Miért olvasson valaki a 21. században Mikszáth-ot? Mi mondanivalója lehetne a pipafüstös, adomázgatós, kedélyes szerzőnek a mai olvasó számára? Ez a kérdés merült fel bennem először, amikor belevágtam a regénybe - aztán pedig az, hogy mi fog meg benne mégis, és miért fogynak olyan gyorsan az oldalak. Bár Mikszáth utolsó regénye kissé komorabb, "feketébb" (sic!) hangnemet üt meg, mint korábbi történetei, bölcs derűlátása, mély emberismerete azért megmarad.

Egy igazi klasszikus minden korban megállja a helyét, mert minden kor szülötteinek releváns tud lenni. Magam is megdöbbentem, mikor olyan sorokat találtam a regényben, mint: "azért a hatalom mégis hatalom, s úgy van vele az ember, mint a morfinista, mindig nagyobb adagot akar a morfinból. Hiszen végre is csak fölfelé volt kényelmetlen, lefelé mindig kényelmes a hatalom." Mintha egy bölcs nagypapa gondolatait olvasnánk, aki élettapasztalata okán olyan felismerésekre jutott, hogy a "Népszerűség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amiből a látszat annyit ér, mint a valóság. Sőt talán többet, mert ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik. A valóságok bizonyára erős gránitkövek, de a legnagyobb karrierek mégis a látszatokon épültek fel." Számtalan helyen olvastam már hasonlót, de jó érzés volt látni, hogy magyar szerző is ilyen következtetésekre jut. 

Mikszáth művét nem csak a magvas gondolatok miatt érdemes elolvasni, hanem azért is, mert remek jellemábrázolások sorakoznak benne. Bár néhány szereplő már-már karikatúrának tűnik, kissé eltúlzott jellemzőkkel, azért mindegyikük jól felépített, alaposan kidolgozott figura. Az író már sokszor emlegetett emberismerete segít olyan karaktereket létrehozni, akik örökérvényűek, mégis egyediek. Egyikük sem tökéletes, de nem is végletekig rossz - Mikszáth-tól távol áll a romantikus túlzás, hősei "hétköznapi hősök", akik lehet, hogy nem fordítják meg egy egész ország sorsát, saját, közvetlen környezetükben viszont képesek maradandót alkotni. Ilyen a főszereplő, Görgey Pál is, Szepes megye alispánja, aki forrófejűsége miatt kényszerpályán mozog, és nem léphet be Lőcse városába. Ez az egy ballépése egész életére rányomja bélyegét, hiába mutatkozik meg jószívűsége több esetben is.

Az író mesterien szövi a csavaros történet szálait, lényegében nincs üresjárat, minden mozzanat, minden mellékszereplő hozzátesz valamit a cselekményhez. Előfordul, hogy egy-egy fejezetet kicsit messzebbről indít, de mikor már épp kezdtem elcsüggedni, hogy ez mégis hogy jön ide, akkor valamilyen úton-módon újra visszakanyarodtunk a fő történetszálhoz. Minimálisra szorítja a történelmi korszak (a Rákóczi-szabadságharc kirobbanása előtti évek) bemutatását, de a regény horizontján fel-felsejlik Thököly vagy Rákóczi alakja. Inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kisemberek, a városok életében hogyan csapódik le a folytonos hatalmi játszma a maradék törökök, Habsburgok és magyarok között. Bár regényeiben sosem fogalmazott meg aktuálpolitikai állásfoglalást, a forradalom és a kiegyezés még ebben az utolsó művében is érezteti hatását.  Hiába a történelmi távlat, jól megfigyelhető a párhuzam, amit a Rákóczi-féle és az 1848-as szabadságharc között von meg.

A regény egyetlen gyenge pontja a befejezése - meglepően drámaira sikerül a kedélyes és humoros epizódokkal tarkított cselekményhez képest. Elképzelhető, hogy ha korábban írja meg ezt a történetet, akkor vidámabb lezárást kapott volna, így viszont marad ez a kurta-furcsa vég, mintha kissé össze is csapta volna, vagy tervezett volna folytatást. Ritka alkalom, hogy még szívesen olvastam volna pár fejezetet Görgey Pál és kortársai további sorsáról - de talán ez is az író zsenijét dicséri.

Az olasz szerző utolsó könyve visszavisz bennünket a Holokauszt rémségei, a lágerek sötét bugyrai közé, ám ezúttal nem regény, hanem egy filozófiai-pszichológiai értekezés formájában. Levi volt az egyik első zsidó túlélő, akinek visszaemlékezései alapján a világ tudomást szerzett a nácik rémtetteiről. Művét döbbenet, felháborodás és kételkedés fogadta, ő pedig egész életét és irodalmi munkásságát a zsidóság ellen elkövetett óriási igazságtalanság és kegyetlenség feldolgozásának szentelte. Az Akik odavesztek és akik megmenekültek már több évtized távolságából dolgozza fel az eseményeket, Levi személyes vonatkozások helyett igyekezett általánosabb, személytelenebb módon írni olyan kérdésekről, amik előbb-utóbb minden túlélőben megfogalmazódnak. Ezek sokszor kényelmetlenek, fájdalmasak, ám megválaszolásuk elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük, hogyan juthatott el emberek egy csoportja odáig, hogy egy másik csoportot módszeresen kiirtson. Ha pedig feltártuk ezt a folyamatot, talán tehetünk ellene, hogy a jövőben bármi hasonló megismétlődhessen.

Levi könyvében fejezetenként más-más kérdéskört vesz elő, külön-külön foglalkozik az áldozatok és az elkövetők lelkivilágával: milyen érzések tomboltak a túlélőkben, akik egy életre traumatizálódtak, hogyan voltak képesek a náci katonák ezekre a borzalmakra? Meglepő módon a haláltáborokból megmenekült emberek ritkán voltak képesek örülni, annyi veszteség, annyi megaláztatás érte őket. Gyakran szégyellték is magukat amiért ők maradtak életben, és nem mások akik "érdemesebbek" lettek volna rá - ugyanis a lágerekből nem azok szabadultak ki, akik a legbátrabbak, legerősebbek vagy a legokosabbak voltak, a túlélés a véletlen műve volt, vagy pedig a többi rab kijátszása, elárulása árán jutottak több élelemhez, vagy kerülték el a nehezebb munkákat. Az önzés, az alapvető erkölcsi értékek sutba dobása, a "meg nem érdemelt" élet szégyene sok volt táborlakót kísért el élete végéig. És ez a lealacsonyodás, elállatiasodás volt a magyarázata annak is, hogy a nácik hogyan tudtak ennyi zsidót megölni - egyszerűen nem tekintették már őket embernek, elpusztításuk nem számított gyilkosságnak. Beszédes az a mozzanat, amikor a zöldfűlű SS-tiszt véletlenül "emberek"-nek hívja őket, majd gyorsan kijavítja magát, és "rabok"-at mond. A nyelvhasználat csak egy volt a számtalan módszer közül, amivel a nácik lealacsonyították a zsidókat.

Külön fejezet foglalkozik azzal a kellemetlen témával, hogy vajon miért éppen a németeknél jöttek létre a koncentrációs táborok, ez a gyilkos módszeresség? Hiszen diktatúrák bőven voltak akkoriban és jöttek létre később is, de a "hatékonyságnak" ezt a szintjét egyik sem érte el. Levi nagyon igyekszik, hogy semleges maradjon, de nehezen sikerül neki, amikor arra keresi a választ, hogy a nácikon túl, akik félelemből, elvakultságból, puszta gonoszságból teljesítettek parancsot, a civil német lakosság miért nem lépett közbe, miért nézte tétlenül, ahogy a szomszédságukban emberek ezreit mészárolják le. Hogyan tudta a politikai érdek, a propaganda elnémítani, elvakítani ezt a fejlett és művelt társadalmat?

Talán a legdöbbenetesebb, de nem újszerű mozzanat a könyvben a tagadás. Bizony nem egy zsidó túlélő szembesült azzal, hogy szerettei, közvetlen környezete vagy a nagy nyilvánosság egyszerűen nem hitte el beszámolóikat a lágerekről, a gázkamrákról, a telizsúfolt vagonokról. Lehetett ez naiv jóhiszeműség is persze, de inkább a biztonságos világba vetett hitüket védelmezték ezzel sokan, amit a II. világháború már amúgy is megtépázott. Szívszorító volt arról olvasni, hogy a túlélők legnagyobb félelme az volt, hogy majd hazugsággal vádolják őket, és milyen katartikus élmény volt, amikor meghallgatták őket és hitelt adtak szavaiknak. 

Egy másik fejezetben rendkívül érdekes volt az olasz szerző levelezését olvasni olyan németekkel, akik próbáltak mentséget találni, vagy éppen racionalizálni a nácik tetteit. Bár mindegyikük együttérzéséről biztosította Levit, a sorok közül elő-előbukkant az áldozathibáztatás, a felsőbbrendűség érzése, amikre az író rögtön "ugrott". Ezek a levélváltások élete végéig elkísérték, ami tragikus halálának ismeretében nem segíthették az átélt trauma feldolgozásában, inkább újra meg újra feltépték a sebeket. Levi életét áldozta azért, hogy jobban megérthessük a holokauszt mögött mélyen meghúzódó pszichológiai és szociológiai folyamatokat, és a megértés talán hozzásegít ahhoz, hogy még egyszer ne történhessen ilyesmi.

Kettős érzésem volt a Vaják-sorozat legújabb részét olvasva - ami jóval Ciri születése és a Meglepetés törvényének mindent megpecsételő következményei előtt játszódik - ugyanis nagyon jó volt visszatérni Geralt oldalára és vele együtt kalandozni, másrészt viszont többször is hiányérzetem támadt. 

Ez a kettősség végigkísérte az egész kötetet, és a végén döbbentem csak rá, hogy van összefüggés a regény legjobb és legrosszabb tulajdonsága között. Mivel a regényciklus későbbi részeiben Ciri (és a többi mellékszereplő) szép lassan a háttérbe szorítja Geraltot, amit annak idején nehezményeztem is, most örültem, hogy ő van a középpontban. Izgalmas kalandokba keveredik, szörnyeket gyilkolászik, Kökörcsinnel évődik, Yenneferért epekedik de azért nem veti meg más varázslónők társaságát, vagyis éli a vajákok "gondtalan" életét. Káromkodik, iszik, jókat verekedik, de az egésznek nincsen súlya. Ciri nélkül nincs meg az a morális plusz, nincsenek elgondolkodtató kérdések végzetről, hatalomról, sorsról. Vannak ugyan társadalmi "skiccek", egy-egy szépen felépített életkép, amiben megmutatkozik Sapkowski éleslátása és széleskörű műveltsége, de hol vannak ezek a sorozat végére összeálló, világokon átívelő már-már eposzi hangulathoz képest?

Nyilván történik egy-egy utalás a későbbi eseményekre, felbukkan néhány, a jövőben is meghatározó karakter, de a Viharidő leginkább azt mutatja be, hogy miféle életet is hagyott maga mögött Ríviai Geralt, amikor Ciri védelmezésére adta a fejét. Kicsit olyan ez, mint egy férfi gondtalan életének nosztalgiája a házasság és családalapítás előtti időkről. Felsejlik a vaják fanyar humora, cinikus világképe, mogorva természete - mindezek elsikkadnak a későbbi nagy feladat árnyékában, amikor Geralt szép lassan mentorrá és apafigurává válik - na meg persze hűséges kedvessé.

