Kezdem nagyon megkedvelni a japán író stílusát, ez a könyve pedig különösen tetszett. Megint egy kicsit megfoghatatlan volt, de legalább szerethető módon volt az. Mint egy hóbortos, idős rokon, akit furcsa szokásai tesznek a család kedvencévé. Murakami tehát ismét létrehozott egy teljesen hétköznapi főhőst, akinek minden szokását, rutinját, rezdülését megismerjük - viszont még a nevét sem tudjuk. Ugyanolyan átlagember, mint mi: takarít, főz, bevásárol, csekket ad fel, dolgozik. Aztán szép lassan egyre különösebb helyzetekbe keveredik, miközben hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető emberekkel találkozik. Akad köztük egy 13 éves, látnoki képességekkel rendelkező kamaszlány, egy kiégett, a show business-től megcsömörlött szupersztár, vagy egy félkarú költő, aki tökéletesen tud kenyeret szeletelni... Csupa izgalmas karakter, mozgalmas háttérrel, érdekes világfelfogással. Főhősünk voltaképpen sodródik az árral, miközben ezek a különleges emberek feltárják előtte lelküket. Ám van egy "árnyékvilág", ami időről-időre felbukkan az életében, pontosabban ő találja benne magát. Itt él egy lény, a Kecske-ember, aki az embereket összekötő láthatatlan szálakat mozgatja, és aki szerint "minden összekapcsolódik". A regény végére pedig valóban kiderül, hogy mi az összefüggés az eltűnt luxus-prostituáltak, a tengerbe zuhant Maserati és a lakásban talált hat csontváz között... ja mégsem. 

De Murakamit nem is azért olvas az ember, mert kész válaszokra, lezárt történetre vágyik. Az ő regényei valahogy menet közben élnek, a takarékos, pontos megfogalmazás, a már-már emblematikus motívumok miatt. Például imádtam azokat a részeket, amik az ételek leírásáról szóltak - hiába nem ismertem a japán alapanyagok felét - mert a főzést, evést rendkívül érzékletesen képes leírni. Ugyanilyen élvezetesek voltak az útleírások, legyen szó egy sima vonatútról Tokióban vagy egy luxusnyaralásról Hawaii szigetén. 

A Mayfair-klán, és háziszellemük, Lasher történetének folytatásától azt vártam volna, hogy az első rész felvezetése után végre beindulnak az események, és helyrebillen az arány a leíró és a tevőleges epizódok között. Nem így történt. Rice nem tudja meghazudtolni önmagát, megmarad szenvedélyes mesélőnek, aki gyönyörű képekben áradozik városokról, épületekről vagy szobabelsőkről. Néha mégis az az érzésem támadt, hogy szándékosan játszik az idegeimmel, amikor egy cliffhanger-rel végződő fejezet után több mint 20 oldalon át olvashattam, hogyan megy át egy idős néni az utcán! Szinte minden fát, kerítést és épületet megnéztünk, sokat nosztalgiáztunk, miközben a többi, fontos szereplő várt a sorára, hogy ott folytathassák, ahol épp félbeszakították őket.

A leírásokon kívül túl sok az ismétlés is. Az első rész részletes családtörténete után azt hihetnénk, nincs már több minden, amit Mayfair-ékről megtudhatnánk (és valóban nincs is), amikor egy új szemszögből olvashatjuk újra ugyanazt a sztorit... Arról nem is beszélve, hogy túl sok a Mayfair a könyvben: egyszerűen képtelenség fejben tartani a rengeteg unokatestvért, nagybácsit, nagynénit, vagy a belterjesség miatt összekuszálódó rokoni szálakat.

Nagy nehezen mégis elküzdjük magunkat a végkifejletig, ami nem más, mint Lasher várva-várt eredetmondája - ki is ő, honnan érkezett? Ez a könyv legnagyobb csalódása. Rice összetákolt Lasher mögé egy angol-skót történelmi szálat (ő Anne Boleyn fia, I. Erzsébet féltestvére), amit megfejelt a táltosok és kis emberek mitológiájával és nyakon öntött egy nagy adag vallásos maszlaggal. Talán sokkal jobb lett volna, ha megmarad titokzatos, csábító szellemnek, aki az első részben volt. Így, hús-vér valójában egy nagyra nőtt, elkényeztetett gyerek benyomását kelti, aki egyszerre idegesítő és szánalomra méltó.

A regény egyetlen pozitívuma, hogy képes új színt hozni a horror műfajba. A klasszikus, szörnyes-szellemes klisén túl megteremti a - jobb kifejezés híján - "női horrort", ami legalább annyira véres és kegyetlen, mint a többi horror-regény. Sajátossága, hogy a női testet használja a borzalmak forrásául, azaz a legalapvetőbb, "legszentebbnek" tartott funkcióit, mint a szülés vagy a szoptatás csúfolja meg, fordítja át valami iszonytatóvá. Ezek azok a jelenetek, amik aztán beleégnek az agyunkba, amik nem eresztenek, és amik miatt képesek leszünk átrágni magunkat a többi szöveg-rengetegen.

Nem vagyok biztos benne, hogy Atwood megfelelő formát választott az írásaiban szereplő témáknak. A kötet 14 novellát tartalmaz, amik elég vegyesek - színvonalukat és hangulatukat tekintve is. Akadnak itt melankolikus történetek családokról a gyerekek szemszögéből: első szerelem, idősödő szülők, elhibázott szülői döntések. Több novella szól házasságról, férfi-nő kapcsolatról, szerelmekről mindenféle stádiumban: beszürkült szerelem újraéledése, szakítás utáni bosszú, válás utáni titkos légyottok az ex-férjjel... Egyszóval az emberi kapcsolatok sokféleségét, összetettségét hivatott bemutatni a sok felvillantott életkép.

Az ok, amiért nem érzem ideillőnek a novellát, mint választott formát, az a műfaj sajátosságaiban keresendő: ennek a rövid írásműnek a lényege, hogy rövid bepillantást nyújtson egy helyzetbe, egy történetbe anélkül, hogy részletes cselekményt vagy hátteret kelljen mögé építeni. Ez egyszerre könnyű és nehéz feladat, hiszen a mondanivalónak egy ilyen rövid, "kiragadott" részletből is érződnie kell. Az írónak meg kell találnia az egyensúlyt, elég részletet kell biztosítania, hogy a főszereplő, a történet életre keljen és hihető legyen. Ezen a ponton vérzik el Atwood kötete: nincs elég idő belehelyezkedni egy-egy szereplő helyzetébe, átlátni a viszonyrendszert, amiben él, vagy a múltját megismerve megérteni a döntéseit a jelenben. Épphogy rájövök, ki kicsoda a történetben, amikor huss, már vége is. Ez a forma működik mondjuk egy horror-sztorinál, ahol nincsenek nagy mélységek, és nem is tenne jót a félelem-faktornak a túlzott kidolgozottság, de ahol érzelmek, párkapcsolatok, élettörténetek kerülnek terítékre, ott fontos lenne elég időt hagyni az olvasónak. Így ez a novella-füzér csak gondolatkísérletek sorozata marad - annak viszont rendkívül érdekes.

Egy regény, amiről nem tudni pontosan hol és mikor is játszódik - elsőre furcsának tűnik, de aztán az ember ráeszmél, hogy nagyon is jól van ez így: a lényeg sokkal jobban átjön, hiszen konkrét országok híján nincsenek félreértések, részrehajlások, vagy történelmi buktatók. Coetzee egy tökéletes allegóriát vázol fel előttünk, egy klasszikus társadalmi konfliktust, a végletekig lecsupaszítva - elnyomók és elnyomottak viszonyát egy birodalom és az azt fenyegető (?) barbárok között. Nem tudunk meg sokat egyik félről sem, sőt, a barbár hordákkal nem is találkozunk, ami nem véletlen.

