Fogalmam sincs, hogy Rice ezzel a regénnyel akarta-e lezárni a Vámpírkrónikák 13 részt számláló ciklusát, de van egyfajta sorozatfinálé hangulata az egésznek. Sajnos ezt már sosem fogjuk megtudni, mivel az írónő 3 évvel utolsó regényének megjelenése után elhunyt. A Blood Communion-nal búcsúzunk tehát Anne Rice-tól és az általa teremtett vámpír-univerzumtól. Kétségtelen, hogy a sorozat első köteteinek (Interjú a vámpírral, Lestat, a vámpír, A kárhozottak királynője) egyedi hangulata, gótikus szépsége az idők során halványult, és útközben elveszett a horror műfaját forradalmasító szellemiség is, de sosem felejthetjük el, mi mindent köszönhetünk a Vámpírkrónikáknak.

Rice vámpírjai egyenesági leszármazottai Stoker Drakulájának, de jóval többek puszta állatias vérszívóknál. Ösztöneik, kegyetlenségük mégis szerves része lényüknek, ezért sokkal hitelesebbek, mint például Stephanie Meyer vega-vámpírjai. Rice teremtményei voltak az összekötő kapocs, a hiányzó láncszem az ősi és a modern vámpírok között. A 80-as évekre megkopott vallásosság idején ők vették át a természetfeletti szerepét, egyfajta istenképet jelentettek olvasóiknak. Másrészt halhatatlanságuk révén elképesztő szabadsággal rendelkeztek, általuk olyan élmények részeseivé válhattunk, amit halandóként sosem tapasztalhatunk meg. Rice vámpírjai nem visszataszító szörnyetegek, hanem művelt, kifinomult lények, akik ráadásul szépségesek is - könnyű tehát a bűvkörükbe kerülni, és a rajongóikká válni.

A sorozat újabb és újabb részei egyre több részletet tárnak fel a vámpírok különös világából, és lassan-lassan kiderül, hogy már az emberiség történetének hajnalán ott voltak, és feltűntek minden jelentősebb történelmi eseménynél, egyfajta árnyék-történelmet alakítottak ki maguk körül. Rice fantasztikus képzelőerővel tárta elénk a különféle korszakokat, helyszíneket és a különböző személyiségű vérszívók garmadáját.

Az utolsó részre sajnos ebből annyi maradt, hogy csak sorjáznak az újabb és újabb vámpírok, részletesen jellemzett ruhákban, mindenki gyönyörű, bölcs és művelt, de elveszünk a nevek tömkelegében. Egy teljesen életszerűtlen - már amennyiben ez a kifejezés megállja a helyét halhatatlanok esetében is - lakóhelyen, egy festői kastélyban Lestat létrehozza udvartartását, és bár látszólag könnyfakasztóan idilli a vámpírok eddig még soha nem látott békés együttélése, mégis szépen újratermeli társadalmunk igazságtalanságait, amik felett Rice elsiklik: a fiatal vámpírokból libériás inasok válnak, az alagsorban pedig épül a börtön a táplálékul szolgáló emberek számára. De talán pont ezektől a hibáktól válnak a vámpírok hihetővé, "valóssá", és nem lényegülnek át tökéletes, tévedhetetlen istenségekké.

Végül pedig ne feledkezzünk meg Rice legfontosabb hagyatékáról, legnagyobb írói teljesítményéről, ami nem más, mint a tökéletes antihős, Lestat megteremtése. A szépséges, kifinomult, gátlástalan és hiú "rosszcsont herceg" nemcsak vámpírtársait képes azonnak az ujjai köré csavarni, hanem olvasók tömegei váltak a rajongójává. Az ő kalandjainak krónikája ez a sorozat, annak a története, hogyan válik a kitaszított fiúból a vámpírok hercege. Számtalan hibán, tévedésen, önző döntésen és önfeláldozó tetten át vezetett idáig Lestat útja, aki ugyanúgy rázta fel a vámpírok világát ahogy Rice a vámpír-irodalomét. 

Fogalmam sincs, merre lehet most Anne Rice, világnézet kérdése, hogy a túlvilágon, a nagy ürességben, esetleg a mennyországban/pokolban, de ott motoszkál bennem a gondolat, hogy végül elfoglalta méltó helyét szeretett vámpírjai oldalán, akik lehet, hogy rajta keresztül osztották meg történeteiket az emberiséggel.

Már minden megvolt egyszer, már minden megtörtént egyszer. És már mindent megírtak egyszer.

Egy sorozat utolsó részét olvasni - ha igazán tetszett a történet - keserédes érzés. Egyszerre várjuk, hogyan is végződnek hőseink kalandjai, és sajnáljuk, hogy többé nem olvashatunk róluk. Ha tényleg megérintett minket a könyv, akkor még napokig sajgó hiányérzet marad utána a lelkünkben, és csak nehezen vesszük rá magunkat egy újabb történetre. Sapkowski regénysorozata számomra egy ilyen olvasmányélmény volt, és bár még hátravan egy előzménykötet a Vaják-univerzumból, a fő cselekményszálnak végérvényesen vége. Ebben az utolsó kötetben minden tudását megmutatja a lengyel szerző, szó szerint más dimenzióba emeli Ciriék történetét, és azt hiszem méltó befejezést sikerült alkotnia az utóbbi idők legsikeresebb fantasy-sagájához.

A sorozat lezárása hű maradt az író által aprólékosan felépített világhoz, és nem lett sem túl szirupos, sem túl patetikus. Nincs katarzis, nincsenek hamis tanulságok, sem álságos happy-end. Sapkowski keserédes véget kanyarított karaktereinek és az egész kitalált társadalmának. Jó és rossz harcában szerinte nincs végleges győztes, csak átmenetileg felülkerekedő erők. A háborút lezáró béketárgyalások során aprópénzre váltják a hősiességet és az önfeláldozást, a győztesek gőgösen porig alázzák a veszteseket, akik titokban bosszút esküdnek. Néhány emberöltő, és az egész kezdődik elölről, nincs megnyugvás, a történelem ismétli önmagát, az emberek pedig nem tanulnak a hibáikból.

