Ezt a könyvet is olvastam már egyszer, és ugyanúgy, ahogy Az éjfél gyermekei esetében, itt is éreztem, hogy még nem állok készen rá, nem tudom teljes valójában értékelni. Amikor újra elővettem, rögtön tudtam, hogy most jött el a mi időnk. A Nobel-díjas Márquez világhírű művével szemben senki nem tud közömbös maradni, sokan csak átkínlódják magukat rajta, mert nem akarnak műveletlennek tűnni, de egy betűjét sem élvezik (ahogy én is tettem már néhány könyvvel), másokat viszont az első mondatnál elragad, beszippant és nem ereszt (ezúttal viszont így jártam). Minden rajongásom ellenére fura kettősség alakult ki bennem olvasás közben: egyszerre csak körülbelül 50-60 oldalt tudtam élvezettel elolvasni, utána összecsaptak a fejem fölött a hullámok és kezdett "sok" lenni a regény, viszont amint letettem, rögtön bele akartam mélyedni megint.

Márquez műve rendkívül szuggesztív és fülledt hangulatú, a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokat mágikus tulajdonságokkal ruházza fel, míg az emelkedett, fennkölt témákat lehúzza a földre. Az általam megszokott angolszász gondolkodásmód és regényírás, ahol mindennek megvan a helye és ideje, ahol mindent kényelmes, jól elkülönített kategóriákba rendeznek, az itt nem sokat segített. A szépen, logikusan felépített bekezdések, világosan megszerkesztett párbeszédek helyett is a szöveg csak ömlik, árad és magával sodor. Egy angolszász műnél tudjuk, hogy ez most egy romantikus jelenet lesz, két szereplővel, vagy hogy most akkor filozofálni fognak vallásról és figyeljünk a magvas gondolatokra - egyszóval elválnak az érzelmes, eseménydús és moralizálós részek. Márquez-nél ezzel szemben a szereplők vadul egymásnak esnek egy gondolatmenet közepén miközben három szellem figyeli őket.

Míg más regények csak modellezik az életet, annak szegmenseit rendezgetik, rakosgatják, addig Márquez műve maga az élet: feldobja az alkotóelemeit, és ahogy egymás mellé esnek, abból születik a regény. Hiszen a valóságban is így működik, minden összekeveredik, nincsenek tiszta pillanatok, érzések, események, semmi sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Épp ellenkezőleg, minden relatív, viszonylagos, színes és bizonytalan, a Száz év magány pedig épp ezzel szembesít. Ez a látszólagos káosz sok olvasót nyomaszthat, hiszen hozzá vagyunk szokva a jól felismerhető sémákhoz, a gondolkodást megkönnyítő kategóriákhoz, a leegyszerűsített ellentétpárokhoz. Sokaknak tűnhet ez a regény céltalanul hömpölygő áradatnak, ami már magát az írót is elsodorta, pedig egy teljesen tudatos és szándékos történetvezetésről van szó. A generációkon át ismétlődő nevek (mindenki José Arcadio vagy Aureliano) sem könnyítik meg az ember dolgát, pedig ennek is üzenete van: a nevekkel tulajdonságok, sőt sorsok is öröklődnek. A regény világába belépve egyszerre érezhetjük azt, hogy megállt az idő, valamint azt is, hogy körbe-körbe jár, ám mindeközben mégiscsak haladunk előre, és a Buendía család sorsa az általuk alapított Macondo faluval együtt beteljesedik.

A Száz év magány egy népes család története, akik hiába élnek együtt, egy fedél alatt, mégis magányosak. Olyan erős érzéseket táplálnak egymás iránt (legyen az a legőrültebb szerelem vagy a legmélyebb gyűlölet), hogy azok kioltják egymást, és egy nagy üresség marad helyettük. Ebben az érzelmi vákuumban történhet meg, hogy évekre bezárkózik egy szobába egy-egy családtag, mások pedig láthatatlanná válnak a többiek számára. A perzselő érzelmek mellett hiányzik a nyugalom, a "langyos", meghitt kapcsolat a családtagok között, ami egyensúlyozná a szélsőséges kilengéseket.

A Buendía család sorsa összefonódik a faluéval, sőt, az egész országéval is. Ők alapították Macondót, és ők is virágoztatják fel. Ők vezetik az országot felrázó forradalmat, ami új, igazságosabb életet ígér. De aztán valahogy minden a visszájára fordul, a legnagyobb jószándék is balul sül el, a legnemesebb eszmék is korrumpálódnak. Mintha a túláradó, heves érzelmek, a trópusi forróság, a fülledtség mindent elemésztene ami tiszta és őszinte. A falu lassan elnéptelenedik, üres utcáin csak a forró szél kavarja fel a port. A forradalom véres polgárháborúvá alakul, ahol már azt sem tudni, ki az ellenség és ki a barát, vagy hogy miért is küzdöttek egykor. Legszembetűnőbben a Buendíák otthona tükrözi a szomorú hanyatlást: a valaha tágas, nyüzsgő, virágoktól illatozó házat újra birtokába veszi a természet, ellepik a hangyák, a penész, falai omladoznak, szobáit le kell zárni. Lassan fény derül a generációkon át, magányos szobákban tanulmányozott ősrégi írások titkára, ami ennek az elátkozott családnak a sorsát jósolta meg, egyben kulcsot is ad ehhez a különleges, semmihez sem fogható, csodálatos regényhez.

Mivel a regény eredetileg francia nyelven íródott, ezért választhattam, hogy az angol vagy a magyar fordítását olvasom-e el. Szerencsére az utóbbi mellett döntöttem, mert a rengeteg tudományos zsargonba még angolul is beletört volna a bicskám. Pedig ezek a geológiai, földtörténeti eszmefuttatások egyáltalán nem szükségesek a regény élvezetéhez - annál is inkább, mert már jócskán túlhaladottak, sőt, még a saját korukban (19. század második fele) sem fogadta el őket mindenki.

Ha tehát elengedjük a tudományos alátámasztottságot, marad egy izgalmas kalandregény, egy fantasztikus utazás története. Egy professzor és unokaöccse nekivágnak hamburgi otthonukból, hogy a rejtélyes Izlandra utazzanak, és egy vulkán kráterében leereszkedve eljussanak a Föld belsejébe, egészen a magjához. Földalatti kalandozásaik során aztán egy titokzatos világra bukkannak, egy "belső kontinensre" tengerrel, szigetekkel, élővilággal. Mintha az addig feltárt kövületekben megőrzött őslények itt valahogy fennmaradtak volna. A két tudós egyik ámulatból a másikba esik, de nem sokáig időznek ezen a különös helyen, ripsz-ropsz újra a felszínen találják magukat - csak éppen nem Izlandra tértek vissza, hanem a Stromboli, egy itáliai vulkán szállította őket a mélységből!

Ma már persze megmosolyogtató egy efféle fantasztikus utazás, pláne, ha még tudománnyal is próbálják megtámogatni. Mégse becsüljük le a tudomány szerepét a történetben, mert bár megcáfolt geológiai, paleontológiai, fizikai, stb. elméletekkel operál, megmutatja azt is, mekkora eredményeket érhet el az emberi kíváncsiság, a megismerés vágya. Gondoljunk csak bele, hogy két egyszerű férfi (akiknek egyetlen szuperereje a tudományos érdeklődés) puszta feltételezések, ködös elméletek hatására hátrahagyja kényelmes otthonát, nekivág az ismeretlennek, és csupán műszereikre, számításaikra, na meg kötélidegzetű izlandi kísérőjükre hagyatkozva simán kockára teszi az életét, hogy megtaláljanak valamit, amiről azt sem tudják biztosan, hogy létezik-e. Mekkora bátorság, elszántság és tudományos elkötelezettség kellett egy ekkora vállalkozáshoz!

Verne műve tehát nem a korszerű elméleteknek állít emléket, hanem az emberi akarat és tudásszomj előtt tiszteleg. Megmutatja, hogy a puszta kíváncsiság milyen messzire (mélyre) eljuttathatja a legegyszerűbb halandót is - csak legyen nála kronométer, manométer, meg persze egy Ruhmkorff-lámpa.

Más körülmények között, amikor nem a szomszédban dúló háború pusztításaival szembesülünk naponta a hírekben, talán méltóbban tudnám értékelni Wharton regényét, így azonban az amerikai arisztokrácia ügyes-bajos dolgai eltörpülnek, nevetségessé válnak a jelen emberi katasztrófái mellett. Pedig akad benne fajsúlyos téma bőven, amik egy nyugodtabb, békésebb korban elérnék az olvasó ingerküszöbét. Egy rövid időre tegyünk úgy, mintha nem a vékony jégen táncoló világbéke, hanem a New York-i elit társasági eseményei lennének a legégetőbb problémáink.

Edith Wharton a saját koráról, a saját társadalmi osztályáról írt "bennfentes" regénye feltárja a 19. század végének mozgalmas, átalakulásban lévő világát. A régi, nagy dinasztiák ideje lassan leáldozik, hogy átadja a helyét egy új, feltörekvő generációnak, akiknek már nem a név, hanem a teljesítmény lesz a mérvadó. Ahogy az már lenni szokott, a leköszönő családok a régi értékek elvesztésén, az erkölcsök sárba tiprásán keseregnek, és megvetőn méregetik a kevésbé elegáns, kevésbé modoros, ám annál talpraesettebb "újgazdagokat". Ezt sokszor, sok helyen láttuk már, a helyszín most éppen New York - ami számomra sokat tett hozzá a könyvhöz, mivel érdekes élmény volt a manapság már hipermodern, sokszínű metropolisz konzervatív, "viktoriánus" kezdeteiről olvasni.

A társadalmi változások a főszereplő, Newland Archer életén keresztül öltenek kézzelfogható formát. Az ő dilemmái egy egész generáció dilemmái lehettek, döntései pedig egy egész korszak világnézetét tükrözik. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, Archer két nő között vívódik, egyiküket az egész elit világ neki szánta, tökéletesen illenek egymáshoz, hiszen a családjaik jó viszonyt ápolnak egymással, Archer sikeres, May csinos és gazdag, mindketten fiatalok. A másik nő viszont, Olenska grófnő, "szégyenben maradt", hiszen elmenekült európai férjétől, válást fontolgat, szabadszellemű, illetlen emberekkel mutatkozik együtt - és persze Archer halálosan szerelmes belé. Bár a felszínen látszólag nem történik túl sok minden, azért a mélyben óriási szenvedélyek lángolnak, amiket csak sejtet a szemérmes angolszász regényírás. Egy kézfogás, egy csók... többre ne számítsunk, nem fér bele. De mégis egy egész életet meghatározó döntésről van szó, ezt ne felejtsük el. A látszólagos szenvtelenség, tárgyilagosság csak kísérlet az események feletti kontroll megőrzésére - ha szabadjára engedi érzelmeit, Archer képtelen lesz racionális döntést hozni, márpedig ő egy velejéig intellektuális ember, nem pedig ösztönlény.

Hogy mit választ végül, az önfeledt szerelmet a grófnővel, vagy a langyos elégedettséget May oldalán, a saját boldogságának megélését mások örömének eltiprása árán vagy a családi kötelesség szentségét és az életreszóló mártír-szerepet, azt nem árulom el, de viszonylag könnyű kitalálni. Archer ugyanis - Wharton-nal együtt - hiába látja saját körének hibáit, képmutatását, hiába van tisztában a féltve őrzött értékek múlandóságával, mégsem tud kiszabadulni ebből a miliőből, ahhoz túl mélyen gyökerezik benne. Döntését értékelhetjük gyávaságként, hiszen a közvéleménnyel való konfrontációt elkerülte, ám ezután mindvégig kitartott a választása mellett, és egész életében vállalta azt - ami viszont bátorságra vall. Wharton regénye minden szűklátókörűsége ellenére (hiszen a New York-i felső tízezren kívül más társadalmi osztályt figyelemre sem méltat) fontos kérdéseket feszeget, olyan dilemmákat, amiket eddig csak női főszereplők életében olvashattunk. Az, hogy a férfiak milyen érzelmi és erkölcsi nehézségekbe ütköztek a magánéletükben, milyen terheket vettek magukra családalapításkor, merőben új és merész téma, amiről igen kevés szó esett ebben a korban.

Collins az Éhezők viadala előzménykötetében visszavisz minket Panembe, ebbe a kegyetlen, hibrid Római Birodalom stílusú fantáziavilágba, hogy egy újabb történetet mondjon el hatalomról, barátságról és háborúról. Egy merész, de szerintem zseniális húzással Coriolanus Snow elnök, az eredeti trilógia főgonosza lett a regény központi alakja, az ő ifjúságát ismerhetjük meg, azt az utat, amin elindulva a tehetséges, becsvágyó, éles eszű fiúból a Kapitólium véreskezű zsarnokává vált. Sajnos ez a kötet nem állja meg a helyét önmagában, mindenképpen ismerni kell hozzá a trilógiában felvázolt posztapokaliptikus világot, úgyhogy jöjjön egy kis emlékeztető: Panem világa 12 (+1) körzetre, plusz a felettük uralkodó Kapitóliumra oszlik. Minden körzet más-más nyersanyaggal, iparcikkel, stb. szolgálja ki a Kapitóliumban élők fényűzését, akik cserébe rendet tartanak a világban. A trilógia cselekményének idején már a 75. Éhezők Viadalát rendezik meg, ami egy különös és kegyetlen módja a körzetek megalázásának és a kapitóliumiak szórakoztatásának. Egy régi lázadás leverése után minden körzet köteles évente egy fiút és egy lányt küldeni a Viadalra, ahol élő egyenes adásban küzdenek meg életre-halálra, az utolsó életben maradt játékosig. Katniss Everdeen, a trilógia főhőse a 12. körzet kiválasztottjaként kerül be ebbe a halálos szórakoztató gépezetbe, hogy aztán atomjaira robbantsa szét az egészet.

