Egy ideig ez volt az utolsó könyv, amit a Nobel-díjas szerzőtől olvastam - a tizedik a sorban. Tíz könyv után már egészen jól kiismertem a stílusát, megszeretnem viszont nem sikerült. Coetzee írásai fontosak, mélyek, elgondolkodtatóak, de kicsit sem élvezetesek. Ezt már sokszor leírtam róla, úgyhogy a Slow Man elemzése közben többnyire csak ismételni tudnám magam. A visszatérő témák, mint a kívülállóság, a társadalom peremére szorulás, a kiszolgáltatottság ezúttal is jelen vannak, csak kicsit más köntösben. Ezúttal egy idős ausztrál férfi, Paul Rayment történetén keresztül bomlanak ki ezek az égető problémák. Paul egy baleset következtében elveszíti az egyik lábát, miáltal eddigi aktív életének vége szakad, hiszen még a házát sem tudja segítség nélkül elhagyni. Hosszas otthoni ápolásra szorul, ám nehezen viseli a hozzá érkező nővérek leereszkedő, kioktató stílusát. Végül Marijana Jokic, a horvát származású ápolónő személyében megfelelő segítsége érkezik, akivel hamar megtalálja a közös hangot. Egy ponton túl a kapcsolatuk átlépi a beteg és ápolója szerepkört, és Paul a Jokic-család felforgató elemévé válik, miközben ő csak segíteni akar nekik. Közben feltűnik a színen Elizabeth Costello, Coetzee korábbi regényének címszereplője, egy sikeres írónő, aki a semmiből előbukkanva hirtelen beköltözik Paul-hoz, és nem nagyon tudtam mit kezdeni a karakterével. A regény lezárása sem kecsegtet nagy csinnadrattával, hiszen nem a cselekmény fordulatai, hanem a közben felmerülő kérdések számítanak igazán.

Coetzee mestere annak, hogyan lehet 250 oldalba annyi gondolkodnivalót bezsúfolni, amire más írónak legalább 800 oldal kellene. Való igaz, hogy a gondolatmorzsák mellé nem kínál izgalmas történetet, így valójában egyik okfejtés követi a másikat. Szerencsére ezek nem légből kapott, emberidegen témák, hanem nagyon is átérezhető, magunkévá tehető felvetések. Paul Rayment története azonnal rávilágít az idősgondozás, a betegápolás visszásságaira. A magatehetetlen, de teljesen épelméjű betegek teljes kiszolgáltatottsága vadidegen embereknek kényes téma, ugyanúgy, ahogy az ápolók és pácienseik bonyolult kapcsolata is. Előfordulhat, hogy a nemrég még aktív, felelős pozícióban lévő beteget hirtelen újra gyermekként kezelik és gagyognak neki, ami nyilván rendkívüli megalázó élmény. Másfelől a segítőre való tökéletes ráutaltság, főleg ha a kezelés eredményes is, óriási hálát ébreszthet a páciensben, ami esetleg továbbalakulhat valami más érzelemmé is. Ez történik Paul és Marijana esetében is, ám Paul beéri annyival, hogy a Jokic család jótevője legyen.

Igen ám, de mi számít jótettnek? Az, amit mi helyesnek tartunk, vagy az, amit a másik gondol jónak? Paul Marijana legidősebb fiának szeretné finanszírozni a továbbtanulását, ám a szülők más véleményen vannak. Hogyan lehet segíteni egy gyereknek úgy, hogy figyelembe vegyük az ő érdekét, de a szülők szempontjait is? Hogyan kerüljük el, hogy belegázoljunk a családfő büszkeségébe? Paul minden jószándéka ellenére is belegabalyodik ezekbe a bonyolult kérdésekbe, és csak nagy nehezen tud zöld ágra vergődni Jokicékkal. 

A helyzetet tovább nehezíti a Jokic család bevándorló státusza. A Horvátországból érkező szülők nehezen boldogulnak az idegen nyelvvel, kultúrával, így a kommunikáció gyakran félresiklik köztük és Paul között. Ráadásul önérzetükön is komoly csorba esik, amikor korábbi szellemi foglalkozásukat az új hazában alantasabb kétkezi munkára kell cserélniük. Bár jobban keresnek, új munkájukat cseppet sem találják kielégítőnek. Ezt a kisebbrendűségi érzést csak fokozza Paul segítő szándéka, az ő szemükben a tehetős, őshonos ausztrál férfi megkérdőjelezi a családapa kompetenciáit. Félnek attól is, hogy a magániskolába bekerülő Drago esetleg lenézi majd őket, és elszakad a gyökereitől. Ennek a gyökértelenségnek szép motívuma a fiú által manipulált fotó, amin a múlt századbeli ausztrál bányászok helyére a saját nagyapja arcképét montírozza, így kreálva magának történetet az új hazában is. Amit a Jokic-família nem sejt, hogy maga Paul sem mondható tősgyökeres ausztrálnak. Franciaországban született, gyerekkorában szülei válása miatt került Ausztráliába, de felnőve hiába tért vissza születési helyére, nem talált ott sem otthonra. Ott "az angol" volt, itt meg "a francia".

Végül pedig essen szó Elizabeth Costello karakteréről is, akit nem igazán tudok hova tenni. Írónői minőségben érkezik, hogy Paulról mintázza következő könyve egyik szereplőjét, de aztán az események katalizátorává és kommentálójává válik. Nem vesz részt a cselekményben, azon kívül marad, de ő mozgatja a szálakat, ő oszt meg fontos információkat a többi szereplővel. Rendkívül idegesítő figura, aki mintha maga írná a regényt, miközben szerepel is benne - hű de posztmodern. Mégis a Paul és közte lezajló eszmecserék adják a könyv gerincét, azokat a magvas gondolatokat, amikért érdemes Coetzee-t olvasni. Csak egy kicsit lenne szerethetőbb...

Mostanában csupa kiváló könyv került a karmaim közé, és külön öröm, hogy magyar, sőt, kortárs magyar szerzők művei is vannak köztük - ráadásul nem is lógnak ki a sorból! Vámos mágikus realista családregénye szerintem nyugodtan említhető egy lapon Marquez Száz év magányával vagy Az éjfél gyermekeivel Rushdie-tól. Míg ezek a szerzők számunkra távoli, egzotikus tájak történelmét fűzik össze mágikus elemekkel, addig az Apák könyvében az általunk is jól ismert események adják a cselekmény hátterét a Rákóczi-szabadságharctól kezdve egészen az 1999-es napfogyatkozásig. Magyar tájak, városok és történelmi személyiségek köszönnek tehát vissza a lapokról, néha egészen meglepő kontextusban. De hiszen ugyanerről szól a Harmonia caelestis is Esterházytól (ami ráadásul szintén 2000-ben jelent meg)! A helyzet az, hogy igen - de mégsem. Esterházy műve sokkal töredékesebb, személyesebb (hiszen mégiscsak a saját családjáról emlékezik meg benne) és illékonyabb. Vámos családregénye, még ha nem is a magas szépirodalmat képviseli, sokkal befogadhatóbb és élvezetesebb.

Köszönhető mindez a regény zseniális szerkezetének: 12 fejezet, 12 generáció, 12 csillagjegy. A 17. században vesszük fel a Csillag-família történetének fonalát, hogy aztán apák és fiúk hosszú sorát kövessük egészen a jelenig. Az elsőszülött Csillag (majd Sternovszky, Stern végül újra Csillag) fiúk különös képességgel rendelkeznek: látják a múltat, sőt, néhányan közülük a jövőt is. Ez a múltidéző készség jórészt csak az őseikre korlátozódik, de általa olyan tudás birtokába is jutnak, amiért nem kell tenniük semmit, például olyan nyelveket ismernek, amiket soha nem tanultak. Ezt a kollektív tudásanyagot (és még sok minden mást is) minden Csillag-ivadék az apjától örökölt Apák könyvébe jegyzi fel, így válik a vaskos, többkötetes mű egy közös, évszázadokon átívelő naplóvá. A történelem viharai aztán megtépázzák a zsidó családot, akik először az emlékezésben, a gyökereikben keresnek menedéket, míg végül egyikük kétségbeejtő helyzetében szakít a múltjával és az identitásával, eltépve az emlékek fonalát. Fia elől gondosan elhallgatja származása történetét, de ez a gyökértelenség, "a lét elviselhetetlen könnyűsége" még fájdalmasabbnak bizonyul, így a Csillagok Amerikába szakadt sarja hazatér, hogy felkutassa múltját.

Már ennyi is elég lenne egy különleges és lebilincselő regényhez, de Vámos még beleszövi a család történetébe a csillagjegyek szimbolikáját is. Minden fiú az egymást követő állatövi jegyek szülötte, amire a keresztnevükön túl (Kornél - Kos, Bálint - Bika, István - Ikrek) tulajdonságaik, sőt, egy-egy elrejtett utalás is jelez. Miután ráismertünk erre a szervező elvre, külön szórakozás ezeket az eldugott jeleket megtalálni.

Úgy érzem, hosszú idő után végre új kedvencet avattam, végre az egyik kedvenc műfajomnak is van méltó magyar képviselője. Sokak szerint kötelező olvasmánnyá kéne tenni az Apák könyvét, de én erről mindenkit lebeszélnék. Hiába ad remek korrajzot országunkról a 17-től a 20. századig, hiába illusztrálja bravúrosan nyelvünk alakulását (Vámos előtanulmányokat folytatott, hogy az adott kor nyelvhasználatát minél hűebben adja vissza), magam előtt látom az olvasónaplós kérdéseket, amivel minden lelket kiölnének ebből a műből. - Párosítsd össze a Csillag család tagjait az általuk megélt történelmi eseményekkel. Ábrázold vaktérképen a család vándorlásának állomásait. - Ez a regény egyszerűen túl jó ahhoz, hogy ilyen cincálással megutáltassák a jövőbeli rajongóival.

Vannak főszereplők, akik kiemelkedő képességekkel bírnak, vagy valami rendkívüli történik velük életük során. Még ha meg is villantják hétköznapi arcukat, gyakran nehéz azonosulni velük, mert nem tudjuk a helyükbe képzelni magunkat, nem látjuk át a döntéseik súlyát. Aztán ott van Stoner, a szürke kisember, akinek minden lépésében, minden elhibázott döntésében magunkra ismerhetünk. Sokszor érzéketlenek maradunk a rajtunk túlmutató, saját életünkben elképzelhetetlen tragédiák iránt (mint például egy háború vagy egy természeti katasztrófa), de a mindennapos, emberléptékű "mini-katasztrófák" borzasztóan tudnak fájni. Elszakadás a szülőktől, rossz házasság, munkahelyi problémák, öregedés... mind elcsépelt, unalomig ismert témának tűnik, és pont ezért hatnak ránk. Stoner élettörténete akár a sajátunk is lehetne, és talán nincs is fájdalmasabb dolog, mint egy tükörbe nézve szembesülni hibás döntéseinkkel, elszalasztott lehetőségeinkkel, a hétköznapok küzdelmeiben hozott kompromisszumainkkal.

John Williams tükre azért nem egy átlagos tucatdarab. Bár a felülete sima és kegyetlenül őszinte, a fájdalmasan élethű képet szépséges keret tartja össze. A szöveg visszafogott, mértéktartó, de teret ad a líraiságnak, az érzelmek áradásának is. Stoner lelkét nem boncasztalon, hanem festővásznon szedi elemeire a szerző, aki nem tud, és nem is akar távolságot tartani főhősétől - Stoner életútját mély együttérzéssel tárja fel előttünk. Valószínűleg ez az empátia is kell ahhoz, hogy Stoner-nek mi is bizalmat szavazzunk, és ne csak egy szánalmas, gyenge alaknak lássuk. Az első benyomás persze ez a férfiről, aki kezdetben mintha csak sodródna az árral, egyetemre megy, mert azt mondják neki, megházasodik, mert mások is így szokták. Nincs útkeresés, fiatalkori ballépések, kalandok. Ami a munkát illeti, óriási szerencséjére az egyetemen rátalál az egész életét meghatározó, annak értelmet adó hivatás, a tanítás. Diplomája megszerzése után Stoner az egyetemen marad irodalmat tanítani, és többé ki sem teszi a lábát a campusról, onnan tervez nyugdíjba vonulni.

