Rendkívül elgondolkodtató és sokunk számára érthetetlen jelenséget mutat be Nella Larsen kisregénye. Egy olyan korban játszódik, amikor Amerikában színesbőrű elnökről még álmodni is bűn volt. A kávézókból, éttermekből kivezették a fekete vendégeket, és persze rendszeresek voltak a bántalmazások, támadások ellenük. Azt hihetnénk, hogy ez a társadalom élesen elválik a fekete-fehér (igen-nem) választóvonal mentén, azonban a helyzet sosem ennyire egyértelmű. Van ugyanis egy csoport, akik választhatnak, melyik "oldalon" szeretnének élni: azokról van szó, akiknek bár vannak színesbőrű őseik, a külsejük alapján nem lehet megkülönböztetni őket a fehér emberektől. Ezek az emberek nagyon különleges helyzetben vannak, hiszen megtehetik azt, ami sok társuk számára csak álom: maguk mögött hagyhatják bélyegeiket, és élvezhetik a "fehérség" nyújtotta társadalmi megbecsülést. 

Súlyos árat kell azonban fizetniük ezért: nem csupán eddigi életüket kell maguk mögött hagyniuk (hiszen bármiféle érintkezés a feketékkel gyanús volt), beleértve családjukat és barátaikat, hanem ezentúl állandó hazugságban is kell élniük, ami általában teljesen felemészti az embert. Egyszóval a "szürke zónában" élni egyáltalán nem volt egyszerű, akármilyen nehéz is eldönteni, hogy hol kezdődik a fekete, és hol ér véget a fehér - és egyáltalán, miért is olyan fontos ez?

A két világháború közti zavaros és átmeneti időszakban járunk, Párizs nyüzsgő városában. Az elharapódzó nácizmus elől menekülők itt találnak alkalmi búvóhelyet, itt próbálnak észrevétlenül boldogulni. Közéjük tartozik főhősünk, Ravic is, aki illegális műtétekből tartja fenn magát, miközben igyekszik feldolgozni iszonyú emlékeit. Őt követjük Párizs forgatagában, bordélyházból bordélyházba, olcsó kocsmákba, sivár hotelszobájába és végül a műtőbe, ahol emberi életekről dönt szikéjével. Úgy tűnik, egész jól berendezkedett ebben a paradoxonokkal teli világban, ahol papírok nélkül nem ér semmit az ember, ahol azt az orvost, aki segít az utcán balesetet szenvedőknek, letartóztatják, és ahol öregedő orvosok hazafiságról prédikálnak, miközben tehetséges, menekült sebészek dolgoznak helyettük fillérekért. 

Ravic tehát több-kevesebb sikerrel, de beilleszkedik ebbe az egyensúlyát vesztett rendszerbe, ami csak úgy lehetséges, hogy megtanult elszakadni mindentől, ami fontos neki. Egyfajta állandó készenlétben él, ezért nem is vesz ki saját lakást, évek óta hotelszobában lakik, egy bőröndnyi személyes tárggyal. Egy szép napon azonban betoppan az életébe a változás, és egyszerre kell leszámolnia folyton kísértő múltjával és kitörnie a burokból, amiben jelenét tölti. Miután minden félelmét, sérelmét és bosszúját kitöltötte, és rájött, hogy többé már nem képes tökéletes elszigeteltségben élni, akkor érti meg azt is, hogy többé nem menekülhet sorsa elől, és kénytelen szembenézni a rá váró szörnyűségekkel.

A trilógia befejező része, mely lángba borítja Panemet: Katniss a lázadók vezéralakjaként végre kirobbantja a régóta érő forradalmat. Ne számítsunk azonban diadalmas, idilli, március 15-féle városi körmenetre - ezt a felkelést még nem szépítette meg az emlékezet. Az összecsapások fele az "éterben" zajlik, azaz egyfajta médiaháborút követhetünk nyomon, Katniss-t, mint a forradalom jelképét forgatásról-forgatásra rángatják, miközben ő csak kapkodja a fejét, és próbálja kibogozni összekuszálódott gondolatait, érzéseit. Nincs könnyű dolga, hiszen hatalmas felelősség nehezedik rá, miközben azt is ki kell derítenie, kiben bízhat meg, és ki törne az életére.

A könyv első fele főként a lelki-érzelmi történésekre helyezi a hangsúlyt, arra a folyamatra, ahogy főhősünk a 13-as körzet földalatti szobáiban, kórtermeiben végül arra a döntésre jut, hogy magára vállalja a forradalom arcának szerepét és az ezzel járó feladatokat, miközben nem is érti pontosan mire vállalkozott. Az elmúlt események emlékképei gyötrik lelkiismeretét, de egyúttal erőt is adnak neki a folytatáshoz, mely bőven kárpótolja az olvasót akciójelenetekben. A Kapitólium ostroma azonban nem öncélú öldöklés - Katniss legalábbis szeretné ezt hinni. Ugyanis a diadal nem teljes, a győzelem is súlyos kérdéseket rejt magában: vajon az emberiség tanul az átélt borzalmakból, vagy egy idő után minden kezdődik majd elölről? Vajon az életükből kiforgatott, szeretteiktől megfosztott emberek képesek lesznek-e új életet teremteni? Fontos kérdések ezek, de egyúttal fölöslegesek is, hiszen már épül az újabb aréna a legyőzött Kapitólium gyerekeinek...