A történet végét tehát már tudjuk, Collins ebben a könyvben azt meséli el, hogy honnan is indult ez az egész. Tíz évvel a fentebb említett lázadások után, több mint hatvan évvel az eredeti trilógia cselekménye előtt járunk. A Kapitólium és lakói épp csak kezdenek magukhoz térni a háború sokkjából, amit bár megnyertek, de csak rengeteg áldozat árán. Nyoma sincs még a luxusnak, fényűzésnek, a pazarlás bűncselekmény, sokan napról-napra tengődnek. Közéjük tartozik a 18 éves Coriolanus Snow is, az egykor jobb napokat látott Snow-dinasztia utolsó férfi tagja. Nagyanyjával és unokanővérével az egyre lepusztultabb rezidenciájukban élve, kétségbeesetten igyekeznek fenntartani egykori gazdagságuk látszatát. Coryo kitűnő tanulmányi eredményével ígéretes karrier előtt áll, az egyetlen akadályt az egyetemhez szükséges tandíj előteremtése jelenti. Óriási lehetőség számára az Akadémia által meghirdetett mentor-program, aminek keretein belül a 10. Éhezők Viadalán a körzetekből érkező kiválasztottak egy-egy kapitóliumi fiatalt kapnak maguk mellé mentornak. Coriolanus a 12. körzet lány versenyzőjét (!) kapja, a különleges Lucy Gray Baird-t. Amelyik mentor kiválasztottja nyeri a viadalt, annak egyenes az útja az egyetemre.

Az első tíz viadalt azonban teljesen másként kell elképzelni, mint a trilógiában látottakat. Sokkal kezdetlegesebb, érdektelenebb volt, és nézők híján már-már meg is szüntették volna. A könyv Snow története mellett a viadalok "fejlődésének" története is, annak a krónikája, hogyan lett egy egyszerű csarnokban lezajló, pár órás gyilkolászásból egy egész országot lázban tartó, interaktív, hipermodern technikával irányított kollektív büntetés. És az egész a mindössze 18 éves Coriolanus Snow fejéből pattant ki: az ő ötlete nyomán lehetett először fogadni a versenyzőkre, illetve ajándékot küldeni nekik - így megoldódott a műsor finanszírozása is. Ő vetette fel azt is, hogy kivetítőkön kötelező legyen nézni a játékokat a körzetek minden lakójának - a cél: hogy soha senki ne felejtse el, ki a főnök, hogy a Kapitólium mindenhol ott van, és a hatalma korlátlan (vagy legalább ennek a látszatnak a fenntartása).

A regény legizgalmasabb szála mégiscsak a főhős romlásba vezető útja. Már eleve az rendkívüli, hogy főszereplőnek egy ennyire negatív megítélésű karaktert válasszanak, de Collins képes volt úgy elmesélni Coriolanus ifjúkorát, hogy még a végkifejlet ismeretében is lebilincselő tudott lenni. Ugyanis csodák-csodája, Snow elnök sem született velejéig gonosznak. A környezeti hatások, a gyerekként átélt háborús pusztítás, szülei elvesztése, a családnév presztízsének nyomása, a nélkülözés, a megaláztatás és a kiszolgáltatottság sodorják bele a büszke, ambíciózus és intelligens fiút olyan helyzetekbe, amikben választania kell a túlélés és a szabályok betartása között. Döntés döntést követ, a tét egyre nagyobb, de Coriolanus már tudja: nincs az az ár, amit ne fizetne meg a hatalomért. Soha többé nem akar kiszolgáltatottságban élni, legyen az anyagi vagy érzelmi, így hát lemond a szerelemről is, a családról is. Felismerve, hogy mentorként csak a show része volt, elhatározza, hogy nem lesz többé a rendszer része. Ebben paradox módon hasonlítanak majdani ellenségével, a lázadó Katniss-szel: mindketten ki akarnak szállni a Kapitólium diktálta rendből. Csak a módszerük különbözik: míg Snow uralta a mókuskereket, Katniss széttörte azt (hogy egy másik világ szülöttét, Daenerys Targaryent idézzem).

A könyvben persze számos utalás történik az eredeti trilógiára, megtudjuk, miért gyűlölte Snow annyira a fecsegő poszátákat, honnan ered a rózsák imádata, mi a jelentősége a "Jöjj hát..." kezdetű dalnak. Kicsit tehát a rajongóknak is kedvez Collins, de az igazán elvakultak biztosan csalódni fognak, mert Katniss Everdeen semmilyen formában nem jelenik meg a regényben - az ő karaktere által hagyott űrt igyekszik pótolni Lucy Gray, a kemény fából faragott, különös énekeslány. De még általa sem válik ez egy kedves könyvvé, hiszen a boldog befejezés eleve kizárt, és a jellemfejlődés is negatív irányú. Nem segít az sem, hogy az egyén megromlásával olyan egyetemes emberi értékek mennek a süllyesztőbe, mint a barátság, a szerelem vagy az önzetlenség, hogy helyet adjanak egy sötétebb, kegyetlenebb, hazugabb világnak. Boldogabbak nem leszünk ettől a történettől, de egy tanulságos olvasmányélménnyel viszont gazdagabbak. 

Ebből a történetből csaknem teljesen hiányoznak a jellemek, és csaknem teljesen hiányoznak a drámai összeütközések is, annyira beteg e történet legtöbb szereplője, és annyira csak a hatalmas erők elfásult játékszere. Végeredményben éppen ez a háború egyik legfőbb hatása: elveszi az emberek kedvét és bátorságát attól, hogy jellemek legyenek.

Ritka az olyan könyv, ami önmagát elemzi, ráadásul ennyire pontosan teszi ezt. Vonnegut azonban sosem a sablonos megoldások híve volt, ennyit el kell ismernem, bár megkedvelnem eddig nem sikerült a műveit. Az ötös számú vágóhíd annak ellenére lett háborúellenes alapmű, hogy a fent említetteken kívül sem hagyományos cselekménye, sem esztétikailag értelmezhető stílusa sincs. A bevezetője szerint a narrátor (aki vagy Vonnegut, vagy nem) éveken át próbálra megírni élményeit Drezda második világháborús bombázásáról, míg végül ezt a történetet sikerült papírra vetnie (ami vagy megtörtént, vagy nem). Tehát már a regény kezdetén elbizonytalanodunk abban, hogy életrajzi ihletésű, valós eseményeken alapuló regényt olvashatunk majd, vagy valami egészen mást. Ezt a bizonytalanságot csak tovább növelik a későbbi fejezetek, amik nem a jól megszokott időrend szerint követik a főhős, Billy Pilgrim sorsát, hanem teljesen random ugrálunk vele az időben, életének egy-egy epizódja között. Ez nem puszta cselekményvezetési technika, Billy ténylegesen utazik az időben, köszönhetően annak, hogy lánya esküvőjéről földönkívüliek rabolják el. Vonnegut abszurd humorát ismerve ez egyáltalán nem szokatlan fordulat, egy alapvetően háborús regényben mégis furcsán hat.

A könyvben tehát nincsenek váratlan fordulatok, maximum annyi, hogy az egyik bekezdés még ebben az idősíkban játszódik, a másik pedig egy későbbiben/korábbiban. Lassan kibomlik azért előttünk Billy Pilgrim élettörténete, a háború előtti, alatti és utáni epizódok egymást váltva gördülnek a főhős életét megváltoztató esemény, Drezda katasztrofális elpusztítása felé. Ahogy a narrátor is nehezen vette rá magát a könyv megírására, úgy húzódik a történet kibomlása is, a várva-várt klimax csak nem érkezik, pedig látjuk az előzményeit és a következményeit is. Csak a könyv végén értettem meg, hogy ez egy nagyon is tudatos szerkesztési elv Vonnegut-tól, aki talán így akarta érzékeltetni, mi is játszódik le valakiben a háború szörnyűségeinek átélése után. Billy a számos halálközeli élmény, a mérhetetlen szenvedés és pusztítás láttán úgy érezhette, hogy életében egyszerre van jelen mindenhol és sehol. A háború előtti emlékei teljesen más színezetet kapnak, későbbi életére pedig örökre rányomja sötét bélyegét a sok borzalom, amit képtelen kitörölni a memóriájából. Valószínű, hogy a marslakós epizód is csak egy példa a poszttraumás stressz tüneteire.

A viszonylag nehezebben követhető cselekményért "kárpótol" a végtelenül egyszerű nyelvezet. Tőmondatok, állandó jelzők, ismétlések jellemzik a néhol humoros, néhol szomorú, de mindig őszinte és emberi epizódokat. Semmi pátosz vagy emelkedettség nem ringat háborús romantikába, nincsenek nagy hőstettek, csak önmagukból kifordult, régi életükhöz visszatérni képtelen emberek. Így megy ez.

Az első fantasyként számon tartott regény meglepően szórakoztató volt ahhoz képest, hogy a 18. században íródott. Ötletes, részletesen kidolgozott fantáziavilágok, könnyed, lendületes nyelvezet és egy csipetnyi humor jellemzi. Nem ezt várná az ember egy majdnem 300 éves matuzsálemtől, ami ráadásul kora társadalmát is keményen kritizálja. Swift valami egészen eredeti módon egyesíti az útleírások, a kalandregények, a társadalmi szatírák és a fantáziaregények sajátosságait, és a maga korában forradalminak számító művet alkotott.

A könyv hátulütője éppen az egykor legszórakoztatóbb eleme, a társadalomkritika, mivel rengeteg utalást tesz olyan korabeli személyekre, eseményekre, jelenségekre, amikre ma már nem emlékszünk. A hozzájuk kapcsolódó elmés eszmefuttatások tehát aktualitásukat elvesztve, üresen lógnak a levegőben. Ahol viszont sikerült áttörni az emlékezés falát, vagyis olyan univerzális kérdéseket feszegetni, amik a mai világban is érvényesek, ízelítőt kaphatunk Swift csípős stílusából. Nem kíméli a vallásokat, az európai uralkodóházakat, vagy kora nagyra becsült szerzőit sem. Egy igencsak emlékezetes epizódban például Gulliver megidézi a klasszikus filozófusok (Platón, Arisztotelész) szellemét, majd azokét a tudósokét is, akik abból csináltak karriert, hogy a nagy elődök munkáit elemezték. A szembesítés során kiderül, hogy a kor elismert koponyái még csak a közelében sem jártak a görög filozófusok mondanivalójának megfejtéséhez. 

A néhol megfejthetetlen utalásokon kívül a könyv stílusa gátolta a felhőtlen olvasmányélményt. Valószínű, hogy a kor divatjának megfelelve Swift igyekezett minél valóságosabbnak beállítani nyilvánvalóan kitalált történetét a liliputiakról és a többiekről, ezért az útleírások műfaji követelményeit követte. Ennek eredményeként a regényben monoton, megszakítás nélküli narrációt, lényegretörő leírásokat olvashatunk. Nincsenek valódi párbeszédek, amik megtörnék a főhős monológját, a fantáziavilágok lakói is csak az ő tolmácsolásában szólalnak meg. Néha olyan érzésem volt, mintha nem valódi regényt olvasnék, hanem annak csak egy összefoglalóját.

Mindezeken túllépve, Gulliver utazásai Liliputba, Brobdingnagba, a repülő szigetre és a Nyihahák országába rávilágítanak arra, hogy az embert körülvevő világban minden relatív, viszonylagos - ez egy rendkívül modern gondolat. A főhős az egyik országban óriás, a másikban törpe, az egyik társadalomban nagyrabecsült idegen, a másikban alantas, másodrangú lény. Nincsen egy, örökérvényű társadalmi berendezkedés, államforma sem, a mégoly nagyra tartott európai monarchiák gyengeségeire is fény derül az idegen fantáziavilágok leírása közben. Nem lehet egy-egy társadalom megítélése alapján általánosítani, és ilyennek vagy olyannak elkönyvelni a tagjait: Gulliver minden országban találkozott segítőkész, jószívű, és ellenséges, rosszindulatú lényekkel is.

Az irodalomtörténet egyik első regénye, ami bár többezer éves, mégis meglepően szórakoztató volt. Sok mai regény nem mondhatja ezt el magáról, úgyhogy ezt a mostanában mellőzött ős-regényt bátran ajánlom a fordulatos cselekmények kedvelőinek.

