Mihez kezd a modern olvasó egy időben és térben is távoli kultúra hőseposzával - tettem fel magamnak a kérdést, mielőtt belevágtam volna India mai napig meghatározó alapművébe, a Rámájanába. Aztán csak sodródtam az óriási elbeszélő költemény szépséges sorain, beleveszve az izgalmas cselekménybe, a gyönyörű tájleírásokba, egy titokzatos világ irodalmi leképezésébe. 

Az eposz fő alakja Ráma, a hős, bajnok, megtestesült isten, férfioroszlán... és még lehetne folytatni a jelzőket, a lényeg, hogy ő az indiai Superman. Egy családi belviszály okán száműzetésbe kényszerül feleségével, Szítával, és fivérével, Laksmanával. Számos kaland után Szítát elrabolja egy Rávana nevű démon, Ráma pedig természetesen a keresésére indul és egy hatalmas háborúban visszaszerzi kedvesét. Persze ez csak a történet lecsupaszított váza, a három főszereplőn kívül megismerünk számtalan mellékszereplőt, csodás lényeket, állatokat, kalandozunk India szépséges tájain, és kis ízelítőt kapunk az ott élő emberek gondolkodásából, értékrendjéből is.

A Rámájana ugyanis nem csupán egy iskolai kötelező Indiában, hanem a mai napig a mindennapi élet szerves része: bizonyos sorait idézik esküvőkön, temetéseken, sőt, Ráma, Szítá és a többi szereplő egyfajta ideálképként él az emberek fejében - ami szintén sokat elárul egy kultúráról. Ráma, az eszményi férfi talpig becsületes, mindig állja a szavát, nagylelkű, vallásos és bátor - közben pedig rengeteget sír, a rossz hírek hallatán rendre elájul és mindennél fontosabb számára az emberek véleménye. Olyannyira, hogy a puszta szóbeszéd miatt kétszer is megválik Szítától, aki tűzbe ugrik, csakhogy ártatlanságát bizonyítsa, mindhiába. Ő is példakép India asszonyai számára: engedelmes, férje feltétlen csodálója, szépséges, szerény, halkszavú - már-már butácskának, gyengének gondolnánk, holott háromszor is legyőzi a férfiakat: nem enged Rávana csábításának, majd fenyegetésének, Ráma kételkedése után túléli a tűzpróbát, majd pedig istennőként magasodik az őt újra és újra eldobó férje fölé. 

Érdekes, hogy mennyire ellenszenves tud lenni egy végletekig tökéletes szereplő, milyen nehezen lehet azonosulni olyasvalakivel, akinek semmi hibája sincsen. Érezte ezt Válmíki, a mű feltételezett költője is, éppen ezért próbált egyfajta belső feszültséget teremteni Ráma isteni és emberi tulajdonságainak szembeállításával. A sok-sok megpróbáltatás, nehézség mind arra szolgál, hogy Ráma felül tudjon kerekedni emberi gyarlóságán, és az istenek leszármazottjaként úrrá legyen gyengeségein. Ez a motívum megtalálható valamennyi nagy civilizáció mondavilágában, izgalmas volt most egy egzotikus, indiai körítésben olvasni.

King egy korábbi, már-már klasszikusnak számító regénye került sorra, ami bőven tartogat izgalmakat, de közben el is gondolkodtat.

A regény központi motívuma az emberi elme - ez persze King legtöbb művéről elmondható, de ezúttal nem pusztán a félelemkeltés céljából vájkál a tudatalattinkban, hanem a karakterek agya válik a főszereplővé. Apa és lánya (Andy és Charlie) ugyanis pszichés eredetű szuperképességekkel rendelkeznek. A férfi "lökéseket" tud adni másoknak, amivel manipulálni tudja a gondolataikat, a nyolc éves kislány pedig egy élő tömegpusztító fegyver: egy pillanat alatt lángba borít bármit (vagy bárkit). Történetük azonban nem hasonlít a Marvel vagy X-Men sztorikra, nincsenek látványos akciójelenetek vagy menő szuperhős-jelmezek. Csak két magára maradt, kétségbeesett ember, akiknek fenekestül felfordult az élete, akik elvesztették otthonukat, családjukat és kizárólag egymásra számíthatnak. Ráadásul kezdetben a képességeik is inkább hátrányt, mint előnyt jelentenek számukra, mindaddig, amíg meg nem tanulják használni azokat.

A könyvet két részre lehet bontani, amik dinamikájukban, hangsúlyaikban jócskán eltérnek egymástól. Az első rész egyfajta üldözéses krimi, apa és lánya menekülnek a titokzatos Műhely emberei elől, akik egyre kíméletlenebbül vadásznak rájuk. Szép lassan fény derül Andy és családjának történetére, és hogy sorsuk hogyan is kapcsolódik össze a rejtélyes szervezettel. A mozgalmas, több helyszínen, több idősíkon játszódó első rész után a regény második fele látszólag visszafogottabb: egy helyszín, egy idősík - a menekülés helyett a szereplők lelki folyamatai kerülnek előtérbe. Amikor már nincs hova menekülni, Andy és Charlie kénytelen szembefordulni ellenségeikkel, ám először saját démonjaikat kell legyőzniük. Apa és lánya kapcsolatában is változást hoz a második rész: míg eleinte Charlie teljesen Andy-től függ, az apja tartja életben, még a szuperképességét is az ő engedélyével használja. Aztán a könyv második felére Charlie-nak muszáj önállósodnia, és passzív elszenvedőből az események irányítójává növi ki magát.

King ezúttal nem egy tipikus horror-regényt írt, nem az elrettentésen, hanem az elgondolkodtatáson van a hangsúly. Alaposan körbejárja a pszichés szuperképességek emberi oldalát, vagyis azt, hogy milyen belső konfliktusokkal járhatnak, milyen morális dilemmákba, beilleszkedései nehézségekbe ütközhetnek a velük megáldott (megvert) egyének. A könyvben kulcsfontosságú szerep jut a tudományos kísérleteknek, amik egyfajta bizarr keretbe is fogják a cselekményt: Andy (és végsősoron Charlie) életében két kísérlet jelentett fordulópontot, az egyik elindította, a másik pedig lezárta különös történetüket. Az író megmutatja azt is, hogy milyen tragikus következményekkel jár, ha néhány tudós megfeledkezik arról, hogy a tudomány szolgálja az embert, és nem fordítva. Bepillantást nyerünk a gátlástalan, erkölcsi béklyóktól megszabadult kutatók motivációiba, ahogy egy embertelen, korrupt szervezet működésébe is.

Nem állítom, hogy ez King legsokkolóbb, vagy leghátborzongatóbb könyve, de nem is gondolom, hogy ez volt vele a célja. Viszont ismét bebizonyította, hogy bárki másnál jobban ismeri az elmét és a lelket, és ez a regény úgy mutatta be ezek működését, hogy közben az olvasóéra is hatni tudott.

Tavasszal abban a hitben búcsúztam el Anne Rice Vámpírkrónikáitól, hogy egy méltatlan lezárás után, kilenc évvel később az írónő végre képes lesz önmagához és a sorozathoz méltó befejező részt alkotni. Fájdalom, de nem ez történt. A Lestat herceg nem méltó, de még csak nem is befejező rész: azóta is újabb kötetek jelennek meg Lestat kalandjaival, amiket úgyis el fogok olvasni, de már közel sem olyan hévvel.

Úgy tűnik Rice képtelen lezárni vámpír-sagáját, ami nyilván kényelmes megélhetést biztosít számára, és valószínűleg már a rögeszméjévé is vált a vérszívók világa. Ezért nem veszi észre/nem érdekli, hogy a sorozat utolsó részei a nyomába sem érnek az Interjú a vámpírral-Lestat, a vámpír-A kárhozottak királynője-triónak. A bátor, újító, a vámpírregény műfaját forradalmasító műveket erőltetett, elcsépelt és kusza regények követték. Mintha egy különleges, kézzel készült, gyönyörű ékszert egy gyártósoron készült tucatárura cserélnének. Tisztességes iparosmunka ez is, de messze nem ér fel az első könyvekhez.

Több sebből vérzik a történet, ami egyrészt baromi lassan akar beindulni, másrészt a "beindulás" is teljesen kiszámítható módon zajlik. Az első számú problémám a rengeteg szereplő: megjelenik az összes, a Vámpírkrónikákban szereplő vérszívó, és ha ez még nem lenne elég, Rice még behoz a képbe egy csomó új karaktert is. Teljesen erőltetett az egész, ahogy előrángat ősrégi vámpírokat és hozzájuk közel álló halandókat. Nem viszik előbbre a cselekményt (inkább csak nyújtják) és nem adnak új színt sem a karakterekhez. A könyv háromnegyedéig csak jönnek és jönnek az újabb vámpírok - és persze mindnek alaposan, részletesen megismerjük az életét - hogy aztán leüljenek egy asztalhoz és a felük meg se szólaljon. Ismét bekerült a vérszívók világába egy halandó szerelmespár, Viktor és Rose, akik közül az előbbi egy óriási kihagyott lehetőség Rice-tól (lévén Lestat fia), az utóbbi pedig egy újabb töltelék-karakter.

A következő probléma szorosan kapcsolódik az előzőhöz: a rengeteg vámpír teljesen egyforma, mindenki gyönyörű, csodás arcú-hajú-testű, szépséges ruhákban pompáznak és műveltek meg kifinomultak meg minden. Csakhogy egy idő után az olvasó (én legalábbis) megcsömörlik ennyi szépségtől és tökéletességtől. Hiányoznak az egyéniségek, az egyedi jellemzők, az apró tökéletlenségek. Ahol mindenki szép, ott senki sem az. Kivéve persze Lestatot, mert őt mindenki imádja, az összes vámpír szerelmes belé és vakon követi őt - de ebből a kötetből pont nem derül ki, miért. Persze állandó a visszautalgatás Lestat kalandjaira, dicső és dicstelen tetteire, de az utóbbi részekben már csak árnyéka önmagának. Márpedig ha a központi karakter gyengül, az nem sok jót jelent egy sorozatra nézve.

Rice annak idején azzal tudta megújítani a vámpír-irodalmat, hogy vérszívóit a 20. század szerves részeiként ábrázolta, akik akár köztünk járhatnak-kelhetnek (persze csak éjjel). Lestat rocksztárként való tündöklése zseniális ötlet volt, de talán ott kellett volna meghúzni a határt. Számomra földöntúli, hatalmas vámpír képével összeegyeztethetetlen, hogy Iphone-t használ vagy emailt ír a laptopján. A vámpír-rádió pedig egyenesen röhejes. Minek nekik ez a sok kütyü, amikor simán tudnak telepatikusan kommunikálni. Mennyivel menőbb már, mint okostelefonokkal bohóckodni! Persze értem Rice szempontjait is, haladni kell a korral, olvasók újabb generációját megnyerni, meg hasonlók, de teljesen felesleges húzás volt.

