Coetzee regénye voltaképpen két teljesen külön történetből áll. Hogy mégis mi köti össze őket? Erre elég nehéz megtalálni a választ. Az egyik szál Coetzee kitalált asszisztenséről/tanítványáról szól, aki az USA oldalán segédkezett a vietnámi háború pszichológiai hadviselésében. Tanulmányt ír arról, milyen módszerekkel félemlítették meg az embereket, hogyan tettek tönkre közösségeket. Érdekes tudományág, a mitográfia területére tévedünk általa. Ez lényegében a kultúrákat összetartó mítoszokat vizsgálja, feltárja, hogyan jönnek létre és hogyan rombolhatók le. Az USA (de nyilván a másik fél is) gátlástalanul felhasználta e tudományág eredményeit a katonaság, de a civil lakosság manipulálására is. Hogy, hogy nem, a tanulmány írója szép lassan elveszti az eszét, és egy szanatóriumban köt ki. A második történet Coetzee 18. században élt őséről szól, aki Dél-Afrikában próbál szerencsét, mint kereskedő. Egy szerencsétlen vadászkaland során megbetegszik, és rövid időre az őslakosokkal él együtt. Rabszolgái elárulják, és neki egyedül kell hazamennie. Kis idő múlva szörnyű bosszút áll sérelmeiért, és az egész törzset lemészárolja.

Látható, hogy egyik sem vidám történet, és az is, hogy Coetzee valami nagyon fontosat és komolyat akar üzenni velük. Tehát azon kívül, hogy az író maga is személyesen kötődik a két elbeszéléshez (az egyikben személyesen is jelen van, a másikban csupán egy felmenője), mi a közös bennük? Az én megfejtésem a következő: a két történet a nyugati civilizáció (melyet az elsőben az USA, a másodikban Hollandia képvisel) arroganciájának példázata. Mindkét esetben egy idegen kultúra (vietnámiak, busmanok) lealacsonyítása és leigázása történik, egyedül a módszerek finomodtak az évszázadok során. A holland telepes beszámolója a busman asszonyok szaporaságáról egyszerűen vérfagyasztó, nemkülönben a civil áldozatok szükségességét elemző tanulmány. Persze az "ellenség" állati sorba taszítása létező pszichológiai művelet, miáltal a legyilkolásuk során fellépő bűntudat minimálisra csökkenthető. Azonban talán nincs még egy olyan civilizáció, mint a nyugati, ami ennyire agresszív módon képes ráerőszakolni magát más kultúrákra, ami ennyire meg van győződve saját felsőbbrendűségéről, és ami az egész világot a saját homokozójának tekinti.

Klasszikus angol mese, ami az utóbbi időben kegyvesztetté vált, ugyanis elég kedvezőtlen színben tünteti fel az íreket, ameriakaiakat, zsidókat és keresztényeket. Kérdés, hogy egy könyv megítélhető-e egy másik kor értékei szerint, azaz modern korunk hipertoleráns, polkorrekt világfelfogása előbb-utóbb nem fordul a visszájára, és lesz a szólásszabadság kerékkötője.

A Water-Babies a viktoriánus kor tipikus terméke, egy erkölcsi tanmese, ami ráadásul helyenként igencsak ijesztő és kegyetlen. Mintha ebben a korban az emberek módszeresen tettek volna az ellen, hogy jól érezzék magukat. A nevelői célzat mellett szomorú történelmi-társadalmi vonulata is van ennek a kis könyvnek. Főhőse Tom, egy szegény, árva kisfiú, aki kéményseprőként dolgozik. Abban a korban nem volt szokatlan jelenség a gyerekmunka, és a kéményseprő szakmában kapóra jött a gyerekek kis termete és mozgékonysága. Azonban a borzalmas körülmények miatt (balesetveszély, mérgezések) a többség nem érte meg a felnőttkort, vagy örök életére nyomorék maradt. Kingsley a szörnyű valóságból egy varázsvilágba menekíti a fiút, ahol mindenféle furcsa élőlény között találja magát, és számos próbatételt kell kiállnia. Az angolok természetszeretete is azonnal tetten érhető a regényen, a nyüzsgő növény- és állatvilág részletgazdag leírásában és megszemélyesítésében.

Mattia Pascal után egy újabb olasz férfi dönt úgy, hogy márpedig neki muszáj elutaznia, és csapot-papot otthagyva rohanni valami ismeretlen cél felé. Nagy kópénak is hihetnénk regényünk főhősét, ám ezúttal másról van szó: levelet kap édesapjától, amiben közli vele, hogy elhagyta édesanyját, így hát a fiú felkeresi a magára maradt asszonyt. Visszatér szülőföldjére, Szicíliába, ahol fontos felismerések várnak rá. Egyrészt az édesanyjával folytatott beszélgetésekből sok újat tud meg gyerekkoráról, ami teljesen új alapokra helyezi személyiségét, és az emlékek átértékelésére készteti. Másrészt jártában-keltében szóba elegyedik a helyiekkel, akik elszomorító képet festenek a dél-olasz mindennapokról. Szegénység, elnyomás, igazságtalanságok... a szicíliai hétköznapok megszokott elemei. A Milánóból érkező férfi beszámolójából az olvasó előtt is feltárul a hatalmas társadalmi szakadék, ami Olaszország északi és déli része között tátong, és ami bizony még a mai napig is érezhető.

Vittorini burkolt társadalomkritikája bizonyára nem nyerte el a fasiszta vezetők tetszését, így hát kénytelen volt a regény végén Szicíliára, mint szimbolikus helyszínre hivatkozni, és az egész történetet pusztán a képzelet szüleményének beállítani.

Tipikus Rushdie-regény, mely felvonultatja az író már megszokott motívumait. Jól tetten érhető jelenség nála, hogy főszereplői valamely művészeti ág képviselői. Könyveiben előkerült már a festészet, a színészet, a regényírás és a tánc is. Ezúttal a fotográfia és a zene kapja a főszerepet. Rushdie egyfajta rock-történelmet alkot, a 20. század második felének popkultúráját térképezi fel. A helyszín természetesen Amerika, ahol mindig a világ tehetségei és különcei gyűlnek össze, hogy valami újat, formabontót, korszakalkotót hozzanak létre a magukkal hozott színes kulturális örökségből. Az indiai, latin-amerikai és az antik görög hagyomány is jól megférnek egymás mellett, bár Rushdie mindig rámutat a nyugati és keleti civilizációk különbségeire.