A mostanában felkapott és szinte rögtön filmre vitt regények közül talán az egyetlen kimagasló, elgondolkodtató Éhezők Viadala várva-várt folytatása, mely tovább színesíti, mélyíti posztapokaliptikus világának és lakóinak képét. Főhősünk, Katniss, a viadal megnyerése után sem élhet nyugodtan, lassan egész eddigi életét maga mögött kell hagynia, a Kapitólium nem engedi ki a markából. Hogy megszüntessék az elégedetlenkedést, amit Katniss győzelme váltott ki, új játékokat hirdetnek, ezúttal az elmúlt évek győzteseinek részvételével.

Úgy tűnik tehát, hogy minden kezdődik elölről, a bemutatkozás, a felvonulás, az általános média-felhajtás, majd a gyilkos küzdelem. Ez alkalommal azonban a versenyzőknek más terve van: az összefogás, egymás segítése és a szabályok kijátszása. Katniss-nek most már nem kell egyedül harcolnia, de egyúttal sokat kell tanulnia az emberekről is: át kell látnia a kapcsolatok bonyolult szövevényét, és rá kell jönnie, hogy kiben bízhat meg.

Szerencsére ez a folytatás nem okoz csalódást, sőt, rendkívül tanulságos, és mindezt úgy éri el, hogy nem nyúl a mostanában divatos kellékekhez: nincsenek benne sem vámpírok, sem szado-mazo szex, mégis lehetetlen letenni. A legfontosabb motívum talán a főhős fejlődése, amit első kézből kísérhetünk végig, az ő szemével látva, majd az ő fejével gondolkodva. Minden kétségében, csalódásában, szenvedésében ott vagyunk vele, épp ezért olyan nehéz elengedni a kezét a regény végén...

Végre Kelet-Európa (vagy Nyugat-Ázsia?) is felkerül irodalmi térképünkre, már ami az orosz, ukrán és fehérorosz mondakincset illeti. A hatalmas, végeláthatatlan sztyeppéket különféle szellemlényekkel, boszorkányokkal, varázslókkal népesítik be, melyek ellen félelmetes erejű hősök harcolnak. Kegyetlen világ ez, a gyengédség, szerelem halvány nyoma nélkül - de ez nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a pogány szlávoknak egyetlen istennőjük volt a számtalan istenség mellett. Úgy látszik ezen a felálláson az eltelt évszázadok sem tudnak változtatni. 

Az eddig olvasott mondákhoz képest fellelhető némi sajátosság is, elsősorban abban, hogyan jelenítik meg, milyen tulajdonságokkal ruházzák fel Istent. A keresztény szlávok istene esendő, már-már emberi, gyakran hibázik, de mindig segíti, gyámolítja teremtményeit, az embereket. Állandó harcban áll az ördöggel, aki néha túl tud járni az eszén. Ám nem csupán ő vigyáz az egyszerű emberekre, sok népi hős, betyár osztogat igazságot gazdagok és szegények között. 

Első könyvem Máraitól - bár óva intettek attól, hogy ezzel kezdjem, mégsem bántam meg, hiszen fiatalként is tanulságos lehet két idős ember találkozása és múltidézése. Nyilván nem számíthatunk pörgős eseményáradatra, akciódús jelenetekre vagy szenvedélytől fűtött párbeszédekre - a hosszú évek leszűrik, finomítják a fiatalkor történéseit. Ez a finomítás azonban nem tompítást jelent, sőt: a fájdalom, a rossz érzések inkább élesebbek lesznek, ahogy a múló évek felgyülemlő tapasztalatával egyre pontosabban értjük, mi is történt velünk és szeretteinkkel. Minden kimondott szó, elkapott pillantás új értelmet nyer, és lassan összeáll a kegyetlen kép - egy barátság, egy szerelem és egy árulás története.

A fő kérdés azonban, hogy ki is árult el kit? A legjobb barát a boldog férjet? A feleség hű társát? A szerető a mindent feláldozó asszonyt? Olyan, mintha egy kritikus pillanatban minden "megfagyott" volna, és nem jött volna el a végkifejlet. Ebben a köztes állapotban élt le 3 ember hosszabb-rövidebb időt, hogy végül az egykori két jóbarát ismét találkozzon egy utolsó számvetésre. Negyven év távlatából, a halál küszöbén azonban van-e még értelme bármiféle követelésnek vagy bocsánatkérésnek.

Megdöbbentő és elgondolkodtató fejlődésregény a pszichológiai kísérletek hőskorából. Charlie, az értelmileg visszamaradott férfi csak egy dolgot szeretne: tanulni. Ennek érdekében vállalja a "kísérleti nyúl" szerepét, és egy műtét során jelentősen megnövelik az IQ-ját. Hatalmas változásokon megy át: 20 nyelven beszél, egyetemi professzorokat hoz zavarba kérdéseivel és a könyvtár lesz a második otthona. 

Az értelmi fejlődés azonban önmagában nem elég a teljes élethez, Charlie-nak rá kell jönnie, hogy az érzelmek, az emberi kapcsolatok terén bőven van még mit tanulnia - és ez nem megy könyvekből. Személyisége döbbenetes változásain át az olvasó is fogalmat alkothat agyunk működéséről. Charlie IQ-jának növekedésével egyre több ajtó tárul fel elméjének kastélyában, egyre több, eddig lezárt szobát vehet birtokba. Minden szoba egy-egy emléket rejt, amit eddig képtelen volt felidézni. Ez a sok emlékfoszlány végül teljes egésszé áll össze, így Charlie végre fel tudja idézni családját, gyermekkorát és a helyet, ahol felnőtt. 