A két főszereplőt, Kallirhoét és Khaireaszt esküvőjük másnapján elválasztja és messzire sodorja egymástól a sors. A szerelmesek számtalan hányattatáson, testi-lelki szenvedésen átesve óriási utat járnak be emberileg és földrajzilag is. Otthonukból, Szicíliából elszakadva Kallirhoé, majd az őt kereső Khaireasz is Kis-Ázsiába jut, onnan pedig a Perzsa Birodalomba, végül Egyiptomba. Utazásaik során kinyílik előttük a világ. Belekeverednek a perzsa-egyiptomi háborúba, Khaireasz délceg görög ifjúból rátermett hadvezérré válik, és remek diplomáciai érzékkel elnyeri mindkét ország jóindulatát. Kallirhoé eközben... szép. Róla ennyi derül ki csak, aki ránéz, rögtön beleszeret és szinte istennőként dicsőítik.

Kallirhoé egydimenziós, pusztán a külsejére fókuszáló ábrázolása a regény egyik gyenge pontja. Azon kívül, hogy elképesztően gyönyörű, mást nem tudunk meg róla, ezért jellemfejlődésről sem igen beszélhetünk. Olyan, mint egy élő trófea, amiért a férfiak civakodnak, aminek a birtoklásáért küzdenek, és ha megszerzik, féltékenyen óvják. Apropó, féltékenység: Kallirhoé és Khaireasz egész kálváriája akkor kezdődött, amikor a fiú féltékenységében hasbarúgta (!) a lányt, aki elájult, és halottnak hitték. "Szerelemféltés", párkapcsolati erőszak őspéldája. Kharitón ugyan próbálja szépíteni a dolgot azzal, hogy Khaireasz az átélt szenvedéseivel vezekelt ezért a tettéért, de Kallirhoéval nem igazán tisztázták ezt a dolgot.

Ahogy azt sem, mi legyen a közös gyerekük sorsa, aki rögtön a nászéjszakán megfogant, és akiről Kallirhoé mindenkivel elhitette, hogy a második férjétől van (még ő magával is, hiszen csak ezért ment hozzá). Mikor azonban újraegyesülhetne a család, a gyereket inkább az idegen "apánál" hagyják, nem viszik haza magukkal Szicíliába. De miért? Vajon a gyerek zavarta volna az újra egymásra talált párocskát a turbékolásban? Vagy annyira megszerette az apjának hitt férfit, hogy inkább vele maradt, mint az anyjával? Való igaz, hogy a világra jötte után egyetlen utalás sincs a műben arról, hogy milyen anya is Kallirhoé, sőt, szó sem esik a gyermekről. Optimista felfogásban tekinthetjük ezt a modern családmodell előfutárának is, ahol az apa ugyanúgy kiveszi a részét a gyereknevelésből. Ugyanilyen modern dolognak, bár kissé unalmasnak tartottam az állandó tanácskozást. A görögök minden nagyobb horderejű eseményt közösen tárgyaltak meg, együtt döntöttek a fontos kérdésekben - mi mást is várjon az ember a demokrácia atyjaitól. Azt viszont már kissé túlzónak éreztem, hogy a fél világot birtokló perzsa uralkodó egy ilyen piti ügyben, mint Kallirhoé férjének személye, vállalta a döntőbíró szerepét. Mert ezt is jogi úton szerették volna eldönteni, csak aztán közbeszólt a háború.

Szóval akadtak itt furcsaságok bőven, de ezek egyáltalán nem voltak zavarók, pláne, ha eszébe juttatja az ember, hogy egy ókori történetet olvas. Aki pedig attól tartana, hogy nem tudja követni az eseményeket, az könnyen képbe kerülhet a fejezetek elejére illesztett rövid összefoglalókkal. Erre azonban kicsi az esély, mert Kharitón műve egy igazi ókori kalandtúra, rengeteg könnyel és érzelemmel.

Az Igazi hősök című munkája után Nyáry Krisztián ismét rendkívüli magyarokról állított össze egy igényes, ízléses kötetet. Olyan ismert és (itthon) kevésbé ismert emberekről, akiket erkölcsi érzékük mindig a helyes irányba terelt, még ha ez gyakran ellentétes is volt az uralkodó nézetekkel, a közvéleménnyel vagy akár a saját érdekeikkel. Bátrak voltak olyan helyzetekben, ahol a többség hallgatott vagy elfordult. Kiálltak olyanok mellett, akik senki másra nem számíthattak. Lemondtak külföldi sikerekről, hogy tehetségüket, tudásukat itthon hasznosítsák.

Csupa felemelő, megindító élettörténet... lenne, ha közben nem fortyogna bennem a tehetetlen düh a rengeteg igazságtalanság miatt. Az Igazi hősök után itt még jobban kidomborodik az emberi butaság, irigység, mint sorsformáló tényező. Rengeteg hősnek a regnáló hatalom túlkapásaival, az uralmát féltő diktatúrával kellett szembeszállnia, de legalább ugyanennyi értékes, tehetséges ember életét tették tönkre a fejlődéstől, változástól tartó ostobák, vagy a konkurenciától tartó irigyek.

Hogy konkrét példákat is említsek, itt van Csonka János, a műszaki zseni, aki Bánki Donáttal közösen feltalálta a porlasztót, jóval megelőzve a Ford vagy a Daimler sok pénzzel megtámogatott, csúcstechnikával körbevett mérnökeit. Bürokratikus akadályok miatt azonban nem tudták szabadalmaztatni találmányukat, majd egy "jóakarójuk" nyilvános előadáson mutatta be eredményeiket. Az ötletre azonnal lecsapott egy francia gyár, és huss, az autógyártást forradalmasító találmány már el is hagyta az országot. Csonka aztán előrukkolt egy, a Ford T-modelljéhez hasonló, olcsó népautóval, ám ennek jelentőségét senki sem ismerte fel a környezetében, így nem tudott elég tőkét összegyűjteni a tömeggyártás beindításához - így nem lett Magyarországnak saját gyártmányú autója. Csonkát bárhol a világon szívesen látták volna az élvonalbeli autós cégek, ő azonban hűséges maradt a Műegyetemhez és az ottani műhelyéhez - míg el nem távolították onnan is. Irinyi Jánost, akit ma már a biztonságos gyufa feltalálójaként tartunk számon, irigyei többször megpróbálták tönkretenni, és jól menő gyufagyárát többször is bezáratták. Kresz Géza, akinek a budapesti mentőszolgálat kiépítését köszönhetjük, körömszakadtáig küzdött az orvostársadalommal, akik az emberek biztonsága helyett a bevételeiket féltették.

A sort lehetne még folytatni, de talán ennyiből is látszik, hogy sokszor nem a politika vagy a háború nehezítette meg egy tehetséges ember életét, hanem a többi embertársa, akik túl korlátoltak, túl szűklátókörűek, túl kicsinyesek voltak ahhoz, hogy felismerjék egy ötlet korszakalkotó jelentőségét. Más országokban az ilyen szakértelmű, tudású embereket a tenyerükön hordozták, gyáróriásokat alapoztak rájuk és haláluk után a nekik kijáró tisztelettel emlékeznek rájuk. Nálunk üldözték, kiközösítették, ellehetetlenítették őket, majd pedig a nevüket is igyekeztek kiirtani a közös emlékezetből.

Szóval lehet itt mutogatni a tatároktól kezdve a törökökön át a németekre meg az oroszokra, lehet hajtogatni, hogy mert az előző kormányzat, lehet külső vagy felső hatalmakra hárítani bajsorsunkat, elmaradottságunkat, amiben persze van is némi igazság. De mindezek mellett legalább ennyire kártékony az átlagemberekbe mélyen beivódott közöny, irigység, az igyekvő eltiprása, az ügyeskedők felmagasztalása. "Tép minket a balsors", de meg is könnyítjük a helyzetét. Széthúzás, marakodás, bizalmatlanság - ez a kórképe társadalmunknak. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy megannyi csodálatos emberről olvasva is egy ilyen negatív hangvételű írás született.

King újra egy tőle már megszokott elmebeteg történettel támad - és nyer meg magának. Az olvasás szüneteiben, a hétköznapok sodrában teljesen agyamentnek tűnő sztori a könyvet fellapozva mégis újra meg újra beszippant. Mert hát mekkora idiótaság már, hogy egy kisfiú agyából kioperálják a daganatnak hitt, meg nem született ikertestvére maradványait, aki aztán felnőtt korukban testet öltve kísérti majd fivérét és annak családját? Ki hallott már akkora ökörséget, hogy verebek milliói gyűlnek össze, hogy költöztetőt játszanak a valós és a túlvilág között? Kérdések, amiket a józan eszünk tesz fel nekünk, mindhiába. Mert King annyira piszkosul jó író, hogy két mondat után mindent elhiszünk neki. A legizgalmasabb kérdés nem is a történet kimenetele, mert az önmagában, lecsupaszítva tényleg banális, hanem az, hogyan, milyen eszközökkel hiteti el velünk King a legnagyobb sületlenségeit is. A zseniális írói munka tudatos megfigyelése ezúttal nagyobb élvezetet nyújtott, mint maga a regény. "Aha, látom, mit csinálsz, és működik." - gondoltam többször is.

King két, a pszichológiában is ismert eszközhöz nyúl, az egyik az adagolás, a másik a körítés (ezek persze nem szakkifejezések). Az adagolás azt jelenti, hogy művét gondosan felépíti, a hihetetlen elemeket csak apránként szövi bele a cselekménybe. Először csak finoman sejtet, felkelti az érdeklődésünket, a szereplők is csak gyanakodnak, a sötétben tapogatóznak. Aztán szaporodnak a különös esetek, megtörténik a nagy felismerés olvasó és karakter részéről is, végül egy brutális fináléban elszállunk a nap felé (vagy nem mi, hanem a verebek). A Halálos árnyék felépítése is hasonló, azzal a különbséggel, hogy a főszereplő, Thad Beaumont gyerekkori különös műtétjéről az olvasó már a regény legelején tudomást szerez, míg a szereplők csak jóval később fedezik fel a kapcsolatot Thad és a titokzatos George Komor között. Ez a módszer azoknál is működik, akik a horror műfajára kevésbé fogékonyak, mert mire az események túlságosan eldurvulnak, addigra már "bekapták a horgot", már érdekli őket a szereplők sorsa.

Itt jön képbe King másik trükkje, a körítés, azaz a nagyon részletes, nagyon kidolgozott karakterek, a hosszas eszmecserék és látszólag eseménytelen jelenetek. Sokan vádolják Kinget azzal, hogy túlírja a könyveit, de ezek az apró részletek nagyon is fontosak, két okból is. A cselekmény szempontjából látszólag lényegtelen, hétköznapi mozzanatok teszik élővé, hihetővé a történetet, ezek adják a reális keretet a megmagyarázhatatlan események köré. Kapaszkodót, vonatkoztatási pontot jelentenek az olvasónak, nélkülük szétesne a történet, kibillenne az egyensúly. A szereplők részletes jellemrajza abban is segít, hogy kötődni tudjunk hozzájuk. Ismerjük Thad gyengeségeit, hogy kétbalkezes, hogy nemrég szokott le. Tudjuk, hogy imádja a családját, van két imádnivaló ikerbabája (akiket ritka aljas húzás volt bevonni a történetbe, még Kingtől is), és még egy csomó minden mást is. Ezektől a részletektől válik ő is hihető karakterré, aki iránt érzéseink támadnak, és innentől kezdve már érdekelni fog a sorsa. 

A körítéshez tartoznak azok a "pluszok" is, amiket sokan csak időhúzásnak, felesleges szájtépésnek tartanak King regényeiben, pedig sokszor olyan magvas gondolatokat, messzire vezető kérdéseket vetnek fel, amik rémisztőbbek mint a legvisszataszítóbb főgonosz. Thad és George Komor, író és álneve kapcsolata elgondolkodtathat azon, hogy mi zajlik le egy író fejében alkotás közben. Vagy hogy mennyire tudja különválasztani a kitalált és valós világot? Hol húzódik a határ az író személyisége és az általa kitalált álnév között? Mi történik, ha ez az álnév önálló életre kel? Kérdések, melyek Kinget is foglalkoztatják, nemhiába választ többször is írókat főszereplőnek. Zsenit és őrültet csak egy hajszál választ el egymástól, Thad és George Komor pedig ennek a hajszálnak a két oldaláról érkezve kerülnek életveszélyes kapcsolatba.

Egy szépséges kötet, ami jól mutat a nappali könyvespolcán, aztán pedig ott porosodik évekig. Már-már ez lett a sorsa Aldrich könyvének, de aztán gondoltam egy merészet és belelapoztam. Szerencsére már a bevezető is rendkívül érdekesnek bizonyult, azonnal kiderült, hogy nem akármilyen birodalmakról lesz szó, hanem gyarmatbirodalmakról (bár maga a "birodalom" szó meghatározása magában foglalja távoli, meghódított területek birtoklását). A könyv egy-egy fejezetben elemzi egy adott birodalom gyarmatosítási törekvéseit, történelmüknek azt az időszakát vizsgálva tüzetesebben, amikor a területszerzések történtek. A "nagy földrajzi felfedezések" miatt tipikusan hódítónak tartott spanyol, portugál és angol trión túl olyan országokról is szó esik, amiket erről az oldalukról kevésbé ismerünk, mint például az Osztrák-Magyar Monarchia, az Orosz Birodalom vagy éppen az USA.