Az íróra jellemző történelmi érdeklődés ezúttal tehát a rockzene diadalmenetének megéneklésében merül ki. Másik tipikus motívuma, a hétköznapi, és a rendkívüli, földöntúli elegyítése jórészt a főszereplők jellemében tűnik fel. Egy szerelmi háromszög tagjai egytől-egyig különleges emberek (képességeik, tehetségük okán), mégis megőrzik hétköznapi gyarlóságaikat. A női főhős, Víná, egyszerre halhatatlan rock-istennő és az érzelmeivel, múltjával küzdő nő. A két férfi, aki szerelmes belé, szintén rendkívüli tehetségű zenész, illetve fényképész. Mindhárman küzdelmes életutat járnak be, sorsuk számtalan ponton kapcsolódik össze. A showbiznisz mélységeit és magaslatait is átélik, ám nem kis hullócsillagok ők: helyet követelnek a legnagyobb, legelismertebb nevek között.

A színes kulturális kavalkádhoz illően a könyv stílusa is sokszínű: hol magas (szó szerint) irodalmi, gyönyörű gondolatokat elvontan kifejtő, hol pedig alpári és durva. A nyelvi játékosság azonban mindig ott van, és még a magyar fordításban is maradt belőle valami, ami nem kis teljesítmény. Rusdhie-t először olvasok magyarul, ami nyilván jobban követhetővé teszi a könyvet, viszont sok eredeti szójáték menthetetlenül elveszik. 

Annak ellenére, hogy kissé túlírt, néha elment a nap felé, és az indiai származású író egy újabb tipikus kötete, a maga nemében rendkívüli, összetett és lebilincselő olvasmány.

Winterson újabb tabukat döntöget: a szexualitás és a nemek szerepeinek kérdései után most a vallás felé fordult. Egy olyan szimbolikus világba kerülünk, ahol Noé és családja celebekként tűnnek fel, és az egész özönvíz-téma egy show része. Persze az emberek tényleg vízbe fulladnak körülöttük, ám ezt cseppet sem élik át tragikusan. Noé még arra is gondosan ügyel, hogy a luxus-bárka végső állomásánál (az Ararát-hegynél) fadarabokat hagyjon, hogy az utókor számára ne a hiper-szuper jacht maradjon meg, hanem higgyék azt, milyen primitív emberek voltak ők. Ezzel az írónő megkérdőjelezi az egész Bibliát, hiszen a fennmaradt szövegek félrevezetőek, sőt, manipulatívak is lehetnek. Mi van, ha az egész Ó- és Újszövetség egy tehetséges író fejéből pattant ki, aki a hiszékeny, csodát váró emberek igényeit igyekezett kielégíteni? A történet szerint a bárkára Noé magával visz egy romantikus regényekben utazó írónőt is, és az ő segítségével szövi az özönvíz-mítosz szálait. Nem lehet nem érzékelni Winterson ellenérzését a szentimentális lányregényekkel szemben. Maró gúnnyal megírt klisé-gyűjteményként közread egy részletet "Bunny Mix" egyik bestseller-kötetéből, amiről egyből Danielle Steel és társai jutnak eszünkbe.

Bár a könyv nekem kissé erőltetett hatást keltett a sok abszurd jelenettel (és nyilván sok utalást nem is értettem), Winterson bátran állítja párhuzamba korunk két meghatározó, egymástól annyira távoli műfaját: a vallásos szövegeket és a romantikus regényeket. Leleplezi, hogy mindkettő az olvasók esendőségére épít, arra, hogy vágyaik megvalósulását egy képzeletbeli lénytől várják, legyen az egy istenség vagy egy tökélyig csiszolt főszereplő.

Leonardo da Vinci, Michelangelo, Einstein... szép kis lista, akikre jó érzés legalább annyiban hasonlítani, hogy ők is balkezesek voltak. Azt mindig is tudtam, hogy nem vagyok zseni (erre a matekórák amúgy is hamar ráébresztettek volna), mégis kicsit különlegesnek érezhettem magam, amiért a bal kezemet használom, a nagy többséggel ellentétben. A könyvben megszólalókkal ellentétben én soha nem éltem meg ezt a tulajdonságomat hátrányként, és a vele járó kényelmetlenségek sem tűntek fel (például íráskor vigyáznom kell, hogy ne maszatoljak, spirálfüzetbe írni sem egy leányálom, konzervnyitót pedig a mai napig nem tudok használni). Éppen ezért tartom kissé túlhaladottnak a könyvet, ami egyben persze szerencse is. Nehezen tudom elképzelni, hogy mai világunkban valakit hátrányos megkülönböztetés érne balkezessége miatt (érheti annyi minden másért).

Mivel nem tudtam átérezni "sorstársaim" panaszait, így hamar feltűntek a könyv hibái. Nyilván a balkezesek helyzetének feltárása a cél, de az adatok, statisztikák és kutatási eredmények felsorolásán kívül más nem történik. Nem jutunk egyről a kettőre, nincs konklúzió, csak annyi, hogy a balkezes emberek ugyanannyit érnek, mint a jobbkezesek (ezt pedig manapság már nem kell bizonygatni). Rengeteg az ismétlés, a körbe-körbe futó gondolat, illusztrációból viszont bevallottan kevés van. Például a balkezesek horgolási, kötési technikáit a hosszú leírás helyett egy rajzzal sokkal egyszerűbben és hatékonyabban lehetett volna szemléltetni. Megjelenésének idején mégis fontos szerepet tölthetett be Diane Paul kötete, hiszen előtte még nem született ilyen széleskörű kutatás a balkezesek világáról.

A Bazi nagy görög lagzi című film hangulata homéroszi léptékű történetmeséléssel elegyítve. Gabriel Garcia Marquez -szerű családtörténet görög mitológiával vegyítve. Eugenides három generáción átívelő, rendkívül különleges történetét leginkább így lehet jellemezni. Ám nem egyszerű időutazás ez a főhős nagyszüleinek és szüleinek korába, célja nem pusztán ősei életének bemutatása - fő mozgatórugója az igyekezet, hogy felmenőit genetikailag feltérképezze, és közben magyarázatot kapjon arra, hogyan is lett ő az, ami: hermafrodita. Sötét titkokra derül fény: testvérházasság, összekuszálódott rokoni kapcsolatok lappanganak az Amerikába bevándorolt görög család életében. 

Eugenides egészen egyéni képzettársításokkal dolgozik, Calliope narratívájában keverednek az eposzi jellegű túlzások a 60-as, 70-es évek Amerikájának mindennapos jelenségeivel. A sorok között állandóan ott érezhető a misztikum, a csoda, miközben teljesen hétköznapi események kapnak új színezetet főhősünk különleges mivolta miatt. Szinte az egész 20. századot felöleli a terjengős identitáskeresés, ezért Eugenides időnként megáll, hogy összeszedje a hosszú évek történéseit. Ezek a nagyon is hasznos összefoglalók is ötletesek, mintha filmen néznénk a regény szereplőit, ahogy egy-egy jelenet felvillan életükből, a képek csak úgy peregnek a szemünk előtt.

