Passuth egyik kései regénye egy általa előszeretettel használt szófordulatot visel címként. Ez beismerése annak, hogy egy igen illékony, bizonytalan korszak felelevenítésére tett kísérletet - és ezúttal sajnos nem járt sikerrel. Ez a könyv nem valódi regény, hanem az események puszta felsorolása, tényszerű rögzítése - azaz krónika. A cselekmény nagyjából 30 évet ölel fel a három részre szakadt Magyarország történetéből, Buda török kézre kerülésétől (1541) Báthory erdélyi fejedelemmé választásáig (1571). Ez az időszak nem csak egy érettségi tétel, hanem egy izgalmas, turbulens korszaka hazánknak: lavírozás a Habsburgok és a Török Birodalom között, hízelgés, de nem megalázkodás a német császár és a török szultán előtt. Pártoskodás, megosztottság, aszerint, hogy ki melyik nagyhatalom felé húz, ki hol szeretné inkább sütögetni a pecsenyéjét. Mindezt megfejelik még a vallási ellentétek is, de végül Erdély lesz az egyetlen ország Európában, ahol viszonylagos békében élhetnek együtt a katolikusok és a reformáció új irányzatainak hívei: reformátusok és unitáriusok. Passuth megkísérli - szokásához híven - hogy az európai történelmi környezetbe ágyazza hazánk jelen korszakát, ám ezúttal - szokásától eltérően - kifolynak az ujjai közül az események.

Pedig érdekes élmény volt erről a viharos fél évszázadról más tollából is olvasni, hiszen több más irodalmi alkotást is megihletett már. Ott van rögtön az Egri csillagok, ami Buda elestét, Török Bálint börtönbe kerülését, majd Dobó István és az egriek hősies helytállását énekli meg, de a dicsőséges győzelemmel véget is ér. A Szigeti veszedelem Zrínyi Miklós hőstettének, Szolimán halálának állít emléket. Ugyanarról a személyről vagy eseményről más felfogásban olvasni más megvilágításba helyezheti a történteket, most azonban még jobban kihangsúlyozta Passuth művének fő hibáját.

A Krónikából ugyanis nagyon hiányzik egy főhős, egy központi figura, aki köré az események szerveződnének. Van persze néhány fontosabb alak, akiket jobban megismerünk, például Szapolyai Jánost, az utolsó magyar származású királyunkat, feleségét, Izabellát, aki fiatalon megözvegyül és próbál felnőni a királynői feladatokhoz, és fiukat, János Zsigmondot, aki elveszik a történelem hullámai közt. Megjelenik számos államférfi is, például a kétes hírnevű politikai zseni, Martinuzzi (Fráter) György, vagy Dávid Ferenc, az erdélyi unitárius egyház megalapítója. Ezek a szereplők forgószínpad-szerűen követik egymást, ráadásul kis híján elveszünk a számtalan mellékszereplő tömkelegében.

A központi szervező figura hiánya a cselekményen is megmutatkozik. Passuth mindig oly precíz történetvezetése felbomlik, lazán kapcsolódó epizódokra esik szét, és gyakoriak az ismétlések is. Mindezeket a gyengeségeket persze lehet a bemutatott történelmi korszak sajátosságaira fogni, de éppen az író korábbi munkái bizonyítják, hogy szinte bármilyen életrajzot vagy korszakot képes lebilincselő regénnyé formálni.

Mégsem szeretnék senkit lebeszélni a könyvről, mégpedig a korábban emlegetett irodalmi kapcsolódási pontok miatt. Ez az időszak nem csak egy adathalmaz az egyik töri érettségi tételben, hanem igazi irodalmi klasszikusok ihletője, amiről Passuth jóvoltából lehetőségünk nyílik egy más - egy fokkal objektívebb - szemszögből olvasni. Másrészt az író további Erdély regényeinek történelmi előzményeit is megismerhetjük. A Négy szél Erdélyben és a Sárkányfog ezzel a kötettel válik teljessé, ami bár nem tekinthető hibátlan történelmi regénynek, igényes krónikának mindenképp.

Nehéz meghatározni a könyv célközönségét, mert elvileg ez egy felnőtteknek szóló gyerekkönyv, de bizonyos kor fölött szerintem gyerekek kezébe is adható. Mondjuk inkább úgy, hogy olyan felnőtteknek való, akik még halványan fel tudják idézni gyerekkori énjüket, illetve azoknak a gyerekeknek is tetszeni fog, akik már sejtik, hogy egyszer ők is felnőnek majd.

McEwan a rá jellemző alapossággal vázolja fel egy átlagos brit család hétköznapjait, amik az élénk fantáziájú főhős, a 10 éves Peter fejében mindig valamilyen különös fordulatot vesznek. McEwan írói bravúrja abban rejlik, hogy az átmenet a hétköznapiból az elképzeltbe szinte észrevehetetlen. Persze egy idő után felismerhető a kis történetek ritmusa, a helyzetek és a feldolgozott témák változatossága miatt mégsem válik unalmassá.

Akármilyen különleges képzelőerejű kisfiú Peter, a szituációk, amikbe belekeveredik, az átélt élményei tökéletesen általánosak, így az ifjú olvasók könnyen azonosulhatnak vele, a felnőttek pedig fel tudják idézni emlékeiket. Gyermeki örömök és félelmek tipikus epizódjai például a szeretett háziállat elvesztése, a testvérviszály, iskolai csúfolás, nyaralás a családdal vagy éppen egy új családtag megismerése.

A kisfiú legtöbbször mások bőrébe bújik álmodozásai során, ez nagyfokú empátiáról is árulkodik. Elképzeli, milyen lehet kisbabaként a saját testébe zárva eltölteni egy napot, és ennek hatására megkedveli az addig idegesítőnek vélt kis unokatestvérét. Idős macskájuk bőrébe bújva (szó szerint) méltó búcsút vesz a családtagnak számító állattól.

A legszórakoztatóbb és egyben legmegkapóbb fejezetben Peter a felnőttkorát képzeli el, és ezzel görbe tükröt tart az olvasók elé is: a felnőttek már nem tudják igazán felhőtlenül jól érezni magukat, folyton elégedetlenek, mindig hiányzik nekik valami. 10 évesen már nem kisgyerek, de még nem is kamasz Peter, de már fel tudja mérni az idő múlásának elkerülhetetlenségét. A két "tábor" közti senki földjére talán még felnőttként is emlékszünk: bizonyos dolgokhoz még kicsik voltunk, mások pedig dedósnak tűntek már.

McEwan csodásan ragadja meg ezt az átmeneti korszakot, és a kötet végén kicsit irigyelhetjük Petert, aki még dönthet úgy, hogy nincs kedve a felnőttes dolgokhoz és inkább gyerek marad még egy kicsit.

Szeretem, ha könyv újat tud nekem mondani, ha eddig nem ismert világokat nyit meg előttem. Ezt tette a francia szerző műve is, aki a színek történetébe enged bepillantást. Első hallásra furcsának tűnhet, hiszen hogyan lehet olyan alapvető dolgoknak, mint a színek, történetük? Annyira magától értetődőnek vesszük, hogy körülvesznek minket, hogy nehéz elképzelni, hogy más korokban, más kultúrákban teljesen máshogy érzékelték őket (például a zöldet sokáig nem is tekintették külön színnek). És akkor még csak a színek fizikai érzékeléséről beszéltünk, a hozzájuk kapcsolódó értékekről, érzelmekről, szimbólumokról még szót sem ejtettünk.

Szerencsére itt van ez a remek kis könyv, ami gazdag illusztrációival, olvasmányos stílusával végigkalauzol minket Európa nagyjából ezer éves kultúrtörténetén, és bemutatja, hogy a színek (és köztük is kiemelten a fekete) megítélése hogyan változott az évszázadok során. A fekete színt sokszor nem is tekintették valódi színnek (köszönhetően Newton optikai kutatásainak), máskor pedig több típusát is megkülönböztették (fényes, nemes fekete vs. matt, komor, veszélyes fekete). Népszerűsége megélt több hullámhegyet és völgyet, ahogy más és más jelképekhez társult. Az első asszociációnk természetesen a halál, a gyász színe, ami elég uralkodó nézet még most is, bár nem mindig feketében gyászoltak, volt, hogy lilában vagy akár fehérben is. Aztán a fekete volt a pokol, az ördög, a gonosz jellemző színe is, a babonás középkorban még az ilyen színű állatokat is rossz szemmel nézték.

A negatív megítélés mellett a feketét komoly, bölcsességet sugárzó színnek is tekintették, ezért jártak az uralkodók, államférfiak, tudósok, köztisztviselők ilyen ruhákban. Mivel a kelméket ezzel a színnel volt a legdrágább megfesteni, csak az igazán gazdagok engedhették meg maguknak a fekete ruhák viselését, így vált az elegancia és a luxus jelképévé. Ha pedig a rockerek ruhatárára gondolunk, a fekete az ellenállás és a lázadás színe is volt már.

Ezeket a társadalmi folyamatokat kellő részletességgel, de nem terjengősen mutatja be Pastoureau, ráadásul kitér olyan érdekes határterületekre is, mint a címertan, a kelmefestés, vagy a fekete-fehér filmek technológiája. Egyáltalán nem szorítkozik tehát pusztán festmények elemzésére, hanem sokkal szélesebb művészeti technikákból merítve mutatja be a fekete szín történetét. 

Egy zátonyra futott házasság rövid és tragikus története, egyben egy nagy sikerélmény számomra, hogy eredetiben, olaszul is megértettem legalább a 80%-át, pedig egy lélektani, belső monológokkal tarkított regényről van szó.

Nem ismerem a pontos okát, miért élvezem ennyire a mások fejébe, kapcsolataiba belemászós könyveket, de biztosan van benne egy kis kíváncsiság is. Hiába kitaláltak a karakterek, mégis kicsit olyan, mintha beleshetnénk a magánéletükbe, konfliktusaikba. Jelen esetben Riccardo és Emilia hamvába holt házasságának darabokra hullását kísérhetjük figyelemmel. Az alapvető gondot az jelenti, hogy a két ember teljesen félreérti egymást: Riccardo abban a hitben vállal jól fizető, de gyűlölt munkát (drámaíróként forgatókönyveket ír), hogy a szép lakással, autóval, bejárónővel majd boldoggá teszi fiatal feleségét. Emilia pedig azt hiszi, hogy férje azért hagyja kettesben főnökével, hogy általa jusson előre a karrierjében. Ez a véletlen közjáték indítja el a nőben azokat a lelki folyamatokat, amik végül a regény címét is adó, férje iránt táplált megvetéshez vezetnek.

Adott tehát két, egymást szeretni próbáló, de nem tudó fél, akiket a nemek közötti kettős mérce még távolabbra lök egymástól. Mindkettejüknél elcsattan egy házasságon kívüli csók, ám amíg Riccardo egy kézlegyintéssel elintézi az övét, addig Emiliáét valóságos tragédiának, árulásnak éli meg. Az egész regényre jellemző a férfiközpontú megközelítés, Emilia gondolatait csak férje értelmezésein átszűrve ismerhetjük meg, ráadásul rajta kívül nincs is más női szereplő.

