Ritkán fordul elő, hogy egy regény főhősével, világával, mondanivalójával nem tudok azonosulni, de A skarlát betű második nekifutásra sem nyert meg magának. Mérhetetlenül cinikus énem végig azt szajkózta a fejemben, hogy egy kis szex miatt ennyit kell szenvedni? Ráadásul csak a nőnek kell minden megalázatást elviselni, pedig nem is egyedül volt ott? Tény, hogy ő volt házas, na de manapság már nem büntetik a házasságtörést nyilvános megszégyenítéssel... Ez volt a legnagyobb problémám, ez a tátongó szakadék a regény 19. századi és a mai modern értékrendünk között. Nem volt híd, nem volt mai napig érvényes mondanivaló, ami összekapcsolta volna Hester Prynn és az én világomat.

Mindemellett értettem és érzékeltem Hawthorne művének irodalmi jelentőségét, azt, hogy az egyik első pszichológiai regényt olvasom éppen, és egyébként ez egy merész kirohanás az uralkodó korszellem, a puritanizmus képmutatása ellen. De pusztán "irodalmi jelentősséggel" még nem tudott egy könyv sem lekötni, a regény első 30 oldalát kitevő, Hawthorne társadalmának biztosan sokatmondó, csipkelődő visszaemlékezést például kínszenvedés végigolvasni. Ritkán mondok ilyet, de egész nyugodtan ki is lehet hagyni, nem veszít vele az ember semmit. 

A felszínes felháborodás után ássunk egy kicsit mélyebbre, fejtegessük kicsit ezt az irodalmi jelentőséget. Adott tehát Hester Prynne, aki házasságtörő viszonyt folytatott valakivel (a regény legelején kiderül, de nem lövöm le a poént), amiből születik egy gyermek, Pearl. Hester férje is megérkezik a képbe, így lesz teljes a három ember életét is megkeserítő felállás. Hestert a puritán társadalom (akik egyébként extrém feketeöves keresztények, akik minden szépséget, örömöt, természetes emberi reakciót tiltanának) arra ítéli, hogy ruháján feltűnő 'A' (adultery=házasságtörés) jelet viseljen. Ez a mágikus 'A' betű lesz aztán a könyv origója, ebben testesül meg minden, amit Hawthorne el akar mondani ezzel a történettel. Szimbóluma lesz a kirekesztettségnek, a társadalmi stigmatizálásnak, annak minden velejárójával. Ebben a szigorú szabályok uralta közösségben egy "bűnös" kiemelése rendkívüli esemény, hiszen egyrészt amíg ráirányul minden figyelem addig a többiek kisebb-nagyobb botlásai észrevétlen maradhatnak. Ráadásul az eddig csak a szentbeszédekben emlegetett, arctalan bűn most arcot kapott, és így minden elnyomott félelmet, frusztrációt ki lehet rajta tölteni. Sokan már-már földtöntúli erőt is tulajdonítanak a Hester mellkasán virító jelnek, ezáltal minél jobban eltávolítják maguktól, és kihangsúlyozzák, hogy nem egy közülük, a "rendes emberek" közül.

A puritán társadalom reakciói mellett Hester, a megbélyegzett lelki folyamatait is bemutatja Hawthorne. Nyomon követhetjük, hogyan internalizálja a skarlát betű jelentését, vagyis hogyan válik a személyisége részévé. Bűn és büntetés annyira kitörölhetetlen részévé válik, hogy Hesternek eleinte meg sem fordul a fejében, hogy elhagyja a várost, ahol kitaszított lett. Külseje, viselkedése, egész lénye változáson megy keresztül, de közben azt is látjuk, hogy bűnének szimbólumát is a maga képére formája. Varrótudományát és kreativitását bevetve gyönyörű díszt varázsol a szégyenbélyegből, ami egy idő után teljesen elveszti eredeti jelentését. Inkább annak a jelképéve válik, hogy Hester képes együtt élni botlásával és annak következményeivel, nem játszik szerepet, nem mutat hamis képet a külvilág felé, mint... (Pearl apja). Valójában az ő lelke nyugodtabb, mint a folytonos színjátékra kényszerülő férfié, akit végül felőröl ez a lelki tusa.

Érdemes néhány szót szólni Hester és Pearl, anya és gyermeke kapcsolatáról is. Pearl voltaképpen Hester bukásának eredménye, örök emlékeztetője bűnbeesésének. A társadalom perifériájára szorul asszony egyetlen társa, érzelmi kapcsolata is egyben, viszonyuk tehát rendkívül összetett. Amellett, hogy a kislány a nő legféltettebb, legdrágább kincse, egyetlen biztos pontja az életében (a skarlát betűn kívül), babonás félelemmel lesi, hogy a gyermek tulajdonságai tükrözik-e a bűnös viszonyt, amiben fogant - a "zseniális" 19. századi gyermekkép, ugye... és milyen érdekes, egyfajta önbeteljesítő jóslatként, a kis Pearl valóban nem mindennapi gyermekké cseperedik. 

Kezdeti kirohanásom után azért látható, hogy rengeteg mondanivaló szorult ebbe a kis könyvbe, ami olvasmányosságban nyilván nem vetekedhet a mai világ tempójára írt regényekkel, helye a klasszikusok között mégis vitathatatlan.

Egy távoli, egzotikus országbeli család több generáción átívelő története, amiben keverednek a mágikus realista elemek a valós történelmi eseményekkel - várjunk csak, hiszen én már olvastam ezt a könyvet, vagy legalábbis nagyon hasonlót, nem is egyet: Rushdie, Marquez, Bernieres, Eugenides és McCullough is írt már effélét. Bár nem hatott az újdonság erejével, a recept nálam mégis működik, valamiért szeretem beleásni magam más családok történetébe, végigkövetni a felnövekvő és megöregedő generációkat.

Allende érzésem szerint önéletrajzi ihletésű regényében írás és emlékezés kiemelt szerepet kap. Naplók, feljegyzések, levelek rengetegéből állítja össze a nagy családi krónikát a kilencvenéves Esteban Trueba és unokája, Alba. A szerteágazó, előre- és visszautalásokkal teli történet fő alakjai Clara (Esteban Trueba felesége), lányuk, Blanca, és az ő lánya, a már említett Alba. A három nő és Esteban összetett kapcsolata a regény központi motívuma, küzdelmeik, fejlődésük és érzelmeik bemutatása közben pedig egy egész ország, jelen esetben Chile társadalmi változásairól is képet kaphatunk.

A családi és történelmi események közé pedig beszivárognak csodás elemek is, például különleges lények (Barrabás, a meghatározhatatlan besorolású "kutya"), tulajdonságok (Rosa del Valle zöld haja) és képességek (Clara Trueba látnoki ereje). A Trueba család mindennapjait fel-felbukkanó szellemek, asztaltáncoltató szeánszok és rendre beigazolódó jóslatok jellemzik. Innen ered a könyv címe is, ám a magyar fordítás erősen rémisztő hangulata helyett ezek a furcsaságok szerves részét képezik Truebáék életének.

Amiben talán Allende újat tudott hozni az első bekezdésben emlegetett szerzőkhöz képest, az a szereplők belső világának érzékletes és pontos megjelenítése. Látunk példát évtizedeket túlélő, majd egy pillanat alatt semmivé foszló szerelemre vagy gyűlöletre éppúgy, mint lassan alakuló-formálódó érzelmekre, gondolatokra. A négy főszereplő jellemrajza aprólékos részletességgel kidolgozott, mindenre kiterjedő, mégis tud meglepetést is okozni. Amikor azt hisszük, hogy egy karakter minden lépése kiszámíthatóvá vált, hoz egy váratlan döntést, amire álmunkban sem gondoltunk volna - aztán az írónő jól bebizonyítja, hogy mégis mennyire a személyiségéhez passzoló volt ez a lépés. Ezek az emberismereti "játékok" segítenek át a néhol kissé túlírt cselekmény holtpontjain, amiből azért nincs túl sok. Aki hozzám hasonlóan rajongója a családtörténeteknek és nincs ellenére a mágikus realizmus sem, annak Allende regénye nem fog csalódást okozni.

Mind a könyv, mind pedig a főszereplő körülbelül 50 évvel előzi meg a korát - és szenvedik el ennek minden gyötrelmét. Hardy regénye a maga korában arcpirítóan szókimondónak számított, olyan társadalmi alapintézményeket rántott le a piedesztálról, mint a házasság, az egyház vagy az oktatás. Manapság már semmi meghökkentőt nem találnánk egy hasonlóan társadalomkritikus műben, a 19. század végén viszont nem volt szokás ilyen nyíltan rámutatni a nagy rendszerek hibáira. A könyv megjelenését akkora közfelháborodás övezte, hogy nem is csoda, hogy a szerző a regényírásról a költészetre váltott. A történet megírásakor talán nem is sejtette, mekkora lesz a párhuzam könyv és főhősének hányatott sorsa között.

