Önmagához képest ezúttal csalódást okozott King, egy már-már klisés regénnyel. Persze a puszta tény, hogy valaki saját klisét képes kialakítani, és nem másét lemásolni, valójában elismerésre méltó, de King-ben éppen az újító szellemet, a bátorságot kedvelem. Most viszont több regényével egy kaptafára íródott forgatókönyvet követett, ráadásul rémesen túl is írta ezt az egészen kiszámítható mederben folydogáló történetet. Mi is ez a minta, ami több kötetére is ráillik? Adott egy álmos amerikai kisváros (legtöbbször a képzeletbeli Castle Rock), annak számtalan lakója részletes háttértörténettel (ez általában zseniális), néhány szimpatikus főhőssel, több töltelék-karakterrel. Aztán beszabadul közéjük a főgonosz (aki hol jobban, hol rosszabbul van eltalálva), és elkezdődik az öldöklés, először szép fokozatosan, hogy aztán egy véres leszámolás-fináléban teljesedjen ki a történet, és ami rendszerint az én ízlésemnek már nagyon túl van tolva.

Tehát ez zajlott le röpke 700 oldalon, de ha eltekintünk a kiszámítható végkifejlettől, a mérsékelten szimpatikus karakterektől, azért rácsodálkozhatunk néhány dologra. Például arra az érzékeny társadalom-ábrázolásra, amit King szinte összes könyvénél megemlíthetnék. Bár nem vagyok amerikai, mégis tisztán látom magam előtt a csendes, unalmas kisvárost a tipikus figuráival: a közkedvelt seriffel, az agresszív képviselővel, a megtűrt félbolond asszonnyal és a többiekkel. Ebben a kötetben figyeltem fel arra, hogy King több korábbi regényének szereplői is visszatérnek, vagy legalábbis szóba kerülnek, például a Cujo-ból.

Aztán eszembe jutott még az is, hogy mennyire tipikusan amerikai (nyugati) regény ez abból a szempontból, ahogy az anyagiakhoz, a tárgyakhoz viszonyul. Voltaképpen az egész történet egyfajta tárgy-kultuszra épül, arra, hogy az emberek nagyobb becsben tartanak dolgokat, mint embereket. Erős érzelmek, emlékek kapcsolódnak látszólag értéktelen vackokhoz, és a főgonosz "bolti eladó", Leland Gaunt zseniálisan játssza ki egymás ellen ezeket a megvezetett szerencsétleneket. A Hasznos Holmik üzletébe betérők ugyanis egy kis csínyért cserébe számukra felbecsülhetetlen kincsekhez juthatnak: a gyűjteményből hiányzó baseball-kártya, Elvis napszemüvege, gyógyító amulett - minden megkapható nála. Az ár jutányosnak tűnik, de végül nincs mód reklamációra, az apró szolgálatok soha nem látott agresszió-lavinát indítanak el Castle Rock-ban. Ha nem tudnánk, hogy Leland Gaunt egy emberi formát öltött démon, ámulnánk interperszonális kompetenciáin, ahogy rátapint a kisemberek félelmeire, sérelmeire, titkaira, és remek érzékkel fordítja őket egymás ellen.

Egy darabig szórakoztató követni a ledőlő dominó-sort, de mire a végéhez értem, kifogyott a szufla belőlem is meg a történetből is. King-nek valahogy sosem jön össze a frappáns lezárás, valahogy addig húzza az eseményeket, hogy a végső, szemtől szembeni összecsapás a főgonosszal már nem hozza el a várva-várt katarzist, csak úgy tessék-lássék lezárja az izgalmasan induló, de túl hosszúra nyújtott cselekményt.

A festészet helyett most a zene kerül előtérbe Carlo Gesualdo életrajzi regényében. A 16. század második felében alkotó művészről emlékezik meg Passuth, ám ezúttal elmarad a varázs, és néha unottan tekintettem fel a könyvből. A legnagyobb probléma maga a központi figura, a zseniális zenész Gesualdo. Passuth mintha nem találta volna hozzá a kulcsot (ahogy kortársai sem), és nem tudta az olvasóhoz közel hozni ezt a nehéz karaktert. Az olasz nemesúr, a Nápolyban élő herceg tipikus meg nem értett zseni: a zenén kívül nem érdekli senki és semmi, nincsenek valódi emberi kapcsolatai, nem törődik a családjával, az udvari kapcsolattartás is fölösleges nyűg számára. A sors kegyetlen fintora, hogy művészete helyett mégis a magánéletének egy epizódjával írta be magát a történelembe, ugyanis féltékenységében megölte házasságtörő feleségét és annak szeretőjét egy légyottuk alkalmával. De még ekkor sem a kegyetlenségbe átforduló szerelem, a vak birtoklási vágy vezérelte, hanem inkább csak környezete nyomására kényszerült megtorolni a büszkeségén esett csorbát. Nem is szabadul tette súlya alól egész hátralévő életében. Egyszóval Gesualdo nem egy népszerű, könnyen megszerethető karakter, és közel 700 oldal elolvasása sem tud közelebb hozni hozzá.

A másik problémám a regénnyel a központi szálként működő művészeti ág, a klasszikus zene. Egyrészt a legismertebbeken kívül nem hallgatok komolyzenét, Gesualdo neve is csak halványan volt ismerős, de a könyv elolvasása előtt arra számítottam, hogy majd most kedvet kapok ehhez is, és újabb, eddig szürke zónát fedezek fel a klasszikus műveltségből. Nem így lett sajnos. A zene illékony jellegéből adódóan akármilyen hangzatosan is írt le egy-egy darabot Passuth, akárhogy is jellemezte az énekesek tehetségét, hangját, a szavai a hangjegyekkel megragadni próbált dallamokkal együtt elszálltak. Míg a festők életrajzának olvasásakor előkeresem az éppen szóban forgó festményt és szívesen nézegetem, addig a 16. századi dalszerző műveit hiába is hallgatom meg, nem ugyanazokat az énekeseket, vagy hangszereket hallom. Éppen ezért nem tudott lekötni a zenei "szakmázás" sem, túl sok volt az ismeretlen fogalom (kromatika, kontrapunkt...) és a regény nem csinált kedvet hozzá, hogy utánanézzek ezeknek.

Ami viszont szokás szerint zseniális volt, az a korrajz. A 16-17. század Itáliájának elénk tárása a grandiózus európai tablók után már-már gyerekjáték Passuthnak, mégis érdekfeszítő volt olvasni a sok itáliai városállam, tartomány bonyolult diplomáciai kapcsolatait, a családok összefonódásait, viszályait. Nápoly, Ferrara, Róma, Velence - csodás helyszínek, különböző hangulatokkal, társadalmi berendezkedéssel, szokásokkal, amik között szívesen kalauzol Passuth. Rájöttem, hogy az ilyen jellegű írásait bármeddig tudnám olvasni, csak győzzem fejben tartani a sok nevet és más adatot.

Pókfóbiásokkal terápiás célból olvastatnám el ezt a bűbájos gyerekregényt, ami egy kismalac és egy pók barátságáról szól, meg persze annyi minden másról is. Tipikusan az a könyv, ami túlmutat a célközönségén és a felnőtteknek is kellemes perceket szerez. Kedves, de nem szirupos stílusa, finom humora és a szépséges illusztrációk utat találnak minden kis olvasó szívéhez. Wilbur, a szertelen kismalac, és Charlotte, a pók barátságából sok fontos dolgot megtanulhatnak hűségről, önfeláldozásról, na meg a pókláb részeinek latin neveiről. Bizony White sok ilyen ismeretterjesztő részletet rejtett el a történetben, főként a pókokról. Talán így próbált kampányolni a gyerekek körében nem (sem) túl népszerű ízeltlábú mellett, nem tudom. Az viszont biztos, hogy a felnőtt olvasók, közülük is a cinikusabbak is bőven találnak maguknak szórakoztató mozzanatokat a műben, ami egyfajta emberek elé tartott görbe tükörként is értelmezhető.

A 21. században már-már vallássá vált vegetáriánus életmód felől megközelítve a történetet, az állatok számára az válik világossá, hogy a bajban csak egymásra számíthatnak. Hiába nevelte Fern, a nyolcéves kislány szerető odaadással Wilburt, hiába látogatta meg naponta a pajtában, végül mégis inkább körhintázni ment egy fiúval, otthagyva Wilburt a vásári forgatag kellős közepén, élete legnagyobb megmérettetésén. Hiába, a kislányokat előbb-utóbb úgyis a kisfiúk kezdik érdekelni a kismalacok helyett. A tiszavirág-életű, gyermeki fellángoláson túl valójában az egész történet nem szól másról, mint Wilbur és Charlotte kétségbeesett próbálkozásáról, hogy a kismalacot megmentsék a böllérkéstől. A klasszikus gyerekregény mai zöld-vegán olvasata nem más, mint hogy egy haszonállatnak csodát kell tennie ahhoz, hogy az ember méltónak tartsa az életben maradásra. Wilburt csak a Charlotte által a pókhálóba írt szavak tartják életben, lehet akármilyen cuki, akármilyen értelmes, ripsz-ropsz a karácsonyi asztalon találná magát, almával a szájában. 

Coetzee ezúttal nem erőltette meg magát túlságosan, sőt: mintha csak gyorsan ki akartak volna adni valamit a nevével amikor Nobel-díjra jelölték. Az egyébként sem könnyen fogyasztható, ámbár zseniális (és Nobel-díjas) szerző ezúttal beleesett az "elefáncsonttorony-szindrómába", azaz műve túlságosan filozofikusra, elvontra sikerült, az átlag olvasót és igényeit teljességgel figyelmen kívül hagyta. Magamat is az átlagos olvasók közé sorolva (aki az irodalmat nem Danielle Steel felől közelíti meg, de nem is Dosztojevszkijjel a párnája alatt alszik), bizony azt éreztem, hogy engem teljesen kihagytak a számításból e könyv születésekor. Ezzel nincs is akkora baj, John Fowles-nál is ez volt a benyomásom, ő viszont, Coetzee-val ellentétben, megdolgozott a kínzásommal. A dél-afrikaiból ausztrállá avanzsált Coetzee viszont nem tett mást, mint hogy korábbi esszéit, előadásait összegyúrta egy "regénnyé". Nem talált ki semmiféle körítést sem, munkáit szóról szóra beemelte a kötetbe, egy korosodó, a világban keresztül-kasul utazgató, ausztrál írónő tolmácsolásában (milyen eredeti).

Azt már megszoktam, hogy Coetzee viszonylag szenvtelenül, objektíven közelíti meg karaktereit, és hagyja, hogy az olvasó a tetteiken keresztül ítélje meg őket, most viszont a címszereplő annyira semmilyen, annyira közömbös maradt, hogy nem voltam kíváncsi a mondanivalójára sem. Ráadásul a különféle előadások olyan sokféle témát öleltek fel (a bölcsészettudomány helyzete Afrikában, az állatok védelme, az emberi gonoszság mibenléte, vallás), hogy nem volt lehetőség egyikben sem elmélyedni. Mintha Coetzee csak felvillantotta volna előttünk, hogy milyen sokféle téma érdekli, de regénnyé formálni már nem maradt volna ideje/ereje ezeket. Kár értük, mert akár még jó könyvek is születhettek volna belőlük. Ez nem lett az.