Érdekes kettősség figyelhető meg Riccardo kifinomult, intelligens belső monológjai és sokszor durva, erőszakos megnyilvánulásai között. Miközben az Odüsszeia megfilmesítésére készül, óhatatlanul is párhuzamba állítja saját házasságát Odüsszeusz és Pénelopé kapcsolatával. Érdekes gondolatmenetekben fejtegetik filmes kollégáival az ókori görög hős motivációját, szándékait, újabb és újabb értelmezési lehetőségeket találva a nagy klasszikushoz. Ugyanezt tette pár évtizeddel később Margaret Atwood, aki viszont Pénelopé szemszögéből írta újra a legendás eposzt.

Ezek az éles kontrasztok igazán vibrálóvá teszik a könyvet, és noha nem tudtam maradéktalanul elfogadni a szereplők érveit, örülök annak, hogy értettem a művet annyira, hogy ne értsek vele egyet.

Mit lehet elmondani egy könyvről, ami azzal kezdődik, hogy próbál lebeszélni az elolvasásáról? Vagy aminek a főhőse éttermekben fulladást színlelve pénzt fogad el az őt megmentőktől? Vagy amiben ugyanez a főhős szexfüggő nőkkel folytat üres, lelketlen viszonyt? Vagy pedig ahol szintén ugyanez a főhős minden nap a kalodába zárt barátja mellett strázsál a munkahelyén, 1734-ben? Egyszerűnek biztosan nem neveznék egy ilyen regényt, sem pedig könnyen fogyaszthatónak. Mégsem éreztem azt, hogy küzdenem kell vele, nem volt ott az erőszakos tudálékosság, az öncélú művészkedés, mint sok más kortárs vagy modern szerző esetében. Bár Palahniuk-tól ez az első könyv, amit olvastam, rögtön kiérződött a sorok közül a szórakoztatás vágya, de közben sikerült el is gondolkodtatnia.

A fentebb emlegetett főhősre, Victor Mancini-ra ugyanis tökéletesen illenek a korábbi tények, de azoknak az ellenkezője is. Vagyis azért veri át a gyanútlan megmentőit, hogy a tőlük kicsalt pénzből édesanyja kórházi számláit fizesse. Azért jön hozzá hétfőnként X, szerdánként Y, péntekenként meg Z, mert Victor maga is elköteleződési problémákkal küzd, és csak a szex határozza meg a kapcsolatait. Végül pedig azért figyel szerencsétlen barátjára a munkahelyükön, mert egy történelmi témájú, kosztümös vidámparkban dolgoznak, ahol a legkisebb kihágás (pl: nem korhű ruha viselése) korhű büntetéssel jár (pl: kaloda). Ez a kettősség egyetlen dologra vezethető vissza, mégpedig Victor gyerekkorára, ami, ahogy a visszatekintésekből kiderül, egyáltalán nem volt idilli. Mentálisan labilis édesanyja folyton visszalopta őt a róla gondoskodni próbáló nevelőszülőktől, hogy aztán keresztülráncigálja az országon. A kis Victor út menti motelekben, éttermekben és lopott kocsikban nőtt fel, anyja furcsábbnál furcsább összeesküvés-elméleteit hallgatva. Csoda, hogy egy normális emberi kapcsolatokra képtelen, már-már diszfunkcionális felnőtt vált belőle?

Valahogy mégsem keserű szájízzel olvastam a könyvet, a sok abszurd, vicces helyzet, a frappáns gondolatok kellően ellensúlyozták Victor gyerekkorának tragikumát, arról nem is beszélve, hogy a szerző egy percig sem "sérültként", vagy "fogyatékosként" ábrázolta hősét, hanem olyan emberként, aki a hátrányos helyzetéből fakadóan más, alternatív megoldásokat kénytelen kitalálni az életben maradáshoz. Victor bár a társadalom peremén egyensúlyoz, sosem akar bekerülni a fősodorba, az ő számára a boldogság is alternatív. Miután pedig többszörösen felülírja saját identitását, és felszabadul anyja mérgező jelenléte alól, talán végre esély nyílik számára, hogy ezt meg is szerezze.

Palahniuk meglepetés-szerző számomra, igazi kellemes csalódás, aki friss látásmódjával, eleven stílusával, szókimondó, de okos humorával azonnal kedvet csinált a következő művéhez.

Minden szempontból monumentális mű: méretét, terjedelmét, a cselekmény által felölelt időszak hosszát és a szereplők számát tekintve is. Leginkább Ken Follett regényeivel mutat hasonlóságot, de azért bőven vannak eltérések is a két angol szerző között.

Rutherfurd a francia főváros több évszázados történelmét szövi egybe hősei sorsának alakulásával, akiket a társadalmi osztályok széles palettájáról válogatott össze. A fő cselekményszál a 19. század végén indul, és a 20. század második felében ér véget, de a lineáris történetmesélést folyton megszakítják a visszaugrálások több évszázaddal korábban élt ősökhöz, ezért hol az 1200-as években találjuk magunkat, hol a francia forradalom idején, hol a Napkirály korában. A mellékelt családfák nagy segítséget jelentenek a szereplők őseinek és leszármazottainak beazonosításában, de ezáltal mindig ki is zökkentem a fő történetszál eseményeiből. Nem kis agymunkát jelentett újra meg újra összerakni, hogy éppen kinél és mikor járunk, ráadásul hiányoztak a Follett-nél olyan bosszantó, a folytatáshoz mégis remek motivációt jelentő "cliffhanger"-ek, vagyis a fejezetek végére hagyott váratlan fordulatok. Rutherfurd sokkal nyugodtabb, ráérősebb olvasásélményt kínál, nincs az az érzésem, hogy most azonnal végig kell rohannom mind a 800 oldalon. 

Az egész regény sokkal intellektuálisabb, sokkal több leíró rész található benne, ami szintén megakasztja a cselekményt, de hát ezzel a címmel ne csodálkozzunk, hogy maga Párizs is főszereplővé lép elő. Ott lehetünk az Eiffel-torony építésénél, bekukkanthatunk a Moulin Rouge félhomályos páholyaiba, nyomon követhetjük a város fejlődését az évszázadok során. A francia történelem minden nagyobb eseményét érinti a regény, és számos ismert történelmi személyiség, művész is említésre kerül, Villon-tól Victor Hugo-n át Napóleonig. Ez a monumentális vállalás azonban áldozatokkal jár, jelen esetben a szereplők sikerültek kissé elnagyoltra. Bár a társadalom minden szegmenséből válogatta össze őket a szerző, tehát vannak nemesek, nagypolgárok, munkások is, mégsem érezni köztük akkora különbséget. Beszédmódjuk, szófordulataik nem árulkodnak származásukról, az pedig végképp különös, hogy mindegyikük a francia történelem és művészetek szakértője, és a legegyszerűbb gyári munkás is képes bármikor kivágni egy akadémiai székfoglalót Párizs építészetéről.

Rutherfurd egyértelműen szócsőnek használja karaktereit, akiknek az a dolga, hogy megfelelő helyen és időben legyenek, hogy az adott történelmi korszakhoz, eseményhez elmondhassák a legfontosabb tudnivalókat. Bár nem ismerek egy párizsi lakost sem, gyanítom, hogy ott sem mindenki történész, ezért ezt elég komoly hibának tartom a könyvben. Ezt leszámítva viszont csodálatos időutazást kínál, egy szépséges történelmi-kulturális tablót, ami egy laza cselekménnyel összekötve remek szórakozást és intellektuális feltöltődést nyújt.

Általában tartom magam ahhoz az elvemhez, hogy ha egy könyvből készült filmadaptáció is, azt nem nézem meg addig, amíg magát a regényt el nem olvastam. Szeretem ugyanis a saját fantáziámra bízni a szereplők elképzelését, nem pedig egy színész arcát magam előtt látva olvasni a történetet. Hogy ezúttal nem így történt, az nagyban köszönhető annak, hogy a Vajákból készült Netflix-sorozat főszerepét Henry Cavill (ex-Superman) játssza, márpedig az ő képét bármennyi oldalon át szívesen látom magam előtt. Na de a kamaszlányos ömlengéssel nem szeretném Sapkowski érdemeit csorbítani, Az utolsó kívánság egy igazán ígéretes nyitánya a hét (plusz egy) részes fantasy-sorozatnak, Cavill mint Geralt pedig csak egy kellemes ráadás.

A Sapkowski alkotta világ annyira egyedire és összetettre sikerült, hogy más médiumok alkotóit is megihlette, a már említett filmsorozat előtt készült már belőle sikeres videójáték is. Bár még csak ízelítőt kaptam ebből a világból, azt hiszem értem, hogy miben rejlik a varázsa. A lengyel szerző zseniális módon tudta ötvözni a fantasy Tolkien óta változatlan elemeit a kelet-európai folklórral és a klasszikus mesék kelléktárával. Ebben az első kötetben több novella szerepel, amiket a főhős, Ríviai Geralt személye köt össze. Azt tehát egyelőre nem tudom megítélni, hogy milyen, amikor egy hosszabb történetszálat vezet végig a szerző, de már ezekben a rövidebb epizódokban elkezdte lerakni a Vaják világának alapköveit. Ez a világ pedig mellőz minden pátoszt, bővelkedik viszont kelet-európai fekete humorban, borúlátásban és szenvedélyességben. 

Ráadásul ez az egyedi hangulat olyan apró finomságokkal van teleszórva, amiktől - fantasy ide vagy oda - teljesen hihetővé és hitelessé válik ez a világ. Ilyen apró, de fontos részlet például a hangok, szagok megjelenítése, vagy, hogy társadalmi rangtól függően más-más stílusban szólalnak meg a szereplők. Külön bravúr, hogy a társadalmi-politikai berendezkedés, a különböző fajok közti feszültségek ábrázolása és a mágiával, varázslattal foglalkozó részek tökéletes egyensúlyban vannak. Mindezt pedig remek, pörgős párbeszédek (ritka jó fordításban) és fordulatos cselekmény teszik kerek egésszé.

És hát persze ott van a főszereplő: a különc, titokzatos vaják, Ríviai Geralt, aki jó pénzért bármilyen szörnyet legyilkol. Emberfeletti képességei miatt sokan ferde szemmel néznek rá, örökös vándorlása közben sokan megismerték, de igazán senki sem. A társadalom peremén élő, magányos harcos, aki nem hősies, nem szent, de hosszú évek tapasztalatából fakadó bölcsességgel szemléli a világot. Az ő karakteréből, ahogy Sapkowski egész világából egy falatnyi kis szeletet kaptunk csupán az első kötetben, de azért már sejthető, hogy jóval több rejlik még mindkettő mögött.

Eddigi olvasmányaim alapján egészen elképesztő irodalmi ív látszik kirajzolódni a nők házasságtörésének témakörében, amibe Flaubert regénye tökéletesen beilleszthető. Voltaképpen a nők házasságban és társadalomban betöltött szerepének változását követik nyomon, ami kevesebb, mint egy évszázad alatt is óriási léptékű volt. A kezdőpontot A skarlát betű  (1850) jelöli ki, ezt követi a most bemutatott Bovaryné, majd az Anna Karenina (1877), a Forsyte-saga (1906) és végül a nemrég befejezett Lady Chatterley szeretője (1928). Ezek a mára klasszikussá vált, de saját korukban igencsak szókimondónak számító könyvek a férjüket megcsaló nők megítélését mutatják be, ami a teljes társadalmi kirekesztettségtől és haláltól indulva az érzelmi és anyagi ellehetetlenítésen át a még mindig hatalmas áldozatokkal járó, de mégis hatalmas előrelépésnek számító megtűrésig jut el.