Rendkívül érdekes és egyben elszomorító tapaszalat olyan emberekről olvasni, akik bármennyire szeretnék is, nem élhetik azt az életet, amire vágynak. Jude Fawley élettörténete rámutatott arra a fájdalmas igazságra, hogy nem lehet bárkiből bármi. Ami pedig igazán nagy arculcsapás volt kora társadalmának, hogy ebben az oktatási rendszer és az egyház sem támogatta őt. Megdőlni látszanak azok az alaptézisek, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, vagy hogy tanulással előrébb lehet jutni a társadalmi ranglétrán. A 19. századi Angliában legalábbis Jude mindkét rendszer elutasító, kirekesztő oldalával szembesül. Nem illik bele a képbe, mert túl szegény, túl intelligens és túl modern felfogású. Hiába próbálja szabadidejében, önerőből képezni magát, hiába vetekszik tudása bármelyik egyetemi hallgatóéval, a magánélete mindig akadályozza mind az egyházi, mind az egyetemi pályafutását.

Jude ugyanis olyan nőt szeret, akit nem lenne szabad: az unokatestvérét, Sue-t. Kettejük kapcsolata rávilágít egy másik ősi társadalmi intézmény, a házasság rákfenéire. Férfi és nő kapcsolatát akkoriban csak a házasság szentesítette mindenki szemében, még kiadó szobát sem kaphattak együtt, ha nem voltak megesküdve. Az "összeállt" élettársak lehettek bármilyen boldogok, törvénytisztelők, szorgosak, ha híre ment, hogy nincs papírjuk az esküvőről, hamar elüldözték őket a környékről. Jude és Sue boldogtalan szerelme így hát rányomta a bélyegét egész életükre (és a gyerekeikére is, ami az eddig olvasott egyik legkegyetlenebb jelenetben manifesztálódik, és amit egyhamar nem fogok tudni kitörölni az emlékezetemből). Külső nyomásra tehát elfojtják érzelmeiket, és olyan házastársat választanak, akit már elfogad a társadalom - és ebbe szépen lassan tönkremennek. Mégsem tudok szánalmat érezni irántuk, inkább dühöt, amiért gyávák voltak kiállni a boldogságukért, és hagyták magukat sodorni az árral. De én már egy másik kor gyermeke vagyok...

Ez a lehangoló, egyre mélyebbre húzó regény az emberi élet kilátástalanságáról, az őszinte érzések társadalmi gúzsba kötéséről mesél sokat, hosszan, fájdalmasan. Nem lesz kedvenc, nem fogom egyhamar újra elolvasni, de sokáig motoszkálni fog még bennem, az biztos.

Bogáncs, az okos és végtelenül hűséges pumi (és nem puli) történetét csakis Fekete István világfelfogásával lehetett megalkotni. A természet mérhetetlen tisztelete minden regényének az alapját képezi, szóljon az vadon élő állatokról (Vuk) vagy vadonba kiszabaduló kamaszokról (Tüskevár, Téli berek). Ezúttal egy juhászkutya sorsát követhetjük világra jöttétől kezdve felcseperedésén és ellopásán át egészen kalandos hazakerüléséig. Útja során több ember is a gazdája lesz átmenetileg, és ezekből a találkozásokból sok emberi portré rajzolódik ki előttünk, ezenkívül kutya és ember szoros kapcsolatát is gyönyörűen példázzák.

Fekete István könyveiben valójában mindig a természet a főszereplő, amit egy kegyetlen, de igazságos rendszerként mutat be az író. Mindennek megvan benne a maga szerepe, minden élőlény tudja a dolgát és engedelmeskedik a szigorú törvényeknek. Csak így biztosítható a túlélés, a fennmaradás, a kényes egyensúly megóvása. Ebbe a kifogástalan rendbe csak az ember rondít bele, aki Fekete szerint többet akar, mint ami jogosan megilletné. Nem is kíméli azokat a karaktereit, akik nem méltók az állatok társaságára. Legrokonszenvesebb emberi szereplői (az íróhoz hasonlóan) okos szeretettel fordulnak minden élőlény felé: nem kegyetlenkednek velük, ismerik alaptermészetüket és aszerint bánnak velük. Nem csüngnek rajtuk majomszeretettel sem, kölcsönös tisztelet jellemzi kapcsolatukat, ami pontosan meghatározott keretek között zajlik.

Bogáncsból, a juhászkutyából először cirkuszi eb, aztán odaadó házőrző lesz, de szíve mélyén őrzi az akol, a nyáj és persze a juhász emlékét. Kutyaszerencséje mindig olyan emberekhez sodorja, akik szeretik és akiktől tanulhat, hűsége mégis csak átmeneti: a kolomp hívó szavát nem feledtetheti semmi. Kalandjait Fekete István komótos, lassan csordogáló történetmesélése és bölcs gondolatmenetei emelik ki az egyszerű "kutyás" könyvek közül. A szerző minden alkalmat megragad a táj bemutatására, de megtalálja a szépséget az olyan egyszerű használati tárgyakban is, mint egy ágy vagy egy asztal. 

A Magyar irodalmi szerelmeskönyv alcímet viselő, igényes kivitelű kötetet minden tarisznyás bölcsészlány ultimate ajándékaként lehetne elképzelni. Irodalom, szerelem... túláradó romantika, mindent elsöprő érzelmek, múzsa és művész viszonya - ez mind megtalálható ebben a könyvben. Ám az ismert és (általam) kevésbé ismert magyar szerzők magánélete nem csupán rózsaszirmok és szerelmeslevelek kavalkádja: fájdalmas életutak és szomorú emberi sorsok krónikája is egyben.

Irodalmi bulvár - a másik jelző, amit szívesen aggatnak Nyáry Krisztián kötetére. Való igaz, nem tekinthető fajsúlyos monográfiának, vagy hiteles életrajznak sem. Inkább az első lépcső a magyar irodalom felé azoknak, akiknek a kimerevített, kanonizált tankönyvi életrajzok nem vették el tőle a kedvét. Egy kis tiszteletteljes pletykálkodás, jóindulatú adomázás, hogy meglássuk az irodalomórák szoborszerű alakjai mögött az embert. Ezek az emberek pedig esendőek, rossz természetűek, önzőek, féltékenyek, hazudnak, félrelépnek - és bizony ölnek is. A nagy tehetségnek ára van, amit gyakran a művész szerettei kénytelenek megfizetni.

Amit először könnyed olvasmányként emeltem le a polcról (mert hiszen valaha bölcsészlány voltam én is), hamar kis magyar tragédiák gyűjteményévé vált. Mintha csak a sorscsapások árnyékában teremnének tehetségek és remekművek: alig akad olyan író vagy költő, akinek nyugodt, gondtalan élet adatott meg. Legyenek akár egészségügyi problémák, anyagi nehézségek vagy a történelem viharai, mindenkinek kijutott a szenvedésből, amit végül nevüket megőrző irodalmi művekké formáltak át.

Vajon mennyire okos ötlet 2021-ben, a koronavírus-járvány kellős közepén egy gyilkos szuperinfluenzáról szóló regényt olvasni? Vajon a mai közbeszédből fájóan ismerős kifejezések (karantén, vakcina, immunitás) csak még jobban felzaklatják az amúgy is pattanásig feszült idegeinket, vagy épp ellenkezőleg: morbid megnyugvást lelünk a tényben, hogy King vírusa sokkal veszélyesebb a Covidnál, és az emberiség jelentős részét kipusztította?

Hamar rájövünk, hogy ez az egész mit sem számít, a történet ugyanis nem áll meg a járvány tombolásának bemutatásánál, az csupán a könyvmonstrum nyitánya. Az USA-beli laboratóriumból elszabadult, mutáns vírusra ugyanis néhányan megmagyarázhatatlan okból immunisak. Ők először szépen végignézik, ahogy körülöttük mindenki meghal, majd elindulnak megkeresni egymást és a titokzatos Abigail anyát. A vírusos-világvége regény ezen a ponton változik át valami egészen mássá, és lesz belőle egy látnoki történet az emberi civilizáció újraépítéséről, valamint a jó és rossz harcáról. Nem mindenki követi ugyanis Abigail anyát - akármilyen kevés túlélő maradt, ahhoz elég, hogy létrejöjjön az "ellentábor" is, akik a titokzatos Flagg irányítása alatt állnak. Annyi biztos, hogy ő a Gonosz földi megtestesítője, ahogy Abigail anya Isten szószólója.