A könyv végéig lebegtetik az érkezésüket, mindenki készül a nagy összecsapásra, ám ezek a vérszomjas népek csak nem akarnak megérkezni. Pedig a határmenti település lakóit már teljesen feltüzelték, a gyerekek barbárokat látnak a sötétben, rémtörténetek keringenek, és minden rejtélyes eseményt a láthatatlan ellenség számlájára írnak. Közben, hogy a nép szenzációigényét és a katonák vérszomját kielégítsék, ártatlan nomádokat kínoznak, mondvacsinált vádakkal tartják őket fogva. De kik vannak mind emögött? Kiknek áll érdekében megzavarni a törékeny egyensúlyt, ami az őslakók és az odatelepült városlakók között kialakult? Miért kell a békés együttélés helyett viszályt, sőt háborút szítani? A válasz nem egyszerű. A birodalom központjából küldött parancsnokok és katonák élvezik a hatalmat, amit a kezükbe kaptak, és azon nyomban kegyetlenkedésre használják azt. Létüket a háború legitimálja, hiszen békeidőben nincs szükség rájuk, valami unalmas, hétköznapi munka után kéne nézniük. A Birodalomnak, mint rendszernek pedig azért kell egy ellenségkép, hogy felsőbbrendűségét, rátermettségét bizonyíthassa velük szemben. A határtól távol élő polgárainak kell egy "fejletlenebb" nép, akikkel szemben jobbnak érezhetik magukat, akiket le lehet nézni - és akiket hibáztatni lehet sok mindenért. Bónuszként, a határmenti villongások, az újra meg újra felbukkanó, fenyegető ellenség(gel riogatás) eltereli a figyelmet a Birodalom működésének zavarairól, a vezetők stiklijeiről... láttunk már ilyet? Elég valószínű, maximum túl közelről néztük, és nem vettük észre, hogy benne élünk.

Coetzee a tűpontos társadalmi modellt egy lelkiismeretével küzdő főszereplő szemén át mutatja be. A határmenti erődítmény már vagy 20 éve ott élő helytartója egy napon úgy érzi, képtelen tovább asszisztálni a frissen érkezett birodalmi katonák brutális tetteihez. Egyre jobban bevonódik az üldözött emberek sorsába, és amikor az elnyomott csoport helyett az egyéneket kezdi látni, átfordul benne valami. Átlátja a katonákat mozgató, a többi embert engedelmességre késztető folyamatokat, és megpróbál szembeszállni velük. Ahogy az lenni szokott, kegyetlen megtorlás a jutalma, egyedül képtelen legyőzni egy egész államgépezetet. Az erkölcsi győzelem végül mégis az övé, a hadsereget felőrli a semmittevés, az örökös készenlét és vezetőinek alkalmatlansága. Vakon, agymosottan követik az ellenségképet oda, ahonnan nincs visszatérés.

Ez a húsbavágó allegória remekül rávilágít a diktatúrák működésére, arra, ahogy a folyamatos fenyegetettség érzésével tartják sakkban alattvalóikat - sajnos azonban a jelenben is bőven van mondanivalója.

A sorozat utolsó része végre megint annyi érdekes részletet tartalmazott az adott korról, mint ahogy a címe alapján várná az olvasó. Nem alibizett unalmas, elvont elmélkedéssel, vagy bocsátkozott túlzott szakmázásba, hanem világos, szabatosan megfogalmazott tényanyagot tárt a történelem iránt felszínesen érdeklődők elé. Persze könnyű egy olyan korszakról információt gyűjteni, ami ennyire jól dokumentált, és aminek 20 éve alatt annyit fejlődött az ország mint korábban 200 év alatt. A híres-neves reformkorról szól ez a kötet, és tartalmazza a töriórák anyagát is (Kossuth, Széchenyi, Deák, Petőfi, országgyűlés, Hitel, Világ, Stádium, Pilvax, lóverseny, gőzhajó, vasút, Lánchíd...), de ezek csak a keretet adják. A hangsúly ezúttal tényleg az átlagemberek magánéletén van, ahogy ez a számtalan változás kihatott az életük minden területére. Néhány apróságra különösen élesen emlékszem, mert annyira az újdonság erejével hatottak. Például a nagybetegek háza előtt szalmát szórtak az útra, hogy az elhaladó lovaskocsik zaja ne zavarja a pihenésüket. Vagy hogy a Normafa egy valóban létező, többszáz éves fáról kapta a nevét. A Palatinus pedig nádort jelent, aki az osztrák császár helytartója volt - róla nevezték el a József nádor teret.

Bámulatos, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyi változást lehetett elérni, ha volt hozzá szándék (pénz) és szaktudás. Rengeteg államférfi a saját vagyonából áldozott a köz javára, vagy önként mondott le nemesi előjogairól. Nyilván az összkép nem ennyire rózsaszín, és biztosan akkori is voltak kisstílű, önző politikusok, de az arány a mostaninak a fordítottja volt. Néha gúnyosan mosolyogva olvastam a még gyerekcipőben járó politika romantikus naivitását, a valódi jó szándék és segíteni akarás romlatlanságát. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy-egy politikust egy egész város (nem fizetett) lakói köszöntsenek, és üdvözlő ünnepséget rendezzenek számára. Ahogy lehetetlennek tűnik az is, hogy intelligens, igényes viták kezdődjenek egy társaságban a közéletről, vagy politikáról. Az emberek közömbösek, cinikusak és kiábrándultak, mert "megtanulták", hogy a politika nem róluk szól, hanem csak bizonyos érdekcsoportok üzelmeit leplező színjátékká silányították.

Rushdie egy korai műve volt a soron következő olvasmányom, az író életművében a Sátáni verseken innen, de a Grímuszon túl, közvetlen az Éjfél gyermekei után foglal helyet. Kevésbé szimbolikus, mint az első két kötet, de nem annyira sodró lendületű, mint az utóbbi, amiben ráérzett arra, hogy a magvas gondolatok talán még könnyebben befogadhatók, ha egy család történetébe ágyazza őket. Tehát alkotott egy szövevényes, szerteszét ágazó rokonságot, barátokkal, ismerősökkel és ellenségekkel, akik egy Pakisztánhoz nagyon hasonló, mégis képzeletbeli országban élnek. Ez a képzeletbeliség érdekes motívum, hiszen nyilvánvaló, hogy Rushdie saját hazájáról mintázta a családot körülvevő történelmi-politikai miliőt, és fogalmaz meg egy kőkemény társadalomkritikát. Az, hogy ezt nem merte nyíltan felvállalni, előrevetíti a Sátáni versek keltette óriási botrányt. 

Mint a címből kiderül, a regény központi témája a szégyen, annak lecsapódása az indiai-pakisztáni családokban. Ezekben a merev szabályokhoz kötött közösségekben rendkívül mélyen gyökerezik a szégyen fogalma, hiszen sokkal több előírásnak, kimondatlan törvénynek kell megfelelni, mint például a nyugati társadalmakban. A házastársakat a szüleik választják ki egymásnak, a lányoknak érintetlenül kell férjhez menniük és elsőnek fiút kell szülniük, a feleségek feltétlen engedelmességgel tartoznak férjüknek, mert ha nem... az szégyen. Akkor a családfőnek kell(ene) rendet teremtenie - és szélsőséges esetben végeznie a törvényt megszegővel. Rushdie a mágikus realizmus segítségével azt mutatja be, hogy milyen elfojtások, gátlások alakulnak ki az egyénben a sokszor ki sem mondott szégyenérzet miatt. Legszomorúbb talán a fiúnak várt lány sorsa, akit anyja képtelen volt szeretni, mert már születésekor csalódást okozott azzal, hogy lány lett. Egész gyerekkorában bántalmazta, elhanyagolta, aminek következtében fejlődési rendellenesség alakult ki nála. A hosszú évek alatt csak gyűlt, gyűlt a lányban a fájdalom, a düh, hogy végül pusztító démonná változzon, akiről rémtörténeteket zengenek az egész országban. Testvére sem járt sokkal jobban, bár őt elhalmozták szeretettel, és a szerelméhez mehetett férjhez, nem bírt megbirkózni az anyai szereppel, ami nem is csoda, hiszen évről-évre ikreknek adott életet - fogamzásgátlásról hallani sem akart a kedves férj. Minden évben eggyel több baba érkezett (először kettő, aztán három, négy, stb.) míg végül 27 (!) gyereknél nem bírta tovább, és öngyilkos lett. 

Számos más "csodálatos" esemény is történik a regényben, amik könnyedén simulnak bele a cselekménybe - ennek valóban a mestere Rushdie. Ezeket a mágikus elemeket mondanivalójának árnyalásához használja, hiszen a valóságtól ennyire elrugaszkodott történések csak még inkább kiemelik a hétköznapi jelenetek közt talán elsikkadó lényeget. A meseszerű elemek mellett a narráció stílusa is játékos, élőbeszéd-szerű. "Mindjárt rátérek erre, csak előbb még...", "most már tényleg arról fogok mesélni, hogy..." - ez engem egy idő után zavarni kezdett, túl tolakodónak éreztem, és inkább kizökkentett a történetből, semmint megkönnyítette annak befogadását. De Rushdie-nak valószínűleg nem is ez volt a célja, ő szimplán el akart mondani egy történetet, ami körül kifejthette nézeteit a világ dolgairól.