Flaubert az egész témát annyira realista módon járja körbe, hogy regényéből a romantika szikrája is hiányzik. Emma Bovary, egy szép, de teljesen átlagos nő férjhez megy egy középszerű orvoshoz, születik egy gyermekük, egyre több anyagi nehézségük támad, miközben az asszony folyton többre, másra vágyik. Nem hoz boldogságot az életébe sem házassága, sem gyermeke. Két szeretője, Léon, illetve Rodolphe iránti fellángolásai is csak átmeneti örömöt jelentenek számára, és hamar kiábrándul belőlük. A történet legnagyobb tragédiája, hogy Emma egy olyan ábrándot kerget, amit saját és partnerei középszerűsége miatt sosem érhet el. Flaubert semmiféle túláradó érzelmet, vagy egyediséget nem engedélyez művében, szereplői híján vannak bármilyen egyéni jellemvonásnak, igazi szürke kisemberek. Ahogy Emma, úgy mi is fulladozunk a kisvárosi élet eseménytelenségében, ráadásul a lapos, sablonos karaktereket sem tudjuk megkedvelni.

Mikor már-már összecsapnának Emma feje fölött a hullámok, és férje számára is kiderülne csalfasága, a nyilvános megaláztatás helyett az egyetlen, asszonyok számára járható kiutat választja házasságából, és öngyilkos lesz. Ezzel a lépéssel Flaubert elismeri ugyan, hogy mennyire hátrányos helyzetben vannak a nők a társadalomban, mégsem megy bele a probléma nyílt megvitatásába. Ugyanazt teszi, mint szürke kisember hősei: hallgat, vállat von és megy tovább. 

Jóval bátrabban kezelte a kérdést Hawthorne és Tolsztoj, akik be merték mutatni a "bukott nők" környezetének reakcióit is. Az ő hőseik sokkal több konfliktust vállalnak és egy idő után férjük előtt sem lesz titok, hogy mit tettek. Hester Prynne (A skarlát betű) azonban képes együtt élni kitaszítottságával, Anna Karenina viszont nem. Hozzájárulhatott ehhez az is, hogy Hestert nem szakították el kislányától, Anna viszont nem találkozhatott a fiával - mindkettejük sorsa férjük kezében volt. A 20. század aztán fordulatot hoz a nők helyzetében, már nem csak a halál választhatja el őket férjüktől, hanem elég csupán teljes eddigi életüket maguk mögött hagyni (irónia). Irene (A Forsyte-saga) és Connie (Lady Chatterley szeretője) új életet kezdhet ugyan a szeretett másik férfi oldalán, cserébe viszont ki kell szakadniuk társadalmi közegükből, lakóhelyükről és családjukból. A válás még mindig egy bonyolult és megalázó procedúra volt, ahol a nőnek sokkal több volt a veszítenivalója.

Ez az európai válás-körkép persze korántsem teljes, mégis szemlélteti, hogy honnan hova jutottak a nők közel 70 év alatt. A következő 70 év hozta el az igazi szabadságot a házasság és válás terén, kérdés, hogy milyen érzelmi és morális árat fizetünk majd ezért.

Nem igazán lehet regénynek nevezni a szó mai értelmében Rabelais művét, ami egyrészt rémesen hosszú, másrészt tele van idézetekkel, utalásokkal és felsorolásokkal. Benne rejlik a reneszánsz műveltség egész tárháza, a szerző mintha kérkedne kora tudásával és lépten-nyomon teljesen felesleges betoldásokkal szakítja meg a cselekményt - ami valójában nem áll másból, mint két óriás, apa és fia eszmecseréjéből mindenféle emberekkel.

A fentiekből látható, hogy nem sikerült igazán komolyan vennem Gargantua és Pantagruel történetét, elmélyedésről szó sem lehetett, a közbeékelt latin és görög mondatok, felsorolások és listák miatt pedig sokszor csak átlapoztam a fejezeteket. Teljesen akkor engedtem el a regényt, amikor egy egész fejezet szólt arról, hogy Gargantua mi mindennel törölte ki a fenekét gyerekkorában. Biztosan van, aki ezt is a középkori irodalmi stílus sajátosságával, meg Rabelais humorával magyarázza, és nyilvánvalóan túl dilettáns vagyok, hogy ezt értékeljem, de nem szeretem, ha olvasóként teljesen hülyének vagyok nézve. Attól még, hogy lapokból áll és van borítója, még nem biztos, hogy ez egy könyv.

Annyival több van ebben a regényben a megbotránkoztató epizódoknál, ami mindenkinek elsőre eszébe jut róla! Persze nem lehet letagadni, hogy Connie (Lady Chatterley) és Mellors rengeteget szexelnek benne, még többet beszélnek a szexről, virágokat fűznek egymás fanszőrzetébe, sőt, még nevet is adnak nemi szerveiknek. Lawrence softpornónak titulált könyve mégis jóval több ennél: egyszerre dönt le nemi és társadalmi korlátokat, miközben felvázolja egy új angol társadalom előképét. Az első világháború fájdalmas lenyomata is érződik a műben, és persze visszaköszön Lawrence állandó témája, a választás természet és modern civilizációs vívmányok között.

Nagyon is el tudom képzelni, mekkora felhördülést válthatott ki megjelenésekor Lady Chatterley története, amiben először vetik papírra szépirodalmi alkotásban, hogy egy nőnek is van orgazmusa, hogy utódnemzésen kívül azért örömforrás is lehet a szex. Igaz, hogy Lawrence nem volt szexológus, és a női főhős gondolatait, érzéseit még mindig férfi szemszögből ábrázolja, műve mégis hatalmas áttörést jelentett. Nőként többször is megmosolyogtam, hogyan képzeli el egy férfi a belső világunkat. Nem, nem gondolunk percenként a méhünkre, nincsen benne semmiféle érzékelő, és az érzelmeink ugyanúgy az agyunkban alakulnak ki, mint a férfiaknak. A szexualitás mellett a házasság szent intézményét is alapjaiban rengeti meg Lawrence, amikor arról ír, hogy két nem összeillő embernek lehetősége van elválni, hogy ne keserítsék egymást életük végéig. Ezek akkoriban valóban forradalmi elképzelések voltak, a válás pedig egy igen bonyolult jogi procedúra - azóta viszont átestünk a ló túloldalára, és a folyton emlegetett statisztika szerint minden második házasság válással végződik. Elgondolkodtató, hogy két ember életébe milyen mértékben szólhat bele az állam, illetve az is, hogy meddig érdemes elmenni egy kapcsolat megmentéséért?

Az, hogy Connie nem pusztán a házasságának akar véget vetni, de hogy ezt egy másik férfiért, egy közrendűért teszi, újabb óriási csapást mért a brit társadalmi berendezkedésre. Az addig mereven különválasztott társadalmi osztályok (munkás, közép és az arisztokrácia) közti határok meglazultak, és átjárhatóvá váltak. Ma már zavarbaejtő olvasni Connie mentegetőzését, hogy bár Mellors "csak" bányászcsaládból származik, azért "rendes". A sokszínűséget, elfogadást és egyenlőséget ma már oly bőszen hirdető angolok a száz éve még azt sem tudták elképzelni, hogy egy arisztokrata egy középosztálybelivel kössön házasságot. Biztos nagyot lendített ezen a folyamaton a két világháború, amik alapjaiban rengették meg a nyugati társadalmakat, és masszív értékválságot hagytak maguk után.

Bár a regény még csak az első világháború után játszódik, ezek a változások már szépen megmutatkoznak. Nagyon beszédes például a Chatterley birtok szomszédságában lévő udvarház sorsa, ami egy év leforgása alatt elveszti tulajdonosát, egy idős grófot, lebontják, felparcellázzák és munkások házait húzzák fel a helyén. Lawrence a saját bőrén érezte ezeket a folyamatokat, maga is bányászvárosból származva nem elefántcsont-toronyból prédikált. Nála ezek a változások a természet hátrahagyását, és a modern technológia elterjedését is jelentették. Az óriási bányák, gyárak, üzemek, a gyarapodó városok embertelen, rideg körülményeit állítja szembe a régebbi korok lassabb, nyugodtabb, természetközelibb életmódjával. 

A két férfi főszereplő, Mellors és Connie férje, Clifford voltaképpen ezt a két létformát testesítik meg. Clifford, a gazdag arisztokrata egyszerre jeleníti meg egy letűnőben lévő társadalmi osztály gőgjét, merev gondolkodását, miközben a birtokán lévő bánya gépesítésével az új, rideg, technológia uralta világot mozdítja elő. Mellors ezzel szemben vadőrként szoros kapcsolatot ápol a természettel, szinte szimbiózisban él vele, alacsony származása pedig egyre kevesebb dologban gátolja. Connie szemszögéből a két férfi a kapcsolatok két típusát jelképezi. Clifford-dal, rokkantságából is kifolyólag a testi szerelem helyett a lelki összetartozás, a plátói szerelem köti össze, Mellors-szal pedig az érzékiséget, a szexualitást tapasztalja meg. Lawrence szépen ábrázolja azt a folyamatot, ahogy a két párkapcsolat, és benne a három ember átalakul. Connie és Clifford házassága kellő intimitás híján kiüresedik, eltávolodnak egymástól, míg kezdeti, szinte állatias viszonya Mellors-szal megtelik érzelmekkel, gondolatokkal. Lawrence tehát a férfi-nő kapcsolat testi és lelki vonulatát egyaránt fontosnak érzi, ami szintén újító megközelítés.

Talán a fentiekből is kiderül, hogy Lady Chatterley története mögött a szexnél jóval több bújik meg, és nem pusztán a Romana és Tiffany szennylapok előfutára volt. Lawrence nézetei bátrak és frissek voltak saját korukban, és nagyban hozzájárultak a női emancipáció folyamatához.

Elképzelni sem tudom, mekkora bátorság kellett ennek a könyvnek a megírásához. Szembe kellett hozzá nézni a feldolgozatlan traumákkal, régi sérelmekkel, a soha nem múló gyásszal. D. Tóth Kriszta ugyanis saját, korán elvesztett édesanyja bőrébe bújva idézi fel az asszony életét: fiatalságát, élete nagy, kihagyott lehetőségét, házasságát, gyermekei születését, válását és végül halálos betegségét. Az emlékekből egy sziporkázóan okos, belevaló, öntudatos nő képe rajzolódik ki, akiben egész életében ott motoszkál az elszalasztott lehetőség gondolata.

