A cím alapján egyfajta szellemes társadalomtörténeti áttekintést vártam volna, könnyed ismeretterjesztést a különböző korok szexualitáshoz való hozzáállásáról, egy kis pikáns történelmet. Ehhez képest csalódásként éltem meg, hogy a könyv mindössze néhány híres/hírhedt múltbeli személy (I. Erzsébet, Napóleon, Nelson, Wellington, Hitler) magánéletében vájkál. Nem tűnik elegáns húzásnak, hogy innen-onnan összeollózott forrásokból kiragad részleteket, majd ezek alapján akar ítéletet mondani az illetőről. Ez bizony bőven kimeríti a bulvár fogalmát. Ráadásul nem hinném, hogy ezek az összeválogatott információk alapvetően megváltoztatnák a történelmi alakokról kialakult képet, így tehát teljesen feleslegesek. (Engem például egyáltalán nem érdekel, hogy Hitlernek nem szállt le az egyik heréje.)

Sokat ígérő cím, kifogásolható tartalom - ami megmenthetné ezt a könyvet, az maximum a szellemes stílus lehetne, de sajnos ez sem jön össze. A szerző rendkívül rosszmájú és cinikus, néha pedig egészen hajmeresztő megjegyzéseket enged meg magának. Nem értem, mi volt a célja ezzel a művel, de az a benyomásom, hogy egy történelmi érdeklődésű orvos szabadidejében érdekességeket gyűjtögetett ebben a témában, majd azokat megpróbálta könyvvé összegyúrni - felemás sikerrel.

November - kedvenc műfajok

Lassan vége az évnek, és vége a rangsorolásos extra bejegyzéseknek is. Nem is baj, mert kezdek kifogyni a témákból, és kicsit terhessé is vált már ez a havi "kötelező kör". Hiába én találtam ki magamnak ezt a listázósdit, ha muszáj csinálni, előbb-utóbb nyűggé válik.Szóval ebben a hónapban a kedvenc műfajaimat veszem sorra. Igaz, hogy volt már kedvenc fantasy-s, meg vámpíros lista is, de nyilván nem csak e két típusba tartozó könyveket olvasok. Szerencsére elég színes volt a paletta, annak ellenére, hogy a "műfaj" fogalma nem feltétlen húzható rá az összes kategóriára - maradjunk inkább a "típus" kifejezésnél.

Valahogy így képzelheti el egy férfi, milyen egy örömlány élete... Cleland veszélyesen idealizált képet fest egy fiatal, vidéki lány "rossz útra" téréséről. Na nem azért veszélyes, mert a képmutató, emberi késztetéseinket és vágyainkat elfojtásra kényszerítő ál-erkölcsösséggel szembemenve, az érzelmek és ösztönök őszinte megélését hirdeti; hanem mert ennek az életformának csak a pozitívumait emeli ki, a buktatókról pedig hallgat. Fanny olyan hihetetlen szerencsés, hogy egy kiszolgáltatott, nincstelen tinilányból "kemény munkával" független, vagyonos nővé válik egy olyan korban, amikor a nőknek még szavazati joga sem igen volt. Igen ám, de ehhez a véletlenek rendkívül szerencsés összjátéka szükségeltetett: mindegyik kuncsaftja kedvére való volt, egyik sem bántotta, a madame-ja nem zsákmányolta ki, nem kapott el semmilyen nemi betegséget és lelkileg sem tört meg... Elképzelhető, hogy néhány valódi prostituálttal hasonlóan kegyesen bánik a sors, de nem gondolnám, hogy ez a jellemző.

Persze lehetséges az is, hogy a szerző Fanny-t csupán alanyként használta a számtalan erotikus jelenet bemutatásához, a személyiségével, egyáltalán a karakter életszerűségével mit sem törődve. Ha elfogadjuk, hogy az "örömlány-életrajz" inkább csak keret egy pornográf történethez, máris más szemmel nézhetünk erre a könyvecskére, ami a maga korában elég nagy botrányt keltett, főként egyházi körökben. Nem is csoda, hiszen körülbelül minden harmadik oldalon egy szexuális aktusba botlunk, amit persze alaposan részletezve tár elénk Cleland. És bár a női szexualitást illetően legalább annyira tévúton jár, mint az örömlányok örömteli életének leírásakor (és a pornófilmek a mai napig ezen a tévúton bolyonganak), mégis képes az erotikát irodalmi szintre emelni. Gyönyörködik a nők és férfiak testében és áradozva ír arról, hogy milyen örömöt is képesek okozni egymásnak. Nem siklik el egyetlen mozzanat fölött sem, miközben egy percre sem lesz trágár vagy vulgáris. Sajnos hiába korunk szabadszelleműsége, egy ilyen ízlésesen pikáns erotikus könyvtől eljutottunk az "én nem szeretkezek, én b*szok" magaslataiba...

King ezzel a regényével érkezik meg a 21. századba, és használja a modern technológiát újabb őrületének elszabadítására. A divathullámot meglovagolva egy posztapokaliptikus, zombis horrort írt, amiben az emberek a mobiltelefonjukon kapott, rejtélyes sugárzás hatására dühöngő vadállatokká változnak. Egy maroknyi túlélőt követünk, és velük együtt próbáljuk megérteni, mi is történhetett, miközben próbálnak életben maradni a folyton változó és "fejlődő" telefonemberek hátborzongató, új világában.

Látszólag remekül ötvöződnek a modern technológia, az agykutatás, informatika és telepátia eredményei, de a felszín megpiszkálásán túl nem igazán jutunk mélyebbre. Nincs valódi súlya a mondanivalónak, a 2006-ban utolsókat rúgó mobil-ellenes hiszti a mostani 5G-s összeesküvés-elméleteket idézi. Megdöbbentő, hogy akkoriban még akadt ember, aki nem használt mobilt, mostanra pedig keresve se találnánk ilyen embert, pedig csak 14 év telt el - nem sok túlélő maradna. Ez a "ne használj mobilt, mert zombi lesz belőled"-üzenet elég kevéske, a mögé pakolt agyműködést és számítástechnikát összefésülő elmélet pedig elég gyenge lábakon áll.

Kár is mögöttes tartalmat keresgélni, King ezúttal inkább a "gyilokra" ment rá: térdig gázolunk a vérben és belekben, olyannyira, hogy a regény végére szinte már közömbössé is válunk a mérhetetlen öldöklésre. Pörögnek az események, a fejezetek gyors egymásutánban következnek, mintha egy film jeleneteit látnánk, nincs megállás. A mobil egy igazi "irodalmi junk food": enyhe bűntudattal, de annál nagyobb élvezettel fogyasztjuk, és bár "tápértéke" semmi, egyben befaljuk az egészet. Mint a Meki: néha belefér, de azért nem élnék kizárólag ezen.

McEwan ebben a rövid, de annál sűrűbb regényében ismét az emberi lélek legmélyére ránt bennünket. Nincsenek fölösleges körök, nincs mellébeszélés, csak metsző éleslátás és tűpontos jellemrajzok. Egy angol bírónő mindennapjainak leírásával betekintést nyerünk egy viszonylag zárt társadalmi réteg, a bírók és ügyvédek világába, miközben a felvillantott bírósági ügyekkel széthulló családok tömkelege sejlik fel a háttérben.