"Mattia és Alice a világ ellen" is lehetne az alcíme a regénynek, ami újabb nyelvi sikerélményt jelentett számomra, ugyanis eredetiben olvastam. Na jó, csaltam egy kicsit, és minden fejezetet először olaszul, aztán magyarul is elolvastam, tehát duplán fogyasztottam el a fizikus végzettségű szerző művét. Azt hiszem, ezt a módszert használom majd máskor is, ha olaszul fogok olvasni, de a mostani könyv szerkezete különösen megfelelt hozzá.

A két, fent nevezett főszereplő hol összekapcsolódó, hol szétváló sorsát ugyanis rövid, egymást felváltva követő fejezetekből ismerhetjük meg, kezdve a szörnyű gyermekkori traumáiktól a kamaszévek viszontagságain át a felnőttkori nehéz döntésekig. Mattia és Alice gyermekkori élményei feloldatlan gátlásokban, kényszercselekvésekben, beilleszkedési nehézségekben öltenek testet. Voltaképpen az egész regény arról szól, hogy a feldolgozatlan traumák, félresiklott szülő-gyerek kapcsolatok hogyan nyomják rá a bélyegüket a főhősök egész életére. Bár két ellentétes túlélési technikát választanak - Mattia kirekeszti magából a világot, Alice pedig magát rekeszti ki a világból - mégis erős szövetséget alkotnak, kapcsolatukat mégis az elszalasztott lehetőségek sora fémjelzi. A regény legfájdalmasabb jeleneteiben a két "sérült" karakter pontosan tudja, mit kellene mondania, hogyan kellene viselkednie, mi lenne a normális, de egyszerűen képtelenek rá. Ezzel - önhibájukon kívül - szenvedést okoznak másoknak is. Legjobban Fabio-t sajnáltam, aki csak egy boldog családra vágyott Alice-vel, de a lány ezt képtelen volt megadni neki.

Mattia és Alice tehát két, homlokegyenest eltérő megküzdési stratégiával igyekszik túlélni az életüket, és ez az ellentét lassan megbontja a köztük lévő törékeny harmóniát. Kettejük közül mindig Alice volt a kezdeményezőbb, ő működtette a barátságukat, mert valójában neki volt szüksége Mattia-ra, akinek tényleg kellett senki az elégedett élethez. Ő kizárta magából a világot, és tökéletesen boldog volt így is, míg Alice hiába próbált "bekerülni", barátkozni, férjhez menni, rendre kudarcot vallott kapcsolataiban. Történetük lezárásakor érti csak meg, hogy bár egyedül van, ez nem feltétlenül baj. Innen lehet újraépíteni magát és később a kapcsolatait is, de ez már csak az én optimista továbbgondolásom.

Paolo Giordano méltán sikeres regénye újabb ízelítőt adott az olasz kortárs irodalom legjavából, miközben folyton az motoszkált a fejemben, hogy mi, szülők mennyire nem ismerjük a saját gyerekeinket.

Csak egy szó jut eszembe erről a könyvről, az is angolul: mind-blowing. Ami magyarul viszont "észbontót" jelent, és így már kicsit sem írja le a hatást, amit a Homo Deus gyakorolt rám. Nem egyszerűen "bontotta" az eszemet, sokkal inkább szétrobbantotta az eddigi világképemet, hogy aztán egy teljesen újat és sokkolót kínáljon helyette. Ez a "kínálás" rendkívül meggyőző és lehengerlő érvelésben öltött testet, és bár a kötet legelején és legvégén Harari elejt egy-egy mondatot arról, hogy ez csak az ő agyszüleménye, mégis nehéz volt eldöntenem, hogy kész tényeket olvasok, vagy csak a szerző sommás véleményét.

Ha röviden akarnám összefoglalni ennek a korszakalkotó műnek a tartalmát, igencsak bajban lennék. Szerteágazó, több tudományterület legfrissebb eredményeit felölelő alkotásról van ugyanis szó. Voltaképpen a történelem, a biológia, a közgazdaságtan és még számos más tudomány segítségével Harari újraértelmezi az emberiség múltját és jelenét, hogy képet alkothasson a jövőnkről. Jóslatai hátborzongatóak és logikusak is egyben, éppen azért, mert a bőrünkön is érezhető, aktuális jelenségeken alapszanak. Természetesen mint dörzsölt, érvelő esszék írásán szocializálódott bölcsésznek, nekem is eszembe jutott, hogy ez így túl szép, túl meggyőző, hogy igaz legyen. Mi van, ha a szerző egyszerűen elhallgatja azokat a tényeket, eredményeket, amik gyengítenék vagy cáfolnák érveit? A helyzet az, hogy Harari érvek-ellenérvek-még erősebb érvek láncolatára fűzi fel gondolatait, és nekem nincs módomban eldönteni, hogy az igazán erős ellenérveket megemlíti-e vagy sem. De talán nem is az a lényeg, hogy a Homo Deus minden sorát igaznak fogadjuk el vagy sem, hanem az, hogy elgondolkodtat minket. Harari nézete szerint épp ez a történelem megismerésének célja, hogy őseink hibáiból tanulva, azokon felülemelkedve több jövőkép közül választhassunk. Ez egy csinos kis ellentmondáshoz is vezet, mivel ha Harari jóslatait olvasva megváltozik a viselkedésünk, akkor azok a jóslatok talán valóra sem válnak.

Na de lássuk a lényeget, miket is állít Harari (mivel ez nem egy regény, hanem egy ismeretterjesztő kötet, spoiler-veszély sem fenyeget). Kezdjük azzal, amit lerombol: az emberiség felsőbbrendűségébe vetett hitünket. Nincs Isten, nincs lélek, nincs tudat. Elég erős állítások, szilárdan megtámogatva tudományos kutatások eredményeivel. Akkor viszont mi van ezek helyett? Több milliárd homo sapiens, akik a rugalmas együttműködés képességével a többi állat fölé tudtak kerekedni, és soha nem látott mértékben alakították át a Föld ökoszisztémáját kezdetben a túlélésük, majd a puszta kényelmük érdekében. Társadalmunkat olyan interszubjektív (több ember által igaznak vélt fiktív jelenségek) valóságok segítségével tartjuk egyben, mint a pénz, a vallás vagy a nemzetállamok. Ezek adnak keretet, értelmet az életünknek, de a tudomány és technika fejlődésével ezek is elavulttá váltak. Jelenleg ott tartunk, hogy a világon többen halnak meg cukorbetegségben, mint háborúkban, legyőztük az egykor embertömegeket elpusztító járványokat, béke van és jólét (illetve sok helyen jobb-lét). Mit lép most az emberiség? Innen lesz igazán izgalmas Harari fejtegetése például az orvostudomány elképesztő eredményeiről, amik szép lassan elvezetnek minket a halhatatlanságig. Milyen hatással lesz ez a kapcsolatunkra a házastársunkkal vagy a gyerekeinkkel? Létezni fog-e akkor még a ma ismert család? A tudomány fejlődése nem fog leállni, az orvosok sosem fogják azt mondani, hogy na erre a betegségre már nem keressük a gyógymódot. Ami gyógyításnak indul, az "fejlesztéssé" válhat, és egyszercsak megalkotunk egy új fajt, a Homo Deust, aki ki tudja milyen fejlett agyműködéssel és tudatállapotokkal bír majd, és aki ki tudja hogyan viszonyul majd hozzánk, egyszerű sapiensekhez? Reméljük nem úgy, ahogy mi a többi állathoz.

A 21. századra kialakult egy emberközpontú világszemlélet (vagy nevezzük vallásnak), a humanizmus, ami az emberek szabad akaratát hirdeti a legfőbb jónak, a legnagyobb hatalomnak. A humanizmus alá tartoznak olyan eszmék, mint a liberalizmus (fuj-fuj), a szocialista humanizmus (végpontján a kommunizmussal) és az evolúciós humanizmus (melynek szélsőséges ágazata a nácizmus). Ezek eltéréseiből eredtek a 20. század legvéresebb konfliktusai. De mi lesz akkor, ha a tudomány képes lesz a bálványozott szabad akaratunk manipulálására is? Ha az emberi döntések megtervezhetők lesznek, mint egy szoftver vagy egy algoritmus? Ahogy annak idején a lovakat kiszorították az utakról az autók,úgy fogják a taxisofőröket is az önvezető autók. De sok más foglalkozás is veszélyben van. Mihez kezdenek majd a munkanélkülivé váló embertömegek? Egy maréknyi szuperember dönt majd a sorsukról, vagy élő fogaskerekekké válnak az egész világot behálózó "Mindenek Internete" hálózatában? Ha a rendszer számára csak egy adathalmaz leszünk, miből ered majd az emberi mivoltunk? Mitől lesznek a mi adataink értékesebbek, mint egy állaté?

Nyugtalanító kérdések, amik nem is annyira légből kapottak. Jussanak eszünkbe, valahányszor a Facebook vagy a Google célzott hirdetésekkel bombáz, vagy a Waze-zel terveztetjük meg a leggyorsabb utat haza, vagy éppen könyvet olvasunk a Kindle-n. Mindegyik mögött algoritmusok vannak, amik figyelnek és tanulnak minket, hogy aztán jobban ismerjenek, mint mi saját magunkat. Harari persze nem a tudományos fejlődés ellen lázít, nem vezet út visszafelé. De hogy melyik úton induljunk előre, egyáltalán, hány út vezet a jövőbe, arról érdemes gondolkodni, nehogy ez legyen a vége:

Kis magyar abszurd - ezzel a három szóval tökéletesen lehet jellemezni Örkény sokszor idézett, filmvásznon is megelevenített művét. Kicsi, mert terjedelme alig haladja meg a 100 oldalt, ezért egészen rövid idő alatt elolvasható. De kicsi azért is, mert hősei hétköznapi, egyszerű kisemberek, egy apró falu lakói, teljesen átjön a "mi kis falunk" életérzés. Ezekkel az emberekkel semmi érdemleges nem történik, az őrnagy látogatása eseményszámba megy, mindenki erről beszél. Maga a nagyrabecsült őrnagy is kicsi: termetileg és emberileg is. 

Amiért hatalmas közönségsikerré vált Örkény kisregénye, az a hamisítatlan magyar volta. Olyan jellegzetes, apró mozzanatok bukkannak fel a történetben, amikben minden magyar család magára ismerhet. Aztán ott van még persze a soha ki nem mondott, de mindent irányító urambátyám viszonyrendszer, ami az egész cselekmény mozgatója. A Tót családhoz vendégségbe érkező őrnagy minden kívánságát lesni kell, hogy a fronton harcoló Tót fiúnak könnyebb legyen a sora, felettese kegyencévé váljon. Ez a kiszolgáltatott helyzet sodorja egyre furcsább helyzetekbe a család tagjait, akik a szeretett fiú kedvéért engednek a leharcolt Varró őrnagy minden lehetetlen szeszélyének. (Az őrnagy talán poszttraumás stressz szindrómában szenvedhetett, ez megmagyarázná furcsa viselkedését - nem mintha a falu egyetlen, de világhírű ideggyógyásza erre rájött volna.)