Ez a fordulat voltaképpen nem meglepetés az előző részek szellemiségének ismeretében. Ami viszont (nekem legalábbis) legtaglózó, megdöbbentő és "mind-blowing" élményt jelentett, az Ciri történetszálának kibontása és lezárása. Ahogy már írtam, Sapkowski más dimenzióba emeli ezt a történetet, és ez nem túlzás. Az útját kereső kamaszlány már nem csak ezen, hanem más világokban is próbál rátalálni önmagára és szeretteire. Kétségbeesetten ugrál térben és időben, elképesztő dolgokat tapasztal, míg végül hazatalál Geralthoz és Yenneferhez. Ám rövid látogatásai nyomot hagynak azokban a világokban, és visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el. Mondák hőse lesz, legendák születnek az ezüsthajú, fekete lovon vágtató lányról, történészek vizsgálják élete minden mozzanatát, festők örökítik meg tetteit. Sapkowski arra tesz kísérletet, hogy egyszerre mutassa be a szereplők valódi kalandjait, és azt, hogy ezek hogyan maradnak fenn az utókor emlékezetében. Az irodalmi emlékezet, a krónikák torzításai, a források hiánya mind olyan tényező, ami a "saját" történelemszemléletünket is befolyásolja. Az, hogy ezt beemeli egy populáris irodalmi alkotásba, rendkívül modern és forradalmi gondolat.

Ez a posztmodernizmus érhető tetten abban is, ahogy Sapkowski más szerzők munkáit beemeli a regényébe. Már az előző részben elindult ez a folyamat: a fejezetek elején mindig állt egy-egy idézet, de eleinte csak a Vaják-univerzum "szerzőitől". Aztán szép lassan megjelentek Tolkien, Shakespeare vagy Villon gondolatai, először csak idézetek formájában, aztán magában a történetben is. Legnagyobb részben mégis az Artúr-mondakörhöz nyúl Sapkowski, Nimue és Galahad alakjának megjelenítésével lényegében összekapcsolja a két világot.

Na és mi történt Geralt-tal, a címadó karakterrel, aki akkora utat tett meg a "végzetéért"? Egy kívülálló, aki egyre jobban bevonódik a körülötte zajló eseményekbe, aki magányos farkasból felelős mentorrá, majd egy csapat vezetőjévé válik, egy érzelmekre képtelen mutáns, aki rátalál a szerelemre - ez mind Geralt, és a könyvek nem csak Ciri, hanem az ő fejlődésének krónikái is. Az ő sorsa példázza legékesebben a regénysorozat szellemiségét: mindez a jellemfejlődés, az önfeláldozás a szeretteiért értelmetlennek és fölöslegesnek látszik, hiszen nem jár érte jutalom. Geralt sem kap boldog végkifejletet - illetve nem azt a véget kapja, amit mi boldognak gondolnánk, hanem azt, ami eddigi életének ismeretében a leghitelesebbnek tűnik - ettől függetlenül az ő utolsó jelenete a kötet leggyönyörűbb momentuma.

Ideje tehát búcsút venni a Vaják-sorozat különleges, semmihez sem hasonlítható, de mégis annyira ismerős világától. Végigkísérhettük nemcsak a szereplők, hanem az író fejlődését is, aki minden kötettel többet mutatott meg tehetségéből és az általa megálmodott univerzumból, a történet végére pedig helyet talált saját magának az irodalmi kánonban.

Minden távozás egyúttal visszatérés is, minden búcsúzás üdvözlés is, minden visszatérés elválás is. Minden egyszerre a kezdet és a vég.

Egyre különösebb fordulatokat vesz Sapkowski közép-kelet-európai fantasy-je, és egyre jobban tetszik, hogy nagyon nem amerikai, nagyon nem tipikus és egyáltalán nem kiszámítható. Nem vezet egyenes út a végkifejlethez, sőt, már abban sem vagyok biztos, hogy lesz-e valaha végkifejlete a regényeknek. Lehet, hogy a kacskaringós, girbegurba ösvény, amit hőseink taposnak, nem is vezet sehova, csak körbe-körbe bolyonganak rajta - és mi is velük. De mostanra már minden elvárást elengedtem, és csak élvezem az utazást Geralt és Ciri világában.

Pedig ez a világ ebben a részben igazán brutális oldalát mutatja. Végre kiderül, mi is történt Cirivel azóta, hogy otthagyta az útonállók csapatát és eltűnt. A kislány, aki menekülő hercegnőnek, aztán vajáklánynak, majd varázslónőnek gondolta magát, nincs többé. A rengeteg átélt szenvedés, megaláztatás és fájdalom hatására teljesen kifordult önmagából, és már azt sem tudja, kicsoda. Nincsenek mellette azok az emberek, akikben bízhatott és akik segíthetnék. Teljesen magára maradva kell szembenéznie mindazokkal, akik valamilyen okból el akarják fogni, hogy váltságdíjat kapjanak érte, hozzákényszerítsék egy vadidegen és gyűlölt férfihez, vagy megkínozzák, esetleg megcsonkítsák, rabszolgaként tartsák, vagy egyszerűen csak megöljék. Sokszor elvesztettem a fonalat, hogy éppen ki és miért üldözi Cirit, de az állandó veszélyérzet és fenyegetettség mindig áradt a lapokról. 

Ciri hányattatásai mellett elenyésztek Geralt és csapatának kalandjai, Yennefer pedig alig szerepelt ebben a kötetben. Úgy tűnik, hogy az ő idilli hármasuk már sosem lesz újra együtt, és mintha már ők is megsejtették volna ezt. Geralt egyre kevesebb reménnyel és elszántsággal igyekszik Ciri megmentésére, hiszen még azt sem tudja biztosan, hogy él-e a lány. Másrészt új társai sorsáért is felelősséggel tartozik, és egyre szorosabb kapcsolat fűzi össze őket.

Ezekhez a furcsa, girbegurba sorsokhoz sokat hozzátesz még a könyv töredékes szerkesztése, az ugrások az időben és a nézőpont-karakterek között. Az események gyakran teljesen új megvilágításba kerülnek attól függően, hogy ki és hogyan emlékezik vissza rájuk. Közben pedig ott vannak a mindenféle idézetek a fejezetek elején, hol Kökörcsin a történet idején csak készülő krónikájából, hol más munkákból, amik mind arra utalnak, hogy Geralt és Ciri története itt még korántsem ért véget, sőt, az idők során legendává vált. Az utolsó részből talán végre kiderül, miért.

Ember és természet összecsapásának klasszikus témája jelenik meg Hemingway Nobel-díjas kisregényében. A Havanna partjainál éldegélő idős halász, Santiago hónapok óta semmit sem fogott, elpártolt tőle a szerencse, amikor egy napon élete fogása akad a horgára. Megkezdődik a tapasztalt tengeri róka utolsó nagy kalandja, és mi ott küzdünk vele parányi csónakjában a nyílt tengeren.