Aki tehát arra kíváncsi, hogyan élt Ríviai Geralt, mielőtt a Meglepetés gyermekkel összefonódott a sorsa, az bátran lapozza fel ezt a kötetet, remek kikapcsolódás lesz, de a Vaják-sorozat többi részének mélyebb jelentésrétegeit, társadalmi problémafelvetéseit ne itt keresse.

Érdemes volt újra elővennem Wilde sokszor idézett, számtalanszor emlegetett klasszikusát, mert sokkal többet értettem meg belőle, mint első alkalommal. Akkor azt gondoltam, hogy bőven eljárt már felette az idő, nem kapcsolódik a mai korhoz, most viszont rájöttem, hogy nagyon is sok mondanivalója van a modern olvasónak is. Ebbe a rövid történetbe ugyanis bele van sűrítve mostani életünk számtalan problémája és ellentmondása, miközben Wilde sziporkázó aforizmái külön kiemelésért és idézésért kiáltanak.

A regényt tehát az üzenete és a benne megfogalmazott gondolatok teszik élvezetessé, nem pedig a szereplőkkel vállalt sorsközösség, ugyanis nincs benne egy szerethető karakter sem. A címszereplő, Dorian Gray egy kezdetben ártatlan, szépséges ifjú, akit két pártfogója, a festő Basil Hallward és a cinikus arisztokrata, Henry Wotton hamar elindít az önimádat és a végtelen önzés útján. Mindketten kifejezetten rossz hatással vannak a fiatal fiúra, Lord Henry hedonista életszemléletét és cinizmusát adja át neki, a festő pedig külsejének szüntelen dicséretével a hiúságát fokozza. Ő készíti el azt a végzetes portrét is Dorian-ről, ami a végső romlásba dönti az egykor szépreményű fiút. A két férfi ugyanis addig dicsőíti ifjúságát és szépségét, hogy Dorian megretten attól, mi lesz, ha ezeket elveszíti, így hát azt kívánja, bárcsak a róla készült festmény mutatná csak az öregedés jeleit, ő pedig örökre maradjon ilyen, mint most. Ez valóra is válik, teljesül a balvégzetű kívánság, Dorian pedig egyre inkább eltávolodik attól, aki valaha volt. Romlásának folyamatát tragikus halálesetek kísérik, amikhez hol közvetve, hol közvetlenül is kötődik, nem beszélve azokról a tetteiről, amik ugyan nem halállal végződnek, de tönkreteszik egy másik ember életét. Ez a rengeteg gonosztett, árulás és csalás azonban semmilyen társadalmi következménnyel nem jár (leszámítva néhány pletykát), Dorian makulátlan, gyönyörű külseje, fiatalságának látszólagos ártatlansága miatt senki sem gyanakszik rá igazán, csak sejtik, hogy valami nincs rendben körülötte. Lelkének torzulását csak a róla készült festmény mutatja, ami gyorsan elveszíti szépségét, az öregedés és az erkölcsi leépülés groteszk torzalakká változtatják az egykor ragyogó ifjú képmását. Egy ilyen történetnek nyilván nem lehet boldog végkifejlete, Dorian elméje végül beleroppan testének és lelkének óriási kontrasztjába.

Mai világunkban, amikor minden ellenirányú kezdeményezés és próbálkozás ellenére dübörög az ageism és a szépségkultusz, Oscar Wilde 130 éves klasszikusa még mindig releváns kérdéseket feszeget. Aki szép és fiatal, annak mindent szabad? Más szabályok vonatkoznak rá? Mennyi mindent lehet (kell) feláldozni azért, hogy fiatalok maradjunk? Elég a szabadidőnk, az összes pénzünk, a kapcsolataink, vagy a lelkünk is kell? Dorian Gray egy rejtélyes paktummal éri el azt, amit mi kozmetikumokkal, gyógyszerekkel vagy műtétekkel próbálunk, de a lényeg ugyanaz: mindenáron fiatalnak és szépnek lenni. Rettegünk az öregedéstől, testünk változásaitól, az elmúlástól, amik pedig elkerülhetetlenek, és sokkal kevesebb figyelmet szentelünk lelkünk-szellemünk ápolására, ami viszont életünk végéig megőrizhetné fiatalosságát. 

Nem csak a kor alapú megkülönböztetésről írt haladó szemlélettel Wilde, hanem a nemi sztereotípiák tematikáját is hasonló módon kezelte. A viktoriánus korban bicskanyitogató lekicsinyléssel bántak a nőkkel, ezt parodizálja már-már a végletekig Lord Henry megnyilatkozásaiban, és a kevés női karakter megformálásakor. A regény sok tekintetben feszegeti korának erkölcsi határait, de a legnagyobb felháborodást a homoszexuális kapcsolatok alig leplezett megjelenítése keltette. Lord Henry és Basil Hallward rajongása a jóképű Dorian-ért aligha volt pusztán plátói jellegű, és ennek fényében új olvasatot kap a fiatal fiú testi-lelki torzulása is. Ezzel együtt lebilincselő, elgondolkodtató és nyomasztó regényről van szó, amiről a 21. században is érdemes beszélni.

"Ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában" - bár ez a gondolat nem ebből a könyvből származik, mégis egész jól összefoglalja annak tartalmát. Rendkívül izgalmas elképzelés, hogy a világon minden mindennel összefügg, de csak egy kiváló író képes ezt élvezetesen megjeleníteni. Mitchell a Felhőatlasz szerzőjeként vált ismertté, amiből remek film is készült, de már sikerkönyve előtt is kísérletezett az egymástól teljesen különböző karakterek és történetszálak látszólag véletlenszerű összekapcsolásával. Bár itt még nincsenek akkora időbeli ugrások, és nyelvezetileg sem válnak el hangsúlyosan a történetek, mégis teljes értékű, kiforrott karakterek élethelyzeteibe csöppenünk bele.

A regényt olvasva a legszórakoztatóbb dolog felfedezni az összekötő elemet egy-egy szereplő története között, és Mitchell-nek sikerül ötletesen és kreatívan összefűzni a terrorista szektatagét Okinavában, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a – szellemíró – dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. Tökéletesen veszi át az egymástól kulturálisan, társadalmilag és erkölcsileg is nagyon különböző személyek gondolatait, motivációit, valamint a helyszínek hangulatát is.

Ahogy haladunk "előre" a regényben, azaz ahogy egyre több szereplőt ismerünk meg, úgy áll össze a nagy egész, vagyis hogy mi is köti össze ezeket az embereket, miért pont az ő történetük került bele a könyvbe. Innentől vesz igazán izgalmas fordulatot a cselekmény, bár a sci-fi elem csak burkoltan, a háttérben sejtetve van jelen. De valójában nem is a végkifejlet izgalmai határozzák meg a regényt, hanem az a rengeteg különféle életút, amik bár nagyon messziről indulnak, mind egy irányba tartanak. (Ja és slusszpoénként felbukkannak a Felhőatlasz későbbi karakterei is, mint Luisa Rey és Timothy Cavendish, nekem ez volt az igazi jutalomfalat.)

Mostanában rám találtak a diktátorregények: A Kecske ünnepe után A pátriárka alkonya - ugyanaz a téma, de teljesen különböző megközelítés. A két Nobel-díjas szerző, Vargas Llosa és Marquez megmutatja, hogyan lehet teljesen más stílusban ugyanazt a hatást elérni. A diktatúra lélektanáról szól mindkét regény, egészen pontosan egy diktátor gondolatairól, lelki folyamatairól, személyiségének torzulásáról - azonban míg Vargas Llosa egy valódi, létező személy életrajzát használja fel, addig Marquez figurája nem  konkrét történelmi személyiség, hanem egy diktátor-őstípus. Bár tökéletesen kirajzolódik a Karib-térség akkoriban tipikus társadalmi berendezkedése, nem azonosítható egyetlen országgal sem. 

Teljesen eltér a két szerző eszköztára is, hiszen Vargas Llosa már-már dokumentarista hűséggel tárja fel Trujillo életének (és halálának) eseményeit, és képzeletére csak az olvasmányélmény megőrzésének érdekében hagyatkozik, addig Marquez... nos, Marquez csúcsra járatja a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején című regényeiből már megismert stílusjegyeit. A mondatok tagolatlanul, végtelen hosszúságban áramlanak, tekeregnek, nincsenek fejezetek, de még bekezdések sem. Gyakran egy mondaton belül is váltakozik a nézőpont, az alany vagy éppen a helyszín. Marquez irdatlan mondatszörnyei agyonnyomnak, nem hagynak levegőhöz jutni, megfojtanak. Mint egy kiáradt folyó, sodor magával téren és időn át, néha lemerülünk és borzalmas jelenetekkel találkozunk, aztán a felszínen megcsillannak szépséges, költői képei.

Llosa regénye az emberi gonoszság mocsarába húz le egyre mélyebbre, Marquez viszont mélység és magasság között rángat minket, amíg teljesen elveszítjük morális iránytűnket. A legfontosabb különbség a két mű között a kiszámíthatóság és a követhetőség: A Kecske ünnepe legyen tele bármennyi rémséges jelenettel, mégis meghatározott korlátok között, logikus történetvezetéssel mutatja be Trujillo életének főbb eseményeit, valamint a körülötte ténykedő sorsát. A pátriárka alkonya ezzel szemben egy valódi őskáosz, a szöveg féktelenül örvénylik, és nem csak az idősíkok vagy a szereplők váltakoznak egy-egy gigantikus mondaton belül, hanem a szép és a csúnya, jó és rossz is. Képtelenség szétválasztani a fennköltet az alantastól, a romantikát a pornótól, az embert az állattól. Ha pedig mindez nem lenne elég, az érzékszerveinket is több ingerrel bombázza Marquez: szagok, hangok, színek, ízek kavarognak buja összevisszaságban.

Egy ilyen regény teljesen más megközelítést igényel, mint az olvasóbarát angolszász (és a hozzájuk hasonló) művek. El kell engedni olyan alapvetéseket, mint a cselekmény vagy a nézőpont állandósága, és fel kell hagyni az írói következetesség igényével is. Marquez könyvét nem érteni, hanem érezni kell, és a legjobb, amit az olvasó tehet, - ahogy egy igazi örvény esetében is - hogy hagyja magát sodródni az árral, és akkor van rá esélye, hogy a történetfolyam legmélyéről visszatérhet a felszínre. 

Felkavaró, rémséges és mégis jelentős regény a diktatúra pszichológiájáról. Sokan és sokféleképpen írtak már a dicstelen 20. század közepének zsarnokairól, elnyomó rendszereiről, közelítették már alulról, az elnyomottak szemszögéből, követték már végig családok hányattatásait generációkon keresztül, íródtak elvontabb, allegorikusabb művek a diktatúrák általános jellemzőiről egy fiktív országban. Vargas Llosa egy teljesen más utat választ, és egy nagyon is valóságos, hús-vér diktátor végnapjait meséli el. A Dominikai (most már) Köztársaság egykori vezére, Rafael Trujillo személyi kultusza a közép-amerikai térségben egyáltalán nem volt egyedülálló, sőt, nagyjából ez volt az uralkodó államforma az 50-es évek környékén arrafelé. Az viszont, hogy 30 évig képes volt megtartani hatalmát, szinte példa nélküli (leszámítva Fidel Castrót Kubában). 