Végül pedig a kisregény fő jellegzetessége, az abszurd: egy modern stílusirányzat, ami előszeretettel mutatja a szereplőket ostobának, nevetségesnek, problémáikat triviálisnak, banálisnak. Csak mi, olvasók tudjuk például, hogy Tóték erőfeszítései teljesen értelmetlenek, fiuk ugyanis elhunyt a fronton. A párbeszédek sokszor mintha kuszák, következetlenek lennének, a nyelvezet pedig egyszerű. Az őrmester látszólag légből kapott, a helyzethez semmiképp sem illő mondatai a tökéletes példa erre.

Az egész regényen végigvonuló akasztófahumor lehet a másik tényező, aminek a népszerűségét köszönheti. Egy másik kor szülötteként én már kevésbé tudtam értékelni a szállóigévé vált sorokat, de azért néha nekem is mosolyt csaltak az arcomra. El tudom képzelni azt a közhangulatot, amiben egy ilyen "szelep" segített a felgyülemlett traumák, szorongások feloldásában, enyhítésében. A sírva vigadás, a fekete humor mind a magyar nép sajátja, hiszen valódi örömre kevés okunk volt. "Nem baj, hogy nyakig ér a szar, de legalább nem hullámzik."

Az erőszak az agyban lakozik, nem az izmokban.

Ez Guillou regényének visszatérő motívuma, ám azt csak indirekt módon fogalmazza meg, hogy az ellenszere is ott van. Meglepően, sőt váratlanul erős könyvet pipálhattam ki a várólistámon, ami pár éve elég nagy visszhangot is keltett az agresszió nyers ábrázolása miatt. Mint egy Pál utcai fiúkba oltott Harcosok klubja, vagy az Iskola a határon és A hullám keveredése - sok regényt írtak már a diákok életéről, csoportdinamikájáról, hierarchiájáról, de Guillou  úgy képes írni az erőszak lelki vetületéről, ahogy kevesen. Hogyne, hiszen könyve alapját kamaszkori élményei adják. Tűpontosan ábrázolja a testi és lelki bántalmazás minden formáját, a családon belüli erőszaktól kezdve a bentlakásos iskolák kegyetlen beavatási szertartásáig.

A központi karakter Erik, akit agresszív apja minden egyes nap agyba-főbe ver, válogatott eszközökkel, kíméletet nem ismerve. Számomra ez a legfájdalmasabb rész a könyvben, egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan képes mindezt Erik anyja végigasszisztálni, hogyan tehetnek ekkora különbséget Erik és az öccse között, akihez egy ujjal sem nyúl az apa (a történetből nem derül ki, hogy esetleg Erik "csak" mostohafia a brutális férfinak, nem mintha ez bármiféle felmentést is jelentene). Óriási megkönnyebbülés a fiú számára, amikor egy jó nevű bentlakásos iskolába kerül, és így megszabadul a szörnyeteg apjától és az előző iskolájában szerzett "hírnevétől" is. Erik ugyanis bandavezér volt, egy kemény iskolai klikk főnöke, akik nyers erővel tartották sakkban a többi diákot. Az új helyen aztán igyekszik nem keresni a bajt és a tanulmányaira koncentrálni, de az erőszakos múltja folyton kísérti, és újra meg újra összetűzésbe kerül a felsőbb évfolyamra járó, mindenható Tanács tagjaival. 

A regény legnagyobb részét ezek a játszmák alkotják, az örökös összetűzés-bosszú-megtorlás minta szerint. Állandó a feszültség, hogy Erik mikor kerül újra bajba, hogyan kerül ki a konfliktusból anélkül, hogy kicsapnák, és ezért milyen újabb eszközökkel lehetetlenítik majd el iskolai életét. Ennek a 15 éves fiúnak folyton azzal az erkölcsi dilemmával kell szembenéznie, hogy reagáljon intellektuális módszerekkel a vele szemben alkalmazott fizikai erőszakra. Hogyan őrizze meg méltóságát, miközben nem használja ki azt a fizikai és lelki "előnyt", amit fájdalmas múltja adott neki? Mindig a penge élén táncol, de valahogy mindig eligazodik a morális útvesztőben új barátja, Pierre segítségével. A két tizenéves fiú filozófiai elmélkedései igazán üdítő megszakításai a feszült légkörnek.

Erik a legnagyobb küzdelmet mégsem a felsőbbévesekkel vívja, hanem a múltjával. Ő, aki az apai verések hatására mindenkinél jobban tűri a fájdalmat, és aki egykori bandavezér révén mindenkinél jobban tud verekedni, képes lesz-e más módszerekhez nyúlni mikor bajba kerül? Azt hiszem, hogy a válasz igen, és Erik végül sosem alkalmaz felesleges erőszakot, a konfliktusok nagy részében pszichológiailag kerekedik ellenfele fölé. Mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy a könyvnek van egy olyan olvasata is, hogy az otthoni verések mintegy felkészítették a fiút a bentlakásos iskola összecsapásaira, azaz valamilyen szinten legitimálhatók. Ezt erősíti a regény utolsó jelenete is, ami zárójelbe teszi az összes addigi erkölcsi győzelmet és ugyanoda kanyarodik vissza, ahol az egész elkezdődött.

Így fest, ha egy író Sigmund Freud-dal barátkozik. A pszichoanalízis és az álom-elméletek hatása az irodalomra kicsit sem elhanyagolható, és már a pszichológus életében is tetten érhető volt. Schnitzler novellája is tele van a Freud teremtette szimbolikával, az eredeti címe is Álomnovella. Egy hosszúra nyúlt éjszaka és a rávirradó másnap eseményeit mondja el egy házaspár életében, de persze jóval többről esik szó: álmok, emlékek, elképzelt jelenetek tarkítják a hétköznapi életképeket. A 20. század első felének ízléséhez híven természetesen szinte semmilyen explicit szexuális mozzanat nincs a könyvben, mégis belengi az elnyomott erotika és az elfojtott vágyak. A címhez híven férj és feleség is rendkívüli jelentőséget tulajdonít az álmaiknak, de a történet egészén végigvonul a nemek közti kettős mérce: míg a feleség csak álmában kalandozik, addig a férj a valóságban látogat örömlányokat és orgiákat. Teszi ezt ráadásul féltékenységből, amiért az asszony álmában megcsalta!

Freud sokat tett azért, hogy jobban megértsük elménk (és vágyaink) működését, a nemek egyenlő megítélésének kérdése mégis túlmutatott a korán. A mindennapokat a férfiak uralták, ők jártak dolgozni, szórakozni, ők hozták a törvényeket a parlamentben, ők üléseztek a különféle döntéshozó bizottságokban, és persze ők kutatták az emberi agy működését is. Ebben a férfiakra szabott világban a nők szerepe a kiszolgálásra és az örömszerzésre korlátozódott. Schnitzler nőalakjai is passzívak, nincs saját hangjuk, sem önálló tetteik. Pontosan beleillenek tehát a korszellembe, ami 100 évvel ezelőtt uralkodott, és amin talán lassacskán felül tudunk emelkedni a 21. században.

Kerülgettem egy darabig a polcomon várakozó kötetet, gyűjtöttem a bátorságot, hogy belevágjak. Mitől féltem?  A mérhetetlen szenvedéstől, a sugárzás borzalmas testi tüneteinek ábrázolásától. Mikor aztán a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, kiderült, hogy az teljesen alaptalan volt. Bár lehetetlen a csernobili atomkatasztrófáról a fentiek említése nélkül írni, a Csernobili ima mégsem bulvárregény, nem elborzasztani vagy sokkolni akar, hanem megérteni.

Megérteni a sokszor felfoghatatlant: hogyan következhetett be egy ilyen méretű katasztrófa, ha állítólag az atomerőművek a legbiztonságosabb eszközei az energiatermelésnek? Hogyan fordulhatott elő, hogy a környező országok lakosait előbb tájékoztatták a robbanásról, mint az erőmű szomszédságában élőket? Hogyan lehetséges az, hogy a lezárt zóna lakói vissza-visszaszökdösnek sugárfertőzött otthonaikba? Alekszijevics a túlélők kegyetlenül őszinte és fájdalmas visszaemlékezésein keresztül keresi a választ ezekre a kérdésekre. És talán az a legnyugtalanítóbb, amikor meg is találja azokat, mert az első, zsigeri reakcióm mindig az volt, hogy ugyan, ez elképzelhetetlen, ilyen nem fordulhatott elő... aztán jobban belegondolva, jött a hideg felismerés: ó, dehogyisnem.

35 évvel az események után még mindig rezegnek bennünk, kelet-európaiakban, ex-szovjet tagállamok lakóiban azok a húrok, amiket a diktatúra idején pendítettek meg. Ezek a félelem és a bizalmatlanság húrjai. A családtagok, munkatársak, társadalmi csoportok folyamatos megosztottsága, az állami kommunikáció állandó ellenségkép-keresése, a valódi tények, információk módszeres elhallgatása még mindig nyugtalanítóan ismerős jelenségek, még mindig a mindennapjaink részei.

Nagyon sok minden kavarog bennem a Csernobili ima elolvasása után, nem véletlenül kapta Alekszijevics a Nobel-díjat 2015-ben - műve bőven túlmutat az erőmű katasztrófájának bemutatásán. Feltárul benne egy elnyomott, elfelejtett kis nép, a fehéroroszok tragédiája, akiket csak mostanában vett észre az EU is, hasonlóan szomorú okokból. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ha azon a bizonyos napon, 1986. április 26-án más a széljárás, akkor ez a könyv akár rólunk, magyarokról is szólhatna.) Felsejlik benne az egész undorító, velejéig romlott szovjet politika működési mechanizmusa, ahol az emberi élet sosem ért annyit, mint a hatalom és a politikai érdek. Igen, pontosan ezért nem tájékoztatták a sugárszennyezett területek lakóit, ezért spóroltak az építőanyagokkal az erőmű építésekor és ezért nem volt egyetlen atomfizikus sem az erőmű vezetőségében. És végül, a legdöbbenetesebb felismerésként az írónő bevezeti a "szláv mentalitás" fogalmát, amit én kibővítenék kelet-európaira, annyi benne a magyarokkal közös elem.

Ez magyarázza azokat a látszólag irracionális eseményeket, mint a robbanás másnapján önként vállalt felvonulás, a jódtabletta elutasítása vagy a visszaszökdösés a fertőzött otthonokba. Összetett jelenségről van szó, de van benne egy nagy adag bizalmatlanság a tudománnyal és a technikával szemben, ami azzal függ össze, hogy a szovjet emberek technikai evolúciója hiányos, mondhatni a kőkorból egyből az űrkorba ugrottak. Nem alakult ki a tudomány kultúrája, sem idő, sem szükség nem volt rá. Műveli a paraszt a földjét ásóval, kapával, aztán egy tudós meg izotópokról meg sugárzásról beszél neki... dehogy dobja ő ki a nehezen megtermelt élelmet, inkább kicsempészi a lezárt zónából.