Bevallom, számomra ez a spirituális vonal a regény gyenge pontja. King időről-időre megpróbálkozik valamiféle emberfeletti, misztikus magyarázattal szolgálni az emberi gonoszság mibenlétére (Az, A búra alatt), de még egyszer sem bizonyult elég meggyőzőnek. Ellenben azok a regényei, amikben a gonoszság forrása nem más, mint maga az emberi elme (Tortúra) sokkal vérfagyasztóbbak és elgondolkodtatóbbak.

A Végítélet esetében bőven elég lett volna a vírus utáni társadalom újraszervezésének bemutatása, minden erkölcsi és gyakorlati kérdésével, egy kis szociológiával nyakon öntve. Ez az a történetszál, ami a legígéretesebb és amiben a legtöbb mondanivaló rejlik. Már a szóválasztás is beszédes: újra és nem újjászervezésről beszélünk, vagyis az emberek visszatérnek a régi, jól bejáratott társadalmi rendszerekhez (még a Függetlenségi Nyilatkozatot is újra megszavazzák). Ám ahogy növekszik a túlélők tábora, úgy válik egyre nehezebbé az irányítás: újra jönnek a politikusok, a fegyveres rendőrök, a bűnözés, és szép lassan kezdődik minden elölről. Kingnek ez a valódi terepe: a közösségek dinamikájának feltérképezése, illetve jelen esetben modellezése. Hátborzongatóan hihető az általa felvázol forgatókönyv, amiben ember ismét embernek farkasa, és ne legyen kétségünk afelől, hogy valaki újra rábukkan az atombombára is...

A csoportok működése mellett érdekes megfigyelni azt is, ahogy King a rengeteg különböző szereplőt összehangolja. Mivel a vírus nem válogat, és ki tudja, mi alapján hagyja életben az embereket, így olyanok kerülnek kapcsolatba, akik a járvány előtt nem is találkoztak volna. Siketnéma, értelmi fogyatékos, idős, fiatal, művelt, aluliskolázott, városi, vidéki, erős, gyenge - túlélésük érdekében félre kell tenniük minden korábbi előítéletet, de saját régi énjüket is. Az "új" világban mindenkire új szerep vár, és King mesterien mutatja be az utat, amit a számos főszereplő bejár fizikailag és lelkileg is.

A szerző eddigi leghosszabb (kb.1500 oldalas) regénye nem okoz különösebb meglepetést, a karakter- és csoportábrázolás, amiben King kiváló, az ezúttal is remek, és megmenti a történetet, a spirituális vonal pedig ismét gyenge lábakon áll, éppúgy, ahogy Jó és Rossz két földi helytartója is. Jó 30 évvel a cselekmény ideje után King apokalitpikus víziója - szerencsére csak töredéke - húsbavágó valósággá változott, így tehát érdemes lehet újra fellapozni, és elgondolkodni mindazon, ami egy világjárvány után megfogalmazódott hőseiben.

Elmondjam, hogy a társadalomtudomány mit tanít az emberi fajról? Dióhéjban összefoglalom. Mutasson nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adjon kettőt, egymásba szeretnek. Adjon hármat, és feltalálják a „társadalomnak” nevezett elbűvölő dolgot. Adjon négyet, és építeni fognak egy piramist. Adjon ötöt, és kirekesztenek egyet. Adjon hatot, és feltalálják az előítéletet. Adjon hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést. 

Egy könyv, amiből megtudhatjuk, milyenek NEM az olaszok. Egy vaskos kötet arról, hogy a történelem során hogyan vélekedtek Itália lakóiról mások, rengeteg forrással megtűzdelve. Ez a sztereotípia-történet finoman szólva is terjengősre sikerült, és egy idő után elég egyoldalúvá is válik: az idézetekben felsorakoztatott, folyamatosan cáfolt előítéletek mellé nem kerül szilárd tényanyag, nem derül ki, hogy ha nem ilyenek, vagy olyanok, akkor mégis milyenek az olaszok. Ráadásul sokkal aktuálisabb információkra számítottam, a könyv nagy része viszont a 17-19. századra tekint vissza - való igaz, hogy számos, mai is élő sztereotípia ezekből az időkből származik. A szerző láthatóan lubickol ebben a témában, és irigylésre méltóan széleskörű műveltségét szívesen csillogtatja meg, az olvasónak viszont legalább ennyire kell lelkesednie az olaszokért, hogy érdeklődése megmaradjon.

Sajnos ugyanúgy jártam, mint egyetemi éveim alatt az angol 'Cultural Studies' előadással: már alig vártam, hogy végre rendesen "megtanítsák nekünk" az angol kultúrát, ünnepeket, szokásokat, érdekességeket, amiket később tanárként bedobhatok - ehelyett tömény kultúraelméletet kaptunk. Ezzel a könyvvel is hasonló a gond: elméletben nagyon erős, hiszen kitér a sztereotípiák működési mechanizmusára, a szociálpszichológiai vonatkozásaira, de nincs mibe kapaszkodni, hiányoznak a megfogható tények, ismeretek. Így fordulhat elő, hogy simán lenyomok egy prezentációt (ha nagyon muszáj) a kis- és nagybetűs kultúráról, vagy a sztereotípiák kialakulásáról, de nem tudok felsorolni három olasz nemzeti ünnepet.

McEwan ezúttal egy különleges narrátorral kísérletezik: egy magzat az anyaméhből figyeli a felnőttek világát, és benne anyja és szeretőjének szövetkezését az apja ellen. Mi sem mutatja jobban irodalmi alulműveltségemet, mint hogy minderről előbb jutott eszembe a Family Guy (Stewie Griffin, a zseni kisbaba miatt), mint a Hamlet. Pedig utólag belegondolva még a nevek is stimmelnek: Trudy (Gertrudis) és Claude (Claudius) közösen tervezik a nő volt férjének, egyben Claude bátyjának a meggyilkolását. Hamlet-feldolgozás helyett ez inkább Shakespeare klasszikusának előzménye, a bűncselekményhez vezető út és annak kivitelezése.

A még meg sem született kisbaba, mint az események passzív kommentátora elég rizikós választás. Egyrészt nincs pontosan tisztázva, hogy mit "lát", "hall" és "ért" a külvilágból, így egy idő után a kilenc hónapos magzat átlényegül mindenttudó narrátorrá, ami finoman szólva is furcsa. Másrészt az anya hanyagsága miatt szenvedő magzat azonnal beindítja a védelmező-ösztönt, egyszersmind kiszakítva a könyv világából. Az éhező vagy alkoholtól szédülő kicsi hatására olvasóból azonnal átkapcsolok anyába, és már nem a "leendő Hamleten" jár az eszem - persze Trudy közönye egy láthatóan hatásos írói eszköz a feszültség növelésére.

Persze nem McEwan az egyetlen, aki megpróbálkozott már klasszikusok modernizálásával. Atwood Odüsszeia-átértelmezése vagy a Téli rege Winterson-féle verziója mind merész, de sikeres vállalkozás, és a Nutshell tökéletesen illik ebbe a sorba. Tömörsége ellenére mesterien komplex: feltárja az emberi kapcsolatok bonyolult szövedékét, a feleség-férj-sógor/szerető háromszög feszültségeit, az anya-gyerek kapcsolat mélységeit. Megindító, hogy a még meg sem született gyerek milyen feltétlen szeretetet érez édesanyja iránt, mennyire rá van utalva. Aztán az anyaméh szűkös magányából és látszólagos elszigeteltségéből globális problémákra tekintünk ki, mintha az anya rezdülésein vagy más titkos csatornákon keresztül ez a kisbaba már sejtené, milyen világba is fog érkezni. Ebben a perspektíva-váltásban ott feszül a címadó Shakespeare-idézet kettőssége: "Istenem, engem bezárhatnának egy dióhéjba, ott is úgy érezném, hogy a végtelenség királya vagyok" (Nádasdy Ádám fordítása). 

Egy teljesen spontán, tavalyi ajándéktasak mélyén talált könyvutalványnak köszönhető vásárlás eredménye Dragomán György könyve, amit azzal a lendülettel el is olvastam, fittyet hányva a gondosan megtervezett várólistámra. Belelapoztam, és nem volt megállás: a receptek csak jöttek egymás után, köztük pedig egy-egy remekbeszabott novella emlékeztetett arra, hogy ez nem "csak" egy szakácskönyv, ez valami más. Irodalom, főzés és evés kapcsolódik össze, és teremtenek egy kedves, szerethető, életigenlő hangulatot. A Főzőskönyv újra megtanít használni az érzékeinket, hogy főzés és evés közben ízlelés mellett lássunk, szagoljunk, tapintsunk - és emlékezzünk. Ezzel a szemlélettel - ha nem is minden alkalommal - de még a legunalmasabb, századjára készített tökfőzelék, a hullafáradtan, álmosan kavargatott tejbegríz, vagy éppen a nagy nehezen kitalált, konyhát felrobbantó vasárnapi ebéd megfőzése és elfogyasztása is élménnyé válik. A főzés - alkotás, kreatív kísérletezés és a családi hagyományok életben tartása. Az evés pedig tisztán érzéki élmény, egyszerre hat az érzékszerveinkre de a lelkünkre is.

