Anyámnak nem gyújtottam gyertyát. A fényt nem lehet megvilágítani.

Már a legelején megragadott ez a sor, ami a mérhetetlen szeretet és csodálat első megnyilatkozása volt, és a könyv egész hangulatát meghatározza. A szerteágazó család bemutatása közben újabb és újabb félmondatokból, elejtett szavakból villannak elő az írónő édesanyja iránti érzelmei, nekem pedig végig az motoszkál a fejemben, hogyan lehet kiérdemelni ilyen mértékű rajongást, és vajon lehet-e minden anya-gyermek kapcsolat ennyire szoros?

Nem mintha sokat lehetne töprengeni a regény olvasása közben, csak úgy repkednek a nevek, évszámok, rokoni kapcsolatok, helyszínek... a könyv felénél kapok észbe, hogy ez akkor talán már nem az előszó, hanem maga a történet. Szabó Magda ugyanis olyan alapossággal dokumentálja édesanyja és családja életét, hogy aki egy "sima" családtörténeti regényre számít, az úgy jár mint én, és földrajzi-történelmi tanulmánynak is beillő részletes kor- és helyrajzot csupán felvezetésnek tekinti. Megtévesztő az is, ahogy az írónő lépten-nyomon úgy hivatkozik a regényre, mintha egy másik írása lenne, nem az, amit éppen olvasunk. 

Ne gondoljuk azt azonban, hogy a könyv csupán egy összeválogatott dokumentum-gyűjtemény. Szabó Magda, bár rengeteg időt töltött a hiteles források felkutatásával, mégiscsak regényt írt: hangulatokat, képeket fest, karaktereket formáz, személyiségeket ábrázol. A lehető legpontosabban igyekszik rögzíteni édesanyja életének eseményeit, de a száraz adatok mögött látja az embereket, kapcsolatokat, érzelmeket is. Miközben a legtávolabbi rokontól haladunk az időben a jelen felé, a kronológiai sorrendet időnként megszakítva, részleteket olvashatunk az írónő és édesanyja beszélgetéseiből is. Láthatjuk a küzdelmet, amit anyja döntéseinek megértéséért folytat a fiatal Szabó Magda, hogy aztán évek múlva, már érettebben döbbenjen rá a sorsfordító miértekre.

Ez az időbeli ugrándozás nem könnyíti meg az olvasó dolgát, és az sem, hogy a hatalmas számú rokon, ismerős gyakran többféle néven is szerepel - ezt hamar el kell engedni, nem szabad görcsösen ragaszkodni minden szereplőhöz, a fontosak úgyis többször megjelennek. Így megőrizhető az olvasmányélmény, és a cselekmény is megmarad élvezetesnek és fordulatosnak. 

Szabó Magda olyan emléket állít édesanyjának, amire csak kevés ember képes, ráadásul a rendkívüli asszony megidézése közben egy különleges önismereti úton is részt vesz. Ősei vonásaiban, szokásaiban magára ismer, felveszi a kapcsolatot az elhanyagolt rokonokkal, sőt, teljesen újakat is felfedez. Olyan utazás ez, amibe egyszer életében mindenkinek bele kéne vágnia.

Coetzee különleges, kísérletező írói tevékenységének újabb gyöngyszemét olvastam, és talán ez a műve tetszett eddig legjobban. A Nobel-díjjal is elismert szerző szívesen bolyong az emberi elme útvesztőiben, és mutat be olyan élethelyzeteket, amik az egyenlőtlenség, az alá-fölérendeltségi viszony visszásságait ábrázolják. Ezúttal egy afrikai farmon élő, magányos (kezdetben fiatal) nő lassú leépülését követhetjük nyomon, végigkísérjük a folymatot, ahogy az elszigeteltség felőrli az idegeit és az elméjét. Coetzee azonban nem csak "gyáván", E/3-ban narrálja az eseményeket, hanem merész írástechnikát választ: a főhős első személyben, tömény monológban mesél az életéről, de mivel elméje lassan cserbenhagyja, az eseményekre nem mindig ugyanúgy emlékszik. Az író a regény megszerkesztésével illusztrálja a főhős eszének elvesztését, beáldozva a logikus, jól felépített cselekményt. Ez nagyon különleges olvasmányélményt eredményez, hiszen nem lehet biztosra venni, hogy egy esemény tényleg megtörtént-e, vagy tényleg úgy történt-e meg, ahogy azt először olvastuk. Például a regény elején egy igen fontos karakterről kiderül, hogy mégsem halt meg (vagy az derül ki, hogy a főszereplő eddig azt hitte, hogy meghalt), és hasonló finomságok. Aztán van olyan is, hogy Coetzee egy jelenet több verzióját is megírja, az egyik legnagyobb fordulópontot jelentőt konkrétan 4 vagy 5 változatban. Azt sosem tudjuk meg, hogy melyik volt az igazi, és ez a bizonytalanság egyszerre izgalmas és zavaró.

A témaválasztás is bátor, és illeszkedik Coetzee érdeklődési körébe: egy földbirtokos fehér nő és egy fekete szolga bonyolult kapcsolata. Ki van jobban kiszolgáltatva a másiknak, mikor lépik át a szerephatárokat, hogyan válik az egész viszonyuk puszta szimbolikává. A regény itt emlékeztet igen erősen egy másik Nobel-díjas művére, A fű dalol is nagyon hasonló élethelyzetet mutat be, de sokkal visszafogottabban és sejtelmesebben. Ráadásul a "nagy szégyen" megtörténte után Lessing főhősének nem kell számkivetettként élnie, mivel egész egyszerűen megölik. Coetzee nem szán ilyen "kegyes" sorsot bűnbe esett asszonyának, neki bizony végig kell néznie, ahogy a farm, ahol felnőtt, szép lassan darabjaira hullik, és vele együtt enyészik el először csak a fiatalsága, majd az egészsége, végül pedig az ép elméje is.

Ha sikerül elkapni a pillanatot, a hangulatot, vagy csak egy motívumot, Rushdie regényei színesek, izgalmasak és összetettek. Ha nem, akkor csapongóak, vontatottak és zavarosak. Debütáló kötete sajnos az utóbbi kategóriába került nálam, egyszerűen nem volt semmi, ami megfogott volna benne. Néha egyenesen azt éreztem, hogy az író direkt bosszant, hogy ez után az újabb ordas baromság után folytatom-e még az olvasást. Voltak jobb részek, amik úgy-ahogy összeálltak, de ez volt a ritkább.

A történet homályos, nagyon szimbolikus (akar lenni) és híján van bármiféle olvasmányosságnak. A főszereplő egy számkivetett indián, aki 777 évesen rója a tengereket, hogy elveszett nővérét megtalálja. Így keveredik el valami fura szigetre, ahol találkozik egy csomó emberrel, akik szintén ittak valami sárga lét, amitől örökké élhetnek. A szigeten van egy hegy, amitől mindenki fél, mert ott lakik Grímusz, hősünk persze oda szeretne eljutni. Sikerül is neki, ott történik vele egy pár furcsaság, és végül ő marad fent a hegyen. Közben van néhány dimenzió-ugrás, meg földönkívüliek, meg mítoszok, meg ornitológia.

Szóval egy hatalmas katyvasz, aminek még a műfaja sem igazán tisztázott. Sci-finek nem elég részletes, vallási-filozófiai műnek nem elég emelkedett. Rushdie kreált egy sajátos, zárt világot, aminek semmi kapcsolata sincs az olvasóéval, és ahhoz pedig nem elég kidolgozott, hogy elmélyülhessünk benne.