Rengeteg téma belefért ebbe a rövid kis szövegbe, amit egyszerű, de klasszikus nyelvezet jellemez. Fő motívuma ember és természet kapcsolata, ami egyáltalán nem kiegyenlített. Santiago és a többi halász ki vannak szolgáltatva a tenger és az időjárás szeszélyeinek, megélhetésük attól függ, hogy mennyire képesek olvasni a természet jelzéseit és hogyan képesek alkalmazkodni hozzájuk. 

Mai szemmel barbárságnak tűnhet a Hemingway által heroikusnak beállított küzdelem ember és állat között, de Santiago nem pusztán lemészárolta az óriási nyársorrú halat. Egyenrangú felekként küzdenek egymással, bátorság, erő, kitartás és türelem mérettetik meg mindkét oldalon. Az idős halász minden mesterségbeli tudását kiaknázva, szinte utolsó leheletével győzedelmeskedik. Hol van ez a tömeghalászat ipari léptékű fogásaihoz, a tengeri élővilág hatalmas hálókkal történő kizsákmányolásához képest?

Ráadásul Santiago nem sokáig örülhet diadalának. A zsákmány, amiért keményen megküzdött, odavonzza a cápákat, amik aztán felfalják a csónak aljához kötözött halat. Végül tehát mégis a természet győzedelmeskedik, helyrebillen a mérleg nyelve: amit az ember elvett tőle, más úton-módon, de visszaszerezte. Az idős férfi el sem jutott szenzációs fogásával a partig.

Hemingway kisregényében tehát a természet mint egy erős és igazságos hatalom jelenik meg, amihez kellő tisztelettel kell viszonyulnia az embereknek. Ha csak annyit veszünk el tőle, amennyi a túlélésünkhöz kell, akkor kegyes és bőkezű, de ha túl mohóvá és kapzsivá válunk, hamar jön a büntetés.

Passuth ezúttal az ókor és középkor határára kalandozott el, amikor a gót fejedelem, Theodorik életét állította regénye középpontjába. A magyar mondákban "Vasfejű Detre"-ként megjelenő uralkodó igazán különleges történelmi alak, aki hidat vert ókor és középkor, barbár és római, kelet és nyugat között. Nem véletlen, hogy megihlette Passuthot, aki egyébként inkább a későbbi korok krónikása.

A regény nagyjából az 5. században játszódik, ami egy elég homályos és zűrzavaros időszak Európa történelmében. A Római Birodalom válságban, Rómát feldúlták a barbárok, 476-ban pedig el is bukik a birodalom nyugati fele. Európát mindenféle barbár hordák árasztják el, köztük állítólagos őseink, a hunok is, akik Theodorik idejére már elvesztették legendás fejedelmüket, Attilát, és vele együtt dominanciájukat is. Gótok, frankok, germánok, gepidák és még ki tudja, hány népcsoport több hullámban söpört át a kontinensen, mind saját hazára vágyva. Szekereik, sátraik, szedett-vedett kunyhóik össze sem hasonlíthatók az egykori rómaiak fényűző villáival; vadságuk és kíméletlenségük szöges ellentétben áll kifinomultságukkal. Theodorik mégis összekötő kapocs próbált lenni a két kultúra között, de lehetetlen küldetésre vállalkozott: gótok és rómaiak hogyan is élhettek volna békében együtt, ha nem házasodhattak egymással, nem keveredhettek, nem gyakorolhatták szabadon vallásaikat. Azzal, hogy népét erőszakkal betelepítette római földre, római birtokokra, csak rövid ideig tudta a "honfoglalás" illúzióját megteremteni.

Theodorik alakja azért is rendkívüli, mert korának mindhárom meghatározó hatalmának részese volt: barbár uralkodó fiaként a Balaton mellől túszhercegként került Bizáncba, a Keletrómai Birodalom hatalmas központjába, ahonnan tökéletes neveltetés és kiképzés birtokában tért vissza népéhez, hogy aztán a Nyugatrómai Birodalom meghódítója legyen. A barbárság és a bizánci műveltség különös elegye egy rendkívül céltudatos, de egyben igazságos személyiséggel társult, és talán ennek köszönhető, hogy abban a fenekestül felfordult században egészen hosszú ideig, majdnem 50 évig uralkodhatott a gótok fölött.

Passuth ehhez a korszakhoz is ugyanakkora szakértelemmel és érdeklődéssel nyúl, mint a 16-17. században játszódó spanyol, vagy magyar regényei esetében. Bár itt sem egyszerű, mégis próbál az egész kontinens eseményeire figyelmet fordítani, sőt Bizánc bemutatásakor kitekintünk az ázsiai hadszíntérre is. Ami viszont szemet szúrt, hogy a regény nyelvezete nem követi a bemutatott korszakot, vagyis ugyanabban a "Passuthos" stílusban íródott, mint azok a könyvek, amiknek a cselekménye több, mint 1000 évvel később zajlik. Ez az állandóság a porlepte, avíttas könyvek "zsargonja", amik közt az író a fél életét töltötte, hiszen regényeihez rengeteg forrást kellett elolvasnia. Nem csoda hát, hogy a stílusa is ezekhez idomult, viszont nagy szívességet tett nekünk azzal, hogy a száraz történelmi adatokat élvezhető, izgalmas történetté gyúrta össze.

Nincs mese, a blogon folytatódik a Vaják-őrület a 2024-es évben is, és most már tényleg nem nyughatok, amíg a sorozat végére nem érek. Vannak ugyan könyvek, amik sokkal régebben ücsörögnek már a várólistámon, de az olvasás nem lehet egy végletekig precízen megtervezett tevékenység, hagyni kell helyet a spontán, impulzív választásoknak is. Ez az egyik fontos tanulság, amit a tavalyi évből magammal hozok, a másik pedig az, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan könyveket olvassak, amik untatnak. Maximalizmust és kényszerességet hátrahagyva hát, ha egy történetet nem élvezek, nem mozgat meg, akkor mostantól egész egyszerűen félbehagyom. Több klasszikus regény is áldozatul esett ennek a fordulatnak, mint például Eliza Haywood-tól a Love in Excess, Thomas Nashe-től a The Unfortunate Traveller, vagy legutóbb James Fenimore Cooper Az utolsó mohikánja. 

Ennyi felvezetés után térjünk rá Sapkowski fantasy-regénysorozatára, melynek az ötödik részét fejeztem be, és amiből hátravan még két kötet. Azt gondolná az ember, hogy egy hétrészes sorozat ötödik részének környékén már az események forgatagában vagyunk, kirajzolódtak a fontosabb cselekményszálak, a főbb karakterek közti erőviszonyok is tisztázódtak és szépen sodródunk a végkifejlet felé. Ehhez képest a Tűzkeresztségben megismerünk egy rakás új, fura figurát, a három főszereplő közül kettővel pedig alig találkozunk (igaz, hogy amikor igen, az viszont rendkívül hatásos belépővel történik). A történet vajmi keveset halad előre, sőt inkább időhúzásnak tűnik az egész rész. Geralt egy kedélyes "pikareszk" kalandozás során mindenféle különös karakterrel ismerkedik meg, miközben próbál eljutni Cirihez, akivel az előző rész végén szakadtak el egymástól.