Először kicsit tartottam attól, hogy a jelenleg az egyetlen, magam örömére végzett tevéknységet, az olvasást és a mindennapok kötelező feladatát, a főzést "összeengedjem", és még a kevéske szabadidőmben is recepteket bújjak meg konyhai történeteket olvassak. De az ételleírások közül kikacsintottak a kortárs magyar irodalom gyöngyszemei, az általam eddig nem ismert szerző novellái, és ráébredtem, hogy irodalomnak és főzésnek bizony van közös metszete. Mindkettő képes emlékeket felidézni és esztétikai élményt nyújtani. Hányszor próbáltuk újraalkotni gyerekkori kedvenceinket, azt az ízélményt keresve, amit csak a mama főztje tudott nyújtani - és közben emlékezni a mozdulataira, a hangjára. És hányszor gyönyörködtünk egy jól sikerült fogásunkban, csodálva az általunk létrehozott formákat, színeket. 

Azt azért nem állítom, hogy a főzés innentől kezve a hobbim lesz, nem fogom követni Dragomán szinte megszállott maximalizmusát a receptek tökéletesítésében. Mégis adott egy új szemléletmódot, amivel kicsit könnyebb, felszabadultabb és élvezetesebb lesz a mindennapi munka. A recepteket kipróbálom, a novellákat a szívembe zárom.

Végre-valahára megtörténik a nagy fúzió, Rice vámpíros és boszorkányos-táltosos mondaköre egy kötetben, egy történetben kap méltó lezárást - legalábbis a regény elején ezt hittem én is, és valószínűleg az írónő is. Aztán sem a könyv, sem az idő nem igazolta várakozásainkat: a Blood Canticle csupán fájóan erős közepesre sikerült, Rice pedig egy kis kitérő után visszatért a biztos megélhetést jelentő vámpíros regényekhez és azóta is újabb részekkel toldja meg Lestat történetét - majd kijelenti, hogy ez már tényleg az utolsó. Lehet jobb is, hogy ez mégsem a Vámpírkrónikák utolsó része, mert annak elég kiábrándító lenne, márpedig 9 éven át a sorozat rajongói abban a hitben éltek, hogy ennyi és nincs tovább. Köztes résznek még csak-csak elmegy, és inkább tekintsük is annak, míg Rice egyszer tényleg rászánja magát hogy méltó búcsút vegyen kedves vérszívóitól.

Szóval ez egy közepes vámpírregény Anne Rice tollából, ami még így is elég jónak számít más hasonló témájú könyvekhez képest, de azért az írónőtől megszoktunk egy színvonalat és abból elég nehéz engedni. Lestat visszatér mint a történet narrátora, és ez mindenképpen felpezsdíti a hangulatot, annyira pofátlanul és szeretnivalóan hiú. Belecsöppen a Mayfair-Blackwood univerzumba, de valahogy sem a modern technológia, sem a kényelmes paloták nem állnak jól neki. Lestat de Lioncourt okostelefonnal a kezében, pihe-puha baldachinos ágyban várja a napnyugtát? Teljes képzavar. Aztán megtörténik a dramaturgiailag elkerülhetetlen fordulat, és a két sorozat főszereplője, Lestat és Rowan Mayfair egymásba szeretnek. Lestat, mint remegő térdű hősszerelmes? Még teljesebb képzavar. Nyoma sincs a könyörtelen, szépséges, cinikus vámpírnak, akit Rice a sorozat második részében életre keltett és egész univerzuma fő alakjává léptetett elő.

Ha pedig Lestat karaktere nem működik, a mellékszereplőket sem tudja "felhúzni". Quinn és Mona párosa halovány, és Rowan helyét sem találni a történetben. A táltosok szerepeltetése pedig csak felesleges időhúzás. Valójában jobban belegondolva sem a vámpírok, sem a boszorkányok, sem pedig a táltosok cselekményszála nem kapott tisztességes lezárást, ami komoly hiba még akkor is, ha Rice nyitva akart hagyni egy kiskaput, hogy később folytathassa Lestatról szóló regényeit (ahogy az meg is történt). Egy tízrészes sorozat végigolvasása után nem erre számít az ember, hiába nem volt könnyű dolga az írónőnek a magasra tett mérce miatt. A vérbeli (he-he) rajongók, akik képesek voltak végigrágni magukat Lestat és a többi vámpír összes kalandján úgyis kitartanak majd, de újakat így már nehéz lesz szerezni.

Te jó ég, micsoda elmebeteg jövőt fest az emberiség elé Atwood! Az már a Guvat és Gazella olvasásakor is látszott, hogy milyen könnyedén tudja felrúgni az összes betonbiztosnak hitt társadalmi építményünket, de a mostani regényében még egy lépéssel tovább ment és az emberi érzéseket vette célba. Képzeljük el, hogy havi váltásban élünk otthonunkban egy másik családdal: míg ők élnek a házunkban, addig mi egy szuper "börtönben" társadalmi munkát végzünk, például nemkívánatos személyeket injekciózunk át a túlvilágra. A hónap leteltével csere: mi visszatérünk a "normális" életünkhöz, váltótársunk pedig megy a börtönbe mondjuk csirkéket etetni. És a modell működik: mindenki boldog, általános a jólét, a társadalmi konfliktusok megszűntek... 

Nyilván mint mindennek, ennek a boldogságnak is ára van, például ha egyszer beköltöztünk ebbe a városba, nem találkozhatunk a kint maradt szeretteinkkel, de még csak nem is telefonálhatunk vagy emailezhetünk nekik. Aztán el kell fogadnunk azt is, hogy a magántulajdon lényegében megszűnt, hiszen vadidegenekkel kell megosztanunk az otthonunkat - de legalább fedél van a fejünk felett. Stan és Charmaine, a regény két főszereplője egy közeljövőben felvázolt gazdasági válság okozta kilátástalanság miatt választják a Consilience-beli életet, ám a kezdeti furcsa idill hamar durva thrillerbe csap át.

Szép lassan fény derül arra, milyen üzelmek zajlanak az utopisztikus társadalom felszíne mögött, és itt szabadul el csak igazán Atwood fantáziája. Ebben a beteg, kicsavart világban a szexrobotokban van az óriási pénz, méghozzá a megrendelő igényei szerint testreszabható, fényképek alapján bárkire hasonlító, beszélni is tudó ember-utánzatokban. Akinek pedig még ez sem elég, mert miért is érné be egy lelketlen géppel, az jó pénzért "valódi" társat is vásárolhat magának. A kiválasztott személyt egyszerűen elrabolják, egy apró lézeres beavatkozást végeznek az agyában, és amikor felébred, az első lény akit megpillant, azonnal bevésődik neki, és onnantól kezdve olthatatlan szerelmet fog érezni iránta. Szerencsés esetben ez a bevésődött személy a megrendelő, kevésbé szerencsés esetben pedig... mondjuk egy plüssmackó. 

Láthatjuk, hogy itt már szó sincs női és férfi szerepekről vagy a házasság intézményéről, Atwood a legelemibb emberi funkciónkat, az érzelmeinket sem kíméli. Vajon őszinte-e az a szerelem, ami egy ilyen műtét eredménye? A regény fő motívuma a választás, és a döntéssel meghozott kompromisszumokkal való együttélés. Stan és Charmaine folyton választani kényszerül két lakóhely, két társ, két életút között. Vajon tényleg ők irányítják az életüket, vagy csak marionett-bábuk valami felsőbb hatalom kezében, és döntéseik csak illúziók csupán? 

Izgalmas téma, izgalmas regény, mégis maradt egy kis hiányérzetem. Mintha Atwood kezében mi, olvasók is bábuk lennénk, úgy rángat minket végig a könyvön. Azért a döntés szabadsága az enyém maradt: mennyire akarom komolyan venni ezt a szatírát, milyen mélyen akarok belegondolni az emberi érzelmek manipulálásában rejlő sötét lehetőségekbe.