A könyv központi témája, a szerteágazó cselekmény összefogó motívuma a főszereplő, Calliope nemi identitása, amit nem is olyan egyszerű meghatározni. Gyerek- és kamaszkorán átkísérve, az óvatos utalásokból lassan közelítünk a valósághoz, majd végül egy orvos száraz, tudományos leírásából derülnek ki a tények: XY kromoszóma, tesztoszteron-szint, hormoninjekció, korrekciós műtét... mindezt egy 14 éves, magas, sovány, mély hangú, érzékeny kamaszlány arcába tolva. Az egykor cuki, mindenkit elbűvölő kislány ebben a hiperszenzitív korban szembesül azzal, hogy valami nem stimmel vele. A nemi hormonok játékaként lassan férfias vonásokat ölt, miközben lelkiekben próbálja követni testének változásait. Egészen rendkívüli dilemmával találja szemben magát: választhat, hogy férfiként, vagy nőként éli-e tovább az életét. Számunkra, akiknek születéskor (fogantatáskor) eldőlt a sorsa, felfoghatatlan egy ilyen döntés, hiszen ez egy olyan vonás, ami egész személyiségünket meghatározza. Vagy mégsem? Elképzelhető, hogy vannak a léleknek, a gondolatoknak olyan részei, amik nemtől függetlenek, uniszexek? Ha igen, létezhet-e olyan kapcsolat, amiben társunkat nem férfinak vagy nőnek, hanem embernek tekintjük, és így szeretjük?

Callie (vagyis Cal) döntése egészen meglepő, és sajnos valahol elszomorító is. Új identitását pozitívan éli meg, szinte felszabadítóan hat rá, ami újfent tükröt tart nőkkel és férfiakkal szemben teljesen egyenlőtlen elvárásokat támasztó társadalmunk elé.

Újra elolvastam a műfajteremtő klasszikust, hogy friss élményekkel, és ne csak az emlékezetemre hagyatkozva tudjak írni róla. Defoe műve után egész sor "robinzonád" látta meg a napvilágot, melyek közös vonása, hogy a főhős egyedül, a civilizáció minden kényelmétől elszakítva küzd a túlélésért. Izgalmas, fordulatos voltukon kívül az ilyen regények fő vonzereje abban rejlik, hogy megmutatják, mire is képes az ember. Bár Robinson kalandjait gyakran megszakítják vallásos moralizálások (szerencsére ebben a kiadásban ezeket nemes egyszerűséggel kihagyták) amikben Isten mögé bújik - "segíts magadon, Isten is megsegít" - mégis ő az, aki kitartásával, leleményességével és bátorságával nemcsak túléli a hajótörést, hanem valóságos mintagazdaságot hoz létre lakatlan szigetén. Ez óriási teljesítmény, ami nagy önbizalommal tölti el főhősünket, olyannyira, hogy 27 év elszigeteltség után sem veszíti el józan eszét, sőt, képes az események irányítójává válni.

Robinson Crusoe az első igazi "self-made man", ám ennek is megvan az árnyoldala. Főhősünk valódi telepesként veszi birtokba a szigetet, a fehér ember felsőbbrendűségével kezeli a bennszülötteket, és természetesnek veszi, hogy minden növény és állat az ő kényelmét szolgálja. Fel sem merül benne, hogy a szigetet megőrizze eredeti szépségében, amit kezdetben még a túlélési ösztön számlájára írhatunk, ám később a puszta birtoklásvágy vezérli csupán. Ez az arrogancia jól tetten érhető a korszak nyugati társadalmainál, ne csodálkozzunk hát, hogy egy partra vetett, rongyokba öltözött angol egyből a sziget kormányzójának kiáltja ki magát.

A második megfilmesített részben ismét a Pevensie-gyerekek körül bontakoznak ki az események: visszatérnek Narnia mesevilágába és Aslan segítségével rendet tesznek. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű, első látogatásuk és uralkodásuk óta Narniában több ezer év telt el, míg saját világukban csupán egyetlen. Már csak romokat találnak az ismerős helyszíneken, nem várják őket régi barátaik, és emléküket mondák őrzik csupán. Ez a Narnia már nem ugyanolyan: az emberek vették át az uralmat és a mesés lények, beszélő állatok írmagját is igyekeztek kiirtani. Egy bátor fiú, nevezett Caspian kalandos úton a "régi Narnia" maradékának vezetője lesz, és segítségül hívja a négy testvért. Együtt bebizonyítják, hogy fiatal koruk ellenére is bátrak, bölcsek és erősek, így Peter, Susan, Edmund és Lucy régi dicsőségükben fürdőzve térnek vissza a túlságosan valóságos Angliába.

Természetesen Aslan újra tevékeny szerepet vállal Narnia megmentésében, ahol megjelenik, ott minden megoldódik. Talán már esett szó a sorozat vallásos szimbolikájáról, ezúttal is tetten érhető Lewis ilyen irányultsága. A csupán mondákból ismert, régen látott vezetőkben hűen megbízók és a létezésükben kételkedők konfliktusa visszatérő elem a könyvben. Előbbi csoport nyilván elnyeri méltó jutalmát, míg utóbbiak csúfos véget érnek - gyerek-fantasy vagy sem, bizony repkednek a fejek. Az izgalmas jelenetek közé viszont ügyesen kerültek apró bölcsességek, humoros megjegyzések, amik az író gyermekbarát természetéről tanúskodnak.

Egy rendkívüli asszony, Zrínyi Ilona életrajzát olvashatjuk ebben az izgalmas történelmi regényben. Egy kis kontextus: Zrínyi Ilona nagybátyja a költő Zrínyi Miklós (két kulcsszó: Szigeti veszedelem és vadkan), ükapja pedig a hadvezér Zrínyi Miklós (hívószó: Szigetvár ostroma). Még néhány ismerős név törióráról: Ilona második férje Thököly Imre, fia pedig II. Rákóczi Ferenc, a kurucok szabadságharcának (1703-1711) vezetője. Most, hogy ezeket helyre tettük, és előszedtünk mindent, amit bebifláztunk annak idején, jöjjön az izgalmas rész. Hogyan is zajlott az élet a Habsburg és a török birodalmak közé ékelődő Magyarországon, miként próbáltak elődeink lavírozni a két szuperhatalom között? Passuth óriási európai tablót tár elénk, leleplezi előttünk az összes egymásnak feszülő érdeketcsoportot, így kerül a képbe XIV. Lajostól kezdve Lipót német császáron át a török szultánig a korszak szinte összes fontosabb uralkodója, hadvezére és politikusa. Bizony ez már nem a nagy hősködések, vagy óriási haditettek kora, mint az ük-Zrínyi idején - a magyaroknak új harcmodort kell elsajátítaniuk: a diplomáciát és a politikát. Lássuk be, nem ment/megy valami fényesen. Szomorú olvasni, hogy már akkor is szívesen adták ki egymást a magyar urak pénzért, rangért, vagy puszta bosszúvágyból, ahelyett, hogy félretették volna saját érdekeiket és összefogtak volna. A három részre szakadt ország tehát belül is jócskán megosztott volt, és ezt a nálunk sokkal rutinosabb, furfangosabb és tehetősebb hatalmak ki is használták.