Egy újabb klasszikus mű modern feldolgozását olvastam, Margaret Atwood Odüsszeia-átültetése után a másik kedvenc írónőmtől, Jeanette Winterson-tól. Ő William Shakespeare Téli rege című alkotását hangolta át egy teljesen mai, a 21. században is működő történetté. Ahogy azt már a Pénelopeiánál is kifejtettem, nem egyszerű vállalkozás egy közismert, egy adott kultúrát meghatározó műhöz hozzányúlni. Egyesek szentségtörésnek tarthatják a klasszikus történetek leporolását, és hát nyilván bizonyos tisztelettel is kell bánni velük. Másrészt viszont a ráncfelvarrás még jól is állhat nekik, az új megközelítés, a friss írói szem új jelentésrétegeket adhat hozzá a művekhez, amik így esetleg olyan olvasókhoz is eljuthatnak, akik eddig esetleg vonakodtak azokat kézbe venni (ez Atwood módszere). Ráadásul egy jól sikerült feldolgozás kiemelheti a nagy klasszikus egyetemes, örökérvényű mondanivalóját, rávilágíthat arra, amit korunk embere is magáénak érezhet benne (ez pedig Winterson-é).

Bár jómagam nem olvastam a Téli regét, az írónő szerencsére egy gyorstalpalóval indítja a könyvet, így nem éreztem magam elveszve. Shakespeare olyan alapvető emberi érzelmekkel dolgozik, mint a féltékenység, a szerelem és a megbocsátás. A mű alapkonfliktusa egy féltékenységi dráma két gyerekkori barát között, amiben aztán szép lassan felőrlik egymást és a családjukat is. A betegesen féltékeny férj teljesen alaptalanul házasságtöréssel vádolja feleségét, legjobb barátját véli születendő második gyermeke apjának. Miközben egyre mélyebbre süllyed paranoiás képzelgéseiben, elveszít mindenkit, aki fontos számára. Az egykori jóbarát élete is zátonyra fut, ő sem tudja túltenni magát a traumatikus eseményeken. A felnövekvő új generáció, a sors különös útvesztői nyomán egymásba szerető gyermekeiké a feladat, hogy helyreállítsák a feldúlt kapcsolatokat, és megbékélést nyújtsanak a sokat szenvedett lelkeknek.

Winterson számára adott volt tehát a cselekmény fő vonala, ami neki nem okozhatott problémát, hiszen nem a fordulatos történetvezetés a sajátja, sokkal inkább a karakterábrázolás, a lélek gyökeréig lenyúló elemzése a szereplők személyiségének. Ebben szerencsére szinte szabad kezet kaphatott, és a klasszikus konfliktus köré olyan karaktereket épített, akik ízig-vérig modernek, és akiknek a háttere tökéletesen megmagyarázza a tetteiket. Zseniális, ahogy 21. századi figurákká gyúrja át Shakespeare szereplőit, és mégis megőrzi azokat a személyiségjegyeket, amik a konfliktushoz vezetnek. A féltékeny férj egy ambíciózus, földhözragadt, harsány üzletember, aki nem tud egy húron pendülni a művelt, kreatív és érzékeny barátjával - és feleségével. Irányítás-mániája és kisebbségi komplexusa sarkallja egyre vadabb tettekre.

A lenyűgöző jellemrajzokon felül pedig ott van még a nehezen megragadható, de mégis rendkívüli jellegzetes Winterson-i "plusz", amitől félreismerhetetlen az írónő stílusa. Ahogy szerelemről és szeretetről ír és gondolkodik, ahogy regényeit körülfonja az irodalom és a képzőművészetek szeretete, azt nem tudja majd senki sem utánozni. Ritka az olyan könyv, aminek minden sorától többnek, jobbnak érzem magam, de Winterson szinte összes regénye ilyen.

Úgy tűnik, Dickens regényeinek nem áll annyira jól a nyár és a kánikula, sokkal inkább a borongós, esős őszi idő és egy csésze tea társasága - nem sikerült elkapnom a fonalat ezúttal sem. Annyira azért nem volt tragikus olvasmányélmény, mint az Örökösök, de nem is élveztem annyira, mint a David Copperfield-et. Lassan kirajzolódik előttem az író regényeinek egyik tipikus témája, ami nem más, mint a főszereplő személyiségének fejlődése. David Copperfield, Nicholas Nickleby és most Martin Chuzzlewit mind ígéretes fiatalemberek, akik alapvetően jó tulajdonságokkal rendelkeznek, ám céljaik és boldogságuk eléréséhez valamilyen legyőzhetetlen akadályba ütköznek. Ez az akadály látszólag egy ellenszenves, szinte már karikatúraszerűen gonosz karakter, valójában viszont a saját személyiségükben rejlő hiba. David a naivitását, Nicholas a túlzott magabiztosságát, Martin pedig az önzését vetkőzi le magáról, cserébe mindegyikük jutalma a kedvesük keze és egy boldog élet. A rengeteg közös vonás egyike még a háttérben mindig munkálkodó, bölcs jóakaró, aki mindig elrendezi az összekuszált szálakat (talán ő Dickens maga). Ez az elrendezés most különösen kurtán-furcsán sikerült, az összes fontosabb cselekményszálat egy nagy közös jelenettel zárta le az író, ami a végigrágott hosszú fejezetek után nem igazán fair.

Ha már fair, essék szó a mű angolságáról is (lásd fentebb az ősz és tea hívószavakat). Egyszerűen elképesztő a 19. századi angolok modorossága, nincs még egy ilyen nép, akik olyan finoman és elegánsan tudnak elküldeni valakit a fenébe, hogy az illető még meg is köszöni azt. A hosszú, cirkalmas monológokra számítottam is, ilyenkor az agyam most már "robotpilótára" kapcsol, és csak a lényeges részeknél koncentráltam igazán - ez az olvasási stratégia vált be Dickens-nél. Remekül tükrözi a regény a 19. századi angol értékrendet is, vagyis sokat  megtudhatunk arról, mi jelentett az egyszerű emberek számára boldogságot, mi volt a fő motiváló erő számukra. Ne számítsunk nagyon extrém dolgokra: a legtöbb angol teljesnek és sikeresnek érezte az életét, ha minden nap megihatta a kis teáját, volt egy szép kis lakása és egy stabil munkahelye. Dickens amellett, hogy érzékletesen megörökíti az angol tájat és városokat (elsősorban persze Londont), az angol társadalom fő portréfestője és kritikusa.

Közel kétéves történet ér most véget, ugyanis ennyi ideig volt állandó háttér-olvasmányom a hatalmas történelemkönyv. Ha egy-egy regény után nem volt kedvem belevágni egy másikba, az éjjeliszekrényemen mindig ott várt ez az óriás. Persze nem csak szemes kávé volt a regény-rengeteg parfümériájában, sokkal többet tud ennél. Nyilván egy 1000 oldalas törikönyv minden részletére nem emlékezhet az ember (még ha bőszen jegyzetelt is közben), az összbenyomás, a stílus ami megmarad. A bennem összedőlő világok recsegése-ropogása is sokáig elkísér majd, ahogy az az új szemlélet is, amit ez a bátor történész adott.

Davies ugyanis szembeszállt a történelmi sztereotípiákkal és a kényelmes általánosításokkal, nyíltan kritizálva néhány kollégája hozzáállását. Ő ugyanis az egyik első nyugat-európai történész, aki végre Kelet-Európát is "látja", és a kontinens nem csupán Ausztriáig tart számára. Ráadásul felhagy a "történelmet a győztesek írják"-elv álszent önámításával, és (különösen a világháborúkról szóló fejezetekben) keményen odarakja a mérlegre a dicső, igazságos és demokratikus Nyugat bűneit is.

A közoktatásból megmaradt, elszigetelt tudás-morzsáimat is szépen összekapcsolta, vagyis most már nagyjából van fogalmam arról, hogy egy adott időben mi zajlott éppen Európa különböző pontjain. Ez csak egy újfajta szerkesztési megoldással lehetséges: egy-egy korszakról kapunk egy átfogó tablót a legfontosabb eseményekkel, amiből nyilván sok részlet hiányzik, ám még így is ijesztő adathalmaznak tűnne, ha Davies nem világítana rá a látszólag elszigetelt események közti összefüggésekre (például a népvándolás korából nem csak a hódítások tényét olvashatjuk évszámokkal, hanem szinte magunk előtt látjuk a folyamatot, ahogy a különféle népcsoportok lökik egymást újabb és újabb területek felé). A nagy összképet meg-megszakítják a "kapszulák", amik a legkülönfélébb témákban írt mini-esszék, céljuk a puszta történelmi adat-tobzódás színezésén túl egyfajta korokon átívelő, egyetemes tudás bemutatása. Végül minden fejezet egy pillanatképpel zárul, mely egy, az adott korszakban sorsfordító momentumot mutat be rendkívüli részletességgel.