Sajnos rengeteg negatív élmény is felrémlik elméjében, ráeszmél, hogy akiket eddig barátainak hitt, mind csúfot űztek belőle, vagy egyszerűen csak lenézték. Személyiségének részeként önérzete is kialakul, így ezt a bánásmódot többé már nem képes elviselni, szakít eddigi életvitelével. Rendkívül érdekes társai reakciója is: miután már nem tudnak csúfot űzni a férfiból, elüldözik maguk mellől. Charlie már értelmesebb mint ők, így nem tudnak fölényeskedni, sőt, egyenesen butának tűnnek mellette - ez a pálfordulás még a tanítónőjének is problémát okoz.

Az ember értelmi képességének határára tett kirándulás azonban hamar véget ér, hiszen Charlie rájön, hogy az agyában okozott változás nem tartós. Teljesen tisztában van leépülésének folyamatával, azzal, hogy napról-napra veszít felhalmozott tudásából. Ahogy azonban a szobák újra bezárulnak előtte, úgy térnek vissza barátai, és bizonyos dolgokat csak ekkor ért meg igazán...

Még egy fontos hiánypótlás: bár sok helyen kötelező olvasmány, Ottlik híres regénye eddig nem került a kezembe - bár elképzelhető, hogy korábban nem is tetszett volna, vagy legalábbis nem tudtam volna értékelni. Nem adja magát könnyen, csak egy nagy adag kitartással lehet megszokni a csapongó, az időben ide-oda ugráló narrációt, az ismétléseket és azt a megmagyarázhatatlan sivárságot, ami minden egyes lapról árad. Mikor azonban az olvasó megérti, hogy mindez voltaképpen a katonaiskolában töltött évek hangulatának pontos leképezése, akkor rátalál a könyv rejtett, apró, de alapvető szépségeire. 

Ebben az iskolában megtalálható minden, ami miatt a katonaságot teljesen feleslegesnek és veszélyesnek tartom. Az egyén teljes kiszolgáltatottsága a feletteseinek és az idősebbeknek, a rengeteg megaláztatás, a "megtörés", az egyediség és a gondolkodás üldözése. Sajnos csak hatalmas akaraterővel és erkölcsi szilárdsággal lehet megállni, hogy az ember ne tagozódjon be - hiszen itt minden a bosszúra épül: a felsőbbévesek nyomorgatják a kisebbeket, akik felnőve az utánuk következőkön állnak bosszút - tökéletes önfenntartó rendszer. Szerencsére akadnak olyanok is, akikkel nem tudnak mit kezdeni, akikről "leperegnek" az értelmetlen, nevetséges szabályok, és aki képes társainak is megmutatni a tanulóévek szép pillanatait, azokat az élményeket, amikért érdemes embernek maradni ebben a lealjasító rendszerben - és akikre végül bajtársainkként emlékezhetünk.

Kedvenc olasz szerzőm hű marad eddigi témájához, és főhősnek ismét egy olyan érzékeny, különleges fiút választott, akinek lelki fejlődését és az ezzel járó küzdelmeit miliméter pontossággal tudja nyomon követni. Az egyetlen különbség a mostani és a korábbi regényei között, hogy azokban a szereplők egy elzárt, szűk közösség tagjai voltak, ami az eseményeket talán fel is gyorsította. Lorenzo ezzel szemben Rómában, ebben a hatalmas metropoliszban él - és mégis sikerül teljesen elzárkóznia a többiektől. Remekül érzi magát saját kis világában, vigyázva, nehogy véletlen kikerüljön ebből a komfortzónából.

Az események váratlan fordulatai végül választás elé állítják, és neki először életében felelősséget kell vállalnia egy másik emberért. Ez a feladat először sokkolja, kibillenti jól megszokott egyensúlyából, de végül cselekvésre, aktív szerepvállalásra készteti. És bár a regényből nem derül ki egyértelműen, de azért sejthető, hogy innentől kezdve már semmi sem lesz ugyanolyan...

A belőle készült filmnek köszönhetően ismét felkapott könyv méltán foglalhatja el a helyét azon kevés alkotás között, melyek valódi tartalommal és mondanivalóval bírnak. Pi története felemelő, felfoghatatlan és felkavaró egyszerre, ráadásul Martel képes mindezen érzelmeket teljesen új, eddig járatlan helyszíneken és szokatlan hangnemben kicsikarni belőlünk. 

Ez az újszerűség főleg az elbeszélés stílusában érhető tetten: mikor a túlélés gyakorlati része kerül szóba, Bear Grylls juthat az eszünkbe. Az állatok viselkedésének leírása akár egy dokumentumfilm narrációja. A hindu kamaszfiú vallásos elmélkedése... akár a Biblia. Ez a sokféleség mégis olyan egységes egésszé áll össze, ami Yann Martel stílusát teljesen egyedivé teszi. Megvannak ugyan benne Rushdie mágikus realista elemei, de ezek inkább  természeti eredetűek, ember és állat bonyolult kapcsolatában gyökereznek.

A történet maga végtelenül egyszerű: egy fiatal fiú elveszti családját egy hajószerencsétlenségben, és egy mentőcsónakban hánykolódik a végtelen Csendes-óceánon - egy kifejlett bengáli tigris társaságában. A helyszín és a szereplők teljes leszűkítettsége sejteti, hogy főleg a belső történéseken, folyamatokon lesz a hangsúly. Ez részben így is van, mégsem nevezném Pi tengeren töltött 7 (!) hónapját eseménytelennek. Rengeteget tanul önmagáról, a természetről és természetfelettiről, és olyan élmények részese lehet, amiket többségünk soha életében, vagy csak hosszas szenvedés után élhet át. 