Egy olyan regény, amiben minden második férfi szereplő Róbert, Károly (esetleg Károly Róbert), vagy Lajos, amiben a nevek magyar, latin, olasz és francia változatait folyton váltogatják, és ami apró betűkkel is nettó 600 oldal, első hangzásra nem tűnik sem túl szórakoztatónak, sem pedig élvezhetőnek. Nem könnyíti meg az olvasó dolgát az sem, hogy a hatalmas történelmi tabló helyszínei között minden átmenet nélkül ugrálunk, a távoli események csak nehezen kapcsolódnak össze.

Mégis zseniálisnak tartom Passuth korai regényét, több okból is. Elsőként a merész témaválasztás teszi lebilincselővé a művet, ugyanis Nápolyi Johanna személye igazán megosztó. A magyar történelem hűtlen asszonyként, férfiafalóként és gyilkosként tartja számon, Passuth viszont nem fogadja el kapásból ezt a beidegződést, hanem a lehető legalaposabban utánajár a több, mint félezer éves ügynek és csak a tényekre hagyatkozik Johanna jellemének megformálásakor. Nem mosdatja, nem tömjénezi, hanem emberi mivoltában tárja elénk a középkori Itália legnagyobb fejedelmasszonyát, akinek egyetlen bűne (ami bizonyítást nyert), hogy nőként uralkodni merészelt és nem adta át a hatalmat egyik férjének sem. Johanna élete során számtalanszor megkérdőjelezték uralkodói képességeit, méricskélték vonzerejét és menedzselték a házaséletét - vajon melyik királlyal történhetett volna meg ugyanez?

Adott tehát egy rendkívül érdekes főszereplő, egy női uralkodó a késő középkorban, aki hosszú-hosszú évekig megőrizte trónját. A már így is remek könyvet még vonzóbbá teszi a lélekrajz, ahogy Passuth az uralkodó nyilvános és magánélete közötti konfliktust dolgozza fel. Hol végződik Johanna saját személyisége és hol kezdődik a királynői szerep? Mennyit áldozhat fel önmagából egy uralkodó anélkül, hogy beleroppanna? Johanna karaktere nagyon emlékeztet I. Erzsébetére, aki szintén egész életét a koronának szentelte, bár ő nemet mondott az érdekházasságokra és gyermeke sem született. Mindkét asszony kemény, erős személyiség, és nem hiányzik belőlük a könyörtelenség sem, ami a kor nő-ideáljával igencsak nehezen volt összeegyeztethető.

Apropó, kor. Ez a harmadik jó választás Passuth részéről, aki már talált egy megosztó főszereplőt, egy érdekes témát és hozzá még egy olyan időszakot, ami viszonylag kevés regényben jelenik meg. Az 1300-as évek átmenet a középkor és a reneszánsz között, és ha csak Itáliára koncentrálunk, akkor is hatalmas változások előszeleit érezni. Még élnek a hűbérúri rendszer berögzült társadalmi formái, de Firenzében már öntudatra ébredt a polgárság, hogy kezébe vegye sorsát. Egymás mellett létezik a gótika merevsége, vallásos áhítata, és Petrarca, Boccaccio életvidám, emberszagú művészete. Olyan kor ez, ahol egy emberöltő alatt nyolc-tíz pápa is váltja egymást, sőt, van, hogy egyszerre kettő is uralkodni akar. Minden alakulóban, minden változik, és Passuth remekül ragadja meg ezeket a folyamatokat, mégha kicsit esetlenül is vált a rengeteg helyszín és szereplő között. Nápolyi Johannának pedig olyan emléket állít, amivel talán nem nyeri meg magának a szemellenzős történészeket, de igazságot szolgáltat egy letűnt korszak rendkívüli királynőjének.

Mostanában mindenki sci-fit ír - miért maradna ki éppen az egyik legszínesebb életművel rendelkező írónő? Persze a műfaj határait döntögetve, saját egyedi stílusában teszi ezt, így egészen különleges és bonyolult lesz a végeredmény. Winterson továbbgondolja modern világunk aktuális kérdéseit (úgy mint környezetvédelem, fenntarthatóság, mesterséges intelligencia, fogyasztói társadalom, az állam szerepe) és megalkot egy világot, ami a miénkre már csak nyomokban emlékeztet, de nagyon is logikus lépések vezettek létrejöttéhez. Ez a civilizáció egy gigacég irányítása alatt áll, szinte mindenki itt dolgozik. Drasztikus lépések történtek a környezetszennyezés megfékezésére: betiltották a személyautókat, megszűnt a mezőgazdaság. A fogyasztói társadalom vásárlás-mániáját egy érdekes kölcsönző-rendszerrel enyhítették, az öregedést a géntechnológia és a plasztikai sebészet segítségével megállították. Mindenki szép (sőt, tökéletes) és fiatal.

Úgy tűnik azonban, hogy a bolygót mégsem sikerül megmenteni, túl későn kaptunk észbe. Mit lehet hát tenni? Jön a klasszikus sci-fi válasz, keresni kell egy másik élőhelyet az emberiség számára. Millió könyv és film készült erre az ötletre alapozva, de Winterson képes volt valami új színt vinni ebbe a klisébe is. A könyvől megismerünk egy elméletet (hiedelmet) mely szerint már a mi civilizációnk is egy másik bolygóról érkezett, és a 65 millió évvel ezelőtti, dinoszauruszok kipusztulását okozó események tervszerűek voltak és az új bolygó lakhatóvá tétele volt a céljuk. Vagyis amit a mi, saját jogon kialakult civilizációnknak gondolunk, azt valójában már örököltük valakiktől, akik ugyanazokat a hibákat követték el, mint mi...

A regény négy nagy fejezetre tagolódik, amik más korban játszódnak, és mindegyikben történik utalás a fenti bolygó-cserére. Míg az egyikben éppen zajlik az expedíció, a másikban a távoli jövőbe vesz még csak a lehetősége is, ezért abban sem lehetünk biztosak, hogy az események lineárisan követik egymást, vagy éppen újra és újra megtörténnek. Múlt és jövő összemosódik, a jelenben pedig hiába próbáljuk kibogozni a szálakat, a történelem bizony csak ismétli önmagát.

Azt hiszem rájöttem a Dickens-regények titkára: az embernek megfelelő hangulatban kell őket olvasnia. Ugyanis a hosszú, tekervényes eszmefuttatásokra és gondolatmenetekre bizony rá kell szánni az időt és az energiát. Nem úgy van ám, hogy csak úgy peregnek a lapok (vagyis egy idő után mégis), a cselekmény pedig nyílegyenesen és szélsebesen halad a végkifejlet felé - épp ellenkezőleg, rengeteg (látszólag) felesleges kitérőn, leíráson és cselekményszálon kell végigrágnunk magunkat. Ez a "végigrágás" is hozzáállás kérdése persze, hiszen ha kellően le tudunk lassulni és kizárni a külvilágot, a bosszantó mellékvágányokat és véget nem érő körmondatokat elkezdjük élvezni és meglátjuk bennük a szépséget, az esztétikai értéket.