Látható, hogy nem egyszerű tény-áradatról van tehát szó, Davies azokra a folyamatokra volt kíváncsi, amik a mai Európát kialakították. Ehhez nem lehet csak a történelemre hagyatkozni, ugyanakkora figyelmet érdemelnek a művészetek és a tudomány eredményei is, amikről szerencsére nem is felejtkezik meg. Gazdag, változatos és hasznos illusztrációk segítik a grafika-orientált olvasót, néha egy-egy jól sikerült ábra többet ért, mint több oldalnyi magyarázat. Sok kedvencem volt köztük, például az európai kultúrkörök és alapértékeik halmazai, a Európa lehetséges felosztásait bemutató (lásd a képen), a kora újkori politikai rendszereket a demokrácia és monarchia tengelyen elhelyező, vagy az európai hatalmi központokat sematikusan ábrázoló - ezekhez akár később is vissza lehet nyúlni. 

Talán az olvasmányélmény frissessége miatt, vagy azért, mert a középiskolában rendkívül elnagyoltan (vagy inkább sehogy sem) tanultunk róla, de tény, hogy a II. világháború utáni időszakról szóló fejezet volt a legérdekesebb. Paradox módon sokkal többet tudunk az ókori civilizációkról, mint a 30-40 évvel ezelőtti eseményekről, pedig még mindig az akkor meghozott döntések következményei alakítják életünket. Bár Davies könyve 1994-ig követi nyomon az eseményeket, akkori tudása alapján levont következtetései a jövőről szépen kiállták az idők próbáját. Sajnos egykori, pesszimizmusba hajló jövendöléseit az EU jövőjéről, Kelet- és Nyugat-Európa kapcsolatáról messze alulmúlják a valós események.

Ez volt az első Passuth-regény, amit kortársként jegyzett az író, az utószóban vall arról, hogy a történelmi regények között szüksége volt egy kis szünetre. Ez jól mutatja, mekkora szellemi munka lehet belemerülni egy másik világba, egy másik történelmi korszakba. Persze nem tudott teljesen elszakadni érdeklődési körétől, ebben a kötetben is számos értekezés, leírás szerepel, melyeknek fókusza az olasz reneszánsz, azon belül is Milánó és Leonardo da Vinci köre. Ezúttal azonban nem történelmi személyek a főszereplők, hanem kitalált, köznapi emberek, akiket az író saját környezetéből vett minták alapján formált. A fiatal, ambíciózus művészettörténész, a karizmatikus műgyűjtő, a bölcs, éltes professzor mind igazi 20. századi figura. 

A regény központi témája egy szenzációs művészettörténeti felfedezés, és az ezt övező intellektuális-morális kérdések. Számomra rendkívül érdekfeszítő volt a folyamat, ahogy az eddig ismeretlen festmények eredetét (eredetiségét) vizsgálják, ahogy a legapróbb vonalakból, foltokból következtetni tudnak a művész személyére. Egy ifjú tudósé lehet a felfedezés és beazonosítás dicsősége, ám kétségek gyötrik, hogy a hét kép biztosan ugyanahhoz a festőhöz köthető-e. Közben azonban beindul a gépezet, a gazdag műgyűjtő igyekszik minél nagyobb felhajtást kelteni a képek körül, hogy jól felverje az árukat. Érdy Loránd válaszút elé kerül: vonzza a népszerűség, a siker és persze a pénz, de közben tudja, hogy a valódi szakmai körök kivetnék magukból a megalapozatlan műelemzés miatt. Ekkor érkezik hozzá egykori tanára, a bölcs professzor, aki hideg logikájával, a világi hívságok elutasításával emlékezteti Lorándot, hova is tartozik igazán. 

Bár a többi, valós történelmi személyekről szóló regényéhez képest kevésbé fajsúlyos alkotásról van szó, Passuth remek ötvözetét adja a művészettörténetnek, a kriminek és a lélektani regénynek, olyan súlyos morális-intellektuális kérdésekre is rávilágítva, melyek az egyszerű olvasót kiragadják a hétköznapok sodrából, és kissé emelkedettebb gondolatokra serkentik.

Már csak egy rész van hátra a végső búcsúig Narniától és bizony ez érződik is a köteten. Olyan volt olvasni, mintha az író erőt gyűjtött volna az utolsó nagy dobáshoz, és most csak a kötelezőt tudta volna hozni. Szerencsére ez a "kötelező" is bőven elég ahhoz, hogy egy élvezetes, kedves mese kerekedjen belőle. 

A Pevensie-testvéreket végleg lecserélték, Caspian is megöregedett, helyüket az új generáció veszi át, új problémákkal és új morális tanulságokkal. Előkerül az iskolai bántalmazás, a "bullying", mint motívum: a két elnyomott, kiközösített főszereplő az átélt kalandok hatására megtanul kiállni önmagáért, kialakul bennük egyfajta belső tartás. Az ifjú olvasóknak, akik talán hasonló cipőben járnak, vigasztaló lehet egy olyan világ, ahová a valóság elől menekülhetnek. Még felnőttként is kellemes volt néhány órára kizárni a gondokat, tennivalókat, és csak hőseink kalandjaira koncentrálni, velük barangolni Narnia varázslatos tájain.

Ha egészen pontos akarok lenni, nem is Narnia területén játszódik a regény nagy része, és ezek az új világok mentik meg a könyvet a teljes unalomtól. A történetvezetést illetően úgysem számíthatunk váratlan fordulatokra, az izgalmat inkább az ismeretlen országok és lakóik nyújtják. Eljutunk az óriások földjére, majd onnan egy föld alatti birodalomba, ahol számtalan furcsa lény lakik. Ezek a teremtmények rettegnek a szabad égtől, a naptól vagy a csillagoktól, számukra a mélység jelenti a biztonságot. 

Ebben a sötét országban kerül sor a nagy összecsapásra az aktuális főgonosszal, ám ahhoz képest, hogy elvileg ez a regény csúcspontja, viszonylag simán, egy fejezetben végeznek is vele (és előtte sem szerepelt túl sokat). Látszik, hogy Lewis nem erre hegyezte ki a történetet, sokkal inkább a főszereplők által bejárt valós és személyiségbeli útra - amin kellemes élmény volt elkísérni őket.

Újabb regény a II. világháborúról, a holokausztról, nácikról és zsidókról - vajon hány könyvnek és filmnek adhat még témát ugyanaz a történelmi esemény? Szerintem annyinak, ahány ember életére közvetlen vagy közvetett hatással volt. Ez az emberi ostobaság, becsvágy és kegyetlenség által gerjesztett forgószél végigsöpört egész Európán (és persze a világon), teljesen átrendezve annak térképét és lakóinak elméjét. Népek tűntek el, fogyatkoztak meg, vagy költöztek új hazába, egész városok pusztultak el - vagyis az addig ismert világ megszűnt létezni. A háború vége az örömmámor mellett ürességet is hagyott maga után.

Ebben a kavarodásban, a II. világháború végi Európában követjük nyomon egy csapat zsidó partizán útját a Szovjetúnióból egészen Olaszországig. Táborról táborra vándorolnak, erdőkön, mocsarakon át, két éven keresztül. Útközben harcolnak, bújkálnak, menekülnek, dolgoznak és persze dacolnak az állandó életveszéllyel és nélkülözéssel. Több társukat is elveszítik, de sok új emberrel örök barátságot kötnek. Érdekes volt megismerni egy apró részletét gondolkodásuknak, világképüknek, hiszen zsidónak lenni minden korban egyet jelentett a kívülállósággal. Vajon hogyan viszonyulnak ahhoz az országhoz és lakóihoz, ahol élnek? Lengyel zsidónak, vagy zsidó lengyelnek tartják-e magukat? Egyáltalán számít-e ez? 

A másik figyelemreméltó és új szempont a könyv kapcsán az, hogy most először olvastam olyan holokauszt témájú regényt, ahol a zsidók nem mint passzív áldozatok jelennek meg, hanem mint cselekvő, sorsukért küzdő lények. Nyilvánvaló (és ebben a történetben is elhangzik), hogy ők voltak kisebbségben, ők voltak a kivétel - és közülük jópáran komoly lelki teherként élték ezt meg. Gondolataikat, belső vívódásaikat az egyik főszereplő, Mendel monológjai tárják fel előttünk, aki élő lelkiismeretként kíséri a partizánokat küzdelmes útjukon, melynek végén régi életüket feledve, nulláról kell majd újrakezdeniük.