A sok köpönyegforgató, önérvényesítő, ügyeskedő szereplő közül fényesen emelkedik ki a néhány makulátlan kivétel, közülük is elsőként Zrínyi Ilona, a főhős. Bár elég idegesítő, hogy személyét állandósult jelzővel "férfiakkal egyenlőként" dicsérik, valóban egyetlen nőként állja meg a helyét ebben a macsó világban. Házasságai bár érdekházasságok, egyenlő félként kezeli mindkét férje - már amikor együtt vannak. Ilona ugyanis több időt tölt egyedül, mint hites uraival, ám ezalatt nem ül sírva a szövőszék mellett - ostromot ver vissza, várat véd, uralkodókkal levelezik. És gyereket nevel. Passuth a szövevényes, egész Európát átölelő cselekmény közben a személyes tragédiákra is remek érzékkel tapint rá. A fejedelemasszony családjától elszakítva, először egy rideg anyóssal, majd többnyire magányosan él egy idegen várban, gyászolja szüleit, testvéreit, férjét, néhány hónaposan elvesztett kisbabáit, és ha ez még nem lenne elég, a két életben maradt gyermekét is elszakítják tőle. Mennyi fájdalom, mennyi keserűség gyűlhetett benne össze az évek során - ám mégsem gyűlölte meg a világot, továbbra is a szegények, üldözöttek támasza maradt, és a maga módján küzdött országáért. Életének legnagyobb tragédiája, hogy fiát már nem láthatta dicsőséges kuruc vezérként.

A magánélet rövid története alcímet viselő kötet minden, csak nem rövid: legalább 500 oldalnyi tömény adathalmaz, ami mégis lebilincselő olvasmány. A könyv alapötlete pofonegyszerű, a szerző végigsétál a saját házán, és minden helységnek külön fejezetet szentelve sztorizgat a hozzájuk kapcsolódó berendezési tárgyakról, bútorokról, szokásokról. Előkerül mezőgazdaság, ipar, tudomány, divat, egészségügy, gazdaság, politika - az élet minden területe. Szó sincsen komoly, száraz eszmefuttatásokról, Bryson a "szórakoztató történelem" vonalát képviseli: olyan érdekességeket gyűjtött össze, amikre valószínűleg soha nem lesz szükségünk, hacsak nem akarunk társaságban villogni, vagy műveltségi vetélkedőkön brillírozni. Elképzelésem sincs, mi munkája lehetett ekkora információhalmaz felkutatásában, de hiába lett volna az erőfeszítés, ha a végeredmény nem lenne ennyire olvasmányos. 

Ezt a sok adatot sikerült olyan szerves egésszé gyúrni, amiből remek képet alkothatunk a 18-19. század hétköznapjairól, az emberek gondolkodásmódjáról. Sőt, Bryson olyan meglepő összefüggésekre, egybeesésekre világít rá, amikre még a legbuzgóbb összeesküvéselmélet-hívők is csak pislognának. Mindeközben nagy hatású emberek életrajzát is olvashatjuk: akadnak közismertek (Edison, Marx, Jefferson), róluk is érdekes adalékokat tudhatunk meg, de vannak teljesen új nevek, méltatlanul elfeledett tudósok, feltalálók, felfedezők, akik nélkül világunk teljesen más lenne. Bryson mindenféle pátosz nélkül, teljesen őszintén mutatja be ezeket az ikonikus alakokat, így az is kiderül, hogy a korszakalkotó eredmények mögött mennyi szerencse, csalás és fájdalom bújik meg. Egy biztos: a könyv elolvasása után teljesen más szemmel tekintünk majd a leghétköznapibb tárgyainkra is!

Az írónő utolsó befejezett regénye eddigi munkásságának kikristályosodása mind mondanivalóban, mind pedig stílusában. Rendkívül intelligensen és csípősen mutat rá az angol arisztokrácia felszínességére: bizonyos körökben a rang, a név vagy a kapcsolatok többet érnek, mint az emberi értékek. A külsőségek, a megjelenés vagy a pénz nagyobb hangsúlyt kap egy személy megítélésekor, mint bármi más: így eshet meg, hogy Anne Elliot, a könyv főhősnője nem mehet hozzá szerelméhez, a "nincstelen" kapitányhoz. Anne az egyetlen józan értékíteletű a családjában, apja és testvérei tipikus felszínes nemesek. Ám jaj, a nagy fellengzésben elúszik a családi vagyon, és hirtelen megfordul a kocka: az Elliot család immár nem tudja ugyanazt az életszínvonalat tartani, Anne szerelme viszont egyre feljebb lépked a ranglétrán. Austen már-már szatirikusan ábrázolja a család pálfordulását, ahogy a véleményüket Wentworth kapitány anyagi helyzetéhez igazítják. Először ő nem elég jó Anne-nek, utána pedig Anne nem érdemli meg őt. 

A kor ízlésének megfelelően a cselekmény visszafogott, egy-egy pillantás, gesztus óriási jelentőséggel bír, a regény túlnyomó részét a társalgások, különféle szociális helyzetek leírása teszi ki. A befejezés is tökéletességgel borítékolható, Austen célja talán nem is egy fordulatos történet papírra vetése volt, inkább az angol arisztokrata társadalom "betegségére" hívja fel a figyelmet, mint ahogy korábbi regényeiben is.

Úgy tűnik, a kötelező olvasmányok sajátja, hogy szomorkás hangvételűek legyenek - mintha ez alapján válogatnák össze őket. Nincs ez másként Móra klasszikusánál sem, ami egyszerre melengeti és facsarja össze szívünket. Az író saját gyermekkorát eleveníti fel, az őt körülvevő bölcs, jószívű, egyszerű emberekről emlékezik meg, akik nem prédikációkkal, hanem példamutatással nevelték őt az életre. Különbséget tenni jó és rossz között, saját érdekeinket háttérbe szorítani másokért, becsületesnek lenni - a kis Gergő valódi erkölcsi leckéket kap kalandjai során. A legfontosabb azonban, hogy szeretetteljes légkör veszi körül, ami egy olyan páncél, ami a legsúlyosabb csapásoktól is megvédi.