A történet vége rejti azonban csak az igazi csavart: mikor már megnyugodnánk, hogy Pi és a tigris életben maradt (nem mintha ez egy percig is kérdés lett volna), mikor magunkhoz tértünk a katarzisból és megkönnyeztük ember és állat szövetségének felbomlását, akkor az író nagy pimaszul belénk oltja a kételyt - és ha mindez csak egy gyönyörű allegória volt? Ha mindez csupán az emberi kapcsolatok szimbolizálása volt? Szerencsére a kérdés nem dől el, így a választás szabadsága a miénk marad.

A notre dame-i toronyőr (Quasimodo) története talán mindenkinek ismerős, ha máshonnan nem, akkor a Disney-rajzfilmből. Azonban óriási hiba lenne egy csupa öröm és boldogság könyvet várni, a valóság ennél sokkal ridegebb, kegyetlenebb. Quasimodo nem egy szeretnivaló, csúnyácska álmodozó, hanem inkább egy félelmetes torzszülött. Esmeralda és a daliás kapitány (aki egyébként egy csélcsap) nem élnek boldogan, míg meg nem halnak, sőt, egyikőjük egész rövid ideig élhet csupán. A "főgonosz" Frollo karaktere legalább árnyaltabb egy kicsit: nyilván ő sem született elvetemültnek, megismerhetjük az utat, ami a hideg szenvtelenséghez és képmutatáshoz vezetett - mi másé is lenne ez, mint az elvakult vallásosságé, ami a szerencsétlen férfi egész életére rányomja a bélyegét, megfosztva őt a boldogságnak még a reményétől is. 

Az egész könyvre jellemző ez a nyomasztó, fullasztó hangulat, Hugo talán így próbálta érzékeltetni, milyen lehetett a sötét középkorban. Párizsban, ebben a világvárosban is hatalmas a káosz és a tudatlanság. Az egyszerű emberek a végletekig babonásak, a vallási vezetők kiskirályként uralkodhatnak a jog és a törvény útvesztőiben. Mégis születnek fontos alkotások, ezek egyike a Notre Dame székesegyház, mely a regény egyik meghatározó motívuma. 

Hugo hű marad a Nyomorultakban megszokott stílusához, és szerencsétlen, tragikus sorsú hőseinek történetét időnként megszakítja egy-egy önálló tanulmánnyal, esszével. Ezek közül a legérdekesebb talán az építészet és a könyvkötészet kapcsolatát boncolgató írása, ami különös párhuzamot állít az emberiség e két vívmánya között. Hugo szerint a könyvek elterjedésével az embereknek új és kényelmesebb lehetősége nyílik gondolataik rögzítésére, így az eddig e funkciót betöltő építészet veszít jelentőségéből és egyre silányabb lesz. Nem épülnek többé egyedi, megismételhetetlen műremekek, az építészek beérik azzal, hogy elődeiket utánozhatják. Ennek a feltevésnek az alátámasztása rendkívül egyszerű: járjunk nyitott szemmel!

Az Elfújta a szél és a Tamás bátya kunyhója után ismét Amerika kevésbé reklámozott oldalába nyerünk betekintést, ezúttal azonban nem mentegetőzhetünk az időbeli távolsággal, nem foghatjuk múlt századbeli őseinkre a mérhetetlen képmutatást és kizsákmányolást a fekete lakossággal szemben, ugyanis Stockett regénye a 60-as években játszódik. Az amerikai társadalom mentségére szolgáljon, hogy mindössze 50 évvel Martin Luther King és a szegregációs törvények eltörlése után az országot egy színesbőrű elnök vezeti.

Persze minderről a könyv hősei még álmodni sem mertek, bőven megelégedtek volna egy nyugodt, stabil és kiszámítható élettel, ami nincs kiszolgáltatva munkáltatójuk (és úgy általában a fehér társadalom) kényének-kedvének. Ezért is hatalmas és tiszteletreméltó vállalkozás, amibe belevágnak, kockára téve saját maguk és egész családjuk biztonságát. 

A könyv megörökíti azt a bonyolult és rendkívül kényes kapcsolatrendszert, ami a fehér hölgyek és fekete bejárónőik között kialakult. Kölcsönös egymásrautaltságban élnek, bizonyos szempontból (férfiak) mindannyian elnyomottak, és mégis az állandó szembenállás, irigykedés és alá- fölérendeltség jellemzi kapcsolatukat. A bejárónők nevelik a fehér gyerekeket, de vigyázniuk kell arra, nehogy jobban szeressék őket mint saját anyjukat. Ők takarítják a mosdókat és illemhelyeket, de használni már nem engedik őket - inkább építenek nekik egyet a sufniban. Ebbe a világba bombaként robban a változás néhány bátor nő kemény munkája eredményeként, és könyv végére csak reménykedhetünk, hogy mindegyikük megússza komolyabb következmények nélkül.

Vannak azok a regények, amikre "csak úgy" rátalál az ember, és meglepődik, hogy milyen jók. Aztán vannak azok a regények, amiket azért olvas el az ember, mert mindenki ezekről beszél, és valós véleményt akar róluk alkotni - és meglepődik, hogy milyen rosszak. És van a Lolita, amiről senki sem beszél, nem is tanulunk róla, de azért már régóta kerülgettem - és jó, meglepően jó.

Persze azt előre leszögezem, hogy bár toleranciám sok mindenre kiterjed, de a pedofília és a liliomtiprás nem tartozik ezek közé. Márpedig Nabokov regényének ez a jelenség a fő motívuma, tehát eleve "mínuszból indít". Mivel azonban egy irodalmi alkotást elsősorban nem erkölcsi útmutatásért, hanem kikapcsolódásként, esztétikai élményekért és a szellemi tűrőképességem feszegetéséért veszek a kezembe, a Lolita ezeknek a követelményeknek tökéletesen megfelelt. 