Kelet-Európa sokféle népeit csak állandó rettegésben tartással lehetett fegyelmezni, így hát újabb és újabb ellenségképet kellett kitalálni és harsogni róluk a médiában. Hogy vélt vagy valós ellentétről volt szó, az nem számított, az emberek megtanulták, hogy a világ félelmetes és barátságtalan hely, az egyetlen biztos pont benne a házacskájuk a kerttel. Hogyan is várhatja tőlük bárki, hogy mindezt hátrahagyják? Hogyan is érthetnék meg, hogy az általuk ismert világ középpontja egy mérgező és az életükre veszélyes hellyé vált? Igen, pontosan ezért maradtak annyian a házaikban az evakuálás után is.

Végül, de nem utolsósorban szót kell ejteni a szláv lélek harmadik eleméről, ez pedig a fatalitás. Ahol olyan olcsón mérik az emberéletet, kialakult bennük egyfajta dacosság: minek nekem az ólom védőruha, egyszer úgyis meghalunk?! Nyugati emberek számára felfoghatatlan ez a gondolkodásmód, de bennünk, magyarokban sok esetben tetten érhető.

Ilyen jellegű néplélek-elemzést, amit ráadásul ennyire a sajátomnak éreztem, még nem olvastam sehol. Rendkívül kíváncsi lettem Alekszijevics többi munkájára is, amikben hasonlóképpen igyekszik feltárni egy-egy történelmi tragédia társadalmi-lélektani okait és hatásait. Talán ezekben a kötetekben kínál valami kapaszkodót, reménysugarat, mert a Csernobili ima után nem marad más, csak a kilátástalanság, a megrendült hit az emberekben, na meg az évmilliók alatt lebomló radioaktív részecskék...

Ennek a könyvnek határozottan jót tett az idő, amit az egyetem óta a polcomon töltött. Akkor egy merő kínszenvedés volt minden oldala (hiába van csak körülbelül 200), és persze a vizsgaidőszak közepén hiányzott a kellő figyelem és az idő is hozzá. Pont az ilyen felismerésekért őrizgetek újraolvasásra jónéhány kötetet, bár még egyik sem lett a kedvencem közülük. A Heart of Darkness sem vett le a lábamról, és most már kijelenthetem, hogy nem is fog. A 19-20. század fordulójának angol irodalma valahogynem az én világom. Conrad műve pontosan illeszkedik e kor stílusába, finomkodó, cikornyás, végletekig megmunkált mondataival és minimális cselekményével. Annak idején csak ennyit vettem le belőle, de most már látom, hogy azért akad itt mondanivaló a körülményes megfogalmazás mögött.

Egy földrajzi és lélektani utazáson vehetünk részt a Brit Birodalom fényes központjától, a nyüzsgő Temzétől a gyarmati világ legeldugottabb, legsötétebb zugáig, a sűrű dzsungel övezte Kongó folyóig. Marlow, a főhős egyre beljebb hatol Afrika szívébe, és egyre távolabb kerül a civilizációtól. Érdekes folyamat veszi kezdetét: az anyaország szigorú társadalmi megkötöttségeitől, erkölcsi szabályaitól távol a hidegvérű britekből is előtörnek az elfojtott ösztöneik. A természet közelsége, az őslakosok zabolázatlan élete a legvisszafogottab angolra is hatással van - de ami a gyarmatokon történik, az ott is marad. Azon túl, hogy felfedezik, nem fából vannak, komolyabb vetülete is van a gyarmatokra tett kiruccanásnak. Az eddig csak a térképekről, személytelen útleírásokból ismert tájakkal és népekkel való szemtől szembeni találkozás sokkoló élmény Marlow számára. Az imperialista, ötórai tea mellett népek sorsáról döntő angol itt találkozik először a gyarmatosítás brutalitásával, az őslakosok kizsákmányolásával. Most látja, honnan származik az elefántcsont, ami a használati tárgyait díszíti, most érti meg, mibe is kerül az ő kényelme többezer kilométerrel nyugatra.

Csábító lenne a bűntudattól úgy megszabadulni, hogy az őslakos népeket állati sorba alacsonyítja, de Conrad nem Coetzee. Érzékelhető ugyan a brit utazó felsőbbrendűségi tudata, de még nem fordul át önigazoló rasszizmusba. Ez még az első, ártatlan találkozás gyarmatosító és gyarmatosított között. A címben szereplő, és a könyvben számtalanszor visszaköszönő sötétség motívuma sem feltétlen a Kongó mentén élő népek elmaradottságára utal, hanem arra a lelki folyamatra, amin egy civilizációjából kiszakadt, erkölcsi érzékében megbolygatott ember megy keresztül.

Anyasors... sokáig ízlelgettem magamban ezt a szót, és arra jutottam, hogy nem tetszik. Nem tudom, hogy Hadas maga választotta-e könyvéhez ezt a címet, vagy a kiadó nyomta-e rá, mindenesetre egyáltalán nem illik a mondanivalójához. Van benne valami megváltoztathatatlan, végleges jelleg és egy nagy adag kiszolgáltatottság - számomra fájdalmasan rímel az egykori Isaura-sorozat címére, a Rabszolgasorsra. Anyasors... nem tetszik ez a szó, mert úgy gondolom, hogy manapság anyának lenni már nem kell hogy egyet jelentsen a teljes önfeladással, a végtelen áldozathozatallal, tehát nem egy nőkre mért sorscsapás, hanem egy tudatos, magunk vállalta döntés. Sorsdöntő... akárhogy játszadozom itt a szavakkal, az biztos, hogy a kötetben bemutatott nők egytől-egyig nagyon kemény döntéseket hoztak életük során. De épp ez a lényeg: saját maguk döntöttek az életükről, nem csak sodródtak az árral. Persze ezekkel a döntésekkel aztán együtt kell élni, és talán ez az igazi anyasors. Megtartott és nem megtartott gyerekek, szakítások, válások és kibékülések, költözések és újrakezdések - a tizenegy történetben ott van az élet minden szépsége és fájdalma.

Hadas Krisztina riport-könyvében nyoma sincs a pátosznak vagy a sziruposságnak, kegyetlenül őszintén mutatja be az édesanyákat és édesapákat, testvéreket, otthonokat és élethelyzeteket. Remek érzékkel kérdez bele a ki nem mondottba, vagy hallgat a kimondhatatlankor. Ezt már a könyv alapját képező Jön a baba című tévéműsor alatt is észrevettem, de írásban még jobban érzékelhető ez az óriási empátia. A riportalanyok őszinte kitárulkozása mellett Hadas is bepillantást enged saját anyaság-történetébe, egészen közel engedi magához az olvasót, ami sokak szerint nem méltó egy riporterhez, aki maradjon csak szépen a háttérben. Szerintem viszont így még hitelesebb a tizenegy történet. A megható jelenetek közben meg-megvillan Hadas cinikus humora, és helyrebillenti az egyensúlyt sírós és nevetős részek között.

Az Anyasors tehát nem egy gyerekvállalást propagáló, csöpögős könyv, hanem egy végtelenül őszinte és életszagú riport arról, hogy milyen ma anyának lenni Magyarországon. Benne van minden szépség és nehézség, öröm és bánat, ami ezzel az életreszóló feladattal együttjár. A gyerekesek rengeteg mozzanatában magukra ismerhetnek benne, akik pedig még csak tervezgetik a gyerekvállalást, azoknak megkönnyítheti a döntést.

Mihez kezd a modern olvasó egy időben és térben is távoli kultúra hőseposzával - tettem fel magamnak a kérdést, mielőtt belevágtam volna India mai napig meghatározó alapművébe, a Rámájanába. Aztán csak sodródtam az óriási elbeszélő költemény szépséges sorain, beleveszve az izgalmas cselekménybe, a gyönyörű tájleírásokba, egy titokzatos világ irodalmi leképezésébe. 

Az eposz fő alakja Ráma, a hős, bajnok, megtestesült isten, férfioroszlán... és még lehetne folytatni a jelzőket, a lényeg, hogy ő az indiai Superman. Egy családi belviszály okán száműzetésbe kényszerül feleségével, Szítával, és fivérével, Laksmanával. Számos kaland után Szítát elrabolja egy Rávana nevű démon, Ráma pedig természetesen a keresésére indul és egy hatalmas háborúban visszaszerzi kedvesét. Persze ez csak a történet lecsupaszított váza, a három főszereplőn kívül megismerünk számtalan mellékszereplőt, csodás lényeket, állatokat, kalandozunk India szépséges tájain, és kis ízelítőt kapunk az ott élő emberek gondolkodásából, értékrendjéből is.

A Rámájana ugyanis nem csupán egy iskolai kötelező Indiában, hanem a mai napig a mindennapi élet szerves része: bizonyos sorait idézik esküvőkön, temetéseken, sőt, Ráma, Szítá és a többi szereplő egyfajta ideálképként él az emberek fejében - ami szintén sokat elárul egy kultúráról. Ráma, az eszményi férfi talpig becsületes, mindig állja a szavát, nagylelkű, vallásos és bátor - közben pedig rengeteget sír, a rossz hírek hallatán rendre elájul és mindennél fontosabb számára az emberek véleménye. Olyannyira, hogy a puszta szóbeszéd miatt kétszer is megválik Szítától, aki tűzbe ugrik, csakhogy ártatlanságát bizonyítsa, mindhiába. Ő is példakép India asszonyai számára: engedelmes, férje feltétlen csodálója, szépséges, szerény, halkszavú - már-már butácskának, gyengének gondolnánk, holott háromszor is legyőzi a férfiakat: nem enged Rávana csábításának, majd fenyegetésének, Ráma kételkedése után túléli a tűzpróbát, majd pedig istennőként magasodik az őt újra és újra eldobó férje fölé. 

Érdekes, hogy mennyire ellenszenves tud lenni egy végletekig tökéletes szereplő, milyen nehezen lehet azonosulni olyasvalakivel, akinek semmi hibája sincsen. Érezte ezt Válmíki, a mű feltételezett költője is, éppen ezért próbált egyfajta belső feszültséget teremteni Ráma isteni és emberi tulajdonságainak szembeállításával. A sok-sok megpróbáltatás, nehézség mind arra szolgál, hogy Ráma felül tudjon kerekedni emberi gyarlóságán, és az istenek leszármazottjaként úrrá legyen gyengeségein. Ez a motívum megtalálható valamennyi nagy civilizáció mondavilágában, izgalmas volt most egy egzotikus, indiai körítésben olvasni.

King egy korábbi, már-már klasszikusnak számító regénye került sorra, ami bőven tartogat izgalmakat, de közben el is gondolkodtat.