Mégis egyetlen eset kerül a könyv fókuszába: egy tizenhét éves fiú leukémiában szenved, és csak a vérátömlesztés segíthet rajta, ám a Jehova tanúi szekta tagjaként ez tilos számára. Ő bele is nyugodott sorsába, szülei is támogatják ebben - azonban mivel kiskorú, a bíróság figyelmen kívül hagyhatja kívánságát, és akarata ellenére is gyógykezeltetheti. A bírónő személyesen is felkeresi a fiút, és ez meghatározó élmény lesz mindkettejük számára. Mi a fontosabb: tisztelni valakinek a hitét vagy megmenteni az életét? Mit kell jobban óvni: egy ember jólétét vagy méltóságát? Azt gondolom, hogy a bírónő zseniális érveléssel és logikával hozta meg döntését - viszont a jövőbe ő sem láthat...

Elég nehéz elképzelni, hogy egy családi ügyekkel foglalkozó bíró hogyan tudja elválasztani a magánéletét a hivatásától - pontosabban hogyan tudja a személyes tragédiáit a tárgyalótermen kívül hagyni. Egy válságban lévő házasság közepén mások házasságáról elfogulatlan döntést hozni óriási profizmust igényel. Nyilván ez minden bíró esetében felmerülhet, éppen ezért is jár ekkora tisztelettel ez a hivatás. Egy bíró a tárgyalóteremben elveszíti magánember jellegét, és a törvény megtestesítőjévé válik - miközben a valóban kiváló bírók a merev szabályok és a paragrafusok mellett az embert is látják.

McEwan remek érzékkel mutatja be ennek a zárt világnak minden apró mozzanatát, amiből egy valódi sznob londoni elit képe rajzolódik ki. Külön, elzárt lakónegyed, zártkörű estélyek, koncertek, belsős pletykák és poénok. Amilyen nehéz bekerülni ebbe a körbe, olyan könnyen ki lehet esni belőle, ráadásul a bírók még ilyenkor is "szerepben vannak."

Izgalmas kirándulást tehetünk tehát egy exkluzív világba, ahova én nem feltétlen szeretnék tartozni, de amit érdekes volt megismerni. Közben pedig emberi sorsok és súlyos döntések vonulnak el a szemünk előtt, amiket örülhetünk, hogy csak a távolból kell szemlélnünk.

Éljen-éljen, ismét találtam egy új kedvencet! Murakami több regénye is elképesztett már, de ez utóbbi valahogy nagyon megfogott. Nem hasonlít semmilyen más könyvre (legfeljebb Murakami többi művére), annyira különleges és furcsa. Viszont ez a különlegesség nagyon is szerethető, és könnyen befogadható.

Ha csak a cselekményről írok pár sort, az is elég szürreális lesz. Két párhuzamos történetet ismerünk meg, amik (ahogy azt mértanórán is megtanultuk) a végtelenben találkoznak. Az első történetszál a közeljövőben játszódik, amikor a legnagyobb érték az információ lesz. Mamutcégek uralják a világot, amik az információk megszerzésével, tárolásával és őrzésével foglalkoznak. Kidolgoznak egy eljárást, amivel az emberi agy is egy adatfeldolgozó és átalakító eszközzé válik. Főhősünk is egy ilyen területen dolgozik, az ő agyában is bizonyos módosításokat hajtottak végre tudósok. Egyedül él, és megbízásokat teljesít. Az egyik során eljut egy tudóshoz egy különleges földalatti laborba, és egy csapásra megváltozik az élete. Kiderül, hogy a világ, amit eddig ismert, csak a felszín, és az óriáscégek számtalan dolgot eltitkolnak az emberek elől, például a Tokió csatornarendszerében élő, hüllőszerű mutánsok létezését. Rádöbben arra is, hogy az agyában elvégzett beavatkozások alapjaiban változtatták meg az életét.

A másik történetszál főhőse egy világtól elzárt, fallal körülkerített városba érkezik, ahol azonnal elválasztják az árnyékától, egyszersmind régi élete emlékeitől. A várost soha többé nem hagyhatja el, itt kell leélnie hátralévő életét. Új munkát kap, ő lesz az "álom-olvasó", aki unikornis-koponyákból fejteget ősrégi álmokat. Miközben próbálja megérteni, mit is keres itt tulajdonképpen, próbálja megvédeni az árnyékát is, ugyanis ha meghal az árnyéka, odalesz a kapcsolata egykori önmagával is. Szép lassan megismeri a várost és a lakóit is, aztán amikor válaszútra kell lépnie, meglepő döntést hoz.

Hamar rá lehet jönni, hogyan is függ össze a két cselekményszál, de mégis észbontó élmény, amikor helyükre kerülnek a kirakós darabjai, és összeáll a kép. Murakami voltaképpen egy pszichológiai allegóriaként használja a regény párhuzamos történeteit, az agyunk működését modellezi vele. Bevallom, néha bizony elvesztem a tudományos fejtegetéseknél a különc tudós magyarázatai közben (pedig még folyamatábrák is voltak), de szerencsére ez nem vont le semmit a mű élvezeti értékéből. Az izgalmas út, amit főhőseink bejárnak, egyre közelebb hozzák őket egymáshoz, de utazás közben is számtalan érdekes karaktert ismerünk meg. Murakami regényei mindig tele vannak irodalmi és zenei utalásokkal, ez most sincs másként, ahogy nem hiányoznak az olyan apró, jelentéktelen, hétköznapi mozzanatok sem, mint például egy vacsora összeütése. Szükség is van ezekre, hogy a történetet hozzákössék a valósághoz, máskülönben nagyon elszállna az egész, és nem biztos, hogy tudnánk követni. Így azonban tökéletes az egyensúly, és Murakami furcsa kis világa (és vele a miénk is) újabb gyöngyszemmel gazdagodott.

Október - kedvenc karakterek

Olyan sok szempont szerint rangsoroltam már könyveket, hogy az egyik legalapvetőbb összetevőjük majdnem kimaradt. Volt már műfaj, helyszín és korszak szerinti listázás is, viszont a főszereplők eddig nem kerültek még napirendre. Pedig ha egy regényről mesél az ember, a hol és mikor játszódik tisztázása után általában a karakterekről kezd beszélni.

Rengeteg minden múlik egy jól eltalált főszereplőn, hiszen az olvasó leginkább rajta keresztül tud kapcsolódni a történethez. Lényegében mindegy, hogy szépirodalomról vagy ponyváról, tiniregényről vagy fantasyről van-e szó, egy karakter teljesen szubjektív okokból is elnyerheti a tetszésünket. Persze nem árt, ha egy szereplő jól kidolgozott, többdimenziós, és a motivációi, döntései is összhangban vannak a személyiségével - ilyet pedig egy bizonyos szint alatt ne keressünk.