Lényegében ennyi ennek a résznek a tömör összefoglalása, de nyilvánvalóan jóval többről van itt szó. Egyrészt az utazás kalandjait meg-megszakítják a háttérben zajló hatalmi játszmák és cselszövések epizódjai, amik természetesen kihatnak főhőseink sorsára, és közvetetten előmozdítják a történetet is. Másrészt Geralt és csapatának vándorlása is több, mint pusztán A-ból B-be eljutni. Hiszen Geralt-nak még soha nem volt csapata, még sosem fogadott el segítséget senkitől, és soha nem tartozott felelősséggel senkiért önmagán (és persze később Cirin) kívül. Ez elég komoly önismereti munkát kíván a mogorva, szótlan vajáktól, de végül egy igazán szerethető kompánia kerekedik ki Geralt, a vaják, Kökörcsin, a trubadúr, Milva, az íjász, Zoltán Chivay, a törp, és Regis, a titokzatos orvos együtteséből (illetve csatlakozik hozzájuk még egy személy, de valódi spoiler lenne elárulni, hogy kicsoda). 

Hol szórakoztató, hol veszélyes kalandokkal tarkított útjuk során újabb érdekes adalékokkal színesíti Sapkowski már amúgy is részletgazdag világát. Ismét felvillantja előttünk, hogy milyen borzalmasak és értelmetlenek a háborúk, ahogy magasztos célok mögé bújva, vezetőik önző szándékait vakon teljesítve pusztítják el egymást emberek, tündék és törpök. A szövetségek szövevényében a közrendű katonák sokszor azt sem tudják, ki barát és ki ellenség, miközben törvényen kívüli gerillacsapatok mindkét oldal életét megkeserítik. Ebben a kegyetlen káoszban üde színfolt Geralt és csapata, akik bár teljesen más származással, háttérrel és célokkal érkeznek, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és segíteni akarás valódi közösséggé formálja őket.

Végre utolértem a könyvekkel a sorozatot, úgyhogy számomra innentől válik igazán izgalmassá a történet. Eddig nagy vonalakban tudtam, hogy a szereplőknek honnan hova kell eljutnia, nem voltak hatalmas meglepetések, hiszen a tévében már láttam egyszer a vaják kalandjait. Az első kötet kritikájánál már írtam ennek az előnyeiről és hátrányairól, ami jelen esetben egy és ugyanaz: olvasás közben a sorozat színészeit látom magam előtt - mivel azonban a főszerepet Henry Cavill kapta, ez egy egészen vállalható kockázat. Eddig tehát a könyvek szórakoztatóak voltak, de kevésbé izgalmasak, maradt időm arra is, hogy a filmadaptáció eltérésein, hitelességén merengjek. A Vaják remekül beillik a filmes feldolgozások és eredetijük összehasonlításakor látható rendbe: bár egész jól visszaadja a könyvek hangulatát, és nézhető alkotás, csak a jéghegy csúcsát jelenti a regényhez képest. Sapkowski gazdag, kidolgozott stílusa, nyelvi bravúrjai és világának részletessége csak a könyvsorozat lapozgatásakor tárul elénk.

Sapkowski nem mutat meg mindent, amit a sorozatban láthattunk (ilyen fontos esemény például a soddeni csata), hanem sok esetben csak a szereplők elmondásából tudhatjuk meg, mi is történt. Ilyenkor nincs független narrátor, hanem egy karakter szemszögéből kapunk egy bizonyos mértékig torz képet. Sok részlet a homályban marad, annál is inkább, mivel kisebb-nagyobb időbeli ugrások vannak a fejezetek között, és a köztük lévő réseket nekünk kell menet közben kitöltenünk. Ez a balladaszerű szerkesztés tökéletesen illik a könyv középkori hangulatához, és az olvasót is megdolgoztatja, míg összerakja a kirakós darabkáit.

Ami a cselekményt illeti, nem szeretnék sokat elárulni, de drámai fordulatokban nincs hiány. Geraltot, Cirit és Yennefert eddig hol összesodorta, hol elszakította egymástól a sors, most viszont a történet során először valóban rendkívül távolra kerülnek egymástól, és vajmi kevés esély látszik arra, hogy újra találkozzanak. Az eddig legyőzhetetlennek hitt vaják is "emberére" akadt, és megtörténik az eddig elképzelhetetlen: Geralt vereséget szenved. Ciri így magára marad, és teljesen egyedül kell életben maradnia egy olyan helyen, ami a legharcedzettebbeket is próbára tenné.

Mindeközben a nagypolitika ott kavarog a fejük fölött, királyságok, varázslók és "másfajúak" ármánykodnak és szövetkeznek szüntelen. A negyedik kötetre már kezd kirajzolódni Sapkowski két fő problémafelvetése, az egyik az idegengyűlölet kérdése, vagyis a más származásúak egymás mellett élésének lehetőségei és az ebből fakadó konfliktusok. A másik pedig a "semlegesség" dilemmája, ami leginkább Geralt vezérmotívuma. Meddig maradhatunk ki a körülöttünk zajló eseményekből, és mikor válik elkerülhetetlenné az állásfoglalás?

Lássuk tehát, hogyan folytatódik Geralt és Ciri egyre szövevényesebb története... egy biztos, régen vártam már ennyire, hogy a kezembe kaparintsak egy könyvet.

Annyi szerencsétlen könyvválasztás után eldőlni látszik, hogy az évet Sapkowski fantasy-sorozatával fogom zárni. Egész egyszerűen nem esik most jól sem a klasszikus, sem a szépirodalom, de egy igényes kalandregény, aminek ráadásul már ismerem az előzményét, biztos választásnak tűnt. Így is lett, két nap alatt ledaráltam a sorozat harmadik részét, és már a negyedik felénél járok, szóval a következő bejegyzés is Ríviai Geralt körül forog majd. 