Egy-egy civilizáció sorsát tehát nem a kezdetektől kísérjük végig, hanem csak annál a pontnál lépünk be, amikor az eljut odáig, hogy terjeszkedjen. Láthatjuk majd, hogy a területszerzésnek számos oka és módja lehet. A legközismertebb ezek közül a spanyol és portugál "zsákmányszerző körút", vagyis a távoli, idegen földrészek emberi és természeti erőforrásainak kiaknázása. Hasonló módon jártak el az USA telepesei is, bár Észak-Amerika meghódítása egyfajta belső gyarmatosításnak tekinthető. Az oroszokat ezzel szemben nem a fellelhető nyersanyagok motiválták elsősorban, hanem a biztonság, ezért igyekeztek, hogy a lehető legnagyobb földterület válassza el Moszkvát az ellenséges országoktól. Végül egy kontinensnyi terület az ütköző zónájukká vált.

Az már a bevezetőben is elhangzott, de valóban szembeötlő, hogy a kötet fejezeteit alkotó tanulmányok mennyire eltérő színvonalon íródtak. Akadnak olyanok, amik pusztán a gyarmatosítás történetének kronológiai bemutatására szorítkoznak - sorjáznak a dátumok, személy- és helynevek. Ezeknél hamar el is vesztettem az érdeklődésemet. De ahol az események egyszerű felsorolásán túl kitérnek azok hatásaira, következményeire is, azonnal felvettem a fonalat. Mert hát mi is lehet más célja a történelem kutatásának, mint hogy segítsen megérteni a jelenünket, a körülöttünk kavargó, sokszor zavarosnak tűnő világot?

Amikor Kolumbusz először tette az új világrészre a lábát (amiről azt sem tudta, hogy az), fogalma sem volt róla, hogy milyen bonyolult folyamatokat indít el. Gyarmatosító és gyarmatosított társadalmak, kultúrák kölcsönhatása formálta ezután olyanná a világot, amilyennek ma ismerjük. Milyen is ez a világ? Sokszínűbb? Nehéz erre válaszolni, mert bár rengeteg új kultúrát fedeztek fel a hódító telepesek és ezáltal az anyaországok, sokat közülük ki is pusztítottak a föld színéről. A nyugati műveltség, a demokratikus értékek terjesztése sok esetben csak ürügyül szolgált az alig ismert népek leigázására. Milyen is lett ez a világ? Egy biztos, bonyolultabb. Az újdonsült kulturális sokszínűség kéz a kézben járt a rasszizmus térnyerésével, ami sokféle formát öltött: jószándékú paternalizmus, szegregáció vagy akár népirtás. A német kolonizáció például sokak szerint előszobája volt a holokauszt rémtetteinek. De még a segítő szándékú, csak kicsit fölényes gyámkodás is katasztrofális következményekkel járt: a meghódított, nyugati berendezkedésre kényszerített, majd hirtelen sorsukra hagyott gyarmatok csak óriási nehézségek árán tudtak önálló, teljes értékű országgá válni. A dekolonizáció (a gyarmatosítók kivonulása) után olyan kaotikus állapotok maradtak, amik még a mai napig sem rendeződtek (lásd Közel-Kelet, vagy a véres polgárháborúkba fulladó afrikai országok). A konfliktusok forrása mindenütt ugyanaz, mégpedig a gyarmatosítók által önkényesen meghúzott határvonalak, amik nem a terület társadalmi eloszlását követték, hanem a földrajzi tényezőket, vagy a nyersanyag-lelőhelyeket. Ezeken a mesterségesen kialakított területeken kellene működőképes államokat létrehozni, mindenféle társadalmi összetartó erő nélkül.

Külön kiemelném az USA-ról szóló fejezetet, mert számomra ez adta a legnagyobb "aha-élményt". Arról, hogy az indián őslakosokat milyen kegyetlenül irtották ki az egész kontinensről, ősi civilizációk tömegét törölve el a világból, már máshol is olvastam. De a 20. és 21. századra jellemző, merőben újszerű gyarmatosításról, a kultúra meghódításáról még sehol. Pedig ijesztően egyszerű, és a mindennapjainkban megfigyelhető jelenségről van szó: az amerikai értékrend, világnézet beszivárogtatásáról az egyszerű emberek életébe - nem béna, erőltetett propagandáról van szó, amivel a kommunista-szocialista országok próbálkoztak, gyakran ellentétes eredményt elérve. Menő filmek, menő zene, divat, kocsik, ételek - mindenki irigyli az amerikai jómódot és gondtalanságot. A folyamat azóta is tart - és működik, mert bár sokan szeretik szidni az amcsikat, este azért leülnek a tévé elé megnézni egy hollywoodi akciófilmet - más nagyon nincs is. Ebben növünk fel, ez vesz körül minket, és lehet ellene lázadozni, de ahogy egy okos ember is megjegyezte a könyvben: "még sohasem volt háború olyan országok között, amelyek mindegyikében van McDonald's". Vagyis az USA képes pusztán az életmódja exportálásával hódítani (szebb szóval szövetségeket kötni). Az internet korában sincs ez másként, sőt. Churchill nagyon ráérzett valamire, amikor azt mondta, hogy "a jövő birodalmai az ész birodalmai lesznek." 

Ismét elvétettem az olvasási sorrendet, és az idősebb Báthory életéről szóló könyvet hagytam későbbre. A cselekményre ez ugyan nincs hatással, de több utalás is történik a Sárkányfogban a nagy elődre, Báthory Istvánra. Unokaöccse, Báthory Zsigmond valóban csak halvány árnyéka a legendás Mátyás királyhoz hasonló uralkodói kvalitásokkal bíró erdélyi főúrnak. Báthory Istvánt a korszak (16. század) legígéretesebb uralkodójaként ábrázolja Passuth, olyasvalakinek, aki méltó lehetne a magyar trón visszafoglalására is. Csak ne lenne a török... meg a Habsburg... meg úgy az egész megosztott, viszálykodó erdélyi társadalom. Nem is csoda, hogy Báthory kapva kapott a lengyel királyi cím lehetőségén. A könyv idáig kíséri életútján, a koronázási ceremónián veszünk búcsút ettől a művelt, karizmatikus és intelligens férfitől. Azt már más forrásokból szedtem össze, hogy uralkodását a lengyelek az ország fénykorának tartják, katonai sikerek és nyugalom jellemezték ezt az időszakot... még egy magyar, aki máshol kamatoztatta a tehetségét.

Báthory életének egyetlen sötét foltja a gyermektelensége. Sajnálatos nagyravágyása miatt - nem egyszer jelentette ki, hogy ő csak királykisasszonyt fog feleségül venni - megfosztotta magát és az országát is egy alkalmas trónörököstől, hiszen unokaöccse, Zsigmond semmiképp sem tekinthető annak. Hiába vette el István az 50 éves lengyel királylányt, Annát, ő már nem szülhetett neki gyereket. Valójában ez volt az ár, amit a koronáért fizetett.

Passuth ismét remekel a Báthory alakját körülvevő történelmi tabló ábrázolásában. Néha még most is rácsodálkozom, hogy egyébként unalmasnak tűnő eseményeket (mint például a lengyelek királyválasztási huzavonája) milyen izgalmasan tud leírni. Még mindig működik az a recept, hogy egyszerre örökít meg nagyon apró, emberi mozzanatokat és foglal össze földrésznyi kapcsolati hálót angoloktól törökökig egyetlen fejezetben.

Ahogy Báthorynak, úgy Passuthnak is úrrá kellett lennie Erdély rendkívül különleges és törékeny pozícióján. A hagyományosan egymás mellett élő nemzetiségek (magyarok-székelyek, szászok, románok) még csak-csak őriztek egy kényes egyensúlyt, de nemesség és a szegények között állandó volt a súrlódás. A vallási sokszínűség csak bonyolította a képletet. És ez még csak a belpolitika. Erdély a túlélés érdekében kénytelen volt mindkét szomszédos nagyhatalom (az Oszmán, valamint a Habsburg Birodalom) kedvében járni, törekvéseiben nem sérteni az ő érdekeiket. Bár a belső ügyeikben függetlenek tudtak maradni (nem úgy, mint a havasalföldi és moldvai vajdaságok, ahova érdekes kirándulást teszünk Báthory lengyel útja során), az erdélyi fejedelmeknek folyton egyensúlyozni kellett a két erő között. Passuth nem kendőzi el az igazságot: kémkedés, kenőpénz, "ajándékok", vesztegetés - a világ már akkor is így működött.

Báthory alakját sem gáncstalan lovagként vagy idealizált hősként örökíti meg, hanem egy olyan uralkodóként, akinek volt víziója, aki átlátta az európai sakktáblát, és aki ha 100 évig él, vissza is foglalhatta volna Budát.

Régóta kíváncsi voltam már a mindössze 15 éves szerzőjéről elhíresült fantasy-sorozatra. Sokan A gyűrűk urához hasonlítják, és mivel az egyik kedvenc regényemről van szó, minden hozzá mért könyvet fenntartásokkal kezelek. Paolini négy részesre duzzasztott, Az örökség címet viselő regényfolyamával is így történt, gondoltam az első résznek mindenképp nekivágok, aztán majd meglátjuk. Most, hogy a végére értem, azt már biztosan tudom, hogy a nagy előd szintjét sosem fogja megközelíteni, legfeljebb igényes fan-fiction-ként tudnám jellemezni. Bár nem vagyok maradéktalanul meggyőzve, nem is vette el a kedvem a folytatástól.

Kezdjük azzal, hogy az Eragon közel sem tökéletes és tele van idegesítő hibákkal, de próbáljon meg valaki egy hasonlóan komplex, mégis szórakoztató 500 oldalas regényt írni 15 éves korában. Azt azért megjegyezném, hogy Paolini semmiképp sem tekinthető átlagos kamasznak, a könyv utószavából kiderül, hogy magántanuló volt, a szülei pedig saját könyvkiadót alapítottak, hogy fiuk művét megjelentessék, aztán pedig több éves turnéra indultak az USA-ban, hogy népszerűsítsék. Ezzel együtt Paolini tehetsége vitathatatlan, és ha az én gyerekem állna elő egy ilyen szintű írással, én is megmozgatnék minden követ, hogy segítsem.

A történet meglepő módon Eragonról (vajon ez a név a "dragon" szó elütéséből jött? - gonosz betoldás vége), a 15 éves fiúról szól, aki egy nap talál egy sárkánytojást és ezzel mindörökre megváltozik az élete. A kikelt sárkány, Saphira elválaszthatatlan társa lesz, kettejük kapcsolata a regény legeredetibb és legerősebb szála. Eragonról kiderül, hogy sárkánylovas, egy rég kihaltnak hitt nép egyik utolsó sarja, és mint ilyen, kénytelen elhagyni otthonát, hogy Alagesia képzeletbeli tájain bolyongva kutassa a sorsát és a szövetségeseit. Innentől tekinthető Gyűrűk ura-fan fiction-nek: egy kitalált világ, különböző fajokkal (emberek, elfek=tündék, törpök, urgalok=orkok) saját nyelvvel, eredettel és kultúrával, akiknek bonyolult kapcsolatrendszerét egyszeriben felbolygatja Eragon felbukkanása. A nagy vonalakon túl a részletekben is sok minden emlékeztet Tolkien világára, például az elfek szintén a tengeren túlról érkeztek, az emberek megosztottak a jó és a rossz erők között, a törpök itt sem a diplomatikusságukról híresek, a főgonosz pedig egy végtelen hatalmú varázsló-démon. Visszatérő motívum az utazás, a szereplők óriási távolságokat tesznek meg, akárcsak a Gyűrű Szövetségének tagjai (a sasok itt sem kerülnek elő). Eragon kezdetben ugyanolyan esendő, mint Frodó, a könyv első felében több időt tölt ájultan, mint öntudatánál.

Tekintve, hogy A gyűrűk ura a high fantasy alfája és omegája, nehéz ebben a műfajban függetlenedni tőle (de azért van, akinek sikerült), így ez a rengeteg egyezés még megbocsátható volna. Az viszont már nem, hogy borzasztóan túlírt és szájbarágós az egész kötet. Az 500-ból 100 oldalnyi leírást simán kihúznék, úgy, hogy én Jókain edződtem. Paolini úgy próbálta életszerűvé tenni a nyilván meseszerű történetet, hogy telezsúfolta apró részletekkel, amik legtöbbször semmit sem adnak hozzá a cselekményhez. Minden mellékszereplő külsejét részletesen elemzi a legutolsó ruhadarabjáig, az épületeket, szobabelsőket pedig az utolsó szögig körülírja. Egy-két részlet azért érdekes (például hogy Saphira, a sárkány pikkelyei felsértik Eragon lábát repülés közben), ezek viszont annyiszor ismétlődnek, hogy ettől válnak bosszantóvá.