Ám a magánélete nem alakul ilyen szerencsésen: házassága teljes kudarcnak bizonyul, és valójában csak megkeserítik egymás életét a feleségével, annyira különböznek egymástól a vágyaik, annyira máshogy képzelték el a közös életüket. Mégis ennek a csalódásokkal teli kapcsolatnak köszönheti élete másik értelmét az irodalmon kívül: a lányát, Grace-t. De ez nem a szentimentális nagyjelenetek vagy a kiélezett összecsapások könyve. Csak az van benne, ami a saját életünkből is ismerős: meghitt epizódok, nagy fellelkesülések, aztán álmaink aprópénzre váltása a hétköznapok taposómalmában, és a szeretett személy szemünk elől tévesztése az emberi játszmák szövevényében.

Nem tudom, hogy Stoner élettörténete akkor is ennyire megfogott volna, ha nem egy egyetemen, egy tanári közösségben játszódik - az biztos, hogy nagyon érdekes volt a tanári pálya hullámhegyeit és völgyeit is végigkísérni és levonni a megfelelő tanulságokat a magam számára. Az viszont biztos, hogy régen olvastam gombóccal a torkomban egy regény utolsó oldalait - méltó befejezése volt egy mindennapos életnek és az arról íródott nem mindennapi könyvnek.

Nagyon fontos könyv Nick Thorpe-é, ezért is sajnálom, hogy csak jóval a bemutatott események után olvastam el. A BBC hazánkba települt riportere végigkövette a 2015-2016-os menekültválság eseményeit, Törökországtól Németországig kísérte a hazájukat elhagyni kénytelen szerencsétleneket, akikről számos portrét készített. Az események tényszerű rögzítésén túl ez a legfontosabb a kötetben: az arctalan, ismeretlen embertömegnek arcot, hangot, történetet ad. A számtalan interjún keresztül szomorú emberi sorsok tárulnak elénk: lerombolt otthonokról, elveszített családtagokról, tönkrement életekről mesélnek az elcsigázott, fáradt vándorok, akikkel Európa nem igazán tudott mit kezdeni. Bár gyanítom, hogy Thorpe könyvét pont azok nem vették a kezükbe, akikre ráférne egy kis érzékenyítés, mégis ez az egy ellenszer létezik az ismeretlentekől való félelem és az ebből fakadó idegengyűlölet és rasszizmus ellen: a megismerés. Az interjúk ráébresztenek arra, hogy bár más az öltözékük vagy a vallásuk, az országunkba bebocsátást kérő emberek is szülők, gyerekek, testvérek, akik otthonukat, hazájukat nem jókedvükben vagy kalandvágyból hagyták ott, hanem mert veszélybe került az életük. 

Thorpe pontosan ugyanazokra a kényes kérdésekre tér ki, amik bennem is megfogalmazódtak annak idején a híradót nézve. Miért tartják sokan rosszabbnak a Közel-Keletről érkező bevándorlókat azoknál, akik Magyarországról tartanak Nyugat-Európába? Miért esik más megítélés alá a két folyamat? Hiszen csak Nagy-Britanniában egy nagyobb városnyi magyar telepedett már le, miért ne tehetnék ezt a keletebbről jövők is? Talán fáj beismerni, hogy a vágyódás a jómódú nyugatra közös vonásunk ezekkel az ázsiai népekkel? A másik, ezt ellenpontozó félelem az volt, hogy ez a rengeteg menekült majd ide akar hozzánk letelepedni, és kitúrják a becsületes magyar embereket a munkahelyükről... nos, ez finoman szólva nem jött be. Lehet hogy egyeseknek igen, de a nagy többségnek Magyarország még mindig nem az a tejjel-mézzel folyó Kánaán, amiért érdemes lenne nekivágni egy többezer kilométeres útnak. Ahogy több menekült is elmondta, ők csak gyorsan szeretnének átjutni az országon az áhított úticél, Németország (vagy más, nyugat-európai ország) felé.

A könyv minden mondata mögött ott sejlik a lesújtó vélemény a magyar politikáról. Hiába választotta Thorpe Magyarországot otthonául, hiába próbál polkorrekt brit úriember módjára beszámolni az eseményekről, nem tudja elfogadható módon tálalni a magyar kormány demagóg és gyűlöletkeltő kommunikációját, amivel csak fokozta az idegengyűlöletet az arra amúgy is hajlamos magyarokban. Vajon hány meleg takaróra vagy élelmiszercsomag ra futotta volna az ostoba és félrevezető plakátkampány árából? Ne firtassuk, fölösleges és naiv kérdés. Thorpe is tökéletesen tisztában volt vele, hogy a közhangulat manipulációja, a "migráncsozás" csak egy újabb politikai fogás, egy újabb ellenségkép felmutatása. Gyurcsány, Soros és Brüsszel után most lehet a migránsokkal harcolni, akik miatt nem jutunk egyről a kettőre, a róluk harsogott "hírek" mellett nem hallatszanak az elégedetlenkedő hangok, elterelődik a figyelem az égető belső problémákról. A menekültválság talán még jól is jött Orbánéknak, ki tudja. Mikor az lecsengett, akkor pedig jött a Covid, és lesöpört minden más témát az asztalról.

Thorpe alapos munkát végzett, követte riportalanyait a célországokig, ahol ők is és mi is szembesülhettünk azzal, hogy bizony a gazdag nyugaton sincs kolbászból a kerítés. Bár a legtöbb menekült elégedett a sorsával, lett otthonuk, munkájuk, megélhetésük, és viszonylagos nyugalomban élhetik az életüket, azért hangot adnak a szomorúságnak is, hogy mindezt szülőhazájukban nem kaphatják meg. Ott motoszkál bennük a kívülállóság, a hontalanság fájdalma, ami néhányuknak komoly identitásválságot jelent. Akik nem tudnak megbirkózni ezzel, előfordul, hogy radikalizálódnak, borzalmas merényleteket követnek el - Thorpe nem hallgatja el ezt sem. 

Ahogy azt sem, hogy a 21. század történelmi jelentőségű népvándorlása nem az első és nem is az utolsó az emberiség történetében. Az, hogy ehhez hogyan viszonyultak az egyes országok kormányai és lakosai, bizony sokat elárul róluk: emberségről, toleranciáról, együttérzésről - nagy szerencsénk nekünk, magyaroknak, hogy a hozzánk érkezők és a körülöttünk élők nem azonosítanak bennünket a kormányunk megnyilvánulásaival.

Aki átvergődik ezen a novellafüzéren, az elmondhatja magáról, hogy tanúja volt több műfaj világra jöttének is - ám mint az ikerszülések általában - ez is nehéz szülésnek bizonyult. Ha nem lettem volna tisztában a kötet irodalmi jelentőségével, bizony hamar búcsút mondtam volna az egésznek. Mivel azonban Poe és művei megkerülhetetlenek az angolszász irodalomban, így kitartottam, és saját szememmel láttam, hogyan jönnek létre olyan alapvető műfajok, mint a horror, a sci-fi vagy a detektívregény. Ezeknek mind ebben a novelláskötetben volt a bölcsője, de persze még igencsak gyerekcipőben jártak.

Poe különös történeteit több gyerekbetegség is gyötri, a legfőbb problémát a mai olvasók feltornázott ingerküszöbe jelenti. A maga korában nagyon is hatásosak lehettek ezek a novellák élve eltemetésről, szellemekről, vámpírokról meg a halál különféle aspektusairól, az olvasókat nyilván elkapta a frász, de a modern korban ez már kevés. Még a legrövidebb darab is végtelenül hosszúnak tűnik a körülményes megfogalmazás a (vég)kimerítő leírások miatt.

Véletlenül épp Halloween-re sikerült időzítenem a könyv elolvasását, így talán egy fokkal könnyebben tudtam hangulatba jönni a gótikus, sötét-romantikus stílusjegyeket felvonultató novellákhoz. Poe ezeket még megspékelte kora áltudományos, spirituális jelenségeivel is. Tobzódunk a félhomályos, ódon helyszínekben, elhagyott házak, kripták, pincék mélyére hatolunk, a hátborzongató hangulathoz pedig még a természet is asszisztál: vihar tombol, telihold világít sejtelmesen vagy éppen vaksötét éjszaka zuhan ránk.

A karakterek egytől-egyig mentálisan instabil, hiperérzékeny emberek, akik borzalmas dolgokat követnek el, vagy borzalmas dolgokat követnek el velük (esetleg mindkettő). Kivételt egyedül Sherlock Holmes előfutára, Dupin képez, aki sajnos visszatérő szereplő, és nagyképű, kioktató stílusával azonnal ellenszenvessé válik. Ami a női szereplőket illeti, ők mind betegesek, sápadtak, búskomorak és meghalnak.Némelyikük aztán visszatér mint kísértet vagy vámpír, esetleg zombi, de hogy nem nyugodnak békében, annyi biztos. Néhány állatnak is fontos szerep jut: macskák, hollók, orángutánok...

Összességében csalódás ez a nagy klasszikus, talán túl sokat vártam egy olyan műtől, ami megihletett számos, szintén klasszikusnak számító szerzőt, mint Lovecraft, Doyle vagy épp King.

Nehéz szavakba önteni, mit is gondolok erről a könyvről, ami az írónő első és utolsó regénye is egyben. A fő gondom az, hogy mennyire befolyásolja a kötet megítélését a tény, hogy a megjelenése után nem sokkal Sylvia Plath 30 évesen öngyilkos lett. Ha nem lenne ez a végtelenül szomorú önéletrajzi vonal, akkor is kulcspozíciót foglalna el a modern irodalomban, vagy csak egy átlagos, könnyen felejthető történet lenne egy újabb meg nem értett nőről? Azt gondolom, hogy bár a jelentőségét nem veheti el semmi, biztosan sokkal kevesebben olvasták és ismerték volna.

Plath őszinte és bátor vallomása, ahogy a depressziót belülről írja le, nem egy egyszerű memoár, hanem egy igényes szépirodalmi alkotás. A depressziót, az idegösszeroppanást olyan kifejező költői képekkel szemlélteti, ami a szerencsés kívülállóknak is bepillantást enged a betegségben szenvedők lelkivilágába. A legkifejezőbb, visszatérő metafora a regény címét is adó üvegbura. A depressziós Esther úgy érzi, mintha egy üvegbura alatt élne, amiből láthatja a külvilágot, és mások is láthatják őt, de mintha az átlátszó üvegfalon nem jutnának át a gondolatok vagy az érzések. Senki nem ismeri a valódi vágyait vagy érzelmeit, nem tud megnyílni senkinek, nem tud kötődni az emberekhez. Csak azt érzi, hogy valami nem stimmel vele, más mint a többiek, és bár egy darabig próbál "normálisnak" tűnni, szerepet játszani, a bura alatt lassan elfogy a levegő.

Ráadásul a történet idején (50-es évek) a depressziót nem tartották betegségnek, hanem egyszerű hisztinek (ahogy ma is sokan). Nem vették komolyan Esther egyre súlyosbodó tüneteit, sőt, inkább igyekeztek azokat elbagatellizálni, titokban tartani. A hozzátartozói - és sok orvos - nem értették, mi baja lehet egy ragyogóan okos, tehetséges, csinos fiatal lánynak? Hiszen a középiskolában és az egyetemen sorra nyerte az ösztöndíjakat, biztosan fényes karrier előtt áll, mint... titkárnő vagy gépírónő, aztán ha kiszórakozta magát, várja a háztartás férjjel és gyerekekkel - mert ez minden nő álma. Ez volt a közvélekedés Esther korában, akinek az üvegbura mellett az üvegplafon jelenségével is szembe kellett néznie. Lehet akármilyen tehetséges tollforgató, a vágyott szakmák, mint az újságírás, lapszerkesztés, regényírás elérhetetlenek számára, egyszerűen nem vették hozzá komolyan.