Szegénység, nélkülözés, halál - Móra nem hallgatja el, hogy az élet bizony nem  egyszerű. Célja mégsem az elborzasztás, inkább szeretné megmutatni, hogy ilyen körülmények között is embernek kell maradni. Egy kisgyermek szemén át látjuk ezt a világot, aki élénk fantáziáját használva mindenféle csodalényekkel népesíti be azt. Szülei és a többi felnőtt remek pedagógiai érzékkel használja fel Gergő tündéreit és más képzelgéseit: ahelyett, hogy durván vagy lenézően kioktatnák a kisfiút, inkább látszólag partnerként kezelve őt, a saját világa elemeit használják fel a nevelésére. A Kincskereső kisködmön így egyszerre tanulságos gyerekek és szülők számára is.

Nem lehet egyszerű dolga a modern görög alkotóknak: meg kell küzdeniük az egész klasszikus ókori örökségükkel, ami elég nagy nyomást jelenthet számukra. Bár akkora hatást valószínűleg nem tudnak még egyszer gyakorolni a kultúrára, nekik is ugyanúgy megvan a helyük a műveltség térképén, mint más nemzeteknek. 

Ez a modern görög klasszikus, melyből filmfeldolgozás is készült, elénk tárja a sajátos görög életfilozófiát, ami egy alapvető kettősségen alapul. A gondolatiság, az eszmék hajszolása éles ellentétben áll az ösztönök megélésével, a testi örömök előnyben részesítésével. A két főszereplő ezt a két végpontot jeleníti meg, a narrátor legszívesebben állandóan a könyveit bújná, folyton elvont problémákon töpreng; Zorbász pedig imád enni, inni, nem veti meg a nőket és a táncot. Mindketten sokat tanulnak egymástól, de különösen érdekes az öreg, sokat látott Zorbász testi örömökből és fájdalmakból leszűrt bölcsességeit olvasni, amik remekül ellenpontozzák fiatal barátja magas filozófiáját.

Miközben a két férfi barátsága kibontakozik, megismerkedhetünk egy apró krétai falu mindennapjaival, különös figuráival. Ez egy rendkívül macsó világ, a nőknek nem sok becsülete van, jórészt szexuális tárgyként, alárendelt társként tekintenek rájuk. A természet, az időjárás meghatározó szerepet játszik mindennapjaikban, ahogyan a vallás és az élet egyszerű örömeinek élvezete is. Bár a világtól elzártan élnek, és a többi ország dolgairól nem sokat tudnak, mégis hordoznak valamiféle egyetemes, természetből fakadó életbölcsességet.

Azt hiszem most hosszú ideig ez volt az utolsó Coelho-könyv, amit olvasni fogok. Egyszerűen kínszenvedés még azt a 200 oldalt is végigvergődni, annyira semmitmondó és közhelyes az egész. Értem én, hogy Coelho spirituális nézeteinek kinyilatkoztatására ír regényeket, de legalább a látszatot fenntarthatná egy alibi-cselekménnyel és hiteles karakterekkel. Ilyesmiről szó sincs, egy misztikus közhelygyűjteményt kapunk csupán, amiben Drakulától a görög mitológián át az arab hitvilágig felbukkan minden. Az egész egy nagy spirituális katyvasz, ám nélkülöz minden mélységet.

Aztán az is elképzelhető, hogy később még fogékony leszek az ilyen jellegű írásokra, majd ha az "ifjúkori" cinizmust felváltja az érettebb, bölcsebb világszemlélet - vagy ha az idő annyira megszépíti az emlékeket Coelho-ról, hogy képes leszek újra elővenni a könyveit.

A magyar történelemnek ahhoz a korszakához érkeztünk, ami az elmúltakhoz képest (lovagkor, reneszánsz) kevésbé romantikus vagy misztikus, ám annál mozgalmasabb. Soha ekkora fejlődésen nem ment át az ország társadalmilag, gazdaságilag vagy szellemileg. A tudomány végre helyet kapott a hétköznapokban, éreztette hatását az egyszerű emberek életében is. A hős lovagok, bátor vitézek helyét művelt urak vették át, akik szívesen áldoztak vagyonukból az ország fejlesztésére. A világ kitárult, egyre több magyar jutott el külföldre, és minket is egyre több utazó vágyott megismerni. Persze most csupán az érem egyik feléről esett szó, mint minden nagy átalakulás, ez is áldozatokkal járt, és csak igen lassan fejtette ki a hatását.

A könyv fontos hozadéka, hogy rátapint a Habsburgok kettős megítélésére is. Szeretjük őket elnyomókként, gonosz zsarnokokként feltüntetni, ami bizonyos tekintetben igaz is - ám rengeteg fejlesztés az ő kezdeményezésükre zajlott le, ők állnak a számos modernizációs törekvés mögött is. A szigorú, vonalas osztrák habitus bizonyára távol állt a hevesebb vérmérsékletű magyaroktól, és az átláthatóságra, egyszerűségre törekvő állam-berendezkedés köszönőviszonyban sem volt a szövevényes, uram-bátyám alapon működő magyar "rendszertől". Azt hiszem, nem állok messze az igazságtól, ha párhuzamot vélek felfedezni a Habsburgok akkori és az EU mostani megítélése között. Mi, magyarok igen furcsa népség vagyunk: a segítséget, támogatást szívesen fogadjuk, el is költjük, de aztán csak-csak beleharapunk a segítő kézbe, féltve-őrizve függetlenségünket, amit perpillanat (a 18. századtól eltérően) nem fenyeget senki.

Egy Nobel-díjas szerző regényétől mindig sokat vár az ember - igaz, hogy a Booker-rel szemben itt nem egy konkrét művet, hanem az egész munkásságot díjazzák, a Nobel mégis visszamenőleg "rangot" ad egy író korai köteteinek is. Persze az olvasót érheti csalódás is a túlzott elvárások miatt, talán túl elvontnak, művészieskedőnek találhatja az írást, nem érti, hogyan kaphatott valaki Nobelt ilyesmiért? Felmerülhet az is benne, hogy talán ő maga túl kevés a könyv megfelelő értékeléséhez, és keserű szájízzel dobja azt félre. Aztán megeshet az is, hogy bár érzi, nem sikerül minden apró rezdülést, gondolatmorzsát tökéletesen megragadnia a regényből, mégis talál egy fonalat, amivel kapcsolódhat az író mondanivalójához. És ha megvan ez a kapocs, a flancos Nobel-díj már nem is számít igazán.