Említettem már, hogy Eragon és Saphira kapcsolata a regény legérdekesebb eleme, ezt még kiegészíteném azzal, hogy a varázslatok leírása is remekül sikerült. Más, hasonló jellegű művekben (igen, még A gyűrűk urában is) a varázsló kimondja a varázsigét, és ennyi. Paolini viszont foglalkozik azzal is, hogy mi zajlik eközben a varázsló fejében. A különféle mágikus trükkök (gondolatolvasás, gyógyítás, anyagok átváltoztatása) kizárólag fejben lejátszódó folyamatainak és hatásainak leírása egészen realisztikusan hat. Tetszik, hogy ezek komoly felelősséggel járnak, és óvatosan kell bánni velük, nem úgy, mint a Harry Potter-könyvekben, ahol bárki kedvére suhintgathat a varázspálcájával. Eragon világában a varázslatok hamar kimerítik előidézőiket, akár a halálukat is okozva, így csínján kell bánni velük.

Ha el akarom helyezni az Eragont a fantasy-irodalom univerzumában, valahova a Harry Potter és a Trónok harca közé tenném. A Harry Potternél sokkal összetettebb (bár közel sem olyan eredeti) és komolyabb, a Trónok harcánál viszont sokkal ártatlanabb és bárgyúbb. Tipikus kamasz-fantasy, egy főhőssel, akivel könnyű azonosulni, és egy olyan világgal, ahonnan nehéz szabadulni - A gyűrűk urához viszont kár mérni.

Alberto Moravia, Cesare Pavese és Elio Vittorini illusztris társaságához csatlakozva Italo Calvino első regénye is egy neorealista, háborús mű. Természetes, hogy a 40-50-es évek irodalmát meghatározza a II. világháború, és az íróknak az átéltek vagy látottak szolgáltatták a regényeik témáját. Mégis teljesen más vonulatát tudják megragadni ennek az egész társadalmakat érintő tragédiának. Vittorini a Szicíliai beszélgetésben a társadalmi feszültségekre, a szegények elnyomására fókuszál, ami a fasizmus kritikájának is tekinthető. A hold és a máglyák című regényében Pavese főhőse visszatér gyemekkora színhelyére, de nosztalgia helyett háborús pusztítást talál, és mint oly sokan a háború után, kénytelen rádöbbenni, hogy a világ már sosem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Végül Moravia a nők helyzetét örökíti meg a háborúban. Az Egy asszony meg a lánya tökéletesen ábrázolja azt a kiszolgáltatott helyzetet, amibe nők tömegei sodródtak a háború évei alatt.

Calvino a fentieken túl egy újabb olvasattal gazdagította a 20. század közepén született regények sorát, ő ugyanis egy gyerek szemén át mutatja be ezt az időszakot. Pin egy árván maradt olasz fiúcska, akinek egyetlen élő rokona a prostituált nővére. A kisfiú ideje nagy részét felnőttek között, egy kocsmában tölti. Próbál imponálni nekik, de ők persze nem veszik komolyan és legtöbbször csak kinevetik. Pin a kortársaival sem találja a közös hangot, a békés, rendezett családi hátterű gyerekek nem értik a koraérett, folyton dühös fiút. Pin hiába próbál keménynek, erősnek mutatkozni, egy-egy gyengéd szó vagy érintés azonnal könnyeket csal a szemébe. Hogyne csalna, hiszen egy ekkora gyereknek nem így kellene élnie! Mérhetetlenül szomorú, hogy ezt a kisfiút a legszorosabb érzelmi kapcsolat egy lopott pisztolyhoz fűzi.

Pint tudtán kívül minden lépését az a vágy határozza meg, hogy végre találjon egy embert aki szereti és megérti őt. Több csalódás árán tanulja meg, hogy nem jöhet akárki szóba. Keresgélése közben bekerül a partizánok közé, így testközelből tapasztalja meg a háborús eseményeket. Szerencsére Pin egyszerre ért túl sokat és túl keveset az őt körülvevő, szétesőben lévő világból. Bár nem látja át a bonyolult politikai érdekkapcsolatokat, sem a felnőttek közt zajló játszmákat, azt mégis megérzi, hogy ki méltó a szeretetére. Bár sokszor nem veszi észre, ha viccelődnek vele és kigúnyolják, azt rögtön érzi, ha valaki őszinte vele és odafigyel rá. Ez a tiszta, naiv és egyszerű szemlélet éles kontrasztban áll a felnőtt világ hazugságaival, képmutatásával és kegyetlenségével. A csupán szeretetre és figyelemre vágyó Pin szemén és lelkén keresztül Calvino tükröt tart a háborúzó világ elé, amiben minden üres jelszó, minden álszent propaganda lelepleződik. A kisfiú lelkén, mint egy erkölcsi szűrőn, fennakadnak a hamis, koholt eszmék, az értelmetlen parancsok, az érdemtelen rangok, és csak az megy át, ami tényleg számít: az őszinte érzelmek és az igaz szavak.

Különleges élmény egy műfaj első úttörőjét olvasni, egyrészt érdekes, hogy mekkora utat tud bejárni egy irodalmi stílus, másrészt viszont a kezdeti csetlés-botlások kissé illúziórombolók is tudnak lenni. A Világok harca egy megannyi feldolgozást megélt, műfajteremtő sci-fi klasszikus, miközben éppen csak körbetapogatja az épp megszülető műfaj határait, a benne rejlő végtelen lehetőségeket. Talán ez az első regény, ami földönkívüliek támadásáról szól, és mint ilyen, először foglalkozik behatóbban a kérdéssel, hogy mi van, ha nem vagyunk egyedül az eddig csak a sajátunknak hitt univerzumban. 

A 19. század végére jutott el az emberiség (civilizáltabb részének műveltebb fele) oda, hogy a földről végre az égre emelje a tekintetét, és ott ne csak isteneket meg tündéreket lásson, hanem csillagokat és bolygókat. Bár egyelőre még csak gondolati síkon, de eljátszottak annak az ötletével, hogy talán nem mi vagyunk a világegyetem közepe, talán vannak rajtunk kívül más értelmes lények is odakint - a tudomány persze még nem állt olyan szinten, hogy ezt megerősíthesse vagy cáfolja. A vallás minden fejlődést gúzsba kötő uralma gyengülni látszott (Galileit annak idején már azért is perbe fogták, mert azt merte állítani, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva, ahogy addig hitték - Giordano Brunót pedig hasonló okokból ki is végezték). Miután a nagy földrajzi felfedezések lezajlottak, az ember úgy érezhette, hogy saját bolygóját már teljesen birtokba vette, annak teljhatalmú urává vált, jöhetett hát a következő logikus lépés: a bolygónkon túli világ. Jellemző az emberek felsőbbrendűségükbe vetett hitébe, hogy sokáig meg sem fordult a fejükben az, hogy talán nálunk intelligensebb létformák is létezhetnek. Wells volt az, aki felnyitotta a szemüket, és eléjük tárta az egyik legrémisztőbb forgatókönyvet: egy nálunk jóval fejlettebb, kegyetlen faj érkezését. Az eddig az evolúció csúcsának tartott ember rögtön egy leigázott, állati sorba jutott fajjá süllyedt, és átértékelni kényszerült a táplálékláncban betöltött helyét.

Ilyen, korához képest forradalminak számító kérdéseket vet fel a Világok harca, miközben a 19. század végének technológiai tudásával és nyelvezetével próbálja leírni ezeket a földönkívüli, magasan fejlett lényeket. A mai fejlett(ebb) technikával és tudománnyal, ami ráadásul bárki számára elérhető, ez már kissé megmosolyogtató. Képzeljük el, ahogy hősugarakról meg űrhajókról kell hihető leírást adni egy olyan korban, amikor a távíró volt a legfejlettebb kommunikációs eszköz. Vagy azt a jelenetet, amikor az óriási lépegető lények elől lovaskocsival menekülnek. Ahogy kora tudományos környezetének nem voltak eszközei a világűr behatóbb kutatására, úgy hiányzott Wellsnek is a szükséges nyelvezet és háttértudás az onnan érkező lények leírására. (Ne felejtsük el a regénybő készült rádiójátékot sem, ami tömeghisztériát okozott, annyira hihetőre sikerült.)

Az ilyen gyermekbetegségekkel együtt is szórakoztató olvasmány Wells műve, hiszen a mai populáris kultúránkban oly népszerű műfaj alapjait tette le. Bár nem vagyok megrögzött sci-fi rajongó, mégis fontosnak tartom ismerni a klasszikusokat, mert így teljesen más perspektívába kerülnek korunk alkotásai.

Teljes tudatlanságban kezdtem neki a latin klasszikusnak, annyit sejtettem csak, hogy a görög-római mitológiához kapcsolódik, de hogy miféle metamorfózisokról (az eredeti cím) lesz szó, arról fogalmam sem volt. Tartottam tőle, hogy majd valami ókori filozofálgatás következik majd 500 oldalon, de végül egész élvezhetőnek bizonyult Ovidius költeménye.

Csak a kötet felénél esett le, hogy a címben szereplő "átváltozásokat" szó szerint kell érteni. A mű cselekményének körülbelül 90%-át teszi ki, hogy Jupiter (a.k.a Zeusz) felkoppint egy halandó lányt, majd a féltékeny felesége, Junó (a.k.a Héra) bosszúból valamilyen állattá vagy növénnyé változtatja szerencsétlent. Szó sincs tehát filozófiai mélységekről, az egész mitológia mozgatórugója a szex. Jupiter kétes kalandjai mellett számos történetet olvashatunk, melyek a következő képlettel írhatók le: A szexelni akar B-vel, de B inkább változna ganajtúró bogárrá, minthogy engedjen - és lőn! A és B tetszőlegesen behelyettesíthető istenséggel, férfival, nővel, de még szülővel vagy testvérrel is - bizony, még a kereszténység térnyerése előtti, laza erkölcsű Római Birodalomban született ez a mű.

Ovidius voltaképpen összeollózta a klasszikus görög mondavilág azon történeteit, amikben bármiféle átalakulás történik. Felismerhetők az Iliász, az Odüsszeia és az Aeneis részletei is, így a görög teremtéstörténettől szépen eljutunk Római megalapításáig. A válogatási elven kívül azonban más összefüggés nincs a történetek között, így az összhatás elég kusza, egyik főhősről ugrunk a másikra, csak az átváltoz(tat)ás motívuma a közös. Nem könnyíti meg az olvasó dolgát az sem, hogy a karakterek többféle néven is szerepelnek, hol a görög, hol a római/latin névváltozatukkal, vagy éppen valamelyik állandósult jelzőjükkel.

Egy idő után el is engedtem ezt a dolgot, és inkább csak sodródtam a szépséges szöveg szövevényes sorain, ami Devecseri Gábor zseniális fordítómunkájának eredménye. Ahelyett, hogy görcsösen a cselekménybe kapaszkodtam volna, inkább élveztem a szavak játékát, a rímeket, az alliterációkat, az érzékletes leírásokat. Ritkán esik meg velem, hogy a szöveg virtuozitása jobban megragad, mint a történet mondanivalója. A latin eredetit persze nem tudom hozzámérni, de Devecseri mentette meg nekem Ovidius buja, kusza, önismétlésekkel teli művét.

Egy ideig ez volt az utolsó könyv, amit a Nobel-díjas szerzőtől olvastam - a tizedik a sorban. Tíz könyv után már egészen jól kiismertem a stílusát, megszeretnem viszont nem sikerült. Coetzee írásai fontosak, mélyek, elgondolkodtatóak, de kicsit sem élvezetesek. Ezt már sokszor leírtam róla, úgyhogy a Slow Man elemzése közben többnyire csak ismételni tudnám magam. A visszatérő témák, mint a kívülállóság, a társadalom peremére szorulás, a kiszolgáltatottság ezúttal is jelen vannak, csak kicsit más köntösben. Ezúttal egy idős ausztrál férfi, Paul Rayment történetén keresztül bomlanak ki ezek az égető problémák. Paul egy baleset következtében elveszíti az egyik lábát, miáltal eddigi aktív életének vége szakad, hiszen még a házát sem tudja segítség nélkül elhagyni. Hosszas otthoni ápolásra szorul, ám nehezen viseli a hozzá érkező nővérek leereszkedő, kioktató stílusát. Végül Marijana Jokic, a horvát származású ápolónő személyében megfelelő segítsége érkezik, akivel hamar megtalálja a közös hangot. Egy ponton túl a kapcsolatuk átlépi a beteg és ápolója szerepkört, és Paul a Jokic-család felforgató elemévé válik, miközben ő csak segíteni akar nekik. Közben feltűnik a színen Elizabeth Costello, Coetzee korábbi regényének címszereplője, egy sikeres írónő, aki a semmiből előbukkanva hirtelen beköltözik Paul-hoz, és nem nagyon tudtam mit kezdeni a karakterével. A regény lezárása sem kecsegtet nagy csinnadrattával, hiszen nem a cselekmény fordulatai, hanem a közben felmerülő kérdések számítanak igazán.