Ebben a kötetben jóval több szerepet kapott a politika, a különféle uralkodóházak közti intrika, sajnos pont a főszereplő kárára: kedvenc vajákunk kissé a háttérbe szorult. Szeretném hinni, hogy az a rengeteg név és adat, amivel Sapkowski bombázott minket, valahol egyszer még fontos lesz, de ha nem, akkor sincs gond, mert nemes egyszerűséggel kiszűrtem ezeket, és próbáltam a lényegre összpontosítani. Számomra ez Geralt, Ciri és Yennefer bonyolult kapcsolatát jelentette, akik egy fura mozaik-családként igyekeznek normális, működőképes viszonyt kialakítani egymással, de terhelt múltjuk, traumáik, vélt vagy valós sérelmeik, na meg persze az állandó veszélyérzet miatt nincsenek egyszerű helyzetben. Ez a különös trió alkotja a regénysorozat magját, találkozásaik és elválásaik köré épülnek a cselekmény fő csomópontjai. 

Geralt már az első rész olvasásakor kedvenc szereplővé lépett elő, de lassan mások is felzárkóznak mellé. Ciri személyisége egyre inkább kibontakozik, az ő jellemfejlődése a sorozat másik fontos szála. Örvendetes, hogy a fantasy-könyvekben elég mostohán kezelt női karakterek itt rendkívül fontos szerepet kapnak, a bősz kardcsattogtatás és térképek feletti cselszövések mellett nem sikkad el a nőiség jelenléte. Míg Tolkien elérhetetlen, "harcos szüzekként" jelenítette meg kevés női hősét, Martin pedig a nemi szervükkel és méhükkel harcoló szextárgyakként, addig Sapkowski olyan női szereplőket alkotott, akik tekintélyt parancsolók és esendők egyszerre, akik végtelenül bölcsek, de vannak érzelmeik, és akik korántsem egydimenziósak. A varázslónők rendje egy nagyon jól eltalált, hatalmas potenciállal rendelkező csoport, csupa olyan karakterrel, akikkel szívesen azonosulnánk. Sokfélék, sokszínűek, a világ kerekeit mozgatják, de közben egy üveg bor mellett szívesen kibeszélik egymást. Végtelen hatalommal rendelkeznek, de azért apró trükkökkel teszik magukat még szebbé. Királyok tanácsadói, de közben egymást is figyelemmel kísérik. Ármánykodnak egymás ellen, de ha a szükség úgy hozza, össze is tudnak fogni.

Ennek a rendnek készül tagja lenni Ciri, aki először Triss Merrigold mellett tapasztalja meg nőies oldalát. Néhány veszélyes kaland után eldől, hogy nem vaják szeretne lenni, hanem varázsló, és ki is lehetne jobb tanítómestere, mint a legendás Vengerbergi Yennefer. Kettejük jelenetei sikerültek talán a legjobban, összecsiszolódásuk, vitáik és humoros párbeszédeik a könyv legemlékezetesebb részei talán. Annál is inkább, mivel ritka, hogy a mester és tanítványa toposzát női karakterekkel mutatják be. Rendkívül szórakoztató Ciri szárnypróbálgatásait figyelemmel kísérni, miközben olyan apró adalékokat kapunk például hogy a mágia másként hat a férfi és a női varázslókra.

Az ilyen szórakoztató mikro-jelenetek mögött persze ott gyülekeznek már a sötét fellegek, a feszültség egyre növekszik a világban, az eddig nagyjából nyugodtan egymás mellett élő fajok (emberek, tündék, törpök, félszerzetek) egymásnak esnek, miközben Ciri származása és a jövőjéről szóló jóslatok körül is lassan oszladozik a homály. 

Van valami egészen bájos abban, ahogy a modern emberiség próbál visszanyúlni régen elvesztett ártatlanságához, ahhoz a természetközeli, idilli állapothoz, amiben a kőkorszakban élt. Saunders ezt a nosztalgiát tette novellája alapmotívumává, de csavart rajta egyet azáltal, hogy ezt az őskori romantikát 20. századi modern technológiával próbálják megteremteni. Az ősembereket játszó színészek faxon kapják az utasításaikat, odakint robotállatokból álló csordák legelésznek a "barlang" mögötti réten... Ráadásul egy vérbeli 20. századi módszerrel, egymást is állandóan figyelniük kell, mert a szabálytalanságokat minden nap végén kötelesek jelenteni. Név nélküli főhősünk napjai ugyanúgy telnek ebben a berendezett, mesterkélt világban, a novella fejezetei is ugyanezt a monotonitást követik le.

Társa, Janet azonban nem tartja be a játékszabályokat, és a vidámpark vezetősége szépen kijátssza egymás ellen a barlanglakókat. Ételmegvonással, fenyegetőzéssel elérik, hogy a főszereplő negatív jelentést tegyen társáról, és így már van alapja a kirúgásának. Másnap azonban már egy új ősasszony veszi át a helyét, és az élet a jól megszokott medrében folyik tovább, hiszen senki sem pótolhatatlan.

Remek kis szatíra ez az amerikai szórakoztatóipar működéséről, ahol a látszat fenntartása, a vendégek elégedettsége minden más szempontot felülír. Érdekes, hogy nagyjából ugyanekkor jelent meg Palahniuk Cigányút című regénye, amiben a főszereplő egy hasonló vidámparkban dolgozik, nagyjából ugyanilyen körülmények között. Azért, hogy a show folytatódhasson, a parkokat üzemeltető nagyvállalatok a végletekig kihasználják dolgozóikat, akik kiszolgáltatott helyzetükben inkább elfogadják a kegyetlen munkakörülményeket, a túlórákat, a szigorú szabályokat. Minden uniformizált, nincs kivétel a sokszor indokolatlanul szigorú szabályok alól, az emberek egy jól működő gépezet apró alkatrészei csupán, amik meghibásodás esetén rögtön cserélhetők.

Ezt a lelketlen rendszert a félelem és a pénz működteti, hiszen az ember sok mindent hajlandó elviselni, hogy eltartsa a családját. Ezt a félelmet használják ki a Pastoralia főhősének esetében is, akit beteg kisfia vár otthon, fásult felesége pedig egyre elkeseredettebb üzeneteket küld neki. Szívfacsaró dilemmával néz szembe: vagy alig látja a kisfiát, és kimarad az életéből, de pénzt tud küldeni a kezelésére, vagy végignézi, ahogy lassan meghal... egy olyan döntés ez, amit napról napra rengetegen meghoznak szerte a világon. Saunders most megmutatta, hogy ebben a tekintetben az USA sem különb...