Ahhoz, hogy ezt a remekbe szabott könyvet megfelelően értékelni tudjuk, két dolog szükséges: 1. felejtsük el, amit eddig a zombis horror-klisékről gondoltunk, 2. felejtsük el a regényből készült filmet. Ha ezek megvannak, dőljünk hátra, és biztonságos otthonunk kényelméből csodálkozzunk rá arra az alapos, minden részletre kiterjedő világégés-szimulációra, amit Brooks holmi idétlen zombis címmel lerakott elénk. Félreértés ne essék: rengeteg "zombi" (vagyis egy ismeretlen vírustól élőhalott gyilkológéppé váló ember), vérontás, horrorisztikus epizód szerepel a kötetben, de a hangsúly nem ezeken van, hanem a világméretű katasztrófa globális társadalmi hatásain. Brooks egy, a háború vége után 10 évvel készült tanulmánynak álcázza regényét, amiben túlélők mesélnek magukról és az átélt szörnyűségekről. Okos húzás ez az írótól, hiszen minden interjú egy-egy mini-történet, ahol egyből az események sűrűjébe csöppenünk, nincs üresjárat, nincsenek fölösleges körök.

A dokumentarista-jelleg másik nagy előnye, hogy rendkívül változatossá teszi a regényt, mivel ily módon számos országból számos társadalmi csoport képviselője szólalhat meg, sokkal színesebb képet adva, mint a hagyományos, egy főszereplős szerkezet. Egyszerűen lenyűgöző, hogy Brooks milyen valósághűen modellezi egy zombi-apokalipszis politikai, gazdasági, katonai vagy pszichológiai következményeit. Olyan éleslátással elemzi a társadalmi struktúrák, a modern gazdaság vagy a politikai erőviszonyok felbomlását, hogy magunk is elhisszük: ez tényleg így történne meg. Ráadásul nem csak az Egyesült Államokra fókuszál, hanem a világ többi részére is, így azt is megfigyelhetjük, hogy a különböző kultúrák mennyire eltérően reagálnak egy ilyen méretű katasztrófára.

Ezt a sokszínűséget leginkább csak kiragadott részletekkel tudnám érzékeltetni, ezért következzen néhány epizód, ami igazán megfogott:

• a gyógyszeripari nagyvállalat főmoguljának cinikus vallomása, aki még a zombi-vírus ellen is képes volt hamis gyógyszereket piacra dobni, majd gusztustalanul meggazdagodni
• a Nemzetközi Űrállomás önkéntesei, akik 3 évig keringtek odakint az űrben, hogy az utolsó megmaradt űrhajóra felügyeljenek, hiszen ki tudja, képes lesz-e újra az emberiség ilyen technológia kifejlesztésére
• a renegát kínai tengeralattjáró kalandjai, akik szembeszállnak saját vezérkaruk idiotizmusával, miközben felfedeznek egy hajókból álló új "kontinenst", ahol a túlélők próbálnak új életet kezdeni
• a kubai férfi beszámolója, aki elmeséli, hogy fogadták az USA-ból gumicsónakon érkező menekülteket...
• az amerikai alelnökkel készült interjú, amiben a társadalom újraszervezéséről beszél: hogyan osztották kategóriákba az embereket tudásuk hasznossága szerint, hogyan eshetett meg, hogy az egykori ügyvéd/menedzser/tanácsadó/PR-os a ranglétra legalján találja magát, és az egykori földműves/kovács/iparos oktatja

Az emberi reakciók teljesen hitelesek: voltak, akik hasznot húztak mások szenvedéséből, akadtak páran, akik feláldozták magukat a többiekért, a többség viszont a saját és szerettei életét próbálta menteni. Senki sem úszta meg viszont maradandó lelki sérülések nélkül, és az is biztos, hogy a világégés előtti életét mindenki elfelejtheti. Külön hálás vagyok az írónak, amiért nem próbálta valami nagyszabású befejezéssel, semmitmondó erkölcsi tanulsággal lezárni regényét. A zombik támadásából valószínűleg ugyanannyit tanulna az emberiség, mint a két világháborúból.

Súlyos kérdéseket feszegető könyv, amit kisgyerekes szülőknek talán nem is ajánlanék. Engem is mélyen felkavart, és azóta sem enged az a 130 oldal. Lessing nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felvázolja egy átlagos család és az őket övező szociális háló reakcióját arra, ha egy "más" gyerek érkezik közéjük. Csak vázlatról beszélhetünk, mert ekkora terjedelemben képtelenség minden szereplő minden rezdülését pontosan megörökíteni. Ám még így is számos téma akad, amiken rágódhatunk.

Az első rögtön a család elhelyezése térben és időben: a 60-as évek Angliájában járunk, tombol a szexuális forradalom, a női egyenjogúsági mozgalmak fénykorát éljük, amikor David és Harriet úgy dönt, hogy megismerkedésük után nyomban összeházasodnak, családot alapítanak és meg sem állnak legalább hat gyerekig. Vesznek egy hatalmas házat, és a babák csak jönnek és jönnek, miközben karácsonytól húsvétig a fél rokonság náluk vendégeskedik, valóban idilli hangulatban. Aztán megérkezik Ben, az ötödik gyerek, és minden darabjaira hullik. Vajon ő a büntetés a "normálistól" eltérő életmódért, a kor szellemiségének teljesen ellentmondó családmodellért? Önzőség-e két embertől, hogy úgy akarnak élni, ahogy megálmodták, és ehhez jócskán kihasználják gazdag rokonaikat? Mi az az ár, ami még kifizettethető a boldogságért?

Ehhez kapcsolódik a nagyszülők szerepének kérdése: míg régen több generáció együtt élt és gondoskodott az utódokról, hatalmas terhet levéve az anya válláról, manapság a nők magukra maradtak gyermekükkel. Harriet ezzel szemben szinte természetesnek veszi, hogy édesanyja hozzájuk költözzön és segítsen a háztartásban. Vajon elvárható-e, hogy egy végigdolgozott élet után egy nagyszülő kiszolgálja a gyereke családját is? Megtörik-e ezzel az élet körforgása, mely szerint a gyermekként kapott gondoskodást a saját gyerekeinkbe fektetett szeretetünkkel "fizetjük vissza"?

Érdemes kitérni a szociális intézmények képmutató hozzáállására is. Harriet nem szeretne mást, mint hogy valaki végre kimondja, Ben nem átlagos gyerek, neki pedig segítségre van szüksége a neveléséhez. Ehhez képest az orvosok, pszichológusok, tanárok csak azt szajkózzák, hogy nem tér el NAGYON a normálistól, sőt még őt teszik meg bűnbaknak. Megszülted, hát boldogulj vele egymagad! Nincs segítség, nincs emberi megoldás, maradna az "elrekkentés" egy haláltelepen más nem kívánt gyerekekkel. (Ez az epizód talán a legborzasztóbb az egész könyvben.) Harriet nyilván nem képes otthagyni fiát, hogy begyógyszerezve, kényszerzubbonyban lassan éhen haljon.

Ben tehát marad a családnál, és itt érkezünk el a legérzékenyebb témához: vajon egy "sérült" gyerek érdekében szét lehet-e zilálni egy egész családot, fel lehet-e áldozni a testvérei normális gyerekkorát? Harriet egész életében hordozni fogja döntésének következményeit, gyerekei kirepülnek, amint lehet, férje elhidegül tőle, végül magára marad az egykor boldog zsivajtól hangos, hatalmas házban. Vajon tiszta maradt-e a lelkiismerete?

Lessing regénye az előfutára az egy fokkal még felkavaróbb, 15 évvel később íródott We Need to Talk About Kevin-nek. Mindkét könyv azt a tabutémát feszegeti, hogy mi történik egy családban, ha az anya-gyerek kapcsolatban zavarok támadnak. A saját koruk és országuk aktuális társadalmi jelenségeire reflektálnak, és sajnos úgy tűnik, hogy Az ötödik gyerek megjelenése óta eltelt időszak nem hozott megoldást a fenti problémákra, sőt, azok inkább mintha súlyosbodtak volna.

Mit kíván a magyar nemzet? Magyar nemzeti varázslógyereket! Valóban a magyar Harry Potter-ként szokták emlegetni Gergőt és a róla szóló könyveket, és hát párhuzamból bizony akad bőven. Mágusokra és varázstalanokra osztódó világ, kiválasztott, a varázsvilágot megmenteni próbáló főszereplő, őt valamilyen rejtélyes okból gyűlölő főgonosz, akinek nem mondjuk ki a valódi nevét... Szóval a kerettörténet nagyjából ugyanaz, de az ördög a részletekben rejlik. Böszörményinek sikerült a bravúr, hogy egy világsikert elérő, idegen kultúrában gyökerező műfajt hitelesen honosítson, és az üres majmoláson túl értéket is hozzon létre.

