáció veszi át, új problémákkal és új morális tanulságokkal. Előkerül az iskolai bántalmazás, a "bullying", mint motívum: a két elnyomott, kiközösített főszereplő az átélt kalandok hatására megtanul kiállni önmagáért, kialakul bennük egyfajta belső tartás. Az ifjú olvasóknak, akik talán hasonló cipőben járnak, vigasztaló lehet egy olyan világ, ahová a valóság elől menekülhetnek. Még felnőttként is kellemes volt néhány órára kizárni a gondokat, tennivalókat, és csak hőseink kalandjaira koncentrálni, velük barangolni Narnia varázslatos tájain.

Ha egészen pontos akarok lenni, nem is Narnia területén játszódik a regény nagy része, és ezek az új világok mentik meg a könyvet a teljes unalomtól. A történetvezetést illetően úgysem számíthatunk váratlan fordulatokra, az izgalmat inkább az ismeretlen országok és lakóik nyújtják. Eljutunk az óriások földjére, majd onnan egy föld alatti birodalomba, ahol számtalan furcsa lény lakik. Ezek a teremtmények rettegnek a szabad égtől, a naptól vagy a csillagoktól, számukra a mélység jelenti a biztonságot. 

Ebben a sötét országban kerül sor a nagy összecsapásra az aktuális főgonosszal, ám ahhoz képest, hogy elvileg ez a regény csúcspontja, viszonylag simán, egy fejezetben végeznek is vele (és előtte sem szerepelt túl sokat). Látszik, hogy Lewis nem erre hegyezte ki a történetet, sokkal inkább a főszereplők által bejárt valós és személyiségbeli útra - amin kellemes élmény volt elkísérni őket.

Újabb regény a II. világháborúról, a holokausztról, nácikról és zsidókról - vajon hány könyvnek és filmnek adhat még témát ugyanaz a történelmi esemény? Szerintem annyinak, ahány ember életére közvetlen vagy közvetett hatással volt. Ez az emberi ostobaság, becsvágy és kegyetlenség által gerjesztett forgószél végigsöpört egész Európán (és persze a világon), teljesen átrendezve annak térképét és lakóinak elméjét. Népek tűntek el, fogyatkoztak meg, vagy költöztek új hazába, egész városok pusztultak el - vagyis az addig ismert világ megszűnt létezni. A háború vége az örömmámor mellett ürességet is hagyott maga után.

Ebben a kavarodásban, a II. világháború végi Európában követjük nyomon egy csapat zsidó partizán útját a Szovjetúnióból egészen Olaszországig. Táborról táborra vándorolnak, erdőkön, mocsarakon át, két éven keresztül. Útközben harcolnak, bújkálnak, menekülnek, dolgoznak és persze dacolnak az állandó életveszéllyel és nélkülözéssel. Több társukat is elveszítik, de sok új emberrel örök barátságot kötnek. Érdekes volt megismerni egy apró részletét gondolkodásuknak, világképüknek, hiszen zsidónak lenni minden korban egyet jelentett a kívülállósággal. Vajon hogyan viszonyulnak ahhoz az országhoz és lakóihoz, ahol élnek? Lengyel zsidónak, vagy zsidó lengyelnek tartják-e magukat? Egyáltalán számít-e ez? 

A másik figyelemreméltó és új szempont a könyv kapcsán az, hogy most először olvastam olyan holokauszt témájú regényt, ahol a zsidók nem mint passzív áldozatok jelennek meg, hanem mint cselekvő, sorsukért küzdő lények. Nyilvánvaló (és ebben a történetben is elhangzik), hogy ők voltak kisebbségben, ők voltak a kivétel - és közülük jópáran komoly lelki teherként élték ezt meg. Gondolataikat, belső vívódásaikat az egyik főszereplő, Mendel monológjai tárják fel előttünk, aki élő lelkiismeretként kíséri a partizánokat küzdelmes útjukon, melynek végén régi életüket feledve, nulláról kell majd újrakezdeniük.