Mindemellett a regény az író tipikus alkotásai közé tartozik, vagyis egy nehéz sorsú fiatalember boldogulását követi nyomon, miközben számos társadalmi réteg képviselteti magát egy-egy jellegzetes karakterben. Viszonylag egyszerű a képlet, vannak a jók és a rosszak, nincs átjárás a két csoport között, nincs jellemfejlődés - van viszont megérdemelt jutalom, jó és rossz is részesül az írói igazságszolgáltatásból. Kissé álszent módon osztogatja Dickens a kegyeit, hiszen miközben a "főgonoszt" elítéli fösvénységéért és folytonos pénzhajszolásáért, addig az idealizált főhős "happy end"-je akkor teljes, mikor jelentős vagyonra is szert tesz a boldog házassággal. 

A sablonos karaktereken túl Dickens ismét nem fukarkodik a túláradó érzelmek megjelenítésével, szinte minden jelenetben könnyek hullanak, az örömtől vagy bánattól, a hölgyek ájuldoznak, a férfiak nagy szavakkal esküdöznek. Az érzelmek szóbeli közlésén túl azonban nemigen merészkednek, az angol szemérem it meghúzza a határvonalat: testi érintkezésről (legyen az csak egy csók) szó sem lehet, helyette lesütött szemek és piruló orcák árulkodnak a mélyben tomboló viharról.

Ha elengedjük a korszak ízléséből fakadó ellentmondásokat és furcsaságokat, az alaptörténet kellően csavaros és izgalmas ahhoz, hogy egy kellemes olvasmányélményt szerezzen annak, aki nem sajnálja rá az időt.

Most már biztos, hogy Lewis fantasy-sorozata helyet kap a (nem is annyira) képzeletbeli "gyerekemnek szánom" könyvespolcon. Kedves, barátságos, de közben őszinte stílusa, elegáns humora mellett remek bevezetés a magas fantasyk világába. A Harry Potter-sorozatnál kissé emelkedettebb, A gyűrűk uránál viszont sokkal olvasmányosabb. Talán a Narnia-történetek lehetnek az összekötő kapocs a két nagy kultsorozat között, amik számomra az alapműveltség részét képezik. (Aztán ha a gyerek elmúlt legalább 30, elolvashatja a Trónok harcát is.)

A Hajnalvándor útja kellemes kalandregény a tengeren, kalózokkal, sárkánnyal, titokzatos szigetekkel és számos hőstettel. Régi ismerőseink közül újra láthatjuk Caspian herceget, valamint Edmund és Lucy Pevensie-t, akik utoljára járhattak Narniában. (Érdekes a párhuzam Pán Péter meséjével, ahol Wendy szintén a kora miatt nem térhetett többé vissza Sohaországba.) Velük tart idegesítő unokatestvérük is, akit teljesen megváltoztat a csodálatos kirándulás.

Bár először könnyed kalandnak tűnhet Caspian-ék felfedezőújta, Aslan fel-felbukkanása és a világ végének szépséges leírása magasabb szintre emeli a történetet. Óhatatlanul is eszünkbe idézi a kereszténység szimbólumait és értékrendjét, a gyerekeket pedig megismerteti a túlvilág és a hit alapvető kérdéseivel anélkül, hogy átcsapna erőszakos térítésbe.

Bevallom, hogy a könyv elolvasása kétségbeesett kísérlet volt az olasz nyelvtudásom életben tartására, és mint ilyen, bőven maradtak homályos részek. Folytonos szótárazással nem szerettem volna rontani az olvasmányélményt, ezért néhányszor csak annyit értettem, hogy valaki valamivel csinál valamit valahogyan... szerencsére a cselekmény nem volt túl bonyolult, ezért a "lényeg" megvan, a túláradó lelkizést meg egyik nyelven sem szeretem. 

Tehát a narrátor (a neve szándékosan nem derül ki) fiatalon Amerikába emigrált, és most visszatér Olaszországba, ahol feleleveníti ifjúsága élményeit. Árva és szegény lévén nem jutott könnyű sors neki, mégis derűs nosztalgiával emlékszik ezekre az évekre. Érdekes, ahogy minden érzékszervével képes elénk tárni az olasz vidéket: a színek, hangok és illatok együttese mégsem ugyanolyan már, mint régen, valami végérvényesen megváltozott. Az idealizált múlt és a fájón valós jelen között teremt hidat mesélőnk barátja, aki elmondja, mi is történt az elmúlt években.

Érdekes párhuzam vonható a korszak másik fontos regényével, A párduccal. Ugyanazt a változást Lampedusa a felsőbb társadalmi rétegek, míg Pavese az egyszerű emberek szemszögéből közelíti meg. A háború és a fasizmus nem kímélt senkit sem, és az átélt szenvedések nem tettek különbséget gazdag és szegény között.

Eljött az ideje annak, hogy a gyerekkönyveket szülői szemmel olvassam, felkutatva az értékes, tartalmas és színvonalas műveket, amiket nyugodt szívvel adok majd az ifjú olvasópalánta kezébe. Sendak könyvéről először a belőle készült film kapcsán hallottam, pedig angol nyelvterületen igazi klasszikusnak számít.

Gyerekeknek készült műveknél általában az illusztrációnak legalább akkora szerep jut, mint a történetnek, jelen esetben viszont jócskán a rajzok felé billen a mérleg nyelve. Sendak egyszerre írója és grafikusa is a kötetnek, így kép és szöveg szoros egységet alkotnak. A színes rajzok jobban le is kötik a kicsiket, másrészt vizuálisan is fejlesztik őket. A történet végtelenül egyszerű, mégis sokféleképpen értelmezhető, és fontos üzeneteket hordoz magában. Egy kisfiú (Max) összeveszik az anyukájával mert sokat rosszalkodik, a szobája varázslatos módon erdővé alakul, és ő elhajózik a vadakhoz, akik királyukká választják. Végül honvágya lesz, visszatér a szobájába, ahol meleg vacsora várja. Max kalandja két alapvető, felnőtteknek talán banálisnak tűnő igazságot közvetít kimondatlanul: legyen bármilyen "rossz" egy gyerek, az anyukája mindig meleg vacsorával várja majd, vagyis a szülők minden csínytevés után megbocsátanak, és az otthon egy olyan hely, ahová bármilyen messziről haza lehet menekülni. 

Le a kalappal a sorozat készítői előtt, hogy ebből a szövegkupacból egy élvezhető, követhető és átélhető történetet tudtak kihozni. Ugyanis az előző három jelző egyike sem illik Bushnell könyvére, ami talán egy újságban, folytatásokban megjelentetve még csak-csak elment, de így, "regénnyé" gyúrva finoman szólva sem állja meg a helyét. Nincs valódi cselekmény, csak rövid epizódok egymásutánjai, újabb és újabb szereplőkkel, akik közül néhányat - legalábbis névleg - megtartottak a TV-sorozatban is. Ezekben a karcokban feltárul előttünk New York elitjének felszínes világa, ahol a divat, pénz és csillogás mögött csak üres, sivár és szomorú életeket találunk. Irigységnek tűnhet (pedig ennél mi sem áll tőlem távolabb) ha azt mondom, hogy ez a társadalmi réteg jó dolgában már nem tudja, mit csináljon. Gazdag, egyedülálló, gyönyörű férfiak és nők pokollá teszik a saját életüket, majd fetrengenek az önsajnálatban, miközben milliókért karbantartott testüket alkohollal és drogokkal rombolják. 30-as, 40-es éveikben járó felnőttek buliról bulira járnak, reggel 8-kor merev részegen esnek ágyba (néha egyedül is) és arról panaszkodnak, hogy nincsenek valódi kapcsolataik. 