Sokkal több energiát kellett volna inkább fektetni a vámpírlét alapkérdéseinek kifejtésére, amit minden kötetben feszegetnek, és Rice aszerint alakította, hogy éppen mennyire volt vallásos. Az eddigi kánon szerint ugye a vámpírok gonosz teremtmények, az ördög gyermekei, akik mind egy ősanyától, Akasától származnak, akit egy Amel nevű szellem szállt meg. Ehhez képest most bekerül két tudós-vámpír a képbe, akik a legmodernebb tudományos eszközöket használva vizsgálják a vámpírok vérét és szöveteit, és megállapítják, hogy... hát izé, nem értettem semmit a magyarázatukból, meg igazából nem is figyeltem oda- így Lestat. Vagyis Rice szépen felvezeti a vámpírlét tudományos alapokra helyezését, végre kapunk valami kézzelfoghatót a sok spirituális blabla helyett, aztán egy ilyen olcsó és gagyi megoldással kifarol az egészből. Ekkora gusztustalan kummantást elég nehéz megbocsátani. Mintha egy tudós azt mondaná, hogy megtalálta a rák ellenszerét, de elfelejtette leírni. Vagy egy filozófus állítaná, hogy rájött az élet értelmére, de nincs kedve elmondani. Rice nyilván nem rendelkezik egy hihető magyarázathoz szükséges tudományos ismeretekkel (ezt nem is várná tőle senki), de akkor vagy ne menjen bele ilyen eszmefuttatásokba, vagy végezze el a házi feladatot és járjon utána a témának.

Sajnos ezzel még nincs vége a könyv gyenge pontjainak, de a legalapvetőbb problémákat a fentiek jelentették számomra. Rossz érzés szomorúan és csalódottan befejezni egy könyvet (még inkább egy egész sorozatot), ezért azt hiszem egy időre félreteszem Lestatot és az ő világát, amíg kicsit halványul bennem ennek a könyvnek az emléke.

Ebben a hónapban már a második klasszikus-újraértelmezést olvasom, ezúttal Margaret Atwood tollából. Egy kiadó Shakespeare műveinek feldolgozására kért fel kortárs szerzőket, az elkészült írásokat pedig egy sorozat formájában jelentették meg. Atwood választása Shakespeare egyik legkülönösebb darabjára, A viharra esett. Winterson Atlasz-átértelmezésénél már fejtegettem, milyen is egy jól működő, modern feldolgozása egy klasszikus alapműnek, ami azért mindig bátor vállalkozás egy írótól. Kicsit félve is vágtam bele emiatt a Hag-Seed-be, tartottam a csalódástól, hogy kedvenc írónőm bicskája beletörik egy Shakespeare drámába. Nem kellett volna. A Pénelopeiával már bebizonyította, hogy tud mit kezdeni egy klasszikussal (akkor éppen az Odüsszeiával), de ezzel a kötettel még önmagát is felül tudta múlni.

Számítottam sok mindenre: az írónőtől már megszokott, női szerepeket hangsúlyozó, más megvilágításba helyező feldolgozásra, mai, aktuális témákra rímelő verzióra, és elvont, filozofikus átiratra is. Végül a Hag-Seed mindegyik lett, egyik sem, és sokkal több is ezeknél. Atwood ugyanis nem a dráma cselekményének modern bemutatását válaszotta, hanem zseniális módon A vihar szerkezetét, szimbolikáját emelte át prózába úgy, hogy közben részletesen megismerjük az eredeti mű minden mozzanatát, és egy különleges előadás megszületésének körülményeit. Ez az okosan felépített regény legalább három jelentéssíkon mozog, ezzel is fejet hajtva Shakespeare drámája előtt.

Először is a főszereplő, Felix életét ismerjük meg, akit csúnyán kipenderítenek rendezői állásából, majd 12 év önkéntes száműzetés alatt bosszút forral egykori kollégái ellen, miközben egy rendkívüli munkát kap: a helyi börtönben színházi foglalkozásokat tart az elítélteknek. Engem ez a vonal fogott meg leginkább, Atwood alapos utánajárással belemegy a drámapedagógia részleteibe, de egy konkrét csoporttal modellezve azt. Felix évről-évre egy-egy Shakespeare-darabot dolgoz fel a rabokkal, és ez a foglalkozás egyre nagyobb népszerűségnek örvend köztük, óriási a túljelentkezés. Remek érzékkel tud együtt dolgozni a sokszor problémás, motiválatlan férfiakkal, akik egy idő után teljesen bevonódnak a színházi világba, elvarázsolja őket Shakespeare zsenije, aki olyan emberi konfliktusokat dolgoz fel drámáiban, amik a mai napig érvényesek és hatnak.

Ez csak a felvezető, az út a várva-várt bosszú beteljesedéséig: az egyik évben Felix volt kollégái, akik időközben politikusi babérokra törtek, látogatást terveznek a börtönbe, hogy saját szemükkel lássák az elhíresült "börtönszínházat". Felix eddig inkognitóban dolgozott ott, tehát nekik fogalmuk sincs, ki várja epedve érkezésüket. Felix A vihart választja az aktuális tanfolyam témájának, nem véletlenül, ugyanis ez volt a dédelgetett vágya, ennek a műnek a színpadra vitelére készült amikor kirúgták. Most a börtönben, egy csapat elítélttel kell ezt megvalósítania, küzdelmeit, sikereit és kudarcait pedig mi is végigkövetjük. A mű feldolgozása közben valójában Atwood is elemzi számunkra Shakespeare darabját, így segítve minket a mű megértésében. Felix feltárja a dráma alapkonfliktusait, a rabokkal együtt elemzik a szereplők személyiségét, motivációjukat, aztán elkészül a szereposztás, a díszletek, a jelmezek... izgalmas bepillantás ez a kulisszák mögé. Közben pedig Felix titokban készül a személyes bosszúra, ami újabb jelentésréteget ad a történethez.

A viharban ugyanis van egy darab a darabban motívum, amit Atwood is megőriz. Az elkészült színdarab megtekintése közben Felix ellenségei mindenféle technikai és egyéb trükkök segítségével egy alternatív Vihar-verzióba csöppennek, ami egy interaktív, félelmetesen valóságosnak ható átverés. A politikusok kénytelenek maguk is szereplőkké válni, és követni a Shakespeare által nekik szánt sorsot. Csakhogy a függöny felgördülése után a saját életükbe is magukkal kell vinniük a börtönben történteket, így mosódik össze színház és valóság - ahogy az eredeti műben is.

És ha ez még nem lenne elég, a Hag-Seed tartalmaz még egy réteget, ami már túlmutat Shakespeare-en. Felixnek volt egy kislánya, akit hároméves korában elvesztett, és akit Mirandának hívtak - csakúgy, mint A vihar női főszereplőjét. A rendező - önmagának bevallottan - saját lányának is szeretne emléket állítani ezzel az előadással. A magányosan, bosszúját tervezgetve töltött 12 év alatt azonban Miranda szomorú emlékből élete állandó szereplőjévé, elmaradhatatlan társává változott. Felix elképzelte halott lányát iskolásként, kamaszként, társalgott vele, voltaképpen együtt lakott vele. A megőrülés szélére jutva vágott bele A vihar rendezésébe, ami végül Miranda emlékének feldolgozásával is járt. Ez a szomorú, titokzatos, kissé misztikus cselekményszál csempész egy kis lelkiséget, érzelmet az egyébként zseniáis bosszú-történetbe, ez ad valódi mélységet Felix rendezői mondatainak, és ez kapcsolja össze az irodalmat és az embert Atwood fantasztikus Shakespare-feldolgozásában.

"Mindenkiben ott rejtőzik egy megírásra váró könyv" hallottam egyszer valahol, és Coetzee regényét olvasva egyből beugrott ez a mondat. A Youth főhőse ugyanis másra sem vár, minthogy végre megírja élete művét - verset, regényt, akármit, ám az ihlet, a sugallat sehogy sem akar jönni, és közben elmegy mellette az élet. Nincsenek valódi, őszinte emberi kapcsolatai és a karrierjében sem tud kiteljesedni, csak sodródik az emberek és az állások között, de egyik sem lesz az "igazi". Kezdetben túl különlegesnek, túl okosnak gondolja magát, olyasvalakinek, akire nagy dolgok várnak az életben, aztán az egyetem védőburkából kikerülve az első tapasztalatok rácáfolnak minderre. Valószínű, hogy minden fiatal átesik egy hasonló idealista korszakon, amit pofonok és csalódások követnek, ám a többségnek van kibe kapaszkodnia, akik átsegítik ezen a rázós időszakon, míg John egyedül van a gondolataival. A magánéleti és munkahelyi kudarcok sem döbbentik rá, hogy életszemlélete alapvetően hibás: mindent az irodalmon keresztül közelít meg, kedvenc írói, költői gondolatai szabják meg döntéseit, miközben általában fordítva szokott működni a dolog, vagyis az élményeket, tapasztalatokat gyűjtögetve, azokat formába öntve születnek az irodalmi alkotások. John-nak egyszerűen nincs alapanyaga, nincs élettapasztalata, amiről írhatna, pedig még az ő élete is rejt magában megírásra alkalmas mozzanatokat: fehér dél-afrikaiként Londonba utazik, ami egy félig kívülálló, "kint is vagyok, bent is vagyok" pozíciót jelent a gyarmataitól szabadulni vágyó Angliában. Nem tud sorsközösséget vállalni a láthatóan "más" színesbőrű bevándorlókkal, de öltözködése, beszéde okán a fehér elit sem fogadja be. Ezt a különleges társadalmi helyzetet sem tudja beépíteni művészetébe, ami csupán üres ígéret marad, bármiféle kézzelfogható produktum nélkül.

Coetzee nem lenne Nobel-díjas író, ha megelégedne egy csalódásokkal teli, érdemi fejlődés nélküli fejlődésregény papírra vetésével, de nem ám: ravaszul az alcímbe csempészi a "fiktív önéletrajz" kifejezést, amivel a feje tetejére állítja az egész regényt. Most akkor mi van? Ez valójában Coetzee-ról szól, az ő fiatalságáról? De hát ő befutott szerző, rengeteg sikeres művel! Vagy ez egy "lehetett volna"-történet, amiben a szerző elmereng egy lehetséges, de meg nem történt életúton? És ha így van, miért ilyen kiábrándítót választott magának? Egyáltalán, képes-e higgadtan szemlélni önmagát, vagy utólag megszépíti az eseményeket? Hihetünk-e így a narrátornak? 