Ahhoz, hogy ezt a remekbe szabott könyvet megfelelően értékelni tudjuk, két dolog szükséges: 1. felejtsük el, amit eddig a zombis horror-klisékről gondoltunk, 2. felejtsük el a regényből készült filmet. Ha ezek megvannak, dőljünk hátra, és biztonságos otthonunk kényelméből csodálkozzunk rá arra az alapos, minden részletre kiterjedő világégés-szimulációra, amit Brooks holmi idétlen zombis címmel lerakott elénk. Félreértés ne essék: rengeteg "zombi" (vagyis egy ismeretlen vírustól élőhalott gyilkológéppé váló ember), vérontás, horrorisztikus epizód szerepel a kötetben, de a hangsúly nem ezeken van, hanem a világméretű katasztrófa globális társadalmi hatásain. Brooks egy, a háború vége után 10 évvel készült tanulmánynak álcázza regényét, amiben túlélők mesélnek magukról és az átélt szörnyűségekről. Okos húzás ez az írótól, hiszen minden interjú egy-egy mini-történet, ahol egyből az események sűrűjébe csöppenünk, nincs üresjárat, nincsenek fölösleges körök.

A dokumentarista-jelleg másik nagy előnye, hogy rendkívül változatossá teszi a regényt, mivel ily módon számos országból számos társadalmi csoport képviselője szólalhat meg, sokkal színesebb képet adva, mint a hagyományos, egy főszereplős szerkezet. Egyszerűen lenyűgöző, hogy Brooks milyen valósághűen modellezi egy zombi-apokalipszis politikai, gazdasági, katonai vagy pszichológiai következményeit. Olyan éleslátással elemzi a társadalmi struktúrák, a modern gazdaság vagy a politikai erőviszonyok felbomlását, hogy magunk is elhisszük: ez tényleg így történne meg. Ráadásul nem csak az Egyesült Államokra fókuszál, hanem a világ többi részére is, így azt is megfigyelhetjük, hogy a különböző kultúrák mennyire eltérően reagálnak egy ilyen méretű katasztrófára.

Ezt a sokszínűséget leginkább csak kiragadott részletekkel tudnám érzékeltetni, ezért következzen néhány epizód, ami igazán megfogott:

• a gyógyszeripari nagyvállalat főmoguljának cinikus vallomása, aki még a zombi-vírus ellen is képes volt hamis gyógyszereket piacra dobni, majd gusztustalanul meggazdagodni
• a Nemzetközi Űrállomás önkéntesei, akik 3 évig keringtek odakint az űrben, hogy az utolsó megmaradt űrhajóra felügyeljenek, hiszen ki tudja, képes lesz-e újra az emberiség ilyen technológia kifejlesztésére
• a renegát kínai tengeralattjáró kalandjai, akik szembeszállnak saját vezérkaruk idiotizmusával, miközben felfedeznek egy hajókból álló új "kontinenst", ahol a túlélők próbálnak új életet kezdeni
• a kubai férfi beszámolója, aki elmeséli, hogy fogadták az USA-ból gumicsónakon érkező menekülteket...
• az amerikai alelnökkel készült interjú, amiben a társadalom újraszervezéséről beszél: hogyan osztották kategóriákba az embereket tudásuk hasznossága szerint, hogyan eshetett meg, hogy az egykori ügyvéd/menedzser/tanácsadó/PR-os a ranglétra legalján találja magát, és az egykori földműves/kovács/iparos oktatja

Az emberi reakciók teljesen hitelesek: voltak, akik hasznot húztak mások szenvedéséből, akadtak páran, akik feláldozták magukat a többiekért, a többség viszont a saját és szerettei életét próbálta menteni. Senki sem úszta meg viszont maradandó lelki sérülések nélkül, és az is biztos, hogy a világégés előtti életét mindenki elfelejtheti. Külön hálás vagyok az írónak, amiért nem próbálta valami nagyszabású befejezéssel, semmitmondó erkölcsi tanulsággal lezárni regényét. A zombik támadásából valószínűleg ugyanannyit tanulna az emberiség, mint a két világháborúból.