Egy férfi számára elképzelhetetlen az a nyomás, amit a társadalmi szerepelvárások gyakoroltak a nőkre. A lehetőségek végtelen tárháza állt előttük, űrhajóstól kezdve "tűzoltó lehetsz vagy katona, vadakat terelő juhász", anyuka meg csak aludjon és álmodjon ilyen jövőképekről. A nők sorsa hamar eldőlt, iskola, férjhezmenés, gyerekszülés, boldogan éltek, míg... és jaj annak, akinek ez nem tetszett. Márpedig Esther-nek ez kevés volt, és itt rejlik a lelki válságának a kulcsa: a választás teljes hiánya. Akinek nem állt szándékában családot alapítani, annak egyszerűen nem létezett más alternatíva. Az elérhetetlen karrierálmok, a lét céltalansága, értelmetlensége a teljes elkeseredésbe taszítják a lányt, aki az öngyilkossággal is megpróbálkozik.

Sylvia Plath utolsó időszakának szomorú mementója ez a regény, egyfajta fiktív napló, ami közben bőven kínál kapcsolódási pontokat a modern irodalom más képviselőivel. A fiatalok útkeresése, céltalansága, beilleszkedési nehézsége a Zabhegyezőt juttatja az eszembe, az elmegyógyintézet zárt világa a Száll kakukk fészkére hasonló helyszínét, a női szerepelvárások útvesztője pedig Margaret Atwood fő témája lesz pár évvel később. Fantasztikus, hogy a tragikus sorsú írónő egyetlen regényével és néhány verseskötetével milyen hatást gyakorolt az irodalomra, és mennyi mindent adhatott volna még...

Nyáry Krisztián neve mostanra összeforrt az igényes irodalmi bulvárral, a minőségi, hiteles, mégis szórakoztató ismeretterjesztéssel. Figyelme ezúttal az irodalom nagyjai helyett az erkölcs nagyjai felé fordult, 33 olyan embert mutat be, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a sport, a tudomány vagy a művészetek terén, és közben dacoltak a regnáló hatalom igazságtalan döntéseivel. Sajnos a 33 név töredékét ismertem csak, például Papp Lászlóét, a zseniális bokszolóét, akinek karrierjébe folyton beleavatkozott a politika; vagy Semmelweis Ignácét, akit kortársai konkrétan bolondnak tartottak modern higiéniás nézeteiért. Ebből is látszik, hogy hány bátor, becsületes ember neve merült méltatlanul feledésbe - Magyarországon. A kötet számos hősét külföldön nagyobb megbecsülés övezi, mint idehaza - ez Nyáry Krisztián művének legfájdalmasabb tanulsága.

Nincs a világon még egy ilyen ország, amelyik ennyire tékozlóan bánt volna a tehetségeivel. Hamis politikai, ideológiai vagy hatalmi okokból két kézzel szórták ki a zseniális magyarokat a világba - aki pedig mégis maradt, annak minden eszközzel megnehezítették az életét. Pedig hogy szeretünk kérkedni azzal, hogy arányaiban a mi sorainkból került ki a legtöbb Nobel-díjas - ám azt elfelejtjük, hogy többségüknek esélyük sem lett volna itthon megszerezni ezt a kitüntetést, vagy hogy még hányan kaphattak volna, ha... Hiába a könyvben felemlített sok nemes cselekedet, bátor önfeláldozás, ezek sem tudnak pozitív felhangot adni az összegyűjtött életrajzoknak, hiszen ilyen tettekre nem is lett volna szükség a mindenféle irányultságú diktatúrák nélkül. Ráadásul a hősök mögött kettétört karrierek, szertefoszlott álmok vannak, olyan elmaradt lehetőségek, amiket már senki nem adhat meg nekik - és nekünk. Hány olimpiai érem, hány Nobel-díj veszett oda az ostoba politikai döntések miatt. És ezek "csak" a kézzelfogható veszteségek, ott van mellettük a tönkretett családok, szétvert otthonok, leromlott egészségi állapot néma fájdalma. És mindezt miért? Mert az illető nemesi származású, mert paraszti sorban nőtt fel; mert baloldai eszméket vall, mert jobbra húz a szíve; mert zsidó, német, orosz, román... felmenői vannak; mert nő; mert van rajta sapka... a lista végtelen, a címkék egy idő után elvesztik jelentőségüket, pláne, hogy valaki élete során az éppen fennálló rendszertől függően többet is megkapott. Olyan, mintha az állam a saját ellensége lett volna, annyi tehetséges embertől szabadult meg. Felfoghatatlan számomra, miért volt erre szükség, de persze tudom a választ.

A hatalom mindenek előtt a saját fennmaradását szolgálja, ezért retteg a kritikus hangoktól, az őszinte szótól, a gondolkodó emberektől. Hűséges, a parancsokat kérdés nélkül végrehajtó pártkatonákra van szüksége, akiket a felelős, döntéshozó pozíciókba ültethet - a hozzáértés mellékes szempont. Valójában az összes államforma így működik, a különbség csak abban rejlik, hogy mennyire nyíltan űzik ezeket a játszmákat, illetve hogy meddig hajlandók elmenni a hatalom megtartásáért. Lehet, hogy kezdetben elég csak elhallgattatni a kritikus hangvételű rádiókat, újságokat, vagy a sógor-komát ültetni a befolyásos posztokba, de ha ez nem elég? Jön a közhangulat manipulálása, a társadalom megosztása, az ellenségképek generálása... innen már nincsenek messze a koncepciós perek, a gettók, a lágerek, a kivégzések. Olyan jó lenne, ha nem ebbe az irányba sodródnánk már megint, és végre elfelejthetnénk az egész rémes 20. századot. Illetve inkább tanuljunk belőle, és csak azokra emlékezzünk, akikre tényleg érdemes, például erre a 33 igazi hősre Nyáry Krisztián könyvéből.

Amiről ez a regény szólt, az az amerikai álom aprópénzre váltása, az emberi kapcsolatok beárazása. A "mindenki annyit ér, amennyije van" elve mentén szerveződő, szárnyait bontogató kapitalista társadalom útvesztőiben bolyongó szereplők részletes ábrázolása sem tud szimpátiát ébreszteni irántuk. Hiányoznak az érzelmek, a stílus, valami "íz" az egész szövegből. Dreiser valami fontosat akart elmondani három ember történetén keresztül, ám ehhez nem volt elég maga a cselekmény, hanem bőségesen megtűzdelte társadalmi-erkölcsi eszmefuttatásokkal is. Akár még érdekes is lehetett volna ez a kitekintés a századfordulós USA (azon belül is Chicago és New York) világába, de ezek az epizódok egy már amúgy is jócskán túlírt történetet szakítottak meg.

Carrie, az egyszerű, vidéki lány útkeresése adja a fő cselekményszálat, a köré szerveződő két férfi karakter, Drouet és Hurstwood pedig három főssé egészíti ki a szereplőgárdát. Természetesen bőven akadnak mellékszereplők is, kisebb-nagyobb jelentőséggel, de a fókuszban ez a három karakter áll. Sokat elárul a könyv sótlanságáról, hogy bár Carrie mindkét férfival viszonyt folytat, alig találunk romantikus jelenetet, vagy az erotikának akár szikráját is. "Szerelemről szó sem volt" egyik kapcsolatban sem, Carrie valójában belesodródott mindkettőbe, és ha már ott volt, kihasználta a jómódú férfiak imádatát és az ezzel járó kényelmes életformát. Egyetlen gondolata a megjelenés, a ruhák, a divat körül forgott, és ezekért cserébe beérte a pislákoló érzelmekkel is. Vádolhatjuk ezt a kissé felszínes, naiv lányt anyagiassággal, sőt csúnyább dolgokkal is, de azért lenne ebben egy nagy adag képmutatás. A nincstelenség, éhezés elől menekülve egyszerű megoldásnak tűnik belevágni egy kompromisszumos kapcsolatba egy amúgy kellemes partnerrel, és hasonló helyzetben valószínűleg sokan ugyanígy tennének (és tesznek a mai napig is).

Az már más kérdés, hogy amikor a párkapcsolat központi, a két embert összekötő eleme - a pénz - elillan, akkor villámgyorsan kiderül, hogy az egész viszony csak áthidaló megoldás volt. Valódi érzelmek híján eltűnik először a vonzalom, az érdeklődés, aztán a tisztelet és végül a bizalom is. A történet olvasata mégsem (teljesen) az számomra, hogy a bajban Carrie magára hagyja a párját, hanem inkább az, hogy ezekben a kapcsolatokban válik felnőtté és önállóvá. Kitartottból önfenntartóvá válik, övé lesz minden, amire vágyott, mire kiderül, hogy ezek csak üres, talmi dolgok, amik mégsem teszik maradéktalanul boldoggá.

Míg Carrie útja meredeken ível felfelé, addig Hurstwood, a sikeres, magabiztos üzletember elindul lefelé a lejtőn. A történetnek ez a szála volt a legjobban kidolgozott, és ez hozta meg a regény végére az addig hiányolt együttérzést is. Testközelből látni az életerős férfi szellemi és fizikai leépülését, tudva, hogy a mai napig hányan járnak hasonló (lyukas) cipőben, igazán megdöbbentő élmény volt. Hurstwood szomorú sorsa intő példa, ami rávilágít arra, milyen könnyű kipottyanni a szociális védőhálóból, milyen gyorsan a társadalom peremén találhatja magát valaki.

Lenyűgöző látlelet a 18. század végi francia arisztokrácia dekadenciájáról. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Laclos műve is hozzájárult annak a közhangulatnak a kialakulásához, ami végül a francia forradalom kirobbanásához vezetett. A gazdag hölgyek és urak tollából származó leveleket olvasva ugyanis bepillanthatunk a hétköznapjaikba is, ami nem áll másból, mint pletykálkodásból és liezonokból. A munkájukba beleszakadó, mégis tengődő kisemberek joggal érezhették úgy, hogy egy erkölcstelen, lusta és fennhéjázó társadalmi réteg telepedett a nyakukba, akiket nem akarnak többé eltartani.

A Veszedelmes viszonyok természetesen megközelíthető ebből a társadalomkritikai nézőpontból is, de számos erénye csak akkor domborodik ki, ha elengedjük az osztályharc problémakörét és inkább a szövegre koncentrálunk. Kevés ilyen elegánsan, lényegretörően és stílusosan megírt könyvet olvastam, és ez remek fordításában is visszaköszön. Hiába levélregény, hiába 18. századi, mégsem terjengős és mégis magával ragadó. Bár az író szerint (aki a kor szokásainak megfelelően a háttérbe húzódik) ő csak elrendezte és szerkesztette a hozzá eljuttatott leveleket, nem gondolom, hogy minden francia nemes ilyen ékesszóló lett volna. Ha mégis, akkor megbocsáthatjuk nekik, hogy jó dolgukban azt se tudták, kivel szűrjék össze a levet, vagy épp kit beszéljenek ki - ha ilyen remek írások születhettek ilyen banális témákról, ám csak csinálják! A 21. századi elcsökevényesedett kommunikációs formáihoz képest mennyivel kifinomultabbak voltak az emberek eszmecseréi! A levélírás egyfajta szertartás volt, szép papírra, drága tintával, cirkalmas kézírással, szabatosan fogalmazva - a válaszra pedig napokat várva. Hol vannak ehhez képest a mi sms-eink vagy Messenger-üzeneteink? A fogalmazási készséggel együtt lassan a kézírás képessége is eltűnik a mai emberekből, akik néhány mondatnál hosszabb szöveget is csak nagy nehezen tudnak összerakni.

Most, hogy kisiránkoztam magam a 21. századi kommunikáció szegényességén, ideje védelmembe vennem korunkat a nemek közti egyenlőtlenség kapcsán. Persze még mindig vannak bőven visszatetsző jelenségek (például a férfiak és nők munkabéreinek különbségeiben), de hol vannak ezek a 18. századhoz képest! Talán azért sem születeik ma már annyi cirkalmas levél, mert nincs hozzá téma: titkos viszonyok, bukott nők... ezek a romantikus, de a nőkre nézve lealacsonyító fogalmak lassan a feledés homályába vesznek. A szerelmi kapcsolatok ma már nem a birtoklásról szólnak, a férj már nem korlátlan ura feleségének, az asszonyok nem válnak teljesen kiszolgáltatottá egy válás után. Megszűnőben van a két nem közti kettős mérce is, ami Laclos idején még teljesen normálisnak számított: a férfiak hódítottak, a nők elbuktak. A csábító férfi - hős, a bukott nő - pária, akinek egyetlen útja az apácazárdába vezet.