Megannyi kérdés, amin töprenghetünk, ahogy azon is, hogy fiktív-Coetzee "beáll-e végül a tornasorba", azaz felhagy-e irodalmi ábrándjainak kergetésével, vagy egész életét kívülállóként éli majd le? Mivel a Youth egy sorozat része, akár választ is kaphatnánk a következő kötetből, ha érdekelne annyira, hogy elolvassam azt is - de nem fogom. Hiába éreztem kicsit magaménak az írói ambíciókat dédelgető, valódi tehetség nélküli John karakterét, aki pótcselekvésként tanulmányokat írogat hobbiból (lásd litfan.blog.hu), annyira mégsem nyert meg magának, hogy kövessem őt a harmincas éveibe is.

Posztmodern szerzők előszeretettel nyúlnak jól ismert, klasszikus történetekhez, égve a vágytól, hogy valami újat tegyenek hozzá, esetleg a mai olvasó ízlésére hangolják. Egyeseknek sikerül, másoknak kevésbé. A kevésbé sikerült átdolgozásoknál mindig fennáll a gyanú, hogy a saját, önálló mondanivalót igyekezett pótolni az író a régi klasszikus leporolásával. Csak a legkiválóbbak engedhetik meg maguknak, hogy a görcsös "valami fontosat akarok mondani" kényszerén felülemelkeve, könnyű, de biztos kézzel nyúljanak egy korábbi alkotáshoz. Éppen ez a könnyedség teszi aztán lehetővé, hogy olyan írás szülessen, ami méltó emléket állít eredetijének, de egyszersmind túl is lép rajta. Winterson épp elégszer bizonyította már, hogy tele van önálló gondolatokkal, nem szorul tehát egy másik mű támaszára, és valóban, a Weight-ben feldolgozott Atlasz-mítosz önálló életre kel, miközben mégis hű marad a többezer éves görög verzióhoz.

A történet röviden annyi, hogy Atlasznak, a titánok egyikének büntetésből a hátán kell tartania a világot. Egy napon felkeresi Héraklész (a.k.a. Herkules), hogy a segítségét kérje Héra aranyalmáinak megszerzéséhez, cserébe átveszi Atlasz terhét. Igen ám, de Atlasz a hirtelen szabadságnak megörülve vonakodik visszatérni a rabságba, csak csellel tudja rávenni Héraklész, akit viszont többé nem hagy nyugodni az eset. Felszabadítja ugyan Prométheuszt (egy másik mítosz, egy másik büntetés: amiért ellopta az istenek tüzét, Prométheuszt arra ítélik, hogy egy keselyű mindennap kitépje a máját, ami reggelre újra visszanő, így a szenvedésnek sosincs vége), de Atlasz emléke mindig ott motoszkál a fejében, eszébe juttatva, hogy van olyan teher, aminek cipeléséhez még ő sem elég erős.

Winterson remek érzékkel szabta mai formára az ókori legendát, az amúgy is esendő görög hősöket és isteneket valódi emberi tulajdonságokkal ruházta fel, sőt olyan apró részletekkel tette még emberközelibbé a történetet, mint például hogy Atlasz melyik csigolyája fáj éppen, vagy hogy Prométheusznak hófehér a hasán a bőr, mert az minden nap újranő ugye. Héraklészról, a feddhetetlen hősről is jócskán árnyálja a képet, és egy erőszakos, bunkó, önelégült figurát tár elénk, aki mindent a fizikai erejével képes csak elérni. Hősök és istenek új megvilágításba helyezésén túl az írónő megkísérli a modern tudomány és az ókori mítosz szintézisét, persze az irodalom keretein belül. Földrajzi és csillagászati ismereteink segítségével próbál helyet találni a görögök hitvilágának ebben a modern, tudásalapú világban, ami néhol elképesztő gondolattársításokat és interkulturális(galaktikus?) találkozásokat eredményez - a kedvencem Atlasz és Lajka kutya barátsága.

És hogy mire is volt jó ez az egész? Winterson ezt is elmondja: újraírta ezt a történetet, mert újra akarta írni. Meghozott egy döntést, magára vállalt egy terhet, és a hátára vette a felelősséget művéért - csakúgy, mint Atlasz.

A szerző "spanyol trilógiájának" középső részét ugyanolyan történelmi hitelesség és igényes megfogalmazás jellemzi, mint az összes többi kötetét. Sajnos anélkül ugrottam fejest a monumentális regényekbe, hogy előzetes kutakodást végeztem volna (ami általában szándékos, az elvárásokat elkerülendő), így eshetett meg, hogy a trilógia első részét (Esőisten siratja Mexikót) még évekkel ezelőtt olvastam, és néhány hónapja befejeztem a harmadik részt is (A harmadik udvarmester), amikor kiderült számomra, hogy ezek a művek összetartoznak, és van egy közbülső, kimaradt rész is. Így sajnos nem valósulhatott meg Passuth szándéka, hogy a spanyol aranykort átfogóan, egy összefüggő tablón láttassa, csak a memóriámra hagyatkozhattam az amúgy is szövevényes családfa korosztályai közti ugráláskor. 

Mindig is érdekes kérdés volt számomra a Spanyol Birodalom hirtelen felemelkedése és gyors bukása, egyszerűen nem foghattam fel, hogy a mérhetetlen emberi és anyagi források birtokában mégis hogyan bomolhatott fel a királyság. Passuth köteteiből elég hamar kirajzolódik a kontinenseken átívelő birodalom összes problémája: a korrupt bürokraták garmadája, akiknek Dél-Amerika összes aranya sem tudja kitömni a zsebét, a központi hatalomhoz görcsösen ragaszkodó uralkodók, akik egy kézzel, egy íróasztalon akarnak kormányozni egy akkora királyságot, amiben sosem megy le a nap, vagy éppen a mindenek fölött álló Szent Inkvizíció intézménye, ami behálózta az egész társadalmat, félelemmel és bizalmatlansággal rombolva az emberi kapcsolatokat. Ezek összessége mind hozzájárult ahhoz, hogy a gőgös, megrögzött katolikus és bőszen hímsoviniszta spanyolokat rövid időn belül legyőzte a józan, protestáns, I. Erzsébet uralta Anglia, átvéve az irányítást az Atlanti-óceán fölött.

Mindezeket a történelmi igazságokat alapos utánajárással, szorgos kutatómunkával, hiteles forrásokkal megtámogatva tárja elénk Passuth, de nem téveszti szem elől azt sem, hogy történelmi REGÉNYT és nem tanulmányt ír: a részletes korrajzhoz lenyűgöző karakterábrázolások, drámai életutak és szépséges szöveg társul. Bár a tényeken nem változtathat, a homályban maradó részleteket kitölti az írói fantázia. És itt meg kell állnom és megemlékeznem magáról a szerzőről, aki mostanában csak az antikváriumok polcain lelhető fel, és az elfeledett írók táborát gyarapítja. Nem divatos dolog manapság történelmi regényt olvasni, ennyire igényeset és irodalmit pedig pláne. Passuth utószavából egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki szenvedélyesen rajong a történelemért, a művészetekért, és aki még Budapest II. világháborús ostroma alatt is a regényével foglalkozik: az óvóhelyen fejben összeállította az egész spanyol uralkodóház történetét, aztán a szétlőtt lakásba visszatérve első útja az írógépéhez vezetett. Ekkora elhivatottság átsugárzik a lapokról, és a könyvet elolvasva úgy érezhetjük, hogy nem csak egy érdekes történettel lettünk gazdagabbak, hanem valami sokkal többel. Olvassatok Passuthot!

Folytatódik a méltán népszerű irodalmi bulvárkönyv, újabb költők és írók mozgalmas, szomorú, vagy szépséges szerelmi élettörténeteivel. Az első részhez hasonlóan igényes kivitelű kötet újabb nehéz sorsokat tár fel, újabb irodalmi személyiségekről bizonyítja be, hogy ők is emberek voltak. A korábbiakhoz képest talán nagyobb hangsúly helyeződik a tankönyvek által festett hamis, idealizált képek kiigazítására, akár az adott művész kárára is.

Minden visszaemlékezésnél felmerül a források hitelességének kérdése, és néha úgy tűnik, hogy lehetetlen kideríteni, hol rejtőzik az igazság a sokféle verzió között. Hiszen az írók/költők, vagy a hozzájuk kötődő személyek fennmaradt naplói, levelei természetüknél fogva részrehajló írások. Ráadásul akadtak művészek, akik már életükben az utókor számára dokumentálták minden lépésüket, és olyanok is, akik szinte írásos emlékek nélkül haltak meg.

Csak a második irodalmi szerelmeskönyv elolvasása után figyeltem fel rá, hogy egy-egy név többször is felbukkan a többinél, azaz voltak az irodalmi életnek igazi szerelmi ragadozói is. Például Ady Endre, Jászai Mari, Kosztolányi Dezső vagy Babits Mihály körül meglepő szerelmi sokszögek alakultak ki. Bár vállaltan nem irodalomtörténeti munkáról van szó, lehet mégis szerencsésebb lett volna a kortárs művészeket (akiknek esetleg még a magánéletükben is volt kapcsolódási pont) egy csoportban tárgyalni. A térben és időben szétszórt történetek túlságosan szétszabdalják az egyes művészek életrajzát, bár egyúttal kedvet is csinálnak az életmű mélyebb megismeréséhez, amihez óriási segítséget jelent a könyv végén szereplő bibliográfia.

Nyáry Krisztián ezzel a művével újabb rést ütött a nagyközönséget a magas irodalomtól elválasztó falon. Ha az Így szerettek ők bármely részét a helyén kezeljük (tehát nem tanítunk belőle, nem háborodunk fel a "szent írók" őszinte bemutatásán és végképp nem kérünk számon rajta tudományos részletességet), akkor jó kiindulópontja lehet a magyar irodalommal ápolt kapcsolatunk átértékeléséhez.

Mostanra sikerült leküzdenem az előítéleteimet a pár éve óriási hype-pal körülvett könyvvel kapcsolatban, és végre letudni az elolvasását, hadd tudjam meg végre én is, mit hagytam ki eddig. Jól sejtettem: nem az én világom a regény, de azért meg tudom érteni azt is, aki a rajongójává vált.

A cím tökéletes összefoglalója a regény szerkezetének: Gilbert saját, (fizikai és lelki) utazással töltött egy évét írja le, mely során három országot keres fel, mindegyikben 4-4 hónapot töltve. Először Olaszországba látogat, ahol elmerül az olasz konyha világában ("ízek") és fagylalt- meg pizzamámorba fojtja bánatát. Aztán Indiába utazik spirituális elvonulásra, meditálással és vallási elmélkedéssel töltve az idejét ("imák"). Az utolsó állomás pedig Bali szigete, ahol Gilbert tervei szerint megpróbálja megtalálni az egyensúlyt az előző két úticél világi és vallási vonatkozásai között, vagyis rájön, hogy a földi élvezetek és a lelki emelkedettség metszete a szerelem.