A regény központi motívuma az emberi elme - ez persze King legtöbb művéről elmondható, de ezúttal nem pusztán a félelemkeltés céljából vájkál a tudatalattinkban, hanem a karakterek agya válik a főszereplővé. Apa és lánya (Andy és Charlie) ugyanis pszichés eredetű szuperképességekkel rendelkeznek. A férfi "lökéseket" tud adni másoknak, amivel manipulálni tudja a gondolataikat, a nyolc éves kislány pedig egy élő tömegpusztító fegyver: egy pillanat alatt lángba borít bármit (vagy bárkit). Történetük azonban nem hasonlít a Marvel vagy X-Men sztorikra, nincsenek látványos akciójelenetek vagy menő szuperhős-jelmezek. Csak két magára maradt, kétségbeesett ember, akiknek fenekestül felfordult az élete, akik elvesztették otthonukat, családjukat és kizárólag egymásra számíthatnak. Ráadásul kezdetben a képességeik is inkább hátrányt, mint előnyt jelentenek számukra, mindaddig, amíg meg nem tanulják használni azokat.

A könyvet két részre lehet bontani, amik dinamikájukban, hangsúlyaikban jócskán eltérnek egymástól. Az első rész egyfajta üldözéses krimi, apa és lánya menekülnek a titokzatos Műhely emberei elől, akik egyre kíméletlenebbül vadásznak rájuk. Szép lassan fény derül Andy és családjának történetére, és hogy sorsuk hogyan is kapcsolódik össze a rejtélyes szervezettel. A mozgalmas, több helyszínen, több idősíkon játszódó első rész után a regény második fele látszólag visszafogottabb: egy helyszín, egy idősík - a menekülés helyett a szereplők lelki folyamatai kerülnek előtérbe. Amikor már nincs hova menekülni, Andy és Charlie kénytelen szembefordulni ellenségeikkel, ám először saját démonjaikat kell legyőzniük. Apa és lánya kapcsolatában is változást hoz a második rész: míg eleinte Charlie teljesen Andy-től függ, az apja tartja életben, még a szuperképességét is az ő engedélyével használja. Aztán a könyv második felére Charlie-nak muszáj önállósodnia, és passzív elszenvedőből az események irányítójává növi ki magát.

King ezúttal nem egy tipikus horror-regényt írt, nem az elrettentésen, hanem az elgondolkodtatáson van a hangsúly. Alaposan körbejárja a pszichés szuperképességek emberi oldalát, vagyis azt, hogy milyen belső konfliktusokkal járhatnak, milyen morális dilemmákba, beilleszkedései nehézségekbe ütközhetnek a velük megáldott (megvert) egyének. A könyvben kulcsfontosságú szerep jut a tudományos kísérleteknek, amik egyfajta bizarr keretbe is fogják a cselekményt: Andy (és végsősoron Charlie) életében két kísérlet jelentett fordulópontot, az egyik elindította, a másik pedig lezárta különös történetüket. Az író megmutatja azt is, hogy milyen tragikus következményekkel jár, ha néhány tudós megfeledkezik arról, hogy a tudomány szolgálja az embert, és nem fordítva. Bepillantást nyerünk a gátlástalan, erkölcsi béklyóktól megszabadult kutatók motivációiba, ahogy egy embertelen, korrupt szervezet működésébe is.

Nem állítom, hogy ez King legsokkolóbb, vagy leghátborzongatóbb könyve, de nem is gondolom, hogy ez volt vele a célja. Viszont ismét bebizonyította, hogy bárki másnál jobban ismeri az elmét és a lelket, és ez a regény úgy mutatta be ezek működését, hogy közben az olvasóéra is hatni tudott.

Tavasszal abban a hitben búcsúztam el Anne Rice Vámpírkrónikáitól, hogy egy méltatlan lezárás után, kilenc évvel később az írónő végre képes lesz önmagához és a sorozathoz méltó befejező részt alkotni. Fájdalom, de nem ez történt. A Lestat herceg nem méltó, de még csak nem is befejező rész: azóta is újabb kötetek jelennek meg Lestat kalandjaival, amiket úgyis el fogok olvasni, de már közel sem olyan hévvel.

Úgy tűnik Rice képtelen lezárni vámpír-sagáját, ami nyilván kényelmes megélhetést biztosít számára, és valószínűleg már a rögeszméjévé is vált a vérszívók világa. Ezért nem veszi észre/nem érdekli, hogy a sorozat utolsó részei a nyomába sem érnek az Interjú a vámpírral-Lestat, a vámpír-A kárhozottak királynője-triónak. A bátor, újító, a vámpírregény műfaját forradalmasító műveket erőltetett, elcsépelt és kusza regények követték. Mintha egy különleges, kézzel készült, gyönyörű ékszert egy gyártósoron készült tucatárura cserélnének. Tisztességes iparosmunka ez is, de messze nem ér fel az első könyvekhez.

Több sebből vérzik a történet, ami egyrészt baromi lassan akar beindulni, másrészt a "beindulás" is teljesen kiszámítható módon zajlik. Az első számú problémám a rengeteg szereplő: megjelenik az összes, a Vámpírkrónikákban szereplő vérszívó, és ha ez még nem lenne elég, Rice még behoz a képbe egy csomó új karaktert is. Teljesen erőltetett az egész, ahogy előrángat ősrégi vámpírokat és hozzájuk közel álló halandókat. Nem viszik előbbre a cselekményt (inkább csak nyújtják) és nem adnak új színt sem a karakterekhez. A könyv háromnegyedéig csak jönnek és jönnek az újabb vámpírok - és persze mindnek alaposan, részletesen megismerjük az életét - hogy aztán leüljenek egy asztalhoz és a felük meg se szólaljon. Ismét bekerült a vérszívók világába egy halandó szerelmespár, Viktor és Rose, akik közül az előbbi egy óriási kihagyott lehetőség Rice-tól (lévén Lestat fia), az utóbbi pedig egy újabb töltelék-karakter.

A következő probléma szorosan kapcsolódik az előzőhöz: a rengeteg vámpír teljesen egyforma, mindenki gyönyörű, csodás arcú-hajú-testű, szépséges ruhákban pompáznak és műveltek meg kifinomultak meg minden. Csakhogy egy idő után az olvasó (én legalábbis) megcsömörlik ennyi szépségtől és tökéletességtől. Hiányoznak az egyéniségek, az egyedi jellemzők, az apró tökéletlenségek. Ahol mindenki szép, ott senki sem az. Kivéve persze Lestatot, mert őt mindenki imádja, az összes vámpír szerelmes belé és vakon követi őt - de ebből a kötetből pont nem derül ki, miért. Persze állandó a visszautalgatás Lestat kalandjaira, dicső és dicstelen tetteire, de az utóbbi részekben már csak árnyéka önmagának. Márpedig ha a központi karakter gyengül, az nem sok jót jelent egy sorozatra nézve.

Rice annak idején azzal tudta megújítani a vámpír-irodalmat, hogy vérszívóit a 20. század szerves részeiként ábrázolta, akik akár köztünk járhatnak-kelhetnek (persze csak éjjel). Lestat rocksztárként való tündöklése zseniális ötlet volt, de talán ott kellett volna meghúzni a határt. Számomra földöntúli, hatalmas vámpír képével összeegyeztethetetlen, hogy Iphone-t használ vagy emailt ír a laptopján. A vámpír-rádió pedig egyenesen röhejes. Minek nekik ez a sok kütyü, amikor simán tudnak telepatikusan kommunikálni. Mennyivel menőbb már, mint okostelefonokkal bohóckodni! Persze értem Rice szempontjait is, haladni kell a korral, olvasók újabb generációját megnyerni, meg hasonlók, de teljesen felesleges húzás volt.

Sokkal több energiát kellett volna inkább fektetni a vámpírlét alapkérdéseinek kifejtésére, amit minden kötetben feszegetnek, és Rice aszerint alakította, hogy éppen mennyire volt vallásos. Az eddigi kánon szerint ugye a vámpírok gonosz teremtmények, az ördög gyermekei, akik mind egy ősanyától, Akasától származnak, akit egy Amel nevű szellem szállt meg. Ehhez képest most bekerül két tudós-vámpír a képbe, akik a legmodernebb tudományos eszközöket használva vizsgálják a vámpírok vérét és szöveteit, és megállapítják, hogy... hát izé, nem értettem semmit a magyarázatukból, meg igazából nem is figyeltem oda- így Lestat. Vagyis Rice szépen felvezeti a vámpírlét tudományos alapokra helyezését, végre kapunk valami kézzelfoghatót a sok spirituális blabla helyett, aztán egy ilyen olcsó és gagyi megoldással kifarol az egészből. Ekkora gusztustalan kummantást elég nehéz megbocsátani. Mintha egy tudós azt mondaná, hogy megtalálta a rák ellenszerét, de elfelejtette leírni. Vagy egy filozófus állítaná, hogy rájött az élet értelmére, de nincs kedve elmondani. Rice nyilván nem rendelkezik egy hihető magyarázathoz szükséges tudományos ismeretekkel (ezt nem is várná tőle senki), de akkor vagy ne menjen bele ilyen eszmefuttatásokba, vagy végezze el a házi feladatot és járjon utána a témának.

Sajnos ezzel még nincs vége a könyv gyenge pontjainak, de a legalapvetőbb problémákat a fentiek jelentették számomra. Rossz érzés szomorúan és csalódottan befejezni egy könyvet (még inkább egy egész sorozatot), ezért azt hiszem egy időre félreteszem Lestatot és az ő világát, amíg kicsit halványul bennem ennek a könyvnek az emléke.

Ebben a hónapban már a második klasszikus-újraértelmezést olvasom, ezúttal Margaret Atwood tollából. Egy kiadó Shakespeare műveinek feldolgozására kért fel kortárs szerzőket, az elkészült írásokat pedig egy sorozat formájában jelentették meg. Atwood választása Shakespeare egyik legkülönösebb darabjára, A viharra esett. Winterson Atlasz-átértelmezésénél már fejtegettem, milyen is egy jól működő, modern feldolgozása egy klasszikus alapműnek, ami azért mindig bátor vállalkozás egy írótól. Kicsit félve is vágtam bele emiatt a Hag-Seed-be, tartottam a csalódástól, hogy kedvenc írónőm bicskája beletörik egy Shakespeare drámába. Nem kellett volna. A Pénelopeiával már bebizonyította, hogy tud mit kezdeni egy klasszikussal (akkor éppen az Odüsszeiával), de ezzel a kötettel még önmagát is felül tudta múlni.

Számítottam sok mindenre: az írónőtől már megszokott, női szerepeket hangsúlyozó, más megvilágításba helyező feldolgozásra, mai, aktuális témákra rímelő verzióra, és elvont, filozofikus átiratra is. Végül a Hag-Seed mindegyik lett, egyik sem, és sokkal több is ezeknél. Atwood ugyanis nem a dráma cselekményének modern bemutatását válaszotta, hanem zseniális módon A vihar szerkezetét, szimbolikáját emelte át prózába úgy, hogy közben részletesen megismerjük az eredeti mű minden mozzanatát, és egy különleges előadás megszületésének körülményeit. Ez az okosan felépített regény legalább három jelentéssíkon mozog, ezzel is fejet hajtva Shakespeare drámája előtt.