Annak idején szegény Bridget Jones-t vádoltam azzal, hogy párkapcsolat nélkül nem érzi magát teljes értékű embernek, bezzeg amerikai nővérei tudják, mi a dörgés. Ennél nem is tévedhettem volna nagyobbat, illetve hiba volt azt feltételezni, hogy egy sikeres és népszerű sorozat alapját adó könyv mögött ennyire nincs semmi tartalom. (A két könyv ráadásul ugyanabban az évben jelent meg, így hát Angliában és Amerikában is 1996 óta tart a szingli-őrület.) Míg Carrie, Miranda, Samantha és Charlotte személyében a film készítőinek sikerült olyan női alaptípusokat képernyőre vinni, akikkel életük bizonyos pontján minden nő azonosulni tud, addig a regényben egyetlen olyan szereplő sincs, aki bármilyen érzelmet képes lenne kicsikarni az olvasóból. 

Természetesen nem vár az ember akadémiai magasságokat egy ilyen jellegű könyvtől, ami legfeljebb egy szinglikről szóló, szórakoztató szociális ismeretterjesztő műként szerezhetne létjogosultságot magának, de sajnos még ehhez is túlságosan gyatra stílusban van előadva. Candace Bushnell ahelyett, hogy levédet egy magassarkú szandált, mint logót, előbb megtanulhatott volna rendesen könyvet írni.

Egy hiperérzékeny kiskamasz először szembesül a felnőttek világának igazságtalanságaival, és közben sokat sír. Ennyiben össze is lehetne foglalni az egyik legtöbbet szidott általános iskolai kötelező olvasmány cselekményét. Szegény kis Nyilas Misi valamiért rendkívül ellenszenves a szinte vele egykorú olvasók számára, ha jól emlékszem, engem is bosszantott gyávasága, félénksége és állandó szorongása. Valószínű, hogy ennek a korosztálynak olyan karakterek a megnyerőek, akikre fel lehet nézni (mint például az Egri csillagokban, ami sokkal népszerűbbnek bizonyult). Móricz főhőse túlságosan rávilágít az olvasók saját félelmeire, gyengeségeire, amikkel senki nem néz szembe szívesen.

Ráadásul felnőttként olvasva a regényt, több, csak finoman megpendített szálat is észreveszünk, amik felett annak idején talán elsiklottunk. Nyilas Misi szemén át feltárul előttünk a kor társadalmának egy kicsi, de nagyon is jellegzetes szelete. Az elszegényedett, lecsúszott nemesi családok, a befolyásos, hatalmukkal visszaélő politikusok, a nyerészkedő, semmirekellő léhűtők mind szerepet kapnak, csak észre kell őket venni. Az akkori iskolarendszer furcsaságaira is rácsodálkozhatunk: bizony nem kímélték úgy a diákság lelkét, mint manapság. Mindennapos volt a tanulók megalázása, kezdve onnan, hogy a tanteremben tanulmányi eredményeik szerint ültek sorban, odáig, hogy a rosszabb tanulókat szinte emberszámba se vették.

Mégsem lehet tehát egyértelműen kijelenteni, hogy ez egy élvezhetetlen regény, csupán a megfelelő korosztálynak kell elővenni - azoknak, akiktől kiskamaszkori szorongásai már elég messzire kerültek ahhoz, hogy együttérzéssel tudjon olvasni egy mindentől és mindenkitől rettegő, érzelmi hullámvasúton ülő kisfiú megpróbáltatásairól.

A Papírsárkányokban már képet kaphattunk arról, hogy a történelem mennyire elbánt Afganisztánnal és lakosaival, hogyan romboltak le minden szellemi, kulturális eredményt először a szovjet csapatok, majd az egymással marakodó hadurak. Láthattuk, mi történik, ha az összefogás helyett a széthúzás, a demokrácia helyett az önkényuralom és ha az őszinte vallásgyakorlás helyett az álszent fundamentalizmus lesz az uralkodó egy országban. Hosseini ezúttal egy olyan társadalmi csoport szemszögét mutatja be, akik a lehető legkiszolgáltatottabbak a politikai csatározásoknak és az eszement egyházi előírásoknak: az afgán nőkét. Mariam és Laila életén keresztül fogalmat kaphatunk arról, milyen az, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg (szó szerint) a legsúlyosabb társadalmi egyenlőtlenségeket. Az iszlám világra amúgy is jellemző férfi-női kettős mérce a tálibok uralma alatt csak még jobban eltolódik, olyannyira, hogy a nőket másodrangú állampolgároknak tekintik (például a bíróságon két női szemtanú szava felel meg egy férfiének). A mindennapi élet teljesen átalakul, ellehetetlenül, és egy pokoli börtönné válik. Olyan apró mozzanatoktól kezdve, hogy a burka viselése miatt a nők elvesztik a periferikus látásukat és az utcán képtelenek biztonságosan közlekedni (még szerencse, hogy férfi kísérő nélkül amúgy sem tehetik ki a lábukat hazulról), egészen odáig, hogy gyógyszerek híján fájdalomcsillapítás nélkül végeznek el egy császármetszést, számtalan esetben látható, hogy milyen következményekkel jár egy társadalomra ráerőszakolt, elavult eszmerendszer.

Ne gondoljuk azt, hogy ezek a szörnyűségek csak a nők életét teszik tönkre - a jóérzésű férfiak (de előbb-utóbb a kevésbé jóérzésűek is) megszenvedik, ha egy társadalom ennyire kibillen az egyensúlyából. A véget nem érő készültség, az állandósult krízishelyzet, a nélkülözés még a legvadabb hímsovinisztát is kicsinálja egy idő után. Végül mindenki csak a szeretteiért küzd, és hoz meg olyan döntéseket, amiket korábban elképzelhetetlennek tartott és - ha szerencséje volt - utólag csodálkozik, hogy mennyi mindent volt képes elviselni.

Gyereknevelésről szól ez a könyv, és még annyi minden másról, helyet kap kultúra, történelem, tudomány és művészet. Szó esik korunk meghatározó és közszájon forgó jelenségeiről, például a "kütyük" és a Facebook veszélyeiről, agresszióról vagy a gender-témáról (juj!). Vekerdy igyekszik tisztázni a velük kapcsolatos félreértéseket és egyszerű, világos stílusban rávilágít a gyerekpszichológiai vonatkozásaikra. Mindeközben zseniális módon illeszti be modern korunk egyszer túldramatizált, máskor csúnyán elhanyagolt témáit egy nagyobb léptékű, egységes világképbe, ahol minden a helyére kerül és mindennek rádöbbenünk a valódi jelentőségére is.

Vekerdy nem rejti véka alá a véleményét korunk társadalmáról, többször is megemlíti, hogy a világ és benne Magyarország éppen válságban van. Az emberek rendkívül rossz lelki állapotban élnek, szoronganak, depressziósak, látszólag eltűntek a valódi értékek, helyüket a külsőségek vették át. Optimista módon ezt egy átmeneti kornak nevezi, amiben a múlt külső társadalmi szabályait még nem váltották fel a belső erkölcsi parancsok, de hátha majd a jövő nemzedéke már máshogy csinálja. Csakhogy őket nekünk kell felnevelnünk, és ebben óriási a felelősségünk. 

Szerencsére ebben is segítséget nyújt, ráadásul teljesen hitelesen. Nem kínál instant megoldás-csomagokat, vagy "tippeket, hogyan legyen sikeres a gyereked". Egyszerűen arra kér, hogy - ahogy az élet minden területén, a gyereknevelésben is - hagyatkozzunk a józan eszünkre, válasszuk az arany középutat. Ne aggodalmaskodjunk, ne görcsöljünk, ne hasonlítgassuk magunkat és a gyerekünket másokhoz. Bölcs tanácsok ezek, de persze nem mindig könnyű megfogadni őket, pedig Vekerdynél mindig a gyerek az első, az ő érdekeit tartja szem előtt. Ahogy mondani szokták, a gyerekek pártját fogja - azonban régen rossz, ha nem egy oldalon állunk velük.