Igazi élvezet volt olvasni a regény két központi alakjának szellemes, cinikus sorait. Az ördögi kettős, Merteuil márkiné és Valmont vikomt sem egyformán nyeri el (a kissé suta erkölcsi igazságszolgáltatás révén) büntetését: a férfi szinte megdicsőül, míg a nő élete teljesen tönkremegy. Pedig ugyanúgy élik az életüket, ugyanannyit engednek meg maguknak (szinte mindent), akkoriban azonban ez kétszeres bűn volt egy nő részéről. Ám ha a rizsporos parókák és halcsont-fűzők mögé nézünk, kiderül, hogy a két, magát végtelenül fondorlatosnak, mindenkinél okosabbnak képzelő cselszövő valójában saját magát csapta be. Mindketten megfoszották magukat az őszinte érzelmektől és az őket igazán szerető személyektől.

Ezek az évszázadokon túl is érvényes emberi játszmák természetesen a filmeseket is megihlették, én annak idején a 2000-es évek tinisztárjaival (Ryan Philippe, Sarah Michelle Gellar, Reese Witherspoon) készült változatot láttam, de azt hiszem megérett az idő egy komolyabb alkotásra, mondjuk John Malkovich és Glenn Close főszereplésével. Addig is köszönöm Laclos úr, hogy visszaadta a klasszikusokba vetett hitemet!

Önmagához képest ezúttal csalódást okozott King, egy már-már klisés regénnyel. Persze a puszta tény, hogy valaki saját klisét képes kialakítani, és nem másét lemásolni, valójában elismerésre méltó, de King-ben éppen az újító szellemet, a bátorságot kedvelem. Most viszont több regényével egy kaptafára íródott forgatókönyvet követett, ráadásul rémesen túl is írta ezt az egészen kiszámítható mederben folydogáló történetet. Mi is ez a minta, ami több kötetére is ráillik? Adott egy álmos amerikai kisváros (legtöbbször a képzeletbeli Castle Rock), annak számtalan lakója részletes háttértörténettel (ez általában zseniális), néhány szimpatikus főhőssel, több töltelék-karakterrel. Aztán beszabadul közéjük a főgonosz (aki hol jobban, hol rosszabbul van eltalálva), és elkezdődik az öldöklés, először szép fokozatosan, hogy aztán egy véres leszámolás-fináléban teljesedjen ki a történet, és ami rendszerint az én ízlésemnek már nagyon túl van tolva.

Tehát ez zajlott le röpke 700 oldalon, de ha eltekintünk a kiszámítható végkifejlettől, a mérsékelten szimpatikus karakterektől, azért rácsodálkozhatunk néhány dologra. Például arra az érzékeny társadalom-ábrázolásra, amit King szinte összes könyvénél megemlíthetnék. Bár nem vagyok amerikai, mégis tisztán látom magam előtt a csendes, unalmas kisvárost a tipikus figuráival: a közkedvelt seriffel, az agresszív képviselővel, a megtűrt félbolond asszonnyal és a többiekkel. Ebben a kötetben figyeltem fel arra, hogy King több korábbi regényének szereplői is visszatérnek, vagy legalábbis szóba kerülnek, például a Cujo-ból.

Aztán eszembe jutott még az is, hogy mennyire tipikusan amerikai (nyugati) regény ez abból a szempontból, ahogy az anyagiakhoz, a tárgyakhoz viszonyul. Voltaképpen az egész történet egyfajta tárgy-kultuszra épül, arra, hogy az emberek nagyobb becsben tartanak dolgokat, mint embereket. Erős érzelmek, emlékek kapcsolódnak látszólag értéktelen vackokhoz, és a főgonosz "bolti eladó", Leland Gaunt zseniálisan játssza ki egymás ellen ezeket a megvezetett szerencsétleneket. A Hasznos Holmik üzletébe betérők ugyanis egy kis csínyért cserébe számukra felbecsülhetetlen kincsekhez juthatnak: a gyűjteményből hiányzó baseball-kártya, Elvis napszemüvege, gyógyító amulett - minden megkapható nála. Az ár jutányosnak tűnik, de végül nincs mód reklamációra, az apró szolgálatok soha nem látott agresszió-lavinát indítanak el Castle Rock-ban. Ha nem tudnánk, hogy Leland Gaunt egy emberi formát öltött démon, ámulnánk interperszonális kompetenciáin, ahogy rátapint a kisemberek félelmeire, sérelmeire, titkaira, és remek érzékkel fordítja őket egymás ellen.

Egy darabig szórakoztató követni a ledőlő dominó-sort, de mire a végéhez értem, kifogyott a szufla belőlem is meg a történetből is. King-nek valahogy sosem jön össze a frappáns lezárás, valahogy addig húzza az eseményeket, hogy a végső, szemtől szembeni összecsapás a főgonosszal már nem hozza el a várva-várt katarzist, csak úgy tessék-lássék lezárja az izgalmasan induló, de túl hosszúra nyújtott cselekményt.

A festészet helyett most a zene kerül előtérbe Carlo Gesualdo életrajzi regényében. A 16. század második felében alkotó művészről emlékezik meg Passuth, ám ezúttal elmarad a varázs, és néha unottan tekintettem fel a könyvből. A legnagyobb probléma maga a központi figura, a zseniális zenész Gesualdo. Passuth mintha nem találta volna hozzá a kulcsot (ahogy kortársai sem), és nem tudta az olvasóhoz közel hozni ezt a nehéz karaktert. Az olasz nemesúr, a Nápolyban élő herceg tipikus meg nem értett zseni: a zenén kívül nem érdekli senki és semmi, nincsenek valódi emberi kapcsolatai, nem törődik a családjával, az udvari kapcsolattartás is fölösleges nyűg számára. A sors kegyetlen fintora, hogy művészete helyett mégis a magánéletének egy epizódjával írta be magát a történelembe, ugyanis féltékenységében megölte házasságtörő feleségét és annak szeretőjét egy légyottuk alkalmával. De még ekkor sem a kegyetlenségbe átforduló szerelem, a vak birtoklási vágy vezérelte, hanem inkább csak környezete nyomására kényszerült megtorolni a büszkeségén esett csorbát. Nem is szabadul tette súlya alól egész hátralévő életében. Egyszóval Gesualdo nem egy népszerű, könnyen megszerethető karakter, és közel 700 oldal elolvasása sem tud közelebb hozni hozzá.

A másik problémám a regénnyel a központi szálként működő művészeti ág, a klasszikus zene. Egyrészt a legismertebbeken kívül nem hallgatok komolyzenét, Gesualdo neve is csak halványan volt ismerős, de a könyv elolvasása előtt arra számítottam, hogy majd most kedvet kapok ehhez is, és újabb, eddig szürke zónát fedezek fel a klasszikus műveltségből. Nem így lett sajnos. A zene illékony jellegéből adódóan akármilyen hangzatosan is írt le egy-egy darabot Passuth, akárhogy is jellemezte az énekesek tehetségét, hangját, a szavai a hangjegyekkel megragadni próbált dallamokkal együtt elszálltak. Míg a festők életrajzának olvasásakor előkeresem az éppen szóban forgó festményt és szívesen nézegetem, addig a 16. századi dalszerző műveit hiába is hallgatom meg, nem ugyanazokat az énekeseket, vagy hangszereket hallom. Éppen ezért nem tudott lekötni a zenei "szakmázás" sem, túl sok volt az ismeretlen fogalom (kromatika, kontrapunkt...) és a regény nem csinált kedvet hozzá, hogy utánanézzek ezeknek.

Ami viszont szokás szerint zseniális volt, az a korrajz. A 16-17. század Itáliájának elénk tárása a grandiózus európai tablók után már-már gyerekjáték Passuthnak, mégis érdekfeszítő volt olvasni a sok itáliai városállam, tartomány bonyolult diplomáciai kapcsolatait, a családok összefonódásait, viszályait. Nápoly, Ferrara, Róma, Velence - csodás helyszínek, különböző hangulatokkal, társadalmi berendezkedéssel, szokásokkal, amik között szívesen kalauzol Passuth. Rájöttem, hogy az ilyen jellegű írásait bármeddig tudnám olvasni, csak győzzem fejben tartani a sok nevet és más adatot.

Pókfóbiásokkal terápiás célból olvastatnám el ezt a bűbájos gyerekregényt, ami egy kismalac és egy pók barátságáról szól, meg persze annyi minden másról is. Tipikusan az a könyv, ami túlmutat a célközönségén és a felnőtteknek is kellemes perceket szerez. Kedves, de nem szirupos stílusa, finom humora és a szépséges illusztrációk utat találnak minden kis olvasó szívéhez. Wilbur, a szertelen kismalac, és Charlotte, a pók barátságából sok fontos dolgot megtanulhatnak hűségről, önfeláldozásról, na meg a pókláb részeinek latin neveiről. Bizony White sok ilyen ismeretterjesztő részletet rejtett el a történetben, főként a pókokról. Talán így próbált kampányolni a gyerekek körében nem (sem) túl népszerű ízeltlábú mellett, nem tudom. Az viszont biztos, hogy a felnőtt olvasók, közülük is a cinikusabbak is bőven találnak maguknak szórakoztató mozzanatokat a műben, ami egyfajta emberek elé tartott görbe tükörként is értelmezhető.

A 21. században már-már vallássá vált vegetáriánus életmód felől megközelítve a történetet, az állatok számára az válik világossá, hogy a bajban csak egymásra számíthatnak. Hiába nevelte Fern, a nyolcéves kislány szerető odaadással Wilburt, hiába látogatta meg naponta a pajtában, végül mégis inkább körhintázni ment egy fiúval, otthagyva Wilburt a vásári forgatag kellős közepén, élete legnagyobb megmérettetésén. Hiába, a kislányokat előbb-utóbb úgyis a kisfiúk kezdik érdekelni a kismalacok helyett. A tiszavirág-életű, gyermeki fellángoláson túl valójában az egész történet nem szól másról, mint Wilbur és Charlotte kétségbeesett próbálkozásáról, hogy a kismalacot megmentsék a böllérkéstől. A klasszikus gyerekregény mai zöld-vegán olvasata nem más, mint hogy egy haszonállatnak csodát kell tennie ahhoz, hogy az ember méltónak tartsa az életben maradásra. Wilburt csak a Charlotte által a pókhálóba írt szavak tartják életben, lehet akármilyen cuki, akármilyen értelmes, ripsz-ropsz a karácsonyi asztalon találná magát, almával a szájában. 

Coetzee ezúttal nem erőltette meg magát túlságosan, sőt: mintha csak gyorsan ki akartak volna adni valamit a nevével amikor Nobel-díjra jelölték. Az egyébként sem könnyen fogyasztható, ámbár zseniális (és Nobel-díjas) szerző ezúttal beleesett az "elefáncsonttorony-szindrómába", azaz műve túlságosan filozofikusra, elvontra sikerült, az átlag olvasót és igényeit teljességgel figyelmen kívül hagyta. Magamat is az átlagos olvasók közé sorolva (aki az irodalmat nem Danielle Steel felől közelíti meg, de nem is Dosztojevszkijjel a párnája alatt alszik), bizony azt éreztem, hogy engem teljesen kihagytak a számításból e könyv születésekor. Ezzel nincs is akkora baj, John Fowles-nál is ez volt a benyomásom, ő viszont, Coetzee-val ellentétben, megdolgozott a kínzásommal. A dél-afrikaiból ausztrállá avanzsált Coetzee viszont nem tett mást, mint hogy korábbi esszéit, előadásait összegyúrta egy "regénnyé". Nem talált ki semmiféle körítést sem, munkáit szóról szóra beemelte a kötetbe, egy korosodó, a világban keresztül-kasul utazgató, ausztrál írónő tolmácsolásában (milyen eredeti).