A perui szerző azonban nem egy egyszerű életrajzi regényt írt, hanem három idősíkon szövi a történet szálait. Az első a már említett Trujillo tündöklése és bukása, vagyis néhány, a diktátor fénykorába visszatérő ugrással megszakítva, de lényegében a "Kecske" utolsó napjai. Ezek az ugrások élesen kirajzolják az ellentétet Trujillo széteső rendszerének romjai és a "dicső múlt" között. A másik idősík voltaképpen az első lezárultakor kezdődik, mégis párhuzamosan olvashatjuk a kettőt: ez a Trujillo ellen elkövetett merénylet krónikája. Számomra ez volt a legizgalmasabb, és szerintem ritka az olyan irodalmi alkotás, ami ennyire részletekbe menően képes feltárni a merénylők hátterét, lelki folyamatait, majd pedig lekövetni a menekülés, a megtorlás és a feloldozás lépéseit. Ez a szál kezdetben egy krimihez hasonlított, de hamar átváltott kőkemény thrillerbe, egy ponton pedig förtelmes horrorba. A harmadik történetsík jóval az események után játszódik az akkori jelenben, és főhőse Urania, Trujillo egykori bizalmasának lánya, aki még kamaszként menekült el az országból. Most visszatér, hogy szembenézzen folyton kísértő múltjával és megpróbálja feldolgozni az életét beárnyékoló traumát.

Annak ellenére, hogy dél-amerikai szerzőről van szó, Vargas Llosa művében nyoma sincs a mágikus realizmusnak, sőt, kimondottan a valóság megragadására szorítkozik - ami minden fantasztikus elem nélkül is éppen elég "hatásos". Szinte már dokumentarista pontossággal rögzíti a korszak meghatározó eseményeit, helyszíneit, személyeit, kivételt csak Urania és apjának karaktere létrehozásakor tesz, ők bevallottan fiktív szereplők. Egy ilyen jól dokumentált korszak esetében nehéz lehet a száraz tények rögzítésén túl valami pluszt adni, de Vargas Llosa megtalálta a középutat mágikus realizmus és dokumentarizmus között. Regénye azért válhatott klasszikussá, és Nobel-díját is annak köszönheti, hogy képes volt a diktatúra lelki mozgatórugóinak feltárására. Az angolszász szerzőktől már megszokott éleslátással mutatja be a szereplők motivációit, személyiségjegyeiket, hogy megmutassa a zsarnokság forrását és működésének mechanizmusát. Végül arra jut, hogy a túlfűtött és szenvedélyes latin emberek számára a hatalom két alappillére a pénz és a szex. Nagyon banálisnak hangzik ez a tanulság, mégis ilyen egyszerűen működött (működik?) a világ: akinél a hatalom, ő az alfahím, övé az első éjszaka joga, vele hálni megtiszteltetés minden nőnek. Ő osztja el a jól fizető állásokat - nyilván a családtagjai között, és egy kézmozdulattal emelhet valakit maga mellé vagy taszíthat a számkivetettségbe.

Ez a számkivetettség, kegyvesztettség készteti Urania apját olyan kétségbeesett lépésre, ami aztán örökké megmérgezi kapcsolatukat. A kamaszlány szüzességének felajánlása a rehabilitációért cserébe megbocsáthatatlan, de a diktatúra kicsavarodott működési elvei szerint logikus lépés. Más kérdés, hogy mi történik akkor, ha a vén "Kecske" már nem képes megnyalni a sót, miféle szörnyeteg szabadul el a macsóság kudarca után, és hogyan teszi tönkre egy kislány egész életét. Urania nem feloldozásért jön haza felnőttként, hanem rokonai előtt szeretné tisztázni magát - ám ezzel le kell rombolnia bennük apja iránti rajongásukat. Nem meglepő módon idős nagynénje inkább tagadásba menekül - láttuk ezt már Polcz Alaine-nél is.

Nincs katarzis a merénylők történetszálán sem, Trujillo halálával nem köszönt be a demokrata kánaán, nem jön el az emberek testvérisége - van helyette kegyetlen megtorlás, a diktatúra utolsó rúgásai az ártatlan családtagokat érik el. Ahogy a hatalom kiszolgálói, úgy a merénylők is sokféle utat választanak a túléléshez: van, aki nyíltan szembeszáll a hősi halálért, van, aki menekülőre fogja és mindenkit feláldoz, van aki a hitéhez fordul. Végül ketten élik túl a diktátor utáni hatalmi vákuumot, és valami rendkívül abszurd fordulatként hősi kitüntetést kapnak. De ez a lezárás sem kielégítő, ez sem "tiszta", ez is csak egy újabb húzás a véget nem érő taktikai harcban a hatalomért.

Egyáltalán nem könnyű olvasmány tehát A Kecske ünnepe, lemerülünk benne az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba, megmártózunk a legundorítóbb mocsokban, és a végén nem vár minket feloldozás, nem kapunk boldog végkifejletet, hanem bizony mi is koszosak leszünk. Vargas Llosa ugyanis tükröt tart elénk, amikor elgondolkodunk azon, hogy hasonló élethelyzetekben vajon mit áldoznánk fel a hatalomért, a túlélésért? Biztosan olyan feddhetetlenek vagyunk, ahogy azt biztonságos, kényelmes életünk elhiteti velünk?

Radnóti Miklós remek feldolgozásában élvezhettem a Búsképű lovag kalandjait, aminek kifejezetten jól állt a szűkebb terjedelem. Szerintem nem tett volna hozzá az olvasmányélményhez az a 700+ oldal, sőt, inkább elvette volna a kedvem az egésztől. Így azonban szívesen eredtem Don Quijote nyomába, aki végigkalauzol a reneszánsz lovagok korántsem egyszerű életén.

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy Cervantes paródiának szánta művét: a lovagregényekbe belebolondult, álomvilágban élő Don Quijote (eredetileg nem is ez a neve) nekivág élete kalandjának, és kóborlovagnak áll. Otthagyja birtokát, kényelmes életét, hogy egy olyan életformát kövessen, ami már akkor is idejétmúltnak számított. A lovagi erények, a hősködés, a gyengék megvédelmezése, a szép hölgy iránti feltétlen hűség - bármilyen nemesnek is tűnnek, már 16. században is cikinek számítottak. Ezek az értékek egy már letűnt korból valók, egy más szabályok szerint működő világból - az ehhez való görcsös ragaszkodást parodizálja ki Cervantes. Hogyan is foroghatna tovább a világ kereke, ha vannak olyanok, akik múltba nézéssel megakasztják azt? 

Szegény Don Quijote-t nyíltan vagy a háta mögött, de mindenki kineveti, de senki sem tudja lerombolni a maga köré álmodott lovagvilágot. Valahogy minden reakciót, választ, eseményt képes beleszőni a saját lovagregényébe. Előfordul az is, hogy a már elhíresült különc uraságot szándékosan lovagként fogadják, úgy bánnak vele, így válik a kigúnyolt téveszme valósággá: a kör bezárult. Nagyon érdekes ez az "önbeteljesítő viselkedés", mert a tanulsága nyilvánvaló: ha elég kitartóan gondolok valamit magamról, és ehhez igazítom a tetteimet, akkor előbb-utóbb a környezetem is eszerint fog bánni velem, vagyis lényegében megteremtem saját kitalált valómat.

Felmerül tehát a kérdés, hogy Don Quijote, aki rózsaszín szemüveg helyett sisakrostélyon át szemléli a világot valóban nevetséges-e, vagy inkább irigylésre méltó. Vajon egy letűnt eszméket kergető, a valódi világgal szembenézni képtelen szerencsétlen, vagy épp ellenkezőleg, az egyetlen szabad ember, aki a maga választotta értékek mentén, úgy él, ahogy akar? 

Ezt a kérdést mindenki saját vérmérséklete szerint döntse el, egy azonban biztos, hogy Cervantes műve az európai kánon egyik alapja, és még egy írástudatlannak is ismerős lehet a Búsképű lovag vagy Sancho Panza neve. Számtalan kulturális kapcsolódási pont origója ez a történet, ha csak a magyar vonatkozást nézzük, azonnal beugrik a Beszterce ostroma Mikszáth-tól, amiben a főhős, Pongrácz István az utolsó magyar várúr szerepében tetszelegve éli álomvilágát.

Még tavaly ősszel kezdtem el ezt a terjedelmes kötetet, és azóta türelmesen várta az éjjeli szekrényemen, hogy időről-időre elővegyem. Egy-egy magával ragadó, nehezen engedő regény után remek "búfelejtőnek" bizonyult, amíg készen nem álltam egy újabb történetre, elterelte a gondolataimat. Nem éppen a legkönnyedebb olvasmány, hiszen egyetemi tankönyvről van szó, de így, hogy nem tanulásra használtam, még szórakoztatott is.

Túlzás lenne azt állítani, hogy minden részletre emlékszem a könyv tanulmányaiból, de annyi biztos, hogy átfogó képet nyújt a klasszikus görög kultúra minden ágáról. Nem szorítkozik egyedül a képzőművészetekre, ahogy több eddig olvasott mű, hanem kitér a filozófia, matematika, csillagászat elért eredményeire, a korszak meghatározó irodalmi műveire is. Mindezeket egy történelmi-társadalomtörténeti ismertető előzi meg minden fejezet elején. A klasszikus kortól a hellenizmus térhódításáig követjük nyomon ennek a példa nélküli civilizációnak a művelődéstörténetét, és keressük a választ arra, hogy mitől váltak a görögök az európai kultúra őseivé. Mi emelte őket a többi társadalom fölé, milyen tényezők játszottak közre abban, hogy a mai napig emlegetjük őket, hogy "már az ókori görögök is"? Valószínű, hogy több szerencsés véletlen mellett a demokratikus társadalmi berendezkedés, az emberközpontú értékrend és a csillapíthatatlan kíváncsiság összjátéka miatt lettek ők meghatározó, kikerülhetetlen szereplői az európai kultúrtörténetnek.

Naivitás azt hinni, hogy minden görög kivételes egyéniség volt, és a fennmaradt híres politikusok, államférfiak, tudósok és művészek érdemeit általánosítani. Köztük is voltak csalók, hitványak, gyávák vagy éppen ostobák, csak éppen fennakadtak az emlékezet szűrőjén. A görögök ugyanis rendkívül büszkék voltak tehetségeikre, olyannyira, hogy náluk kezdték el a művészek névvel ellátni alkotásaikat. Itt jelenik meg először a történetírás is, amikor egy nép saját múltbéli tetteit örökíti meg és elemzi. Egy ilyen újító és feltörekvő nép eredményeiről olvasni kicsit visszaadja az emberiségbe vetett hitet, hogy ha egyszer sikerült ennyi mindent elérni, talán mégis van helyünk ezen a sárgolyón.