A rendszerint skandináv vagy kelta mitológián alapuló nyugati fantasy-k (A gyűrűk ura, Harry Potter, Narnia krónikái) egyszerű lemásolása helyett az ősmagyar hiedelemvilághoz nyúlt vissza, és ezt a szimbólumrendszert vette alapul fantáziavilága megteremtésekor. A magyar bűbájosok sámánok, táltosok, vajákosok és garabonciások, sámándobbal és ostorral varázsolnak. Gergő világa talán összetettebb is, mint Harry-é, itt a varázslók az álmokban és a valóságban is léteznek, külön kasztokra oszlanak, és bonyolult kapcsolatuk van a szellemállattal, akit társként választanak.

Rengeteg az újdonság, amit a két újonc-bűbájos, Gergő és mostohatestvére, Zsófi társaságában mi is szép lassan megismerünk. Ám éppen ezzel a "tanulással" van a gond: a regény sokszor túl körülményes, túl sok a magyarázat, és kevés az olyan epizód, ami mondjuk hétköznapi helyzetben mutatná meg a szereplőket, hogy kicsit jobban megismerjük és megkedveljük őket. Tipikus első-kötet szindróma ez, amikor egy sorozat nyitányaként be kell vezetni az olvasókat egy új, kitalált világba és annak szabályrendszerébe. Rowling ezt sokkal ügyesebben oldotta meg, ahogy Harry és barátai haladtak előre az iskolában, úgy tárult ki előttük (és előttünk is) a varázsvilág.

Böszörményi a magyar nyelvet is "bűbájosan" tekerte ki, hogy minél érdekesebb, sajátosabb nyelvezetet teremtsen ehhez a hibrid-ősmagyar világhoz. Például az álmokba "révülnek" a szereplők (nekem mondjuk erről egyből a Scooter ugrik be), a varázstalanok pedig "éberek". Szimpatikus volt az is, hogy a magyar mondavilágon túl beemelte más kultúrákét (indián, ausztrál, afrikai) is, és persze megvolt az utalás a nyugati varázslókra, sőt, egy vicces cameó-ban maga Harry, Ron és Hermione is felbukkant Kóspallagon. 

Egyszóval ígéretes magyar ifjúsági regény, aminek helye lenne minden kiskamasz polcán a HP-kötetek mellett (vagy akár helyett). Az, hogy nem tudtam magam annyira beleélni, és a szereplők sem fogtak meg igazán, talán nem a könyv hibája, hanem az éveim számáé. A sorozat többi részét pedig félreteszem arra az időre, ha esetleg a fiam olvasná őket.

Az egyik legszebb szülinapi ajándékom idén az, hogy végre befejeződött ez a gyötrelmes, iszonytatóan hosszú könyv. A blogom elkezdésekor megfogadtam, hogy mindig az őszinte véleményemet fogom leírni még a legnagyobb klasszikusokról is, akár azt is kockáztatva, hogy emiatt műveletlennek, rossz ízlésűnek vagy szimplán butának fogok tűnni. Ezúttal sem vagyok hajlandó szépíteni a neves orosz szerző egekig magasztalt regényéről alkotott benyomásaimat: ez bizony egy vaskosan túlértékelt, borzalmasan vontatott és érdektelen részletekkel megszakított mondatkupac. Mintha Dosztojevszkij szándékosan szórakozna az olvasók idegrendszerével, és nem egyszer vezet fel úgy fejezeteket, hogy "a történetünk szempontjából ez az epizód nem lényeges, tehát nem is térnék ki rá" - majd kb. 50 oldalon át taglalja az amúgy valóban teljességgel érdektelen mellékszálat. Egy író sem várhatja el olvasóitól, hogy a könyv 2/3-áig várni fognak a cselekmény beindulására, és 600 oldalon át beérik a felvezetéssel. 

Komolyan nem tudnám megmondani, hogy miért nem hagytam félbe - talán itt játszott közbe a "nagy klasszikus-faktor", hogy legalább elmondhassam, igen, olvastam, igen, tudom miről beszélek. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez egy fontos lélektani krimi, meg hogy a modern pszichológia is először bukkan fel benne. Azt is felfogtam, hogy a főszereplők a különböző személyiségtípusokat szimbolizálják, illetve az emberi elme különböző aspektusait (ösztönös én, tudatalatti, lelkiismeret, racionális gondolkodás). Láttam a próbálkozást, ahogy Dosztojevszkij a modern Oroszország társadalmi változásait igyekezett megjeleníteni, a vallás és az erkölcsök helykeresését a modern ember gondolkodásában. Voltaképpen szereplőit is inkább a saját magvas gondolatainak kinyilatkoztatására használja, és bonyolódik hosszas teológiai fejtegetésekbe.

De ez a sok okosság mind kevés ahhoz, hogy élvezhető, kerek egész regény jöjjön ki belőle. Mint már sokan mások, ez az író is abba a hibába esik, hogy könyve megalkotásakor megfeledkezik az olvasókról. Az eredmény egy teljesen öncélú, saját bölcsességét fitogtató, és élvezhetetlen mű lett. Lőjetek!

Már a könyv körülbelül negyedénél elkezdtek viszketni az ujjaim, hogy micsoda savazós, vitriolos kritikát fogok én írni erről a majd' húsz éves bestselleről. Gondolatban már pörögtek a jelzők: sablonos, felszínes, sekélyes, logikátlan... aztán ahogy fogytak a lapok, a káröröm helyét átvette a sajnálat és a szomorúság. Biztos én is "Terézanyus" hangulatba kerültem, hirtelen sok mindenkit szánni kezdtem: a főszereplőt, Kéki Katát, aki állandó önigazolást vár minden jöttment pasitól, miközben az ezredfordulós fiatal generáció minden megpróbáltatását nyomon követhetjük a sorsán keresztül. A szocializmusban nevelkedett, azóta masszívan kapitalista multicégek felsővezetői és a 20-30 éveikben járó, jól képzett, ambíciózus álláskeresők/munkavállalók elvárásai közt feszülő ellentét azonban kiaknázatlan poénforrás maradt.

Sajnáltam az írónőt, akinek ott volt a lehetőség a kezében, hogy a nyugaton már olyan népszerű szingli kultúrát nálunk is meghonosítsa, legalábbis az irodalomban. Szellemes, vicces társadalmi látlelet helyett azonban egy alapvető történetvezetési hibáktól hemzsegő írást kapunk, ahol néha még abban sem voltam biztos, hogy ez most egy összefüggő történet-e, vagy csak lazán összekapcsolódó epizódokat olvasok. Szereplők jöttek-mentek mindenféle felvezetés nélkül, egymásnak ellentmondó tények derültek ki főhősünk múltjáról, családjáról... egyszóval a cselekményt elég trehány módon kezelte Rácz Zsuzsa. Ha ehhez mondjuk egyedi stílus tartozott volna, még elnézhető lenne a dolog, de az írás minősége is rendkívül hullámzó volt. Néhány irodalminak mondható részt leszámítva indokolatlan trágárság zavarta meg a történet követéséhez szükséges koncentrációt.

A legjobban azonban magamat és olvasótársaimat sajnáltam, akiknek ezzel a magyar "keribredsó" meg "bridzsitdzsónsz" utánzattal próbálták kiszúrni a szemét. Na nem mintha a Szex és New York egy szépirodalmi remekmű, vagy csupán egy jó könyv lenne, korántsem. De a nyugati trendek majmolásának miért kell szükségszerűen gagyinak lennie? Miért nem lehet a szingli-hullámot kecsesen, stílusosan meglovagolni, ahelyett, hogy csak átcsapna a fejünk felett?

Az "ezredforduló sikerkönyvének" kikiáltott, debütáló regény sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Nyilván nem akkora csalódás, mint például az Alkonyat vagy A szürke ötven árnyalata könyvek, de én egy női Rushdie-t, egy friss hangot vártam, és helyette kaptam egy multikulti trenden lovagoló, "sokat markol, keveset fog" könyvet. Van benne családtörténet, kultúrák találkozása, történelem, világnézetek ütközése, vallás, filozófia... és még rengeteg minden, pedig a kevesebb ezúttal tényleg több lenne. Pont azokra a témákra nem jut elég figyelem, amikben újat tudna mutatni Smith. Az észak-Londonban élő, második generációs ázsiai bevándorlók identitásválságát remekül dolgozza fel, sokat hozzátesz az ilyen csoportok lelki folyamatainak megértéséhez. Amikor a zavargásokat, merényleteket látva értetlenkedünk, hogy "de hiszen ők már ott születtek, mi bajuk lehet?", nem gondolunk a sok apró mozzanatra, ami a bevándorlók gyerekeit elkíséri felnőtté válásuk során. Míg szüleik emlékeznek eredeti otthonukra, tudatában vannak annak, hogy egy idegen országba költöztek, addig gyerekeik már itt születtek, nem ismernek másik otthont, mégis idegenül érzik magukat. Máshogy beszélnek, máshogy néznek ki, mint a többségi társadalom tagjai, mégis ugyanazoknak az elvárásoknak kellene megfelelniük. A sötét bőrű, afrofrizurás lányok szőke, egyenes hajról meg kék szemekről ábrándoznak, hiszen ez az uralkodó szépségideál. A fiúkat kinevetik hagyományos viseletük miatt, szüleik pedig sopánkodnak, hogy gyermekük elveszti kulturális gyökereit. A bevándorlók egész léte egy folyamatos egyensúlyozás a beilleszkedés és az identitás megőrzése között, ami különösen kamaszkorban jár súlyos következményekkel. Az amúgy is önmagukat kereső fiatalok gyakran szélsőséges megoldásokat választanak, gyökereik után kutatva radikális csoportokhoz csatlakoznak, vagy éppen szüleikkel szembefordulva teljesen szakítanak hagyományaikkal.