A kötet olvasása közben végig kétféle érzelem viaskodott bennem, egyrészt mérhetetlenül, elviselhetetlenül irigyeltem Gilbertet, amiért egy éven át semmi más dolga nem volt, mint magával foglalkozni (amiért ráadásul még pénzt is kapott: a kiadója előre fizetett neki a könyvért, amit erről az évről ír). Voltaképpen az álmaimat élte, miközben keresztül-kasul bejárta Olaszországot, evéssel és nyelvtanulással ütve el az időt, vagy amikor Balin hosszú órákon át, teljesen háborítatlanul olvasgatott egy csodaszép kertben. Egyedül a középső, indiai rész hagyott hidegen, ez a spirituális-buddhista-zen világ olyan távol áll tőlem, mint Tibet Hódmezővásárhelytől, bár néha én is el tudnék viselni egy kis rituális csendet.

A mardosó sárga irigységet aztán felváltotta a szégyenkezés: most komolyan sajnálok egy testileg-lelkileg elgyötört, frissen elvált nőtől egy évet, amit önmagára fordíthat? Vajon akkor is ennyire irigy lennék, ha egy férfiről lenne szó? Három itthon töltött év után ennyire beszűkült volna a világ? És jött újra a sárgulás: persze hogy beszűkült, könnyű férj meg gyerekek nélkül, tele pénzzel utazgatni a világban. Biztosan másoknak is jót tenne egy év, hogy megtalálja önmagát, de a többség számára ez kivitelezhetetlen. Hogy minden csak döntés meg egyéni elhatározás kérdése lenne - ez pedig túl amerikai gondolat nekem.

Amikor néha sikerült félretenni a személyes vívódásaimat, akkor élveztem az írónő gördülékeny, könnyed stílusát, el-elmosolyodtam az egész jó humorán, vagy éppen érdeklődve szedegettem az elejtett kulturális morzsákat. Ám amilyen kellemes volt kiszakadni a saját valóságomból és belefeledkezni a gyönyörű helyszínekbe, a színes emberkavalkádba, annál fájóbb volt a visszatérés a szürke, mindennapi teendők közé. Egyik pillanatban még az írónő mellett lógattam a lábam a tengerbe egy halászhajóról, a másikban pedig épp a borsólevest kellett berántanom. És nem, a konyhába nem követett sem Gilbert, sem a szellemisége, de a leves kavargatása közben mégiscsak felidéztem azokat az emlékezetes pillanatokat, amiknek életem során tényleg a részese voltam, és reménykedve vártam azokat, amiket még tartogat számomra a jövő.

Épp a homofóbia-ellenes világnapon fejeztem be annak a könyvnek az olvasását, ami homofób körökben a tavalyi év legnagyobb botrányát kavarta. Mások fizetnek ekkora hírverésért amit ez a mesegyűjtemény - igaz, negatív előjellel - kapott. Bevallom én is a nagy felháborodás hatására vettem meg, egyrészt nehogy még a végén tényleg betiltsák, másrészt pedig kíváncsi voltam, hogyan akarnak a gyerekeimből "b..it nevelni". Ez volt ugyanis a sok homofób nagyokos félelme, hogy a meséket elolvasva a kisfiúk és kislányok szivárványszínben látják majd a világot. Akadt  olyan elvetemült politikus aki még egy iratmegsemmisítőn is lezúzta a könyvet az ifjúság erkölcseinek védelmében. A könyvek fizikai elpusztítása legutóbb a nácik körében volt divat, igaz ők a könyvégetésre esküdtek. Viccet félretéve, komoly aggodalomra ad okot, hogy ezek a módszerek újra megjelennek.

Feltételezem, hogy a könyv legbőszebb támadói el sem olvasták a 17 történetet, amiknek egyébként csak a töredékében jelenik meg a homoszexualitás témaköre. A többkötetes szerzők és kezdő írók által jegyzett mesék közös eleme az egyes marginalizált társadalmi csoportok megjelenítése, vagyis olyan embereké, akik a klasszikus mesékből általában kimaradnak, pedig a való életben elég gyakran találkozhatunk velük: fogyatékkal élők, kisebbségek, hajléktalanok. Akadnak a mesehősök között olyanok is, akik szimplán nem az előre lekottázott nemi szerepelvárások szerint képzelik el az életüket: lányok, akiknek nem a férjhezmenés életük egyetlen célja, fiúk, akiket hidegen hagy a kardvívás. Közülük kerül ki az a néhány szereplő, aki valóban a saját neméből választ párt magának.

Anyaként forgatva a kötetet feltűnik a nagy szórás a korosztályi célcsoportok között. Egyes mesék már alsósoknak is mehetnek, van viszont néhány (egyébként zseniális) darab, ami bőven 18-as karikás a horrorelemek miatt. Azt hiszem, ennek a gyűjteménynek akkor jön el az ideje, amikor a gyerekek már ismerik az átdolgozások alapját képező klasszikusokat, hiszen sok esetben ezek kontrasztja alkotja az új verzió mondanivalóját. Az is biztos, hogy fontos beszélgetések alapját adhatják ezek a mesék, és akár "igény szerint" is elővehetők, mikor milyen téma foglalkoztatja éppen gyermekünket.

Nem vagyok biztos benne, hogy a nagy ellenkampány nélkül megvettem volna a könyvet, de akkor szegényebb lettem volna egy igényes, modern szemléletű, kortárs mesegyűjteménnyel. Így viszont már tudom, hogy a "gyerekek testi-lelki fejlődésének védelmében" Dúró Dóra ledarálta Trivadart, a háromfülű nyulat, Óriásölő Margaretet, Avarbarnát, Konit, az őzet, vagy éppen Picur Pannát és még sok különleges, bűbájos mesehőst.

Nem igazán lehet regényként értelmezni Calvino művét, mivel sem története, sem cselekménye, de még igazi szereplői sincsenek. Kublai kán és Marco Polo beszélgetnek városokról - ennyi az értelemmel megragadható a könyvből. A többi - pillanatképek, hangulatok, elillanó benyomások - az érzékszerveinknek és az érzelmeinknek szól. Mintha egy kellemesen bódult estén felidéznénk magunkban mindazokat a városokat, ahova valaha is eljutottunk. De nem ám az útikönyvek előírta kötelező látnivalókat, hanem a színeket, illatokat, ízeket, amikre az érzékszerveinkkel emlékezünk. Calvino ilyen apró jeleneteket, mozzanatokat villant fel városokról szóló, költői emlékképeiben. Ezek a megidézett pillanatok néhol elvontak, néhol fantasztikusak, néhol pedig olyan meghittek, mintha csak a szerelmével töltött percekre gondolna az ember - talán ez nem is véletlen, hiszen mindegyik város egy-egy női nevet visel. Végül kiderül, hogy bár Marco Polo számtalan helyen megfordult, számtalan városról mesélt már, mindvégig egyetlen "igazi" jár a fejében, éppúgy, ahogy életünk során lehet kapcsolatunk számos emberrel, csak egyetlen egy lehet az, akit igazán szeretünk.

Végezetül álljon itt a könyv utolsó mondata, amiért mégiscsak volt értelme részt venni ezen a különös utazáson: 

Az élők pokla nem olyasmi, ami majdan lesz; ha van ilyen, akkor az az, ami már itt van, a pokol, amelyben mindennap lakunk, amelyet együtt alakítunk ki. Két módja van, hogy ne szenvedjünk tőle; az egyik sokaknak könnyen sikerül: elfogadni a poklot, és részévé válni olyannyira, hogy már nem is látják. A másik kockázatos, és állandó figyelmet és tanulást igényel: megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki és ami nem pokol, s azt tartóssá tenni, annak teret adni.

Ilyen az, amikor egy író rajongva szeret egy tájat és a rajta élő embereket, de nem hajlandó hamis idillt hazudni az 1920-as évek magyar pusztájára. Őszintén szólva kicsit sem rajongok a "délibábos rónaság" dicshimnuszát zengő, paraszti romantikát, falusi felsőbbrendűséget hirdető, talmi nosztalgiába süllyedő írásokért, hiszen, mint minden tökéletesnek, igazinak, követendőnak elénk állított példa esetében, úgy itt is igencsak kilóg a lóláb. Szerencsére Móra nem esik ebbe a hibába, nem hallgatja el, hogy bizony a parasztok között is (ahogy bármely más társadalmi csoportban) akad morálisan ingoványos vagy éppen értelmileg könnyűszerkezetes. Nem leplezi azt sem, hogy köztük is minden szentnek maga felé hajlik a keze, és az urambátyám politizálás vagy a "dögöljön meg a szomszéd tehene" mentalitás nem újkeletű dolgok.

Egyszerűen arról van szó, hogy Móra beleszeretett a paraszti világba, az élet lassú tempójába, a szikár nyelvhasználatba (amibe a sok tájszó miatt a mai olvasónak könnyen beletörik a bicskája), a sajátos humorba, vagy éppen a természettel szorosan összefonódott létbe. Igen ám, de itt a természet azé, aki birtokolja, vagyis a parasztember számára a legnagyobb kincs a föld. Ez adja meg a helyét, rangját a közösségben, ebben méri a vagyonát és bizony ehhez alakítja a családját is. Rengeteg regény szól az arisztokráciának tulajdonított érdekházasságokról, de parasztok földegyesítés jelszóval történő összeboronálásairól annál kevesebb. Pedig nagyon is létező és bevett szokás volt a szomszédos földek fiataljait összeesketni, hadd gyarapodjon a vagyon.

Ebbe az évszázados rendbe ver éket az I. világháború, majd a Tanácsköztársaság. Az életerős, fiatal férfiak vagy odavesztek a harcokban, vagy roncsként kerültek haza (ki hallott még akkor a poszttraumás stresszről). Furcsa mozaikcsaládok jötték létre, mikor az özvegy(nek hitt) asszonyok újraházasodtak, vagy a náluk raboskodó "muszkákkal" melegedtek össze. Ezekhez a merőben szokatlan élethelyzetekhez kellett hozzáigazítani a paraszti erkölcsöt, ami azért sikerülhetett viszonylag zökkenőmentesen, mert mindig is közelebb állt a természet rendjéhez, mint a merev, felülről erőltetett normákhoz. Móra egy ilyen mozaikcsalád történetét dolgozza fel, ahol a fiatal nő kislányával az apósánál és anyósánál marad özvegyen, majd összekerül a háborúból hazatérő régi ismerőssel, akivel aztán újra családot alapít. A nyugalom és boldogság időszaka azonban igencsak rövid, családi tragédiák és váratlan események szomorú véget vetnek a biztatóan alakuló történetnek.