A regény a 18. századi gótikus irodalom iskolapéldája, vannak benne ódon várkastélyok, szellemek, kripták és ott a mindent belengő halálfélelem. Jórészt Madridban játszódik, a spanyol inkvizíció virágzása idején, egyik főhőse pedig egy szerzetes. Mégsem a vallásos buzgalom jellemzi a könyvet, sokkal inkább tanmesének tekinthető az egyház túlkapásairól és képmutatásáról. Rámutat arra, hogy az önhittséggel és gőgggel párosuló hit milyen könnyen megingatható, és arra is, hogy az egyház koholmányai (önmegtartóztatás, cölibátus, zárdaélet) mennyire életidegenek és milyen károsak.

Ebből a szempontból tehát Lewis írása bőven túlmutat saját korán, még akkor is, ha regényként kicsit kezdetlegesnek tekinthető. (Most tekintsünk el attól a kérdéskörtől, hogy az idők során a regények átmentek-e valamiféle fejlődésen, van-e a "régi" és a "modern" könyvek között minőségi különbség? Az eltérések inkább az emberek gondolkodásmódjában keresendők, más kötött le egy 18. századi olvasót mint egy modernkorit, és ehhez az írók is igazodtak. Vagy éppen ellenkezőleg, az elolvasott művek alakították az emberek világfelfogását? Hajaj, ez messzire vezet...) Szóval Lewis tipikusan a kortársai szája íze szerint írt: sok moralizálás, hosszú monológok, az "akciójelenetek" pedig csak jelzésértékűen, finoman jelennek meg. Más volt az ingerküszöb, ez nyilvánvalóan látszik. 

Bár a vallást illetően modern nézeteket oszt, a nők szerepét tekintve még mindig a "sötét középkorban" bolyong Lewis. A regényben megjelenő nőalakok gyengék, gyámolításra szorulnak, áhítattal töltik el a férfiakat - amíg meg nem kapják őket. Utána már csak gondot jelentenek, pláne, ha teherbe is estek. Az ilyen megbecstelenített nőket legjobb kiírni a történetből, hiszen az elképzelhetetlen, hogy megerőszakolásuk után a nagy szerelmük feleségül vegye őket. Inkább dugjuk őket egy sötét tömlöcbe vagy egyszerűen csak öljük meg őket. Itt tart a könyv a nemi egyenjogúság terén.

A rengeteg változó minőségű feldolgozás mellett fontos ismerni az eredeti regényt is, annál is inkább, mivel a sokszor ócska horrorrá silányított mű sokkal többet rejt magában egy egyszerű rémtörténetnél. A teljes cím - Frankenstein, avagy a modern Prométheusz - elárulja a Shelley valódi mondanivalóját. A görög mitológia szerint Prométheusz volt az a titán, aki amellett, hogy az Olümposzról tüzet lopott az emberiségnek, néhány monda szerint agyagból és vízből maga hozta létre az első embereket. Tettéért aztán kegyetlenül megbűnhődött, akárcsak a regény címszereplője, Victor Frankenstein. Shelley tehát egyszerű rémisztgetés helyett azt próbálta illusztrálni, mi történik, ha az ember felelőtlenül elkezd istent játszani, vagyis ha megszerzett tudását megfontolás nélkül alkalmazza kétes célokra. Főhősünk, a szimpatikus svájci fiatalember tudományos ismeretei birtokában létrehoz egy emberfeletti erejű lényt, aki azonban - keletkezésének körülményei okán - visszataszító külsővel bír. Saját teremtményétől megrettenve a fiatal tudós elmenekül, magára hagyva a "rémet". Ezzel hatalmas hibát követ el, hiszen maga a lény (akinek még neve sincs) alapvetően nem gonosz, hanem megfelelő nevelés és odafigyelés hiányában, az elszenvedett megaláztatások és sorozatos visszautasítások hatására válik egyre könyörtelenebbé. Frankenstein tehát nem vállal felelősséget az általa összefércelt szörnyetegért, aki pedig ugyanúgy vágyna a kötődésre, mint bárki más - irigységében pedig szép sorban elpusztítja teremtőjének családját, aki ebbe beleőrül.

Mary Shelley olyan forradalmi regényt írt, amit sokan a horror és a sci-fi műfajok megteremtőjének tartanak, ráadásul az elsők között világít rá a tudomány és az erkölcsi felelősség lehetséges konfliktusaira. Sokkal több tehát puszta horrornál, sőt, a véres-gusztustalan részletek kapják a legkisebb szerepet. Ezek helyett rengeteg az önmarcangolás, a tépelődés (szörny és alkotója részéről is), a lelki folyamatok leírása. Ettől még nem lesz kevésbé borzasztó, hiszen a főszereplők rengeteg szenvedésen mennek át, és boldog végkifejlet is teljességgel kizárható.

Amikor ezer oldal után még mindig egy egész könyvnyi szöveg van hátra, akkor egy regénynek nagyon meg kell fognia, hogy kedvem legyen folytatni. Az is igaz persze, hogy minek akarok én egy trilógiát egyben, megszakítás nélkül elolvasni - azért, mert zseniális! Bár Murakami szorgos hangyaként gyűjtögeti a szavakat, mondatokat, mégis mindegyik a helyén van, az egész szöveg letisztult és kifinomult hatást kelt, akárcsak egy japán lakás. Hiába tűnik úgy, hogy oldalakon át nem történik semmi, ez a "semmi" olyan szép képekben van megragadva, hogy az egy helyben toporgás esztétikai élménnyé válik. Tokió, a hipermodern világváros különleges háttérként szolgál ehhez a történethez, ami egyszerre utópia, romantikus love story és krimi is. A cselekmény szép lassan bontakozik ki, a két főszereplő (Aomame és Tengo) sorsa egyre jobban összefonódik, míg végül kirajzolódik előttünk kapcsolatuk teljes sorsszerűsége. Több különleges, jól kitalált karaktert is megismerünk eközben, bár szerepük nem mindenhol egyértelmű, és akadnak elvarratlan szálak is bőven.

Murakami rengeteg kulturális utalást is beépített elegáns regényébe, versek, zeneművek és egész történetek is helyet kaptak, sőt néhánynak igen fontos, visszatérő szerep is jutott. A szereplők egytől-egyig műveltek, olvasottak, szívesen beszélgetnek irodalomról, zenéről - nekem a fantasy már itt elkezdődött. A regény fontos eleme a gondolatiság, és talán ebben is a legerősebb: fontos témák kerülnek elő, egyszerű, világos stílusban tárgyalva. A nők kiszolgáltatott helyzete a társadalomban, a gyerekkori traumák hatása felnőttkorban, vallás és egyház kapcsolata - megannyi eszmefuttatást olvashatunk róluk.

A regény gyenge pontja a fantasy-elem, ami bár központi szerepet kellene hogy betöltsön, mégis fölöslegesnek tűnik. A párhuzamos világok és a köztük mászkáló, különleges képességekkel megáldott lények megannyi sci-finek képezték már az alapját, és számos könyv van, ahol hitelesebben és életszerűbben írnak róluk. Valahogy nincs meg a létjogosultsága a történetben, és a szereplők, bármennyire fejlett logikával rendelkeznek is, nem kérdőjelezik meg, nem próbálják megérteni a furcsa jelenségeket, egyszerűen csak elfogadják azokat. 