Coetzee-t olvasni sosem könnyed, vidám élmény: mindig megráz, felkavar, elgondolkodtat. Emberi mivoltunk őszinte, már-már érzelemmentesen realista krónikása ő, aki az emberi kapcsolatok árnyékos oldalát kutatja rendületlenül. Nála nincsenek idilli, egyszerű sorsok, sekélyes, sablonos viszonyok, kompromisszumok nélkül "beleáll" a legnagyobb tabuk kendőzetlen bemutatásába. Coetzee regényei olyanok, mint maga az élet: kemények, sokszor igazságtalanok, sokszor fájdalmasak, de közben szépségesek is. Kérdés, hogy erre vágyik-e az olvasó? Nem könnyebb-e egy idilli, szentimentális regényt felcsapni, és elfeledkezni a saját gondjainkról? Biztosan egyszerűbb feldolgozni egy ilyen olvasmányélményt, és szükség is van ilyen jellegű könyvekre, de az igazán maradandó, lelkünkig hatoló, hónapok múlva is eszünkbe jutó regények nem ezek. Nem véletlenül kapott Coetzee Nobel- és Booker-díjat is (utóbbit éppen ezért a regényéért).

Ráadásul a dél-afrikai szerző könyvei úgy hatnak, hogy szereplői iránt gyakran semmiféle szimpátiát nem akar kiváltani belőlünk. A Szégyen főhőse az idősödő egyetemi tanár, David Curie, akinek bár a remek jellemrajznak köszönhetően értjük minden mozzanatát, mégsem tudunk együttérezni vele. Mikor áthágja az erkölcsi (és egyetemi) szabályokat, azt bűne teljes tudatában teszi, és sem ő, sem Coetzee nem hoz fel semmit a mentségére. Viszonya egy hallgatóval komoly következményekkel jár, a regény mégsem az ő bűnődésének és "megjavulásának" története. Nem bánja meg tettét, nem szór hamut a fejére. Önkéntes vidéki száműzetése a lánya farmjára mégis felér egy pokoljárással.

Itt döbben rá a Dél-Afrikai Köztársaságban megbúvó, időről-időre felszínre törő társadalmi feszültségre, ami a regény fő témája is egyben. Feketék és fehérek között még mindig ott feszül az elmúlt évszázadok minden fájdalma. A kemény vidéki élet egyesek szerint nem való egyedülálló nőknek. Amikor a lányát fekete férfiak megerőszakolják, fekete-fehér, férfi és nő ellentéte keveredik össze egy feldolgozhatatlan traumává, amire nincs megoldás. A regény nem David Curie jó útra térésének története, és a lányát megbosszuló apáé sem. Az átélt borzalmakból nincs feloldozás, ahogy az életben általában lenni szokott - a könyvektől viszont mást várunk: bonyodalmat, konfliktust majd megoldást. A jók elnyerik méltó jutalmukat, a bűnösök meglakolnak. Coetzee "megoldása" a status quo, a dolgok elfogadása olyannak, amilyenek. Együttélni a szégyennel, együttélni az erőszaktevővel, együttélni a fájdalommal. 

Akinek hozzám hasonlóan gondot okoz a mértékegységek átváltása, annak egy kis segítség: a címben szereplő időintervallum az éppen ezeregy éjszaka. És akkor meg is érkeztünk a jól ismert Rushdie-féle mágikus realizmus világába, ahol éppen háború dúl emberek és dzsinnek, illetve dzsinnek és dzsinnek között. Sajnos azt kell hogy mondjam, hogy ezúttal Rushdie mágikus realizmusa igencsak elszabadult, és fékevesztett fenevad módjára rohant végig a köteten. Szó sincs a hétköznapi élet apró résein beszivárgó mágikus elemekről, itt a mesebeli lények, varázslatos fordulatok ránk rúgják az ajtót. Ez a harsányság nem igazán illik a stílus alapvetően sejtelmes jellegéhez, és kissé bazárivá alacsonyítja az egész regényt.

Kár érte, pedig remek meglátásokat olvashatunk szerelemről, filozófiáról, történelemről, rengeteg a popkulturális utalás, valamint a nyugati és keleti műveltség egy egészen sajátos elegyét is élvezhetjük. Nem lehet elsiklani afölött sem, hogy a dzsinnek és emberek háborúja voltaképpen a mai világunk konfliktusait tükrözi, és remek a vallás nélküli, utopisztikus világ leírása is. Annyi jó ötlet, kikacsintás, mondanivaló-csíra zsúfolódott megint Rushdie könyvébe, hogy nincs kapacitásunk mindet a maga jogán kiélvezni, a dzsinnes-harcolós vonal pedig sajnos eltereli róluk a figyelmet. Azt hiszem ez egy újabb "kihagyott lehetőségek könyve" az egyébként zseniális szerzőtől.

Egy újabb jól megszokott, és mégis mindig izgalmas Passuth-regény A harmadik udvarmester, a maga terjengősségével és kismillió mellékszereplőjével, na meg a zseniális karakterábrázolásaival és átfogó történelmi tablóival. A regény két központi alakja Diego Velázquez, a világhíres spanyol festő, és IV. Fülöp, akinek az udvarában élt és dolgozott. Az ő különleges kapcsolatuk adja a cselekmény fő vonalát, de persze nem is Passuth-regény lenne, ha nem vonulna fel benne a 17. századi Európa minden fontosabb történelmi alakja. Mivel egy életrajzot tár elénk, nem számítunk váratlan fordulatokra, sokkal fontosabb, hogy a sima "megszületett-élt-meghalt" kronológiát hogyan mutatja be, mennyire tudja közel hozni az olvasóhoz Velázquez alakját. Passuth mestere annak, hogy zseniális fókuszváltásokkal tegye izgalmassá az egyébként monoton események sorát. Az egyik fejezetben éppen az adott korszak politikai tablójára vethetünk egy pillantást, a birodalmak és uralkodók bonyolult érdekkapcsolatainak elegáns bemutatásával, hogy aztán a következőben bebújhassunk a főhős bőrébe, és megismerjük legbelsőbb gondolatait, hétköznapjainak apró mozzanatait.

Elképzelésem sincs, hogy mennyi háttérmunkával járt egy-egy történelmi regényének megírása, de a száraz adatok mögé csak egy kitűnő író képzelhette oda az embert is. A korabeli leírásokból, dokumentumokból kellett kihámozni a szereplők személyiségét, cselekedeteik mozgatórugóit. Velázquez, a visszafogott, csendes életű zseni, aki egész életét a királyi család szolgálatában töltötte, és minden tehetségét az ő portréik megfestésére használta. IV. Fülöp, a hanyatló spanyol birodalom ura, aki legszívesebben csak festményeket gyűjtene és nőket hajkurászna, de köti a származása, a szigorú udvari etikett. Olivares, a nagyravágyó főminiszter, Rubens, a befutott festőóriás, Isabel, a könnyed királyné... csak néhány a remek jellemrajzok közül. Ott vagyunk Velazquez mellett, amikor megszületnek világhíres képei, ahogy a zseni szeme észreveszi a vászonra kívánkozó jelenetet. Ott vagyunk IV. Fülöppel, amikor búcsút vesz legkedvesebb lányától, akit a francia királyhoz adott feleségül, és mindketten tudják, hogy soha többé nem fognak találkozni már. Ilyenkor ezek a hajdan élt emberek lelépnek a krónikák lapjairól, lehull róluk a történelmi emlékezet merevsége, és ha csak rövid időre is, de megelevenednek a képzeletünkben.

A brit írónőtől már megszokott rövid, de annál tartalmasabb regényt olvastam el egy röpke délután alatt. Winterson talán az egyetlen szerző, akinek megbocsátom, hogy a stílus, az esztétika a történet rovására megy, ugyanis olyan csodaszép, kristálytisztán megformált mondatok, bekezdések kanyarognak elő a tollából, amik semmiképpen sem rontják az olvasmányélményt. A lineáris történetvezetést már az elején engedjük el, 120 oldalnyi kalandozás következik két idősíkon, egy olyan sajátosan egyéni  szöveg-világban, ahol jól megfér egymás mellett A fajok eredete, a Dr Jekyll és Mr Hyde, valamint a Trisztán és Izolda. Ezek az egymástól jócskán eltérő művek valami furcsa egységet alkotnak a Winterson teremtette intertextuális univerzumban, ahol a főszereplők történetek segítségével hozzák létre saját magukat, azok láncolatával építik fel saját identitásukat és kapcsolataikat.

A regény két fő cselekményszála közül Silver-é jelen időben játszódik, és az árván maradt lány útkereséséről szól, aki egy titokzatos, világítótoronyban élő férfi gyámsága alá kerül. Rajta keresztül ismerkedünk meg a másik történetszállal, ami 100 évvel korábbra repít minket, és Babel Dark tiszteletes szomorú kettős életét tárja elénk. Szerelem, hűség és árulás köré épülnek fel a térben és időben szerteágazó, majd váratlanul újra összekapcsolódó történetek.