Coetzee mestere annak, hogyan lehet 250 oldalba annyi gondolkodnivalót bezsúfolni, amire más írónak legalább 800 oldal kellene. Való igaz, hogy a gondolatmorzsák mellé nem kínál izgalmas történetet, így valójában egyik okfejtés követi a másikat. Szerencsére ezek nem légből kapott, emberidegen témák, hanem nagyon is átérezhető, magunkévá tehető felvetések. Paul Rayment története azonnal rávilágít az idősgondozás, a betegápolás visszásságaira. A magatehetetlen, de teljesen épelméjű betegek teljes kiszolgáltatottsága vadidegen embereknek kényes téma, ugyanúgy, ahogy az ápolók és pácienseik bonyolult kapcsolata is. Előfordulhat, hogy a nemrég még aktív, felelős pozícióban lévő beteget hirtelen újra gyermekként kezelik és gagyognak neki, ami nyilván rendkívüli megalázó élmény. Másfelől a segítőre való tökéletes ráutaltság, főleg ha a kezelés eredményes is, óriási hálát ébreszthet a páciensben, ami esetleg továbbalakulhat valami más érzelemmé is. Ez történik Paul és Marijana esetében is, ám Paul beéri annyival, hogy a Jokic család jótevője legyen.

Igen ám, de mi számít jótettnek? Az, amit mi helyesnek tartunk, vagy az, amit a másik gondol jónak? Paul Marijana legidősebb fiának szeretné finanszírozni a továbbtanulását, ám a szülők más véleményen vannak. Hogyan lehet segíteni egy gyereknek úgy, hogy figyelembe vegyük az ő érdekét, de a szülők szempontjait is? Hogyan kerüljük el, hogy belegázoljunk a családfő büszkeségébe? Paul minden jószándéka ellenére is belegabalyodik ezekbe a bonyolult kérdésekbe, és csak nagy nehezen tud zöld ágra vergődni Jokicékkal. 

A helyzetet tovább nehezíti a Jokic család bevándorló státusza. A Horvátországból érkező szülők nehezen boldogulnak az idegen nyelvvel, kultúrával, így a kommunikáció gyakran félresiklik köztük és Paul között. Ráadásul önérzetükön is komoly csorba esik, amikor korábbi szellemi foglalkozásukat az új hazában alantasabb kétkezi munkára kell cserélniük. Bár jobban keresnek, új munkájukat cseppet sem találják kielégítőnek. Ezt a kisebbrendűségi érzést csak fokozza Paul segítő szándéka, az ő szemükben a tehetős, őshonos ausztrál férfi megkérdőjelezi a családapa kompetenciáit. Félnek attól is, hogy a magániskolába bekerülő Drago esetleg lenézi majd őket, és elszakad a gyökereitől. Ennek a gyökértelenségnek szép motívuma a fiú által manipulált fotó, amin a múlt századbeli ausztrál bányászok helyére a saját nagyapja arcképét montírozza, így kreálva magának történetet az új hazában is. Amit a Jokic-família nem sejt, hogy maga Paul sem mondható tősgyökeres ausztrálnak. Franciaországban született, gyerekkorában szülei válása miatt került Ausztráliába, de felnőve hiába tért vissza születési helyére, nem talált ott sem otthonra. Ott "az angol" volt, itt meg "a francia".

Végül pedig essen szó Elizabeth Costello karakteréről is, akit nem igazán tudok hova tenni. Írónői minőségben érkezik, hogy Paulról mintázza következő könyve egyik szereplőjét, de aztán az események katalizátorává és kommentálójává válik. Nem vesz részt a cselekményben, azon kívül marad, de ő mozgatja a szálakat, ő oszt meg fontos információkat a többi szereplővel. Rendkívül idegesítő figura, aki mintha maga írná a regényt, miközben szerepel is benne - hű de posztmodern. Mégis a Paul és közte lezajló eszmecserék adják a könyv gerincét, azokat a magvas gondolatokat, amikért érdemes Coetzee-t olvasni. Csak egy kicsit lenne szerethetőbb...

Mostanában csupa kiváló könyv került a karmaim közé, és külön öröm, hogy magyar, sőt, kortárs magyar szerzők művei is vannak köztük - ráadásul nem is lógnak ki a sorból! Vámos mágikus realista családregénye szerintem nyugodtan említhető egy lapon Marquez Száz év magányával vagy Az éjfél gyermekeivel Rushdie-tól. Míg ezek a szerzők számunkra távoli, egzotikus tájak történelmét fűzik össze mágikus elemekkel, addig az Apák könyvében az általunk is jól ismert események adják a cselekmény hátterét a Rákóczi-szabadságharctól kezdve egészen az 1999-es napfogyatkozásig. Magyar tájak, városok és történelmi személyiségek köszönnek tehát vissza a lapokról, néha egészen meglepő kontextusban. De hiszen ugyanerről szól a Harmonia caelestis is Esterházytól (ami ráadásul szintén 2000-ben jelent meg)! A helyzet az, hogy igen - de mégsem. Esterházy műve sokkal töredékesebb, személyesebb (hiszen mégiscsak a saját családjáról emlékezik meg benne) és illékonyabb. Vámos családregénye, még ha nem is a magas szépirodalmat képviseli, sokkal befogadhatóbb és élvezetesebb.

Köszönhető mindez a regény zseniális szerkezetének: 12 fejezet, 12 generáció, 12 csillagjegy. A 17. században vesszük fel a Csillag-família történetének fonalát, hogy aztán apák és fiúk hosszú sorát kövessük egészen a jelenig. Az elsőszülött Csillag (majd Sternovszky, Stern végül újra Csillag) fiúk különös képességgel rendelkeznek: látják a múltat, sőt, néhányan közülük a jövőt is. Ez a múltidéző készség jórészt csak az őseikre korlátozódik, de általa olyan tudás birtokába is jutnak, amiért nem kell tenniük semmit, például olyan nyelveket ismernek, amiket soha nem tanultak. Ezt a kollektív tudásanyagot (és még sok minden mást is) minden Csillag-ivadék az apjától örökölt Apák könyvébe jegyzi fel, így válik a vaskos, többkötetes mű egy közös, évszázadokon átívelő naplóvá. A történelem viharai aztán megtépázzák a zsidó családot, akik először az emlékezésben, a gyökereikben keresnek menedéket, míg végül egyikük kétségbeejtő helyzetében szakít a múltjával és az identitásával, eltépve az emlékek fonalát. Fia elől gondosan elhallgatja származása történetét, de ez a gyökértelenség, "a lét elviselhetetlen könnyűsége" még fájdalmasabbnak bizonyul, így a Csillagok Amerikába szakadt sarja hazatér, hogy felkutassa múltját.

Már ennyi is elég lenne egy különleges és lebilincselő regényhez, de Vámos még beleszövi a család történetébe a csillagjegyek szimbolikáját is. Minden fiú az egymást követő állatövi jegyek szülötte, amire a keresztnevükön túl (Kornél - Kos, Bálint - Bika, István - Ikrek) tulajdonságaik, sőt, egy-egy elrejtett utalás is jelez. Miután ráismertünk erre a szervező elvre, külön szórakozás ezeket az eldugott jeleket megtalálni.

Úgy érzem, hosszú idő után végre új kedvencet avattam, végre az egyik kedvenc műfajomnak is van méltó magyar képviselője. Sokak szerint kötelező olvasmánnyá kéne tenni az Apák könyvét, de én erről mindenkit lebeszélnék. Hiába ad remek korrajzot országunkról a 17-től a 20. századig, hiába illusztrálja bravúrosan nyelvünk alakulását (Vámos előtanulmányokat folytatott, hogy az adott kor nyelvhasználatát minél hűebben adja vissza), magam előtt látom az olvasónaplós kérdéseket, amivel minden lelket kiölnének ebből a műből. - Párosítsd össze a Csillag család tagjait az általuk megélt történelmi eseményekkel. Ábrázold vaktérképen a család vándorlásának állomásait. - Ez a regény egyszerűen túl jó ahhoz, hogy ilyen cincálással megutáltassák a jövőbeli rajongóival.

Vannak főszereplők, akik kiemelkedő képességekkel bírnak, vagy valami rendkívüli történik velük életük során. Még ha meg is villantják hétköznapi arcukat, gyakran nehéz azonosulni velük, mert nem tudjuk a helyükbe képzelni magunkat, nem látjuk át a döntéseik súlyát. Aztán ott van Stoner, a szürke kisember, akinek minden lépésében, minden elhibázott döntésében magunkra ismerhetünk. Sokszor érzéketlenek maradunk a rajtunk túlmutató, saját életünkben elképzelhetetlen tragédiák iránt (mint például egy háború vagy egy természeti katasztrófa), de a mindennapos, emberléptékű "mini-katasztrófák" borzasztóan tudnak fájni. Elszakadás a szülőktől, rossz házasság, munkahelyi problémák, öregedés... mind elcsépelt, unalomig ismert témának tűnik, és pont ezért hatnak ránk. Stoner élettörténete akár a sajátunk is lehetne, és talán nincs is fájdalmasabb dolog, mint egy tükörbe nézve szembesülni hibás döntéseinkkel, elszalasztott lehetőségeinkkel, a hétköznapok küzdelmeiben hozott kompromisszumainkkal.

John Williams tükre azért nem egy átlagos tucatdarab. Bár a felülete sima és kegyetlenül őszinte, a fájdalmasan élethű képet szépséges keret tartja össze. A szöveg visszafogott, mértéktartó, de teret ad a líraiságnak, az érzelmek áradásának is. Stoner lelkét nem boncasztalon, hanem festővásznon szedi elemeire a szerző, aki nem tud, és nem is akar távolságot tartani főhősétől - Stoner életútját mély együttérzéssel tárja fel előttünk. Valószínűleg ez az empátia is kell ahhoz, hogy Stoner-nek mi is bizalmat szavazzunk, és ne csak egy szánalmas, gyenge alaknak lássuk. Az első benyomás persze ez a férfiről, aki kezdetben mintha csak sodródna az árral, egyetemre megy, mert azt mondják neki, megházasodik, mert mások is így szokták. Nincs útkeresés, fiatalkori ballépések, kalandok. Ami a munkát illeti, óriási szerencséjére az egyetemen rátalál az egész életét meghatározó, annak értelmet adó hivatás, a tanítás. Diplomája megszerzése után Stoner az egyetemen marad irodalmat tanítani, és többé ki sem teszi a lábát a campusról, onnan tervez nyugdíjba vonulni.

Ám a magánélete nem alakul ilyen szerencsésen: házassága teljes kudarcnak bizonyul, és valójában csak megkeserítik egymás életét a feleségével, annyira különböznek egymástól a vágyaik, annyira máshogy képzelték el a közös életüket. Mégis ennek a csalódásokkal teli kapcsolatnak köszönheti élete másik értelmét az irodalmon kívül: a lányát, Grace-t. De ez nem a szentimentális nagyjelenetek vagy a kiélezett összecsapások könyve. Csak az van benne, ami a saját életünkből is ismerős: meghitt epizódok, nagy fellelkesülések, aztán álmaink aprópénzre váltása a hétköznapok taposómalmában, és a szeretett személy szemünk elől tévesztése az emberi játszmák szövevényében.

Nem tudom, hogy Stoner élettörténete akkor is ennyire megfogott volna, ha nem egy egyetemen, egy tanári közösségben játszódik - az biztos, hogy nagyon érdekes volt a tanári pálya hullámhegyeit és völgyeit is végigkísérni és levonni a megfelelő tanulságokat a magam számára. Az viszont biztos, hogy régen olvastam gombóccal a torkomban egy regény utolsó oldalait - méltó befejezése volt egy mindennapos életnek és az arról íródott nem mindennapi könyvnek.

Nagyon fontos könyv Nick Thorpe-é, ezért is sajnálom, hogy csak jóval a bemutatott események után olvastam el. A BBC hazánkba települt riportere végigkövette a 2015-2016-os menekültválság eseményeit, Törökországtól Németországig kísérte a hazájukat elhagyni kénytelen szerencsétleneket, akikről számos portrét készített. Az események tényszerű rögzítésén túl ez a legfontosabb a kötetben: az arctalan, ismeretlen embertömegnek arcot, hangot, történetet ad. A számtalan interjún keresztül szomorú emberi sorsok tárulnak elénk: lerombolt otthonokról, elveszített családtagokról, tönkrement életekről mesélnek az elcsigázott, fáradt vándorok, akikkel Európa nem igazán tudott mit kezdeni. Bár gyanítom, hogy Thorpe könyvét pont azok nem vették a kezükbe, akikre ráférne egy kis érzékenyítés, mégis ez az egy ellenszer létezik az ismeretlentekől való félelem és az ebből fakadó idegengyűlölet és rasszizmus ellen: a megismerés. Az interjúk ráébresztenek arra, hogy bár más az öltözékük vagy a vallásuk, az országunkba bebocsátást kérő emberek is szülők, gyerekek, testvérek, akik otthonukat, hazájukat nem jókedvükben vagy kalandvágyból hagyták ott, hanem mert veszélybe került az életük. 