Általában kétféle karakter szokott betalálni nálam: azok, akikkel tökéletlenségük, sebezhetőségük révén könnyű azonosulni, annyira emberiek, és akikben annyira magamra ismerek. Makacsok, hiúk, öntörvényűek vagy szeszélyesek, mégis szerethetők, mert tükröt tartanak elénk: "tessék, nemcsak te vagy ilyen makacs/hiú, stb., hanem mi is, és még könyvet is írtak rólunk". Aztán ott vannak azok a szereplők, akik annyival jobbak, bölcsebbek, bátrabbak vagy ügyesebbek nálam, hogy nem tudok nem felnézni rájuk. Ráadásul legtöbben még végtelenül szerények is, így aztán irigységről szó sem lehet. Az ilyen karaktereket fogadnám el legjobb barátnak vagy idősebb rokonnak, akire mindig lehet számítani. A listán is nagyjából ez a két típus szerepel, köztük néhány érdekes "hibriddel":

Rice varázsvilága most már kezd kissé túlzsúfolttá válni: kezdetben csak a vámpírok voltak, de már az ő világuk is szépen túlburjánzott, azután jött a Mayfair-család története boszorkányokkal és táltosokkal, most pedig a szellemesdibe kóstolunk bele egy újabb New Orleans-i család, a Blackwood-ok által. Ennyi túlvilági lény nehezen kerülheti el egymást sokáig, így várható volt, hogy a vámpíros és boszorkányos sorozatok egy közös kötetben érnek majd véget. Hogy ehhez miért kellett előrángatni egy teljesen új családot és egy teljesen új főszereplőt, az nem teljesen világos, valószínűleg Rice nehezen engedi el szerelmetes New Orleans-át. 

A Blackwood család története sok elemében emlékeztet a Mayfair-ékre, csak annál sokkal rövidebb. Egy régi, befolyásos, gazdag család, gyönyörű villában egy óriási birtokon, amit sötét titkok öveznek. Ismerős, ahogy a túláradó leírások és a túlcsorduló érzelmek is. Mindenki szépséges és jólöltözött, a ruhák, bútorok és enteriőrök ízlésesek és fényűzőek. Egy zsebkendő sem pusztán zsepi, hanem minimum hófehér, habkönnyű és selymes tapintású. Sok a sírás, sokszor elhangzik, hogy "szeretlek". Ezt a költőiséget és romantikus hangulatot már megszoktam Rice-tól, sőt, még szeretem is. Karakterei azonban nem csak érzelgős látszat-lények, rendkívül műveltek és olvasottak is, sokat utaznak, és mindenről van véleményük. 

Eddig minden szép és jó, de ne felejtsük el, hogy ez valójában egy horror-regény. Az idilli felszín alatt mélységes gyűlölet és sötét titkok lappanganak. A Blackwood család (csakúgy mint a Mayfair) ismeri a legnagyobb örömöt és a legmélyebb bánatot is. A főhős, Quinn Blackwood a család legifjabb sarja, az ő gyerekkorától kísérjük végig az eseményeket egészen felnőtté válásáig. Ő lesz az összekötő kapocs vámpírok és boszorkányok között, ám hiába kap ilyen fontos szerepet, nem sikerült elég karizmatikusra. Lestat vagy Mona mellett szinte csak egy szürke kisegér.

Amiben viszont messze túlszárnyalja ez a kötet az összes eddigit, az az erotikus jelenetek gyakorisága és... sokfélesége. Elég annyi hozzá, hogy most már van biszexuális és hermafrodita vámpír is ebben a szexuálisan amúgy is túlfűtött világban. 

Összességében tehát sok újat ne várjunk a Vámpírkrónikák utolsó előtti részétől, ez egy újabb mesés díszletek közt játszódó horror-történet, sok vérrel és még több könnyel.

Anno az egyetem alatt elhatároztam, hogy az érdekesnek gondolt, de méltatlanul elhanyagolt témákat/könyveket később újra előveszem majd, és ráérő időmben alaposabban áttanulmányozom őket. Az irodalomtörténet mondjuk elég hangsúlyos volt a félévek során, és szabadidőm se lett több, sőt - mégis, amikor megláttam ezt a könyvet, tudtam, hogy nekem ez kell. Aztán sokáig csak várt a polcomon, de végre eljött az ő ideje is. 

Nem hazudok, több, mint egy év kellett hozzá, hogy a végére érjek, persze közben rengeteg másik könyvet (főleg regényeket) olvastam el, és csak hébe-hóba vettem elő ezt az egyáltalán nem könnyű vagy szórakoztató olvasmányt. Fejezetenként tárgyal egy-egy irodalmi korszakot, nagyjából az egyetemi kurzusokkal megegyező felosztásban, sok idézettel és képpel. A legnagyobb bajom vele talán az, hogy bár a címe irodalomtörténetet ígér, valójában egy esszégyűjtemény az angol irodalom korszakairól, időrendi sorrendben. Minden korszakról más szakértő ír, más hangnemben, más megközelítésben. Valahogy nem áll össze egységes egészbe, és kissé önkényesnek tűnt a bemutatott szerzők és műveik kiválasztása is. Elképzelhető, hogy még a régi irodalomtankönyvek felépítését hiányoltam, azóta elég kevés hasonló jellegű művet olvastam.

Mégis érdemes volt háttérolvasmánynak választanom, mert azért sok, összevissza olvasott angol szerzőt és művet a helyére tett, és egységes rendszerbe szervezett a fejemben, annak ellenére, hogy a hosszú körmondatok és szubjektív elemzések közül kellett ezt kihámoznom.

Végre a sok "langyos víz" után egy igazi bomba, egy érdekes, izgalmas, világnézet-formáló könyv, aminek elolvasása után teljesen más szemmel nézzük majd történelmünket és a helyünket a világban. Kicsit olyan, mintha Morpheus tenyeréből a piros pirulát vettük volna el: eddig jól ismert tényeket, adatokat, kutatási eredményeket merőben új képzettársítással kapcsol össze és így teljesen más megvilágításba helyezi társadalmunk aktuális problémáit. Aztán Neóhoz hasonlóan rádöbbenünk arra, hogy az életünket meghatározó, alapvető társadalmi struktúrák puszta illúziók csupán. Vallás, pénz, nemzet: mind az emberi elme szüleményei, melyek a fennálló társadalmi rendet hivatottak fenntartani, miközben egy mesterséges hálót szőnek körénk. Így lett például a böjt egy megideologizált éhezés. Cinikus? Lehet. Meggyőző? Abszolút.

Harari nézete szerint a mai ember legtöbb egészségi, lelki és mentális baját az okozza, hogy eredeti biológiai felépítésünktől és "alapkészletünktől" teljesen eltérően élünk. A történelem előtti idők vadászó-gyűjtögető emberének életmódja évmilliók evolúciós fejlődéséhez igazodott, míg az azóta eltelt röpke néhány ezer év mindent felforgató változásait alapvető berendezésünk nem tudta követni. Harari szerint a fajfenntartás érdekében az emberiség feláldozta a egyének boldogságát és gyakran a jólétét is. Például a vadászó-gyűjtögető, vándor életforma mezőgazdaságra és letelepedésre cserélése ugyan lehetővé tette a Homo sapiens-populáció soha nem látott mértékű növekedését, az egyes egyedek szintjén viszont inkább nélkülözéssel és szenvedéssel járt.