Ahogy a benne megénekelt család, úgy a regény is egy lefelé ívelő utat jár be, a kezdeti humoros, anekdotázós paraszti életképeket (a'la Mikszáth) hirtelen rideg, realista, már-már dokumentarista stílusban megírt jelenetek (Móricz) váltják, hogy aztán a regény vége egy különös, homályosan balladai eseménysorba (Arany) csapjon át. A könyv úgy végződik, akár egy királydráma, szinte alig marad életben főszereplő - leszámítva az egyetlen, háttérben szerényen megbújó, de mindig jelen lévő természetet, akiről Móra szépséges, lírai leírásokban emlékezik meg.

Fejbe vág, húsba ég, csontig mar, sokáig nem ereszt. Két nő története megaláztatásról, kétségbeesésről, testi-lelki szenvedésről: a fájdalom ugyanaz, csak az okozója változott. Aliide és Zara szenvedéstörténete között eltelt 50 év, de a nők helyzete mit sem változott. Rengeteg könyvet olvastam már a különféle diktatúrák nyomában járó emberi tragédiákról, de nem lehet közömbösnek maradni ennyi embertelenség láttán. A helyszín ezúttal Észtország, a szovjet megszállástól a rendszerváltásig tartó 50 évet öleli fel Oksanen bátor regénye, ami először számol be Északkelet-Európa kommunista történelméről.

A két nő közül Aliide válik a regény központi alakjává, az ő egyre sötétebben kibontakozó személyes válsága tükrében értelmezzük újra meg újra a fiatal Zaráról szóló részeket. Aliide egy rögeszmés, viszonzatlan szerelemért egyre nagyobb árulásokat követ el családtagjai és saját maga ellen. A gyorsan váltakozó politikai szélirányban Aliide családja szétszóródik: szüleit kivégzik, irigyelt nővérét és annak kislányát deportálják. Aliidét sok más nőhöz hasonlóan kihallgatás címén kegyetlenül megerőszakolják és megkínozzák. Ezután már csak az ad értelmet életének, hogy szerelmét a házában rejtegesse, minden energiáját arra áldozza, hogy életben tartsa a férfit, aki Aliide sógora, és sosem tudná viszonozni a nő érzéseit. Aliide hiába köti össze életét egy megbízható pártkatonának tűnő férfival, rettegéssel telik minden napja. Retteg, hogy felfedezik a titkos búvóhelyen Hansot, retteg, hogy férje megsejti, mik a valódi gondolatai, retteg, hogy újra át kell élnie a kihallgatás borzalmait. Végül számára is világossá válik, hogy a Hanssal és egy boldogabb jövővel kapcsolatos álmai sosem válnak valóra, és innentől kezdve csak a boldog szocialista család látszatának fenntartásáról szólnak mindennapjai.

Aliide számára az új esélyt Zara felbukkanása jelenti - általa feloldozást kaphat a múlt bűnei alól. Zarát orosz maffiózók prostitúcióra kényszerítik, testi-lelki roncsot csinálva a lányból. A perverz, gyomorforgató jelenetek csak felvillantják a lány hosszú-hosszú ideig tartó szenvedését, sok eseményre csak utalás történik. Zarát két dolog tartja életben: leválasztja személyiségéről a testével történteket, mintha azok nem is vele, hanem a munkanévként kapott Natasával estek volna meg, illetve a melltartójában őrizgetett, otthonról hozott fénykép, rajta egy névvel és címmel. És Zara egy alkalmas pillanatban megszökik és nekivág, hogy megkeresse azt az embert és a házat. Így talál rá Aliidére, és a két nő sorsa végül összefonódik...

Oksanen regénye őszintén világít rá arra, hogy "mindig új krómbőr csizma jön, mindig újabb és újabb csizma, ugyanolyan vagy másféle, de ugyanúgy a nyakadra lép", azaz hiába telt el 50 év, nők és gyerekek még mindig ugyanolyan kiszolgáltatottak, az erőszak nem tűnt el a világból, csak más arcot kapott. Aliide és Zara egymásra rímelő reakcióin keresztül mutatja be azokat a lelki folyamatokat, amik a megerőszakolt nőkben lejátszódnak. Az irracionális szégyenérzet, melynek hatására Aliide képtelen szembenézni sorstársaival, sőt, ő szidja leghangosabban őket, nehogy kiderüljön, hogy egy közülük. Ugyanez a szégyen szakítja el Zarát korábbi életétől, és láncolja a maffiózókhoz, akik azzal zsarolják, hogy a róla készült gusztustalan képeket elküldik a családjának. De írhatnék még a nők önbizalmának módszeres leépítéséről, testük tárgyiasításáról, vagy a maradandó tünetekről, mint az állandó remegés, az érintéstől való viszolygás.

Bár nem finomkodja el a morbid és felzaklató részeket, a Tisztogatás mégsem csak egy dokumentarista szenvedés-lajstrom, hanem komoly szépirodalmi eszköztárral dolgozik. A hétköznapi élet apró mozzanataiban, a lelkek finom rezdüléseiben képes megragadni azt a szépséget, ami a szereplőket átsegíti életük válságain, minket pedig a könyv sötétebb epizódjain. Ezenkívül egy okosan felépített és adagolt történetről van szó, ami végig izgalmas tud maradni és az utolsó fejezetig tartogat váratlan fordulatokat.

Ritkán fordul elő, hogy egy regény főhősével, világával, mondanivalójával nem tudok azonosulni, de A skarlát betű második nekifutásra sem nyert meg magának. Mérhetetlenül cinikus énem végig azt szajkózta a fejemben, hogy egy kis szex miatt ennyit kell szenvedni? Ráadásul csak a nőnek kell minden megalázatást elviselni, pedig nem is egyedül volt ott? Tény, hogy ő volt házas, na de manapság már nem büntetik a házasságtörést nyilvános megszégyenítéssel... Ez volt a legnagyobb problémám, ez a tátongó szakadék a regény 19. századi és a mai modern értékrendünk között. Nem volt híd, nem volt mai napig érvényes mondanivaló, ami összekapcsolta volna Hester Prynn és az én világomat.

Mindemellett értettem és érzékeltem Hawthorne művének irodalmi jelentőségét, azt, hogy az egyik első pszichológiai regényt olvasom éppen, és egyébként ez egy merész kirohanás az uralkodó korszellem, a puritanizmus képmutatása ellen. De pusztán "irodalmi jelentősséggel" még nem tudott egy könyv sem lekötni, a regény első 30 oldalát kitevő, Hawthorne társadalmának biztosan sokatmondó, csipkelődő visszaemlékezést például kínszenvedés végigolvasni. Ritkán mondok ilyet, de egész nyugodtan ki is lehet hagyni, nem veszít vele az ember semmit. 

A felszínes felháborodás után ássunk egy kicsit mélyebbre, fejtegessük kicsit ezt az irodalmi jelentőséget. Adott tehát Hester Prynne, aki házasságtörő viszonyt folytatott valakivel (a regény legelején kiderül, de nem lövöm le a poént), amiből születik egy gyermek, Pearl. Hester férje is megérkezik a képbe, így lesz teljes a három ember életét is megkeserítő felállás. Hestert a puritán társadalom (akik egyébként extrém feketeöves keresztények, akik minden szépséget, örömöt, természetes emberi reakciót tiltanának) arra ítéli, hogy ruháján feltűnő 'A' (adultery=házasságtörés) jelet viseljen. Ez a mágikus 'A' betű lesz aztán a könyv origója, ebben testesül meg minden, amit Hawthorne el akar mondani ezzel a történettel. Szimbóluma lesz a kirekesztettségnek, a társadalmi stigmatizálásnak, annak minden velejárójával. Ebben a szigorú szabályok uralta közösségben egy "bűnös" kiemelése rendkívüli esemény, hiszen egyrészt amíg ráirányul minden figyelem addig a többiek kisebb-nagyobb botlásai észrevétlen maradhatnak. Ráadásul az eddig csak a szentbeszédekben emlegetett, arctalan bűn most arcot kapott, és így minden elnyomott félelmet, frusztrációt ki lehet rajta tölteni. Sokan már-már földtöntúli erőt is tulajdonítanak a Hester mellkasán virító jelnek, ezáltal minél jobban eltávolítják maguktól, és kihangsúlyozzák, hogy nem egy közülük, a "rendes emberek" közül.

A puritán társadalom reakciói mellett Hester, a megbélyegzett lelki folyamatait is bemutatja Hawthorne. Nyomon követhetjük, hogyan internalizálja a skarlát betű jelentését, vagyis hogyan válik a személyisége részévé. Bűn és büntetés annyira kitörölhetetlen részévé válik, hogy Hesternek eleinte meg sem fordul a fejében, hogy elhagyja a várost, ahol kitaszított lett. Külseje, viselkedése, egész lénye változáson megy keresztül, de közben azt is látjuk, hogy bűnének szimbólumát is a maga képére formája. Varrótudományát és kreativitását bevetve gyönyörű díszt varázsol a szégyenbélyegből, ami egy idő után teljesen elveszti eredeti jelentését. Inkább annak a jelképéve válik, hogy Hester képes együtt élni botlásával és annak következményeivel, nem játszik szerepet, nem mutat hamis képet a külvilág felé, mint... (Pearl apja). Valójában az ő lelke nyugodtabb, mint a folytonos színjátékra kényszerülő férfié, akit végül felőröl ez a lelki tusa.

Érdemes néhány szót szólni Hester és Pearl, anya és gyermeke kapcsolatáról is. Pearl voltaképpen Hester bukásának eredménye, örök emlékeztetője bűnbeesésének. A társadalom perifériájára szorul asszony egyetlen társa, érzelmi kapcsolata is egyben, viszonyuk tehát rendkívül összetett. Amellett, hogy a kislány a nő legféltettebb, legdrágább kincse, egyetlen biztos pontja az életében (a skarlát betűn kívül), babonás félelemmel lesi, hogy a gyermek tulajdonságai tükrözik-e a bűnös viszonyt, amiben fogant - a "zseniális" 19. századi gyermekkép, ugye... és milyen érdekes, egyfajta önbeteljesítő jóslatként, a kis Pearl valóban nem mindennapi gyermekké cseperedik. 

Kezdeti kirohanásom után azért látható, hogy rengeteg mondanivaló szorult ebbe a kis könyvbe, ami olvasmányosságban nyilván nem vetekedhet a mai világ tempójára írt regényekkel, helye a klasszikusok között mégis vitathatatlan.