A regény fő motívuma épp ez a "Hufnágel Pisti-jelenség", a másik férfi, a másik élet, a "mi lett volna, ha..." dilemmája. Bora még egyetemistaként találkozik egy angol gróffal, aki megkéri a kezét, és egy új világot nyit meg a lány előtt, tele utazással, izgalommal, csillogással - ám Bora mégis Magyarországot és Mikit választja. Azt, hogy ez a százszor elképzelt, végletekig idealizált párhuzamos valóság mennyire légbőlkapott és hamis volt, az csak a visszaemlékezések közé beszúrt újságcikkekből derül ki számunkra és Bora lánya - az írónő - számára is. Borának tehát maradt Miki és Budapest, aztán már csak Kaposvár, a vidéki élet őrjítő egyhangúsága, a kisgyerekes hétköznapok idegőrlő monotonitása. A nőnek, aki nemrégen még színészi karrierről meg világkörüli utazásról álmodott, maradt az óvoda-közért-konyha szentháromsága. Egyedül a tanári pálya hozott némi színt az életébe, a katedrán, diákjai csillogó tekintetétől övezve újra megvillanthatta karizmatikus személyiségét. Miközben látszólag idilli családi életük volt, és a vidéki miliő tökéletes volt gyermekeik számára, Miki folyamatosan érezte, hogy ez mennyire kevés a feleségének.

A családjáért meghozott áldozat végül sajnos visszafelé sül el, a mélyben rejtegetett elégedetlenség megmérgezi házasságukat, és Boráék elválnak. Az írónő és öccse körül eddig létező védőburok egy pillanat alatt szétpattan, és gondtalan gyermekkoruk egy csapásra véget ér. Vajon ha Bora nem nyomja el ennyire alaptermészetét és vágyait, ha Budapesten maradnak, ha vállalhatott volna szerepeket, akkor is így alakult volna az életük? Lánya egyszerre megértő és vádló, egyszerre érti meg nőként és anyaként, de gyermekeként hibáztatja is anyját kudarcba fulladt házasságukért. Miért nem volt neki elég a kispolgári élet, a két szép gyerek, a sikeres tanári pálya? És ha nem volt elég, miért nem volt bátorsága tenni az álmaiért? 

Valójában Bora élete teljesen átlagos, rengetegen élnek kompromisszumokkal teli életet, rengetegen választják a komfortzónát a kitörés helyett és persze számtalan házasság megy tönkre azért, mert a felek teljesen mást vártak a saját életüktől. Amitől mégis rendkívülivé emelkedik ez az asszony, az a sorok közül felé áradó mérhetetlen szeretet, és D. Tóth szépséges megemlékezése. Az egész mű fényes, kristálytiszta nyelvezettel íródott, szépirodalmi magasságokba emelve egy lány gyászmunkáját.

A lelki utazáson túl remek korrajzot is kapunk a 80-as, 90-es évek Magyarországáról, dübörög az Omega, az ifiklubok, építőtáborok, mindenki a Balcsin nyaral, kempingben, lerobban a Zsiguli, ledől a szocializmus. Legyen az Józsefváros, Somogy megyei falu vagy Kaposvár, D. Tóth minden helyszínnek képes megragadni a hangulatát. Remek olvasmányélménynek bizonyult ez a kötet, nem véletlen repültem rajta végig egy nap alatt.

Ami nekünk magyaroknak A Pál utcai fiúk, az amerikai iskolásoknak a Ne bántsátok a feketerigót! - csak Grund helyett gettóval, vörösingesek helyett feketékkel. Ez az a könyv, amit mindenki olvasott, játszott a belőle készült színdarabban és írt róla olvasónaplót. Faék egyszerűségű, mégis alapvető fontosságú üzenetet közvetít, és bonyolult társadalmi problémákat jár körbe könnyen érthető módon. Egyfajta szülői kézikönyvnek is tekinthető, megmutatja, hogyan tanítsuk meg a gyerekeinknek, hogy a rasszizmus rossz (értem?).

A regény két történetszálát a Finch család kapcsolja össze: Atticus Finch, a humánus, modern gondolkodású ügyvéd, és két gyermeke, Jem és Scout. Utóbbi szemén keresztül látjuk az eseményeket, de mivel visszaemlékezést olvasunk, már a felnőtt Scout értelmezi azokat. Így szórakoztató és tanulságos ellentétben áll a naiv, mágikus és gyermeki gondolkodásmód a bölcs és realista felnőttével. A testvérpár fantáziáját hónapokon át foglalkoztatja a szomszédjukban lakó, titokzatos Boo Radley, akit még sosem láttak kilépni a házából. Mindenféle módon próbálnak kapcsolatba kerülni vele, és fáradozásaikat végül siker koronázza.

A könyv második felét sokkal komolyabb hangvétel jellemzi, mivel a téma is komoly: egy fekete férfit egy fehér nő megerőszakolásával vádolnak, a vádlottat pedig Atticus Finch képviseli a bíróságon. Hogy miért hangsúlyoztam ki a felek bőrszínét, azt a történet helyszíne magyarázza meg, ami nem más, mint egy déli állam az USA-ban, a 30-as években. Itt a rasszizmus a hétköznapok része, ami mélyen átitatja az emberek életét - persze vannak kivételek. Az egyikük Jem és Scout apja, aki a regény morális bajnoka, egyben áldozati bárány. A feketék melletti kiállását sokan nem nézik jó szemmel, ezért kicsúfolják a gyerekeit, őt magát megfenyegetik, míg végül tettlegességig fajul a dolog.

Harper Lee nem áll meg a feketék helyzetének bemutatásánál, több fontos társadalmi témába is belemászik, és közben pontos látleletet ad egy átlagos déli kisváros közösségéről. Leszámol a képmutatással, és őszintén beszél a fehérek "kasztrendszeréről". Egy hétköznapi ember számára akkoriban a feketék nyilván a társadalom legalsó rétegét jelentették, de a felettük lévő fehérek sem voltak ám egyenlőek, sőt! Ez a fajta "egyenlő az egyenlőek közt" világkép nem helyi sajátosság, az ember már csak úgy van beprogramozva, hogy saját énképét mások lenézésével erősíti meg. Ez ellen persze tudatosan lehet dolgozni, de nehéz a zsigeri kategorizálást végleg kiirtani a fejünkből. Titokban lenézzük a "white trash"-t (fehér söpredék), a telepieket, az utca rosszabbik végén lakókat, és még hosszan lehetne folytatni a sort. 

A családon belüli erőszak és a nők helyzete is terítékre kerül, érzékenyen, mégis őszintén járják körül ezt a témát, gyerekeknek is teljesen fogyasztható módon. Engem az gondolkodtatott el leginkább, hogy az apának milyen sokszor kellett ellensúlyoznia, megmagyaráznia az iskola, a közvélemény káros reakcióit, mennyi munkája volt abban, hogy gyerekei biztos háttértudást szerezzenek ahhoz, hogy ne fogadják el rögtön a társadalom kategóriáit. Valószínűleg ezt a szerepet kapta meg maga a könyv is, ami generációkat tanított elfogadásra, ítélkezés helyett megismerésre és az elveink melletti kiállásra. Olyan alapművé vált, ami szinte már "érinthetetlen", társadalmi szerepe miatt már nem is irodalmi műként tekintenek rá, épp ezért kevés valódi kritika vagy elemzés készült róla.

Mindenekelőtt tisztázzuk: ez nem egy valódi regény, hanem egy filozófiai tanmese. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, rögtön magyarázatot kapunk a könyv hibáira, hiányosságaira. Voltaire álnéven eredt nyomába annak a kérdésnek, hogy vajon ez a világ-e a lehetséges világok legjobbika, ami egy igencsak elvont, filozófiai téma. Hogy könnyebben fogyasztható legyen, kitalált köré egy kalandos történetet, ami voltaképpen csak a felszín, önmagában nem ér túl sokat.

A kötet megértéséhez bele kell kicsit helyezkednünk a 18. századi ember világképébe. Bár a "sötét középkor" már elmúlt, és bontogatta szárnyait a felvilágosodás, azért az élet még mindig jóval kiszámíthatatlanabb volt mint manapság. Járványok, természeti katasztrófák, háborúk sújtották az embereket, akik kiszolgáltatottságukban egy felsőbb hatalomhoz fordultak vigaszért, vagy az ő haragjával magyarázták a csapásokat. Igen ám, de az egyetemes alaptézis szerint Isten egy jóindulatú lény, aki szívén viseli az emberek sorsát - hogyan lehetséges akkor, hogy tétlenül nézi a szenvedésüket, vagy éppen ő maga idézi azt elő? Valóban tökéletes ez a világ, amit teremtett számunkra, és minden rossz valami magasabb, jó célt szolgál? Ez a Candide alapkérdése, amire a címszereplő utazásain keresztül próbál választ találni.

Candide-ot egy rendkívül naiv ifjúként ismerjük meg a mű elején, aki mestere, Pangloss révén szembesül a fent vázolt problémával, és gondolkodás nélkül átveszi az idős férfi optimista világszemléletét. Szerelembe esik Kunigundával, ám az idillnek hamar vége szakad, és a szereplőket a sors szeszélye messze sodorja egymástól. Candide bejárja Nyugat-Európát, eljut Hollandiába, Portugáliába, Spanyolországba, majd áthajózik Dél-Amerikába is, a mesebeli Eldorádóba, hogy aztán visszatérjen Velencébe, végül Törökországban telepedjen le. Számtalan kaland és életveszélyes helyzet során keserű tapasztalatokat szerez a hadsereg, az egyház, a politika működéséről, amik egyre jobban aláássák optimizmusát. Rádöbben arra is, hogy a pénz sem boldogít, romantikus hevülete pedig Kunigunda elcsúnyulása után gyorsan elillan. Mi marad hát, ami ezt a világot a legjobbá teszi?

Voltaire szerint "kertünk művelése", vagyis a társadalomból való kivonulás, a befelé fordulás, elménk és környezetünk tökéletesítése lehet az ember legfőbb célja, végül Candide is erre a következtetésre jut. Nem lett az övé a mérhetetlen kincs, vagy a végtelen hatalom, de még csak a sírig tartó szerelem sem, hányattatásai egyetlen jutalma a megbékélés sorsa kiszámíthatatlanságával. Lehet, hogy nem ez a lehetséges világok legjobbika, de neki ez jutott, és ebben kell boldogulnia.

A sokadik Passuth-regény elolvasása után is elcsodálkozom még, hogy mennyire le tud kötni egy 800 oldalas, apró betűs könyv, ami tele van régi, idejétmúlt kifejezésekkel, rengeteg ismeretlen névvel, helyszínnel és úgy általában szembemegy minden mai irodalmi trenddel. Ráadásul míg az eddig olvasott történetek olyan művészek életéről szóltak, akiket ismerek, ezúttal egy számomra teljesen új területre merészkedett Passuth: a klasszikus zene egyik legnagyobb alakjának, az olasz Claudio Monterverdinek állított emléket. A fentiek egyike sem kecsegtet semmi jóval, de aztán valahogy elkap a "Passuth-varázs", és az oldalak csak peregnek egymás után.

Azt hiszem az egyik ok, amiért ezek az életrajzi-történelmi regények működnek, az a szerző remek arányérzéke idealizálás és realitás között. Főhőseit, akiknek életútját bármelyik lexikon száraz bejegyzéseiben végigkövethetjük, egyszerre képes a maguk emberi esendőségében és emberfeletti zsenialitásukban ábrázolni. Ezzel egyrészt szimpátiát kelt irányukban, például amikor látjuk, hogy a fantasztikus Monteverdinek kilincselnie kell a fizetéséért, vagy hogy mennyire ki van szolgáltatva megbízói szeszélyeinek. Másrészt kielégíti a felnőtt olvasók mese iránti vágyát az a szinte csodaszámba menő tehetség, ahogy a csak papíron létező szöveg köré történetet, zenét, színdarabot épít. Monterverdi ráadásul nemcsak zseni volt, hanem a mindennapjaiban egy alázatos, szerény és szeretetreméltó ember. Egy ennyire pozitív karakter életrajzának olvasása kicsit visszaadja az emberiségbe vetett hitünket.