Mi, emberek mindig is abban a hitben éltünk, hogy a Föld nevű bolygó csak a miénk, egyedül a mi otthonunk. Úgy tekintünk rá, mint saját, kizárólagos tulajdonunkra, ami csak arra várt, hogy az evolúció csúcsát elérő élőlény, az ember, birtokba vegye. Mintha minden, évmilliárdok óta zajló folyamat hozzánk vezetett volna, és az összes többi élőlény csak a mi kialakulásunkat vagy túlélésünket szolgálná. Most pedig, hogy szerintünk elértük fejlettségünk végpontját, önhittségünkben azt gondoljuk, hogy a természetnek nem részei, hanem irányítói vagyunk. Okosabbak lettünk, mint a rendszer, ami létrehozott bennünket, és képesek vagyunk felülírni azt. Na de mi van akkor, ha ez a kedves, vendégszerető bolygó egyszer (vagy akár többször) látott már ilyen pökhendi civilizációkat, ha nem mi vagyunk neki az elsők? Ha a bolygó létformáinak története nem lineáris, hanem ciklikus, azaz ismétlődő?

Lovecraft legendás kisregénye ezen az ötleten alapszik, amivel én először Jeanette Winterson The Stone Gods című művében találkoztam. Nem tudom pontosan, honnan ered Lovecraft elmélete, de az biztos, hogy sikerült egészen részletes mitológiát építenie köré. Évmilliókkal az ember felbukkanása előtt értelmes, fejlett lények érkeztek bolygónkra a "csillagok közül", akik hatalmas városokat, egész civilizációt hoztak létre. Ezek a "Nagy Öregek" uralmuk alá hajtották a Föld akkoriban létező egyéb élőlényeit, ők maguk pedig rendkívüli képességeik révén alkalmazkodtak mindenféle körülményhez, még a víz alatt is képesek voltak városokat építeni. Uralmuk azonban nem volt zavartalan, az univerzum más részeiből érkező idegenek majdnem kipusztították őket. Végső mentsvárként az Antarktiszra húzódtak vissza, ám az egyre hidegebb éghajlatot még ők sem bírták, és végül hanyatlásnak indultak.

Mindezt egy katasztrofálisan végződő antarktiszi expedíció túlélőitől tudjuk meg, a két férfi szemén át tárul elénk az irdatlan nagyságú, földöntúli, évmilliók óta lakatlan város. A hatalmas hegyláncok mélyén rejlő, felfedezésre váró lények egyszerre rettentik el és csábítják a kíváncsi tudósokat. A tudományos szemlélet jellemzi az egész művet, mintha Lovecraft így szerette volna hihetővé tenni ezt az őrületes történetet. Mintha egyszerre mutatna így túl sokat és túl keveset: néhol dokumentarista részletességgel írja le az idegen lények testrészeit, pontos méreteit, máshol viszont csak sejtjük, mi történhetett, vagy mit látnak épp hőseink. Sokszor előfordul az is, hogy a narrátor hosszan szabadkozik, hogy miért nem szeretne erről vagy arról beszélni, aztán mégiscsak felidézi az eseményeket - tudjuk be ezt a poszttraumás stressznek.

Lovecraft munkásságának csak egy apró szeletét jelenti ez a kisregény, ami egy egész kultusz kialakulásának egy lépcsőfoka. A Cthulhu-legenda az egész horror műfaj alapkövének számít, a benne rejlő sötétség és rettenet írók és rendezők egész sorát ihlette már meg. Ha teljesen nem is szeretnénk alámerülni Lovecraft rémisztő fantáziavilágában, annyit mindenesetre magunkkal vihetünk útravalóul, hogy nem feltétlen az emberiség a világmindenség középpontja és még az is lehet, hogy nem mi vagyunk az univerzum legértelmesebb lényei.

Tüdőm beszívja az Idő szelét,
melyben sívó homok szitál…

Ideje volt már szerét ejteni a sci-fi klasszikus elolvasásának, noha sejtettem előre, hogy nem fogja könnyen adni magát. Mi is lenne kézenfekvőbb, mint a regény fő helyszínéül szolgáló sivataghoz hasonlítani: látszólag egy élettelen, barátságtalan, kopár szöveg, ami homoktengerként terül szét előttünk. De aztán ez a homok kezd beszivárogni a ruhánk alá, a Dűne gondolatai pedig a fejünkbe, és mire észbe kapnánk, már futóhomokként szippantott magába ez a semmihez sem hasonlítható hangulat. Tényleg nehéz lenne más művekkel párhuzamot vonni, főleg mivel kevés sci-fit olvastam eddig. Fennköltsége, grandiózus világteremtése mindenképp a Gyűrűk Urát idézi, de nem egy elképzelt univerzumban, hanem a nagyon távoli jövőben játszódik. Van benne a Trónok harca ármánykodásából és politikai játszmáiból, mínusz sárkányok és szex. A Csillagok háborúja bolygókon átívelő családtörténetére is emlékeztet, jóval kevesebb pjú-pjúval.

A regény talán legérdekesebb motívuma a főhős körüli legenda kialakulása. Minden fejezet Paul Atreides (alias Muad'Dib) egy bölcsességével kezdődik, amit róla szóló könyvekből "gyűjtött ki" a szerző. Olyan, mintha Jézus Krisztus életrajzát jelen időben olvasnánk, és a Bibliából vett idézetekkel megtűzdelve. A történetek többsége már legendássá vált karakterekről szól, de itt egy fiatal trónörökös a szemünk előtt válik először a család fejévé, majd egy törzs vezetőjévé, végül pedig egy egész bolygó urává. Ráadásul ezt a folyamatot egyszerre követhetjük mások szemén át és a fiú gondolatain keresztül is. Paul Messiás-tudatának kibontakozása rengeteg kérdést vet fel a vallás és hatalom kapcsolatáról.

Rengeteg könyvnél róttam már fel hibának, hogy a karakterek nem szerethetők - sajnos itt sincs ez másként. Nem arról van szó, hogy egysíkúak vagy érdektelenek lennének, ellenkezőleg, akadnak köztük rendkívül összetett személyiségek (például Paul anyja, Jessica), azonban annyira hiányzik az érzelmi töltet, a karaktereket összekötő kapocs, hogy olvasóként is nehezen tudok kötődni hozzájuk. A legtöbb szereplő olyan kiképzést vagy neveltetést kapott, aminek alapvetése az érzelmek leplezése, elnyomása, a higgadtság minden körülmények között megőrzése. Sajnos ez annyira sikerült nekik, hogy többen még a gondolatok szintjén sem jutnak el odáig, hogy kifejezzék örömüket, bánatukat vagy más emberi gyarlóságukat. Minden logikus, száraz és tényszerű, a párbeszédektől kezdve a szereplők belső gondolatfolyamainak utolsó morzsájáig.