Harari nem osztja azoknak a történészeknek a véleményét, akik szerint az emberiség történelme egy diadalmenet. Elismeri azt a hihetetlen fejlődést, amit fajunk néhány évezred alatt véghezvitt, de nem hallgatja el azt sem, hogy ez rengeteg áldozattal járt mind a saját, mind más fajok részéről. A Homo sapienst mint a bolygó legveszedelmesebb faját mutatja be, és a számszerűen elénk tárt kiirtott fajok és népek listája valóban sokkoló. A múltunk újszerű felvázolása után Harari továbbfűzi gondolatait és kikacsint a jövőbe is, ami eddig elképzelhetetlen változásokat rejthet. A veszélyt most már nem a háborúk, a betegségek vagy az éhínség jelentik majd, hanem az, hogy a tudomány és technika fejlődését a társadalmak politikai, jogi és szociális rendszerei nem képesek majd követni. Például mihez kezdünk majd azokkal az emberekkel, akik az orvostudomány csodás fejlődése folytán nem öregszenek majd tovább? Milyen törvényi szabályozás alá esnek majd a kiborgok?

Harari stílusa ráadásul rendkívül világos és közérthető, érvelése pedig már-már túlságosan meggyőző. Néha ott motoszkált bennem a gyanú, hogy talán az érveit meggyengítő ellenpéldákat elhallgatja, vagy legalábbis nem helyez rájuk akkora hangsúlyt. Még ha nem is győzött meg maradéktalanul, és nem is teszem teljesen sajátomévá ezt az új világszemléletet, mégis adott egy másik nézőpontot, egy alternatív megközelítését modern világunk egyre égetőbb problémáinak. 

A kanadai írónő ismét remek érzékkel ábrázolt egy rendkívül összetett élethelyzetet: egy felbomló házasságot, amiből mindkét fél nyíltan kifelé kacsintgat. A feleség épp most vesztette el legutóbbi szeretőjét, aki öngyilkos lett, a férj pedig megunt szeretőjét cseréli egy fiatalabbra. Házasságuk látszatát már csak a két gyerekük miatt tartják fenn, de mindketten érzik, hogy ez az állapot csak ideiglenes, és hamarosan minden megváltozik. Atwood könyvei sosem egysíkúak, nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, semmi sem csak fekete vagy fehér, mégis ez a regénye lehangolóbb, kiábrándultabb a többinél. Olyan érzés fogja el az embert olvasás közben, hogy ezek a karakterek sosem voltak és nem is lesznek boldogok igazán. Minden boldog pillanatért nagy árat kell fizetni, és fájdalmat okozni valakinek. Pedig az írónő nem tesz mást, csak őszintén, minden szépítés nélkül tárja elénk az emberi kapcsolatokat.

A három főszereplő (feleség, férj, szerető) szemszögéből bemutatott események teljesen mindennaposak és mégis (vagy éppen ezért) tragikusak egyszerre. A gyerekkori traumáit feldolgozni képtelen, szerelmét gyászoló feleség, a gyerekei és új szerelme között őrlődő férj és a kényelmes, ellaposodott kapcsolatából kilépő, valódi érzelmeket éppen felfedező nő figurái köztünk járnak, olyan életszerűek, hogy szinte leugranak a könyv lapjairól - Atwood ennek a mestere. Valahogy tényleg így lehet elképzelni egy házasság felbomlását: nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem inkább egy hosszú, fájdalmas folyamat, különösen, ha gyerekek is vannak. Ami nekem furcsa és elképzelhetetlen volt, az a nyílt titokként kezelt viszonyok, sőt, a férj szeretőinek "menedzselése" a feleség által. Ennyire még nekem se szürke a világ, a megcsalás egyértelműen fekete, a hűség pedig fehér. Atwood-nak mégis elhiszem, hogy léteznek ilyen kapcsolatok, bár elfogadni sosem fogom. Épp ezért a szereplők megítélése is folyton változott, hol szánalmat, hol megvetést éreztem irántuk, de teljesen azonosulni egyikőjükkel sem tudtam.

Szeptember - kötelező olvasmányok

Itt van az ősz itt van újra - és vele együtt a hűvös, borongós időjárás na és persze az iskolakezdés. Ha pedig iskola, akkor kötelező olvasmányok, ami sokaknak az első és egyben utolsó találkozása is a könyvekkel meg úgy az irodalommal általában. Éppen ezért ezek a művek meghatározó élményt jelentenek pozitív és negatív értelemben is, hiszen életreszóló viszonyt alakítanak ki bennünk az olvasáshoz. Rengeteg a vita arról, hogy a kötelezők listáján szereplő kötetek (amik már több évtizede változatlanok) vajon megfelelnek-e az adott korosztály igényeinek, képességeinek vagy érdeklődésének, de egyelőre nem látszik túl nagy újító szándék e téren. Én szerencsés voltam, már iskolásként faltam a könyveket, így egyik kötelező elolvasása sem jelentett túl nagy nehézséget, de megértem azokat, akiktől távol áll például Jókai stílusa. Felnőtt fejjel ismét elővettem ezeket a műveket, amire több okom is volt: egyrészt kellemes volt felidézni a kedvenceimet, reménykedtem, hogy a kevésbé kedvelteket most már érteni és értékelni fogom (általában nem így történt), illetve készülök azokra az időkre is, amikor az én gyerekeim fognak szembenézni a nyári olvasmánylistájukkal.

Azt hiszem, nem ért váratlanul, hogy Dosztojevszkij sem íróként, sem pedig főhősként nem vált a kedvencemmé. Coetzee nem a könnyed témaválasztásairól ismert, hiába rövidek a regényei, mégis tömények, minden mondatában súlyos mondanivalók fogalmazódnak meg. Sajnos ezúttal nem volt módom elmerülni ebben a gondolatvilágban, még ezt a 250 oldalt is csak több részletben, napok alatt sikerült elolvasnom, ami nem csak a könyv hibája volt.

Tehát a cselekmény Dosztojevszkij orosz író köré épül, aki fia halálhírére érkezik Szentpétervárra. Miközben Pavel elvesztését próbálja feldolgozni, egyre mélyebbre ás mostohafia múltjában, és szépen belekeveredik az orosz forradalmárok és az őket üldöző pártfunkcionáriusok konfliktusába, ráadásul viszonyba bonyolódik fia egykori főbérlőjével is.

Coetzee regénye ezúttal is inkább munkás, semmint szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Komoly próbatétel az olvasó számára minden szereplő intim gondolataiba bepillantást nyerni, miközben az irántuk érzett szimpátiánk ide-oda billeg. Nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, megítélésük szinte jelenetről jelenetre változik.

Tovább árnyalja a képet, ha elárulom, hogy ez nem Dosztojevszkij életrajzi regénye, hanem bizonyos értelemben magáé Coetzee-é. A regénybeli (de nem a valódi) Dosztojevszkijhez hasonlóan ő is elvesztette a fiát, vagyis ez a kötet egyfajta gyászmunkának is tekinthető. Ennek ismeretében válik igazán szívbemarkolóvá az egyik utolsó jelenet, amiben a fájdalomtól félőrült Dosztojevszkij végül az írásba menekül - vagy talán nem is menekülés ez, hanem a magánéleti tragédiák, a lelki egyensúly felborulásának művészetté (és végső soron példányszámmá) alakítása.

Winterson ezúttal a 17. századi Angliába repít bennünket, hogy egy sokszor, sokféleképpen tárgyalt jelenségnek, a boszorkányüldözésnek adjon egy új megközelítést. Nem hazudtolja meg önmagát, és korábbi regényeihez híven most is a nők társadalmi helyzetét, a velük szemben támasztott elvárásokat vizsgálja. A boszorkányok esetében ez nyilván egy kézenfekvő szempont, eddig mégsem találkoztam hasonlóval - egyedül az Éjsötét árnyék folytatása kapirgálja meg ennek az összetett témának a felszínét.