Azt már megszoktam, hogy Coetzee viszonylag szenvtelenül, objektíven közelíti meg karaktereit, és hagyja, hogy az olvasó a tetteiken keresztül ítélje meg őket, most viszont a címszereplő annyira semmilyen, annyira közömbös maradt, hogy nem voltam kíváncsi a mondanivalójára sem. Ráadásul a különféle előadások olyan sokféle témát öleltek fel (a bölcsészettudomány helyzete Afrikában, az állatok védelme, az emberi gonoszság mibenléte, vallás), hogy nem volt lehetőség egyikben sem elmélyedni. Mintha Coetzee csak felvillantotta volna előttünk, hogy milyen sokféle téma érdekli, de regénnyé formálni már nem maradt volna ideje/ereje ezeket. Kár értük, mert akár még jó könyvek is születhettek volna belőlük. Ez nem lett az.

"Mattia és Alice a világ ellen" is lehetne az alcíme a regénynek, ami újabb nyelvi sikerélményt jelentett számomra, ugyanis eredetiben olvastam. Na jó, csaltam egy kicsit, és minden fejezetet először olaszul, aztán magyarul is elolvastam, tehát duplán fogyasztottam el a fizikus végzettségű szerző művét. Azt hiszem, ezt a módszert használom majd máskor is, ha olaszul fogok olvasni, de a mostani könyv szerkezete különösen megfelelt hozzá.

A két, fent nevezett főszereplő hol összekapcsolódó, hol szétváló sorsát ugyanis rövid, egymást felváltva követő fejezetekből ismerhetjük meg, kezdve a szörnyű gyermekkori traumáiktól a kamaszévek viszontagságain át a felnőttkori nehéz döntésekig. Mattia és Alice gyermekkori élményei feloldatlan gátlásokban, kényszercselekvésekben, beilleszkedési nehézségekben öltenek testet. Voltaképpen az egész regény arról szól, hogy a feldolgozatlan traumák, félresiklott szülő-gyerek kapcsolatok hogyan nyomják rá a bélyegüket a főhősök egész életére. Bár két ellentétes túlélési technikát választanak - Mattia kirekeszti magából a világot, Alice pedig magát rekeszti ki a világból - mégis erős szövetséget alkotnak, kapcsolatukat mégis az elszalasztott lehetőségek sora fémjelzi. A regény legfájdalmasabb jeleneteiben a két "sérült" karakter pontosan tudja, mit kellene mondania, hogyan kellene viselkednie, mi lenne a normális, de egyszerűen képtelenek rá. Ezzel - önhibájukon kívül - szenvedést okoznak másoknak is. Legjobban Fabio-t sajnáltam, aki csak egy boldog családra vágyott Alice-vel, de a lány ezt képtelen volt megadni neki.

Mattia és Alice tehát két, homlokegyenest eltérő megküzdési stratégiával igyekszik túlélni az életüket, és ez az ellentét lassan megbontja a köztük lévő törékeny harmóniát. Kettejük közül mindig Alice volt a kezdeményezőbb, ő működtette a barátságukat, mert valójában neki volt szüksége Mattia-ra, akinek tényleg kellett senki az elégedett élethez. Ő kizárta magából a világot, és tökéletesen boldog volt így is, míg Alice hiába próbált "bekerülni", barátkozni, férjhez menni, rendre kudarcot vallott kapcsolataiban. Történetük lezárásakor érti csak meg, hogy bár egyedül van, ez nem feltétlenül baj. Innen lehet újraépíteni magát és később a kapcsolatait is, de ez már csak az én optimista továbbgondolásom.

Paolo Giordano méltán sikeres regénye újabb ízelítőt adott az olasz kortárs irodalom legjavából, miközben folyton az motoszkált a fejemben, hogy mi, szülők mennyire nem ismerjük a saját gyerekeinket.

Csak egy szó jut eszembe erről a könyvről, az is angolul: mind-blowing. Ami magyarul viszont "észbontót" jelent, és így már kicsit sem írja le a hatást, amit a Homo Deus gyakorolt rám. Nem egyszerűen "bontotta" az eszemet, sokkal inkább szétrobbantotta az eddigi világképemet, hogy aztán egy teljesen újat és sokkolót kínáljon helyette. Ez a "kínálás" rendkívül meggyőző és lehengerlő érvelésben öltött testet, és bár a kötet legelején és legvégén Harari elejt egy-egy mondatot arról, hogy ez csak az ő agyszüleménye, mégis nehéz volt eldöntenem, hogy kész tényeket olvasok, vagy csak a szerző sommás véleményét.

Ha röviden akarnám összefoglalni ennek a korszakalkotó műnek a tartalmát, igencsak bajban lennék. Szerteágazó, több tudományterület legfrissebb eredményeit felölelő alkotásról van ugyanis szó. Voltaképpen a történelem, a biológia, a közgazdaságtan és még számos más tudomány segítségével Harari újraértelmezi az emberiség múltját és jelenét, hogy képet alkothasson a jövőnkről. Jóslatai hátborzongatóak és logikusak is egyben, éppen azért, mert a bőrünkön is érezhető, aktuális jelenségeken alapszanak. Természetesen mint dörzsölt, érvelő esszék írásán szocializálódott bölcsésznek, nekem is eszembe jutott, hogy ez így túl szép, túl meggyőző, hogy igaz legyen. Mi van, ha a szerző egyszerűen elhallgatja azokat a tényeket, eredményeket, amik gyengítenék vagy cáfolnák érveit? A helyzet az, hogy Harari érvek-ellenérvek-még erősebb érvek láncolatára fűzi fel gondolatait, és nekem nincs módomban eldönteni, hogy az igazán erős ellenérveket megemlíti-e vagy sem. De talán nem is az a lényeg, hogy a Homo Deus minden sorát igaznak fogadjuk el vagy sem, hanem az, hogy elgondolkodtat minket. Harari nézete szerint épp ez a történelem megismerésének célja, hogy őseink hibáiból tanulva, azokon felülemelkedve több jövőkép közül választhassunk. Ez egy csinos kis ellentmondáshoz is vezet, mivel ha Harari jóslatait olvasva megváltozik a viselkedésünk, akkor azok a jóslatok talán valóra sem válnak.

Na de lássuk a lényeget, miket is állít Harari (mivel ez nem egy regény, hanem egy ismeretterjesztő kötet, spoiler-veszély sem fenyeget). Kezdjük azzal, amit lerombol: az emberiség felsőbbrendűségébe vetett hitünket. Nincs Isten, nincs lélek, nincs tudat. Elég erős állítások, szilárdan megtámogatva tudományos kutatások eredményeivel. Akkor viszont mi van ezek helyett? Több milliárd homo sapiens, akik a rugalmas együttműködés képességével a többi állat fölé tudtak kerekedni, és soha nem látott mértékben alakították át a Föld ökoszisztémáját kezdetben a túlélésük, majd a puszta kényelmük érdekében. Társadalmunkat olyan interszubjektív (több ember által igaznak vélt fiktív jelenségek) valóságok segítségével tartjuk egyben, mint a pénz, a vallás vagy a nemzetállamok. Ezek adnak keretet, értelmet az életünknek, de a tudomány és technika fejlődésével ezek is elavulttá váltak. Jelenleg ott tartunk, hogy a világon többen halnak meg cukorbetegségben, mint háborúkban, legyőztük az egykor embertömegeket elpusztító járványokat, béke van és jólét (illetve sok helyen jobb-lét). Mit lép most az emberiség? Innen lesz igazán izgalmas Harari fejtegetése például az orvostudomány elképesztő eredményeiről, amik szép lassan elvezetnek minket a halhatatlanságig. Milyen hatással lesz ez a kapcsolatunkra a házastársunkkal vagy a gyerekeinkkel? Létezni fog-e akkor még a ma ismert család? A tudomány fejlődése nem fog leállni, az orvosok sosem fogják azt mondani, hogy na erre a betegségre már nem keressük a gyógymódot. Ami gyógyításnak indul, az "fejlesztéssé" válhat, és egyszercsak megalkotunk egy új fajt, a Homo Deust, aki ki tudja milyen fejlett agyműködéssel és tudatállapotokkal bír majd, és aki ki tudja hogyan viszonyul majd hozzánk, egyszerű sapiensekhez? Reméljük nem úgy, ahogy mi a többi állathoz.

A 21. századra kialakult egy emberközpontú világszemlélet (vagy nevezzük vallásnak), a humanizmus, ami az emberek szabad akaratát hirdeti a legfőbb jónak, a legnagyobb hatalomnak. A humanizmus alá tartoznak olyan eszmék, mint a liberalizmus (fuj-fuj), a szocialista humanizmus (végpontján a kommunizmussal) és az evolúciós humanizmus (melynek szélsőséges ágazata a nácizmus). Ezek eltéréseiből eredtek a 20. század legvéresebb konfliktusai. De mi lesz akkor, ha a tudomány képes lesz a bálványozott szabad akaratunk manipulálására is? Ha az emberi döntések megtervezhetők lesznek, mint egy szoftver vagy egy algoritmus? Ahogy annak idején a lovakat kiszorították az utakról az autók,úgy fogják a taxisofőröket is az önvezető autók. De sok más foglalkozás is veszélyben van. Mihez kezdenek majd a munkanélkülivé váló embertömegek? Egy maréknyi szuperember dönt majd a sorsukról, vagy élő fogaskerekekké válnak az egész világot behálózó "Mindenek Internete" hálózatában? Ha a rendszer számára csak egy adathalmaz leszünk, miből ered majd az emberi mivoltunk? Mitől lesznek a mi adataink értékesebbek, mint egy állaté?

Nyugtalanító kérdések, amik nem is annyira légből kapottak. Jussanak eszünkbe, valahányszor a Facebook vagy a Google célzott hirdetésekkel bombáz, vagy a Waze-zel terveztetjük meg a leggyorsabb utat haza, vagy éppen könyvet olvasunk a Kindle-n. Mindegyik mögött algoritmusok vannak, amik figyelnek és tanulnak minket, hogy aztán jobban ismerjenek, mint mi saját magunkat. Harari persze nem a tudományos fejlődés ellen lázít, nem vezet út visszafelé. De hogy melyik úton induljunk előre, egyáltalán, hány út vezet a jövőbe, arról érdemes gondolkodni, nehogy ez legyen a vége:

Kis magyar abszurd - ezzel a három szóval tökéletesen lehet jellemezni Örkény sokszor idézett, filmvásznon is megelevenített művét. Kicsi, mert terjedelme alig haladja meg a 100 oldalt, ezért egészen rövid idő alatt elolvasható. De kicsi azért is, mert hősei hétköznapi, egyszerű kisemberek, egy apró falu lakói, teljesen átjön a "mi kis falunk" életérzés. Ezekkel az emberekkel semmi érdemleges nem történik, az őrnagy látogatása eseményszámba megy, mindenki erről beszél. Maga a nagyrabecsült őrnagy is kicsi: termetileg és emberileg is. 

Amiért hatalmas közönségsikerré vált Örkény kisregénye, az a hamisítatlan magyar volta. Olyan jellegzetes, apró mozzanatok bukkannak fel a történetben, amikben minden magyar család magára ismerhet. Aztán ott van még persze a soha ki nem mondott, de mindent irányító urambátyám viszonyrendszer, ami az egész cselekmény mozgatója. A Tót családhoz vendégségbe érkező őrnagy minden kívánságát lesni kell, hogy a fronton harcoló Tót fiúnak könnyebb legyen a sora, felettese kegyencévé váljon. Ez a kiszolgáltatott helyzet sodorja egyre furcsább helyzetekbe a család tagjait, akik a szeretett fiú kedvéért engednek a leharcolt Varró őrnagy minden lehetetlen szeszélyének. (Az őrnagy talán poszttraumás stressz szindrómában szenvedhetett, ez megmagyarázná furcsa viselkedését - nem mintha a falu egyetlen, de világhírű ideggyógyásza erre rájött volna.)

Végül pedig a kisregény fő jellegzetessége, az abszurd: egy modern stílusirányzat, ami előszeretettel mutatja a szereplőket ostobának, nevetségesnek, problémáikat triviálisnak, banálisnak. Csak mi, olvasók tudjuk például, hogy Tóték erőfeszítései teljesen értelmetlenek, fiuk ugyanis elhunyt a fronton. A párbeszédek sokszor mintha kuszák, következetlenek lennének, a nyelvezet pedig egyszerű. Az őrmester látszólag légből kapott, a helyzethez semmiképp sem illő mondatai a tökéletes példa erre.