Passuth tehát már-már fantasztikus tulajdonságokkal felruházott főhőse köré egy olyan életteli korrajzot kanyarít, amiben megfér egymás mellett Balassi Bálint, Tasso, Galilei, Rubens és Descartes: Monterverdi ugyanis élete során mindegyikükkel kapcsolatba került, hatottak egymásra, formálták a másik gondolkodását - mi olvasók pedig rádöbbenünk arra, hogy ezek a személyek nem voltak az irodalom-, történelem vagy művtöri tankönyvek fejezeteibe zárva. A művészeteken kívül a történelmi események is szépen megjelennek a háttérben, a spanyol uralom Itáliában, a városállamok vetélkedése, a pestis pusztítása, a Gonzagák végnapjai Mantuában, vagy éppen Velence hanyatlása. 

Ha nem is leszek operarajongó, érdekes kiruccanás volt a klasszikus zene világába és a reneszánsz-barokk korszakok határára.

Ilyen az, amikor minden adva van egy szuper regényhez, és mégsem lesz belőle más, csak egy üres ígéret. A talizmán folytatásában a felnőtt Jack Sawyer keveredik újabb, a Territóriumokhoz kapcsolódó kalandokba, de mire ezekhez eljutunk, egy 800 oldalas könyv kétharmadát végig kell szenvednünk! Borzalmasan elnyújtott a cselekmény felvezetése, amihez képest fájóan összecsapott a lezárás. Ráadásul ez a felvezetés egyáltalán nem érdekes, hanem inkább rémesen erőltetett. Amikor még a századik oldalon is csak ott tartunk, hogy madárként szálldosunk egyik szereplőtől a másikig, miközben végtelen leírásokat olvasunk egy kitalált városka utcáiról és házairól, akkor kedvem lett volna a falhoz csapni az egész könyvet. De mindig győzött a remény, hogy hát ez mégiscsak egy King regény, majd beindul, és akkor kiderül, hogy ez az egész bevezető azért volt fontos, mert...

... és ez a remény egészen 500 oldalig tartott, amikor aztán nagy hirtelen azt se tudtam, hova kapjam a fejem, egyoldalas fejezetekben váltogatták egymást a karakterek akciójelenetei, amiket persze King a kisujjából kiráz. Végül 200 oldal tömény izgalom után jött a csúcspont, ami szépen hazavágta az egyébként is teljesen elhibázott felépítésű történetet. Faék egyszerűségű, teljesen kiszámítható, sablonos megoldást kapunk, mintha A gyűrűk urában Frodó csak felszállna egy sas hátára és belepottyantaná a Gyűrűt a tűzbe. Vagy besétálna egy ékszerüzletbe és bevágná zaciba. Én nem ezért olvastam végig egy amerikai kisváros minden nyűgét-baját, nem ezért ástam bele magam kismillió szereplő lelkivilágába, engem cserébe tessék lenyűgözni, meglepni, elkápráztatni!

Nem véletlen hoztam A gyűrűk urából példát, már A talizmánnál is bepillantást nyerhettünk King másik univerzumába, a Setét Torony világába, ami rengeteg ponton mutat egyezést Tolkien műveivel. Ebben a regényben még többet tudunk meg erről a különös helyről, pont annyit, ami kedvet csinál hozzá, de még érthető marad ez a történet is. Viszont arányait tekintve elfért volna jóval több Territóriumokban játszódó jelenet az amerikai kisvárosi miliő helyett, aminek King ugyan a szakértője, de más műveiben olvastunk róla éppen eleget. 

A végső következtetés annyi, hogy ez az írói koprodukció nem igazán akar működni, de míg az első részben talán Kingé volt a dominánsabb hang, és az elfedte a kisebb hibákat, itt viszont Straubé lehetett az irányítás, King néhány ötletével, amik kevésnek bizonyultak a történet megmentésére. Kár érte, mert Jack Sawyer még mindig az egyik legszimpatikusabb King-karakter, a Territóriumok világa pedig nagyon izgalmasnak tűnik.

Igazán kellemes meglepetésként ért most ez a könyv, aminek egy része kötelező olvasmányként már megvolt az egyetemen - persze akkor kedv és idő híján nyűg volt az egész. Most került rá újra sor, és milyen jó, hogy rávettem magam mindhárom kisregény elolvasására! Bár a kötet felét kitevő A famászó báró a legismertebb és legjobb történet, A nemlétező lovag és A kettészelt őrgróf is szórakoztató olvasmányok. A történelmi díszlet ellenére ízig-vérig modern regényekről van szó, amik rengeteg izgalmas kérdést feszegetnek.

Kezdjük is mindjárt A nemlétező lovaggal, ami a keresztesháborúk idejébe repít bennünket, és gyorsan leszámol minden, a korszakra rakódott pátoszos téveszmével. A lovagok nem mint az erkölcs bajnokai jelennek meg, hanem mint a lovagi kódexbe belemerevedett, önálló gondolkodásra képtelen, tohonya fickók. A nemesi bosszú jogát úgy adják-veszik, mint a tőzsdén a részvényeket, például egy halott apa megtorlása két testvérbosszúval egyenértékű, stb. Calvino ugyancsak csúfot űz a Szent Grál lovagjaiból is, akik bár szüzességi fogadalmat tettek, annak korántsem vetik alá magukat. Talán ez az egyetlen lovagregény a világon, amiben nem a csatajelenetek a hangsúlyosak, hanem azok az epizódok, amikben ezek a felmagasztosult, legendává vált hősök az emberi arcukat mutatják, és kiderül róluk, mennyire esendőek is valójában. Kivéve persze Agilfulo-t, aki mindig, minden helyzetben lovagként viselkedik, minden szabályt betart, mindig tudja, mit miért tesz, és... nem létezik. Hogy is létezhetne, amikor voltaképpen egy ideált testesít meg az üres páncél, egy elérhetetlen lovag-képet, aki tökéletessége ellenére egyáltalán nem válik szimpatikussá.

Ugyanez a téma köszön vissza A kettészelt őrgróf című kisregényben is, ami már a török háborúk idején játszódik. Hogy, hogy nem, egy borzalmas harci sérülés következtében Medardo di Terralba grófnak csak a rosszabbik fele tér haza a háborúból. Az élettel szinte összeegyeztethetetlen sérüléssel való együttélést tudjuk be mesés elemnek, és a fizikai meghasonlást helyettesítsük be a katonák tipikus poszttraumás stressz-szindrómájának lelki tüneteire, és máris egy modern problémánál vagyunk. A gróf tehát mindenféle válogatott gaztettet hajt végre birtokán, teljesen kifordul önmagából, míg egyszercsak, jóval később, de hazatér a másik fele is - a jó. Azt gondolhatnánk, hogy innentől jó és rossz párharcát követhetjük majd nyomon, de nem: a tökéletes rosszaság legalább annyi bajt okoz, mint a tökéletes jóság. A béke, a harmónia kulcsa ezek egyensúlyában rejlik, ahogy ez a regény boldog, de teljesen valószerűtlen lezárásából kiderül.

Végül pedig Calvino A famászó báró történetével zárja le "történelmi" kisregényeinek sorát, amiben egyrészt az elveinkhez való vak ragaszkodás - jelen esetben elég extrém - következményeit, másrészt pedig a természethez és a társadalomhoz való kapcsolódás egy alternatív módját mutatja be. Egy gyermeki csínynek induló döntéssel a 12 éves Cosimo véget vet korábbi kényelmes, arisztokrata életének, hogy ezentúl a fákon éljen. Kalandjairól öccse számol be, és ő állít emléket egy különleges életútnak. Cosimo a felvilágosodás korának szülötte, tettei tökéletesen tükrözik az új eszméket: leszámolni a régiek rangkórságával, új világrendet létrehozni. Cosimo ehhez nem el-, hanem felvonul a társadalomból, és ez az új perspektíva teljesen más látásmódot kínál számára. Robinson és Walden nyomdokaiba lépve saját képére kezdi formálni az erdőt, szoros szimbiózisban élve a természettel, de mégsem elvadulva. Cosimo azonban túlságosan karizmatikus személyiség ahhoz, hogy ne foglalkoztassa az alatta élő emberek sorsa, és egy idő után a vezetőjükké is válik, a környék legendás alakjává, akiről messze földön is hallottak. Miközben pedig Cosimo a fákon éli az életét, alatta elvonul az egész 19. századi történelem: franciák, angolok, osztrákok, törökök és oroszok lépkednek az ősi fák alatt, a változás szelét hozva magukkal.

A három történet már önmagában is szórakoztató, de Calvino könnyed, elegáns stílusa, finom iróniája sokat tesz hozzájuk, arról nem is beszélve, hogy annyi ötlet, gondolat bukkan fel bennük, amiről néhány túlírt regényóriás csak álmodozhat.

Tavaly januárban vágtam bele Eragon kalandjaiba, és lapoztam fel az Örökség-ciklus első regényét. Először a kíváncsiság hajtott, hogy lássam egy zseninek kikiáltott kamaszfiú szárnypróbálgatásait a fantasy műfajában. Aztán a sorozat többi részét olvasva szépen előjöttek a bosszantó gyengeségek, így ekkor már inkább a kitartás motivált leginkább a folytatásra. Az utolsó, ezer oldalas darabot pedig csak úgy jellemezném, hogy ékes példája a kognitív disszonancia redukciójának: ha már idáig eljutottam, ha már ennyit elolvastam, nem fogom abbahagyni, sőt még tetszeni is fog...

Tehát több kilónyi könyv elolvasása után végre elérkeztünk Eragon és sárkánya, Saphira történetének végkifejletéhez. Az egyszerű parasztgyerekből félelmetes harcos, varázsló és sárkánylovas lett, aki kalandjai során minden tudást és tapasztalatot begyűjtött ahhoz, hogy legyőzhesse a gonosz varázslót, Galbatorixot. Megtörténik a nagy összecsapás és viszonylag enyhe áldozatok árán győzedelmeskedik a jó, helyreáll a világ rendje. Hőseink sorsa rendeződni látszik, megtalálják helyüket az életben, van bőven feladatuk és céljaik is. Csak Eragon érzi kívülállónak magát, és Tolkien Frodójához hasonlóan nem tud már visszatérni korábbi életéhez, az ő útja is messzire vezet. 

Eragon és olvasói is megérdemeltek volna egy kielégítő lezárást, előbbi az elszenvedett kalandokért, utóbbiak pedig könyvóriások átrágásáért, de sajnos nem éreztem annak sem a főhős, sem a közönség szempontjából. Ennyi közösen eltöltött idő után persze megkedveltem Eragon karakterét, és többé-kevésbé megszoktam Paolini stílusát is, de vártam volna valami pluszt, valami felemelőt a történet végére, főleg érzelmi síkon. Minden történetszálat elvarrt ugyan Paolini, de a karakterei érzelmi életére nem helyezett kellő hangsúlyt. Eragon és Arya, valamint Murtagh és Nasuada kapcsolata sem fejlődött tovább, nem volt semmiféle beteljesülés egyik párosnál sem. Ez hiányzott, főleg annak tudatában, hogy más részleteket mennyire aprólékosan kidolgozott a szerző.