Thorpe pontosan ugyanazokra a kényes kérdésekre tér ki, amik bennem is megfogalmazódtak annak idején a híradót nézve. Miért tartják sokan rosszabbnak a Közel-Keletről érkező bevándorlókat azoknál, akik Magyarországról tartanak Nyugat-Európába? Miért esik más megítélés alá a két folyamat? Hiszen csak Nagy-Britanniában egy nagyobb városnyi magyar telepedett már le, miért ne tehetnék ezt a keletebbről jövők is? Talán fáj beismerni, hogy a vágyódás a jómódú nyugatra közös vonásunk ezekkel az ázsiai népekkel? A másik, ezt ellenpontozó félelem az volt, hogy ez a rengeteg menekült majd ide akar hozzánk letelepedni, és kitúrják a becsületes magyar embereket a munkahelyükről... nos, ez finoman szólva nem jött be. Lehet hogy egyeseknek igen, de a nagy többségnek Magyarország még mindig nem az a tejjel-mézzel folyó Kánaán, amiért érdemes lenne nekivágni egy többezer kilométeres útnak. Ahogy több menekült is elmondta, ők csak gyorsan szeretnének átjutni az országon az áhított úticél, Németország (vagy más, nyugat-európai ország) felé.

A könyv minden mondata mögött ott sejlik a lesújtó vélemény a magyar politikáról. Hiába választotta Thorpe Magyarországot otthonául, hiába próbál polkorrekt brit úriember módjára beszámolni az eseményekről, nem tudja elfogadható módon tálalni a magyar kormány demagóg és gyűlöletkeltő kommunikációját, amivel csak fokozta az idegengyűlöletet az arra amúgy is hajlamos magyarokban. Vajon hány meleg takaróra vagy élelmiszercsomag ra futotta volna az ostoba és félrevezető plakátkampány árából? Ne firtassuk, fölösleges és naiv kérdés. Thorpe is tökéletesen tisztában volt vele, hogy a közhangulat manipulációja, a "migráncsozás" csak egy újabb politikai fogás, egy újabb ellenségkép felmutatása. Gyurcsány, Soros és Brüsszel után most lehet a migránsokkal harcolni, akik miatt nem jutunk egyről a kettőre, a róluk harsogott "hírek" mellett nem hallatszanak az elégedetlenkedő hangok, elterelődik a figyelem az égető belső problémákról. A menekültválság talán még jól is jött Orbánéknak, ki tudja. Mikor az lecsengett, akkor pedig jött a Covid, és lesöpört minden más témát az asztalról.

Thorpe alapos munkát végzett, követte riportalanyait a célországokig, ahol ők is és mi is szembesülhettünk azzal, hogy bizony a gazdag nyugaton sincs kolbászból a kerítés. Bár a legtöbb menekült elégedett a sorsával, lett otthonuk, munkájuk, megélhetésük, és viszonylagos nyugalomban élhetik az életüket, azért hangot adnak a szomorúságnak is, hogy mindezt szülőhazájukban nem kaphatják meg. Ott motoszkál bennük a kívülállóság, a hontalanság fájdalma, ami néhányuknak komoly identitásválságot jelent. Akik nem tudnak megbirkózni ezzel, előfordul, hogy radikalizálódnak, borzalmas merényleteket követnek el - Thorpe nem hallgatja el ezt sem. 

Ahogy azt sem, hogy a 21. század történelmi jelentőségű népvándorlása nem az első és nem is az utolsó az emberiség történetében. Az, hogy ehhez hogyan viszonyultak az egyes országok kormányai és lakosai, bizony sokat elárul róluk: emberségről, toleranciáról, együttérzésről - nagy szerencsénk nekünk, magyaroknak, hogy a hozzánk érkezők és a körülöttünk élők nem azonosítanak bennünket a kormányunk megnyilvánulásaival.

Aki átvergődik ezen a novellafüzéren, az elmondhatja magáról, hogy tanúja volt több műfaj világra jöttének is - ám mint az ikerszülések általában - ez is nehéz szülésnek bizonyult. Ha nem lettem volna tisztában a kötet irodalmi jelentőségével, bizony hamar búcsút mondtam volna az egésznek. Mivel azonban Poe és művei megkerülhetetlenek az angolszász irodalomban, így kitartottam, és saját szememmel láttam, hogyan jönnek létre olyan alapvető műfajok, mint a horror, a sci-fi vagy a detektívregény. Ezeknek mind ebben a novelláskötetben volt a bölcsője, de persze még igencsak gyerekcipőben jártak.

Poe különös történeteit több gyerekbetegség is gyötri, a legfőbb problémát a mai olvasók feltornázott ingerküszöbe jelenti. A maga korában nagyon is hatásosak lehettek ezek a novellák élve eltemetésről, szellemekről, vámpírokról meg a halál különféle aspektusairól, az olvasókat nyilván elkapta a frász, de a modern korban ez már kevés. Még a legrövidebb darab is végtelenül hosszúnak tűnik a körülményes megfogalmazás a (vég)kimerítő leírások miatt.

Véletlenül épp Halloween-re sikerült időzítenem a könyv elolvasását, így talán egy fokkal könnyebben tudtam hangulatba jönni a gótikus, sötét-romantikus stílusjegyeket felvonultató novellákhoz. Poe ezeket még megspékelte kora áltudományos, spirituális jelenségeivel is. Tobzódunk a félhomályos, ódon helyszínekben, elhagyott házak, kripták, pincék mélyére hatolunk, a hátborzongató hangulathoz pedig még a természet is asszisztál: vihar tombol, telihold világít sejtelmesen vagy éppen vaksötét éjszaka zuhan ránk.

A karakterek egytől-egyig mentálisan instabil, hiperérzékeny emberek, akik borzalmas dolgokat követnek el, vagy borzalmas dolgokat követnek el velük (esetleg mindkettő). Kivételt egyedül Sherlock Holmes előfutára, Dupin képez, aki sajnos visszatérő szereplő, és nagyképű, kioktató stílusával azonnal ellenszenvessé válik. Ami a női szereplőket illeti, ők mind betegesek, sápadtak, búskomorak és meghalnak.Némelyikük aztán visszatér mint kísértet vagy vámpír, esetleg zombi, de hogy nem nyugodnak békében, annyi biztos. Néhány állatnak is fontos szerep jut: macskák, hollók, orángutánok...

Összességében csalódás ez a nagy klasszikus, talán túl sokat vártam egy olyan műtől, ami megihletett számos, szintén klasszikusnak számító szerzőt, mint Lovecraft, Doyle vagy épp King.

Nehéz szavakba önteni, mit is gondolok erről a könyvről, ami az írónő első és utolsó regénye is egyben. A fő gondom az, hogy mennyire befolyásolja a kötet megítélését a tény, hogy a megjelenése után nem sokkal Sylvia Plath 30 évesen öngyilkos lett. Ha nem lenne ez a végtelenül szomorú önéletrajzi vonal, akkor is kulcspozíciót foglalna el a modern irodalomban, vagy csak egy átlagos, könnyen felejthető történet lenne egy újabb meg nem értett nőről? Azt gondolom, hogy bár a jelentőségét nem veheti el semmi, biztosan sokkal kevesebben olvasták és ismerték volna.

Plath őszinte és bátor vallomása, ahogy a depressziót belülről írja le, nem egy egyszerű memoár, hanem egy igényes szépirodalmi alkotás. A depressziót, az idegösszeroppanást olyan kifejező költői képekkel szemlélteti, ami a szerencsés kívülállóknak is bepillantást enged a betegségben szenvedők lelkivilágába. A legkifejezőbb, visszatérő metafora a regény címét is adó üvegbura. A depressziós Esther úgy érzi, mintha egy üvegbura alatt élne, amiből láthatja a külvilágot, és mások is láthatják őt, de mintha az átlátszó üvegfalon nem jutnának át a gondolatok vagy az érzések. Senki nem ismeri a valódi vágyait vagy érzelmeit, nem tud megnyílni senkinek, nem tud kötődni az emberekhez. Csak azt érzi, hogy valami nem stimmel vele, más mint a többiek, és bár egy darabig próbál "normálisnak" tűnni, szerepet játszani, a bura alatt lassan elfogy a levegő.

Ráadásul a történet idején (50-es évek) a depressziót nem tartották betegségnek, hanem egyszerű hisztinek (ahogy ma is sokan). Nem vették komolyan Esther egyre súlyosbodó tüneteit, sőt, inkább igyekeztek azokat elbagatellizálni, titokban tartani. A hozzátartozói - és sok orvos - nem értették, mi baja lehet egy ragyogóan okos, tehetséges, csinos fiatal lánynak? Hiszen a középiskolában és az egyetemen sorra nyerte az ösztöndíjakat, biztosan fényes karrier előtt áll, mint... titkárnő vagy gépírónő, aztán ha kiszórakozta magát, várja a háztartás férjjel és gyerekekkel - mert ez minden nő álma. Ez volt a közvélekedés Esther korában, akinek az üvegbura mellett az üvegplafon jelenségével is szembe kellett néznie. Lehet akármilyen tehetséges tollforgató, a vágyott szakmák, mint az újságírás, lapszerkesztés, regényírás elérhetetlenek számára, egyszerűen nem vették hozzá komolyan.

Egy férfi számára elképzelhetetlen az a nyomás, amit a társadalmi szerepelvárások gyakoroltak a nőkre. A lehetőségek végtelen tárháza állt előttük, űrhajóstól kezdve "tűzoltó lehetsz vagy katona, vadakat terelő juhász", anyuka meg csak aludjon és álmodjon ilyen jövőképekről. A nők sorsa hamar eldőlt, iskola, férjhezmenés, gyerekszülés, boldogan éltek, míg... és jaj annak, akinek ez nem tetszett. Márpedig Esther-nek ez kevés volt, és itt rejlik a lelki válságának a kulcsa: a választás teljes hiánya. Akinek nem állt szándékában családot alapítani, annak egyszerűen nem létezett más alternatíva. Az elérhetetlen karrierálmok, a lét céltalansága, értelmetlensége a teljes elkeseredésbe taszítják a lányt, aki az öngyilkossággal is megpróbálkozik.

Sylvia Plath utolsó időszakának szomorú mementója ez a regény, egyfajta fiktív napló, ami közben bőven kínál kapcsolódási pontokat a modern irodalom más képviselőivel. A fiatalok útkeresése, céltalansága, beilleszkedési nehézsége a Zabhegyezőt juttatja az eszembe, az elmegyógyintézet zárt világa a Száll kakukk fészkére hasonló helyszínét, a női szerepelvárások útvesztője pedig Margaret Atwood fő témája lesz pár évvel később. Fantasztikus, hogy a tragikus sorsú írónő egyetlen regényével és néhány verseskötetével milyen hatást gyakorolt az irodalomra, és mennyi mindent adhatott volna még...

Nyáry Krisztián neve mostanra összeforrt az igényes irodalmi bulvárral, a minőségi, hiteles, mégis szórakoztató ismeretterjesztéssel. Figyelme ezúttal az irodalom nagyjai helyett az erkölcs nagyjai felé fordult, 33 olyan embert mutat be, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a sport, a tudomány vagy a művészetek terén, és közben dacoltak a regnáló hatalom igazságtalan döntéseivel. Sajnos a 33 név töredékét ismertem csak, például Papp Lászlóét, a zseniális bokszolóét, akinek karrierjébe folyton beleavatkozott a politika; vagy Semmelweis Ignácét, akit kortársai konkrétan bolondnak tartottak modern higiéniás nézeteiért. Ebből is látszik, hogy hány bátor, becsületes ember neve merült méltatlanul feledésbe - Magyarországon. A kötet számos hősét külföldön nagyobb megbecsülés övezi, mint idehaza - ez Nyáry Krisztián művének legfájdalmasabb tanulsága.

Nincs a világon még egy ilyen ország, amelyik ennyire tékozlóan bánt volna a tehetségeivel. Hamis politikai, ideológiai vagy hatalmi okokból két kézzel szórták ki a zseniális magyarokat a világba - aki pedig mégis maradt, annak minden eszközzel megnehezítették az életét. Pedig hogy szeretünk kérkedni azzal, hogy arányaiban a mi sorainkból került ki a legtöbb Nobel-díjas - ám azt elfelejtjük, hogy többségüknek esélyük sem lett volna itthon megszerezni ezt a kitüntetést, vagy hogy még hányan kaphattak volna, ha... Hiába a könyvben felemlített sok nemes cselekedet, bátor önfeláldozás, ezek sem tudnak pozitív felhangot adni az összegyűjtött életrajzoknak, hiszen ilyen tettekre nem is lett volna szükség a mindenféle irányultságú diktatúrák nélkül. Ráadásul a hősök mögött kettétört karrierek, szertefoszlott álmok vannak, olyan elmaradt lehetőségek, amiket már senki nem adhat meg nekik - és nekünk. Hány olimpiai érem, hány Nobel-díj veszett oda az ostoba politikai döntések miatt. És ezek "csak" a kézzelfogható veszteségek, ott van mellettük a tönkretett családok, szétvert otthonok, leromlott egészségi állapot néma fájdalma. És mindezt miért? Mert az illető nemesi származású, mert paraszti sorban nőtt fel; mert baloldai eszméket vall, mert jobbra húz a szíve; mert zsidó, német, orosz, román... felmenői vannak; mert nő; mert van rajta sapka... a lista végtelen, a címkék egy idő után elvesztik jelentőségüket, pláne, hogy valaki élete során az éppen fennálló rendszertől függően többet is megkapott. Olyan, mintha az állam a saját ellensége lett volna, annyi tehetséges embertől szabadult meg. Felfoghatatlan számomra, miért volt erre szükség, de persze tudom a választ.