Az egész regényen végigvonuló akasztófahumor lehet a másik tényező, aminek a népszerűségét köszönheti. Egy másik kor szülötteként én már kevésbé tudtam értékelni a szállóigévé vált sorokat, de azért néha nekem is mosolyt csaltak az arcomra. El tudom képzelni azt a közhangulatot, amiben egy ilyen "szelep" segített a felgyülemlett traumák, szorongások feloldásában, enyhítésében. A sírva vigadás, a fekete humor mind a magyar nép sajátja, hiszen valódi örömre kevés okunk volt. "Nem baj, hogy nyakig ér a szar, de legalább nem hullámzik."

Az erőszak az agyban lakozik, nem az izmokban.

Ez Guillou regényének visszatérő motívuma, ám azt csak indirekt módon fogalmazza meg, hogy az ellenszere is ott van. Meglepően, sőt váratlanul erős könyvet pipálhattam ki a várólistámon, ami pár éve elég nagy visszhangot is keltett az agresszió nyers ábrázolása miatt. Mint egy Pál utcai fiúkba oltott Harcosok klubja, vagy az Iskola a határon és A hullám keveredése - sok regényt írtak már a diákok életéről, csoportdinamikájáról, hierarchiájáról, de Guillou  úgy képes írni az erőszak lelki vetületéről, ahogy kevesen. Hogyne, hiszen könyve alapját kamaszkori élményei adják. Tűpontosan ábrázolja a testi és lelki bántalmazás minden formáját, a családon belüli erőszaktól kezdve a bentlakásos iskolák kegyetlen beavatási szertartásáig.

A központi karakter Erik, akit agresszív apja minden egyes nap agyba-főbe ver, válogatott eszközökkel, kíméletet nem ismerve. Számomra ez a legfájdalmasabb rész a könyvben, egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan képes mindezt Erik anyja végigasszisztálni, hogyan tehetnek ekkora különbséget Erik és az öccse között, akihez egy ujjal sem nyúl az apa (a történetből nem derül ki, hogy esetleg Erik "csak" mostohafia a brutális férfinak, nem mintha ez bármiféle felmentést is jelentene). Óriási megkönnyebbülés a fiú számára, amikor egy jó nevű bentlakásos iskolába kerül, és így megszabadul a szörnyeteg apjától és az előző iskolájában szerzett "hírnevétől" is. Erik ugyanis bandavezér volt, egy kemény iskolai klikk főnöke, akik nyers erővel tartották sakkban a többi diákot. Az új helyen aztán igyekszik nem keresni a bajt és a tanulmányaira koncentrálni, de az erőszakos múltja folyton kísérti, és újra meg újra összetűzésbe kerül a felsőbb évfolyamra járó, mindenható Tanács tagjaival. 

A regény legnagyobb részét ezek a játszmák alkotják, az örökös összetűzés-bosszú-megtorlás minta szerint. Állandó a feszültség, hogy Erik mikor kerül újra bajba, hogyan kerül ki a konfliktusból anélkül, hogy kicsapnák, és ezért milyen újabb eszközökkel lehetetlenítik majd el iskolai életét. Ennek a 15 éves fiúnak folyton azzal az erkölcsi dilemmával kell szembenéznie, hogy reagáljon intellektuális módszerekkel a vele szemben alkalmazott fizikai erőszakra. Hogyan őrizze meg méltóságát, miközben nem használja ki azt a fizikai és lelki "előnyt", amit fájdalmas múltja adott neki? Mindig a penge élén táncol, de valahogy mindig eligazodik a morális útvesztőben új barátja, Pierre segítségével. A két tizenéves fiú filozófiai elmélkedései igazán üdítő megszakításai a feszült légkörnek.

Erik a legnagyobb küzdelmet mégsem a felsőbbévesekkel vívja, hanem a múltjával. Ő, aki az apai verések hatására mindenkinél jobban tűri a fájdalmat, és aki egykori bandavezér révén mindenkinél jobban tud verekedni, képes lesz-e más módszerekhez nyúlni mikor bajba kerül? Azt hiszem, hogy a válasz igen, és Erik végül sosem alkalmaz felesleges erőszakot, a konfliktusok nagy részében pszichológiailag kerekedik ellenfele fölé. Mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy a könyvnek van egy olyan olvasata is, hogy az otthoni verések mintegy felkészítették a fiút a bentlakásos iskola összecsapásaira, azaz valamilyen szinten legitimálhatók. Ezt erősíti a regény utolsó jelenete is, ami zárójelbe teszi az összes addigi erkölcsi győzelmet és ugyanoda kanyarodik vissza, ahol az egész elkezdődött.

Így fest, ha egy író Sigmund Freud-dal barátkozik. A pszichoanalízis és az álom-elméletek hatása az irodalomra kicsit sem elhanyagolható, és már a pszichológus életében is tetten érhető volt. Schnitzler novellája is tele van a Freud teremtette szimbolikával, az eredeti címe is Álomnovella. Egy hosszúra nyúlt éjszaka és a rávirradó másnap eseményeit mondja el egy házaspár életében, de persze jóval többről esik szó: álmok, emlékek, elképzelt jelenetek tarkítják a hétköznapi életképeket. A 20. század első felének ízléséhez híven természetesen szinte semmilyen explicit szexuális mozzanat nincs a könyvben, mégis belengi az elnyomott erotika és az elfojtott vágyak. A címhez híven férj és feleség is rendkívüli jelentőséget tulajdonít az álmaiknak, de a történet egészén végigvonul a nemek közti kettős mérce: míg a feleség csak álmában kalandozik, addig a férj a valóságban látogat örömlányokat és orgiákat. Teszi ezt ráadásul féltékenységből, amiért az asszony álmában megcsalta!

Freud sokat tett azért, hogy jobban megértsük elménk (és vágyaink) működését, a nemek egyenlő megítélésének kérdése mégis túlmutatott a korán. A mindennapokat a férfiak uralták, ők jártak dolgozni, szórakozni, ők hozták a törvényeket a parlamentben, ők üléseztek a különféle döntéshozó bizottságokban, és persze ők kutatták az emberi agy működését is. Ebben a férfiakra szabott világban a nők szerepe a kiszolgálásra és az örömszerzésre korlátozódott. Schnitzler nőalakjai is passzívak, nincs saját hangjuk, sem önálló tetteik. Pontosan beleillenek tehát a korszellembe, ami 100 évvel ezelőtt uralkodott, és amin talán lassacskán felül tudunk emelkedni a 21. században.

Kerülgettem egy darabig a polcomon várakozó kötetet, gyűjtöttem a bátorságot, hogy belevágjak. Mitől féltem?  A mérhetetlen szenvedéstől, a sugárzás borzalmas testi tüneteinek ábrázolásától. Mikor aztán a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, kiderült, hogy az teljesen alaptalan volt. Bár lehetetlen a csernobili atomkatasztrófáról a fentiek említése nélkül írni, a Csernobili ima mégsem bulvárregény, nem elborzasztani vagy sokkolni akar, hanem megérteni.

Megérteni a sokszor felfoghatatlant: hogyan következhetett be egy ilyen méretű katasztrófa, ha állítólag az atomerőművek a legbiztonságosabb eszközei az energiatermelésnek? Hogyan fordulhatott elő, hogy a környező országok lakosait előbb tájékoztatták a robbanásról, mint az erőmű szomszédságában élőket? Hogyan lehetséges az, hogy a lezárt zóna lakói vissza-visszaszökdösnek sugárfertőzött otthonaikba? Alekszijevics a túlélők kegyetlenül őszinte és fájdalmas visszaemlékezésein keresztül keresi a választ ezekre a kérdésekre. És talán az a legnyugtalanítóbb, amikor meg is találja azokat, mert az első, zsigeri reakcióm mindig az volt, hogy ugyan, ez elképzelhetetlen, ilyen nem fordulhatott elő... aztán jobban belegondolva, jött a hideg felismerés: ó, dehogyisnem.

35 évvel az események után még mindig rezegnek bennünk, kelet-európaiakban, ex-szovjet tagállamok lakóiban azok a húrok, amiket a diktatúra idején pendítettek meg. Ezek a félelem és a bizalmatlanság húrjai. A családtagok, munkatársak, társadalmi csoportok folyamatos megosztottsága, az állami kommunikáció állandó ellenségkép-keresése, a valódi tények, információk módszeres elhallgatása még mindig nyugtalanítóan ismerős jelenségek, még mindig a mindennapjaink részei.

Nagyon sok minden kavarog bennem a Csernobili ima elolvasása után, nem véletlenül kapta Alekszijevics a Nobel-díjat 2015-ben - műve bőven túlmutat az erőmű katasztrófájának bemutatásán. Feltárul benne egy elnyomott, elfelejtett kis nép, a fehéroroszok tragédiája, akiket csak mostanában vett észre az EU is, hasonlóan szomorú okokból. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ha azon a bizonyos napon, 1986. április 26-án más a széljárás, akkor ez a könyv akár rólunk, magyarokról is szólhatna.) Felsejlik benne az egész undorító, velejéig romlott szovjet politika működési mechanizmusa, ahol az emberi élet sosem ért annyit, mint a hatalom és a politikai érdek. Igen, pontosan ezért nem tájékoztatták a sugárszennyezett területek lakóit, ezért spóroltak az építőanyagokkal az erőmű építésekor és ezért nem volt egyetlen atomfizikus sem az erőmű vezetőségében. És végül, a legdöbbenetesebb felismerésként az írónő bevezeti a "szláv mentalitás" fogalmát, amit én kibővítenék kelet-európaira, annyi benne a magyarokkal közös elem.

Ez magyarázza azokat a látszólag irracionális eseményeket, mint a robbanás másnapján önként vállalt felvonulás, a jódtabletta elutasítása vagy a visszaszökdösés a fertőzött otthonokba. Összetett jelenségről van szó, de van benne egy nagy adag bizalmatlanság a tudománnyal és a technikával szemben, ami azzal függ össze, hogy a szovjet emberek technikai evolúciója hiányos, mondhatni a kőkorból egyből az űrkorba ugrottak. Nem alakult ki a tudomány kultúrája, sem idő, sem szükség nem volt rá. Műveli a paraszt a földjét ásóval, kapával, aztán egy tudós meg izotópokról meg sugárzásról beszél neki... dehogy dobja ő ki a nehezen megtermelt élelmet, inkább kicsempészi a lezárt zónából.

Kelet-Európa sokféle népeit csak állandó rettegésben tartással lehetett fegyelmezni, így hát újabb és újabb ellenségképet kellett kitalálni és harsogni róluk a médiában. Hogy vélt vagy valós ellentétről volt szó, az nem számított, az emberek megtanulták, hogy a világ félelmetes és barátságtalan hely, az egyetlen biztos pont benne a házacskájuk a kerttel. Hogyan is várhatja tőlük bárki, hogy mindezt hátrahagyják? Hogyan is érthetnék meg, hogy az általuk ismert világ középpontja egy mérgező és az életükre veszélyes hellyé vált? Igen, pontosan ezért maradtak annyian a házaikban az evakuálás után is.

Végül, de nem utolsósorban szót kell ejteni a szláv lélek harmadik eleméről, ez pedig a fatalitás. Ahol olyan olcsón mérik az emberéletet, kialakult bennük egyfajta dacosság: minek nekem az ólom védőruha, egyszer úgyis meghalunk?! Nyugati emberek számára felfoghatatlan ez a gondolkodásmód, de bennünk, magyarokban sok esetben tetten érhető.

Ilyen jellegű néplélek-elemzést, amit ráadásul ennyire a sajátomnak éreztem, még nem olvastam sehol. Rendkívül kíváncsi lettem Alekszijevics többi munkájára is, amikben hasonlóképpen igyekszik feltárni egy-egy történelmi tragédia társadalmi-lélektani okait és hatásait. Talán ezekben a kötetekben kínál valami kapaszkodót, reménysugarat, mert a Csernobili ima után nem marad más, csak a kilátástalanság, a megrendült hit az emberekben, na meg az évmilliók alatt lebomló radioaktív részecskék...