Egy távoli, egzotikus országbeli család több generáción átívelő története, amiben keverednek a mágikus realista elemek a valós történelmi eseményekkel - várjunk csak, hiszen én már olvastam ezt a könyvet, vagy legalábbis nagyon hasonlót, nem is egyet: Rushdie, Marquez, Bernieres, Eugenides és McCullough is írt már effélét. Bár nem hatott az újdonság erejével, a recept nálam mégis működik, valamiért szeretem beleásni magam más családok történetébe, végigkövetni a felnövekvő és megöregedő generációkat.

Allende érzésem szerint önéletrajzi ihletésű regényében írás és emlékezés kiemelt szerepet kap. Naplók, feljegyzések, levelek rengetegéből állítja össze a nagy családi krónikát a kilencvenéves Esteban Trueba és unokája, Alba. A szerteágazó, előre- és visszautalásokkal teli történet fő alakjai Clara (Esteban Trueba felesége), lányuk, Blanca, és az ő lánya, a már említett Alba. A három nő és Esteban összetett kapcsolata a regény központi motívuma, küzdelmeik, fejlődésük és érzelmeik bemutatása közben pedig egy egész ország, jelen esetben Chile társadalmi változásairól is képet kaphatunk.

A családi és történelmi események közé pedig beszivárognak csodás elemek is, például különleges lények (Barrabás, a meghatározhatatlan besorolású "kutya"), tulajdonságok (Rosa del Valle zöld haja) és képességek (Clara Trueba látnoki ereje). A Trueba család mindennapjait fel-felbukkanó szellemek, asztaltáncoltató szeánszok és rendre beigazolódó jóslatok jellemzik. Innen ered a könyv címe is, ám a magyar fordítás erősen rémisztő hangulata helyett ezek a furcsaságok szerves részét képezik Truebáék életének.

Amiben talán Allende újat tudott hozni az első bekezdésben emlegetett szerzőkhöz képest, az a szereplők belső világának érzékletes és pontos megjelenítése. Látunk példát évtizedeket túlélő, majd egy pillanat alatt semmivé foszló szerelemre vagy gyűlöletre éppúgy, mint lassan alakuló-formálódó érzelmekre, gondolatokra. A négy főszereplő jellemrajza aprólékos részletességgel kidolgozott, mindenre kiterjedő, mégis tud meglepetést is okozni. Amikor azt hisszük, hogy egy karakter minden lépése kiszámíthatóvá vált, hoz egy váratlan döntést, amire álmunkban sem gondoltunk volna - aztán az írónő jól bebizonyítja, hogy mégis mennyire a személyiségéhez passzoló volt ez a lépés. Ezek az emberismereti "játékok" segítenek át a néhol kissé túlírt cselekmény holtpontjain, amiből azért nincs túl sok. Aki hozzám hasonlóan rajongója a családtörténeteknek és nincs ellenére a mágikus realizmus sem, annak Allende regénye nem fog csalódást okozni.

Mind a könyv, mind pedig a főszereplő körülbelül 50 évvel előzi meg a korát - és szenvedik el ennek minden gyötrelmét. Hardy regénye a maga korában arcpirítóan szókimondónak számított, olyan társadalmi alapintézményeket rántott le a piedesztálról, mint a házasság, az egyház vagy az oktatás. Manapság már semmi meghökkentőt nem találnánk egy hasonlóan társadalomkritikus műben, a 19. század végén viszont nem volt szokás ilyen nyíltan rámutatni a nagy rendszerek hibáira. A könyv megjelenését akkora közfelháborodás övezte, hogy nem is csoda, hogy a szerző a regényírásról a költészetre váltott. A történet megírásakor talán nem is sejtette, mekkora lesz a párhuzam könyv és főhősének hányatott sorsa között.

Rendkívül érdekes és egyben elszomorító tapaszalat olyan emberekről olvasni, akik bármennyire szeretnék is, nem élhetik azt az életet, amire vágynak. Jude Fawley élettörténete rámutatott arra a fájdalmas igazságra, hogy nem lehet bárkiből bármi. Ami pedig igazán nagy arculcsapás volt kora társadalmának, hogy ebben az oktatási rendszer és az egyház sem támogatta őt. Megdőlni látszanak azok az alaptézisek, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, vagy hogy tanulással előrébb lehet jutni a társadalmi ranglétrán. A 19. századi Angliában legalábbis Jude mindkét rendszer elutasító, kirekesztő oldalával szembesül. Nem illik bele a képbe, mert túl szegény, túl intelligens és túl modern felfogású. Hiába próbálja szabadidejében, önerőből képezni magát, hiába vetekszik tudása bármelyik egyetemi hallgatóéval, a magánélete mindig akadályozza mind az egyházi, mind az egyetemi pályafutását.

Jude ugyanis olyan nőt szeret, akit nem lenne szabad: az unokatestvérét, Sue-t. Kettejük kapcsolata rávilágít egy másik ősi társadalmi intézmény, a házasság rákfenéire. Férfi és nő kapcsolatát akkoriban csak a házasság szentesítette mindenki szemében, még kiadó szobát sem kaphattak együtt, ha nem voltak megesküdve. Az "összeállt" élettársak lehettek bármilyen boldogok, törvénytisztelők, szorgosak, ha híre ment, hogy nincs papírjuk az esküvőről, hamar elüldözték őket a környékről. Jude és Sue boldogtalan szerelme így hát rányomta a bélyegét egész életükre (és a gyerekeikére is, ami az eddig olvasott egyik legkegyetlenebb jelenetben manifesztálódik, és amit egyhamar nem fogok tudni kitörölni az emlékezetemből). Külső nyomásra tehát elfojtják érzelmeiket, és olyan házastársat választanak, akit már elfogad a társadalom - és ebbe szépen lassan tönkremennek. Mégsem tudok szánalmat érezni irántuk, inkább dühöt, amiért gyávák voltak kiállni a boldogságukért, és hagyták magukat sodorni az árral. De én már egy másik kor gyermeke vagyok...

Ez a lehangoló, egyre mélyebbre húzó regény az emberi élet kilátástalanságáról, az őszinte érzések társadalmi gúzsba kötéséről mesél sokat, hosszan, fájdalmasan. Nem lesz kedvenc, nem fogom egyhamar újra elolvasni, de sokáig motoszkálni fog még bennem, az biztos.

Bogáncs, az okos és végtelenül hűséges pumi (és nem puli) történetét csakis Fekete István világfelfogásával lehetett megalkotni. A természet mérhetetlen tisztelete minden regényének az alapját képezi, szóljon az vadon élő állatokról (Vuk) vagy vadonba kiszabaduló kamaszokról (Tüskevár, Téli berek). Ezúttal egy juhászkutya sorsát követhetjük világra jöttétől kezdve felcseperedésén és ellopásán át egészen kalandos hazakerüléséig. Útja során több ember is a gazdája lesz átmenetileg, és ezekből a találkozásokból sok emberi portré rajzolódik ki előttünk, ezenkívül kutya és ember szoros kapcsolatát is gyönyörűen példázzák.

Fekete István könyveiben valójában mindig a természet a főszereplő, amit egy kegyetlen, de igazságos rendszerként mutat be az író. Mindennek megvan benne a maga szerepe, minden élőlény tudja a dolgát és engedelmeskedik a szigorú törvényeknek. Csak így biztosítható a túlélés, a fennmaradás, a kényes egyensúly megóvása. Ebbe a kifogástalan rendbe csak az ember rondít bele, aki Fekete szerint többet akar, mint ami jogosan megilletné. Nem is kíméli azokat a karaktereit, akik nem méltók az állatok társaságára. Legrokonszenvesebb emberi szereplői (az íróhoz hasonlóan) okos szeretettel fordulnak minden élőlény felé: nem kegyetlenkednek velük, ismerik alaptermészetüket és aszerint bánnak velük. Nem csüngnek rajtuk majomszeretettel sem, kölcsönös tisztelet jellemzi kapcsolatukat, ami pontosan meghatározott keretek között zajlik.

Bogáncsból, a juhászkutyából először cirkuszi eb, aztán odaadó házőrző lesz, de szíve mélyén őrzi az akol, a nyáj és persze a juhász emlékét. Kutyaszerencséje mindig olyan emberekhez sodorja, akik szeretik és akiktől tanulhat, hűsége mégis csak átmeneti: a kolomp hívó szavát nem feledtetheti semmi. Kalandjait Fekete István komótos, lassan csordogáló történetmesélése és bölcs gondolatmenetei emelik ki az egyszerű "kutyás" könyvek közül. A szerző minden alkalmat megragad a táj bemutatására, de megtalálja a szépséget az olyan egyszerű használati tárgyakban is, mint egy ágy vagy egy asztal. 

A Magyar irodalmi szerelmeskönyv alcímet viselő, igényes kivitelű kötetet minden tarisznyás bölcsészlány ultimate ajándékaként lehetne elképzelni. Irodalom, szerelem... túláradó romantika, mindent elsöprő érzelmek, múzsa és művész viszonya - ez mind megtalálható ebben a könyvben. Ám az ismert és (általam) kevésbé ismert magyar szerzők magánélete nem csupán rózsaszirmok és szerelmeslevelek kavalkádja: fájdalmas életutak és szomorú emberi sorsok krónikája is egyben.

Irodalmi bulvár - a másik jelző, amit szívesen aggatnak Nyáry Krisztián kötetére. Való igaz, nem tekinthető fajsúlyos monográfiának, vagy hiteles életrajznak sem. Inkább az első lépcső a magyar irodalom felé azoknak, akiknek a kimerevített, kanonizált tankönyvi életrajzok nem vették el tőle a kedvét. Egy kis tiszteletteljes pletykálkodás, jóindulatú adomázás, hogy meglássuk az irodalomórák szoborszerű alakjai mögött az embert. Ezek az emberek pedig esendőek, rossz természetűek, önzőek, féltékenyek, hazudnak, félrelépnek - és bizony ölnek is. A nagy tehetségnek ára van, amit gyakran a művész szerettei kénytelenek megfizetni.

Amit először könnyed olvasmányként emeltem le a polcról (mert hiszen valaha bölcsészlány voltam én is), hamar kis magyar tragédiák gyűjteményévé vált. Mintha csak a sorscsapások árnyékában teremnének tehetségek és remekművek: alig akad olyan író vagy költő, akinek nyugodt, gondtalan élet adatott meg. Legyenek akár egészségügyi problémák, anyagi nehézségek vagy a történelem viharai, mindenkinek kijutott a szenvedésből, amit végül nevüket megőrző irodalmi művekké formáltak át.