A perverz és elítélendő kapcsolat az amerikai gyereklány és a francia férfi között remek alkalmat teremt Nabokovnak az amerikai "valóság" részletgazdag és végtelenül gúnyos ábrázolására. Két éven át tartó, tekervényes kalandozásaik állomásai egytől-egyig tipikus amerikai kliséket jelenítenek meg - teljesen eltorzítva. Az amerikai álom ilyen megcsúfolása azonban korántsem annyira megdöbbentő, mint a felfedezés: talán-talán nem is a főszereplő beteges hajlama fosztja meg Lolitát gyerekkorától, talán a képmutató, szemforgató társadalom mélyén rejtőznek más "bűnösök" is, talán (idézet az utószóból): nem "a vén Európa rontja meg a fiatal Amerikát" hanem épp fordítva.

Egy olyan napló, melyet hárman is írnak, így az eseményeket három szemszögből is megismerhetjük - mégsem kapunk teljes képet. Kirajzolódik előttünk egy házasság története, melyet titkok lengenek körül, és amely korántsem tökéletes. Az első, illetve a második világháború eseményei is megtépázzák a családot, de a fő problémát az érzelmek síkján kell keresni. András és Jadviga kapcsolatát igen nehéz feladat lenne kielemezni, de tény, hogy mindeketten mást várnak a másiktól, más elképzeléseik vannak a házasságról. Jadviga ráadásul "túl nagy falat" a fiatal férfinak, akinek tapasztalatlanságát csak kedvessége, tapintata enyhíti. 

A könyv másik érdekessége, hogy az 1910-es, 20-as évek embereit olyan szemszögből is megjeleníti, ami teljesen szokatlan, teljesen más megvilágításba helyezi őket. A korabeli regények bár foglalkoznak szerelemmel, annak testi vonatkozásait nem igazán domborítják ki - egy csók volt a legmesszebb, ameddig eljutottak. Pedig nyilván sejthető, hogy száz évvel ezelőtt élt embertársaink is bőven áldoztak az erotika oltárán - gondoljunk csak az akkori családmodellre a 8-10 gyerekkel. Závada könyvében azonban a fantáziálások, kalandozások is szerepet kapnak, ami bár teljesen természetes, az akkori emberektől eddig mégis teljesen távol állónak tűnt.

A napló a család közös emlékezésének is színhelye lett, ahol András, Jadviga, majd később Misu, a kisebbik fiú is megörökíti gondolatait, és reflektálhatnak ugyanarra az eseményre. Így bontakoznak ki a fiú előtt származásának körülményei, innen kap magyarázatot számos, eddig homályos rejtélyre - azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez jó hatással van önértékelésére és későbbi életére.

Na, ez is megvolt - ezzel a gondolattal a fejemben "végeztem ki" az ominózus sorozat harmadik, befejező részét is. Sajnos azonban nem ez az, amit ilyenkor szeretnék érezni - a könyv stílusával élve, kielégítetlen maradtam. Miért? A válasz rögtön érkezik: az írónőnek egyáltalán nem sikerült meglepnie, elgondolkodtatnia vagy sokkolnia. Ugyanazokkal a már jól ismert szófordulatokkal és motívumokkal jutunk el a cselekmény tetőpontjáig - ami inkább csak szerény kis bukkanó - majd minden tökéletesen kiszámítható mederben csordogál egészen a végkifejletig, ami szintén sematikus és giccses. 

Főszereplőnk, a minden képzeletet felülmúló Mr. Grey teljesen beleszürkül (!) a hétköznapokba, amik azonban még így is idegesítően irreálisak. Talán az lehetett a cél, hogy a sok magányos, boldogtalan vagy csak simán unatkozó, de mindenképpen teljesen átlagos női olvasó elhiggye, őrá is vár valahol egy Christian, aki kiragadja a mindennapokból, elhalmozza ajándékokkal, sok szexszel és izmokkal - nos, ha ez volt a cél, nálam sajnos nem jött be. Engem inkább idegesít, bosszant, ha ennyire be akarják skatulyázni az igényeimet, és pontosan így tesznek teljesen átlagossá.

Mivel nem szeretek félbehagyni semmit, ezért rágtam magam végig Ana és Christian abszolút semmitmondó történetén, de ennyi elég is volt. Talán, ha majd egyszer unatkozó, kiégett és sóvárgó MILF-háziasszony leszek (akárcsak az írónő és a könyv olvasótáborának 90%-a) újra fellapozom, de addig maradok az igazi, felkavaró, megrázó, tartalmas és különleges KÖNYVEKNÉL - because I can! 

Aki egy kicsit is érdeklődik az angolszász kultúra iránt, annak kihagyhatatlan olvasmány ez a könyv, ami olyan klasszikusok eredetijét tartalmazza, mint a Hamlet, vagy Artúr és a kerekasztal lovagjainak történetei. Azonban nem csupán az ismerős történetek miatt lehet érdekes Dömötör Tekla gyűjtése, hiszen a kevésbé elterjedt mondák is rendkívül izgalmasak és segítségükkel remek képet alkothatunk a germán törzsek, a középkori lovagok és az egyszerű emberek világáról. Szinte magunk előtt láthatjuk a rideg, fagyos pusztákat, a sötét, rejtelmes erdőket és a sivár, komor várakat. 