Megfogadtam magamban, hogy nem fogok pusztán a karakterekhez fűződő érzelmeim alapján ítéletet mondani a műről, mert más szempontból annyi érték és tudás van benne felhalmozva, amit nem lehet csak érzelmi alapon lesöpörni az asztalról. Herbert ugyanis kitalálta és a legutolsó részletéig kidolgozta egy bolygó ökoszisztémáját, az arra épülő gazdasági és kereskedelmi rendszert, valamint a rajta kiépült kultúrát annak hiedelemvilágával és szokásaival. Ráadásul mindezt sikerült élvezetesen is tálalnia, így bár néha úgy éreztem, hogy agyonnyom az irdatlan mennyiségű információ, mégis újabb és újabb részletekre voltam kíváncsi. Főbb vonalakban az Arrakis bolygóról van szó, amit a lakói Dűnének hívnak. Ez egy sivatagos bolygó, amin a legnagyobb kincs a víz és a titokzatos Fűszer. Mindkettő fontos szerepet kap a történetben, de Arrakis őslakosainak, a fremeneknek az életében is. Egy vízhiányra épülő kultúrát ismerhetünk meg, ahol számunkra elképzelhetetlen értéket jelent a víz, speciális védőruházat nyeri vissza a test elpárolgott nedvességét (más testnedvekről nem is beszélve), különleges berendezések gyűjtik a sátrakon lecsapódó harmatot. A sírás (saját testnedveink másokra "pazarlása") itt különleges jelentőséggel bír, az pedig, ha valaki a lábunk elé köp (ugyanezen okból) hatalmas megtiszteltetés. A Fűszer pedig körülbelül olyan gazdasági jelentőséggel bír, mint nálunk a kőolaj, ez az alapanyaga az összes fontos technológiának, ezért minden család szeretné megkaparintatni az Arrakis-t, ami ennek az erőforrásnak az egyetlen lelőhelye. Nem csupán gazdasági szerepet tölt be, egyfajta drogként hat az emberi szervezetre, emiatt a vallási szertartásokban is nélkülözhetetlen, de a fremenek a kávéba is ezt teszik.

 Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul Paul Muad'Dib és választott népének sorsa, de kicsit ki is kell pihennem az első kötetet. A Dűne egy olyan sci-fi klasszikus, ami mára a popkultúra alapvetése lett, de mélyén megbújó társadalmi kérdések, filozófiai problémafelvetések a komolyabb olvasókat is kielégítik. Akiket pedig mindez elriasztana, azoknak csak annyit mondok: óriás homokférgek!

Passuth utolsó regénye méltó lezárása egy monumentális életpályának. Bár az Anselmus terjedelmében és történelmi keresztmetszetében is szerényebb alkotás, mint az író korábbi munkái, mégsem hiányzik belőle semmi, teljes egészet alkot. A Passuth által annyira kedvelt 17. századi spanyol történelemhez lazán kapcsolódó történet fő alakja Anselmus, az egykori szicíliai alkirály, aki világi rangját és vagyonát hátrahagyva szerzetesnek áll Észak-Afrikában. A trinitárius rend, amihez csatlakozik, arra specializálódott, hogy keresztény rabszolgákat szabadítson ki a muszlimok fogságából. Teszik mindezt diplomáciai eszközökkel, egyszerű megvesztegetéssel, és más, kevésbé keresztényi módszerekkel. Tevékenységük izgalmas és titokzatos volta már önmagában megérdemelne egy önálló könyvet, arról nem is szólva, hogy milyen különleges kapcsolat alakult ki az Észak-Afrikában szolgálatot teljesítő keresztények és a helyi arabok között.

Na de vissza Anselmus-hoz, aki élete derekán megkapja a legfontosabb, sorsfordító küldetését: Alaine kiszabadítását. A francia grófkisasszonyt kalózok ragadták el kastélyából, és egészen Tuniszig hurcolták magukkal, hogy jó pénzért eladják a szultán háremébe. Aki egyszer oda bekerül, többé nem szabadulhat, ezért Anselmus-nak sietnie kell. A szépséges Alaine-t végül sikerül megmenteni a rá váró rabszolgaságtól, és egy hosszú, kalandos utazás végén visszajut a kikötővárosba, ahol a francia királyi flotta már várja.

Bár a cselekmény elég kalandosnak ígérkezik, nem lenne valódi Passuth-regény, ha ezen lenne a hangsúly. Sokkal nagyobb szerepet kap Anselmus belső útja, az a sajátos "El Camino", amit a sivatagban bejár Alaine menekítése közben. Újra átéljük az összes vívódását, ami a szerzetesi cím felvételéhez vezetett, és az is látszik, hogy ez a lelki folyamat még mindig nem zárult le. Anselmusban még mindig ott él Don Victor Acuna, a spanyol király jobbkeze, a dölyfös főúr - és férfi. Bizony a lelki sík mellett egy egészen prózai oka is van megingásának: beleszeret a fiatal, szép és eszes francia lányba. Abban a korban persze esélyük sem volt közös életre, Anselmus érzései egy nyughatatlan lélek utolsó villanásai csupán.

Nem lehet nem párhuzamot vonni az utolsó nagy kalandjába belevágó főhős, és az utolsó nagyszabású kalandregényébe belefogó író között. Mindketten nyomot hagytak már a világban, lesz, aki emlékezzen rájuk, és bár nem voltak tökéletesek, nincs miért szégyenkezniük. Egy utolsó lobbanás, egy méltó lezárás hiányzott már csak ehhez az életúthoz - most ezt is megkapták.

Furcsa ilyet írni egy Stephen King-regényről, de igazán kellemes élmény volt elolvasni. A mester ezúttal félretette a horrort, a véres részleteket, és írt egy laza krimit, minimális természetfölöttivel. Szinte már „feel good”- regénynek is beillik, annyira szívderítő volt egy-egy epizód. A Joyland nevezetű vidámpark sajátos mikrovilága, a vurstlisok egyedi nyelvezete, a csillogó felszín mögötti kemény, de hálás munka legalább annyira érzékletesen jelenik meg, mint az amerikai kisvárosok közössége King más műveiben. Teljesen magával ragadott ez a világ, amiben persze a pénz az úr, de itt a kedves vendég nem akármit kap a pénzéért, hanem vidámságot. Ki mondhatja el még magáról, hogy jókedvet árul?