A könyv végül erősen Felhőatlasz hangulatúra sikerült, bár annak egyszerűbb változata lehetne. Több idősík helyett két ember életének lassú összekapcsolódását követhetjük nyomon. Útjukat egymáshoz fájdalom, nagy felismerések és különös emberek szegélyezik, miközben mi olvasók újra és újra rádöbbenünk, hogy egy művészeti alkotás hogyan köthet össze életeket és hogyan alakíthatja a valóságot.

Az idő múlik, mi pedig múlunk vele. A sajtbúra üvege alatt összezárva egymással, Erika és a mama. A búra csak akkor száll a magasba, ha valaki kívülről megfogja az üveggombot és felfelé húzza. Erika egy időtlen, kortalan, borostyánba dermedt bogár. Nincs története, és nem történik vele semmi. Ez a bogár már rég nem képes se csúszni, se mászni. Erika belesült a végtelenség sütőformájába.

Ebből a rövid részletből rengeteg dolog kiderül a Nobel-díjas írónő alkotásáról: mi a regény alaphelyzete, ki a három főszereplő (Erika, a mama és az a bizonyos valaki, aki felemeli a búrát) és milyen a stílus, amiben íródik. Az első részben a mozdulatlanság, a dermedtség az uralkodó, miközben a középkorú Erika és az anyja hétköznapjairól, bonyolult kapcsolatukról olvasunk. Furcsa számkivetettjei ők a társadalomnak, visszavonultan éldegélnek lakásuk biztonságot nyújtó falai között, ketten a világ és egymás ellen. Erika menekülne a fullasztó anyai jelenlét elől, megkésett kamaszként lázad a folyamatos ellenőrzés ellen, miközben királykisasszonyként kényeztetik, és zongorista kezei okán még egy tányért sem kell otthon elmosnia. Rövid epizódokból ismerjük meg, hogyan is jutottak ide, és milyen károkat okozott Erika lelkében ez az egészségtelen nevelés. A nőnek van ugyanis egy sötét oldala, amit eddig sikerrel leplezett a karótnyelt konzervatóriumi zongoratanárnő álcája mögé.

A második részben aztán ebbe a poshadt állóvízbe berobban a férfi, aki ráadásul Erika egyik tanítványa. Az eddig elfojtott érzések, vágyak elemi erővel törnének elő, de az anyai zsarnokság alatt felnőtt nő már képtelen normális kapcsolatot kialakítani. Innentől pedig váratlan fordulatot vesz a szerelmi kaland, mi pedig azon kell elgondolkodjunk, hogy most pontosan mi is történt. Annak a történetét olvastuk-e, hogy találkozik egy "normális" és egy társadalmilag "számkivetett" ember, és hogyan rontja el utóbbi az előbbit; vagy inkább arról szól Jelinek könyve, hogy az ilyen páriákkal úgyis bármit meg lehet tenni, és a "normális" ember ezt következmények nélkül meg is teszi.

Akárhogy is legyen, az írás stílusa az, ami igazán magába szippantja az embert. Sűrű, tömör, szinte lélegzetet sem enged, nem válnak el egymástól a szereplők gondolatai és kimondott szavai, nincsenek párbeszédek, fejezetek, csak a tömény szöveg. Ráadásul Jelinek nagy adag szarkazmussal esik neki az összes alapvető emberi érzelemnek és társadalmi funkciónak, úgyhogy ebben a kifordított világban elveszítjük szem elől a normálist, mint viszonyítási alapot.

Azt eddig is tudtam, hogy Atwood rendkívüli író, de most már az is körvonalazódik bennem, hogy mennyire sokoldalú. Olvastam már tőle lélektani regényt, eposz-újraértelmezést, krimit, fejlődésregényt, fantasyt és feminista disztópiát, melyek persze sokkal összetettebbek annál, hogy egy-egy műfaj alá be lehetne húzni őket. Közös vonásuk, hogy a nők társadalmi pozícióját, a velük kapcsolatos szerepelvárásokat boncolgatják. Ehhez képest a Guvat és Gazella a "nagy egészre" fókuszál, vagyis a női nemen túl az egész társadalmunkat, férfiakat és nőket egyformán érintő kérdéseket vet fel. Egy trilógia első része, mely egy disztopikus világban játszódik, a nem is olyan távoli jövőben. Két idősíkban ismerjük meg a főszereplő (ezúttal kivételesen férfi!) "real-time" kalandjait, és az utat, ahogyan eljutott ebbe a furcsa élethelyzetbe - vagyis hogyan lett ő az utolsó élő ember a bolygón.

Jimmy (vagy Hóember) és Glenn (Guvat) különös barátságán keresztül kapunk képet ennek a szép új világnak a működéséről. A génsebészet segítségével az emberek képesek istent játszani és úgy alakítják az életformákat, ahogy az nekik tetszik. Tökéletes külső, örök fiatalság... persze mindennek ára van. A társadalom két kasztra szakadt, a tehetősek jól őrzött, elszeparált lakóparkokban élnek, a szegényebbek pedig "plebsztelepeken". Persze a Jurassic Park óta tudjuk, hogy az ember nem szórakozhat kénye-kedve szerint a természet törvényeivel, és előbb-utóbb megfizet azért, ha túlbecsüli saját képességeit.

Guvat (aki meglehetősen fura szerzet, körülbelül az Agymenők Sheldon-jához tudnám hasonlítani) zsenijének köszönhetően sikeres karriert épít fel ebben a kifacsarodott világban. Jimmy-vel folytatott eszmecseréi során olyan emberkép bontakozik ki előttünk, ami alapjaiban kérdőjelezi meg az összes társadalmi építményünket, és pusztán biológiai lényként tekint az emberi fajra. Eszerint a világ összes problémája a szexre (és annak hiányára) vezethető vissza. Guvat könyörtelen logikával fejtegeti, hogy miért is vagyunk kipusztulásra ítélve, ám lángelméjét nem megmentésünkre használja, hanem arra, hogy új, tökéletes lényeket alkosson, akik istenként tekintenek rá. Tervébe végül hiba csúszik, de a folyamatot már nem lehet megállítani, a vírus elszabadul...

A legtöbb ember általában csak Mindenszentek, vagy Halloween napján engedi be hétköznapjaiba a halál, az elmúlás gondolatát. A karácsonyi ajándék-hajsza és nagy családi összeborulás előtt talán jól is esik a léleknek emlékezni, elmerülni a keserédes nosztalgiában. Persze mindenki máshogy viszonyul ehhez a kérdéshez, vannak, akik egész évben a temetőket járják, órákat töltve szeretett halottaik nyughelyénél, míg mások még a Halottak napján sem tudnak elmélyedni, elcsendesülni, inkább tököt faragnak és jelmezt öltenek. A nyugati civilizáció igyekszik minél nagyobb távolságot tartani az elmúlás, a halál tematikájától, pedig a mélyben ott rejtőznek még őseink babonái.