Ha egy szóval kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám rá, hogy körülményes. Míg az előző kötetekben a leírások terjengőssége kergetett az őrületbe, addig itt a harci jeleneteket találtam idegesítőnek. "És akkor Eragon a kardot tartó bal karját 45 fokban meghajlította, jobb kezében erősen fogta a pajzsot, bal lábát térdben kissé megrogyasztotta és lépett egyet a jobbal." Mindig, minden szereplő mozdulatát pontosan leköveti, igazából teljesen feleslegesen, ahogy teljesen értelmetlen minden jelenetnél létszámellenőrzést tartani. "A hajóra felszállt 5 tünde, Eragon, Arya, Jörmundur, Hókuszpók, Némó kapitány és Gloria Estefan. A fedélzeten maradt 3 tünde, Eragon és Arya, a 2 tünde, Jörmundur, Hókuszpók, Némó kapitány és Gloria Estefan pedig lementek a kabinokba." És ez így ment minden fejezetben, minden jelenetnél - könnyen meg is lett az 1000 oldal.

Azt biztosan tudom, hogy még egyszer nem fogom elolvasni a sorozatot, inkább keresek valami felnőttesebb fantasy-világot (vannak is jelöltjeim már), de nem szeretném teljesen leírni Paolini művét, mert megvan a helye a többi fantasy között, igenis van létjogosultsága. Például remek előkészítés lehet a magas fantasy érettebb történeteihez, klasszikusaihoz (hiszen jórészt azokból merített ihletet), illetve a maga naiv és ártatlan módján igényes szórakozást nyújt azoknak, akik egy kis időre szeretnének kiszakadni a valóságból.

A Forsyte-család történetének még tavaly vágtam neki, együtt töltöttük a szilvesztert és közösen köszöntöttük az új évet, majd a januári hétköznapokon is kitartott az ezer oldalas regényfolyam. A három regényből és a közéjük ékelt két novellából álló mű három generáción át követi egy tehetős angol felső-középosztálybeli család sorsát. Galsworthy rajtuk keresztül örökíti meg a brit társadalom átalakulását, a viktoriánus kor lezárulását, motívumai között ott találjuk még a manapság nagyobb teret nyert transzgenerációs hatások bemutatását is.

A regénytrió fókuszában Soames Forsyte és Irene félresiklott kapcsolata áll: az első regényben Irene tragikus házasságtörése, a másodikban hosszan elhúzódó válásuk a központi elem, a harmadik regényben pedig kiderül, hogy ezen események milyen kihatással vannak a gyerekeik életére. Soames mellett a népes Forsyte-klán tagjai közül idősebb és ifjabb Jolyon kap nagyobb figyelmet. Az első részben rendezik évtizedek óta húzódó konfliktusukat, így végre apa és fia békében és boldogságban töltheti az idős férfi hátralévő éveit, akinek halálával egy egész korszak zárul le. Ifjabb Jolyon, ha nem is veszi át legendás apja szerepét, szeretteinek mégis bölcs és derűs támasza lesz, és a harmadik részre egy egész modern mozaikcsaládot tart egyben.

A Forsyte-család számára, akiknek tagjai között módos kereskedők, bankárok és ügyvédek találhatók, a tulajdon a legnagyobb érték: mindent annak rendelnek alá, hogy vagyonuk gyarapodjon, és ez alapján ítélnek meg másokat is. Ez a mértéktelen harácsolás, a lelketlen birtoklás a végéhez közeledik a munkásosztály megerősödésével és politikai hatalomhoz jutásával. Miközben az anyaországban a nemesi birtokok kezdtek szétmorzsolódni, Viktória királynő halálával az imperializmus, a gyarmatok meghódításának lendülete is megtörni látszott. Itt említeném meg D. H. Lawrence The Rainbow című regényét, ami akár a Forsyte-saga ellentétpárja is lehetne: ugyanígy három generáció történetét mutatja be, csak éppen a hanyatló felső-középosztály helyett a feltörekvő munkásosztály szemszögéből láthatjuk a társadalmi változások egyénre gyakorolt hatásait.

Galsworthy a társadalmi szinten megjelenő változásokat átcsatornázza szereplőinek érzelmi életébe, miközben remek jellemrajzok és fejlődéstörténetek bontakoznak ki előttünk. Nem sikerül pártatlannak maradnia, és egyértelműen érződik, melyik szemléletmódot tartja magáénak. A regény szereplői két nagy csoportra oszthatók aszerint, hogy kik gondolkodnak még mindig csak a pénzben és tulajdonban, és kik azok, akik ezen túllépve valami fontosabban találták meg az életük célját. Soames és a család nagy többsége még mindig az előbbi táborba tartozik, míg Jolyon, aki amúgy is számkivetett Forsyte, az utóbbiba. Soames ráadásul emberi kapcsolataiban is megőrzi ezt az attitűdöt, bármennyire szereti is feleségét, Irene-t, érzelmei jobban hasonlítanak egy becses értéktárgy iránt tápláltakhoz. Irene pedig nem az a nő, aki megelégedne a trófea szerepével, ezért társadalmi megbecsültségét, jó hírét és létbiztonságát is kockára téve kiszakítja magát ebből a házasságból. (Hogy a 20. század elején milyen bonyolult és megalázó művelet volt egy válás, az is megérne egy külön tanulmányt.)

Soames-t értékes tulajdona elvesztéséért csak egy újabb, még drágább kincs megszerzése kárpótolja: lánya megszületése. Fleur-rel kialakult kapcsolatán keresztül megtanul érdekek nélkül, teljes odaadással szeretni, és ezt a szeretetet ki is mutatni. Fleur azonban magában hordozza a Forsyte-ok birtoklási vágyát, és amire szemet vet, azt bármi áron meg akarja szerezni - például Irene és ifjabb Jolyon fiát, Jont. Kettejük viszonya a regény eddig felépített bonyodalmainak a betetőzése, a Forsyte-család értékrendjeinek ütközése, közben pedig egy bájos történet két kamasz első szerelméről.

Annyi megközelítésből olvastam már az emberiség önpusztításáról, annyian jósolták már civilizációnk végnapjait, hogy azt gondoltam, Lorenz műve nem okozhat már semmiféle meglepetést. Ha tartalmában talán nem is, megjelenésének idejét tekintve mindenképp. Az osztrák zoológus, etológus kerek 50 évvel ezelőtt írt olyan társadalmi jelenségekről, amik akkor még épp hogy kicsíráztak, mostanra viszont bőven szárba szökkentek, sőt, gyilkos indáikkal fojtogatnak bennünket. Tette mindezt olyan természettudományos megalapozottsággal, ami kellő súlyt ad mondandójának, sok esetben viszont az olvasmányosság látja kárát.

Nincs más hátra, mint szépen elsorolni a "már Lorenz is megmondta, hogy..." kezdetű mondatokat, amikből világosan látszani fog az osztrák tudós éleslátása és korunk szomorú valósága is. Kezdjük rögtön azzal a megállapítással, hogy az emberiség lassan kinövi ezt a bolygót, és a túlnépesedés egyre komolyabb problémákat fog okozni. Lorenz a természeti erőforrások elhasználása mellett az emberek viselkedésére gyakorolt negatív hatásokat emeli ki. Az egyre növekvő népsűrűség miatt egyre agresszívabbakká válunk, embertársainkat csak mint arctalan tömeget érzékeljük. Mindennapjainkból szép lassan kiveszik az odafigyelés, az empátia, egymás segítése - ahogy szociálpszichológiai kísérletek is bemutatták, ha egy ember rosszul lesz, annál kisebb a valószínűsége, hogy valaki odamegy hozzá segíteni, minél többen veszik körül. A kölcsönös felelősség annyifelé osztódik, hogy az egyének már nem is érzékelik magukban. 

Mindenhol tömegek vesznek körül bennünket, és hiába társas lény az ember, szüksége van a magányra is. Paradox módon azonban félünk egyedül lenni, ahogy Lorenz fogalmaz, elmélyülni saját magunkban, és rögtön valami "zaj" kell, ami a belső hangokat elnyomja. Erre a szükségletre csapott le a média, és ontja magából a ricsajt: show-műsorokat, valóságshow-kat (hogy a vágyott magányunkban másokat kukkolhassunk), bulvárlapokat, sablonfilmeket és legújabban a közösségi média platformokat. Lorenz biztosan jót mosolyogna, ha látná, milyen kedélyesen csevegünk egymással Facebook-on, Twitteren, Instán, miközben élőben nem is köszönünk egymásnak. A média hatását ő a dogmák terjesztésében figyelte meg, és jutott arra a megállapításra, hogy egyre inkább a tömegek manipulálására használják - pedig hol voltak akkor még a hamis profilok, az álhírek és társaik.

Érdekes volt arról is olvasni, hogy a sokat hangoztatott technikai fejlődés milyen evolúciós hátulütőkkel járhat. Ha minden nehézséget, veszélyt, betegséget, kihívást kiváltunk valamilyen eszközzel, találmánnyal, oltással vagy applikációval, fennáll a veszélye, hogy teljesen elpuhulunk fizikailag és mentálisan is. A jóléti társadalomban élők fel sem fogják, milyen kényelem és létbiztonság veszi körül őket, életükből hiányzik a legkisebb kellemetlenség is, pedig Lorenz szerint ezek legyőzése jelent igazi örömöt. A fizikai kihívások mellett a szellemiek is eltünedeznek: rég nem olvas már senki vaskos köteteket, amik megdolgoztatnák a képzelőerejüket, hanem beérik az elme rágógumijával, a készen kapott képekkel a filmeken. Lorenz ezt nagyon veszélyes tendenciának tartja, hiszen fajunk védtelenné, kiszolgáltatottá válik a legcsekélyebb nehézséggel szemben is.

Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot Lorenz 50 évvel ezelőtti megállapításai, néhány klasszikus disztópia és a 21. század mindennapjai között. Mintha a 20. század elején az irodalomban megjósolt jelenségek a 20. század közepére tudományos hátteret nyertek volna, végül pedig a 21. századra meg is valósultak.

Az évet egy kijózanító, fejbe kólintó olvasmánnyal kezdtem, ami a gyakran sejtett, néha megértett, majd újra elfeledett igazságot vágja a karácsonyi-szilveszteri csillogásból a januári szürkeségbe lépő arcunkba. Ray Bradbury elkeserítő jövőképe a Szép új világ és az 1984 nyomdokaiba lép, valamiért mégsem került be az irodalmi kánonba, nem lett annyira közismert, mint elődei. Elképzelhető, hogy az emberek belefáradtak a disztópiák olvasásába, és egy harmadik a sorban már nem szólt akkorát, meg hát nehéz is volt már újat mondani a témában. Bradbury nem is törekszik teljes képet alkotni a jövő társadalmáról, inkább csak felvillantja annak néhány részletét.