Először is a főszereplő, Felix életét ismerjük meg, akit csúnyán kipenderítenek rendezői állásából, majd 12 év önkéntes száműzetés alatt bosszút forral egykori kollégái ellen, miközben egy rendkívüli munkát kap: a helyi börtönben színházi foglalkozásokat tart az elítélteknek. Engem ez a vonal fogott meg leginkább, Atwood alapos utánajárással belemegy a drámapedagógia részleteibe, de egy konkrét csoporttal modellezve azt. Felix évről-évre egy-egy Shakespeare-darabot dolgoz fel a rabokkal, és ez a foglalkozás egyre nagyobb népszerűségnek örvend köztük, óriási a túljelentkezés. Remek érzékkel tud együtt dolgozni a sokszor problémás, motiválatlan férfiakkal, akik egy idő után teljesen bevonódnak a színházi világba, elvarázsolja őket Shakespeare zsenije, aki olyan emberi konfliktusokat dolgoz fel drámáiban, amik a mai napig érvényesek és hatnak.

Ez csak a felvezető, az út a várva-várt bosszú beteljesedéséig: az egyik évben Felix volt kollégái, akik időközben politikusi babérokra törtek, látogatást terveznek a börtönbe, hogy saját szemükkel lássák az elhíresült "börtönszínházat". Felix eddig inkognitóban dolgozott ott, tehát nekik fogalmuk sincs, ki várja epedve érkezésüket. Felix A vihart választja az aktuális tanfolyam témájának, nem véletlenül, ugyanis ez volt a dédelgetett vágya, ennek a műnek a színpadra vitelére készült amikor kirúgták. Most a börtönben, egy csapat elítélttel kell ezt megvalósítania, küzdelmeit, sikereit és kudarcait pedig mi is végigkövetjük. A mű feldolgozása közben valójában Atwood is elemzi számunkra Shakespeare darabját, így segítve minket a mű megértésében. Felix feltárja a dráma alapkonfliktusait, a rabokkal együtt elemzik a szereplők személyiségét, motivációjukat, aztán elkészül a szereposztás, a díszletek, a jelmezek... izgalmas bepillantás ez a kulisszák mögé. Közben pedig Felix titokban készül a személyes bosszúra, ami újabb jelentésréteget ad a történethez.

A viharban ugyanis van egy darab a darabban motívum, amit Atwood is megőriz. Az elkészült színdarab megtekintése közben Felix ellenségei mindenféle technikai és egyéb trükkök segítségével egy alternatív Vihar-verzióba csöppennek, ami egy interaktív, félelmetesen valóságosnak ható átverés. A politikusok kénytelenek maguk is szereplőkké válni, és követni a Shakespeare által nekik szánt sorsot. Csakhogy a függöny felgördülése után a saját életükbe is magukkal kell vinniük a börtönben történteket, így mosódik össze színház és valóság - ahogy az eredeti műben is.

És ha ez még nem lenne elég, a Hag-Seed tartalmaz még egy réteget, ami már túlmutat Shakespeare-en. Felixnek volt egy kislánya, akit hároméves korában elvesztett, és akit Mirandának hívtak - csakúgy, mint A vihar női főszereplőjét. A rendező - önmagának bevallottan - saját lányának is szeretne emléket állítani ezzel az előadással. A magányosan, bosszúját tervezgetve töltött 12 év alatt azonban Miranda szomorú emlékből élete állandó szereplőjévé, elmaradhatatlan társává változott. Felix elképzelte halott lányát iskolásként, kamaszként, társalgott vele, voltaképpen együtt lakott vele. A megőrülés szélére jutva vágott bele A vihar rendezésébe, ami végül Miranda emlékének feldolgozásával is járt. Ez a szomorú, titokzatos, kissé misztikus cselekményszál csempész egy kis lelkiséget, érzelmet az egyébként zseniáis bosszú-történetbe, ez ad valódi mélységet Felix rendezői mondatainak, és ez kapcsolja össze az irodalmat és az embert Atwood fantasztikus Shakespare-feldolgozásában.

"Mindenkiben ott rejtőzik egy megírásra váró könyv" hallottam egyszer valahol, és Coetzee regényét olvasva egyből beugrott ez a mondat. A Youth főhőse ugyanis másra sem vár, minthogy végre megírja élete művét - verset, regényt, akármit, ám az ihlet, a sugallat sehogy sem akar jönni, és közben elmegy mellette az élet. Nincsenek valódi, őszinte emberi kapcsolatai és a karrierjében sem tud kiteljesedni, csak sodródik az emberek és az állások között, de egyik sem lesz az "igazi". Kezdetben túl különlegesnek, túl okosnak gondolja magát, olyasvalakinek, akire nagy dolgok várnak az életben, aztán az egyetem védőburkából kikerülve az első tapasztalatok rácáfolnak minderre. Valószínű, hogy minden fiatal átesik egy hasonló idealista korszakon, amit pofonok és csalódások követnek, ám a többségnek van kibe kapaszkodnia, akik átsegítik ezen a rázós időszakon, míg John egyedül van a gondolataival. A magánéleti és munkahelyi kudarcok sem döbbentik rá, hogy életszemlélete alapvetően hibás: mindent az irodalmon keresztül közelít meg, kedvenc írói, költői gondolatai szabják meg döntéseit, miközben általában fordítva szokott működni a dolog, vagyis az élményeket, tapasztalatokat gyűjtögetve, azokat formába öntve születnek az irodalmi alkotások. John-nak egyszerűen nincs alapanyaga, nincs élettapasztalata, amiről írhatna, pedig még az ő élete is rejt magában megírásra alkalmas mozzanatokat: fehér dél-afrikaiként Londonba utazik, ami egy félig kívülálló, "kint is vagyok, bent is vagyok" pozíciót jelent a gyarmataitól szabadulni vágyó Angliában. Nem tud sorsközösséget vállalni a láthatóan "más" színesbőrű bevándorlókkal, de öltözködése, beszéde okán a fehér elit sem fogadja be. Ezt a különleges társadalmi helyzetet sem tudja beépíteni művészetébe, ami csupán üres ígéret marad, bármiféle kézzelfogható produktum nélkül.

Coetzee nem lenne Nobel-díjas író, ha megelégedne egy csalódásokkal teli, érdemi fejlődés nélküli fejlődésregény papírra vetésével, de nem ám: ravaszul az alcímbe csempészi a "fiktív önéletrajz" kifejezést, amivel a feje tetejére állítja az egész regényt. Most akkor mi van? Ez valójában Coetzee-ról szól, az ő fiatalságáról? De hát ő befutott szerző, rengeteg sikeres művel! Vagy ez egy "lehetett volna"-történet, amiben a szerző elmereng egy lehetséges, de meg nem történt életúton? És ha így van, miért ilyen kiábrándítót választott magának? Egyáltalán, képes-e higgadtan szemlélni önmagát, vagy utólag megszépíti az eseményeket? Hihetünk-e így a narrátornak? 

Megannyi kérdés, amin töprenghetünk, ahogy azon is, hogy fiktív-Coetzee "beáll-e végül a tornasorba", azaz felhagy-e irodalmi ábrándjainak kergetésével, vagy egész életét kívülállóként éli majd le? Mivel a Youth egy sorozat része, akár választ is kaphatnánk a következő kötetből, ha érdekelne annyira, hogy elolvassam azt is - de nem fogom. Hiába éreztem kicsit magaménak az írói ambíciókat dédelgető, valódi tehetség nélküli John karakterét, aki pótcselekvésként tanulmányokat írogat hobbiból (lásd litfan.blog.hu), annyira mégsem nyert meg magának, hogy kövessem őt a harmincas éveibe is.

Posztmodern szerzők előszeretettel nyúlnak jól ismert, klasszikus történetekhez, égve a vágytól, hogy valami újat tegyenek hozzá, esetleg a mai olvasó ízlésére hangolják. Egyeseknek sikerül, másoknak kevésbé. A kevésbé sikerült átdolgozásoknál mindig fennáll a gyanú, hogy a saját, önálló mondanivalót igyekezett pótolni az író a régi klasszikus leporolásával. Csak a legkiválóbbak engedhetik meg maguknak, hogy a görcsös "valami fontosat akarok mondani" kényszerén felülemelkeve, könnyű, de biztos kézzel nyúljanak egy korábbi alkotáshoz. Éppen ez a könnyedség teszi aztán lehetővé, hogy olyan írás szülessen, ami méltó emléket állít eredetijének, de egyszersmind túl is lép rajta. Winterson épp elégszer bizonyította már, hogy tele van önálló gondolatokkal, nem szorul tehát egy másik mű támaszára, és valóban, a Weight-ben feldolgozott Atlasz-mítosz önálló életre kel, miközben mégis hű marad a többezer éves görög verzióhoz.

A történet röviden annyi, hogy Atlasznak, a titánok egyikének büntetésből a hátán kell tartania a világot. Egy napon felkeresi Héraklész (a.k.a. Herkules), hogy a segítségét kérje Héra aranyalmáinak megszerzéséhez, cserébe átveszi Atlasz terhét. Igen ám, de Atlasz a hirtelen szabadságnak megörülve vonakodik visszatérni a rabságba, csak csellel tudja rávenni Héraklész, akit viszont többé nem hagy nyugodni az eset. Felszabadítja ugyan Prométheuszt (egy másik mítosz, egy másik büntetés: amiért ellopta az istenek tüzét, Prométheuszt arra ítélik, hogy egy keselyű mindennap kitépje a máját, ami reggelre újra visszanő, így a szenvedésnek sosincs vége), de Atlasz emléke mindig ott motoszkál a fejében, eszébe juttatva, hogy van olyan teher, aminek cipeléséhez még ő sem elég erős.

Winterson remek érzékkel szabta mai formára az ókori legendát, az amúgy is esendő görög hősöket és isteneket valódi emberi tulajdonságokkal ruházta fel, sőt olyan apró részletekkel tette még emberközelibbé a történetet, mint például hogy Atlasz melyik csigolyája fáj éppen, vagy hogy Prométheusznak hófehér a hasán a bőr, mert az minden nap újranő ugye. Héraklészról, a feddhetetlen hősről is jócskán árnyálja a képet, és egy erőszakos, bunkó, önelégült figurát tár elénk, aki mindent a fizikai erejével képes csak elérni. Hősök és istenek új megvilágításba helyezésén túl az írónő megkísérli a modern tudomány és az ókori mítosz szintézisét, persze az irodalom keretein belül. Földrajzi és csillagászati ismereteink segítségével próbál helyet találni a görögök hitvilágának ebben a modern, tudásalapú világban, ami néhol elképesztő gondolattársításokat és interkulturális(galaktikus?) találkozásokat eredményez - a kedvencem Atlasz és Lajka kutya barátsága.

És hogy mire is volt jó ez az egész? Winterson ezt is elmondja: újraírta ezt a történetet, mert újra akarta írni. Meghozott egy döntést, magára vállalt egy terhet, és a hátára vette a felelősséget művéért - csakúgy, mint Atlasz.

A szerző "spanyol trilógiájának" középső részét ugyanolyan történelmi hitelesség és igényes megfogalmazás jellemzi, mint az összes többi kötetét. Sajnos anélkül ugrottam fejest a monumentális regényekbe, hogy előzetes kutakodást végeztem volna (ami általában szándékos, az elvárásokat elkerülendő), így eshetett meg, hogy a trilógia első részét (Esőisten siratja Mexikót) még évekkel ezelőtt olvastam, és néhány hónapja befejeztem a harmadik részt is (A harmadik udvarmester), amikor kiderült számomra, hogy ezek a művek összetartoznak, és van egy közbülső, kimaradt rész is. Így sajnos nem valósulhatott meg Passuth szándéka, hogy a spanyol aranykort átfogóan, egy összefüggő tablón láttassa, csak a memóriámra hagyatkozhattam az amúgy is szövevényes családfa korosztályai közti ugráláskor. 