Ennek a könyvnek határozottan jót tett az idő, amit az egyetem óta a polcomon töltött. Akkor egy merő kínszenvedés volt minden oldala (hiába van csak körülbelül 200), és persze a vizsgaidőszak közepén hiányzott a kellő figyelem és az idő is hozzá. Pont az ilyen felismerésekért őrizgetek újraolvasásra jónéhány kötetet, bár még egyik sem lett a kedvencem közülük. A Heart of Darkness sem vett le a lábamról, és most már kijelenthetem, hogy nem is fog. A 19-20. század fordulójának angol irodalma valahogynem az én világom. Conrad műve pontosan illeszkedik e kor stílusába, finomkodó, cikornyás, végletekig megmunkált mondataival és minimális cselekményével. Annak idején csak ennyit vettem le belőle, de most már látom, hogy azért akad itt mondanivaló a körülményes megfogalmazás mögött.

Egy földrajzi és lélektani utazáson vehetünk részt a Brit Birodalom fényes központjától, a nyüzsgő Temzétől a gyarmati világ legeldugottabb, legsötétebb zugáig, a sűrű dzsungel övezte Kongó folyóig. Marlow, a főhős egyre beljebb hatol Afrika szívébe, és egyre távolabb kerül a civilizációtól. Érdekes folyamat veszi kezdetét: az anyaország szigorú társadalmi megkötöttségeitől, erkölcsi szabályaitól távol a hidegvérű britekből is előtörnek az elfojtott ösztöneik. A természet közelsége, az őslakosok zabolázatlan élete a legvisszafogottab angolra is hatással van - de ami a gyarmatokon történik, az ott is marad. Azon túl, hogy felfedezik, nem fából vannak, komolyabb vetülete is van a gyarmatokra tett kiruccanásnak. Az eddig csak a térképekről, személytelen útleírásokból ismert tájakkal és népekkel való szemtől szembeni találkozás sokkoló élmény Marlow számára. Az imperialista, ötórai tea mellett népek sorsáról döntő angol itt találkozik először a gyarmatosítás brutalitásával, az őslakosok kizsákmányolásával. Most látja, honnan származik az elefántcsont, ami a használati tárgyait díszíti, most érti meg, mibe is kerül az ő kényelme többezer kilométerrel nyugatra.

Csábító lenne a bűntudattól úgy megszabadulni, hogy az őslakos népeket állati sorba alacsonyítja, de Conrad nem Coetzee. Érzékelhető ugyan a brit utazó felsőbbrendűségi tudata, de még nem fordul át önigazoló rasszizmusba. Ez még az első, ártatlan találkozás gyarmatosító és gyarmatosított között. A címben szereplő, és a könyvben számtalanszor visszaköszönő sötétség motívuma sem feltétlen a Kongó mentén élő népek elmaradottságára utal, hanem arra a lelki folyamatra, amit egy civilizációjából kiszakadt, erkölcsi érzékében megbolygatott ember megy keresztül.

Anyasors... sokáig ízlelgettem magamban ezt a szót, és arra jutottam, hogy nem tetszik. Nem tudom, hogy Hadas maga választotta-e könyvéhez ezt a címet, vagy a kiadó nyomta-e rá, mindenesetre egyáltalán nem illik a mondanivalójához. Van benne valami megváltoztathatatlan, végleges jelleg és egy nagy adag kiszolgáltatottság - számomra fájdalmasan rímel az egykori Isaura-sorozat címére, a Rabszolgasorsra. Anyasors... nem tetszik ez a szó, mert úgy gondolom, hogy manapság anyának lenni már nem kell hogy egyet jelentsen a teljes önfeladással, a végtelen áldozathozatallal, tehát nem egy nőkre mért sorscsapás, hanem egy tudatos, magunk vállalta döntés. Sorsdöntő... akárhogy játszadozom itt a szavakkal, az biztos, hogy a kötetben bemutatott nők egytől-egyig nagyon kemény döntéseket hoztak életük során. De épp ez a lényeg: saját maguk döntöttek az életükről, nem csak sodródtak az árral. Persze ezekkel a döntésekkel aztán együtt kell élni, és talán ez az igazi anyasors. Megtartott és nem megtartott gyerekek, szakítások, válások és kibékülések, költözések és újrakezdések - a tizenegy történetben ott van az élet minden szépsége és fájdalma.

Hadas Krisztina riport-könyvében nyoma sincs a pátosznak vagy a sziruposságnak, kegyetlenül őszintén mutatja be az édesanyákat és édesapákat, testvéreket, otthonokat és élethelyzeteket. Remek érzékkel kérdez bele a ki nem mondottba, vagy hallgat a kimondhatatlankor. Ezt már a könyv alapját képező Jön a baba című tévéműsor alatt is észrevettem, de írásban még jobban érzékelhető ez az óriási empátia. A riportalanyok őszinte kitárulkozása mellett Hadas is bepillantást enged saját anyaság-történetébe, egészen közel engedi magához az olvasót, ami sokak szerint nem méltó egy riporterhez, aki maradjon csak szépen a háttérben. Szerintem viszont így még hitelesebb a tizenegy történet. A megható jelenetek közben meg-megvillan Hadas cinikus humora, és helyrebillenti az egyensúlyt sírós és nevetős részek között.

Az Anyasors tehát nem egy gyerekvállalást propagáló, csöpögős könyv, hanem egy végtelenül őszinte és életszagú riport arról, hogy milyen ma anyának lenni Magyarországon. Benne van minden szépség és nehézség, öröm és bánat, ami ezzel az életreszóló feladattal együttjár. A gyerekesek rengeteg mozzanatában magukra ismerhetnek benne, akik pedig még csak tervezgetik a gyerekvállalást, azoknak megkönnyítheti a döntést.

Mihez kezd a modern olvasó egy időben és térben is távoli kultúra hőseposzával - tettem fel magamnak a kérdést, mielőtt belevágtam volna India mai napig meghatározó alapművébe, a Rámájanába. Aztán csak sodródtam az óriási elbeszélő költemény szépséges sorain, beleveszve az izgalmas cselekménybe, a gyönyörű tájleírásokba, egy titokzatos világ irodalmi leképezésébe. 

Az eposz fő alakja Ráma, a hős, bajnok, megtestesült isten, férfioroszlán... és még lehetne folytatni a jelzőket, a lényeg, hogy ő az indiai Superman. Egy családi belviszály okán száműzetésbe kényszerül feleségével, Szítával, és fivérével, Laksmanával. Számos kaland után Szítát elrabolja egy Rávana nevű démon, Ráma pedig természetesen a keresésére indul és egy hatalmas háborúban visszaszerzi kedvesét. Persze ez csak a történet lecsupaszított váza, a három főszereplőn kívül megismerünk számtalan mellékszereplőt, csodás lényeket, állatokat, kalandozunk India szépséges tájain, és kis ízelítőt kapunk az ott élő emberek gondolkodásából, értékrendjéből is.

A Rámájana ugyanis nem csupán egy iskolai kötelező Indiában, hanem a mai napig a mindennapi élet szerves része: bizonyos sorait idézik esküvőkön, temetéseken, sőt, Ráma, Szítá és a többi szereplő egyfajta ideálképként él az emberek fejében - ami szintén sokat elárul egy kultúráról. Ráma, az eszményi férfi talpig becsületes, mindig állja a szavát, nagylelkű, vallásos és bátor - közben pedig rengeteget sír, a rossz hírek hallatán rendre elájul és mindennél fontosabb számára az emberek véleménye. Olyannyira, hogy a puszta szóbeszéd miatt kétszer is megválik Szítától, aki tűzbe ugrik, csakhogy ártatlanságát bizonyítsa, mindhiába. Ő is példakép India asszonyai számára: engedelmes, férje feltétlen csodálója, szépséges, szerény, halkszavú - már-már butácskának, gyengének gondolnánk, holott háromszor is legyőzi a férfiakat: nem enged Rávana csábításának, majd fenyegetésének, Ráma kételkedése után túléli a tűzpróbát, majd pedig istennőként magasodik az őt újra és újra eldobó férje fölé. 

Érdekes, hogy mennyire ellenszenves tud lenni egy végletekig tökéletes szereplő, milyen nehezen lehet azonosulni olyasvalakivel, akinek semmi hibája sincsen. Érezte ezt Válmíki, a mű feltételezett költője is, éppen ezért próbált egyfajta belső feszültséget teremteni Ráma isteni és emberi tulajdonságainak szembeállításával. A sok-sok megpróbáltatás, nehézség mind arra szolgál, hogy Ráma felül tudjon kerekedni emberi gyarlóságán, és az istenek leszármazottjaként úrrá legyen gyengeségein. Ez a motívum megtalálható valamennyi nagy civilizáció mondavilágában, izgalmas volt most egy egzotikus, indiai körítésben olvasni.

King egy korábbi, már-már klasszikusnak számító regénye került sorra, ami bőven tartogat izgalmakat, de közben el is gondolkodtat.

A regény központi motívuma az emberi elme - ez persze King legtöbb művéről elmondható, de ezúttal nem pusztán a félelemkeltés céljából vájkál a tudatalattinkban, hanem a karakterek agya válik a főszereplővé. Apa és lánya (Andy és Charlie) ugyanis pszichés eredetű szuperképességekkel rendelkeznek. A férfi "lökéseket" tud adni másoknak, amivel manipulálni tudja a gondolataikat, a nyolc éves kislány pedig egy élő tömegpusztító fegyver: egy pillanat alatt lángba borít bármit (vagy bárkit). Történetük azonban nem hasonlít a Marvel vagy X-Men sztorikra, nincsenek látványos akciójelenetek vagy menő szuperhős-jelmezek. Csak két magára maradt, kétségbeesett ember, akiknek fenekestül felfordult az élete, akik elvesztették otthonukat, családjukat és kizárólag egymásra számíthatnak. Ráadásul kezdetben a képességeik is inkább hátrányt, mint előnyt jelentenek számukra, mindaddig, amíg meg nem tanulják használni azokat.

A könyvet két részre lehet bontani, amik dinamikájukban, hangsúlyaikban jócskán eltérnek egymástól. Az első rész egyfajta üldözéses krimi, apa és lánya menekülnek a titokzatos Műhely emberei elől, akik egyre kíméletlenebbül vadásznak rájuk. Szép lassan fény derül Andy és családjának történetére, és hogy sorsuk hogyan is kapcsolódik össze a rejtélyes szervezettel. A mozgalmas, több helyszínen, több idősíkon játszódó első rész után a regény második fele látszólag visszafogottabb: egy helyszín, egy idősík - a menekülés helyett a szereplők lelki folyamatai kerülnek előtérbe. Amikor már nincs hova menekülni, Andy és Charlie kénytelen szembefordulni ellenségeikkel, ám először saját démonjaikat kell legyőzniük. Apa és lánya kapcsolatában is változást hoz a második rész: míg eleinte Charlie teljesen Andy-től függ, az apja tartja életben, még a szuperképességét is az ő engedélyével használja. Aztán a könyv második felére Charlie-nak muszáj önállósodnia, és passzív elszenvedőből az események irányítójává növi ki magát.

King ezúttal nem egy tipikus horror-regényt írt, nem az elrettentésen, hanem az elgondolkodtatáson van a hangsúly. Alaposan körbejárja a pszichés szuperképességek emberi oldalát, vagyis azt, hogy milyen belső konfliktusokkal járhatnak, milyen morális dilemmákba, beilleszkedései nehézségekbe ütközhetnek a velük megáldott (megvert) egyének. A könyvben kulcsfontosságú szerep jut a tudományos kísérleteknek, amik egyfajta bizarr keretbe is fogják a cselekményt: Andy (és végsősoron Charlie) életében két kísérlet jelentett fordulópontot, az egyik elindította, a másik pedig lezárta különös történetüket. Az író megmutatja azt is, hogy milyen tragikus következményekkel jár, ha néhány tudós megfeledkezik arról, hogy a tudomány szolgálja az embert, és nem fordítva. Bepillantást nyerünk a gátlástalan, erkölcsi béklyóktól megszabadult kutatók motivációiba, ahogy egy embertelen, korrupt szervezet működésébe is.