Toni Morrison egy olyan csoportot jelenít meg, akik az amerikai társadalom perifériájára szorultak, akikért nem áll ki senki. A Go tell it on the mountain nyomdokain járva, a színesbőrű amerikaiak keserű, igazságtalanságokkal teli életéből mutat epizódokat. Míg Baldwin a vallás szerepét hangsúlyozza a fekete társadalom életében, addig Morrison inkább a nők és gyerekek szemszögéből mutatja be ezt a képmutató, kegyetlen világot. Az egyenlőség eszméje hangzatosan cseng ugyan, mégsem részesül belőle mindenki: a fekete nők és gyerekek a társadalmi ranglétra legalján foglalnak helyet, ők a legkiszolgáltatottabbak. A fekete családfő, a fehér munkaadó, tanár mind-mind az elnyomó szerepét tölti be életükben. Egy olyan világrendet szolgálnak ki, amitől semmiféle elismerést, megbecsülést sem várhatnak. A családanyák bejárónőkként egy olyan világba kapnak betekintést, ami sosem fogadná be őket (ez a The Help fő témája), gyerekeik pedig olyan ideálképek között nőnek fel, amikre sosem fognak hasonlítani. Szívbemarkoló, hogy a fekete kislányok csak szőke, kék szemű babákkal játszhatnak, énképüket csak ez alapján tudják kialakítani, és már fiatalon azt tanulják meg, hogy ők csúnyák. Végignézik azt is, ahogy anyjuk mézesmázosan kedveskedik a szőke játékbabára megszólalásig hasonlító, gazdag fehér kislánynak, miközben hozzájuk soha nincs egy jó szava sem.

A "szó", a nyelvhasználat egy elkeseredett hatalmi játszma fegyverévé válik: a fekete nők egyedül a saját gyerekeik fölött rendelkezhetnek, így hát saját alacsony státuszukat azzal próbálják erősíteni, hogy a gyerekeiket (főleg lányaikat) alázzák meg. Egyedül rájuk mondhatják, hogy csúnyák, buták, rosszak, csak őket áll hatalmukban szidalmazni. Ezzel viszont újratermelik elnyomott helyzetüket, hiszen azok a kislányok, akik abban a meggyőződésben nőnek fel, hogy értéktelenek, magukat sem tartják majd sokra, az alacsony önbecsülésük pedig ugyanolyan kilátástalan életpályára sodorja őket, amilyen az anyjuké, nagyanyjuké, dédanyjuké is volt.

Egy fiatal nő visszatér gyermekkora helyszínére, hogy felkutassa eltűnt apját. Valójában ennyiről szól ez a regény, és mégis annyi minden másról is. Atwood rengeteg motívumot képes összesűríteni egyetlen rövid kis könyvbe, és mégis meg tudja őrizni a gondolatiság mellett az esztétikumot is. Gyönyörű, elvont képekből bontakoznak ki társadalomkritikai fejtegetései, és fordítva: a legvehemensebb politikai okfejtés közepén tör ki belőle a művész.

A kanadai vidék leírása közben felbukkannak a nacionalizmus kérdései, az amerikaiakkal ápolt bonyolult kapcsolat vonulatai. Az ismerős tájakon járva felidéződnek a gyermekkori emlékek, felszínre hozva a traumákat, amikkel a jelenben kellene kezdeni valamit. A súlyos beteg anya, a halott testvér, a különc apa csak egy-egy villanásnyira tűnnek fel, jelenlétük mégis végig érezhető a sorok között. Ugyanígy kitörölhetetlenül jelen van a volt férj és az elvesztett gyermek emléke is. Ezek mentén próbálja a név nélküli főszereplő meghatározni a helyét a világban, a természetben, a kapcsolataiban.

A külvilágtól, civilizációtól elzártan töltött egy hét újra közel hozza főhősünket a természethez, felfedezi magában azt az ösztönlényt, aki a társadalmi béklyóktól, szerepelvárásoktól függetlenül képes létezni, és aki rendkívül érzékenyen reagál bármiféle korlátozásra, külső nyomásra. Olyannyira eggyé válik a természettel, hogy bármiféle emberi beavatkozást (halászat, vadászat, szemetelés, szennyezés) saját, személye ellen szóló támadásnak vél, és a kezdeti felszabadultság hamar átcsap rettegésbe, menekülésbe, végül őrületbe.

Életem során eddig 2x1 napot töltöttem az angol fővárosban, ami bizony még ízelítőnek is kevés. A kötelező körökön túl (London Eye, Buckingham-palota, Trafalgar tér, stb.) nem jutott idő arra, hogy mélyebben is megismerjem a város jellegzetességét, egyedi hangulatát. Ackroyd könyve után viszont biztosan más szemmel néznék szét, ha valaha visszajutnék ebbe a metropoliszba. Ez nem egy tipikus útikönyv, már csak a terjedelménél fogva sem - elég nehéz lenne bepréselni egy bőröndbe. Nem is feltétlen turistáknak íródott - a helyiek ugyanúgy elámulhatnak jól megszokott lakhelyük különös történetein.

Ackroyd lényegében - ahogy az alcím is mutatja - London életrajzát írta meg. Ebből két dolog is következik: egyrészt történelmi síkon ragadja meg a város bemutatását, vagyis egyfajta kronológiát követ minden fejezet - London létrejöttétől egészen napjainkig kísérhetjük végig számos jelenség alakulását. Olyan jelenségekét, amikre egy város bemutatásánál nem is feltétlen gondolnánk: London színei, a szagok, vagy a köd például egy-egy alaposan körüljárt téma. Ehhez rengeteg forrást használ a szerző, főleg korabeli beszámolókat, de számos irodalmi alkotást is idéz, így össze is kapcsolja a tudományokat és a művészetet. Ez a sokoldalúság lehetővé teszi, hogy Londont minél átfogóbban megismerhessük.

A címben szereplő életrajz szó az időbeliség mellett arra az álláspontra is utal, amit Ackroyd képvisel városa bemutatásakor. Az összes, lazábban-szorosabban kapcsolódó tanulmány arra fut ki, hogy Londonra lényegében egy élőlényként kell tekinteni. A város egy állandóan változó-alakuló entitás, ami soha nem áll meg, soha nem pihen - és London esetében - folyton terjeszkedik. Ráadásul (Ackroyd szerint) ez az élőlény meglehetősen kegyetlen, sőt, már-már vérszomjas. Nem kíméli gyengébb lakosait, csak azok boldogulnak benne, akik maguk is könyörtelenek, vagy legalábbis leleményesek.

Az angol szerző, aki egyébként maga is Londonban él, csodálattal és tisztelettel mutatja be városát, miközben nem fest róla hamisan idilli képet. A tudásanyag, amit ebben a hatalmas könyvben felhalmozott, felöleli London minden kerületét, szegletét, de még "az X és Y utca sarkán álló fa" is kap pár sort. Ezért elképzelhető, hogy egyes fejezetek csak a helybelieknek mondanak többet, és nekem, mint turistának kissé érdektelenek. Ettől függetlenül zseniális darab, egyszerre aktuális és időtálló.