A hatalom mindenek előtt a saját fennmaradását szolgálja, ezért retteg a kritikus hangoktól, az őszinte szótól, a gondolkodó emberektől. Hűséges, a parancsokat kérdés nélkül végrehajtó pártkatonákra van szüksége, akiket a felelős, döntéshozó pozíciókba ültethet - a hozzáértés mellékes szempont. Valójában az összes államforma így működik, a különbség csak abban rejlik, hogy mennyire nyíltan űzik ezeket a játszmákat, illetve hogy meddig hajlandók elmenni a hatalom megtartásáért. Lehet, hogy kezdetben elég csak elhallgattatni a kritikus hangvételű rádiókat, újságokat, vagy a sógor-komát ültetni a befolyásos posztokba, de ha ez nem elég? Jön a közhangulat manipulálása, a társadalom megosztása, az ellenségképek generálása... innen már nincsenek messze a koncepciós perek, a gettók, a lágerek, a kivégzések. Olyan jó lenne, ha nem ebbe az irányba sodródnánk már megint, és végre elfelejthetnénk az egész rémes 20. századot. Illetve inkább tanuljunk belőle, és csak azokra emlékezzünk, akikre tényleg érdemes, például erre a 33 igazi hősre Nyáry Krisztián könyvéből.

Amiről ez a regény szólt, az az amerikai álom aprópénzre váltása, az emberi kapcsolatok beárazása. A "mindenki annyit ér, amennyije van" elve mentén szerveződő, szárnyait bontogató kapitalista társadalom útvesztőiben bolyongó szereplők részletes ábrázolása sem tud szimpátiát ébreszteni irántuk. Hiányoznak az érzelmek, a stílus, valami "íz" az egész szövegből. Dreiser valami fontosat akart elmondani három ember történetén keresztül, ám ehhez nem volt elég maga a cselekmény, hanem bőségesen megtűzdelte társadalmi-erkölcsi eszmefuttatásokkal is. Akár még érdekes is lehetett volna ez a kitekintés a századfordulós USA (azon belül is Chicago és New York) világába, de ezek az epizódok egy már amúgy is jócskán túlírt történetet szakítottak meg.

Carrie, az egyszerű, vidéki lány útkeresése adja a fő cselekményszálat, a köré szerveződő két férfi karakter, Drouet és Hurstwood pedig három főssé egészíti ki a szereplőgárdát. Természetesen bőven akadnak mellékszereplők is, kisebb-nagyobb jelentőséggel, de a fókuszban ez a három karakter áll. Sokat elárul a könyv sótlanságáról, hogy bár Carrie mindkét férfival viszonyt folytat, alig találunk romantikus jelenetet, vagy az erotikának akár szikráját is. "Szerelemről szó sem volt" egyik kapcsolatban sem, Carrie valójában belesodródott mindkettőbe, és ha már ott volt, kihasználta a jómódú férfiak imádatát és az ezzel járó kényelmes életformát. Egyetlen gondolata a megjelenés, a ruhák, a divat körül forgott, és ezekért cserébe beérte a pislákoló érzelmekkel is. Vádolhatjuk ezt a kissé felszínes, naiv lányt anyagiassággal, sőt csúnyább dolgokkal is, de azért lenne ebben egy nagy adag képmutatás. A nincstelenség, éhezés elől menekülve egyszerű megoldásnak tűnik belevágni egy kompromisszumos kapcsolatba egy amúgy kellemes partnerrel, és hasonló helyzetben valószínűleg sokan ugyanígy tennének (és tesznek a mai napig is).

Az már más kérdés, hogy amikor a párkapcsolat központi, a két embert összekötő eleme - a pénz - elillan, akkor villámgyorsan kiderül, hogy az egész viszony csak áthidaló megoldás volt. Valódi érzelmek híján eltűnik először a vonzalom, az érdeklődés, aztán a tisztelet és végül a bizalom is. A történet olvasata mégsem (teljesen) az számomra, hogy a bajban Carrie magára hagyja a párját, hanem inkább az, hogy ezekben a kapcsolatokban válik felnőtté és önállóvá. Kitartottból önfenntartóvá válik, övé lesz minden, amire vágyott, mire kiderül, hogy ezek csak üres, talmi dolgok, amik mégsem teszik maradéktalanul boldoggá.

Míg Carrie útja meredeken ível felfelé, addig Hurstwood, a sikeres, magabiztos üzletember elindul lefelé a lejtőn. A történetnek ez a szála volt a legjobban kidolgozott, és ez hozta meg a regény végére az addig hiányolt együttérzést is. Testközelből látni az életerős férfi szellemi és fizikai leépülését, tudva, hogy a mai napig hányan járnak hasonló (lyukas) cipőben, igazán megdöbbentő élmény volt. Hurstwood szomorú sorsa intő példa, ami rávilágít arra, milyen könnyű kipottyanni a szociális védőhálóból, milyen gyorsan a társadalom peremén találhatja magát valaki.

Lenyűgöző látlelet a 18. század végi francia arisztokrácia dekadenciájáról. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Laclos műve is hozzájárult annak a közhangulatnak a kialakulásához, ami végül a francia forradalom kirobbanásához vezetett. A gazdag hölgyek és urak tollából származó leveleket olvasva ugyanis bepillanthatunk a hétköznapjaikba is, ami nem áll másból, mint pletykálkodásból és liezonokból. A munkájukba beleszakadó, mégis tengődő kisemberek joggal érezhették úgy, hogy egy erkölcstelen, lusta és fennhéjázó társadalmi réteg telepedett a nyakukba, akiket nem akarnak többé eltartani.

A Veszedelmes viszonyok természetesen megközelíthető ebből a társadalomkritikai nézőpontból is, de számos erénye csak akkor domborodik ki, ha elengedjük az osztályharc problémakörét és inkább a szövegre koncentrálunk. Kevés ilyen elegánsan, lényegretörően és stílusosan megírt könyvet olvastam, és ez remek fordításában is visszaköszön. Hiába levélregény, hiába 18. századi, mégsem terjengős és mégis magával ragadó. Bár az író szerint (aki a kor szokásainak megfelelően a háttérbe húzódik) ő csak elrendezte és szerkesztette a hozzá eljuttatott leveleket, nem gondolom, hogy minden francia nemes ilyen ékesszóló lett volna. Ha mégis, akkor megbocsáthatjuk nekik, hogy jó dolgukban azt se tudták, kivel szűrjék össze a levet, vagy épp kit beszéljenek ki - ha ilyen remek írások születhettek ilyen banális témákról, ám csak csinálják! A 21. századi elcsökevényesedett kommunikációs formáihoz képest mennyivel kifinomultabbak voltak az emberek eszmecseréi! A levélírás egyfajta szertartás volt, szép papírra, drága tintával, cirkalmas kézírással, szabatosan fogalmazva - a válaszra pedig napokat várva. Hol vannak ehhez képest a mi sms-eink vagy Messenger-üzeneteink? A fogalmazási készséggel együtt lassan a kézírás képessége is eltűnik a mai emberekből, akik néhány mondatnál hosszabb szöveget is csak nagy nehezen tudnak összerakni.

Most, hogy kisiránkoztam magam a 21. századi kommunikáció szegényességén, ideje védelmembe vennem korunkat a nemek közti egyenlőtlenség kapcsán. Persze még mindig vannak bőven visszatetsző jelenségek (például a férfiak és nők munkabéreinek különbségeiben), de hol vannak ezek a 18. századhoz képest! Talán azért sem születeik ma már annyi cirkalmas levél, mert nincs hozzá téma: titkos viszonyok, bukott nők... ezek a romantikus, de a nőkre nézve lealacsonyító fogalmak lassan a feledés homályába vesznek. A szerelmi kapcsolatok ma már nem a birtoklásról szólnak, a férj már nem korlátlan ura feleségének, az asszonyok nem válnak teljesen kiszolgáltatottá egy válás után. Megszűnőben van a két nem közti kettős mérce is, ami Laclos idején még teljesen normálisnak számított: a férfiak hódítottak, a nők elbuktak. A csábító férfi - hős, a bukott nő - pária, akinek egyetlen útja az apácazárdába vezet.

Igazi élvezet volt olvasni a regény két központi alakjának szellemes, cinikus sorait. Az ördögi kettős, Merteuil márkiné és Valmont vikomt sem egyformán nyeri el (a kissé suta erkölcsi igazságszolgáltatás révén) büntetését: a férfi szinte megdicsőül, míg a nő élete teljesen tönkremegy. Pedig ugyanúgy élik az életüket, ugyanannyit engednek meg maguknak (szinte mindent), akkoriban azonban ez kétszeres bűn volt egy nő részéről. Ám ha a rizsporos parókák és halcsont-fűzők mögé nézünk, kiderül, hogy a két, magát végtelenül fondorlatosnak, mindenkinél okosabbnak képzelő cselszövő valójában saját magát csapta be. Mindketten megfoszották magukat az őszinte érzelmektől és az őket igazán szerető személyektől.

Ezek az évszázadokon túl is érvényes emberi játszmák természetesen a filmeseket is megihlették, én annak idején a 2000-es évek tinisztárjaival (Ryan Philippe, Sarah Michelle Gellar, Reese Witherspoon) készült változatot láttam, de azt hiszem megérett az idő egy komolyabb alkotásra, mondjuk John Malkovich és Glenn Close főszereplésével. Addig is köszönöm Laclos úr, hogy visszaadta a klasszikusokba vetett hitemet!

Önmagához képest ezúttal csalódást okozott King, egy már-már klisés regénnyel. Persze a puszta tény, hogy valaki saját klisét képes kialakítani, és nem másét lemásolni, valójában elismerésre méltó, de King-ben éppen az újító szellemet, a bátorságot kedvelem. Most viszont több regényével egy kaptafára íródott forgatókönyvet követett, ráadásul rémesen túl is írta ezt az egészen kiszámítható mederben folydogáló történetet. Mi is ez a minta, ami több kötetére is ráillik? Adott egy álmos amerikai kisváros (legtöbbször a képzeletbeli Castle Rock), annak számtalan lakója részletes háttértörténettel (ez általában zseniális), néhány szimpatikus főhőssel, több töltelék-karakterrel. Aztán beszabadul közéjük a főgonosz (aki hol jobban, hol rosszabbul van eltalálva), és elkezdődik az öldöklés, először szép fokozatosan, hogy aztán egy véres leszámolás-fináléban teljesedjen ki a történet, és ami rendszerint az én ízlésemnek már nagyon túl van tolva.

Tehát ez zajlott le röpke 700 oldalon, de ha eltekintünk a kiszámítható végkifejlettől, a mérsékelten szimpatikus karakterektől, azért rácsodálkozhatunk néhány dologra. Például arra az érzékeny társadalom-ábrázolásra, amit King szinte összes könyvénél megemlíthetnék. Bár nem vagyok amerikai, mégis tisztán látom magam előtt a csendes, unalmas kisvárost a tipikus figuráival: a közkedvelt seriffel, az agresszív képviselővel, a megtűrt félbolond asszonnyal és a többiekkel. Ebben a kötetben figyeltem fel arra, hogy King több korábbi regényének szereplői is visszatérnek, vagy legalábbis szóba kerülnek, például a Cujo-ból.

Aztán eszembe jutott még az is, hogy mennyire tipikusan amerikai (nyugati) regény ez abból a szempontból, ahogy az anyagiakhoz, a tárgyakhoz viszonyul. Voltaképpen az egész történet egyfajta tárgy-kultuszra épül, arra, hogy az emberek nagyobb becsben tartanak dolgokat, mint embereket. Erős érzelmek, emlékek kapcsolódnak látszólag értéktelen vackokhoz, és a főgonosz "bolti eladó", Leland Gaunt zseniálisan játssza ki egymás ellen ezeket a megvezetett szerencsétleneket. A Hasznos Holmik üzletébe betérők ugyanis egy kis csínyért cserébe számukra felbecsülhetetlen kincsekhez juthatnak: a gyűjteményből hiányzó baseball-kártya, Elvis napszemüvege, gyógyító amulett - minden megkapható nála. Az ár jutányosnak tűnik, de végül nincs mód reklamációra, az apró szolgálatok soha nem látott agresszió-lavinát indítanak el Castle Rock-ban. Ha nem tudnánk, hogy Leland Gaunt egy emberi formát öltött démon, ámulnánk interperszonális kompetenciáin, ahogy rátapint a kisemberek félelmeire, sérelmeire, titkaira, és remek érzékkel fordítja őket egymás ellen.

Egy darabig szórakoztató követni a ledőlő dominó-sort, de mire a végéhez értem, kifogyott a szufla belőlem is meg a történetből is. King-nek valahogy sosem jön össze a frappáns lezárás, valahogy addig húzza az eseményeket, hogy a végső, szemtől szembeni összecsapás a főgonosszal már nem hozza el a várva-várt katarzist, csak úgy tessék-lássék lezárja az izgalmasan induló, de túl hosszúra nyújtott cselekményt.