Winterson olvasatában a boszorkányok nem mások, mint olyan nők, akik kilógtak a sorból, akik nem vetették alá magukat az aktuális női princípium-elvárásoknak, és ezért veszélyesek voltak a társadalmi rendre. Özvegyasszonyok, akik nem akartak újraházasodni, üzletasszonyok, akik saját erejükből gazdagodtak meg és eltartották magukat, vagy éppen koldusbotra jutott szegény nők, akik csak magukra számíthattak. Mivel nem függtek a férfiaktól, nem tartoztak nekik engedelmességgel, és rossz példát mutattak a "rendes" asszonyoknak. Még a végén rájönnek, hogy van élet a főzés-mosás-takarítás-gyereknevelés körökön kívül is. Ezt nem hagyhatták a nők elnyomásába belekényelmesedett férfiak, és módszeresen üldözni kezdték őket, egész hiedelemvilágot építve egy sima hímsoviniszta keresztesháború köré. A vallásos-misztikus maszlag nem kevés szexualitással keverve persze izgatta az emberek fantáziáját, így szépen gördült előre ez az öngerjesztő folyamat, az egész kontinensen végigsöpörve.

Ebben a rövid kis regényben csak felvetés szintjén jelenik meg ez a probléma, sőt, az írónő a boszorkányokat nem egyszerűen csak társadalmi jelenségként tárja elénk, bőven hagy teret a misztikumnak, a természetfelettinek is. Ez a kettősség folyamatos feszültséggel tölti meg a regényt, amihez hozzájönnek még a horror-elemek is. Winterson elég keményen beleállt ebbe a témába, és egészen brutális részletekkel igyekszik megidézni a korszak kegyetlenségét. Sajnos azonban a könyv rövidsége miatt nem maradt idő a szereplők kidolgozására, hiányzik mögülük a történet, amitől igazán életre kelnének. Mégis érdekes a boszorkányokról feminista felfogással olvasni, hiszen könnyű megtalálni a folytonosságot a középkor boszorkányai és a közelmúlt javasasszonyai, bábái, vagy mai korunk dúlái és akár szinglijei között.

Passuth ebben a regényében egy rendkívül izgalmas, mégis kevésbé ismert korszakot mutat be: a 16. század végi Erdélyt. Bevallom, nekem se rémlett túl sok minden, egyedül a Báthory-Bocskai-Bethlen hármas nevei ugrottak be. Illetve még annyi, hogy amikor annak idején magyar mondákat, uralkodók legendáit olvastam, ennél az időszaknál vesztettem el az érdeklődésem. Addig ugyanis Attila, Árpád, Szent István vagy Szent László romantikus, ősidők homályába vesző hőstörténetei teljesen elvarázsoltak, és a földhözragadtabb, "politikusabb" erdélyi fejedelmek már nem értek fel hozzájuk. Valójában persze az előbb emlegetett ősök személye sem volt feddhetetlen vagy éppen tökéletes, de mi már csak így emlékezünk rájuk. 

Mostani fejemmel már sokkal érdekesebbnek tűnik Báthory Zsigmond figurája, aki egyáltalán nem tekinthető hősnek, de még csak pozitív karakternek sem. Kiszámíthatatlan, szeszélyes és önző uralkodó, aki a hatalom megtartásáért könnyedén váltogatja meggyőződését, és hol a Habsburgok, hol a törökök kegyeit keresi. Valójában az egész erdélyi politikát ez a hintázás jellemzi a két nagyhatalom között. A fejedelmek mesterien egyensúlyoztak a két pólust elválasztó keskeny határmezsgyén, ami már csak a földrajzi elhelyezkedésük miatt is a túlélésüket jelentette.

Passuth mesterien tárja fel Erdély helyzetét a nagy európai tablón, a spanyol, francia, angol, török és persze Habsburg birodalmak szövevényes érdekhálózatában. Eközben képes ezt a "nagy" történelmet is közel hozni az olvasóhoz, pusztán azáltal, hogy megmutatja az emberi oldalát is az uralkodóknak, akik ettől egy csapásra életre kelnek, és lelépnek a történelemkönyvek lapjairól. Azonban most először éreztem azt, hogy a könyv második felére elvesztette ezt a képességét, és belegabalyodott a tengernyi név forgatagába, akik mind ennek a zűrzavaros korszaknak a szereplői. Sajnos szem elől tévesztette a fő karaktereit, a regény kifáradt, a lendület megtört. A számtalan név között az olvasó elveszik, a rengeteg idézet különféle krónikákból, levelekből pedig megzavarja a cselekményt is.

Augusztus - leghosszabb könyvek

Ebben a hónapban az irodalmat a számok tükrében vizsgáltam kicsit, és az eddigi szubjektív listák helyett egy pusztán mennyiségi sorrendet állítottam fel, az eddig olvasott leghosszabb könyvet keresve. Itt először is azt a nem várt problémát kellett megoldanom, hogy mi alapján is mérem össze a könyvek hosszát. Az hamar kiderült, hogy az oldalszám nem mérvadó, hiszen az kiadásról kiadásra változhat. Maradt hát a szavak száma, mint megbízhatóbb összehasonlítási alap. Igen ám, de míg az oldalszámot egy egyszerű mozdulattal ellenőrizhettem volna, a szavakat csak nem kezdhettem el számolgatni - a mindig segítőkész Google persze erre is gyorsan talált megoldást, és talált jópár listát, amit számolni nálam sokkal jobban szerető emberek állítottak össze, és amikből könnyűszerrel kigyűjtögethettem az általam is olvasott könyvek szószámát. A kutatgatás közben azt is eldöntöttem, hogy a listából kihagyom a sorozatokat, csak önálló regényeket veszek figyelembe (amik persze állhatnak több kötetből).

Arról már a méricskélés megkezdése előtt voltak sejtéseim, hogy nagyjából melyik könyvek férnek majd be a Top 10-be, hiszen bőven voltak emlékeim soha véget nem érni akaró szövegáradatokról, amiket kézben tartani és végigszenvedni egyaránt komolyabb sportteljesítménnyel ér fel. Akadtak persze szép számmal izgalmas, összetett és részletesen kidolgozott történetek is, amiket olvasva élvezettel merültem el az író teremtette világban, és az oldalak mintha maguktól fogytak volna. Úgy tűnik, hogy a könyvek esetében sem a méret a lényeg, egy könyv minőségét nem az oldalainak száma adja meg, legfeljebb nagyobb motiváció kell, hogy fellapozzunk egy 800, mint egy 300 oldalas regényt. Jöjjenek hát az augusztusi könyv-monstrumok!

Nagyon szerencsés az a gyerek, akinek maga Rushdie szövi az esti meséjét - az író fia ilyen kivételes helyzetben van, hogy egy regény színvonalú történetet hallgatva hajthatta álomra a fejét. Azt nem tudom pontosan, hogy valóban így történt-e, de az tény, hogy Rushdie az első fiának írta ezt a meseregényt, ahogy az is, hogy nagyon jól áll neki ez a műfaj. A mágikus realista elemek nyilván sokkal kevésbé lógnak ki egy gyerekeknek szóló történetből, mint egy "komoly" regényből, így az írónak kevésbé kellett ügyelnie a valódi és mágikus részletek kényes egyensúlyára, ami érezhetően felszabadítóan hatott rá. Szinte lubickol (!) Rushdie ebben a mesevilágban, szellemesebbnél szellemesebb lényekkel, helyszínekkel és fordulatokkal gazdagítva azt.