Végre-végre megszületett az a regény, ami a helyére teszi a kicsavarodott, embertelen viktoriánus közerkölcsöt! Ez a mindent (de különösen a nőket) gúzsba kötő, merev és képmutató rendszer az alapvető emberi érzelmek teljes elnyomását írta elő, miközben kettős mércét alkalmazott nők és férfiak, gazdagok és szegények között. Mindenkit az foglalkoztatott, hogy nehogy megszólják a többiek, hogy mit gondolhatnak róla mások, és ez a társadalmi érintkezés minden formájára rányomta a bélyegét. Az átlagember hétköznapjai színleléssel, megjátszással és képmutatással teltek, ami nyilván egy csomó elfojtást és lelki problémát okozott hosszú távon.

Ezt a rendszert nem kívánta szolgálni tovább Forster, megírta a Szoba kilátással című regényét, aminek már a címadása is beszédes. Főhőse, Lucy, egy fiatal angol lány, aki itáliai utazása során új emberekkel és eszmékkel ismerkedik meg, amik kinyitják előtte a világot, és többé már nem éri be azzal az életúttal, amit születésekor megszabtak számára. Hiába várja otthon a vőlegénye, Cecil, aki a viktoriánus gondolkodásmód megtestesítője, a lány már látja, hogy ő csak egy "bezárt szoba". Olyan férfi, aki érzelmileg elérhetetlen, aki folyton csak alakítaná, terelgetné Lucy-t, és nem tekintené egyenrangú társának. A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy bár már kétszer kikosarazta, Lucy végül mégis hozzámenne, hogy megfeleljen a család és az ismerősök elvárásának - ám ekkor szerencsére közbeszól Itália, és az ott megtapasztalt szabadság: a gondolatoké és szavaké. 

Ha Cecil a "bezárt szoba", akkor George jelenti Lucy életében a "szobát kilátással": egy olyan társat, akivel közösek az értékeik, akik támogatják egymást, miközben képtelenek ellenállni a természetes vonzódásnak. Bizony, még egy-két csók is elcsattan ebben a végtelenül prűd viktoriánus világban (juj!), mert előfordul, hogy a természetes vágyaknak nem lehet (és nem is kell) parancsolni. George édesapjának nem kevés szerepe van a fiatalok boldogságában, ő az, aki szokatlanul őszintén és szókimondón fogalmazza meg az uralkodó korszellem képmutatását és az ő hatására fordulnak át a dolgok Lucy fejében is.

A szoba kilátással nem csak egy metafora a két férfi karakter közti ellentét érzékeltetésére, hanem egy szép keretbe is foglalja Lucy történetét: ami egy elcserélt szobával indul, és egy utcára néző nászutas lakosztállyal zárul.

Itt a tavasz, dagad a ... kebel a romantikus érzésektől, a madárcsicsergés és a virágillat meghozza a kedvet az olyan művekhez is, amik nem állnak másból, mint szerelmes levelekből. Borongósabb időben lehet félredobom Rousseau irodalmi enyelgését, de most nem volt szívem hozzá. A fiatal párocska levélváltásai felidézik az első szerelem izgalmát, és bár jócskán túlírt, mégis bájos olvasmány. 

A klasszikus történet helyszíne most épp egy svájci városka, ahol a nemeskisasszonyt és közrendű párját a társadalom vastörvényei, na meg az apai szigor elválasztják egymástól. Néhány alkalom jut csak számukra, amikor kettesben lehetnek, bár ez is elég ahhoz, hogy a lányt "bukásba döntse". Ezeken a titkos találkákon kívül kapcsolatukat leveleken keresztül tartják fenn, amikben pontosan kirajzolódik viszonyuk fejlődési íve. Mintha ez a mű a Rómeó és Júlia józan változata lenne, az olasz melodráma helyett svájci praktikum. Nincs szó titkos esküvőről vagy közös öngyilkosságról: ez a Júlia és névtelen kedvese gondolatban eljutnak ugyan a szökésig, de eltántorítja őket a kötelességtudat és az erkölcsösség. Legalábbis Rousseau igyekszik így beállítani hősei döntését, de az én cinikus szemem teljesen máshogy olvasta ezt. Júlia talán a szülei iránt érzet hálából és tiszteletből mond le szerelméről, de több mint valószínű, hogy fél feladni eddigi kényelmes, arisztokrata életmódját egy kispolgári létért. Párja nagy nehezen megérti döntését, különösen azután, hogy Párizsba utazva rájön, hogy nem Júlia az egyetlen nőnemű lény a földön. Ezután kapcsolatuk elkopik, Júlia férjhez megy a hozzá illő férfihez - szülei akaratának megfelelően, és példás magaviseletű feleség és anya válik belőle. 

Remek kis példázat férfiak és nők szerepelvárásairól, amiben elférnek Rousseau eszmefuttatásai különféle témákról. Az biztos, hogy neki és hőseinek is rengeteg idejük volt szóvirágok faragására és gondolataik aprólékos kifejtésére - mindig rácsodálkozok, hogy mennyivel lassabb, ráérősebb kor volt, amiben éltek. Mennyivel több idő jutott az események, találkozók elemzésére, a mondottak megemésztésére, a következő találka átgondolására. Ma ezt már "túlagyalásnak" hívjuk, egyébként pedig ehhez az életritmushoz próbálunk visszatérni a számtalan "mindfulness" technikával.

"Grabowski kész. Kilépett, meghasonlott. Thoreau-t olvas és nyers koszton él." 

Végre fény derül arra, hogy ki is az a titokzatos "toró", akit a Macskafogóban emlegettek. Nem más, mint a szerző, aki amerikai diákok generációinak életét keserítette meg. Aki állítólag kivonult a természetbe, és ott élte mindennapjait a civilizáció hívságai nélkül - mármint azok szerint, akik csak hírből ismerik Henry David Thoreau munkásságát. Akik vették a fáradtságot, és belemélyedtek a regénybe (ahogy én is tettem), azoknak viszont hamar világossá vált, hogy mindössze két évet töltött el egy város szélén, a fák közé épített házikóban, és közben rendszeresen látogatta barátait, családtagjait. Mentségére szolgáljon, hogy ezt már műve legelején tisztázza, szóval minden további félreértés pusztán városi legenda, illetve félműveltség. 

Ami nekünk a Légy jó mindhalálig vagy A kőszívű ember fiai, az az amerikai tanulóknak a Walden. Egy kötelező, és ennél fogva gyűlölt olvasmány. Sajnos nem tudom mentegetni, mert bár én ugyan nem muszájból olvastam el, így sem találtam benne semmi élvezeteset. Thoreau valami fantasztikusan bölcset és mélyenszántót akart alkotni kunyhója magányában, de az egész egy unatkozó ember gondolatömlése csupán. Tájleírások váltakoznak praktikus részletekkel a kunyhó és a veteményes mindennapjairól, néhol pedig beékelődik egy kis filozofálás, olyan gondolatmorzsákkal, amit az amerikai irodalomtanárok minden bizonnyal a sírkövükre is vésetnének, de minimum esszét íratnak róluk.

És... ennyi. Popkulturális hivatkozások sorát fejthetjük vissza, ha ismerjük a Walden-t, például a Family Guyban kapásból két epizód is eszembe jut, ahol megemlítik, a fenti Macskafogó-idézetről nem is beszélve. Aki ennél komolyabb elemzést vár, az forgassa előszeretettel Bollobás Enikő amerikai irodalomtörténeti könyvóriását, ami hasonló erényekkel bír - egyszer rászánom magam arra is.

Kerülgettem már egy ideje Wass Albert könyveit, de valahogy eddig még nem tudtam rászánni magam egyikre sem. Talán volt bennem egy kis dac, hogy csak azért sem olvasok olyan szerzőtől, akit ennyire "hájpolnak" bizonyos körökben, aki egy csapásra kötelező olvasmány lett minden "igaz magyar" számára, legyenek ők akárkik. Végül legyőztem minden előítéletemet és ellenérzésemet, mondván, nehogy abba a hibába essek, hogy olvasatlanul kritizálok egy irodalmi művet. Veszítenivalóm nem volt: ha nem tetszik (gondoltam magamban), akkor megalapozottan húzhatom le, ha pedig valami csoda folytán mégis jó a regény, akkor gazdagabb leszek egy olvasmányélménnyel. Nagy elánnal vágtam hát bele A funtineli boszorkány című regényfolyamba, fejben még talán fel is kiáltottam: "Na mutasd, mit tudsz, Wass Albert!" - Körülbelül 10 perccel később pedig már "égő füllel, felborzolt hajjal" ültem a könyv előtt, felváltva szidva magam a korlátoltságom miatt és örvendezve a borzongató érzésért, amit utoljára Jókaitól a Bálványosvár váltott ki belőlem, és azóta is hiányoltam.

A funtineli boszorkányban ott van egész Erdély: a számunkra távoli, mégis ismerős, ősi, elfeledett bölcsességektől és titkokkal teli csodavilág, ami egyszerre kelt bennünk valami furcsa nosztalgiát, vágyakozást és keserű hiányérzetet. Egy darabka Magyarország a hegyláncok között, aminek történelmét sokan és sokféleképpen megörökítették (például Passuth László), és aminek sorsa a mai napig politikai kérdés. Wass most sem a történelmet, sem a politikát nem erőltette (ahogy utánaolvastam, ez ritkaságszámba megy tőle), hanem ember és természet kapcsolatát állította regénye középpontjába. Az erdélyi havasokban élő kisemberek az ő hősei, akiknek egyszerűen, szerényen, kemény munkával telnek a mindennapjaik. Az őket körülvevő csodálatos táj nemcsak díszlet, hanem életük szerves része, amivel tökéletes harmóniában léteznek együtt. Ismerik az erdő minden arcát, minden rezdülését, és alkalmazkodtak a számunkra keménynek ható körülményekhez. Csak annyit vesznek el a természettől, amennyi a túlélésükhöz feltétlenül szükséges, nem pusztítják céltalanul az állatokat vagy a fákat.

Megteszik ezt a fejlődés jegyében vasutat építő munkások, akik Wass olvasatában a nyugalom megzavarói, ember és természet törékeny egyensúlyának felborítói. Érkezésüknek csak a gazdag nemesurak örülnek, az egyszerű népek gyanakodva figyelik a ronda gépszörnyet, és szorongva várják, hogy mi jön rajta a félelmetes ismeretlenből az ő kis világukba. Számomra kétélű dolog a regényben megjelenő modern betolakodó-hagyományőrző őslakos ellentét. A regény szereplőinek szemszögéből nézve, akik kiszolgáltatott helyzetben, nulla választási lehetőséggel kénytelenek szembesülni a kész tényekkel, a vasút és vele a modernizáció berobbanása valóban ijesztő dolog. Kicsit távolabbról szemlélve ugyanezt a jelenséget, nem lehet a pozitív hozadékát sem elhallgatni: a vasúttal kinyílik a világ, jobb egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz juthatnak az emberek. Wass azonban meg sem próbál messzebbre tekinteni a fáknál, szarvasoknál és juhászoknál, ez nem panoráma, hanem egy hiperközeli felvétel Erdélyről.