A többi nép mondáinak ismeretében (gondolok itt a görögökre vagy a rómaiakra) rengeteg eltérésre bukkanhatunk, de talán még izgalmasabb a hasonlóságokat kutatni. A világ eredetének magyarázata, az istenek történetei szinte minden népnél megfeleltethetők egymásnak (kisebb-nagyobb variációkkal persze). Az viszont, hogy az emberek életében mennyire van jelen a vallás, már korántsem mutat egységes képet. A germán törzsek mondáiban kisebb jelentőséget tulajdonítanak az isteneknek, nagyobb szerepet kap az egyén bátorsága, rátermettsége. Ez a középkori történeteknél csak fokozódik, a babonák, hiedelmek helyett az emberi kvalitások esnek latba nagyobb súllyal. Persze mesés elemekből nincsen hiány, sőt, a csodálatos lények egészen kiszolgáltatottá teszik a halandó létet.

Nehezebben megfogható, de annál jellegzetesebb különbség van a társadalom szervezete, "fejlettsége" között. Nem szívesen nevezem fejlettségnek a görög-római és a germán civilizáció közti eltérést, de tény, hogy a mediterrán térségek lakói sokkal összetettebb és sokrétűbb társadalmi szerkezetben éltek, de talán a bürokrácia, az áskálódás  és az intrika túlburjánzása okozta a vesztüket szemben az egyszerűbb, direktebb irányítású "barbárokkal". Természetesen ez a külöbség eltűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a görögök és rómaiak évezredekkel megelőzték az északi törzseket - akik mostanra utolérték, és talán le is hagyták őket.

Kundera regényét leginkább a kettősségek könyveként tudnám jellemezni: egyszerre összetett és könnyen értelmezhető, egyszerre szól az egyénről és a társadalomról, filozófiáról és erotikáról. Anélkül, hogy túl sokat próbálnék belemagyarázni, találtam egy egészen vállalható elméletet ezekre a hatalmas kontrasztokra (na persze csak saját magam számára). 

Ha a regény születésének körülményeit, illetve a történet helyszínét és idejét vesszük alapul, jól látható, hogy egy olyan helyzetben találjuk magunkat, amikor a gondolatok szabad kifejezése igencsak korlátok közé volt szorítva. A kommunista diktatúra alatt csak a regnáló hatalmat elismerő, támogató és dicsérő hangok kaptak nyilvánosságot, minden más véleményt igyekeztek kiirtani. Csakhogy a gondolkodó, kételkedő és önálló véleménnyel rendelkező emberekbe nem olyan egyszerű belefojtani a szót, így alakult ki egyfajta "kettős beszéd" - az ártatlan, látszólag semleges mondatok mögött bújt meg a valós tartalom. 

Kundera talán ezt a jelenséget gondolta tovább, mikor úgy döntött, hogy regényét két, teljesen eltérő síkon írja meg. Tomas, Tereza, Sabina és Franz egymásba fonódó, majd újra eltávolodó sorsa voltaképpen illusztrációja a könyv filozófiai hátterének. A gyorsan pörgő, epizódszerű, időben oda-vissza ugráló "életszeletek" alátámasztják Kundera elvontabb, bonyolultabb gondolatmeneteit, "lehozzák" őket a konkrét dolgok szintjére. 

És hogy miért is elviselhetetlen a lét könnyűsége? Képzeljük el életünket egy olyan világban, ahol a kimondott szónak nincs súlya, ahol a tetteknek nincs következménye, és minden alapigazság, amiben eddig hittünk, relatívvá, megcáfolhatóvá válik. Ahol kapaszkodók, mankók és bármiféle támasz nélkül vagyunk kénytelenek boldogulni, anélkül, hogy kötődnénk bárkihez is. Ezt a "súlytalanságot" csak azok érezhetik át, akik életük minden célját és értelmét elvesztették - nem hinném, hogy ez irigylésre méltó állapot lenne.

Az indiai mondavilágot olvasva egy teljesen más, az európaitól jelentősen eltérő felfogást ismerhetünk meg. A legnagyobb különbség talán abban rejlik, ahogy a gonoszságot, a kegyetlenséget kezelik: míg a görög vagy római regékben gyakran nincs magyarázat arra, hogy valaki miért követ el bűnt, miért erőszakos, addig az indiaiak hite szerint ezt az előző életben elkövetett hibák, mulasztások okozzák. Tehát nincs olyan lény, aki eredendően bűnös, vagy rossz lenne, gyengeségeik az istenek büntetésének következménye. Ezzel magyarázható a hindu emberek békessége, jámborsága is.

A főisten, Visnu megtestesülései köré csoportosuló történetek közül kiemelkedik Ráma eposza, a Rámájana, melynek csak kivonatát tudtam most elolvasni, de még így is érzékelhető volt a mű emelkedettsége és nagyszerűsége. Nem csak a terjedelme, hanem a cselekménye is nagyszabású: az események lassan, komótosan hömpölyögnek, akár csak egy lusta folyó, a párbeszédek valóban "beszédek", a tájleírások, karakterábrázolások kidolgozottak és részletgazdagok. Főhősünk, Ráma, megtestesíti a hindu vallás ideálját: bölcs, megfontolt, igazságos, de bátor és keménykezű, ha kell. Közben persze ő a legszebb, legnemesebb férfi, aki soha nem tud hibázni. Mégsem válik ellenszenvessé, mint sok más "ideálkép", amire elég nehéz magyarázatot találni. Talán a mérhetetlen szerénysége és alázata is közrejátszhat ebben, de legfőképpen azért szimpatikus Ráma, mert sosem árt másoknak feleslegesen. Sőt, ellenségeinek elpusztításával még segít is rajtuk: megszabadítja őket gyűlölt, gonosz létformájuktól, amit csak büntetésből kaptak az istenektől. 