Vajon mennyire okos ötlet 2021-ben, a koronavírus-járvány kellős közepén egy gyilkos szuperinfluenzáról szóló regényt olvasni? Vajon a mai közbeszédből fájóan ismerős kifejezések (karantén, vakcina, immunitás) csak még jobban felzaklatják az amúgy is pattanásig feszült idegeinket, vagy épp ellenkezőleg: morbid megnyugvást lelünk a tényben, hogy King vírusa sokkal veszélyesebb a Covidnál, és az emberiség jelentős részét kipusztította?

Hamar rájövünk, hogy ez az egész mit sem számít, a történet ugyanis nem áll meg a járvány tombolásának bemutatásánál, az csupán a könyvmonstrum nyitánya. Az USA-beli laboratóriumból elszabadult, mutáns vírusra ugyanis néhányan megmagyarázhatatlan okból immunisak. Ők először szépen végignézik, ahogy körülöttük mindenki meghal, majd elindulnak megkeresni egymást és a titokzatos Abigail anyát. A vírusos-világvége regény ezen a ponton változik át valami egészen mássá, és lesz belőle egy látnoki történet az emberi civilizáció újraépítéséről, valamint a jó és rossz harcáról. Nem mindenki követi ugyanis Abigail anyát - akármilyen kevés túlélő maradt, ahhoz elég, hogy létrejöjjön az "ellentábor" is, akik a titokzatos Flagg irányítása alatt állnak. Annyi biztos, hogy ő a Gonosz földi megtestesítője, ahogy Abigail anya Isten szószólója.

Bevallom, számomra ez a spirituális vonal a regény gyenge pontja. King időről-időre megpróbálkozik valamiféle emberfeletti, misztikus magyarázattal szolgálni az emberi gonoszság mibenlétére (Az, A búra alatt), de még egyszer sem bizonyult elég meggyőzőnek. Ellenben azok a regényei, amikben a gonoszság forrása nem más, mint maga az emberi elme (Tortúra) sokkal vérfagyasztóbbak és elgondolkodtatóbbak.

A Végítélet esetében bőven elég lett volna a vírus utáni társadalom újraszervezésének bemutatása, minden erkölcsi és gyakorlati kérdésével, egy kis szociológiával nyakon öntve. Ez az a történetszál, ami a legígéretesebb és amiben a legtöbb mondanivaló rejlik. Már a szóválasztás is beszédes: újra és nem újjászervezésről beszélünk, vagyis az emberek visszatérnek a régi, jól bejáratott társadalmi rendszerekhez (még a Függetlenségi Nyilatkozatot is újra megszavazzák). Ám ahogy növekszik a túlélők tábora, úgy válik egyre nehezebbé az irányítás: újra jönnek a politikusok, a fegyveres rendőrök, a bűnözés, és szép lassan kezdődik minden elölről. Kingnek ez a valódi terepe: a közösségek dinamikájának feltérképezése, illetve jelen esetben modellezése. Hátborzongatóan hihető az általa felvázol forgatókönyv, amiben ember ismét embernek farkasa, és ne legyen kétségünk afelől, hogy valaki újra rábukkan az atombombára is...

A csoportok működése mellett érdekes megfigyelni azt is, ahogy King a rengeteg különböző szereplőt összehangolja. Mivel a vírus nem válogat, és ki tudja, mi alapján hagyja életben az embereket, így olyanok kerülnek kapcsolatba, akik a járvány előtt nem is találkoztak volna. Siketnéma, értelmi fogyatékos, idős, fiatal, művelt, aluliskolázott, városi, vidéki, erős, gyenge - túlélésük érdekében félre kell tenniük minden korábbi előítéletet, de saját régi énjüket is. Az "új" világban mindenkire új szerep vár, és King mesterien mutatja be az utat, amit a számos főszereplő bejár fizikailag és lelkileg is.

A szerző eddigi leghosszabb (kb.1500 oldalas) regénye nem okoz különösebb meglepetést, a karakter- és csoportábrázolás, amiben King kiváló, az ezúttal is remek, és megmenti a történetet, a spirituális vonal pedig ismét gyenge lábakon áll, éppúgy, ahogy Jó és Rossz két földi helytartója is. Jó 30 évvel a cselekmény ideje után King apokalitpikus víziója - szerencsére csak töredéke - húsbavágó valósággá változott, így tehát érdemes lehet újra fellapozni, és elgondolkodni mindazon, ami egy világjárvány után megfogalmazódott hőseiben.

Elmondjam, hogy a társadalomtudomány mit tanít az emberi fajról? Dióhéjban összefoglalom. Mutasson nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adjon kettőt, egymásba szeretnek. Adjon hármat, és feltalálják a „társadalomnak” nevezett elbűvölő dolgot. Adjon négyet, és építeni fognak egy piramist. Adjon ötöt, és kirekesztenek egyet. Adjon hatot, és feltalálják az előítéletet. Adjon hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést. 

Egy könyv, amiből megtudhatjuk, milyenek NEM az olaszok. Egy vaskos kötet arról, hogy a történelem során hogyan vélekedtek Itália lakóiról mások, rengeteg forrással megtűzdelve. Ez a sztereotípia-történet finoman szólva is terjengősre sikerült, és egy idő után elég egyoldalúvá is válik: az idézetekben felsorakoztatott, folyamatosan cáfolt előítéletek mellé nem kerül szilárd tényanyag, nem derül ki, hogy ha nem ilyenek, vagy olyanok, akkor mégis milyenek az olaszok. Ráadásul sokkal aktuálisabb információkra számítottam, a könyv nagy része viszont a 17-19. századra tekint vissza - való igaz, hogy számos, mai is élő sztereotípia ezekből az időkből származik. A szerző láthatóan lubickol ebben a témában, és irigylésre méltóan széleskörű műveltségét szívesen csillogtatja meg, az olvasónak viszont legalább ennyire kell lelkesednie az olaszokért, hogy érdeklődése megmaradjon.

Sajnos ugyanúgy jártam, mint egyetemi éveim alatt az angol 'Cultural Studies' előadással: már alig vártam, hogy végre rendesen "megtanítsák nekünk" az angol kultúrát, ünnepeket, szokásokat, érdekességeket, amiket később tanárként bedobhatok - ehelyett tömény kultúraelméletet kaptunk. Ezzel a könyvvel is hasonló a gond: elméletben nagyon erős, hiszen kitér a sztereotípiák működési mechanizmusára, a szociálpszichológiai vonatkozásaira, de nincs mibe kapaszkodni, hiányoznak a megfogható tények, ismeretek. Így fordulhat elő, hogy simán lenyomok egy prezentációt (ha nagyon muszáj) a kis- és nagybetűs kultúráról, vagy a sztereotípiák kialakulásáról, de nem tudok felsorolni három olasz nemzeti ünnepet.

McEwan ezúttal egy különleges narrátorral kísérletezik: egy magzat az anyaméhből figyeli a felnőttek világát, és benne anyja és szeretőjének szövetkezését az apja ellen. Mi sem mutatja jobban irodalmi alulműveltségemet, mint hogy minderről előbb jutott eszembe a Family Guy (Stewie Griffin, a zseni kisbaba miatt), mint a Hamlet. Pedig utólag belegondolva még a nevek is stimmelnek: Trudy (Gertrudis) és Claude (Claudius) közösen tervezik a nő volt férjének, egyben Claude bátyjának a meggyilkolását. Hamlet-feldolgozás helyett ez inkább Shakespeare klasszikusának előzménye, a bűncselekményhez vezető út és annak kivitelezése.

A még meg sem született kisbaba, mint az események passzív kommentátora elég rizikós választás. Egyrészt nincs pontosan tisztázva, hogy mit "lát", "hall" és "ért" a külvilágból, így egy idő után a kilenc hónapos magzat átlényegül mindenttudó narrátorrá, ami finoman szólva is furcsa. Másrészt az anya hanyagsága miatt szenvedő magzat azonnal beindítja a védelmező-ösztönt, egyszersmind kiszakítva a könyv világából. Az éhező vagy alkoholtól szédülő kicsi hatására olvasóból azonnal átkapcsolok anyába, és már nem a "leendő Hamleten" jár az eszem - persze Trudy közönye egy láthatóan hatásos írói eszköz a feszültség növelésére.

Persze nem McEwan az egyetlen, aki megpróbálkozott már klasszikusok modernizálásával. Atwood Odüsszeia-átértelmezése vagy a Téli rege Winterson-féle verziója mind merész, de sikeres vállalkozás, és a Nutshell tökéletesen illik ebbe a sorba. Tömörsége ellenére mesterien komplex: feltárja az emberi kapcsolatok bonyolult szövedékét, a feleség-férj-sógor/szerető háromszög feszültségeit, az anya-gyerek kapcsolat mélységeit. Megindító, hogy a még meg sem született gyerek milyen feltétlen szeretetet érez édesanyja iránt, mennyire rá van utalva. Aztán az anyaméh szűkös magányából és látszólagos elszigeteltségéből globális problémákra tekintünk ki, mintha az anya rezdülésein vagy más titkos csatornákon keresztül ez a kisbaba már sejtené, milyen világba is fog érkezni. Ebben a perspektíva-váltásban ott feszül a címadó Shakespeare-idézet kettőssége: "Istenem, engem bezárhatnának egy dióhéjba, ott is úgy érezném, hogy a végtelenség királya vagyok" (Nádasdy Ádám fordítása). 

Egy teljesen spontán, tavalyi ajándéktasak mélyén talált könyvutalványnak köszönhető vásárlás eredménye Dragomán György könyve, amit azzal a lendülettel el is olvastam, fittyet hányva a gondosan megtervezett várólistámra. Belelapoztam, és nem volt megállás: a receptek csak jöttek egymás után, köztük pedig egy-egy remekbeszabott novella emlékeztetett arra, hogy ez nem "csak" egy szakácskönyv, ez valami más. Irodalom, főzés és evés kapcsolódik össze, és teremtenek egy kedves, szerethető, életigenlő hangulatot. A Főzőskönyv újra megtanít használni az érzékeinket, hogy főzés és evés közben ízlelés mellett lássunk, szagoljunk, tapintsunk - és emlékezzünk. Ezzel a szemlélettel - ha nem is minden alkalommal - de még a legunalmasabb, századjára készített tökfőzelék, a hullafáradtan, álmosan kavargatott tejbegríz, vagy éppen a nagy nehezen kitalált, konyhát felrobbantó vasárnapi ebéd megfőzése és elfogyasztása is élménnyé válik. A főzés - alkotás, kreatív kísérletezés és a családi hagyományok életben tartása. Az evés pedig tisztán érzéki élmény, egyszerre hat az érzékszerveinkre de a lelkünkre is.