Winterson játéka az irodalmi mű hagyományos kereteivel élvezetes kihívás elé állítja a hagyományos történetvezetésbe belekényelmesedett olvasót. A finoman megmunkált, ízléses szöveg pedig szépséges keretet ad a néhol filozofikus magasságokba emelkedő gondolatoknak.

Ebbe a regénybe is tiszta lappal vágtam bele, vagyis szinte semmit sem tudtam róla, csak annyit, hogy készült már film is belőle - ez pedig jelenthet jót is, rosszat is. Aztán ahogy haladtam előre a majd' 700 oldalas történetben, úgy mutatta újabb és újabb arcát. Ez az átalakulás nagyon különleges élmény volt, mintha több könyvet olvastam volna egyszerre. Szerencsére a fő mondanivaló végig ott lebegett a szemem előtt, és bár kissé kacskaringósan, több kitérővel, de végül (a főhőssel együtt) mégis célba értem.

Irving megadta a módját a történetmesélésnek, minden fontosabb szereplő életét alaposan megismerjük már gyerekkorától kezdve. Így hát, bár a főszereplő Homer Wells felcseperedésével, árvaházban és nevelőszülőknél töltött éveivel kezdődik a könyv, az őt körülvevő karakterek élettörténetéről is beszámolót kapunk. Larch doktor, aki az árvaház igazgatója és Homer mentora, a regény központi figurájaként kiemelt szerepet kapott, az ő ifjúságát és pályáját elég részletesen tárja elénk Irving, aki orvos nagyapjáról mintázta meg a karaktert. Larch történetszála talán a legfájdalmasabb (fizikailag is) és legszomorúbb olvasmány: benne van a 20. század elejének minden igazságtalansága, amit nők ellen elkövethetnek. Wilbur Larch ugyanis nőgyógyászként abortuszokat végez egy olyan korban, amikor ezt törvény tiltotta, és amikor a nők sarlatánokhoz voltak kénytelenek folyamodni nem kívánt terhességük megszakításához. Tengernyi szenvedés, fájdalom és megaláztatás jutott ezeknek a szerencsétleneknek, akiken Larch néha már nem tudott segíteni, és belehaltak a kontár műtétek szövődményeibe. Mikor aztán megalapította árvaházát, Larch-ból árva- és angyalcsináló lett egy személyben. A sok szomorú sorsot látva a doktor levonta a megfelelő tanulságot: a női test nem lehet politikai-világnézeti csaták színtere, csak és kizárólag a nők rendelkezhetnek fölötte.

Ezt a szemléletet adja át Larch Homer-nak, akinek az árvaház végül az otthonává, igazgatója pedig a nevelőapjává válik. Számtalan kudarcba fulladt örökbeadási kísérlet után végül mindenki megérti, hogy Homer számára az árvaház menedéket jelent, annak elválaszthatatlan része lett. Larch pályája után Homer gyerekkoráról és az árvaházi életről olvasni szintén fájdalmas élmény, de míg előbbi inkább fizikai jellegű volt, utóbbi inkább lelkileg viselt meg. Mégsem mondhatom, hogy ez egy szomorú könyv, inkább lélekemelőnek nevezném. Larch ugyanis olyan tiszta szeretettel fordul Homer felé, ami átsugárzik a lapokon. Igazgatói hatalmával visszaélve (és istent játszva) titokban még akkor is védelmezi a fiút, amikor az már messze jár az árvaháztól. Larch hihetetlen munkával új identitást teremt Homer-nak, egy új élet lehetőségét kínálva számára.

Aztán Candy és Wally személyében kopogtat a sors az árvaház ajtaján, és Homer messzire sodródik otthonától. Az almatermesztésből élő, gazdag Worthington családhoz kerül, ahol rengeteget tanul az életről, az emberekről és a szerelemről. Mintha csak most nyílna ki számára a világ: autósmozi, homárok, almaszedés... mind az újdonság erejével hat. A gazdaság dolgozói, de még a Worthington család is a szívébe zárja a különös fiút. Aztán persze jönnek a bonyodalmak, az érzelmek és egy váratlan terhesség. Homer, Candy és Wally 15 hosszú éven át élnek egy furcsa, titkokkal teli és mégis szeretetteljes "családban", míg egy régi ismerős látogatása emlékezteti Homert, hova is tartozik valójában. Ez csak a regény fő cselekményszála, amit átsző több mellékszereplő története, amik felesleges kitérőnek tűnhetnek, mégis előmozdítják az eseményeket. Ráadásul gazdag körképet adnak az 1930-40-es évek Amerikájáról, a felszín alatt rejtőző társadalmi feszültségekről.

Nehéz elemzést írni egy ennyire sokrétű könyvről, ami fejlődésregény, szerelmi történet és társadalomkritika is egyben. Annyi biztos, hogy felemelő, megrázó és elgondolkodtató egyszerre, miközben megmutatja az emberi lét legsötétebb mélységeit és legragyogóbb magasságait. Öröm és fájdalom, szeretet és gyűlölet keverednek a lapokon és a szereplők életében, és ahogy ők is, mi magunk is választhatunk, hogy mit viszünk magunkkal belőle.

Hosszú idők kemény munkája végre beérett: most először olvastam úgy eredetiben olasz irodalmat, hogy értettem és még élveztem is. A líraibb tájleírásokon kívül szinte teljesen megértettem a cselekményt és a párbeszédeket is, nem csak annyit, hogy valaki csinált valamit valahogyan. Mindezt úgy, hogy körülbelül két-háromhavonta kerül csak olasz regény a kezembe. Na de elég is az örömködésből, lássuk mire is jutottam feltámadó olasztudásommal.

A regény maga egy önéletrajzi ihletésű történet, azt az időszakot idézi fel, amikor Levit politikai okokból vidékre "száműzték". Az 1930-as évek közepén járunk, Olaszországban tombol a fasizmus, még élénken él az emberekben az I. világháború emléke, és mindenki érzi, hogy küszöbön a második is. A jómódú, virágzó kulturális életű Észak-Olaszországból érkezett Levi döbbenten szembesül a déli vidék elmaradottságával. A mai Basilicata megye (kb az olasz csizma sarka mellett) nagyon távol esik Rómától, Firenzétől, de még Nápolytól is. A főút és a vasútvonal is csak a messzi Eboli városáig jut el, utána délre kanyarodik, kikerülve ezt a vidéket (innen a cím is egy másik fordításban: Krisztus megállott Ebolinál).

A regény fő helyszíne Gagliano, egy párszáz fős falucska, az itteni élet bemutatásával betekintést nyerhetünk az olasz "felszín" alá. Levi nem kevés együttérzéssel tárja elénk a parasztok nehéz, küzdelmes és reményvesztett életét. Ez a végtelenül kizsigerelt, elszegényedett és mindenféle jövőképtől megfosztott társadalmi réteg alkotta a népesség zömét, beleszólásuk azonban nem volt az ország irányításába. Valami középkorból megmaradt, hibrid feudális rendszerben éltek a maréknyi elit szolgálatában, és esélyük sem volt a felemelkedésre. Levi ottartózkodása alatt nyitottan, érdeklődőn fordult feléjük, és  megdöbbentő körülményekről számolt be. Nekem például a falusi ház bemutatása volt az egyik legemlékezetesebb, ahogy hármas tagolásban aludt együtt az egész család: az ágy alatt az állatok, az ágyban a felnőttek, az ágy fölött lógó kosárban (!) a csecsemők. Ennél is sokkolóbb volt annak leírása, ahogy a nőstény kismalacokat ivartalanította a "mester" mindössze egy kés segítségével.

Levi próbálta hasznosan eltölteni kényszerszabadságát, és nem csupán festő-tudását tökéletesítgette, hanem egykori orvosi gyakorlatát is kénytelen volt újra elővenni. Helyettes orvosként bejárhatta Gaglianot és környékét, több emberrel is megismerkedett, de a betonbiztosnak vélt falusi rendbe is alaposan belekavart. Jártában-keltében szerzett tapasztalatai érlelték meg benne az elhatározást, hogy a "Dél" ügyével foglalkozni kell, a politikusoknak tennie kell valamit az ország déli részeinek elmaradottsága ellen. 