A sok kaland, csodálatos esemény (melyek mind remekül megállnák helyüket a filmvásznon is) és megpróbáltatás után természetesen Ráma elnyeri méltó jutalmát és helyét az emberek emlékezetében - és talán a szívükben is. 

Chopin korai feminista regényének olvasása során tanúi lehetünk annak a küzdelemnek, amit egy eddig öntudatlan, eltartott nő magára találása jelent. Edna egyfajta álomvilágban élt eddig, valódi érzések, gondolatok nélkül. Hiába ment férjhez és szült két gyereket, ezeket a kapcsolatokat nem élte meg teljes valójukban, csupán az élet velejáróinak tekintette őket, hiszen mindenki ezt csinálja, ez a dolgok rendje. 

Ebből az állapotból tér magához - életében először - és veszi kezébe sorsa irányítását. Szakítva a társadalmi konvenciókkal, fittyet hányva arra, hogy "mit szólnak majd az emberek", végre azt teszi, amit valóban szeretne, próbálja megtalálni a célját, keresi a helyét a világban. Minek is köszönhető ez a fordulat? Sajnos ez az a pont, ahol a regény önellentmondásba keveredik: egy nő függetlenedése, magára találása a fő motívum, de ennek kiváltója egy férfi! Edna összes törekvése, átalakulása visszavezethető egy fiatal férfi szerelméhez, ennek köszönhetően ébred rá, milyenek is a valódi érzések, és hogy az eddigi kapcsolatai mind hamisak voltak. Persze ez önmagában még nem lenne baj, de azért árnyalja egy kicsit a "független nő" képét, aki csak azért lépne ki egy kapcsolatból, hogy átlépjen  egy másikba... Hiába élvezi hősünk a magányos perceket, erre csak abban a tudatban képes, hogy valahol vár rá a szeretett férfi. Mikor ez a kapaszkodó eltűnik, teljesen összeomlik, és kétségbeesett lépésre szánja rá magát... 

Így tehát a valódi feminista regény még mindig várat magára...

Mikszáth borgőzös, pipafüstös vendéglőkben megfogalmazódott történetei meglepően sok aktuális társadalmi kérdést vetnek fel. Most éppen arra ad lehetőséget, hogy elgondolkozzunk azon, mihez is lehet kezdeni az olyan emberekkel, akik megrekedtek egy bizonyos kor keretei között. Ha jóindulatúak vagyunk, mondhatjuk azt, hogy szegény ember rossz korba született, és egy mosollyal, legyintéssel elintézzük az egészet. Létezik azonban egy kevésbé megengedő álláspont is: azoké, akik szerint az ilyen ember elmaradott, nem ide való.

A regény hősei mind megtalálják a helyüket a két álláspont között, maga az író inkább szelíden, elnézően bánik főhősével, bár azért nem spórol az iróniával sem. Pongrácz István karaktere valószínűleg az olvasókat is megosztja majd, de két dolgot nem vitathat senki vele kapcsolatban: a hatalmas szívét és a zsenialitását. Mert zseninek kell lenni ahhoz, hogy ki tudjunk bújni a társadalmi kötelezettségek, kötöttségek és felelősségek alól, hogy a törvényen kívül  állhassunk anélkül, hogy komoly költségekbe vernénk magunkat. Főhősünk megtalálta erre a receptet: egészen egyszerűen bolondnak tetteti magát, és belebújt az "utolsó magyar várúr" szerepébe. Szolgái, hű emberei lassan tényleg beleélik magukat szerepükbe, aki pedig nem ismeri, az ártalmatlan hóbortnak, szeszélynek véli az egészet. 

Sajnos - magyar történetről lévén szó - még egy ilyen tökéletesen kidolgozott stratégiába is csúszhat hiba, ami nem várt és tragikus végkifejlethez vezet.

Folytattam műveltségem határainak tágítását, és Aeneas-t követve a Római Birodalom mondáival ismerkedtem meg közelebbről. Persze aki csak a Caesar III. nevű számítógépes stratégiai játékból alkot fogalmat az ókori csúcsbirodalomról, annak nem nehéz újat mutatni. Az első és legmeghatározóbb benyomásom a történetekkel kapcsolatban a csodálkozás és hitetlenkedés, hogy egy olyan államszervezet, ahol madarak beléből jósolják meg a törvényeket, az egész társadalmat befolyásoló döntéseket, egyáltalán képes volt fennmaradni. Nem lebecsülni szeretném én a rómaiak erényeit, elért eredményeiket, de ha valóban madárjóslatokra bízták sorsukat, akkor csupán egy istenségnek lehetnek hálásak, és az nem Jupiter, hanem Fortuna.

Azonban nem csak a babonák, hanem a mérhetetlen intrika is könnyen keresztbe tehetett volna a Római Birodalom fennmaradásának. Míg a görögöknél az istenek avatkoztak bele az emberek életébe és kavarták meg az események folyását, addig néhány száz évvel később erre már nem volt szükség: az emberek elintézték ezt is maguk között. Árulás, vesztegetés, sztrájk és zendülés "színesítették" a római hétköznapokat, ezek miatt sokszor a puszta életbenmaradás is kétséges volt. Röviden, megszületett a politika.

"... nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk."