Ez a felvázolt jövőkép is épp elég nyugtalanító, talán azért, mert Orwell és Huxley néha kissé elrugaszkodott elképzeléseihez képest Bradbury ötletei sokkal reálisabbak, és sokkal közelebb állnak a megvalósuláshoz. Hogy 70 év távlatából az író pusztán ügyesebb jósnak bizonyult, vagy saját korának jelenségeiből ilyen jól ráérzett, milyen is lesz az élet a 21. században, azt sosem fogjuk megtudni. Egy biztos: a Fahrenheit 451 újra ráébreszt a kultúra, azon belül is a könyvek, az olvasás fontosságára. Főhőse, Montag egy "tűzőr", aki többi társával együtt a könyvek felkutatásáért és elégetéséért felelős. Ebben a világban betiltották az olvasást, a könyveket pedig megsemmisítették. Az emberek boldogan élnek egyforma házaikban, és fogalmuk sincs, ki az a Shakespeare vagy Dickens. Nem gyötrik őket zavaró gondolatok, vagy ha mégis, bekapcsolják az óriási, falméretű tévéjüket, aminek zaja elnyom minden mást. Ha pedig ez sem segít, még mindig ott vannak a különféle tabletták, amiktől rögtön elszáll az ember minden gondja. Az iskolában fölösleges adatokkal tömik a fejüket, hogy azt higgyék, használják valamire az agyukat, de a fontos összefüggéseket nem magyarázzák el nekik.

Amint mondtam, az első: a színvonalas tájékoztatás. A második: a szabad idő, hogy megemésszük azt. A harmadik: hogy a kettő egymásra hatásán alapuló tetteinket jogunk legyen végrehajtani.

Montag ugyanazt az utat járja be, mint több más disztópia főszereplője is, azaz egyre inkább a társadalom perifériájára szorul miközben egyre több dolgot ért meg abból a rendszerből, aminek nemrég még ő is a részét képezte. Végül elkerülhetetlenné válik a konfrontáció az uralkodó rend őrzői és az azt megzavaró egyén között, és Montag "kitaszítottá" válik. Eddigi életét maga mögött hagyva egy teljesen új sors vár rá, amikor megismerkedik egy bujkáló értelmiségiekből álló csoporttal, akik már nem csak a saját életükért felelnek, hanem a memóriájukban őrzött, írásos formában már nem létező irodalmi alkotásokért is.

A legtöbb embernek nem áll módjában ide-oda utazgatni, mindenkivel beszélni, a világ valamennyi városát megismerni. Nincs ennyi időnk, pénzünk, ennyi barátunk. Azok a dolgok, amelyeket maga, Montag, keres, léteznek a világban, az emberek kilencvenkilenc százaléka azonban csak a könyvekben fogja megtalálni őket.

Egy könyvekkel foglalkozó blog gazdájaként és amúgy olvasó emberként tényleg egyre ritkább és veszélyeztetettebb állatfajnak érzem magam. Egyre kevesebb emberrel tudok könyvekről beszélgetni, és egyre több fura pillantást kapok, ha úgy kezdek egy mondatot, hogy "Olvastam egy tök jó könyvet...". Nincs idő könyvekre, mert meló van velük, el kell olvasni, ki kell hámozni magunk számára az értelmét, és még jobb kedvre sem derít sok esetben. Sokkal egyszerűbb leülni a tévé elé, és zsibbasztani az agyunkat valami készen kapott, pörgős tartalommal, amivel semmi más dolgunk nincs. Nem vagyok képmutató, én is szoktam filmeket nézni, de tévéműsorokat lassan már egyet sem tudok élvezni. Sajnos tökéletesen érzékelhető a Bradbury által felvázolt folyamat, ami során az embereket leszoktatják az olvasásról és vele együtt a gondolkodásról. 

Nem kell könyvet égetni a kultúra elpusztításához. Elég, ha leszoktatják az embereket az olvasásról.

Ami valóban hátborzongató a Fahrenheit 451-ben, hogy Bradbury még arra is ráérzett, hogy ez a leszoktatás nem erőszakkal fog megtörténni, hanem az "emberek védelmében". Ha sértett egy kisebbséget vagy társadalmi csoportot egy mű, akkor azt betiltották, a nyilvánosság legnagyobb egyetértésével, hiszen senki sem akart rasszistának vagy homofóbnak tűnni - nagyon emlékeztet ez napjaink eltörléskultúrájára. Szép lassan minden alkotás erre a sorsra jutott, és felnőtt egy olyan generáció, aki már nem emlékezett arra, milyen is a képernyő bámulása helyett beszélgetni vacsora közben, vagy hogy milyen érzés számunkra fontos gondolatokra bukkanni egy vadidegen által írt könyv lapjain. Az embereket leszoktatták arról, hogy használják az agyukat, hogy bizonyos tények között meglássák az összefüggéseket, hogy kritikusan gondolkodjanak. Ez kényelmes volt nekik is, és a kormányuknak is, ami így egy könnyen irányítható, a propagandát szentírásnak vevő, passzív szavazóbázist kapott. S lassan már azt sem tudom, hogy könyvről írok-e vagy valóságról, múltról vagy jövőről, esetleg jelenről...

A könyvek talán félig-meddig kihúzhatnak minket a sírból. Talán megakadályozhatnak abban, hogy újra ugyanazokat az őrült hibákat kövessük el.

Még a bejegyzés címének gépelésekor sem tudtam, mit is fogok írni erről a regényről, mert még azt sem tudom pontosan, hogy tetszett-e vagy sem. Induljunk ki abból, hogy ez egy sokadik generációs holokauszt-regény, ami a túlélők leszármazottait szólaltatja meg. Két cselekményszál fut párhuzamosan, aztán egyre jobban összegubancolódva, az egyik a főhős (aki maga az író) felmenőinek, főleg nagyapjának életéről szól, aki egy Trachimbrod nevű zsidó faluban élt, amit a Holokauszt során a németek eltöröltek a föld színéről a lakosaival együtt. A másik szál az író utazását meséli el Ukrajnába, hogy felkutassa ősei lakhelyét, és Alex nevű tolmácsával rekonstruálják a történteket. 

A cselekmény voltaképpen ennyi lenne, de a kép azért nem ennyire egyszerű, Foer ugyanis nem lineárisan, időrendben mondja el a történeteket, hanem csapongva, ide-oda ugrálva az időben. Ráadásul nem is egy narrátortól hallunk mindent, hanem sokféle forrásból (levelek, naplók, fényképek, különféle emberek emléktöredékei) kell nekünk is és a családja után kutató írónak is összeraknia a múlt eseményeit, már ha ez lehetséges egyáltalán. Végig ott a bizonytalanság, hogy sosem fog kiderülni a teljes igazság, annak mindig csak egy szeletét kapjuk meg. Még az is lehet, hogy Foer nagy igyekezetében, hogy megemlékezzen családja tragédiájáról, nem felidézi, hanem újraalkotja a múltat, hogy értelmet adjon a jelennek. A szerző erre a torzító tényezőre építi fel egész művét: a múlt eseményeit képtelenek vagyunk önmagukban szemlélni, mindig a saját korunk szűrőjén át értelmezzük azokat. Különösen igaz ez akkor, ha saját "történelmünket", az őseink életét elevenítjük fel.

Ahogy a zsidó falu mindennapjait nem lehet felidézni anélkül, hogy ne lebegne felettük baljóslatúan a Holokauszt árnya, úgy a két fiatal főhős, Jonathan és Alex életére is közvetett hatással voltak a nácik rémtettei. Alex, az ukrán tolmács kissé irigykedve meg is jegyzi, hogy ha Jonathan nagyapja nem menekül Amerikába, most Jonathan sem egy gazdag, művelt írópalánta lenne, hanem ugyanolyan reménytelen sorsú, ügyeskedő ukrán proli, mint ő. Alex karakterén érdemes elidőzni egy kicsit, egyrészt mert ő testesíti meg a nyugatra szakadt, "amerikás" Jonathan kelet-európai alteregóját, másrészt pedig mert amit az angol nyelvvel művel az egyszerre zseniális és roppant bosszantó. Jonathan ukrán tolmácsaként, az angol szakot végzett Alex olyan nyakatekert, kifacsart mondatokban kommunikál, amiktől angol tanárként felállt a hátamon a szőr. Mintha felnyitott volna egy szinonímaszótárt, és rendre a nem odaillő szóváltozatot használta volna. Először nem értettem, miért olyan nehéz olvasni az ő részeit, aztán leesett, hogy ez az író tudatos játéka.

Érdekes, hogy a regényt humorosnak aposztrofálják, mégis a drámai részek a legerősebbek benne. Az elhomályosult fényképek, naplókból kiszakadt oldalak mentén szomorú sorsok, lehetetlen szerelmek történetei bontakoznak ki. Benne van az egész elcseszett 20. század minden fájdalma, a tönkretett Kelet-Európa minden keserűsége. Jonathan nagyapja után Alex nagyapjának tragédiáját is megismerjük, aki a nácik rajtaütésekor elárulta zsidó barátját, hogy mentse életét. Hány ilyen titok, feloldatlan trauma lappang még a mai napig is emberekben, megmérgezve a mindennapjaikat és kapcsolataikat? Hány generációnak kell még felnőnie ahhoz, hogy begyógyuljanak ezek a sebek?

Van az úgy, hogy egy könyv egyszerűen nem találja az utat hozzánk, legyen akármilyen fontos, elismert és művészi. Naipault hiába jutalmazták Booker- és Nobel-díjjal is kötetéért, hiába tudván tudom, milyen metsző társadalmi problémákat feszeget, egyszerűen túl távoli volt az egész számomra földrajzilag és tematikailag is. Elszomorodva vettem tudomásul beszűkülésemet, hogy csak azokkal a sorsokkal tudok azonosulni, amik térben, időben és társadalmilag is közel vannak a sajátomhoz, egyben elkezdtem temetni az egyetem alatt szerzett széles kulturális látómezőt, aminek birtokában simán beleéltem magam bármilyen szereplő bármilyen élethelyzetébe. Aztán elgondolkodtam... igen, mindezt a könyv olvasása közben, annyira sok volt az üresjárat - lehet, hogy a szomszédban dúló háború, az elszálló árak, az egyre nagyobb létbizonytalanság és még számos más tényező miatt nem tudok egy Amerikába szakadt indiai férfi, vagy egy Dél-Afrikában kocsikázó nő fejébe bújni, de hé, egy jó könyv, egy igazán jó könyv bármikor, bárkihez képes szólni.

Ekkor tettem egy lépést hátra, és más szemmel kezdtem tekinteni a megismert történetekre. Nem akartam görcsösen megérteni őket, vagy rátalálni a nagy igazságra a sorok között, egyszerűen csak követtem a szereplőket az útjukon, hátha én is eljutok velük valahova. A megfejtést végül a cím szolgáltatta, ami hivatalos magyar fordítás híján kétféleképpen is értelmezhető: szabad állapotban, vagy szabad államban - mindkettő ráhúzható a történetekre. A szabadság és a vele járó felelősség felismerése az indiai szakács történetében, aki körülbelül szolgaként jut el Amerikába gazdája tulajdonaként, annak szekrényében élve, és fokozatosan veszi birtokba saját életét. Ekkor szembesül először a döntések súlyával, a megélhetési gondokkal, a kulturális sokkal. A második novella egy ugyancsak ázsiai családot mutat be, csak ezúttal Angliában - ez volt a leghomályosabb történet, egy testvérpár, akik nagyon különböző bánásmódban részesülnek a családban, az idősebbik folyamatosan öccse sorsáért aggódik, az ő tanulmányait támogatva vállal munkát, de csalódnia kell reményeiben, és végül a szabadságával fizet eddigi önfeláldozásáért.