Számomra ennyi éppen elég is lett volna egy jó könyvhöz, de Smith nem érte be ennyivel, és sajnos a regény a második felében veszít lendületéből, a végére pedig teljesen kimerül. A humoros, játékos nyelvezet egy ideig még segít dolgon, és sodorja magával az olvasót, de a végkifejlet egyértelmű csalódás.

Újabb kötelező olvasmányt végeztem ki, ezúttal csak pár óra alatt, mert tényleg rövid és szórakoztató könyvről volt szó. Arra nem emlékszem pontosan, hogy melyik évfolyamon ismerik meg Bambi történetét a gyerekek, de talán még alsóban, vagyis 9-10 évesen. Az olvasóközönség zsenge kora ellenére a regény bővelkedik naturalisztikus részletekben, ömlik a vér, dőlnek a belek, szerencsétlen állatok hullanak jobbra-balra... nekünk, embereknek köszönhetően. Talán a sokkoló jelenetek megerősítik a kicsiket abban, hogy a vadászat mennyire undorító és barbár szokás (arról nem is beszélve, hogy a bátorra pálinkázott vadászcimborák leginkább önmagukra és egymásra veszélyesek). Az állatok szemén át láttatva ez a "nemes, férfias sport" nem több puszta mészárlásnál.

Salten gyönyörű képekben tárja elénk az erdő és lakóinak életét: szépségeit és nehézségeit, könyörtelen valóságát. A vadállatok napjai állandó feszültségben, félelemben telnek, sosem lanyhuló figyelemmel kell lesniük a veszély legkisebb jeleit. A nyugalom, a pihenés percei rövidek, az éhezés, a hideg, a menekülés órái hosszúak. A realitáson túlmenve valamiféle emberi hierarchiát is próbál az állatok kapcsolatrendszerére erőltetni, így lesznek például az őzekből, szarvasokból hercegek. Ez már persze a mese része, ahogy az is, hogy az öreg őz segítségével a nyúl kiszabadul a hurokból. Mese az is, hogy az állatok leállnak a tisztáson pletykálni, és kibeszélni egymást. De ezekre az elemekre szükség van, hogy a történet fogyasztható, a mondanivaló befogadható legyen. 

A regény csúcspontja, amikor Bambi immár felnőtt őzként szembesül azzal, hogy az eddig mindenhatónak és halhatatlannak hitt ember is csak ugyanolyan élőlény, mint az erdő lakói, és fegyver nélkül elég sebezhető is, fontos üzenetet hordoz számunkra. Az emberiséget újra meg újra emlékeztetni kell gyengeségére, legyőzhetőségére és pótolhatóságára is, máskülönben végtelen arroganciájával képes kiirtani maga alól az egész bolygót. A Disney-feldolgozásban persze ez mondanivaló teljesen elvész, egyedül Bambi anyjának elvesztése vethet hullámokat a kis gyereklelkekben - bár akik Disney-meséken nőttek fel, hozzáedződtek már az árva/félárva főszereplőkhöz (ennek vajon utánanézett már valaki?).

Az olasz írónő könyve elég nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű, és mint ilyen, rendkívül bátor vállalkozás. Olyan vizekre evez, ahol a legtöbb bestseller bizony zátonyra futna: túl a randikon, együttjáráson, esküvőn, bele egészen 17 évnyi házasság nyílt óceánjára. Itt már nincsenek titkok a másik előtt, nincsenek romantikus illúziók, hanem két személyiség kőkemény összecsiszolódása zajlik. Tetézi mindezt 3 gyerek, egy bejárónő, egy kutya, számos macska, rokonok és barátok széles köre! Kétféleképpen lehet egy ilyen szeretetteljes káoszon úrrá lenni: 1. nevelési és általános életvezetési elveink (úgymint a gyerek max. 1 órát tévézhet naponta, felkelés után azonnal beágyazunk, stb.) szigorú és következetes betartásával/betartatásával, vagy 2. ezeknek az elveknek a laza elengedésével. Gasperini családjából kiindulva a második stratégia tűnik hosszútávon működőképesnek, bár személy szerint én agybajt kapnék attól a hatalmas káosztól, amiben ők élnek. 

Egy biztos, hogy a humoros és megható jelenetekből átsüt a szeretet, az összetartozás érzése, a férj (felesége által lejegyzett) gondolatai mindig ugyanoda térnek vissza: milyen szerencsés is ő, és hogy párját még mindig annak a kamaszlányak látja, akinek megismerte annak idején. Más minőséget képvisel az effajta szeretet, mint az első randevúk fellángolása, és valahogy ritkábban is olvas róla jó könyvet az ember, Gasperini regénye az üdítő kivétel.

Visszatérnek szívünkbe, egy-egy fűtőtest melegével, a mi bizonyosságaink. A jókedv és a munka és a gyerekek és mi magunk. Esztendőről esztendőre. Kéz a kézben tovafutunk a havon, s velünk fut a gyerekek árnyéka, akik voltunk. Vagy talán a mi gyerekeinké? De hiszen az mindegy. Tudom: holnapra megöregszünk. Holnapra. Oly sok időnk van még addig.

King lassan egész Maine államot benépesíti szörnyekkel, ezúttal főleg gyerekek az áldozatok, ami rengeteg borzalmas epizódot eredményez - ám nem is mindig a rémek a legijesztőbbek... King legnagyobb erőssége, ahogy az emberi elmében rejtőző gonosz erőket képes megjeleníteni, újra meg újra rádöbbentve olvasóit, hogy a valódi borzalmak tárháza voltaképpen az agyunk. Valamiért most mégis elrugaszkodik a lelki alapoktól, és egy "valódi" szörnyet próbál elszabadítani Derry álmos kisvárosában. Ez a lény nem egy elme szüleménye, hanem valahonnan érkezett, és már évmilliók óta itt van a földön. Képes olvasni áldozatai gondolataiban, és "személyre szabott" alakban megjelenni előttük. Ez az egész nagyon zavaros, furcsa, és a végén már cseppet sem ijesztő - a regény lezárása pedig teljesen elszállt. Mintha King át szerette volna lépni a horror műfaj kereteit, de aztán nem tudta, hogy merre is menjen tovább. 

Pedig a történetvezetés technikája nagyon ötletes: a két fő cselekményszál (jelen és múlt) párhuzamosan bomlik ki, a szereplőket egyszer gyerekként, majd 27 évvel idősebben követjük. Csak fokozatosan emlékeznek vissza gyerekkoruk meghatározó nyarára, így mindig csak annyit tudnak, mint az olvasó. A történet előrehaladtával áll csak össze a teljes kép, ami nem is baj, mert az igazságot túl sokkoló lenne ömlesztve, egyben feldolgozni. 

Azt leszámítva, hogy maga a főgonosz nem lett túl meggyőző, a regénynek számos erénye van azért: nagyon jók a karakterábrázolások, minden szereplő el lett találva, hitelesek és nem egysíkúak. Ráadásul a gyerek főszereplők családi hátterét megismerve feltárul előttünk az amerikai kisvárosok rejtett világa is, iskolai bántalmazás, családon belüli erőszak, rasszizmus, elmebetegség... van itt minden. King remek társadalmi látleletet ad a látszólag békében és jómódban élő kortársairól. Erős a pszichológiai vonal is, a 11 éves gyerekekben lejátszódó lelki folyamatok remekül vannak megjelenítve. Ebben a rendkívül bonyolult időszakban a gyerek- és a kamaszkor határán egy megfoghatatlan, ősrégi és gonosz szellem (vagy mi?) nélkül is rengeteg nehézséggel kell megbirkózni főhőseinknek. Kortárs kapcsolatok, nagy barátságok, az első szerelem, megfelelés a szülőknek, a felnőtté válás nagy kérdései mind ott feszülnek ezekben a 140 centis mini-hősökben. 

Ha tehát leválasztjuk "Azt" a történetről, akkor kapunk egy remek könyvet a gyerekkorról, felnőtté válásról, és barátságról. 