Bár a történet nyilvánvalóan nem rendelkezik annyi jelentésréteggel és összetett motívumrendszerrel, mint a "nagy" Rushdie-regények, mégis a maga szintjén sokat adhat gyerek és felnőtt olvasónak egyaránt. Az ősi konfliktus jó és rossz között a klasszikus európai meséktől teljesen eltérő módon jelenik meg. A fény és a sötétség, a szó és a hallgatás állnak itt szemben egymással. Az ifjú olvasók a szólásszabadság, a véleményünk szabad kinyilvánításához való jog jelentőségéről kapnak izgalmas leckét, amit remekül rejt el a csodásabbnál csodásabb lények és tárgyak közé a nagy mesemondó. 

Azt sajnálom, hogy sok ötletes szókép, kulturális utalás felett elsiklottam, ezért esélyes még egy második, figyelmesebb olvasás. Örömmel fogok visszatérni Rushdie izgalmas, különleges mesevilágába.

Régóta a várólistámon figyelt már a tévék hétköznap délutáni műsorsávját hosszú évekig uraló filmsorozat alapjául szolgáló könyv, amiről csak olvasás közben derült ki, hogy egy kilenc részes sorozat. Nem tántorított el a sok kötet, ugyanis már az első oldalak után rabul ejtettek az Ingalls-család kalandjai, amik voltaképpen az írónő visszaemlékezései. A 19. század végén, a telepesekkel éppen benépesülő Amerikában játszódó családtörténet sokszor inkább tűnt túlélő-kézikönyvnek, mint regénynek. Az önfenntartás érdekében rengeteg dolgot saját maguknak kellett előállítaniuk, és a részletes leírásokból akár mi is elsajátíthatjuk a húsfüstölés, vajköpülés, ólomöntés, vagy akár a házépítés minden csínját-bínját. Ez egyrészt rendkívüli szabadságot ad számukra, hiszen nem függnek kereskedőktől, mesterektől, másrészt viszont nem szól másról az életük, mint az élelem és a többi használati cikk megteremtéséről. Arról nem is beszélve, hogy a földművelő-életmódnak köszönhetően mennyire ki vannak szolgáltatva a természetnek: bármikor jöhet sáskajárás, hóvihar, aszály, akkor oda a termés, és abban az évben nincs se élelem, se pénz. Másfelől viszont elképesztő harmóniában élnek a természettel, Ingalls apuka csak beleszagol a levegőbe, és érzi az időjárás változását.

Voltaképpen az egész sorozatot ez a kettősség jellemzi, ami abból fakad, hogy saját, modern korunk mércéjével mérjük a leírtakat, vagy bele tudunk helyezkedni a 19. századi értékrendbe. Ez legjobban a gyereknevelés kérdésénél érhető tetten. Akkoriban a teljes autokratikus szülői szerep volt az elterjedt, vagyis lényegében a gyereknek "kuss volt a neve", teljes engedelmességgel tartozott szüleinek. Szeretettel nevelték őket persze, de sokkal nagyobb fegyelemmel is, mint manapság. Csak egy példa: az asztalnál csak a felnőttek beszélhettek, a gyerekek csak akkor, ha kérdezték őket. Ráadásul már egész kicsi koruktól kezdve keményen kivették a részüket a házimunkából, játékra, semmittevésre kevés idő jutott. Na most mindez a mai liberális, felvilágosult nevelési elveket vallva elborzasztóan hat, és a mi korunkban talán nem is állná meg a helyét. Ha viszont jobban belegondolunk, a gyereknevelés is a túlélésüket szolgálta: akadtak helyzetek, amikor a puszta életben maradás múlt a gyerek szófogadásán, vak engedelmességén. A ház körüli munkák végzése közben pedig a saját felnőtt életéhez nélkülözhetetlen készségeket sajátította el. Fontos észrevenni azt is, hogy a gyerekek boldogsága mennyire relatív, azaz a szemünkben milyen apró dolgoknak is tudtak örülni.

A gyerekneveléssel szorosan összefüggő kérdés a férfi és női szerep megjelenítése Laura visszaemlékezéseiben. Bizony itt is elmondható, hogy a női egyenjogúságot még csak hírből sem ismerték, anyuka egyértelműen a családi tűz őrzője volt, székhelye a konyha. Apuka eközben a földet művelte, ellátta az állatokat, és persze a családot. Így volt, mert így kellett lennie, mert a családi munkamegosztás így volt kivitelezhető. A túlélés érdekében soha nem volt vita sem, apa szava volt a döntő, hiszen ha egy válságos helyzetben (mint például egy hét hónapig tartó, hóviharokkal súlyosbított tél) nem tartanak össze, biztosan nem élik túl. Egyszerűbb világ volt ez, jobban körülhatárolt szerepekkel és kemény szabályokkal - és ezek minden pozitív és negatív hozadékával. Elmondhatjuk tehát, hogy a mai szabadságunkat, a nők egyenjogúságát, a liberális gyereknevelést mind-mind a gazdasági jólétnek köszönhetjük, annak, hogy a mindennapjaink már nem a puszta túlélésről szólnak. Ehhez kellettek persze az olyan úttörő telepesek is, mint az Ingalls-család.

Laura leírásában viszont ezeket a kemény körülményeket, a társadalom szigorú törvényeit sokat finomítja a szeretet. Az ő családjában nem zsarnok apa és kiszolgáltatott anya volt, hanem harmónia és összetartás. Őt és testvéreit szigorúan, igazságosan, de nagy-nagy szeretetben nevelték. Mary, Laura, Carrie és Grace minden körülmények között számíthattak a szüleikre, tudták, hogy apa és anya majd valahogy úgyis megoldják. Sok-sok apró gesztus árulkodik a család összetartásáról, az én kedvencem az volt, amikor az új ház mellé minden családtag ültethetett egy fát, ami őt jelképezte - más kérdés, hogy aztán a következő télen mind elpusztult a hóviharban, és a családnak tovább kellett állnia. Ez az állandó vándorlás a regények másik kritikus pontja, mai szemmel nézve elképzelhetetlen lenne a gyerekeket így végigrángatni az országon.

Az állandó otthonkeresés- és teremtés közben Laura is felcseperedik, az utolsó részekben már szinte felnőttként láthatjuk, ahogy tanári karrierjét építgeti. Ez egyébként egy szintén rendkívül érdekes téma, a tanárhiány miatt ugyanis felsőbb évfolyamos diákok is elhelyezkedhettek tanárként, hogy aztán a tanév végeztével újra beüljenek az iskolapadba. Laura felnőtté válásával persze a szerelem is együtt jár, ám a romantika is mást jelentett akkoriban, mint manapság. A sok duma helyett a tettek volt beszédesek: hogy Almanzo, Laura udvarlója a mínusz 30 fokban is képes volt hosszú mérföldeket lovasszánon megtenni, hogy hétvégente hazahozhassa kedvesét, vagy hogy saját családját odahagyva, a kemény télben a fél országot átutazta, hogy Laura megkaphassa a karácsonyi ajándékát. 