Nem véletlen idézte fel bennem Jókait ez a regény, hiszen hemzsegnek benne a tájleírások, amiket ugyan át lehet lapozni, de nem érdemes, hiszen Wass a legjobbját nyújtja ezekben. Végigkövetjük az évszakok váltakozását, a különféle természeti jelenségeket, és közben szinte feloldódunk a felidézett képekben, hangokban, illatokban. Wass olyan varázslatos pillanatokat örökít meg, amik számunkra már-már elvesztek rohanó világunkban: az első tavaszi napot, amikor először érezzük meg az ébredező növények illatát, a békésen szemerkélő esőben újraéledő virágok látványát, vagy a behavazott táj puha neszeit. Lehet, hogy elég lett volna mindezekről csak egyszer írni, de olyan szépségesek és hangulatosak ezek a részek, hogy szívesen olvastam az ismétléseket is.

Lehetett volna ez a regény egy sima látlelet az erdélyi szegényember és az őt körülvevő természet kapcsolatáról, megfűszerezve az évszázados békés együttélést veszélyeztető modernizáció hatásaival. De nem esett még szó a címszereplőről, Nucáról, akinek az életén keresztül mindezt megismerhetjük, és aki egy újabb dimenzióval gazdagítja a könyvet. Ő testesíti meg az Erdélyhez szorosan kötődő varázslatot, babonát és misztikumot, miközben egy egészen modern női életút bontakozik ki előttünk. Először úgy tűnik, hogy Nuca is csak egy a "felforgató elemek" közül, aki bajt és zavart hoz a falusiak nyugodt életébe. Mert hiszen ki látott már olyat, hogy egy kislány egyedül éljen az erdő szélén, és lassan felcseperedve egyedül is megálljon a lábán? Aztán kiderül, hogy Nuca csak az ember alkotta törvények alapján ítélhető el, a természet törvényeit viszont, amik hatalmasabbak és igazibbak is, tiszteletben tartja. Miután egy jóslatból megtudja, hogy sosem élhet "normális" életet, egyre messzebb sodródik a társadalmi keretek közül és egyre magányosabb lesz. Különleges képességei egyszerre jelentenek áldást és átkot számára, hiszen éppen a szeretteit nem képes megőrizni velük. Végül az emberi közösségektől teljesen elszakadva, a természet részévé válva, legendaként fejezi be szomorú életét.

Túlírtságával, ismétlődéseivel együtt is egy (a szó szoros értelmében is) hatalmas élmény elolvasni Wass regényét, egy valódi jutalom az előítéleteim legyőzéséért. Méltó megidézése egy letűnt kornak, amiről már csak ilyen szépségesen megírt művekben emlékezhetünk meg.

Ezt a rövid kis regényt nem sikerült hamar magam mögött hagyni. Először ugyanis elolvastam eredetiben, olaszul, de nem sokat értettem belőle. Aztán átrágtam magam a fordításon is - és nem lettem sokkal okosabb. Végül rájöttem, hogy nem csak a nyelvi korlátok gátoltak a regény megértésében, hanem a történet szerkesztésének kísérleti mivolta is. Calvino ugyanis merő szórakozásból tarot-kártyákat pakolt le maga elé, majd nekilátott ezekből történeteket fabrikálni, végül úgy döntött, hogy ezt a szöveghalmot könyv formájában is megjelenteti. Ami virtuóz gondolatkísérletnek, egy író ujjgyakorlatának még csak-csak elmegy, önálló irodalmi alkotásként nem állja meg a helyét.

Sokat kellett volna még csiszolni ezen a művön ahhoz, hogy valódi regény váljon belőle. Az erdő mélyén lévő kastélyban összetalálkozó vándorok kerettörténete nem túl eredeti, de aztán kiderül, hogy egyikük sem tud beszélni, ezért kártyák segítségével mesélik el életüket. Egy ponton azonban ezek a történetek önálló életre kelnek, és a kártyákat keresztül-kasul olvasva újabb és újabb töredékek bukkannak fel. Ráadásul Calvino nem hétköznapi szereplőket választott a már így sem egyszerű művéhez, hanem nagyot merített az európai kultúrából, legendás karakterekkel zsúfolva tele azt. A görög drámák hőseitől kezdve az Artúr-mondakör lovagjain és Shakespeare színdarabjainak szereplőin át egészen a Faust-ig. Azonban nem alakul ki köztük kapcsolat, nem hatnak egymásra, csak ugrálunk egyik sztoriból a másikba.

Érdekes ez a posztmodern kísérlet, és elsülhetett volna sokkal jobban is, ha valami vezérfonal azért megmarad a szétguruló történetszálak között. Így azonban csak szétaprózódik a figyelmünk, és nem áll össze a "nagy kép". Calvino szerette volna még tovább is folytatni játékát, de végül megelégedett ennyivel - szerintem viszont ebben a formában nyugodtan meghagyhatta volna a fióknak, vagy pedig kicsit komolyabban vehette volna a művet és egy valódi regényt kerekíthetett volna belőle.

Most, hogy a filmváltozat második része hamarosan a mozikba kerül, gyorsan elolvastam a könyvsorozat következő kötetét, nehogy befolyásoljanak a filmvásznon látottak. Közben viszont eszembe jutott, hogy az első film nagyjából a könyvváltozat felét dolgozta fel, így még az is lehet, hogy a Dune Messiah cselekményéhez el sem jut a második rész. Persze ez a felismerés nem szegte a kedvem, így néhány nap alatt be is fejeztem Herbert sci-fi eposzának második kötetét. Miután a Dűnében lefektette világának alapjait, ezúttal már kevesebb időt szánt leírásra és magyarázatra, következésképp ez a rész sokkal rövidebb lett. Ugyanakkor megmaradt a komoly, sőt, komor hangulat, a szereplők továbbra sem mutatnak érzelmeket, viszont annál szívesebben elemezgetik a másik mondatait, szándékait. 

Sajnos Herbert elkövette azt a hibát, amin a legtöbb sci-fi történet elbukik nálam: világának nincsenek korlátai és ezáltal az események egy idő után elvesztik a súlyukat. Mivel egy kitalált univerzumról van szó (na jó, a mi Földünkről származó ősökkel, akik még Hitler emlékét is megőrizték), ezért a szerző újabb és újabb lényeket találhat ki ebbe a világba, akik újra meg újra felülírják az eddig megismert rendet, míg végül már teljesen zavaros lesz az, hogy kinek milyen képességei vannak és ezek kikre is terjednek ki. Az eddig istenként tisztelt Paul Atreides (a.k.a Muad'Dib, a.k.a Usul) aki a fremenek vezetője, majd az Arrakis bolygó mindenható ura lett, az első kötetben mindenki fölött állt, mindenkinél erősebb szellemi képességekkel rendelkezett, látta a múltat és a jövőt, képes volt olvasni bárki gondolataiban - most azonban kiderült, hogy vannak olyan lények, akiket mégsem "lát", sőt, még a közelükben lévőket sem, ezt kihasználva pedig egykori ellenfelei megpróbálnak fellázadni ellene. Rendkívül bosszantó és zavaró, hogy az eddig abszolútnak hitt hatalom és képesség egyszercsak relativizálódik, amikor hirtelen egy teljesen új faj/rend bukkan fel a Dűne világában. Ezzel súlytalanná válik az egész cselekmény, hiszen bármikor beléphet a képbe egy új erő, ami teljesen átrendezi az eddig megismert világrendet.

Túllépve ezen a problémán, Paul belső vívódása kapja a főszerepet a történetben, aki bár tudja, érzi, milyen sors vár rá és szeretteire, minden erejét megfeszítve próbálja ezt elkerülni. A rámért óriási feladat, hogy egy nép, egy bolygó messiása legyen, túl nagy áldozatot követel tőle, miközben valahol ő is csak egy ember. Legmeghittebb óráiban Chanival egy békés, egyszerű életről ábrándoznak, ami sosem lehet az övék. Klasszikus téma a kiválasztottak küldetéstudata és személyes vágyai közti konfliktus, de Herbert-nél rendkívül kifejezőn jelenik ez meg, miközben a mítoszteremtés folyamatát is végigkövetjük. Egy távoli jövőben elhelyezett civilizáción keresztül könnyebben mutathatta be vallás és politika kapcsolatát, azt a bonyolult rendszert, amivel emberek millióinak befolyásolják a gondolatait, a véleményét - hogy irányíthassák őket. 

Valóban zseniális, hogy egyszerre látjuk a magasztos célt, amit Muad'Dib kitűzött népe elé, és ennek a társadalomra gyakorolt hatásait. A sivatagos Arrakis termővé tétele, a Fűszer termesztésének kisajátítása hosszú távon biztosan az emberek javát szolgálják, de az ennek eléréséért indított vallásháború (dzsihád) több millió áldozatot követelt. Miközben Paul tudja, hogy ez a sok lehetséges jövő közül az egyik legkegyesebb, ez mit sem változtat azon, hogy pontosan érzékeli maga körül az emberek szenvedését és elégedetlenségét. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogy milyen szertartásokkal, propagandával és mítoszokkal igyekeznek Paul uralmának/vallásának létjogosultságát igazolni. Itt jön a képbe Alia, Paul húga, aki már magzatként részesült a Fűszer áldásos-átkos hatásából, és bátyjához hasonló képességekkel rendelkezik. Ő a közvetítő Muad'Dib és népe között, a papnő, akihez az egyszerű emberek tanácsért, jóslatért fordulhatnak. Sorsa több ponton is egyezést mutat Paul-éval, de az övé mégsem egy előre kitaposott út, szabadabban alakíthatja életét.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy Herbert ismét magasra tette a lécet sci-fi kategóriában, nem egy sima űrkalandot olvashatunk, hanem egy összetett, morális problémáktól feszülő, filozófiai mélységekig eljutó társadalomrajzot, ami egy fantáziadús helyszínen játszódik. A második részben viszont már ismerős volt annyira ez a különös világ és jelenségei, hogy nem terelték el a figyelmet a regény hibáiról. Ezek viszont inkább a műfaj sajátosságaiból erednek, semmint írói hanyagságból. Kíváncsian várom a filmadaptációt!

Nem ez az első novelláskötet, amit King-től olvastam, így nem ért váratlanul az amerikai szerző féktelen fantáziája. Ismét bebizonyította, hogy a leghétköznapibb tárgyak is gyilkos eszközzé válhatnak, és hogy az emberi elme a legsötétebb borzalmak tárhelye. Tehetségét mi sem példázza jobban, mint hogy a novellák cselekménye végtelenül banálisnak hat elmesélve, de olvasás közben teljesen magukba szippantanak. Vegyük például A fűnyíróembert, amiben egy elmebeteg fűnyíróval gyilkol le egy férfit, és megeszi a lenyírt füvet, vagy A szürke anyagot, amiben egy alkoholista férfit a lyukas sörösdobozban kialakult húsevő gombák emésztenek fel. Bődületes baromságnak hangzik mind a kettő, de King valahogyan mégis eléri, hogy ezután másként tekintsünk a fűnyírónkra vagy a sörünkre.