Mindez szép és jó, de mi, olvasók mit nyerünk ezzel? Mi értelme van más országok nyomorába bepillantani, messze lakó, régen élt emberek problémáit olvasni? Elég nekünk a magunk baja... Hosszan lehetne fejtegetni, hogy mi a gond ezzel a provinciális, szűklátókörű megközelítéssel. Általánosságban elmondható, hogy mások életét kívülről szemlélve más megvilágításba helyeződnek a saját problémáink is. Akit egy adott ország jobban érdekel a szokásos sztereotipizált képnél (mint jelen esetben Olaszország a pizzán és a spagettin túl), az sokat megtudhat az ilyen társadalomkritikai alkotásokból, sőt még párhuzamokat is felfedezhet a saját országának történelmével (lásd az Amerikába emigrált olaszok és magyarok sorsának kapcsolódási pontjai). Ha egészen őszinte akarok lenni, magyarul vagy angolul olvasva biztosan nem nyűgözött volna le Carlo Levi regénye, de a tudat, hogy ezt most eredetiben olvasom, sokat javított a könyv megítélésén.

A "nagy mesemondó"-ként aposztrofált Elek apó népmese-gyűjteményét szemeltem ki elolvasásra legutóbb, gondolva egyrészt a nem is olyan távoli jövőre, amikor majd elég idősek lesznek hozzá a gyerekeim, másrészt a (nem is olyan távoli) múltra, amikor még én is a célcsoportba tartoztam. Ahogy belekezdtem, az agyam átváltott "mese-üzemmódba", az ismerős fordulatok (egyszer volt hol nem volt, boldogan éltek, míg..., stb.) olyan elementáris erővel hatnak, hogy az ember megszűnik felnőtt lenni, megszűnik kritikus lenni - akkor és ott csak a mese van. 

A gyerekek számára több szempontból is ideálisak ezek a történetek: mivel jórészt ugyanazokból az ismétlődő panelekből épülnek fel, könnyű követni a cselekményüket, a jól ismert fordulatok biztonságos kapaszkodót nyújtanak. Egy szegény legény különféle próbatételeket áll ki egy varázserejű segítő közreműködésével, hogy aztán elnyerje a legkisebb királylány kezét - a legtöbb mese cselekménye nagyjából ennyiből áll. Ami a gyerekeknek fontos, az a körítés: a csodás lények, varázserejű tárgyak, fantasztikus épületek mind-mind a képzelőerejüket fejlesztik. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ezekben a történetekben elég egyértelmű a határvonal jó és rossz között, nincsenek "szürke zónák". A még fejlődő erkölcsi érzékkel bíró olvasók számára könnyű eligazodni helyes és helytelen tett, jó és gonosz szereplők között. Később persze, amikor már szilárd alapokkal rendelkeznek, jöhetnek az összetettebb értékrendszerű olvasmányok is.

Mivel a kötetben szájhagyomány útján terjedő mesék írásos lenyomatai szerepelnek, megőriztek valamennyit a többszáz évnyi mesemondás hangulatából. Az egyszerű, gyakran írástudatlan emberek egyetlen intellektuális élménye volt a mesék hallgatása, azok továbbadása, így ezek a kis történetek fontos szociokulturális mementók is egyben. Bennük tükröződik a magyar néplélek: a kisemberek képzeletbeli igazságszolgáltatása, elnyomott vágyai teszik a szegényembert királlyá a mesék végén. Az pedig, hogy milyen tulajdonságokat, viselkedésformákat tartottak követendőnek vagy éppen büntetendőnek - azaz milyen értékeket tárnak fel a mesék, egy érdekes szociológiai kutatás témája lehetne. 

December - kedvenc írók

Általános igazság, hogy minden jónak (és persze rossznak is) vége szakad egyszer. Ez történik most a blog fennállásának tizedik évfordulója alkalmából indított rangsorolós posztokkal is, ugyanis elérkeztünk 2020 és a top 10 bejegyzések végéhez is. Azt hiszem, a csúcson sikerül abbahagyni, a 12 hónap 12 posztjában bőven kimerítettem minden lehetséges témát.

Ez az utolsó lista méltó lezárása lesz a blog elmúlt 10 évének, hiszen most azokat az írókat veszem sorra, akik meghatározták ennek az időszaknak az olvasmányélményeit. Ezúttal tíz kedvencről lesz majd szó, azaz ebben a rangsorban most mindenkiért dicshimnuszokat fogok zengeni. Nem volt egyszerű tíz főre leszűkíteni a kört, de végül csak azokat az írókat válogattam be, akiknek a legjobban ismerem az életművét.

Még sosem írtam író-portrékat, mindig csak egy-egy mű kritikáját fogalmaztam meg, de ahogy bővült az egy írótól elolvasott művek köre, úgy lett egyre nagyobb rálátásom a munkásságukra. Elkezdtem felfedezni, hogy a kezdetben még különálló művek hol foglalnak helyet az adott szerző életművében, miben hasonlítanak és miben különböznek, illetve az idő előrehaladtával hogyan változnak.

Persze nem lettem szakértő ezektől a felfedezésektől, de az irodalomról, könyvekről és írókról vallott nézeteim sokat alakultak, változtak a hatásukra. Kíváncsian várom, mit hoz a következő tíz év!

A horror műfaja nagyon messzire jutott ősétől, a 19. századi kísértethistóriáktól: akkoriban még a szellemek is rendkívül udvariasak és visszafogottak voltak. Rémisztgetésük kimerült annyiban, hogy bekukucskáltak az ablakon vagy egy tó túlpartjáról néztek meredten. Sötét ruhás nők, sápadt arcú férfiak - és a kor adrenalifröccsre vágyó olvasói már reszkettek is a félelemtől. 

Minden korszak olyan "gonoszokat", rémeket termel ki magából, amik tükrözik az akkor élt emberek félelmeit. Tálalásuk módja pedig az olvasók ingerküszöbét jelzi: míg a viktoriánusoknak elég volt a fent említett, visszafogott, sejtelmes rémtörténet, addig manapság már patakokban kell folynia a vérnek, és egyszerű, "fehérlepedős" kísértetek helyett mindenféle torz, kicsavart, eltúlzott lényekkel lehet csak a frászt hozni az emberre. 

Henry James ráadásul egy gyerekpszichológiai vonalat is bele próbált vinni rövidke regényébe, amit egy frissen szerződtetett nevelőnővel meséltet el. Ebből legalább kis betekintést nyerünk a kor gyermekképébe. Mivel nem sok minden történik igazából, még ez a 90 oldal is nehezen fogy: a narrátor elmélkedéseivel, gondolatmeneteivel, a legapróbb részletek agyonkomplikálásával telik el.

Ó, azok a nyolcvanas évek! Én még épphogy megérkeztem az évtized végére, de Hartay Csaba nosztalgikus novellafüzére erről a legendás korszakról még így is bőven tartogatott ismerős jeleneteket. Olvasás közben végig egyfajta meghasonlást éreztem, két, teljesen ellentétes hozzáállással néztem vissza erre az időszakra.

Egyrészt milyen szánalmas már, hogy a kultúra csúcsát a hangalámondásos Terminátor (a.k.a. a Végrehajtó) és "depes" meg a "seriserilédi" jelentette, a gasztronómia pedig kimerült a csalamádéval megtömött hamburger magasztalásában. Minden menő volt, ami amcsi, de angolul senki sem tudott rendesen - nyilván, mert nem az volt a kötelező nyelv a suliban (oroszul meg azért nem tudtak, mert az meg kötelező volt). Minden gagyi volt, nem volt választék, a tévében csak egyes meg kettes volt, magnó pedig bekapta a szalagot.

Mégis milyen boldog kor volt egy kamasznak, aki mindent most fedez fel, akinek minden újdonság, és akit még nem árasztott el az internet talmi, üres, elérhetetlen példaképekkel. Aki a magát a többi osztálytársához és nem kiretusált sztárokhoz méri, akinek menőség eljutni a helyi művházban rendezett diszkóba és egészen 11-ig maradni, és aki rettegve nézi meg az otthon nagy nehezen kikutatott videókazettán élete első pornófilmjét.

Ingerszegényebb, de ártatlanabb világ volt ez egy tininek, aki persze így is teljes lelkesedéssel lázadt szülei értékrendje ellen, mégsem szakította teljesen el tőlük a tévé, a facebook, az insta meg a tiktok. Rövid, tanórák közti szünetekben előadható monológjaiban beszámol a kamaszkor összes "elsőjéről", legyen az az első csók, az első szerelem vagy az első kevert a helyi diszkóban.

Az olvasó pedig nem tehet mást, a sodró lendületű, élő szöveg kamaszfiúja helyére úgyis saját magát képzeli, és újra átéli a saját elsőit - és örül, hogy már nem olyan kis béna, és szomorú, hogy már ilyen vén. És talán pontosan emlékszik arra a pillanatra is (nem, nem a félbeszakított Kacsamesék-részre gondolok), amikor ráeszmélt, hogy a gyerekkornak egyszer s mindenkorra vége.