Az Állattemető ezt a bonyolult viszonyt dolgozza fel, megjelenítve az emberek leggyakoribb félelmeit a halállal kapcsolatban. Alattomos módon olyan élethelyzetet mutat be, amibe nagyon is könnyen bele tudunk helyezkedni: egy szeretett lény elvesztése (legyen az egy családtag vagy egy háziállat) valószínűleg olyan élmény, amit az olvasók többsége átélt már. Egy darabig tehát együtt tudunk gondolkodni és cselekedni a főszereplővel, átérezzük fájdalmát és motivációját - de mivel személyesen mégsem vagyunk érintettek, egy idő után elengedjük, hogy egyedül menjen végig az őrület felé vezető úton, és csak csodálkozunk, milyen messzire jutottunk már így is. King okosan épít az olvasó saját élményeire, és köti őket a regény cselekményéhez. Miközben a főhős traumatizált elméjének repedésein át szép lassan beszivárog a természetfölötti és vele együtt az őrület, mi is ráismerünk legbelsőbb félelmeinkre.

A Vámpírkrónikák következő részében úgy tűnhet, hogy lassan az összes vérszívó történetét megismertük már. Kissé erőltetetten indul Lestat ősöreg barátjának, Mariusnak hosszú meséje, az elején úgy gondoltam, fölösleges még egy vámpírt előrángatni azért, hogy Marius neki regélhesse el ezeréves életrajzát, de a végkifejletben azért Thorne nem csak a passzív hallgató szerepét játssza majd.

Rice regényei számomra már régen nem a váratlan fordulatokról, hanem a gyönyörű leírásokról és lenyűgöző korrajzokról szólnak. Sokkal többet nyújt egy sima vámpíros horror-regénynél, a történelem, művészettörténet és filozófia ötvözése szépirodalmi szintre emeli köteteit. Marius történetéből most már világosan látszik, hogy Rice vámpírkaraktereit a leginkább a korszak formálja, amelyikből származnak. Ehhez ismerni kell az adott időszak szellemiségét, uralkodó irányzatait - és persze élvezetes módon is kell ezeket tálalni. Az írónő mindezt sikeresen meg is valósítja, igazi érzéki élményt nyújtva szépséges leírásaival. Tobzódunk a pazar ruhákban, fényűző palotákban és a tökéletes külsejű vérszívókban. Rice minden vámpírja földöntúli szépségű, méltóságteljes lény, akik hosszú életük során mérhetetlen tudást halmoznak fel. Különösen igaz ez Mariusra, aki könyvtár nélkül el sem tudja képzelni lakhelyét. Kortalan megfigyelője az emberi művészetnek és történelemnek, bár érdeklődését egy idő után elveszíti. Nem úgy, mint én, ugyanis még mindig nem untam meg a gyönyörű és félelmetes lények történeteit, bár kíváncsian várom, mit lehet ebből még kihozni.

Úgy tűnik, hogy az október a novellák hónapja, ugyanis az Annie Proulx-kötet után ismét egy történet-gyűjteménybe botlottam. A kedvenc svéd horror-mesterem cuki kis szösszeneteit pörgettem végig, ami azért teljesen más élmény, mint az előző 11 novella. A legjobb horror-történetekben általában szépen lassan, kis adagokban kapjuk a szörnyű, undorító vagy ijesztő jeleneteket, így van időnk hozzászokni és persze kíváncsiak is leszünk a végkifejletre. Ehhez a legtöbb írónak több száz oldalra van szüksége, ám Lindqvist képes ugyanezt a hatást akár 30 oldalon is elérni. Talán jót is tesz neki, hogy nem írja túl az (egyébként elég beteges) ötleteit. Egészen hátborzongató az átmenet a teljesen hétköznapi helyzetek, szereplők és a horrorisztikus jelenetek között.

Két, egészen jól elkülöníthető motívumot használ: az egyik a furcsa, váratlan helyeken megjelenő szörnyek - ezentúl például biztosan alaposan szemügyre veszem a WC-kagylót használat előtt. Talán ezek a történetek lettek nehezebben hihetőek, illetve jót tesz nekik, hogy ebben a műfajban íródtak, egy hosszabb lélegzetű könyvhöz már kevesek lennének. Aztán itt vannak azok a novellák, amikben Lindqvist ember és halál bonyolult kapcsolatát boncolgatja. Ki lehet-e játszani, el lehet-e menekülni előle? Vagy esetleg jobban járunk, ha elfogadjuk elkerülhetetlenségét? Több különböző karakterrel, élethelyzettel is eljátszik ugyanezeket a kérdéseket feszegetve, így mindig más megvilágításba kerül a dolog. 

Érdekesség, hogy más regényéhez is kapcsolódnak novellái, újra felbukkan például (igaz, csak említés szintjén) a Let the Right One In párosa, vagy megismerhetjük a Handling the Undead szereplőinek utóéletét. Úgy tűnik, Lindqvist egész kis horror-birodalmat épít ki, kíváncsian várom a következő alkotását.

Tizenegy történet Wyoming-ból, az USA egyik északnyugati államából, ahol bizony nem fenékig tejfel az élet. Szélsőséges időjárás, könyörtelen természeti tényezők nehezítik a farmerek, rodeósok és cowboyok dolgát. A kegyetlen környezet kemény embert farag mindenkiből, ám a magánnyal és az elszigeteltséggel nem mindenki birkózik meg olyan könnyen. Proulx tizenegy novellájában nehéz sorsok villannak fel egy-egy pillanatra, hogy aztán át is adják a helyüket a következőnek . A hosszú, nyomasztóan magányos órák a volán mögött, a teljes kilátástalanság kétségbeejtő érzése, a rosszkor, rossz helyre születtem sejtelme azonban minden történet közös jellemzője. Wyoming elnéptelenedő, elöregedő farmjai, gazdaságai már nem kecsegtetnek a kalandos vadnyugat ábrándjával, a rideg valóság inkább a pusztulás képeit mutatja. Az írónő könyörtelen realitással ír például a rodeósok leáldozó karrierjéről, a viadalok során szerzett maradandó, fájdalmas sérülésekről és a fenyegető létbizonytalanságról. Természetesen ahol a férfiaknak nehéz, ott a nők sorsa sem egyszerűbb. Ők is szenvednek a magánytól, amikor férjük hosszú hónapokon át valami távoli farmon kényszerül munkát vállalni - ám a nők emellett még teljes kiszolgáltatottságban is élnek, hiszen munkát nemigen találnak. Ha mégis, ferde szemmel néznek rájuk, és különcnek tartják őket.

Essen azért pár szó a filmadaptáció által elhíresült utolsó történetről is, ami nálunk "Túl a barátságon" címen futott. A filmet még nem láttam, annyit tudtam csak róla, hogy két meleg cowboy-ról szól, és persze számos szállóige, beszólás és ugratás alapjául szolgált. Való igaz, a cowboyokról kialakult férfias, macsó képpel teljesen összeegyeztethetetlen a homoszexualitás. Ám a tizenegyedik történetre már megértjük, hogy az eddig a fejünkben létező sztereotípiák a "vadnyugat" lakóiról nemcsak idejétmúltak, de hamisak is. Ami a rengeteg tévképzet lehántása után marad, az két férfi, akik egymásra utalva dolgoznak egy Isten háta mögötti pusztában, és rájönnek, hogy még soha senki más társaságában nem érezték ilyen jól magukat. Egy ilyen gyéren lakott helyen erre nem sok esélyük volt, és ők ki is tartanak egymás mellett még akkor is, ha ez óriási kockázattal jár együtt. 