A novellák elég változó színvonalúak, és több műfajt is felölelnek: van köztük klasszikus horror, szellemekkel, démonokkal meg vámpírokkal (Jerusalem's Lot, Még egyet útravalónak, A Kukorica Gyermekei). Van olyan is, ami inkább gyomorforgató és "aprítós", rengeteg vérrel meg gusztustalan lényekkel (Éjszakai műszak, A mángorló, A szürke anyag). Bekerült néhány sci-fi jellegű alkotás is a kötetbe, amikben inkább az emberiségre váró rémes jövőkép az ijesző (Az átjáró, Kamionok). A természetfölötti lények több novellában inkább a főszereplő agyszüleményei(nek tűnnek), például A mumus vagy a Néha visszatérnek címűben. Előfordul, hogy egyáltalán nincsenek természetfeletti elemek, hanem az emberi gonoszság és kegyetlenség ölt rémisztő méreteket: A párkány, Leszoktató Rt., Aki a virágot szereti… Végül pedig ott vannak azok a történetek, amik nehezen besorolhatók és kissé kilógnak a sorból (Az utolsó létrafok, A 312-es szoba).

Látható tehát, hogy elég vegyes a felhozatal, és nem is mindig ütik meg a King-től megszokott mércét, de a szerző saját bevallása szerint is sokszor a saját szórakoztatására írja meg történeteit. Van egy remek gondolat a könyv előszavában, ami szerint "a horrortörténetek nem csillapodó vonzereje abban rejlik, hogy saját halálunkat próbáljuk el bennük" - talán valóban ez lehet a magyarázat a sokszor furcsa novellák sikerére. Mivel vajmi kevés ráhatásunk van saját halálunk idejére és módjára, ezért egyfajta kontroll érzetét adja a morbid gondolatkísérlet, hogy milyen lenne úgy végezni, mint ez vagy az a szereplő. Persze lehet, hogy ez nem fogalmazódik meg bennünk ennyire világosan olvasás közben, de minden kicsavart világú történetből megnyugtató érzés visszacsöppenni a saját unalmas, de jóval békésebb életünkbe.

Kis magyar valóság. Ha akarom, könnyfakasztó vígjáték (főleg, ha a belőle készült filmet is felidézem), aminek legendás mondatait a mai napig emlegetjük. Ha viszont úgy akarom, akkor elég elkeserítő képet tár fel a vidéki magyar társadalomról, amiből nem hiányzik a családon belüli erőszak, a kiskorúak kizsákmányolása, az alkoholizmus és a tudatlanság. El lehetne indulni a manapság divatos irányba, és minden múltbeli alkotást korunk hiperérzékény szűrőin engedni át, újrakeretezni a klasszikusok értékrendjét, így egy elkeserítő szociológiai tanulmányként szolgálhatna Rideg Sándor regénye. Gyermekvédőkként siránkozhatnánk Regős Bendegúz abúzussal teli gyerekkorán, feministaként dühönghetnénk a "Banya" háztartásban betöltött, már-már szolgai pozíciója miatt. Rendszeres ingázóként bosszankodhatnánk a bakter munkamorálján, állatvédőként a Riska tehén bántalmazásán. Mai szemmel annyi helyen lehetne belekötni a regénybe, hogy minden oldalhoz állíthatnánk egy ombudsmant. Cincálgathatnánk, elemezhetnénk, és ezzel szépen ki ölnénk a lényegét: a humort. 

Rideg Sándor bevallottan nevettetni szeretett volna művével, miközben persze a fenti igazságtalanságok sincsenek benne megszépítve. Egyszerűen csak azt az utat választotta, hogy humorba burkolja társadalomkritikáját ahelyett, hogy hőbörögne vagy negativitást árasztana. Persze ebben benne van annak a lehetősége is, hogy kárörvendve röhögünk mások butaságán, ami juj-juj, személyiségi jogokat sért - de ezek a karakterek sosem voltak valóságosak, csupán pózok, képek és embertípusok vázlatai. Ahelyett azonban, hogy tovább osztanák amúgy is százféleképpen szétszabdalt társadalmunkat, Rideg szereplőinek sikerült egy közös kapcsolódási ponttá válnia a kultúránkban, egy olyan alapvetéssé, aminek felidézésekor végre egy nyelvet beszélünk.

Fogalmam sincs, hogy Rice ezzel a regénnyel akarta-e lezárni a Vámpírkrónikák 13 részt számláló ciklusát, de van egyfajta sorozatfinálé hangulata az egésznek. Sajnos ezt már sosem fogjuk megtudni, mivel az írónő 3 évvel utolsó regényének megjelenése után elhunyt. A Blood Communion-nal búcsúzunk tehát Anne Rice-tól és az általa teremtett vámpír-univerzumtól. Kétségtelen, hogy a sorozat első köteteinek (Interjú a vámpírral, Lestat, a vámpír, A kárhozottak királynője) egyedi hangulata, gótikus szépsége az idők során halványult, és útközben elveszett a horror műfaját forradalmasító szellemiség is, de sosem felejthetjük el, mi mindent köszönhetünk a Vámpírkrónikáknak.

Rice vámpírjai egyenesági leszármazottai Stoker Drakulájának, de jóval többek puszta állatias vérszívóknál. Ösztöneik, kegyetlenségük mégis szerves része lényüknek, ezért sokkal hitelesebbek, mint például Stephanie Meyer vega-vámpírjai. Rice teremtményei voltak az összekötő kapocs, a hiányzó láncszem az ősi és a modern vámpírok között. A 80-as évekre megkopott vallásosság idején ők vették át a természetfeletti szerepét, egyfajta istenképet jelentettek olvasóiknak. Másrészt halhatatlanságuk révén elképesztő szabadsággal rendelkeztek, általuk olyan élmények részeseivé válhattunk, amit halandóként sosem tapasztalhatunk meg. Rice vámpírjai nem visszataszító szörnyetegek, hanem művelt, kifinomult lények, akik ráadásul szépségesek is - könnyű tehát a bűvkörükbe kerülni, és a rajongóikká válni.

A sorozat újabb és újabb részei egyre több részletet tárnak fel a vámpírok különös világából, és lassan-lassan kiderül, hogy már az emberiség történetének hajnalán ott voltak, és feltűntek minden jelentősebb történelmi eseménynél, egyfajta árnyék-történelmet alakítottak ki maguk körül. Rice fantasztikus képzelőerővel tárta elénk a különféle korszakokat, helyszíneket és a különböző személyiségű vérszívók garmadáját.

Az utolsó részre sajnos ebből annyi maradt, hogy csak sorjáznak az újabb és újabb vámpírok, részletesen jellemzett ruhákban, mindenki gyönyörű, bölcs és művelt, de elveszünk a nevek tömkelegében. Egy teljesen életszerűtlen - már amennyiben ez a kifejezés megállja a helyét halhatatlanok esetében is - lakóhelyen, egy festői kastélyban Lestat létrehozza udvartartását, és bár látszólag könnyfakasztóan idilli a vámpírok eddig még soha nem látott békés együttélése, mégis szépen újratermeli társadalmunk igazságtalanságait, amik felett Rice elsiklik: a fiatal vámpírokból libériás inasok válnak, az alagsorban pedig épül a börtön a táplálékul szolgáló emberek számára. De talán pont ezektől a hibáktól válnak a vámpírok hihetővé, "valóssá", és nem lényegülnek át tökéletes, tévedhetetlen istenségekké.

Végül pedig ne feledkezzünk meg Rice legfontosabb hagyatékáról, legnagyobb írói teljesítményéről, ami nem más, mint a tökéletes antihős, Lestat megteremtése. A szépséges, kifinomult, gátlástalan és hiú "rosszcsont herceg" nemcsak vámpírtársait képes azonnak az ujjai köré csavarni, hanem olvasók tömegei váltak a rajongójává. Az ő kalandjainak krónikája ez a sorozat, annak a története, hogyan válik a kitaszított fiúból a vámpírok hercege. Számtalan hibán, tévedésen, önző döntésen és önfeláldozó tetten át vezetett idáig Lestat útja, aki ugyanúgy rázta fel a vámpírok világát ahogy Rice a vámpír-irodalomét. 

Fogalmam sincs, merre lehet most Anne Rice, világnézet kérdése, hogy a túlvilágon, a nagy ürességben, esetleg a mennyországban/pokolban, de ott motoszkál bennem a gondolat, hogy végül elfoglalta méltó helyét szeretett vámpírjai oldalán, akik lehet, hogy rajta keresztül osztották meg történeteiket az emberiséggel.

Már minden megvolt egyszer, már minden megtörtént egyszer. És már mindent megírtak egyszer.

Egy sorozat utolsó részét olvasni - ha igazán tetszett a történet - keserédes érzés. Egyszerre várjuk, hogyan is végződnek hőseink kalandjai, és sajnáljuk, hogy többé nem olvashatunk róluk. Ha tényleg megérintett minket a könyv, akkor még napokig sajgó hiányérzet marad utána a lelkünkben, és csak nehezen vesszük rá magunkat egy újabb történetre. Sapkowski regénysorozata számomra egy ilyen olvasmányélmény volt, és bár még hátravan egy előzménykötet a Vaják-univerzumból, a fő cselekményszálnak végérvényesen vége. Ebben az utolsó kötetben minden tudását megmutatja a lengyel szerző, szó szerint más dimenzióba emeli Ciriék történetét, és azt hiszem méltó befejezést sikerült alkotnia az utóbbi idők legsikeresebb fantasy-sagájához.

A sorozat lezárása hű maradt az író által aprólékosan felépített világhoz, és nem lett sem túl szirupos, sem túl patetikus. Nincs katarzis, nincsenek hamis tanulságok, sem álságos happy-end. Sapkowski keserédes véget kanyarított karaktereinek és az egész kitalált társadalmának. Jó és rossz harcában szerinte nincs végleges győztes, csak átmenetileg felülkerekedő erők. A háborút lezáró béketárgyalások során aprópénzre váltják a hősiességet és az önfeláldozást, a győztesek gőgösen porig alázzák a veszteseket, akik titokban bosszút esküdnek. Néhány emberöltő, és az egész kezdődik elölről, nincs megnyugvás, a történelem ismétli önmagát, az emberek pedig nem tanulnak a hibáikból.

Ez a fordulat voltaképpen nem meglepetés az előző részek szellemiségének ismeretében. Ami viszont (nekem legalábbis) legtaglózó, megdöbbentő és "mind-blowing" élményt jelentett, az Ciri történetszálának kibontása és lezárása. Ahogy már írtam, Sapkowski más dimenzióba emeli ezt a történetet, és ez nem túlzás. Az útját kereső kamaszlány már nem csak ezen, hanem más világokban is próbál rátalálni önmagára és szeretteire. Kétségbeesetten ugrál térben és időben, elképesztő dolgokat tapasztal, míg végül hazatalál Geralthoz és Yenneferhez. Ám rövid látogatásai nyomot hagynak azokban a világokban, és visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el. Mondák hőse lesz, legendák születnek az ezüsthajú, fekete lovon vágtató lányról, történészek vizsgálják élete minden mozzanatát, festők örökítik meg tetteit. Sapkowski arra tesz kísérletet, hogy egyszerre mutassa be a szereplők valódi kalandjait, és azt, hogy ezek hogyan maradnak fenn az utókor emlékezetében. Az irodalmi emlékezet, a krónikák torzításai, a források hiánya mind olyan tényező, ami a "saját" történelemszemléletünket is befolyásolja. Az, hogy ezt beemeli egy populáris irodalmi alkotásba, rendkívül modern és forradalmi gondolat.