1995. január 17. 5:46, Japán, Kóbe városa: egy 7,3-es erősségű földrengés pusztít el embereket, otthonokat, borít fel békés életeket. A mindössze 20 másodpercig tartó rengés kitörölhetetlen nyomot hagy az ország közös emlékezetében. A katasztrófa "utórezgéseit" még évekkel később is lelkükben őrzik a japánok, Murakami pedig ezekre a hullámvetésekre fűzi fel a kötetben szereplő hat novelláját. Bár a történetek csak lazán kapcsolódnak magához az eseményhez, minden karakter életéből köthető hozzá egy-egy mozzanat.

Mindegyik novella nagyon "Murakamis", ettől függetlenül mégis változó minőségűek: akadnak köztük rövidségükben is szépen kidolgozott, végigvezetett írások, de vannak szürreális, "elszállt" történetek is. Közös vonásuk az észrevétlen váltás a valóság és a misztikum között, például ahogy egy teljesen hétköznapi, kimért beszélgetés szép lassan átmegy mély, spirituális eszmecserébe. Némelyik novellában nyíltabban, némelyiknél burkoltabban érezni egy háttérből sugárzó erőt, egy megfoghatatlan hatalmat, ami képes emberek cselekedeteit befolyásolni, országokat irányítani... és akár földrengést is kiváltani. Murakami képes egy országot lesújtó természeti katasztrófa lélektani hatásait a mágikus realizmus eszközeivel megragadni.

Az Atwood-tól megszokott mély, alapvető társadalmi struktúrákat feszegető kérdések most egy fogyaszthatóbb, cselekmény-centrikusabb regényben kaptak helyet. Ismét egy nő a főszereplő, egy fiatal újságíró, aki nemrég esett túl egy életmentő műtéten, mely során daganatot távolítottak el a melléből. A beavatkozás nem csak fizikai, lelki értelemben is eltávolít belőle egy darabot, és Rennie kénytelen belátni, hogy nem talál vissza régi önmagához.

Az újrakezdés reményében egy trópusi szigetre utazik, ahol már a repülőtéren szürreális élmények érik. A demokratikus, békés, nyugati értékrendhez szokott nő hirtelen egy olyan világban találja magát, ahol virágzik a korrupció, mindenkit megfigyelnek, a gazdaságot pedig teljes egészében a politika uralja. A fogyasztói társadalom kényelméhez képest itt sokszor kreatívnak kell lenni a túlélés érdekében, sok a nehezítő tényező: áramszünetek, élelmiszer-hiány, kétes higiénia. Miközben a fiatal nő egyre rejtélyesebb ügyekbe keveredik, sokszor visszaugrunk az időben, hogy jobban megismerjük a gyerekkorát, illetve a műtét előtti életét. Végül a karib-tengeri szigeten kitör a forradalom, és az események Rennie-t is magukkal sodorják. Ártatlansága, naivitása okán nem érti az idegen világ szabályait, így nem is tud azok szerint játszani, magasabb erők bábujává válik, és csak a szerencsén múlik, hogy viszonylag ép bőrrel megússza.

Az izgalmas cselekmény mögé Atwood azért odapakolja szokásos, nők társadalmi helyzetére vonatkozó kérdéseit. Ezúttal a női testhez való megannyi kapcsolódást vonultatja fel előttünk: látjuk Rennie-t, ahogy aktuális pasija szinte már műtárgyként (de tárgyként) kezeli a testét, megmondja, milyen ruhákat hordjon, hogyan lehetne még többet kihozni belőle. Aztán ugyanez a test fekszik a műtőasztalon, betegen, tulajdonosát cserbenhagyva. A műtét után Rennie többé nem bízik már a testében, most már tudja, hogy nem sérhetetlen, tudja, hogy a rák bármikor újra támadhat. Azt is érzi, hogy a belőle kivágott darabot már sosem kaphatja vissza, sosem lesz már ép, egész. De az idegen környezetben ugyanez a test az, amihez végül visszatalál, és az őbelőle áradó melegség és erő képes visszahozni egy másik testet az életbe. 

Miközben egy szüleit még gyerekkorában elvesztett férfi anyósa és apósa életét kutatja, fontos dolgokra ébred rá - és ébreszt rá minket is. Hiába az alapos kutatás, a hosszas beszélgetések, a teljes igazságot nem ismerheti meg senki, mindkét fél csak a saját verzióját tudja újra meg újra felidézni arról a napról, ami örökre megváltoztatta a kapcsolatukat. A férfi és a nő mint két külön világ léteznek tovább egymás mellett, képtelenek a másik igazságának megértésére vagy legalább elfogadására.

Vejüknek tett visszaemlékezéseiken keresztül McEwan szépen kibontja a 20. század közepének európai hangulatát. Vége a II. világháborúnak, a nácikat legyőzték, jöhet a béke, a nyugodt építkezés korszaka. Igen ám, de a kontinenstől elzárkózottan élő angolok csak most szembesülnek a valódi európai tragédiákkal: a népirtással, a haláltáborokkal. Higgadt, józan gondolkodásuk most először tapasztal ilyen felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan kegyetlenséget - sokuk első reakciója a bűntudat, amiért ők mindettől megmenekültek. A bűntudat ott lappang az fiatal, lelkes kommunista házaspárban is, akik kezdetben nem tudnak mit kezdeni a párt elvei és a saját vágyaik közti ellentmondással: a "burzsoá" luxus elutasítása helyett már a nászútjukon vesznek egy kis vityillót Franciaországban. (Bezzeg Kelet-Európában, ahol a kommunizmus nem csak elméletben létezett, az efféle lelkiismereti kérdéseken hamar túllendültek a párt vezetői - az átlagemberek pedig soha nem kerültek ilyen választási helyzetbe...)

A sorsfordító napon látszólag mintha semmi rendkívüli nem történne, az eseményeknek mégis komoly hatásuk van több ember életére is. Az idilli nászutas kirándulás Dél-Franciaországban hamar átcsap egyfajta szürreális, mélyen szimbolikus élménybe. A fiatal feleség még öregkorában sem tud megszabadulni attól az emléktől, amikor egy elhagyott ösvényen, férjétől távol két fekete kutyába botlik. Az elvadult, kiéhezett fenevadak támadását sikerül kivédenie, ám később a helybéliek szönyű dolgokat mesélnek a nácik által hátrahagyott egykori őrkutyákról. Nem véletlen, hogy a könyv címadója lett ez a két állat: az asszony tudatalattijából fel-felbukkanva ők szimbolizálják a rettegést, a gyűlöletet, ami bármikor újra felütheti a fejét a világban. Hiába a látszólagos, törékeny béke, a háború kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai köztudatban.

Kicsit olyan volt ez a regény, mintha az írónő szerelemgyereke lenne: igyekezett mindent belepakolni, ami a vámpíros könyvekből esetleg hiányozhatott neki. A legszembeszökőbb az épületek mániákus leírása, szinte látjuk magunk előtt a színeket, formákat, sőt az illatokat, felületeket is. Ezek az érzékletes jellemzések egyrészt remek hangulatteremtők, másrészt viszont sokszor unalmasak is. Nem feltétlen vagyok kíváncsi minden ház alaprajzára, ahol megfordulnak hőseink. Rice a szülővárosának, New Orleans-nak is méltó emléket állít ezzel a regénnyel, hangulatos városnéző túrára vezet minket - ugyancsak a cselekmény tempójának rovására. 

A vámpír-regények férfi-uralma után egy igazi matriarchális család történetét ismerhetjük meg, ahol a családfő szerepét legtöbbször egy igen erős, határozott női karakter töltötte be. Amikor azt írom, megismerhetjük ennek a családnak a történetét, kicsit finoman fogalmaztam: konkrétan egy külön regény a regényben foglalkozik a Mayfair-família 300 évet felölelő leírásával, kezdve egészen a 18. századtól napjainkig. Ez a rész akár egy külön könyvben is megjelenhetett volna, de így, a cselekménybe beékelve ismét csak az olvasó türelmét teszi próbára.

Voltaképpen az egész regényt az arányok felborulása jellemzi leginkább. A felvezető, előkészítő szakasz túl hosszú, túl részletes, utána pedig nem a cselekmény fő része, hanem egy terjedelmes visszatekintés következik. Magára a fő cselekményszálra jut a legkevesebb idő, ami ennyi előkészület és várakozás után viszont eléggé kiábrándítóra és kurtára-furcsára sikerült. Rice sokszor elidőzött felesleges részleteknél, hogy aztán a fontosabb motívumokat összecsapja. Kár, pedig a vámpírok sokszor rideg, távoli világa után érdekes volt emberközelibb, hús-vér karakterekről (is) olvasni.