A harmadik, címadó novella a leghangsúlyosabb a könyvben, egy utazás története, melynek során a két főhősről és a körülöttük változó világról kapunk képet. Bobby és Linda és polgárháború sújtotta afrikai országban utaznak egyik fennhatóságú területről a másikba, az elnök és a király kibontakozó összecsapásai közepette. Bonyolult kapcsolatuk több mélypontot is megél ezalatt, voltaképpen végigvitatkozzák az utat, ami remek alkalmat nyújt Naipaul számára, hogy olyan kérdéseket feszegessen, mint az európai ember viszonya a függetlenedő gyarmatokhoz, az elfogadás szintjei, vagy éppen a homoszexualitás. A háttérben repkednek a helikopterek, harckocsik vonulnak, ahogy egy gyarmat épp most rázza le magáról az igát.

Egyszóval értettem én sok mindent, de ez nem járult hozzá ahhoz, hogy élvezzem is a könyvet. Fontos olvasmány, lényeges problémafelvetésekkel, de be kell látnom, hogy ezek most nem az én problémáim voltak.

Végre megtört a jég, és egy olyan könyv akadt a kezembe, ami lekötött, elgondolkodtatott és megérintett. Nem is tudtam sokáig húzni a kiolvasását, az oldalak csak peregtek egymás után. Pedig nem volt könnyű olvasmány, hiszen nem voltak benne látványos, akciódús jelenetek, vagy pörgős párbeszédek, ráadásul a témaválasztás is rendkívül ritka: az öregedés, az elmúlás lassú, fájdalmas folyamata. Néhány évvel ezelőtt biztosan nem nyújtott volna ilyen sokat számomra Jókai Anna műve, és később, idősebb fejjel még többet értek majd meg belőle, de épp abban a korban talált meg, amikor az ember először döbben rá, hogy talán ő sem él majd örökké. Ráébresztik erre a gyerekei, a tanítványai, akik már maguk is szülők és érzi a csontjaiban is, hogy lassan ideje átváltani arra a bizonyos B oldalra. De "Ne féljetek" a B oldaltól, mert bár az A-n vannak a slágerek, a B oldal tartogatja az igazi csemegéket!

Jókai Anna ott veszi fel hősei életének fonalát, ahol azt más szerzők általában szépen elvarrják, és a nyugdíjazásuk környékén ismerjük meg Máriát, a volt légiutaskísérőt, a büszke, hiú, intelligens és szépséges nagybetűs nőt, férjét, Richárdot, az oroszlánszívű ügyvédet, Máriót, Mária volt szerelmét, a zseniális pszichiátert és párját, a ragaszkodó, odaadó Villőt, aki egy idősek otthonában dolgozott. E négy központi karakter sorsán át rajzolódnak ki azok az öregedés-történetek, amik valamelyikével biztosan tudunk azonosulni. Bár társadalmilag nem igazán reprezentatív karaktereket láthatunk, hiszen mind a jólszituált budapesti értelmiségiek közé tartoznak, a történet előrehaladtával a pozíció háttérbe szorul a testi-lelki folyamatok leírásakor. Elsüthetném itt azt a közhelyet, hogy a halál nem válogat.

Nagyon nem mindegy azonban, hogyan jutnak el odáig. Akad a szereplők közt, aki szinte makkegészségesen, teljesen váratlanul hal meg, hatalmas űrt hagyva maga után. Más sokáig tagadja öregedését, dacol teste jelzéseivel, hogy aztán egy unoka érkezése új értelmet adjon nyugdíjas éveinek. Van, akire csak karrierje legvégén talál rá a szakmai elismerés, és igazolja évtizedek szellemi erőfeszítéseit. Végül pedig van olyan is, aki egész életét mások szolgálatában töltötte, és csak ebben a szerepben tudja elképzelni önmagát. Minden szereplőt láthatunk jobb és rosszabb napjain, a család fejeként, tetterős felnőttként, és bizony kiszolgáltatottan, az irányításról lemondva is. 

Természetesen az időskori évek értelmezhetetlenek lennének a szereplők gyermek- és felnőttléte nélkül, gyakran történik tehát utalás korábbi életeseményekre, ám ezeket át- meg átszínezi az eltelt idő és a tapasztalat. Néhány kapcsolat teljesen átértékelődik, és persze mindig van mit megbánni is. Magától értetődik az is, hogy a főbb karakterek nem csak lógnak a levegőben, szeretteik, családtagjaik is helyet kapnak a történetben. Velük együtt megjelennek a család és párkapcsolat különféle dinamikái, az örömök és a nehézségek is. 

A regény különleges narrációs technikát alkalmaz, a cselekmény, a párbeszédek zárójelek között jelennek meg, a hangsúly pedig azon van, hogy ezek a valós események miként csapódnak le a szereplők lelkében. A négy karakter belső monológjai váltják tehát egymást, néhol rendkívül élesen feltárva a házastársak, rokonok gondolkodásmódja közti különbségeket, vagy épp azt, hogy mennyire elbeszélnek egymást mellett.

Érdekes színezetet ad még a műnek a korszak is, amiben játszódik: a 80-as évek és a rendszerváltás korszaka, bár csak a háttérben sejlik fel, mégis sok változást hoz a korosodó szereplők életébe, és nem feltétlen pozitívakat. A politikai élet, a társadalom átalakulása által keletkezett értékválság beszivárog a regény sorai közé, és az írónő nem fél hangot adni kétségeinek sem. Ugyanolyan őszintén szól erről is, mint az öregedés minden aspektusáról, legyen az testi vagy lelki, gyötrelmes vagy örömteli. Ez az őszinteség hoz harmóniát és egyensúlyt a könyvbe, és menti meg az érzelgősségtől, de a búskomorságtól is.

Ez a november valódi mélyrepülés volt olvasnivalók tekintetében, A talizmán óta nem találtam olyan könyvet, ami igazán tetszett volna, és ezt a sort az Under the Net sem törte meg sajnos. Olyan igazi brit regényhez méltón semmi kitörő érzelem, semmi túlzás, minden szolid, visszafogott és unalmas. Nehéz meghatározni, hogy egy kalandregénybe oltott filozofikus műről van-e szó, vagy épp fordítva, az elmélkedést igyekezett az írónő feldobni egy kis akciózással. Akárhogy is, egyik olvasatnak sem felel meg maradéktalanul a könyv, a fejtegetések légből kapottak és esetlegesek, az "akciódús" jelenetek pedig igencsak nyögvenyelősek. Hiába, eltartott kisujjal nem lehet izgalmas kalandregényt írni.

A szellemi szabadfoglalkozású Jake néhány kalandos napját követhetjük nyomon, amikor az unalmas entellektüel-hétköznapokat hirtelen (persze angol mércével mérve) váratlan és izgalmas események forgatják fel. Van itt vad meztelen fürdőzés a Temzében - mártózás előtt persze gondosan összehajtogatott ruhákkal, a vízben pedig néma csöndben tombolás, nehogy meghallja őket a csendőr. Aztán jött a nagy kutya-filmsztár, Mars elrablása - a regény talán legszórakoztatóbb jelenete - amikor a szereplők hisztérikus nevetés és teljes kétségbeesés között ingadozva próbálnak egy óriási ketrecet leemelni egy asztalról, a híresem állatbarát angolokhoz híven gondosan ügyelve arra, hogy a benne lapuló eb meg ne sérüljön. Végül pedig egy remek "üldözéses" jelenet Párizsban, amiben főhősünk végtelen oldalakon át követi a járásáról és tarkójáról biztosan felismert nőt, hogy aztán a kritikus pillanatban rádöbbenjen, hogy nem is a szeretett kedves nyomában járt órákon át. Efféle izgalmakra természetesen csak egy jó csésze tea, vagy egy pohár brandy nyújt megoldást, nem meglepő módon irgalmatlan mennyiségű alkohol fogy el a történet során. 

Nyilvánvaló, hogy ez a regény se lesz a kedvencem, pedig biztosan találhatnék benne értékes dolgokat, ha elérte volna az ingerküszöbömet és nem untatott volna halálra. Hiába imádom a nyelvüket, a kultúrájukat, a kalandregényeket nem feltétlen brit szerzőknek találták ki.

Kedves Olvasó, aki ezt a remekbeszabott blogbejegyzést olvasod - bár írhattam volna, hogy aki ezt a kritikát a kezedbe veszed, de modern idők járnak, és manapság az irodalomkedvelő ember szemét inkább a képernyőre tapasztja, semmint régimódi papíralapú könyvet forgasson - bizonyos lehetsz afelől, hogy a mű, ami eme értekezés alapját szolgáltatja, rendkívüli inspirációt jelentett jelen sorok írójának. Szívesen időznék Swift úr kvalitásai, zsenialitása és szerzői nagyságának méltatása fölött, de időnk véges, és annyi mindenről kell még szót ejtenünk.

Engedtessék meg nekem egy rövid kitérő, ami után rögvest vissza is térek tanulmányom fő csapásvonalához. A képesség, hogy a semmiről valaki oldalakat, sőt egész fejezeteket töltsön meg, már az ókorban is közismert és nagyra értékelt volt. A felesleges szószaporítás, mint a bölcselkedők kelléktárának alapja, olyan elismert szerzők sajátja, mint Homérosz és még néhány görög és latin név. Nagyságukat bár elismerjük, de nem tiszteljük, munkáikból vett idézetekkel azért néha feldúsítjuk szövegünket, így is növelve annak terjedelmét. Következzen is egy latin nyelvű idézet, amit az átlagos olvasó úgyis csak átugrik. 

"Carpe diem."

Most már, hogy visszanyúltunk a klasszikusokhoz, őket leszóltuk, hogy saját fontosságunkat hangsúlyozzuk, térjünk is vissza eredeti témánkhoz. A Hordómese című szerzemény, ami Jonathan Swift ragyogó elméjét dicséri, számos fontos kérdést érint. De mielőtt ezekre rátérnék, engedje meg a Nyájas Olvasó, hogy egy rövid, de annál fölöslegesebb kitérőt tegyek ismét. 

Hordók. Milyen remek találmányok, az ember elme csúcsteljesítményei. Léteznek boros, sörös és vizeshordók is, tárolhatunk benne lényegében bármit, sőt, ha egészen irodalmi síkra szeretném terelni a témát, Diogenész esetében még lakhelynek is tökéletesen megfelelt. De túl hosszan időzem ismét, tudván tudva, milyen káros egy történet tempójának szempontjából, ha azt unos-untalan félbeszakítják.

Vissza tehát Swifthez, akinek Hordómese című művéről értekeztem éppen. Láthatóan megihlető erejű munkáról van szó, aminek olvasása közben az ember azonnal kedvet érez ahhoz, hogy a sorok íróját egy kanál vízben megfojtsa, netán egyszerűen csak arcul csapdossa vadul. Mivel ezekre a remek férfiú több száz éve halott voltának okán nincs már módom, megelégedtem annyival, hogy művéről hasonlóan szatirikus stílusban emlékeztem meg.