Ez a posztmodernizmus érhető tetten abban is, ahogy Sapkowski más szerzők munkáit beemeli a regényébe. Már az előző részben elindult ez a folyamat: a fejezetek elején mindig állt egy-egy idézet, de eleinte csak a Vaják-univerzum "szerzőitől". Aztán szép lassan megjelentek Tolkien, Shakespeare vagy Villon gondolatai, először csak idézetek formájában, aztán magában a történetben is. Legnagyobb részben mégis az Artúr-mondakörhöz nyúl Sapkowski, Nimue és Galahad alakjának megjelenítésével lényegében összekapcsolja a két világot.

Na és mi történt Geralt-tal, a címadó karakterrel, aki akkora utat tett meg a "végzetéért"? Egy kívülálló, aki egyre jobban bevonódik a körülötte zajló eseményekbe, aki magányos farkasból felelős mentorrá, majd egy csapat vezetőjévé válik, egy érzelmekre képtelen mutáns, aki rátalál a szerelemre - ez mind Geralt, és a könyvek nem csak Ciri, hanem az ő fejlődésének krónikái is. Az ő sorsa példázza legékesebben a regénysorozat szellemiségét: mindez a jellemfejlődés, az önfeláldozás a szeretteiért értelmetlennek és fölöslegesnek látszik, hiszen nem jár érte jutalom. Geralt sem kap boldog végkifejletet - illetve nem azt a véget kapja, amit mi boldognak gondolnánk, hanem azt, ami eddigi életének ismeretében a leghitelesebbnek tűnik - ettől függetlenül az ő utolsó jelenete a kötet leggyönyörűbb momentuma.

Ideje tehát búcsút venni a Vaják-sorozat különleges, semmihez sem hasonlítható, de mégis annyira ismerős világától. Végigkísérhettük nemcsak a szereplők, hanem az író fejlődését is, aki minden kötettel többet mutatott meg tehetségéből és az általa megálmodott univerzumból, a történet végére pedig helyet talált saját magának az irodalmi kánonban.

Minden távozás egyúttal visszatérés is, minden búcsúzás üdvözlés is, minden visszatérés elválás is. Minden egyszerre a kezdet és a vég.

Egyre különösebb fordulatokat vesz Sapkowski közép-kelet-európai fantasy-je, és egyre jobban tetszik, hogy nagyon nem amerikai, nagyon nem tipikus és egyáltalán nem kiszámítható. Nem vezet egyenes út a végkifejlethez, sőt, már abban sem vagyok biztos, hogy lesz-e valaha végkifejlete a regényeknek. Lehet, hogy a kacskaringós, girbegurba ösvény, amit hőseink taposnak, nem is vezet sehova, csak körbe-körbe bolyonganak rajta - és mi is velük. De mostanra már minden elvárást elengedtem, és csak élvezem az utazást Geralt és Ciri világában.

Pedig ez a világ ebben a részben igazán brutális oldalát mutatja. Végre kiderül, mi is történt Cirivel azóta, hogy otthagyta az útonállók csapatát és eltűnt. A kislány, aki menekülő hercegnőnek, aztán vajáklánynak, majd varázslónőnek gondolta magát, nincs többé. A rengeteg átélt szenvedés, megaláztatás és fájdalom hatására teljesen kifordult önmagából, és már azt sem tudja, kicsoda. Nincsenek mellette azok az emberek, akikben bízhatott és akik segíthetnék. Teljesen magára maradva kell szembenéznie mindazokkal, akik valamilyen okból el akarják fogni, hogy váltságdíjat kapjanak érte, hozzákényszerítsék egy vadidegen és gyűlölt férfihez, vagy megkínozzák, esetleg megcsonkítsák, rabszolgaként tartsák, vagy egyszerűen csak megöljék. Sokszor elvesztettem a fonalat, hogy éppen ki és miért üldözi Cirit, de az állandó veszélyérzet és fenyegetettség mindig áradt a lapokról. 

Ciri hányattatásai mellett elenyésztek Geralt és csapatának kalandjai, Yennefer pedig alig szerepelt ebben a kötetben. Úgy tűnik, hogy az ő idilli hármasuk már sosem lesz újra együtt, és mintha már ők is megsejtették volna ezt. Geralt egyre kevesebb reménnyel és elszántsággal igyekszik Ciri megmentésére, hiszen még azt sem tudja biztosan, hogy él-e a lány. Másrészt új társai sorsáért is felelősséggel tartozik, és egyre szorosabb kapcsolat fűzi össze őket.

Ezekhez a furcsa, girbegurba sorsokhoz sokat hozzátesz még a könyv töredékes szerkesztése, az ugrások az időben és a nézőpont-karakterek között. Az események gyakran teljesen új megvilágításba kerülnek attól függően, hogy ki és hogyan emlékezik vissza rájuk. Közben pedig ott vannak a mindenféle idézetek a fejezetek elején, hol Kökörcsin a történet idején csak készülő krónikájából, hol más munkákból, amik mind arra utalnak, hogy Geralt és Ciri története itt még korántsem ért véget, sőt, az idők során legendává vált. Az utolsó részből talán végre kiderül, miért.

Ember és természet összecsapásának klasszikus témája jelenik meg Hemingway Nobel-díjas kisregényében. A Havanna partjainál éldegélő idős halász, Santiago hónapok óta semmit sem fogott, elpártolt tőle a szerencse, amikor egy napon élete fogása akad a horgára. Megkezdődik a tapasztalt tengeri róka utolsó nagy kalandja, és mi ott küzdünk vele parányi csónakjában a nyílt tengeren.

Rengeteg téma belefért ebbe a rövid kis szövegbe, amit egyszerű, de klasszikus nyelvezet jellemez. Fő motívuma ember és természet kapcsolata, ami egyáltalán nem kiegyenlített. Santiago és a többi halász ki vannak szolgáltatva a tenger és az időjárás szeszélyeinek, megélhetésük attól függ, hogy mennyire képesek olvasni a természet jelzéseit és hogyan képesek alkalmazkodni hozzájuk. 

Mai szemmel barbárságnak tűnhet a Hemingway által heroikusnak beállított küzdelem ember és állat között, de Santiago nem pusztán lemészárolta az óriási nyársorrú halat. Egyenrangú felekként küzdenek egymással, bátorság, erő, kitartás és türelem mérettetik meg mindkét oldalon. Az idős halász minden mesterségbeli tudását kiaknázva, szinte utolsó leheletével győzedelmeskedik. Hol van ez a tömeghalászat ipari léptékű fogásaihoz, a tengeri élővilág hatalmas hálókkal történő kizsákmányolásához képest?

Ráadásul Santiago nem sokáig örülhet diadalának. A zsákmány, amiért keményen megküzdött, odavonzza a cápákat, amik aztán felfalják a csónak aljához kötözött halat. Végül tehát mégis a természet győzedelmeskedik, helyrebillen a mérleg nyelve: amit az ember elvett tőle, más úton-módon, de visszaszerezte. Az idős férfi el sem jutott szenzációs fogásával a partig.

Hemingway kisregényében tehát a természet mint egy erős és igazságos hatalom jelenik meg, amihez kellő tisztelettel kell viszonyulnia az embereknek. Ha csak annyit veszünk el tőle, amennyi a túlélésünkhöz kell, akkor kegyes és bőkezű, de ha túl mohóvá és kapzsivá válunk, hamar jön a büntetés.

Passuth ezúttal az ókor és középkor határára kalandozott el, amikor a gót fejedelem, Theodorik életét állította regénye középpontjába. A magyar mondákban "Vasfejű Detre"-ként megjelenő uralkodó igazán különleges történelmi alak, aki hidat vert ókor és középkor, barbár és római, kelet és nyugat között. Nem véletlen, hogy megihlette Passuthot, aki egyébként inkább a későbbi korok krónikása.

A regény nagyjából az 5. században játszódik, ami egy elég homályos és zűrzavaros időszak Európa történelmében. A Római Birodalom válságban, Rómát feldúlták a barbárok, 476-ban pedig el is bukik a birodalom nyugati fele. Európát mindenféle barbár hordák árasztják el, köztük állítólagos őseink, a hunok is, akik Theodorik idejére már elvesztették legendás fejedelmüket, Attilát, és vele együtt dominanciájukat is. Gótok, frankok, germánok, gepidák és még ki tudja, hány népcsoport több hullámban söpört át a kontinensen, mind saját hazára vágyva. Szekereik, sátraik, szedett-vedett kunyhóik össze sem hasonlíthatók az egykori rómaiak fényűző villáival; vadságuk és kíméletlenségük szöges ellentétben áll kifinomultságukkal. Theodorik mégis összekötő kapocs próbált lenni a két kultúra között, de lehetetlen küldetésre vállalkozott: gótok és rómaiak hogyan is élhettek volna békében együtt, ha nem házasodhattak egymással, nem keveredhettek, nem gyakorolhatták szabadon vallásaikat. Azzal, hogy népét erőszakkal betelepítette római földre, római birtokokra, csak rövid ideig tudta a "honfoglalás" illúzióját megteremteni.

Theodorik alakja azért is rendkívüli, mert korának mindhárom meghatározó hatalmának részese volt: barbár uralkodó fiaként a Balaton mellől túszhercegként került Bizáncba, a Keletrómai Birodalom hatalmas központjába, ahonnan tökéletes neveltetés és kiképzés birtokában tért vissza népéhez, hogy aztán a Nyugatrómai Birodalom meghódítója legyen. A barbárság és a bizánci műveltség különös elegye egy rendkívül céltudatos, de egyben igazságos személyiséggel társult, és talán ennek köszönhető, hogy abban a fenekestül felfordult században egészen hosszú ideig, majdnem 50 évig uralkodhatott a gótok fölött.

Passuth ehhez a korszakhoz is ugyanakkora szakértelemmel és érdeklődéssel nyúl, mint a 16-17. században játszódó spanyol, vagy magyar regényei esetében. Bár itt sem egyszerű, mégis próbál az egész kontinens eseményeire figyelmet fordítani, sőt Bizánc bemutatásakor kitekintünk az ázsiai hadszíntérre is. Ami viszont szemet szúrt, hogy a regény nyelvezete nem követi a bemutatott korszakot, vagyis ugyanabban a "Passuthos" stílusban íródott, mint azok a könyvek, amiknek a cselekménye több, mint 1000 évvel később zajlik. Ez az állandóság a porlepte, avíttas könyvek "zsargonja", amik közt az író a fél életét töltötte, hiszen regényeihez rengeteg forrást kellett elolvasnia. Nem csoda hát, hogy a stílusa is ezekhez idomult, viszont nagy szívességet tett nekünk azzal, hogy a száraz történelmi adatokat élvezhető, izgalmas történetté gyúrta össze.