Nem állítom, hogy ez King legsokkolóbb, vagy leghátborzongatóbb könyve, de nem is gondolom, hogy ez volt vele a célja. Viszont ismét bebizonyította, hogy bárki másnál jobban ismeri az elmét és a lelket, és ez a regény úgy mutatta be ezek működését, hogy közben az olvasóéra is hatni tudott.

Tavasszal abban a hitben búcsúztam el Anne Rice Vámpírkrónikáitól, hogy egy méltatlan lezárás után, kilenc évvel később az írónő végre képes lesz önmagához és a sorozathoz méltó befejező részt alkotni. Fájdalom, de nem ez történt. A Lestat herceg nem méltó, de még csak nem is befejező rész: azóta is újabb kötetek jelennek meg Lestat kalandjaival, amiket úgyis el fogok olvasni, de már közel sem olyan hévvel.

Úgy tűnik Rice képtelen lezárni vámpír-sagáját, ami nyilván kényelmes megélhetést biztosít számára, és valószínűleg már a rögeszméjévé is vált a vérszívók világa. Ezért nem veszi észre/nem érdekli, hogy a sorozat utolsó részei a nyomába sem érnek az Interjú a vámpírral-Lestat, a vámpír-A kárhozottak királynője-triónak. A bátor, újító, a vámpírregény műfaját forradalmasító műveket erőltetett, elcsépelt és kusza regények követték. Mintha egy különleges, kézzel készült, gyönyörű ékszert egy gyártósoron készült tucatárura cserélnének. Tisztességes iparosmunka ez is, de messze nem ér fel az első könyvekhez.

Több sebből vérzik a történet, ami egyrészt baromi lassan akar beindulni, másrészt a "beindulás" is teljesen kiszámítható módon zajlik. Az első számú problémám a rengeteg szereplő: megjelenik az összes, a Vámpírkrónikákban szereplő vérszívó, és ha ez még nem lenne elég, Rice még behoz a képbe egy csomó új karaktert is. Teljesen erőltetett az egész, ahogy előrángat ősrégi vámpírokat és hozzájuk közel álló halandókat. Nem viszik előbbre a cselekményt (inkább csak nyújtják) és nem adnak új színt sem a karakterekhez. A könyv háromnegyedéig csak jönnek és jönnek az újabb vámpírok - és persze mindnek alaposan, részletesen megismerjük az életét - hogy aztán leüljenek egy asztalhoz és a felük meg se szólaljon. Ismét bekerült a vérszívók világába egy halandó szerelmespár, Viktor és Rose, akik közül az előbbi egy óriási kihagyott lehetőség Rice-tól (lévén Lestat fia), az utóbbi pedig egy újabb töltelék-karakter.

A következő probléma szorosan kapcsolódik az előzőhöz: a rengeteg vámpír teljesen egyforma, mindenki gyönyörű, csodás arcú-hajú-testű, szépséges ruhákban pompáznak és műveltek meg kifinomultak meg minden. Csakhogy egy idő után az olvasó (én legalábbis) megcsömörlik ennyi szépségtől és tökéletességtől. Hiányoznak az egyéniségek, az egyedi jellemzők, az apró tökéletlenségek. Ahol mindenki szép, ott senki sem az. Kivéve persze Lestatot, mert őt mindenki imádja, az összes vámpír szerelmes belé és vakon követi őt - de ebből a kötetből pont nem derül ki, miért. Persze állandó a visszautalgatás Lestat kalandjaira, dicső és dicstelen tetteire, de az utóbbi részekben már csak árnyéka önmagának. Márpedig ha a központi karakter gyengül, az nem sok jót jelent egy sorozatra nézve.

Rice annak idején azzal tudta megújítani a vámpír-irodalmat, hogy vérszívóit a 20. század szerves részeiként ábrázolta, akik akár köztünk járhatnak-kelhetnek (persze csak éjjel). Lestat rocksztárként való tündöklése zseniális ötlet volt, de talán ott kellett volna meghúzni a határt. Számomra földöntúli, hatalmas vámpír képével összeegyeztethetetlen, hogy Iphone-t használ vagy emailt ír a laptopján. A vámpír-rádió pedig egyenesen röhejes. Minek nekik ez a sok kütyü, amikor simán tudnak telepatikusan kommunikálni. Mennyivel menőbb már, mint okostelefonokkal bohóckodni! Persze értem Rice szempontjait is, haladni kell a korral, olvasók újabb generációját megnyerni, meg hasonlók, de teljesen felesleges húzás volt.

Sokkal több energiát kellett volna inkább fektetni a vámpírlét alapkérdéseinek kifejtésére, amit minden kötetben feszegetnek, és Rice aszerint alakította, hogy éppen mennyire volt vallásos. Az eddigi kánon szerint ugye a vámpírok gonosz teremtmények, az ördög gyermekei, akik mind egy ősanyától, Akasától származnak, akit egy Amel nevű szellem szállt meg. Ehhez képest most bekerül két tudós-vámpír a képbe, akik a legmodernebb tudományos eszközöket használva vizsgálják a vámpírok vérét és szöveteit, és megállapítják, hogy... hát izé, nem értettem semmit a magyarázatukból, meg igazából nem is figyeltem oda- így Lestat. Vagyis Rice szépen felvezeti a vámpírlét tudományos alapokra helyezését, végre kapunk valami kézzelfoghatót a sok spirituális blabla helyett, aztán egy ilyen olcsó és gagyi megoldással kifarol az egészből. Ekkora gusztustalan kummantást elég nehéz megbocsátani. Mintha egy tudós azt mondaná, hogy megtalálta a rák ellenszerét, de elfelejtette leírni. Vagy egy filozófus állítaná, hogy rájött az élet értelmére, de nincs kedve elmondani. Rice nyilván nem rendelkezik egy hihető magyarázathoz szükséges tudományos ismeretekkel (ezt nem is várná tőle senki), de akkor vagy ne menjen bele ilyen eszmefuttatásokba, vagy végezze el a házi feladatot és járjon utána a témának.

Sajnos ezzel még nincs vége a könyv gyenge pontjainak, de a legalapvetőbb problémákat a fentiek jelentették számomra. Rossz érzés szomorúan és csalódottan befejezni egy könyvet (még inkább egy egész sorozatot), ezért azt hiszem egy időre félreteszem Lestatot és az ő világát, amíg kicsit halványul bennem ennek a könyvnek az emléke.

Ebben a hónapban már a második klasszikus-újraértelmezést olvasom, ezúttal Margaret Atwood tollából. Egy kiadó Shakespeare műveinek feldolgozására kért fel kortárs szerzőket, az elkészült írásokat pedig egy sorozat formájában jelentették meg. Atwood választása Shakespeare egyik legkülönösebb darabjára, A viharra esett. Winterson Atlasz-átértelmezésénél már fejtegettem, milyen is egy jól működő, modern feldolgozása egy klasszikus alapműnek, ami azért mindig bátor vállalkozás egy írótól. Kicsit félve is vágtam bele emiatt a Hag-Seed-be, tartottam a csalódástól, hogy kedvenc írónőm bicskája beletörik egy Shakespeare drámába. Nem kellett volna. A Pénelopeiával már bebizonyította, hogy tud mit kezdeni egy klasszikussal (akkor éppen az Odüsszeiával), de ezzel a kötettel még önmagát is felül tudta múlni.

Számítottam sok mindenre: az írónőtől már megszokott, női szerepeket hangsúlyozó, más megvilágításba helyező feldolgozásra, mai, aktuális témákra rímelő verzióra, és elvont, filozofikus átiratra is. Végül a Hag-Seed mindegyik lett, egyik sem, és sokkal több is ezeknél. Atwood ugyanis nem a dráma cselekményének modern bemutatását válaszotta, hanem zseniális módon A vihar szerkezetét, szimbolikáját emelte át prózába úgy, hogy közben részletesen megismerjük az eredeti mű minden mozzanatát, és egy különleges előadás megszületésének körülményeit. Ez az okosan felépített regény legalább három jelentéssíkon mozog, ezzel is fejet hajtva Shakespeare drámája előtt.

Először is a főszereplő, Felix életét ismerjük meg, akit csúnyán kipenderítenek rendezői állásából, majd 12 év önkéntes száműzetés alatt bosszút forral egykori kollégái ellen, miközben egy rendkívüli munkát kap: a helyi börtönben színházi foglalkozásokat tart az elítélteknek. Engem ez a vonal fogott meg leginkább, Atwood alapos utánajárással belemegy a drámapedagógia részleteibe, de egy konkrét csoporttal modellezve azt. Felix évről-évre egy-egy Shakespeare-darabot dolgoz fel a rabokkal, és ez a foglalkozás egyre nagyobb népszerűségnek örvend köztük, óriási a túljelentkezés. Remek érzékkel tud együtt dolgozni a sokszor problémás, motiválatlan férfiakkal, akik egy idő után teljesen bevonódnak a színházi világba, elvarázsolja őket Shakespeare zsenije, aki olyan emberi konfliktusokat dolgoz fel drámáiban, amik a mai napig érvényesek és hatnak.

Ez csak a felvezető, az út a várva-várt bosszú beteljesedéséig: az egyik évben Felix volt kollégái, akik időközben politikusi babérokra törtek, látogatást terveznek a börtönbe, hogy saját szemükkel lássák az elhíresült "börtönszínházat". Felix eddig inkognitóban dolgozott ott, tehát nekik fogalmuk sincs, ki várja epedve érkezésüket. Felix A vihart választja az aktuális tanfolyam témájának, nem véletlenül, ugyanis ez volt a dédelgetett vágya, ennek a műnek a színpadra vitelére készült amikor kirúgták. Most a börtönben, egy csapat elítélttel kell ezt megvalósítania, küzdelmeit, sikereit és kudarcait pedig mi is végigkövetjük. A mű feldolgozása közben valójában Atwood is elemzi számunkra Shakespeare darabját, így segítve minket a mű megértésében. Felix feltárja a dráma alapkonfliktusait, a rabokkal együtt elemzik a szereplők személyiségét, motivációjukat, aztán elkészül a szereposztás, a díszletek, a jelmezek... izgalmas bepillantás ez a kulisszák mögé. Közben pedig Felix titokban készül a személyes bosszúra, ami újabb jelentésréteget ad a történethez.

A viharban ugyanis van egy darab a darabban motívum, amit Atwood is megőriz. Az elkészült színdarab megtekintése közben Felix ellenségei mindenféle technikai és egyéb trükkök segítségével egy alternatív Vihar-verzióba csöppennek, ami egy interaktív, félelmetesen valóságosnak ható átverés. A politikusok kénytelenek maguk is szereplőkké válni, és követni a Shakespeare által nekik szánt sorsot. Csakhogy a függöny felgördülése után a saját életükbe is magukkal kell vinniük a börtönben történteket, így mosódik össze színház és valóság - ahogy az eredeti műben is.

És ha ez még nem lenne elég, a Hag-Seed tartalmaz még egy réteget, ami már túlmutat Shakespeare-en. Felixnek volt egy kislánya, akit hároméves korában elvesztett, és akit Mirandának hívtak - csakúgy, mint A vihar női főszereplőjét. A rendező - önmagának bevallottan - saját lányának is szeretne emléket állítani ezzel az előadással. A magányosan, bosszúját tervezgetve töltött 12 év alatt azonban Miranda szomorú emlékből élete állandó szereplőjévé, elmaradhatatlan társává változott. Felix elképzelte halott lányát iskolásként, kamaszként, társalgott vele, voltaképpen együtt lakott vele. A megőrülés szélére jutva vágott bele A vihar rendezésébe, ami végül Miranda emlékének feldolgozásával is járt. Ez a szomorú, titokzatos, kissé misztikus cselekményszál csempész egy kis lelkiséget, érzelmet az egyébként zseniáis bosszú-történetbe, ez ad valódi mélységet Felix rendezői mondatainak, és ez kapcsolja össze az irodalmat és az embert Atwood fantasztikus Shakespare-feldolgozásában.