Mindig is érdekes kérdés volt számomra a Spanyol Birodalom hirtelen felemelkedése és gyors bukása, egyszerűen nem foghattam fel, hogy a mérhetetlen emberi és anyagi források birtokában mégis hogyan bomolhatott fel a királyság. Passuth köteteiből elég hamar kirajzolódik a kontinenseken átívelő birodalom összes problémája: a korrupt bürokraták garmadája, akiknek Dél-Amerika összes aranya sem tudja kitömni a zsebét, a központi hatalomhoz görcsösen ragaszkodó uralkodók, akik egy kézzel, egy íróasztalon akarnak kormányozni egy akkora királyságot, amiben sosem megy le a nap, vagy éppen a mindenek fölött álló Szent Inkvizíció intézménye, ami behálózta az egész társadalmat, félelemmel és bizalmatlansággal rombolva az emberi kapcsolatokat. Ezek összessége mind hozzájárult ahhoz, hogy a gőgös, megrögzött katolikus és bőszen hímsoviniszta spanyolokat rövid időn belül legyőzte a józan, protestáns, I. Erzsébet uralta Anglia, átvéve az irányítást az Atlanti-óceán fölött.

Mindezeket a történelmi igazságokat alapos utánajárással, szorgos kutatómunkával, hiteles forrásokkal megtámogatva tárja elénk Passuth, de nem téveszti szem elől azt sem, hogy történelmi REGÉNYT és nem tanulmányt ír: a részletes korrajzhoz lenyűgöző karakterábrázolások, drámai életutak és szépséges szöveg társul. Bár a tényeken nem változtathat, a homályban maradó részleteket kitölti az írói fantázia. És itt meg kell állnom és megemlékeznem magáról a szerzőről, aki mostanában csak az antikváriumok polcain lelhető fel, és az elfeledett írók táborát gyarapítja. Nem divatos dolog manapság történelmi regényt olvasni, ennyire igényeset és irodalmit pedig pláne. Passuth utószavából egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki szenvedélyesen rajong a történelemért, a művészetekért, és aki még Budapest II. világháborús ostroma alatt is a regényével foglalkozik: az óvóhelyen fejben összeállította az egész spanyol uralkodóház történetét, aztán a szétlőtt lakásba visszatérve első útja az írógépéhez vezetett. Ekkora elhivatottság átsugárzik a lapokról, és a könyvet elolvasva úgy érezhetjük, hogy nem csak egy érdekes történettel lettünk gazdagabbak, hanem valami sokkal többel. Olvassatok Passuthot!

Folytatódik a méltán népszerű irodalmi bulvárkönyv, újabb költők és írók mozgalmas, szomorú, vagy szépséges szerelmi élettörténeteivel. Az első részhez hasonlóan igényes kivitelű kötet újabb nehéz sorsokat tár fel, újabb irodalmi személyiségekről bizonyítja be, hogy ők is emberek voltak. A korábbiakhoz képest talán nagyobb hangsúly helyeződik a tankönyvek által festett hamis, idealizált képek kiigazítására, akár az adott művész kárára is.

Minden visszaemlékezésnél felmerül a források hitelességének kérdése, és néha úgy tűnik, hogy lehetetlen kideríteni, hol rejtőzik az igazság a sokféle verzió között. Hiszen az írók/költők, vagy a hozzájuk kötődő személyek fennmaradt naplói, levelei természetüknél fogva részrehajló írások. Ráadásul akadtak művészek, akik már életükben az utókor számára dokumentálták minden lépésüket, és olyanok is, akik szinte írásos emlékek nélkül haltak meg.

Csak a második irodalmi szerelmeskönyv elolvasása után figyeltem fel rá, hogy egy-egy név többször is felbukkan a többinél, azaz voltak az irodalmi életnek igazi szerelmi ragadozói is. Például Ady Endre, Jászai Mari, Kosztolányi Dezső vagy Babits Mihály körül meglepő szerelmi sokszögek alakultak ki. Bár vállaltan nem irodalomtörténeti munkáról van szó, lehet mégis szerencsésebb lett volna a kortárs művészeket (akiknek esetleg még a magánéletükben is volt kapcsolódási pont) egy csoportban tárgyalni. A térben és időben szétszórt történetek túlságosan szétszabdalják az egyes művészek életrajzát, bár egyúttal kedvet is csinálnak az életmű mélyebb megismeréséhez, amihez óriási segítséget jelent a könyv végén szereplő bibliográfia.

Nyáry Krisztián ezzel a művével újabb rést ütött a nagyközönséget a magas irodalomtól elválasztó falon. Ha az Így szerettek ők bármely részét a helyén kezeljük (tehát nem tanítunk belőle, nem háborodunk fel a "szent írók" őszinte bemutatásán és végképp nem kérünk számon rajta tudományos részletességet), akkor jó kiindulópontja lehet a magyar irodalommal ápolt kapcsolatunk átértékeléséhez.

Mostanra sikerült leküzdenem az előítéleteimet a pár éve óriási hype-pal körülvett könyvvel kapcsolatban, és végre letudni az elolvasását, hadd tudjam meg végre én is, mit hagytam ki eddig. Jól sejtettem: nem az én világom a regény, de azért meg tudom érteni azt is, aki a rajongójává vált.

A cím tökéletes összefoglalója a regény szerkezetének: Gilbert saját, (fizikai és lelki) utazással töltött egy évét írja le, mely során három országot keres fel, mindegyikben 4-4 hónapot töltve. Először Olaszországba látogat, ahol elmerül az olasz konyha világában ("ízek") és fagylalt- meg pizzamámorba fojtja bánatát. Aztán Indiába utazik spirituális elvonulásra, meditálással és vallási elmélkedéssel töltve az idejét ("imák"). Az utolsó állomás pedig Bali szigete, ahol Gilbert tervei szerint megpróbálja megtalálni az egyensúlyt az előző két úticél világi és vallási vonatkozásai között, vagyis rájön, hogy a földi élvezetek és a lelki emelkedettség metszete a szerelem.

A kötet olvasása közben végig kétféle érzelem viaskodott bennem, egyrészt mérhetetlenül, elviselhetetlenül irigyeltem Gilbertet, amiért egy éven át semmi más dolga nem volt, mint magával foglalkozni (amiért ráadásul még pénzt is kapott: a kiadója előre fizetett neki a könyvért, amit erről az évről ír). Voltaképpen az álmaimat élte, miközben keresztül-kasul bejárta Olaszországot, evéssel és nyelvtanulással ütve el az időt, vagy amikor Balin hosszú órákon át, teljesen háborítatlanul olvasgatott egy csodaszép kertben. Egyedül a középső, indiai rész hagyott hidegen, ez a spirituális-buddhista-zen világ olyan távol áll tőlem, mint Tibet Hódmezővásárhelytől, bár néha én is el tudnék viselni egy kis rituális csendet.

A mardosó sárga irigységet aztán felváltotta a szégyenkezés: most komolyan sajnálok egy testileg-lelkileg elgyötört, frissen elvált nőtől egy évet, amit önmagára fordíthat? Vajon akkor is ennyire irigy lennék, ha egy férfiről lenne szó? Három itthon töltött év után ennyire beszűkült volna a világ? És jött újra a sárgulás: persze hogy beszűkült, könnyű férj meg gyerekek nélkül, tele pénzzel utazgatni a világban. Biztosan másoknak is jót tenne egy év, hogy megtalálja önmagát, de a többség számára ez kivitelezhetetlen. Hogy minden csak döntés meg egyéni elhatározás kérdése lenne - ez pedig túl amerikai gondolat nekem.

Amikor néha sikerült félretenni a személyes vívódásaimat, akkor élveztem az írónő gördülékeny, könnyed stílusát, el-elmosolyodtam az egész jó humorán, vagy éppen érdeklődve szedegettem az elejtett kulturális morzsákat. Ám amilyen kellemes volt kiszakadni a saját valóságomból és belefeledkezni a gyönyörű helyszínekbe, a színes emberkavalkádba, annál fájóbb volt a visszatérés a szürke, mindennapi teendők közé. Egyik pillanatban még az írónő mellett lógattam a lábam a tengerbe egy halászhajóról, a másikban pedig épp a borsólevest kellett berántanom. És nem, a konyhába nem követett sem Gilbert, sem a szellemisége, de a leves kavargatása közben mégiscsak felidéztem azokat az emlékezetes pillanatokat, amiknek életem során tényleg a részese voltam, és reménykedve vártam azokat, amiket még tartogat számomra a jövő.

Épp a homofóbia-ellenes világnapon fejeztem be annak a könyvnek az olvasását, ami homofób körökben a tavalyi év legnagyobb botrányát kavarta. Mások fizetnek ekkora hírverésért amit ez a mesegyűjtemény - igaz, negatív előjellel - kapott. Bevallom én is a nagy felháborodás hatására vettem meg, egyrészt nehogy még a végén tényleg betiltsák, másrészt pedig kíváncsi voltam, hogyan akarnak a gyerekeimből "b..it nevelni". Ez volt ugyanis a sok homofób nagyokos félelme, hogy a meséket elolvasva a kisfiúk és kislányok szivárványszínben látják majd a világot. Akadt  olyan elvetemült politikus aki még egy iratmegsemmisítőn is lezúzta a könyvet az ifjúság erkölcseinek védelmében. A könyvek fizikai elpusztítása legutóbb a nácik körében volt divat, igaz ők a könyvégetésre esküdtek. Viccet félretéve, komoly aggodalomra ad okot, hogy ezek a módszerek újra megjelennek.

Feltételezem, hogy a könyv legbőszebb támadói el sem olvasták a 17 történetet, amiknek egyébként csak a töredékében jelenik meg a homoszexualitás témaköre. A többkötetes szerzők és kezdő írók által jegyzett mesék közös eleme az egyes marginalizált társadalmi csoportok megjelenítése, vagyis olyan embereké, akik a klasszikus mesékből általában kimaradnak, pedig a való életben elég gyakran találkozhatunk velük: fogyatékkal élők, kisebbségek, hajléktalanok. Akadnak a mesehősök között olyanok is, akik szimplán nem az előre lekottázott nemi szerepelvárások szerint képzelik el az életüket: lányok, akiknek nem a férjhezmenés életük egyetlen célja, fiúk, akiket hidegen hagy a kardvívás. Közülük kerül ki az a néhány szereplő, aki valóban a saját neméből választ párt magának.