Nincs mese, a blogon folytatódik a Vaják-őrület a 2024-es évben is, és most már tényleg nem nyughatok, amíg a sorozat végére nem érek. Vannak ugyan könyvek, amik sokkal régebben ücsörögnek már a várólistámon, de az olvasás nem lehet egy végletekig precízen megtervezett tevékenység, hagyni kell helyet a spontán, impulzív választásoknak is. Ez az egyik fontos tanulság, amit a tavalyi évből magammal hozok, a másik pedig az, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan könyveket olvassak, amik untatnak. Maximalizmust és kényszerességet hátrahagyva hát, ha egy történetet nem élvezek, nem mozgat meg, akkor mostantól egész egyszerűen félbehagyom. Több klasszikus regény is áldozatul esett ennek a fordulatnak, mint például Eliza Haywood-tól a Love in Excess, Thomas Nashe-től a The Unfortunate Traveller, vagy legutóbb James Fenimore Cooper Az utolsó mohikánja. 

Ennyi felvezetés után térjünk rá Sapkowski fantasy-regénysorozatára, melynek az ötödik részét fejeztem be, és amiből hátravan még két kötet. Azt gondolná az ember, hogy egy hétrészes sorozat ötödik részének környékén már az események forgatagában vagyunk, kirajzolódtak a fontosabb cselekményszálak, a főbb karakterek közti erőviszonyok is tisztázódtak és szépen sodródunk a végkifejlet felé. Ehhez képest a Tűzkeresztségben megismerünk egy rakás új, fura figurát, a három főszereplő közül kettővel pedig alig találkozunk (igaz, hogy amikor igen, az viszont rendkívül hatásos belépővel történik). A történet vajmi keveset halad előre, sőt inkább időhúzásnak tűnik az egész rész. Geralt egy kedélyes "pikareszk" kalandozás során mindenféle különös karakterrel ismerkedik meg, miközben próbál eljutni Cirihez, akivel az előző rész végén szakadtak el egymástól.

Lényegében ennyi ennek a résznek a tömör összefoglalása, de nyilvánvalóan jóval többről van itt szó. Egyrészt az utazás kalandjait meg-megszakítják a háttérben zajló hatalmi játszmák és cselszövések epizódjai, amik természetesen kihatnak főhőseink sorsára, és közvetetten előmozdítják a történetet is. Másrészt Geralt és csapatának vándorlása is több, mint pusztán A-ból B-be eljutni. Hiszen Geralt-nak még soha nem volt csapata, még sosem fogadott el segítséget senkitől, és soha nem tartozott felelősséggel senkiért önmagán (és persze később Cirin) kívül. Ez elég komoly önismereti munkát kíván a mogorva, szótlan vajáktól, de végül egy igazán szerethető kompánia kerekedik ki Geralt, a vaják, Kökörcsin, a trubadúr, Milva, az íjász, Zoltán Chivay, a törp, és Regis, a titokzatos orvos együtteséből (illetve csatlakozik hozzájuk még egy személy, de valódi spoiler lenne elárulni, hogy kicsoda). 

Hol szórakoztató, hol veszélyes kalandokkal tarkított útjuk során újabb érdekes adalékokkal színesíti Sapkowski már amúgy is részletgazdag világát. Ismét felvillantja előttünk, hogy milyen borzalmasak és értelmetlenek a háborúk, ahogy magasztos célok mögé bújva, vezetőik önző szándékait vakon teljesítve pusztítják el egymást emberek, tündék és törpök. A szövetségek szövevényében a közrendű katonák sokszor azt sem tudják, ki barát és ki ellenség, miközben törvényen kívüli gerillacsapatok mindkét oldal életét megkeserítik. Ebben a kegyetlen káoszban üde színfolt Geralt és csapata, akik bár teljesen más származással, háttérrel és célokkal érkeznek, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és segíteni akarás valódi közösséggé formálja őket.

Végre utolértem a könyvekkel a sorozatot, úgyhogy számomra innentől válik igazán izgalmassá a történet. Eddig nagy vonalakban tudtam, hogy a szereplőknek honnan hova kell eljutnia, nem voltak hatalmas meglepetések, hiszen a tévében már láttam egyszer a vaják kalandjait. Az első kötet kritikájánál már írtam ennek az előnyeiről és hátrányairól, ami jelen esetben egy és ugyanaz: olvasás közben a sorozat színészeit látom magam előtt - mivel azonban a főszerepet Henry Cavill kapta, ez egy egészen vállalható kockázat. Eddig tehát a könyvek szórakoztatóak voltak, de kevésbé izgalmasak, maradt időm arra is, hogy a filmadaptáció eltérésein, hitelességén merengjek. A Vaják remekül beillik a filmes feldolgozások és eredetijük összehasonlításakor látható rendbe: bár egész jól visszaadja a könyvek hangulatát, és nézhető alkotás, csak a jéghegy csúcsát jelenti a regényhez képest. Sapkowski gazdag, kidolgozott stílusa, nyelvi bravúrjai és világának részletessége csak a könyvsorozat lapozgatásakor tárul elénk.

Sapkowski nem mutat meg mindent, amit a sorozatban láthattunk (ilyen fontos esemény például a soddeni csata), hanem sok esetben csak a szereplők elmondásából tudhatjuk meg, mi is történt. Ilyenkor nincs független narrátor, hanem egy karakter szemszögéből kapunk egy bizonyos mértékig torz képet. Sok részlet a homályban marad, annál is inkább, mivel kisebb-nagyobb időbeli ugrások vannak a fejezetek között, és a köztük lévő réseket nekünk kell menet közben kitöltenünk. Ez a balladaszerű szerkesztés tökéletesen illik a könyv középkori hangulatához, és az olvasót is megdolgoztatja, míg összerakja a kirakós darabkáit.

Ami a cselekményt illeti, nem szeretnék sokat elárulni, de drámai fordulatokban nincs hiány. Geraltot, Cirit és Yennefert eddig hol összesodorta, hol elszakította egymástól a sors, most viszont a történet során először valóban rendkívül távolra kerülnek egymástól, és vajmi kevés esély látszik arra, hogy újra találkozzanak. Az eddig legyőzhetetlennek hitt vaják is "emberére" akadt, és megtörténik az eddig elképzelhetetlen: Geralt vereséget szenved. Ciri így magára marad, és teljesen egyedül kell életben maradnia egy olyan helyen, ami a legharcedzettebbeket is próbára tenné.

Mindeközben a nagypolitika ott kavarog a fejük fölött, királyságok, varázslók és "másfajúak" ármánykodnak és szövetkeznek szüntelen. A negyedik kötetre már kezd kirajzolódni Sapkowski két fő problémafelvetése, az egyik az idegengyűlölet kérdése, vagyis a más származásúak egymás mellett élésének lehetőségei és az ebből fakadó konfliktusok. A másik pedig a "semlegesség" dilemmája, ami leginkább Geralt vezérmotívuma. Meddig maradhatunk ki a körülöttünk zajló eseményekből, és mikor válik elkerülhetetlenné az állásfoglalás?

Lássuk tehát, hogyan folytatódik Geralt és Ciri egyre szövevényesebb története... egy biztos, régen vártam már ennyire, hogy a kezembe kaparintsak egy könyvet.

Annyi szerencsétlen könyvválasztás után eldőlni látszik, hogy az évet Sapkowski fantasy-sorozatával fogom zárni. Egész egyszerűen nem esik most jól sem a klasszikus, sem a szépirodalom, de egy igényes kalandregény, aminek ráadásul már ismerem az előzményét, biztos választásnak tűnt. Így is lett, két nap alatt ledaráltam a sorozat harmadik részét, és már a negyedik felénél járok, szóval a következő bejegyzés is Ríviai Geralt körül forog majd. 

Ebben a kötetben jóval több szerepet kapott a politika, a különféle uralkodóházak közti intrika, sajnos pont a főszereplő kárára: kedvenc vajákunk kissé a háttérbe szorult. Szeretném hinni, hogy az a rengeteg név és adat, amivel Sapkowski bombázott minket, valahol egyszer még fontos lesz, de ha nem, akkor sincs gond, mert nemes egyszerűséggel kiszűrtem ezeket, és próbáltam a lényegre összpontosítani. Számomra ez Geralt, Ciri és Yennefer bonyolult kapcsolatát jelentette, akik egy fura mozaik-családként igyekeznek normális, működőképes viszonyt kialakítani egymással, de terhelt múltjuk, traumáik, vélt vagy valós sérelmeik, na meg persze az állandó veszélyérzet miatt nincsenek egyszerű helyzetben. Ez a különös trió alkotja a regénysorozat magját, találkozásaik és elválásaik köré épülnek a cselekmény fő csomópontjai. 

Geralt már az első rész olvasásakor kedvenc szereplővé lépett elő, de lassan mások is felzárkóznak mellé. Ciri személyisége egyre inkább kibontakozik, az ő jellemfejlődése a sorozat másik fontos szála. Örvendetes, hogy a fantasy-könyvekben elég mostohán kezelt női karakterek itt rendkívül fontos szerepet kapnak, a bősz kardcsattogtatás és térképek feletti cselszövések mellett nem sikkad el a nőiség jelenléte. Míg Tolkien elérhetetlen, "harcos szüzekként" jelenítette meg kevés női hősét, Martin pedig a nemi szervükkel és méhükkel harcoló szextárgyakként, addig Sapkowski olyan női szereplőket alkotott, akik tekintélyt parancsolók és esendők egyszerre, akik végtelenül bölcsek, de vannak érzelmeik, és akik korántsem egydimenziósak. A varázslónők rendje egy nagyon jól eltalált, hatalmas potenciállal rendelkező csoport, csupa olyan karakterrel, akikkel szívesen azonosulnánk. Sokfélék, sokszínűek, a világ kerekeit mozgatják, de közben egy üveg bor mellett szívesen kibeszélik egymást. Végtelen hatalommal rendelkeznek, de azért apró trükkökkel teszik magukat még szebbé. Királyok tanácsadói, de közben egymást is figyelemmel kísérik. Ármánykodnak egymás ellen, de ha a szükség úgy hozza, össze is tudnak fogni.

Ennek a rendnek készül tagja lenni Ciri, aki először Triss Merrigold mellett tapasztalja meg nőies oldalát. Néhány veszélyes kaland után eldől, hogy nem vaják szeretne lenni, hanem varázsló, és ki is lehetne jobb tanítómestere, mint a legendás Vengerbergi Yennefer. Kettejük jelenetei sikerültek talán a legjobban, összecsiszolódásuk, vitáik és humoros párbeszédeik a könyv legemlékezetesebb részei talán. Annál is inkább, mivel ritka, hogy a mester és tanítványa toposzát női karakterekkel mutatják be. Rendkívül szórakoztató Ciri szárnypróbálgatásait figyelemmel kísérni, miközben olyan apró adalékokat kapunk például hogy a mágia másként hat a férfi és a női varázslókra.

Az ilyen szórakoztató mikro-jelenetek mögött persze ott gyülekeznek már a sötét fellegek, a feszültség egyre növekszik a világban, az eddig nagyjából nyugodtan egymás mellett élő fajok (emberek, tündék, törpök, félszerzetek) egymásnak esnek, miközben Ciri származása és a jövőjéről szóló jóslatok körül is lassan oszladozik a homály.