Így hangzanak Tamási Áron regényének talán legismertebb, leggyakrabban idézet sorai, egy olyan üzenettel, ami talán a mai olvasónak is jelent valamit. Ez az üzenet pedig nem más, mint hogy ne féljünk nekivágni az ismeretlennek, bátran járjunk be országot-világot, ne tartson vissza minket lelkiismeret-furdalás, vagy túlzott röghöz kötöttség. Persze mindezt csak akkor tehetjük meg teljes lelki nyugalommal, ha tudjuk, van egy hely ahol várnak minket vissza - hogy nem csak gyökerünket vesztve sodródunk a nagyvilágban.

Ami számomra még külön szimpatikus Tamási soraiban, az "otthon" meghatározatlansága: nem feltétlen földrajzi értelemben vett születési helyünket érti alatta, ahová a természet kiszámíthatatlansága folytán odacsöppentünk, hanem egy olyan helyet, ahová valós érzelmek, emlékek kötnek minket. Ez az a hely, amihez foggal-körömmel tudunk ragaszkodni, minden más csak képmutatás és alakoskodás. 

Főhősünk egészen Amerikáig üldözi az élet értelmét, hogy aztán egy Isten háta mögötti kis bányászfaluban, egy vélhetően tudatmódosító szerek hatása alatt álló afro-amerikaitól tudja meg a választ, vagyis azt, hogy végig a birtokában volt, csak nem ismerte fel. Olyasmit hajszolt, ami mindaddig megvolt neki, amíg el nem kezdte keresni. Na, ide hiányozna most egy frappáns székely befejezés...

Mint a könyv címéből is látszik, Ábel otthagyja a rengeteget és az ismerős tájakat, hogy utazgasson és világot lásson. Két hű társa, Bolha, a kutya, és a furfangos észjárás azonban most is vele tartanak, és minden szorult helyzetből kimentik. 

Utazása során főhősünk sokat lát, hall, tapasztal, és ezekből az élményekből rengeteget tanul az emberekről és úgy általában a világról. Vannak, akik jó szándékkal közelednek felé, vannak, akik megpróbálják átverni és kihasználni, de Ábel mindenkivel a maga érdemei szerint bánik (el). Sokszor bizony a szerencsének köszönheti, hogy nem keveredik nagyobb bajba, de minden helyzetből sikerül győztesen (vagy legalábbis minimális veszteséggel ) kiverekednie magát.

Mindezeket az izgalmakat olyan eredeti és élvezetes stílusban tárja elénk Tamási, ami valóban magával ragadó, és sokszor mosolyra fakasztó. Ábel ártatlansága, nagylelkűsége ugyancsak szeretetreméltó, és jellembeli fejlődését figyelemmel kísérve egyre kíváncsiabban várom sorsának újabb fordulatait, küldetésének sikerét és végkimenetelét.

Úgy döntöttem, hogy egy bejegyzésben írok Mikszáth két novella-csokráról, hiszen általában egy kötetben is szokták kiadni őket, de a fizikai kötődés mellett a stílusuk is közel áll egymáshoz.

Mikszáth történeteiben a tót és palóc falvak mindennapjai, lakóinak életeseményei jelennek meg egy-egy rövid epizódban. A néhány oldalas, sokszor balladai homályba vesző írások magukba sűrítik az élet igazságtalanságait, megpróbáltatásait, egyszer szívbe markolóak, másszor szívet melengetőek. Van itt csiklandós pletyka házasságtörésről, néhány elbeszélés bátor önfeláldozásról, csodálatos megjavulásról szól, de bizony akad történet szomorú veszteségekről és keserű csalódásokról is. 

Mivel a kis falvakban mindenki ismer mindenkit, az olvasó is hamar eligazodik a mini-kapcsolatrendszerben, és nem hozza zavarba őt a sok név, és marad kapacitása kiélvezni Mikszáth jóízű, bölcs, és éppen ezért finoman gúnyos stílusát. Bár sok fontos dolgot megtanulhatunk az életről e novellákat olvasva, a legfontosabb tanulság a modern ember számára szerintem mégiscsak az, hogy eleink nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak nálunk - hogy ez jó dolog-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga.

Egy újabb hiányosságomat igyekszem pótolni a görög mondavilág tüzetesebb megismerésével, hiszen a középiskolai kötelezők óta csak közvetetten találkoztam az európai kultúra alapköveivel. Igaz, hogy nehéz is elkerülni a különféle hősöket, epizódokat és legendákat, annyira beleivódtak a művészet minden ágába: témát adnak a festészetnek, szobrászatnak, zenének és persze az irodalomnak. De nem álltak meg itt, hanem az alapműveltség részeivé váltak, mindennapi szófordulataink állandó szereplőivé, ami több ezer év távlatából nem kis teljesítmény.

Hogy minek köszönhető ez a töretlen népszerűség, azt nehéz lenne ebben a kis szösszenetben kifejteni, ezért csak a felszín megkapargatására vállalkozhatok. A rengeteg ismert és kevésbé ismert történetet olvasva a legszembetűnőbb sajátosságuk számomra a görög istenségek gyarlósága, esendősége. Zeusz ott csalja meg Hérát, ahol csak tudja, az istennők irigyen szemlélik a másik szépségét, állandó az ármánykodás és a viszály. Ahelyett, hogy méltóságteljesen trónolnának fenn az égben, folyton-folyvást beavatkoznak az emberek életébe, segítve pártfogoltjaikat, vagy éppen lesújtva a kevésbé szerencsésekre. Könnyű elveszni a rokon- és viszonyrendszerek szappanopera-szerű forgatagában, de egy idő után felismerhetők bizonyos szabályosságok, ismétlődések, és ekkor élvezhetjük csak teljes szépségükben az ókori görögök és isteneik fantasztikus kalandjait.