Ember és természet szövevényes kapcsolatát térképezi fel Lindqvist regénye, ám nem Gerald Durrell vagy Fekete István módján. Nála a természet fenyegető és félelmetes erő, amit mi soha nem is érthetünk meg teljesen - ezt nevezzük természetfölöttinek. Persze régebben sokkal kiszolgáltatottabbak voltak őseink a környezeti tényezőknek, mint manapság, és a különböző kultúrák úgy boldogultak, ahogy tudtak. A svéd szigetvilág egyik eldugott szegletében például évszázadokkal ezelőtt különös paktum "köttetett" a tenger és a halászok között - a bőséges fogás érdekében időről időre feláldozzák a közösség egy tagját. Ezzel azonban olyan gonosz erőt szabadítottak el, ami a mai napig érezteti hatását, és a regény főszereplőinek is szembe kell néznie vele.

Érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb pszichothriller főhőse valamilyen mentális problémával küzd, netalán nemrég történt vele valamilyen tragédia, amitől érzékenyebben reagálnak a természetfölötti jelenségekre, sőt, az is elképzelhető, hogy ők maguk váltják ki azokat. A ragyogásban Jack Torrance alkoholista, a Tortúrában Annie Wilkes mániás depressziós, csak hogy a legismertebbeket említsem. A Harbour két központi karaktere, Anders és Simon is hasonló problémákkal küzd. Anders hatéves kislánya két évvel korábban tűnt el a szigetről, azóta házassága felbomlott, és az ivásba menekül a gyötrő gondolatok elől. Voltaképpen az ő elkeseredett küzdelmét követhetjük végig, melyet a lánya felkutatásáért és a gyász feldolgozásáért vív. Körülötte bontakoznak ki a múltban gyökerező történetszálak a sziget lakosairól, a furcsa eltűnésekről és egy közös titokról. Simon, Anders "pót-nagyapja" is különös figura, aki kívülállóként került be ebbe a zárt közösségbe. Illuzionistaként kapcsolatba lépett a fekete mágiával, és ezt a tudását felhasználva próbálja megérteni a szigetet körüllengő rejtélyt. (Bár talán ez a szál a leggyengébb a könyvben.)

Összességében tehát egy izgalmas, összetett thrillert kapunk a svéd szerzőtől, jó ritmusban váltakoznak az akciódús, félelmetes jelenetek és a belső monológok, valamint a időbeli ugrások jelen és múlt között. Talán az egyetlen felróható hibája, hogy kissé "túlírt", azaz a rengeteg, mindenféle idézettel induló fejezettel, körülményesen előkészített végkifejlet csalódást keltő, mintha elfogyott volna a lendület. Az olvasó ilyen felcsigázása veszélyes terep, igényli a kerek lezárást (nem feltétlen happy end-et), ám Lindqvist több szálat is elvarratlanul hagyott, ami fájó hiányérzetet okoz az utolsó mondat végén.

Így jár az, aki e-könyvet olvas: tartalomjegyzék híján fel voltam készülve egy kb. 600 oldalas szóáradatra, (mivel a történet alapjait ismertem) a börtönélet részletes bemutatására, a lélektani folyamatok aprólékos ábrázolására, amikor egyszercsak vége lett a sztorinak. Éppen kényelmesen elhelyezkedtem volna a regényben, amikor a 100. oldalnál feltűnt, hogy voltaképpen már minden eldőlt, minden fordulatra fény derült és a főszereplő éppen lezárni készül meséjét, ami kb. 120 oldal után meg is történt. Egyszóval a legmeglepőbb fordulat az volt számomra, hogy King egyik leghíresebb története egy kisregény. A kötet többi novelláját egyelőre félretettem, de nem kizárt, hogy visszatérek még rájuk.

Maga a történet zseniális, valóban filmvászonra kívánkozó, tömörsége ellenére képes igazán mély gondolatokat is megvillantani. Az életfogytigra ítélt rabok élete a börtönben klasszikus téma, mégsem sikerült még ennyire átfogó képet adni róla. Az, hogy a börtön egy külön világ, a maga hierarchiájával, szokásrendszerével, eddig is tudhattuk, arra viszont King mutat rá talán először, hogy voltaképpen nem más, mint a kinti világ eltorzított mása. A kapcsolatok, a kisebb-nagyobb szívességek működtetik az egész rendszert. Bár a rabok mind más módot találnak a hosszú-hosszú évek eltöltésére, alapvetően mindegyikük végigmegy azon a folyamaton, ami a kezdeti bezártság okozta pánikból átvezet a szigorú napi rutin megszokásába, a belenyugvásba, végül pedig az egész rendszer adta biztonságérzet megkedvelésébe. Aki az életének több, mint kétharmadát a börtön falai közt tölti, annak az lesz a valós világ, és a szabadság ijesztővé válhat számára. Kivéve a regény egyik főhősét. Andy képes megőrizni valamit abból az emberből, aki a rabosítása előtt volt, így nem válik függővé, és alkalmas marad a kinti életre.

Érdemes néhány szót ejteni a regény magyar fordításáról is, ha már megszokásból így olvasom King könyveit. Úgy tűnik, hogy a hasonló témájú könyvek és filmek sajátossága, hogy a magyar változatot telezsúfolják rendkívül életidegen, szlengnek vélt kifejezéssel, ezzel próbálva érzékeltetni az elítéltek, a börtön sajátos nyelvezetét. Ez sajnos olyan szófordulatokat eredményez, amilyeneket soha senki sem használ, arról nem is beszélve, hogy be-becsúsznak képzavarok is: "Mintha az ember megütné az isten lábát a lovin." Ne Isten lábát üssük meg, hanem a főnyereményt - főleg, ha a lovin vagyunk. Szóval aki King bácsi meséit igazán jó minőségben szeretné élvezni, az szánja rá magát az eredeti, angol verzióra - még az is lehet, hogy többre megy vele, mint a kitekert magyar nyelvűvel.

Biztos mindenkivel előfordult már, hogy egy jól sikerült buli után nagyon későn ment haza, esetleg munka vagy utazás miatt iszonyat korán kellett elindulnia otthonról. Ezt a nagyon kései-nagyon korai (nézőpont kérdése) időpontot, a hajnali órák különleges hangulatát igyekszik megragadni Murakami. Az elcsendesült, a felszínen látszólag békésen alvó Tokió remek hátteret szolgáltat a könyv cselekményéhez. Azaz mégsem. Voltaképpen úgy áll a helyzet, hogy sok minden nem történik és Murakami inkább egy hangulat-regényt írt. A részletes leírások, az apró mozzanatok megragadása mindig is az egyik jellemzője volt, ebben a rövid kis könyvben pedig még koncentráltabban érzékelhetők. Az elején teljesen hétköznapi beszélgetések, élethelyzetek szinte észrevétlenül váltanak át valami különösbe, valami ködös megmagyarázhatatlanba. Kezdetben a szereplők is teljesen átlagos figuráknak tűnnek, aztán mindegyikükről kiderül valami furcsaság - akár még a sorsuk is összekapcsolódhatna. De nem, ez nem egy mindent megváltoztató éjszaka, csak egy életkép egy nagyvárosból, és ha felkel a nap, minden ugyanúgy megy majd tovább.