Anyaként forgatva a kötetet feltűnik a nagy szórás a korosztályi célcsoportok között. Egyes mesék már alsósoknak is mehetnek, van viszont néhány (egyébként zseniális) darab, ami bőven 18-as karikás a horrorelemek miatt. Azt hiszem, ennek a gyűjteménynek akkor jön el az ideje, amikor a gyerekek már ismerik az átdolgozások alapját képező klasszikusokat, hiszen sok esetben ezek kontrasztja alkotja az új verzió mondanivalóját. Az is biztos, hogy fontos beszélgetések alapját adhatják ezek a mesék, és akár "igény szerint" is elővehetők, mikor milyen téma foglalkoztatja éppen gyermekünket.

Nem vagyok biztos benne, hogy a nagy ellenkampány nélkül megvettem volna a könyvet, de akkor szegényebb lettem volna egy igényes, modern szemléletű, kortárs mesegyűjteménnyel. Így viszont már tudom, hogy a "gyerekek testi-lelki fejlődésének védelmében" Dúró Dóra ledarálta Trivadart, a háromfülű nyulat, Óriásölő Margaretet, Avarbarnát, Konit, az őzet, vagy éppen Picur Pannát és még sok különleges, bűbájos mesehőst.

Nem igazán lehet regényként értelmezni Calvino művét, mivel sem története, sem cselekménye, de még igazi szereplői sincsenek. Kublai kán és Marco Polo beszélgetnek városokról - ennyi az értelemmel megragadható a könyvből. A többi - pillanatképek, hangulatok, elillanó benyomások - az érzékszerveinknek és az érzelmeinknek szól. Mintha egy kellemesen bódult estén felidéznénk magunkban mindazokat a városokat, ahova valaha is eljutottunk. De nem ám az útikönyvek előírta kötelező látnivalókat, hanem a színeket, illatokat, ízeket, amikre az érzékszerveinkkel emlékezünk. Calvino ilyen apró jeleneteket, mozzanatokat villant fel városokról szóló, költői emlékképeiben. Ezek a megidézett pillanatok néhol elvontak, néhol fantasztikusak, néhol pedig olyan meghittek, mintha csak a szerelmével töltött percekre gondolna az ember - talán ez nem is véletlen, hiszen mindegyik város egy-egy női nevet visel. Végül kiderül, hogy bár Marco Polo számtalan helyen megfordult, számtalan városról mesélt már, mindvégig egyetlen "igazi" jár a fejében, éppúgy, ahogy életünk során lehet kapcsolatunk számos emberrel, csak egyetlen egy lehet az, akit igazán szeretünk.

Végezetül álljon itt a könyv utolsó mondata, amiért mégiscsak volt értelme részt venni ezen a különös utazáson: 

Az élők pokla nem olyasmi, ami majdan lesz; ha van ilyen, akkor az az, ami már itt van, a pokol, amelyben mindennap lakunk, amelyet együtt alakítunk ki. Két módja van, hogy ne szenvedjünk tőle; az egyik sokaknak könnyen sikerül: elfogadni a poklot, és részévé válni olyannyira, hogy már nem is látják. A másik kockázatos, és állandó figyelmet és tanulást igényel: megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki és ami nem pokol, s azt tartóssá tenni, annak teret adni.

Ilyen az, amikor egy író rajongva szeret egy tájat és a rajta élő embereket, de nem hajlandó hamis idillt hazudni az 1920-as évek magyar pusztájára. Őszintén szólva kicsit sem rajongok a "délibábos rónaság" dicshimnuszát zengő, paraszti romantikát, falusi felsőbbrendűséget hirdető, talmi nosztalgiába süllyedő írásokért, hiszen, mint minden tökéletesnek, igazinak, követendőnak elénk állított példa esetében, úgy itt is igencsak kilóg a lóláb. Szerencsére Móra nem esik ebbe a hibába, nem hallgatja el, hogy bizony a parasztok között is (ahogy bármely más társadalmi csoportban) akad morálisan ingoványos vagy éppen értelmileg könnyűszerkezetes. Nem leplezi azt sem, hogy köztük is minden szentnek maga felé hajlik a keze, és az urambátyám politizálás vagy a "dögöljön meg a szomszéd tehene" mentalitás nem újkeletű dolgok.

Egyszerűen arról van szó, hogy Móra beleszeretett a paraszti világba, az élet lassú tempójába, a szikár nyelvhasználatba (amibe a sok tájszó miatt a mai olvasónak könnyen beletörik a bicskája), a sajátos humorba, vagy éppen a természettel szorosan összefonódott létbe. Igen ám, de itt a természet azé, aki birtokolja, vagyis a parasztember számára a legnagyobb kincs a föld. Ez adja meg a helyét, rangját a közösségben, ebben méri a vagyonát és bizony ehhez alakítja a családját is. Rengeteg regény szól az arisztokráciának tulajdonított érdekházasságokról, de parasztok földegyesítés jelszóval történő összeboronálásairól annál kevesebb. Pedig nagyon is létező és bevett szokás volt a szomszédos földek fiataljait összeesketni, hadd gyarapodjon a vagyon.

Ebbe az évszázados rendbe ver éket az I. világháború, majd a Tanácsköztársaság. Az életerős, fiatal férfiak vagy odavesztek a harcokban, vagy roncsként kerültek haza (ki hallott még akkor a poszttraumás stresszről). Furcsa mozaikcsaládok jötték létre, mikor az özvegy(nek hitt) asszonyok újraházasodtak, vagy a náluk raboskodó "muszkákkal" melegedtek össze. Ezekhez a merőben szokatlan élethelyzetekhez kellett hozzáigazítani a paraszti erkölcsöt, ami azért sikerülhetett viszonylag zökkenőmentesen, mert mindig is közelebb állt a természet rendjéhez, mint a merev, felülről erőltetett normákhoz. Móra egy ilyen mozaikcsalád történetét dolgozza fel, ahol a fiatal nő kislányával az apósánál és anyósánál marad özvegyen, majd összekerül a háborúból hazatérő régi ismerőssel, akivel aztán újra családot alapít. A nyugalom és boldogság időszaka azonban igencsak rövid, családi tragédiák és váratlan események szomorú véget vetnek a biztatóan alakuló történetnek.

Ahogy a benne megénekelt család, úgy a regény is egy lefelé ívelő utat jár be, a kezdeti humoros, anekdotázós paraszti életképeket (a'la Mikszáth) hirtelen rideg, realista, már-már dokumentarista stílusban megírt jelenetek (Móricz) váltják, hogy aztán a regény vége egy különös, homályosan balladai eseménysorba (Arany) csapjon át. A könyv úgy végződik, akár egy királydráma, szinte alig marad életben főszereplő - leszámítva az egyetlen, háttérben szerényen megbújó, de mindig jelen lévő természetet, akiről Móra szépséges, lírai leírásokban emlékezik meg.

Fejbe vág, húsba ég, csontig mar, sokáig nem ereszt. Két nő története megaláztatásról, kétségbeesésről, testi-lelki szenvedésről: a fájdalom ugyanaz, csak az okozója változott. Aliide és Zara szenvedéstörténete között eltelt 50 év, de a nők helyzete mit sem változott. Rengeteg könyvet olvastam már a különféle diktatúrák nyomában járó emberi tragédiákról, de nem lehet közömbösnek maradni ennyi embertelenség láttán. A helyszín ezúttal Észtország, a szovjet megszállástól a rendszerváltásig tartó 50 évet öleli fel Oksanen bátor regénye, ami először számol be Északkelet-Európa kommunista történelméről.

A két nő közül Aliide válik a regény központi alakjává, az ő egyre sötétebben kibontakozó személyes válsága tükrében értelmezzük újra meg újra a fiatal Zaráról szóló részeket. Aliide egy rögeszmés, viszonzatlan szerelemért egyre nagyobb árulásokat követ el családtagjai és saját maga ellen. A gyorsan váltakozó politikai szélirányban Aliide családja szétszóródik: szüleit kivégzik, irigyelt nővérét és annak kislányát deportálják. Aliidét sok más nőhöz hasonlóan kihallgatás címén kegyetlenül megerőszakolják és megkínozzák. Ezután már csak az ad értelmet életének, hogy szerelmét a házában rejtegesse, minden energiáját arra áldozza, hogy életben tartsa a férfit, aki Aliide sógora, és sosem tudná viszonozni a nő érzéseit. Aliide hiába köti össze életét egy megbízható pártkatonának tűnő férfival, rettegéssel telik minden napja. Retteg, hogy felfedezik a titkos búvóhelyen Hansot, retteg, hogy férje megsejti, mik a valódi gondolatai, retteg, hogy újra át kell élnie a kihallgatás borzalmait. Végül számára is világossá válik, hogy a Hanssal és egy boldogabb jövővel kapcsolatos álmai sosem válnak valóra, és innentől kezdve csak a boldog szocialista család látszatának fenntartásáról szólnak mindennapjai.

Aliide számára az új esélyt Zara felbukkanása jelenti - általa feloldozást kaphat a múlt bűnei alól. Zarát orosz maffiózók prostitúcióra kényszerítik, testi-lelki roncsot csinálva a lányból. A perverz, gyomorforgató jelenetek csak felvillantják a lány hosszú-hosszú ideig tartó szenvedését, sok eseményre csak utalás történik. Zarát két dolog tartja életben: leválasztja személyiségéről a testével történteket, mintha azok nem is vele, hanem a munkanévként kapott Natasával estek volna meg, illetve a melltartójában őrizgetett, otthonról hozott fénykép, rajta egy névvel és címmel. És Zara egy alkalmas pillanatban megszökik és nekivág, hogy megkeresse azt az embert és a házat. Így talál rá Aliidére, és a két nő sorsa végül összefonódik...

Oksanen regénye őszintén világít rá arra, hogy "mindig új krómbőr csizma jön, mindig újabb és újabb csizma, ugyanolyan vagy másféle, de ugyanúgy a nyakadra lép", azaz hiába telt el 50 év, nők és gyerekek még mindig ugyanolyan kiszolgáltatottak, az erőszak nem tűnt el a világból, csak más arcot kapott. Aliide és Zara egymásra rímelő reakcióin keresztül mutatja be azokat a lelki folyamatokat, amik a megerőszakolt nőkben lejátszódnak. Az irracionális szégyenérzet, melynek hatására Aliide képtelen szembenézni sorstársaival, sőt, ő szidja leghangosabban őket, nehogy kiderüljön, hogy egy közülük. Ugyanez a szégyen szakítja el Zarát korábbi életétől, és láncolja a maffiózókhoz, akik azzal zsarolják, hogy a róla készült gusztustalan képeket elküldik a családjának. De írhatnék még a nők önbizalmának módszeres leépítéséről, testük tárgyiasításáról, vagy a maradandó tünetekről, mint az állandó remegés, az érintéstől való viszolygás.

Bár nem finomkodja el a morbid és felzaklató részeket, a Tisztogatás mégsem csak egy dokumentarista szenvedés-lajstrom, hanem komoly szépirodalmi eszköztárral dolgozik. A hétköznapi élet apró mozzanataiban, a lelkek finom rezdüléseiben képes megragadni azt a szépséget, ami a szereplőket átsegíti életük válságain, minket pedig a könyv sötétebb epizódjain. Ezenkívül egy okosan felépített és adagolt történetről van szó, ami végig izgalmas tud maradni és az utolsó fejezetig tartogat váratlan fordulatokat.