Mintha J.K. Rowling nem egy kávézóban, hanem egy kocsmában (bocsánat, pub-ban) írta volna meg a Harry Pottert. Ez volt az első benyomásom erről az ígéretesen induló, aztán sajnos érdektelenségbe fulladó regényről. Pedig minden adott volt ahhoz, hogy most lelkendezve új kedvencet avassak, egyszersmind elkötelezve magam a sorozat többi részének elolvasása mellett. Egy mágikus elemekkel átszőtt krimi, ami Londonban játszódik, fanyar, tipikusan brit humorral - remek kezdés.

A regény számos erénye közül az egyik legnagyobb, hogy sikerül egy szimpatikus, jó humorú főhőst kiállítania, aki kellően (ön)ironikus ahhoz, hogy ne vegye túl komolyan saját magát. Peter Grant-tel együtt csöppenünk bele egy másik világba, amit mágusok, vámpírok és szellemlények népesítenek be, és ami végig itt volt az orrunk előtt. Érdekes elméleteket olvashatunk a paranormális jelenségek tudományos megközelítéséről, és egy darabig Peter is próbál mindent racionálisan szemlélni, mígnem a regény egyik csúcspontjaként egy "Fuck me, I can do magic!" felkiáltással beadja a derekát a mágiának és varázslótanoncnak áll.

Kalandozásaihoz remek hátteret nyújtanak London ódon épületei, árnyas parkjai, esőáztatta terei, sőt, ennél jóval nagyobb szerepet is kap: a szerző szívesen mesél az egyes városrészek történetéről, és bele is szövi azt a cselekménybe. Ebben a részben például London elfeledett folyóit idézi meg, és mindegyiket egy-egy szellemlénnyel testesít meg, a földrajzi sajátosságaikat emberi tulajdonságokká alakítva.

Zseniális a kontraszt a Londont benépesítő mágikus lények világa és a monoton, nyomasztó rendőri nyomozás realitása között. Aaronovitch igazán hitelesen mutatja be a brit rendőrség bürokratikus világát, a különféle hivatalok közti hatalmi játszmákat, az unalmas papírmunkát, a rengeteg értelmetlen és fölösleges előírást. A kriminek ez a vonulata érdekes volt számomra, de maga a fő szál, a gyilkos utáni hajsza valahogy elsikkadt.

És el is érkeztünk az erős kezdés utáni visszaeséshez, ahhoz a ponthoz, ahol rájöttem, hogy ez a könyv nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeimet. Egész egyszerűen megfogalmazva Aaronovitch sokat markol, de keveset fog: a történet szétfolyik, nincs fókusz. Sem a varázsvilágot nem ismerjük meg kellő mélységben, sem a detektívesdi iránt nem kelti fel az érdeklődést, ráadásul a főszereplőn kívül egyetlen markáns karaktert nem ismertünk meg. Elképzelhető, hogy nyaralásra magammal vinném a sorozat további részeit, de elkötelezett rajongóvá biztosan nem váltam.

Ismét leporoltam egy általános iskolai kötelezőt, amiről csak halvány emlékeim voltak. Csak egy egyszerű, már-már bugyuta történet rémlett, bármiféle mögöttes tartalom nélkül. Most már látom, hogy volt a könyvnek mélysége is, csak gyerekként még nem értettem, nem láttam. A cuki ikerpár sorsszerű egymásra találása, vakmerő csere-akciójuk és sikeres család-újraegyesítésük csak a felszínen idilli történet. Csak a főszereplőkkel egyidős fiatal olvasók fejében mennek ilyen egyszerűen a dolgok, az ő világukban fekete és fehér még minden. A felnőtteknek azért már feltűnnek homályos, nem tisztázott kérdések is a regény kapcsán. Például milyen bíróság engedélyezné, hogy egy ikerpárt örökre szétválasszanak, és ennyire eltérő életkörülmények között neveljenek? Milyen szülő képes lemondani az egyik gyermekéről, egyszersmind tudatosan eltitkolni előle testvére létezését? Hogyan döntötték el, melyik gyerek kihez kerül - sorshúzással, esetleg ec-peccel? - még belegondolni is fáj. Miért az anyának kellett feladnia addigi életét, ráadásul kétszer is? Mitől fog most mégis működni a szülők kapcsolata?

Számtalan kérdés, ami csak az ártatlanságát már elvesztett, az élet igazságtalanságaiba már belekóstolt felnőttben fogalmazódik meg. A gyermek közönség remélhetőleg csak távolról, hallomásból ismeri ezeket a problémákat, és így a regénynek csak az idilli, felhőtlen vonulatát érzékelik (mint ahogy annak idején hál'istennek én is). Őket még elbűvöli a szerző valóban kedves stílusa, aki a fenti kérdésektől inkább megkíméli olvasóit, és gyermekszeretete csak úgy árad a sorok közül. Jó meglátásokkal, apró rezdüléseken keresztül mutatja be, ahogy Luise és Lotte a saját kezükbe veszik életüket, és a megmagyarázhatatlan (de inkább nem feszegetett) szülői döntéssel szembeszállva kiharcolnak maguknak egy teljes családot.

Kellemes meglepetés volt ez a régóta a könyvespolcomon figyelő regény. Nem sokat tudtam róla előzetesen, így elvárások nélkül vágtam bele, és másnapra be is fejeztem. Ez csak részben tudható be a könyv rövidségének, inkább a remek olvasmányélménynek köszönhető. Nehéz témát jár körbe, de mégsem válik nyomasztóvá, mert nem akar arrogánsan az olvasóra telepedni és látványosan szenvelgő lenni. Nincs semmi művészieskedő sallang, fölösleges szószaporítás: letisztult, kifinomult és visszafogott könyv. Fájdalmas képekben elevenedik meg a két főszereplő, férfi és nő gyerekkora, szüleik és nagyszüleik traumái, amiket szépen rápakolnak gyerekeik vállára. Eleinte kicsit nehéz volt eligazodni az idősíkok között, de amikor rájöttem, hogy ez nem egy lineáris történet, hanem a főszereplő kavargó gondolatainak átirata, akkor a helyére került minden.

Anna olyan szerepet vállal magára (olyan szerepet kényszerít rá a sors), amit egy kislánynak sem kellene: ő lesz a villámhárító bátyja és apja között, a családi béke rendíthetetlen őrzője, testvérének és végül szüleinek gyámolítója. Bátyja elmebetegségével nem tud mit kezdeni a család, nem tudják elfogadni, hogy a fiú sosem fog tudni beilleszkedni a társadalomba, és hogy a normális élet, amire annyira vágynak, sosem lesz az övék. Mindig egy elérhetetlen idillt kergetnek, ahelyett, hogy megpróbálnának együtt élni azzal, ami rájuk mért az élet. A szülők feladják a harcot, egyedül Anna törekszik arra, hogy összetartsa a családot, de közben ő is maradandó lelki sérüléseket szerez. Hirvonen regénye iskolapéldája annak, hogy a nehéz gyerekkor milyen lenyomatokat hagy lelkünkben, és mennyire meghatározza későbbi kapcsolatainkat, döntéseinket - az életünket. Szomorú, de mégsem lehangoló történet testvéri szeretetről, összetartozásról és fájdalomról, könnyen befogadható, de nem tolakodó stílusban.

A cím alapján egyfajta szellemes társadalomtörténeti áttekintést vártam volna, könnyed ismeretterjesztést a különböző korok szexualitáshoz való hozzáállásáról, egy kis pikáns történelmet. Ehhez képest csalódásként éltem meg, hogy a könyv mindössze néhány híres/hírhedt múltbeli személy (I. Erzsébet, Napóleon, Nelson, Wellington, Hitler) magánéletében vájkál. Nem tűnik elegáns húzásnak, hogy innen-onnan összeollózott forrásokból kiragad részleteket, majd ezek alapján akar ítéletet mondani az illetőről. Ez bizony bőven kimeríti a bulvár fogalmát. Ráadásul nem hinném, hogy ezek az összeválogatott információk alapvetően megváltoztatnák a történelmi alakokról kialakult képet, így tehát teljesen feleslegesek. (Engem például egyáltalán nem érdekel, hogy Hitlernek nem szállt le az egyik heréje.)

Sokat ígérő cím, kifogásolható tartalom - ami megmenthetné ezt a könyvet, az maximum a szellemes stílus lehetne, de sajnos ez sem jön össze. A szerző rendkívül rosszmájú és cinikus, néha pedig egészen hajmeresztő megjegyzéseket enged meg magának. Nem értem, mi volt a célja ezzel a művel, de az a benyomásom, hogy egy történelmi érdeklődésű orvos szabadidejében érdekességeket gyűjtögetett ebben a témában, majd azokat megpróbálta könyvvé összegyúrni - felemás sikerrel.