A szerző eddig legjobban sikerült műve, végre megtalálni látszik az egyensúlyt az egyéni sorsok leírása és a társadalomkritika, vagy a realizmus és romantika között. Azért még így is időigényes az olvasása, a körülményes, nagyon angolos nyelvezet, a rengeteg szereplő állandó agymunkára késztet. Szerencsére van egy központi karakterünk, akire fókuszálhatunk, és aki végre viszonylag szerethető. A körülötte megforduló mellékszereplők (ahogy a való életben is) aszerint kategorizálhatók, hogy életének mely pontján találkozott velük. Ennek megfelelően vannak családtagok, gyerekkori barátok, iskolatársak, munkatársak, stb. A könyv első felében mégis néha azon kaptam magam, hogy az adott jelenetben szereplő neveket próbálom felidézni. Később rendeződik a helyzet, letisztul, hogy ki kihez tartozik, kivel milyen a főhős viszonya, Dickens is szép sorban varrja el a szereplők szálait, így mindenki sorsa megoldódik (érdemei szerint), nem maradnak nyitott kérdések.

Az író ezúttal valóban a személyes kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, ahelyett, hogy társadalmi problémákat üres karakterekkel illusztráljon. Sikerült olyan szereplőket alkotnia, akik egy idő után könnyen felismerhetők stílusukról, szófordulataikról, viselkedésükről. Bár egy modern regényhez képest rendkívül idealista és igazságosztó, a kor követelményeinek, moralitásának tökéletesen megfelelt. A viktoriánus értékek mentén osztogatott "jó" és "rossz" besorolás szigorú rendet vág a szereplők közé, egyedül David naivitása miatt kerülnek át egyik kosárból a másikba. A fiatal főhős jóhiszeműsége egyébként nagyon bosszantó, később persze jobb emberismerővé válik ő is. A "bukott lány" motívuma többször is felbukkan az események között, meglepő és nagyon szimpatikus módon az erkölcsi igazságszolgáltatás nem csak a lányt, hanem a megszöktetőjét is utoléri. 

Realizmus és romantika élesen elkülönülnek a regényben. Vannak olyan fejezetek, amik szinte kizárólag a mindennapi élet nehézségeiről (háztartás, munka, pénzügyek), üzleti tranzakciókról vagy jogi ügyletekről szólnak, kimerítő részletességgel taglalva azok fontosságát - a cselekmény szempontjából néhány tényleg jelentősséggel bír. Aztán snitt, a következő részben már a viharos tengeren hánykolódó hajó képe jelenik meg, vagy éppen túláradó érzelmekkel kell szembesülnünk. Való igaz, könnyekből nincs hiány, legyenek azok szomorúak vagy örömteliek. Végül aztán mindenki elnyeri méltó jutalmát, főhősünk megannyi hányattatás után megállapodott, boldog házas emberként élhet.

Felkavaró, tabudöntögető kötet egy nagyon különös családról, akik a külvilágtól szinte teljesen elzártan élnek. Hogy hogyan alakult így az életük, az lényegtelen. Ne várjunk hosszas felvezetést, vagy korábbi epizódokat a karakterek kialakulásának ábrázolásához, McEwan nem Rushdie. Ebben a térben és időben is koncentrált regényben a szereplőket csakis a jelenben ismerjük, ám ez nem jelenti azt, hogy egysíkúak lennének. Négy testvér (egyikük a narrátor), két fiú, két lány, halott apa és anya. Mit lehet ebből kihozni? És McEwan elkezd "játszani": a testvérek viszonyát hol így, hol úgy csavarja, a hétköznapi eseményeket erotikus és horrorisztikus árnyalatokkal színezi meg, miközben egy rendkívül feszült és nyomasztó hangulatot is teremt. 

A könyv nem csak azért koncentrált, mert nagyjából végig egy helyszínen játszódik, rövid időszak alatt és kevés szereplővel, hanem mert rengeteg gondolatkezdemény lett elszórva benne, amik mind kifejtésre várnának. Megjelenik a gyermekkori traumák kérdése, a kamaszkor válságai, a családi kapcsolatok anomáliái, a szexuális érés feldolgozása és valahol mélyen a társadalmi felelősség is. (Hogyan fordulhat elő, hogy négy kiskorú hónapokra felnőtt gondviselő nélkül marad?)

Sejthető, hogy ha ennyi téma kerül elő egy ilyen rövid regényben, megnyugtató végkifejletre aligha számíthatunk. Nincs egyértelmű lezárás, a szálak elvarrása, vagy egy "tíz év múlva" epilógus. McEwan magunkra hagy felpiszkált gondolatainkkal és ránk bízza a tanulságok levonását.

A Vámpírkrónikák soron következő része végre sikeresen egyesíti a sorozat régi elemeit az újakkal: visszatérnek korábbi kedvenceink (Lestat, Louis és egy meglepetésvendég), miközben újításként a boszorkányság és a vudu világába nyerünk betekintést. A kissé elhúzott, terjengős előzménytörténetből megismerjük David és Merrick kalandjait. Merrick árva kislányként kerül kapcsolatba a befolyásos Talamasca-renddel, melyben David fontos pozíciót tölt be. Felnőve Merrick egy rendkívüli erejű boszorkánnyá válik, aki a családi hagyományokat követve (a hírhedt Mayfair-klánét, az írónő külön sorozatot kezdett róluk) tanulmányozza a vudu vallást. David-del eljutnak Dél-Amerika dzsungeleibe is, ahol titkos templomokat tárnak fel, felbecsülhetetlen értékű ereklyéket hozva magukkal. 

Mindez azonban csak a felvezetés, a regény igazán csak az utolsó harmadában indul be, onnantól viszont letehetetlen. Kihasználva Merrick képességeit, Louis kapcsolatba próbál lépni Claudia szellemével - ő volt az a gyerekvámpír, aki borzalmas halálát lelte a napsugarak által - hogy kínzó önmarcangolását csillapítsa. Hogy mennyire volt sikeres a szeánsz, azt nehéz megítélni, annyi biztos, hogy több, később még jelentős esemény elindítója lett.