Először kicsit tartottam attól, hogy a jelenleg az egyetlen, magam örömére végzett tevéknységet, az olvasást és a mindennapok kötelező feladatát, a főzést "összeengedjem", és még a kevéske szabadidőmben is recepteket bújjak meg konyhai történeteket olvassak. De az ételleírások közül kikacsintottak a kortárs magyar irodalom gyöngyszemei, az általam eddig nem ismert szerző novellái, és ráébredtem, hogy irodalomnak és főzésnek bizony van közös metszete. Mindkettő képes emlékeket felidézni és esztétikai élményt nyújtani. Hányszor próbáltuk újraalkotni gyerekkori kedvenceinket, azt az ízélményt keresve, amit csak a mama főztje tudott nyújtani - és közben emlékezni a mozdulataira, a hangjára. És hányszor gyönyörködtünk egy jól sikerült fogásunkban, csodálva az általunk létrehozott formákat, színeket. 

Azt azért nem állítom, hogy a főzés innentől kezve a hobbim lesz, nem fogom követni Dragomán szinte megszállott maximalizmusát a receptek tökéletesítésében. Mégis adott egy új szemléletmódot, amivel kicsit könnyebb, felszabadultabb és élvezetesebb lesz a mindennapi munka. A recepteket kipróbálom, a novellákat a szívembe zárom.

Végre-valahára megtörténik a nagy fúzió, Rice vámpíros és boszorkányos-táltosos mondaköre egy kötetben, egy történetben kap méltó lezárást - legalábbis a regény elején ezt hittem én is, és valószínűleg az írónő is. Aztán sem a könyv, sem az idő nem igazolta várakozásainkat: a Blood Canticle csupán fájóan erős közepesre sikerült, Rice pedig egy kis kitérő után visszatért a biztos megélhetést jelentő vámpíros regényekhez és azóta is újabb részekkel toldja meg Lestat történetét - majd kijelenti, hogy ez már tényleg az utolsó. Lehet jobb is, hogy ez mégsem a Vámpírkrónikák utolsó része, mert annak elég kiábrándító lenne, márpedig 9 éven át a sorozat rajongói abban a hitben éltek, hogy ennyi és nincs tovább. Köztes résznek még csak-csak elmegy, és inkább tekintsük is annak, míg Rice egyszer tényleg rászánja magát hogy méltó búcsút vegyen kedves vérszívóitól.

Szóval ez egy közepes vámpírregény Anne Rice tollából, ami még így is elég jónak számít más hasonló témájú könyvekhez képest, de azért az írónőtől megszoktunk egy színvonalat és abból elég nehéz engedni. Lestat visszatér mint a történet narrátora, és ez mindenképpen felpezsdíti a hangulatot, annyira pofátlanul és szeretnivalóan hiú. Belecsöppen a Mayfair-Blackwood univerzumba, de valahogy sem a modern technológia, sem a kényelmes paloták nem állnak jól neki. Lestat de Lioncourt okostelefonnal a kezében, pihe-puha baldachinos ágyban várja a napnyugtát? Teljes képzavar. Aztán megtörténik a dramaturgiailag elkerülhetetlen fordulat, és a két sorozat főszereplője, Lestat és Rowan Mayfair egymásba szeretnek. Lestat, mint remegő térdű hősszerelmes? Még teljesebb képzavar. Nyoma sincs a könyörtelen, szépséges, cinikus vámpírnak, akit Rice a sorozat második részében életre keltett és egész univerzuma fő alakjává léptetett elő.

Ha pedig Lestat karaktere nem működik, a mellékszereplőket sem tudja "felhúzni". Quinn és Mona párosa halovány, és Rowan helyét sem találni a történetben. A táltosok szerepeltetése pedig csak felesleges időhúzás. Valójában jobban belegondolva sem a vámpírok, sem a boszorkányok, sem pedig a táltosok cselekményszála nem kapott tisztességes lezárást, ami komoly hiba még akkor is, ha Rice nyitva akart hagyni egy kiskaput, hogy később folytathassa Lestatról szóló regényeit (ahogy az meg is történt). Egy tízrészes sorozat végigolvasása után nem erre számít az ember, hiába nem volt könnyű dolga az írónőnek a magasra tett mérce miatt. A vérbeli (he-he) rajongók, akik képesek voltak végigrágni magukat Lestat és a többi vámpír összes kalandján úgyis kitartanak majd, de újakat így már nehéz lesz szerezni.

Te jó ég, micsoda elmebeteg jövőt fest az emberiség elé Atwood! Az már a Guvat és Gazella olvasásakor is látszott, hogy milyen könnyedén tudja felrúgni az összes betonbiztosnak hitt társadalmi építményünket, de a mostani regényében még egy lépéssel tovább ment és az emberi érzéseket vette célba. Képzeljük el, hogy havi váltásban élünk otthonunkban egy másik családdal: míg ők élnek a házunkban, addig mi egy szuper "börtönben" társadalmi munkát végzünk, például nemkívánatos személyeket injekciózunk át a túlvilágra. A hónap leteltével csere: mi visszatérünk a "normális" életünkhöz, váltótársunk pedig megy a börtönbe mondjuk csirkéket etetni. És a modell működik: mindenki boldog, általános a jólét, a társadalmi konfliktusok megszűntek... 

Nyilván mint mindennek, ennek a boldogságnak is ára van, például ha egyszer beköltöztünk ebbe a városba, nem találkozhatunk a kint maradt szeretteinkkel, de még csak nem is telefonálhatunk vagy emailezhetünk nekik. Aztán el kell fogadnunk azt is, hogy a magántulajdon lényegében megszűnt, hiszen vadidegenekkel kell megosztanunk az otthonunkat - de legalább fedél van a fejünk felett. Stan és Charmaine, a regény két főszereplője egy közeljövőben felvázolt gazdasági válság okozta kilátástalanság miatt választják a Consilience-beli életet, ám a kezdeti furcsa idill hamar durva thrillerbe csap át.

Szép lassan fény derül arra, milyen üzelmek zajlanak az utopisztikus társadalom felszíne mögött, és itt szabadul el csak igazán Atwood fantáziája. Ebben a beteg, kicsavart világban a szexrobotokban van az óriási pénz, méghozzá a megrendelő igényei szerint testreszabható, fényképek alapján bárkire hasonlító, beszélni is tudó ember-utánzatokban. Akinek pedig még ez sem elég, mert miért is érné be egy lelketlen géppel, az jó pénzért "valódi" társat is vásárolhat magának. A kiválasztott személyt egyszerűen elrabolják, egy apró lézeres beavatkozást végeznek az agyában, és amikor felébred, az első lény akit megpillant, azonnal bevésődik neki, és onnantól kezdve olthatatlan szerelmet fog érezni iránta. Szerencsés esetben ez a bevésődött személy a megrendelő, kevésbé szerencsés esetben pedig... mondjuk egy plüssmackó. 

Láthatjuk, hogy itt már szó sincs női és férfi szerepekről vagy a házasság intézményéről, Atwood a legelemibb emberi funkciónkat, az érzelmeinket sem kíméli. Vajon őszinte-e az a szerelem, ami egy ilyen műtét eredménye? A regény fő motívuma a választás, és a döntéssel meghozott kompromisszumokkal való együttélés. Stan és Charmaine folyton választani kényszerül két lakóhely, két társ, két életút között. Vajon tényleg ők irányítják az életüket, vagy csak marionett-bábuk valami felsőbb hatalom kezében, és döntéseik csak illúziók csupán? 

Izgalmas téma, izgalmas regény, mégis maradt egy kis hiányérzetem. Mintha Atwood kezében mi, olvasók is bábuk lennénk, úgy rángat minket végig a könyvön. Azért a döntés szabadsága az enyém maradt: mennyire akarom komolyan venni ezt a szatírát, milyen mélyen akarok belegondolni az emberi érzelmek manipulálásában rejlő sötét lehetőségekbe.

Coetzee-t olvasni sosem könnyed, vidám élmény: mindig megráz, felkavar, elgondolkodtat. Emberi mivoltunk őszinte, már-már érzelemmentesen realista krónikása ő, aki az emberi kapcsolatok árnyékos oldalát kutatja rendületlenül. Nála nincsenek idilli, egyszerű sorsok, sekélyes, sablonos viszonyok, kompromisszumok nélkül "beleáll" a legnagyobb tabuk kendőzetlen bemutatásába. Coetzee regényei olyanok, mint maga az élet: kemények, sokszor igazságtalanok, sokszor fájdalmasak, de közben szépségesek is. Kérdés, hogy erre vágyik-e az olvasó? Nem könnyebb-e egy idilli, szentimentális regényt felcsapni, és elfeledkezni a saját gondjainkról? Biztosan egyszerűbb feldolgozni egy ilyen olvasmányélményt, és szükség is van ilyen jellegű könyvekre, de az igazán maradandó, lelkünkig hatoló, hónapok múlva is eszünkbe jutó regények nem ezek. Nem véletlenül kapott Coetzee Nobel- és Booker-díjat is (utóbbit éppen ezért a regényéért).

Ráadásul a dél-afrikai szerző könyvei úgy hatnak, hogy szereplői iránt gyakran semmiféle szimpátiát nem akar kiváltani belőlünk. A Szégyen főhőse az idősödő egyetemi tanár, David Curie, akinek bár a remek jellemrajznak köszönhetően értjük minden mozzanatát, mégsem tudunk együttérezni vele. Mikor áthágja az erkölcsi (és egyetemi) szabályokat, azt bűne teljes tudatában teszi, és sem ő, sem Coetzee nem hoz fel semmit a mentségére. Viszonya egy hallgatóval komoly következményekkel jár, a regény mégsem az ő bűnődésének és "megjavulásának" története. Nem bánja meg tettét, nem szór hamut a fejére. Önkéntes vidéki száműzetése a lánya farmjára mégis felér egy pokoljárással.

Itt döbben rá a Dél-Afrikai Köztársaságban megbúvó, időről-időre felszínre törő társadalmi feszültségre, ami a regény fő témája is egyben. Feketék és fehérek között még mindig ott feszül az elmúlt évszázadok minden fájdalma. A kemény vidéki élet egyesek szerint nem való egyedülálló nőknek. Amikor a lányát fekete férfiak megerőszakolják, fekete-fehér, férfi és nő ellentéte keveredik össze egy feldolgozhatatlan traumává, amire nincs megoldás. A regény nem David Curie jó útra térésének története, és a lányát megbosszuló apáé sem. Az átélt borzalmakból nincs feloldozás, ahogy az életben általában lenni szokott - a könyvektől viszont mást várunk: bonyodalmat, konfliktust majd megoldást. A jók elnyerik méltó jutalmukat, a bűnösök meglakolnak. Coetzee "megoldása" a status quo, a dolgok elfogadása olyannak, amilyenek. Együttélni a szégyennel, együttélni az erőszaktevővel, együttélni a fájdalommal.