Természetesen a fentieket sokszor a sorok közül kellett kiolvasni, mivel az írónő visszaemlékezéseit gyerekkönyv formájában írta meg, vagyis az egész történetet belengi az ártatlanság és az idealizmus. Ez egyébként jól is esik az ember lelkének, és teljesen ki is kapcsolja a környező világot. Éppen ezért volt nagy csalódás a sorozat utolsó része, amit utólag illesztettek hozzá, teljesen feleslegesen. Laura és Almanzo házasságának első négy évét vázlatosan, sokkal keserűbb hangvételben idézi fel, így  pedig elrontja a többi rész idilli, kedves hangulatát és békéjét, amit pedig szívesen magunkkal vinnénk a könyvsorozat befejezése után is.

Elérkeztem az utolsó Dickens-regényhez, két értelemben is: egyrészt ez az író utolsó befejezett műve, másrészt (a Twist Olivér újraolvasásán kívül) ez az utolsó könyv, amit terveim szerint el akartam olvasni tőle. Nem sikerült. Körülbelül 200 oldal után feladtam a harcot, és elengedtem ezt a könyvet is. Az agyam egyszerűen nem fogadta be a sorokat, és ez nem csak az én hibám. Igaz, hogy fáradtabb vagyok a kelleténél ahhoz, hogy komolyabb könyveket olvassak, de hiszem azt, hogy egy regénnyel ne küzdeni kelljen, hanem szórakoztasson. 

Itt pedig nincs szó se könnyedségről, se szórakozásról: komor, cinikus és élvezhetetlen volt az a kevés is, amit végigszenvedtem a műből. Nincsenek szimpatikus szereplők, érdektelenből viszont annál több akad. Nincs egy cselekményszál, ami felkeltené az érdeklődésem, unalmasból viszont van bőven. A sötét, ködös London most nem izgalmas helyszín, hanem egy újabb nyomasztó faktor csupán.

Nem is vesztegetnék több szót egy félbehagyott könyvre, ami csak egy dologra volt alkalmas: arra, hogy megkönnyítse az amúgy sem túl fájdalmas búcsút Charles Dickens munkásságától.

Július - helyszínek

A nyár derekán rengetegen kelnek útra, hogy megszokott környezetükből kiszakadva, valami szép helyen pihenjék ki az év fáradalmait. Legalább ugyanennyien maradnak azonban otthon, akár pénzügyi, akár egyéb okokból. Szerencsére a könyvek segítségével még a négy fal közül sem kell kimozdulnunk, hogy világot láthassunk. Egy jól megírt regényt olvasva életre kel a hely is, ahol az játszódik, és fordítva: egy jól megválasztott helyszín hatással van a könyv hangulatára, sőt, a cselekményre is. Az e havi válogatásba ilyen könyvek kerültek, annyi kikötéssel, hogy a helyszínük lehet kitalált, de a mi világunkban játszódjon (tehát nem Középföldén, Narniában, Westeroson, vagy más fantáziavilágban). Vágjunk is neki a fotel-túrának!

A könyv, amiből az a film készült. Amiről mindenki elmondja, mennyire durva, meg hogy a rendezői változat milyen kemény és hogy ő alig bírta végignézni. De vajon a brutális képek okozta sokkon túl érződik-e, hogy mi is az igazi tragédiája ennek a történetnek? A nehezen olvasható, központozást nélkülöző szöveg először egy merő mondhathalomnak tűnik, ám az embert hamar elkapja a gépszíj, és onnantól nem ereszti a sztori. A könyvön már túl vagyok, a filmen még innen, de hát ez egy könyves blog, szóval jöjjön aminek jönnie kell.

Tehát a filmet csak hallomásból ismervén egyelőre, a legtöbben a durva jeleneteket emlegetik benne, a záró képsorokat, amik kitörölhetetlen nyomot hagynak az ember retináján. Azt hiszem a könyv inkább az ember lelkébe eszi be magát, és finomabb eszközökkel, de sokkal lassabban gyógyuló sebet ejt rajta. A végkifejlet eseményeire inkább már csak utalás történik, ami igazán borzasztó, az az odáig vezető út, amit rendkívül nehéz végigkövetni olvasóként. Látjuk, ahogy a négy főszereplő, Sara, Harry, Marion és Tyrone feje fölött egyre jobban átcsapnak a hullámok, ahogy egyre mélyebbre rántja őket a drogfüggőség örvénye. Ők pedig hiába kapálóznak, hiába próbálják elhitetni magukkal, hogy ők nem olyanok mint a többi "drogos", a végén bizony ők is olyanná válnak. Csakhogy addigra már teljesen elveszítik a kapcsolatot a valósággal, mint ahogy elveszítik álmaikat, terveiket, önmagukat is.

A regénynek ez a legfájóbb, legkegyetlenebb motívuma: az, hogy pontosan látjuk, hogyan tesz tönkre értékes embereket, őszinte kapcsolatokat a drog. Számomra a legtragikusabb Marion és Harry sorsának alakulása volt. Marion, a művelt, okos, tehetséges festő, rengeteg tervvel, és aki olyan sokra vihette volna - végül a szerek hatására már arra sem emlékszik, mire kellett neki a festővászon. Kapcsolata Harryvel igazi szerelemnek indult, teljesen megnyíltak a másik előtt, közös terveiket szövögették, aztán a drog megmérgezte ezt is. A heroin rabjaiként feláldozták szerelmüket, csak hogy hozzájussanak az imádott anyaghoz, és még csak fel sem fogták, mit veszítettek.

Selby könyvéből jól átjön az is, ahogy a társadalom a drogfüggőket kezeli: láthatatlanná válnak, vagy éppen nem kívánatos elemmé, akiktől minél előbb szabadulni kell. A legtöbbünkben fel sem merül, hogy a "drogos" is ember, ő is valakinek a fia/lánya, őt is várja otthon valaki. Egyszerűbb elfordítani a fejünket, mint annyi más esetben is. Selby regényével talán segít megérteni, miért is veszélyesek ezek a szerek, de ahelyett, hogy "a drog rossz, értem?" mantrát ismételgetné, inkább együttérzéssel fordul hősei felé. Ez az empátia plántálódik át aztán az olvasóba is, akik valószínűleg egy életre megtanulják, hogy rá se nézzenek a drogokra.

Több, nyögvenyelősen eredetiben végigrágott klasszikus olasz regény után egy modern darabra esett a választásom, gondolván, hogy a maihoz közelebb álló nyelvezetet könnyebben megértem majd. Baricco-tól már olvastam a Selyem című regényét (magyarul), egy rövid, de tartalmas, olvasmányos könyvre emlékeztem, bátran vágtam hát bele a Tengeróceánba olaszul. A párbeszédes, "történős" részeknél nem is volt gond, de sajnos ezekből volt a kevesebb. Baricco valójában írt egy regényt a tengerről és a tengerhez: csodálatos leírások, gyönyörű képek érzékeltetik az óriási víztömegből áradó őserőt, ami a mai napig megbabonázza az embert. Eredetiben viszont vajmi kevés jött át ebből, egyszerűen hiányzott hozzá a szókincsem - elengedni sem akartam a történetet, így adta magát a megoldás, hogy csalok egy kicsit és magyarul mindig elolvasom előre az adott fejezetet. Ez végül több szempontból is hasznosnak bizonyult: egyrészt képben voltam, hogy mi történik, és nem maradtam le a csodás leíró részekről sem, másrészt feltűntek a fordítás finomságai is, és végül persze el is sajátítottam néhány új szót.