Vajon mikor jobb egy könyvet elolvasni: akkor, amikor kívülállóként, teljesen objektíven tudunk tekinteni a szövegre, egyforma figyelmet szentelve minden szereplőnek és cselekményszálnak, vagy amikor olyannyira átérezzük és együtt élünk a sorok közt felsejlő gondolatokkal, hogy képtelenség semlegesnek maradnunk? Nálam az utóbbi volt a helyzet, annyira érzékenyen érintett most McEwan regénye, hogy néha le kellett tennem és kicsit kiszakadnom belőle. Újdonsült anyukaként rettenetes volt egy olyan házaspár életéről olvasni, akiktől elrabolták 3 éves kislányukat. Felfoghatatlan a fájdalom, amit ilyenkor átélhet egy szülő, és rögtön azonosultam velük, még ha csak kitalált esetről is van szó. Ez azért is volt lehetséges, mert az író nagy, pátoszos ömlengések helyett a hétköznapi, apró mozzanatok tragikumát ragadta meg. Szívettépő epizódok sora követi egymást, kezdve a kislány születésnapjának szomorú megünneplésétől a kétségbeesett kutatásig egy iskolában. 

Bár a kislány (Kate) folyton jelen van a szülők gondolatain keresztül, mégsem az ő felkutatása a regény fő vonulata. McEwan inkább arra fókuszált, hogyan lehetséges átvészelni egy ilyen tragédiát, mind az egyénnek, mind pedig egy párkapcsolatnak. Az anya és az apa más-más módját választotta a túlélésnek, mi ebből főleg a férfi útját követjük végig. A gyógyulási folyamatot át- meg átszövik a cselekmény mellékszálai, amikre most kevesebb figyelem jutott részemről, ám annyi biztos, hogy a maguk módján hozzájárulnak a férfi lelki folyamataihoz. Előkerülnek a szülei, megismerkedésük története, egy baráti házaspár tragédiája, még egy furcsa baleset-epizód is megszakítja az események fő vonalát. Ami összeköti ezeket a szálakat, az az idő érzékelésének kérdése, amit már Einstein is boncolgatott. Egy pillanat óráknak tűnhet (például egy balesetet belülről lassított fevételként élhetünk át), de igaz a fordítottja is, amikor csodálkozunk, hogyan telt el ilyen gyorsan az idő. Az idő relativitásán túl McEwan felhasználja az idősíkok keveredését is, a regény legkülönösebb részében, ahol a főhős és édesanyja egy bárban mintha megpillantanák egymást még azelőtt, hogy a férfi a világra jött volna. Ráadásul az asszony talán ennek az élménynek a hatására döntött úgy, hogy megtartja gyermekét. 

A regény címében szereplő gyerek tehát egyaránt lehet a főszereplő édesapa és a kislánya is, hiszen mindketten tovább léteznek szeretteik gondolataiban még akkor is, ha hús-vér valójukban teljesen máshol vannak akár térben, akár időben. Szerencsére a traumatikus élményt jelentő regények sikerült olyan lezárást adni, ami egyrészt hiteles, másrészt ad némi feloldozást és reményt.

A sorozat előző részéhez képest egy generációnyit ugrottunk vissza az időben, és az 1918-1945 közötti magyar társadalom magánéletébe áshatjuk bele magunkat. Ez a korszak már annyira távolinak tűnik, hogy azt hihetnénk, a töriórákon tanultakon kívül más közünk nincs is hozzá. A könyvet fellapozva viszont egymás után értek a meglepetések, a váratlan felismerések: "jé, a papának pont ilyen konyhabútora volt! Azta, a mamának is Váncza-sütőporos reklám van a szakácskönyvében!" Sőt, nemcsak a nagyszüleink, hanem a szüleink generációját is átitatják még a Horthy-korból származó szokások, gondolok itt a disznóvágás és a vasárnapi húsleves szentségére. Nagyon furcsa érzés az eddig csak a száraz dátumok-nevek-események szintjén ismert időszak emlékeit felismerni a jelenben. Mindehhez Gyáni Gábor remek stílusa, olvasmányos és szabatos fogalmazásmódja társul, ami igazán élvezetessé is teszi a könyvet.

Akadnak azonban kevésbé nosztalgikus felhangú összecsengések is a jelennel, mégpedig politikai kommunikáció szintjén. Kísérteties egyezés mutatkozik a Horthy-korszak és a mai kormányhű média nyelvhasználatában, és valószínűleg - ebből sejthetően - az ország vezetőinek gondolkodásmódjában is. Száz évvel ezelőtti értékrenddel, világfelfogással azonban aligha lesz helyünk a modern és felvilágosult Európában.

Végre sikerült pótolnom egy nagy elmaradásomat, és belekóstoltam a kortárs magyar irodalom krémjébe. Azonban, mint minden adósság törlesztése, ez is fájdalmasnak bizonyult, és nem is jártam túl jól vele. Lehet, hogy túl sokat vártam a már életében klasszikusnak számító írótól, vagy engem talált meg rosszkor a könyve, ez már nem fog kiderülni. 

Szóval a több mint 700 oldalas regény két részre tagolódik, az első voltaképpen kontextus nélküli mondatok óriási halma, a káoszban csak a kitartóan számozott bekezdések teremtenek látszólagos rendet. Annyi bizonyos, hogy Esterházy Péter családjáról szólnak ezek a mondatok, de hogy pontosan melyik őséről, dédapjáról, nagyapjáról, vagy édesapjáról, az már homályos. Aztán az sem derül ki, hogy ezek a leírások egyáltalán valóságosak-e, vagy csupán az írói fantázia szüleményei. Ugyanis ez az "apa"-kép olyan sokféle, annyi egymásnak gyakran ellentmondó epizódból áll, hogy nem vonatkozhat ugyanarra a személyre. Adja magát a megoldás, akkor Esterházy több felmenőjéről ír egyszerre, válogatás nélkül. 

Ezt igazolni látszik a regény második fele, amiben ezek a semmiben lebegő mondatok nagyjából a helyükre kerülnek, és szép lassan kibontakozik egyfajta családtörténet. Persze képtelenség is lenne a hatalmas, szerteágazó Esterházy-klánról krónikát írni, a fő szálat az író saját gyermekkorának epizódjai adják, néhány családi anekdotával megfűszerezve.

Ez a töredékes szerkesztési forma nagyon újszerű számomra, és nem vagyok benne biztos, hogy elnyerte a tetszésemet. Olvasni biztosan nem könnyebb, mint egy hagyományos, folyamatos narratívát (még ha abban is vannak időbeli ugrások), hiszen mindig kiesünk az adott helyzet hangulatából, újra fel kell építeni magunkban az egész történetet, helyükre tenni a szereplőket. Ez a folyamatos munka lehet az, ami a szép- és a szórakoztató irodalmat elválasztja - a nevükből is látszik, hogy a szépirodalomnak nem célja a szórakoztatás. De akkor mi célból halmozott fel egy ekkora írásos anyagot Esterházy? Bizonyos, hogy nem főhajtásnak szánta a dicső ősök előtt, ahhoz túl sok intim részletet tár elénk. Adja meg a választ ő maga:

És még valamit figyelembe kell venni... hisz az nem úgy megy, hogy nyugodtan felidézzük a múltat, sétálgatunk benne, tárgyilagosan mérlegeljük. Nem, a jelen mindig agresszív... és csak azért merül alá az ősidők zavarosába, hogy csak azt halássza elő, amire szüksége van ahhoz, hogy még jobbá egészítse ki mostani formáját. Lehet, nem is annyira emlékezetembe idézem, mint inkább felfalom a múltam, én - aki olyan vagyok, amilyen most vagyok - kisajátítom önmagam. Létezni annyi, mint múltat fabrikálni magunknak.