Ám még duplán olvasva sem értettem teljesen, "mit is akart a költő", és ez már nem nyelvi hiányosság. Az világos, hogy a könyv középpontjában a tenger áll, minden szépségével és veszélyével együtt. Szó esik hajótörésekről, felfedezésekről, a tengerhez kapcsolódó babonákról. Közben megismerjük néhány ember történetét, akiknek életében sorsdöntő szerepet játszott az óceán. Mindez egy különös, meseszerű ködbe burkolva, úgy, hogy a valóság néha a homályba vész. Ebből a homályból két fő cselekményszál bontakozik ki, amik a regény végén meglepetészerűen fonódnak egybe.

Június - filmfeldolgozások

A nyári szünidő beköszöntével több idő juthat filmnézésre is, innen jött az ötlet, hogy ebben a hónapban a blogon szereplő könyvekből készült filmfeldolgozásokat rangsoroljam. Nem szeretnék a filmesztéta szerepében tetszelegni (ahogy az irodalomáréban sem), csupán "fogyasztóként" vizsgálom a két teljesen eltérő médium, könyv és film viszonyát. Amit elsőként le lehet szűrni tanulságként, az az, hogy nem lehet a kettőt összehasonlítani: más eszközökkel dolgoznak, más érzékszerveinkre hatnak, máshol vannak a hangsúlyok. A célom nem is az volt, hogy a könyv és a belőle készült film közül válasszam ki a jobbat (bár nekem általában a könyves változat tetszik), hanem a filmadaptációkat mérjem össze. Az összehasonlítás alapja az volt, hogy a film mennyire tudott hű maradni a könyvhöz, filmes eszközökkel mennyire tudta visszaadni a könyv mondanivalóját és hangulatát. Rendkívül bosszantó és kiábrándító, ha egy jó könyvből nem készül jó film, ha elveszíti a varázsát, vagy ha - ó, borzalom! - átírják a történetet. Sajnos bőven akad példa erre is, ahogy a listából majd kiderül.

Végre egy igényes, mégis szórakoztató kortárs magyar regény a párkapcsolatokról! Rácz Zsuzsa Terézanyu-rémálma után kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is a kezembe akad egy olvasható-olvastató, komolyan vehető, de nem túlzóan művészieskedő alkotás egy magyar író tollából. D. Tóth Kriszta viszont most visszaadta ezt a reményt, ráadásul egy olyan könyvvel, amiben egy viszonylag ritka témát dolgoz fel. Rengeteget olvashatunk fiatalokról, legyenek szinglik vagy párkapcsolatok között botladozók; a középkorú szingliket Candace Bushnell és Helen Fielding tette fel az irodalmi (majd filmes) körképre, viszont a házasságban élő negyvenes nők valahogy hiányoztak eddigi olvasmányaimból.

Az életközépi válság viszonylag új jelenségként bukkan fel ebben a regényben: a több éve házas, stabil egzisztenciával bíró, látszólag teljes életet élő emberek utolsó rúgkapálása ez, amikor rádöbbennek, hogy bizony túljutottak életük delelőjén és már a kazetta B oldala forog... Hirtelen elbizonytalanodnak eddig sziklaszilárdnak hitt nézeteikben, újraértékelik kapcsolataikat, vagy éppen arra eszmélnek, hogy a gyerekek kirepülésével egy vadidegennel kell továbbélniük. Most kell eldönteniük, hogyan szándékoznak eltölteni hátralévő éveiket, vagy éppen most ébrednek rá, hogyan is kellett volna az eddigieket.

A Húszezer éjszaka főszereplője négy családanya, összesen 11 gyerekkel és ilyen-olyan férjekkel. Van itt minden: még mindig lángoló kamaszos szerelem, békés egymás mellett éldegélés, kifelé tekintgetés és csúnya szakítás majd válás... És van benne újrakezdés, önmagát vagy házasságát újraépítő teremtő erő, vagyis küzdelem az egóval és a társsal. Mindez élvezetes stílusban, a könnyű- és a szépirodalom határán egyensúlyozó modorban, az ízlésemnek épp megfelelően. Mert a mondanivalón túl jó elmerülni a magyar nyelv szépségében, miközben nem kell megfeszített munkával kihámozni a sorok közül a tartalmat.

A könyv talán egyetlen, ám annál bosszantóbb hibája az elitizmus. A szereplők mindegyike gazdag, budai, saját vállakozását igazgató nő, akiknek belefér heti két délelőtt egy pilates-óra, és Swarowskis Iphone-on intézik ügyeiket. Nem túl reprezentatív minta. Persze a regény célja nem feltétlen egy szociológiai modell felállítása, mégis erősen megkérdőjeleződik a hitelessége, hiszen a bemutatott kapcsolati problémákat az átlag magyar családokban jócskán tetézik a megélhetési gondok is. Így a fentebb emlegetett életközépi válságot megfejelik még bedőlt devizahitellel, sárgacsekk-halmokkal vagy éppen hónapról-hónapra fenyegető létbizonytalansággal. Innen nézve a "csupán" párkapcsolati nehézségekkel küzdő házaspárok az irigylésre méltó kevesek közé tartoznak, a Húszezer éjszaka pedig fényévnyi távolságra kerül a magyar rögvalóságtól.

Ezt pedig itt hagyom, ízelítőül:

Évek óta céltudatosan tartottak valahová, méghozzá a lehető leggyorsabban. Listáztak minden teendőt, és testvériesen kettéosztották pontokba szedett életüket. Ezt a felét te teljesíted, azt meg én. Ez így igazságos. Így túlélhető, és csak így érünk a végére. Csak épp arra nem marad se idő, se energia, hogy legyenek találkozási pontok, amelyekhez együtt kellettek. A két halmaznak évről évre soványabb volt a metszete. Mint valami betegség, sejtenként emésztette föl kettejük közös metszetét a saját életük.

Ó, hát ez ismét bűnrossz volt! Pedig újra esélyt akartam adni az egykori egyetemi kötelező olvasmánynak, de inkább félbehagytam - ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Sokat elárul a könyvről, hogy hiába csak 120 oldal, még így sem sikerült végigkínlódnom magam rajta. Az agyam egyszerűen robotpilóta módba kapcsolt két mondat után, és bár értettem a szavakat, valahogy nem álltak össze értelmes szöveggé. 

Yorick, az angol ifjú úti beszámolóját olvashattam volna Franciaországon és Olaszországon át, ám én már Calais-nál elengedtem a kezét. Teljesen összefüggéstelen eszmefuttatások egymásutánja, tökéletesen érdektelen szereplőkkel. Az sem javít a regényen, hogy tele van francia kifejezésekkel, amiket ugyan a jegyzetekben megtalálunk angolra fordítva, de annyira hidegen hagyott a "történet", hogy még a könyv végére sem voltam hajlandó odalapozni miatta.

Több szót nem is vesztegetnék Sterne művére, számomra megmarad nyögvenyelős kötelezőnek, amit egy kettesért végig kell szenvedni, majd azon nyomban törölni az agyamból.