A könyv másik erőssége a főhős, Devin Jones. Az ő személyiségfejlődése jóval izgalmasabb, mint a cselekmény többi része. Enyhén depressziós, összetört szívű egyetemistaként érkezik nyári munkára Joyland-be, hogy aztán a hely varázsa és az itt szerzett tapasztalatok hatására egy határozott, magabiztos(abb), önmaga értékeivel tisztában lévő fiatal férfi térjen vissza a tanulmányaihoz. Idősebb férfiként idézi fel ezt a meghatározó nyarat, őszintén és némi öniróniával vallva az első szerelmi csalódásról. A hely szelleme (sic!) és Devin lelke egészen különleges módon csengenek össze, és ez a szoros kapcsolat adja a történet gerincét. 

Emellett a krimis-gyilkosos vonal szinte teljesen elsikkad, amúgy sem rajongok érte, de voltaképpen nélküle is megáll a lábán a regény. King műveibe nem kell túl sok mindent belemagyarázni, ez alól a Joyland sem kivétel, de egy mezei ponyván azért jócskán túlmutat. A horrormester ezúttal féket tett véres kezére, így a gyengébb idegrendszerű olvasók is bátran választhatják ezt a munkáját. Akik pedig vérbeli (he-he) King rajongók, megismerhették a szerző visszafogottabb, nyugodtabb oldalát.

Sok lehetőség rejtőzött ebben a fantasy-regényben, amit sajnos nem sikerült maradéktalanul kiaknáznia. Pedig ígéretesnek tűnt a miénktől kis, de nem jelentéktelen részletekben eltérő világ, "alternatív Anglia", ami kicsit máshogy, de mégis őrzi angolságát. Különleges volt a kvázi észak-európai helyszín is, a végtelen hómezőkkel, nappali sötétséggel és persze az északi fénnyel. Ötletesek voltak a fantasy-elemek, a beszélő jegesmedvék, az alethiométer (vagyis a címben szereplő iránytű), na meg persze a daimónok. Ebben a világban ugyanis az emberek a testükön kívül hordják a lelküket, ami egy-egy állat képében születésüktől fogva állandó társukká válik, ez a daimón. Nagyon szoros és különleges kapcsolat az övék, és rengeteg fura szabály is tartozik hozzá, például érzik egymás fájdalmát, nem távolodhatnak el egymástól, és abszolút tabu megérinteni egy másik ember daimónját. A gyerekek daimónja még alakváltó, csak kamaszkorban állapodik meg végleges formájában. 

Ez a különleges kapcsolat okozza majd a legfőbb galibát a történetben, ugyanis egy tudósokból és politikusokból álló szervezet gyerekeket rabol el, hogy intercéziót hajtsanak végre rajtuk (hogy ez mit is jelent pontosan, nem árulom el, de abban a világban a lehető legrosszabbat). Teszik ezt a titokzatos "por" iránti vonzalmukban, ami Pullman világának központi eleme, és ami összefüggésben áll az emberek és daimónok mágikus viszonyával. Pullman egy trilógia alapjait rakta le ebben a kötetben, de nem nyomta agyon a cselekményt hosszadalmas magyarázatokkal, inkább a főszereplővel, Lyrával együtt fedezzük fel ennek a világnak a titkait.

Azt hiszem a regény gyenge pontja éppen a főszereplő, a 12 éves Lyra Belacqua. Ahogy számos elődjének, úgy Pullman-nak sem sikerült szerethető gyerek főhőst megalkotnia, kezdve Alice-től Wendy-n át a Pevensie-testvérekig. Úgy tűnik, ez nem erőssége a brit szerzőknek, talán csak Harry Potter-rel tört meg ez az átok. Szerencsére Lyra mellett olyan komplex és jól felépített mellkészereplők tűnnek fel, mint Iorek Byrnison, a száműzött jegesmedve, vagy Serafina Pekkala, a boszorkány. 

Az jól látszik, hogy Pullman egy bonyolult és egyedi fantasy-világ alapjait kezdte el lerakni ebben a kötetben, próbált a rejtelmes "por" köré egész vallásfilozófiát építeni, és a párhuzamos univerzumoknak is megágyaz, ami egész izgalmasnak ígérkezik. Ennek a részletesebb megismerése hajt a második rész elolvasásához, addig hátha a karakterek is alakulnak még egy kicsit.

Micsoda év volt az 1987-es! Nem elég, hogy e sorok írója világra jött, ráadásul még olyan remekművek is ekkor jelentek meg, mint Winterson-tól a The Passion, Murakamitól a Norwegian Wood, King-től a Tortúra, Faludytól a Pokolbéli víg napjaim, McEwan-tól a The Child in Time, és végül Szabó Magdától Az ajtó, amiről ez a bejegyzés szól majd. 

Van abban valami varázslatos, hogy most már két kedvenc könyvem is a születésem évében jelent meg. Nyilván véletlen egybeesésről van szó csupán, vagy mégsem? Mintha láthatatlan kapocs lenne a fenti könyvek és az én sorsom között, mintha egy kicsit csak nekem íródtak volna. Önhittség lenne persze ilyen zseniális művekhez odatörleszkedni, vagy éppen kisajátítani őket, de mégis úgy érzem, többet adtak nekem, mint más években születetteknek.

Az ajtó félig-meddig önéletrajzi regény az írónő és házvezetőnőjének bonyolult, intenzív kapcsolatáról, ami mindkettejük életét megváltoztatja. Szeredás Emerenc igazán rendkívüli karakter, akinek valódi jellemét, annak mélységeit csak Szabó éleslátása és empátiája volt képes feltárni. A látszólag mogorva, makacs, házsártos öregasszony mögött ott feszül az egész 20. századi magyar történelem minden tragikuma. Egy igazi túlélő, akit egyetlen elnyomó politikai rendszer sem volt képes eltántorítani saját erkölcsi iránytűjének parancsától.

Emerenc nem járt templomba, de vallásos volt, nem tisztelt semmilyen tekintélyt, mégis befolyásos ismerősei voltak. Sosem fecsegte ki magánélete titkait, mégis mindenki ismerte, a fizikai munkán kívül nem becsült mást, mégis egy író házaspárral fonódott össze a sorsa. Szabó csak emlékfoszlányokból tudta rekonstruálni Emerenc nehéz gyerekkorát, szerettei elvesztését, a háború hányattatásait. Emerencet akkor sem érdekelte, hogy épp merről fújt a politika szele, rejtegetett német és szovjet katonákat ugyanúgy, mint zsidó menekülteket. A legnagyobb áldozatot mégis akkor hozta, amikor saját jó hírnevét és családja megbecsülését sutba dobva segített egy kislányon.

Szeredás Emerenc a végletek karaktere. Rémesen műveletlen, az irodalmat, a művészeteket abszolút nem értékeli, mégis mérhetetlenül bölcs, aki rövid, tömör megnyilatkozásaival képes zavarba ejteni a többdiplomás írónőt. A család házvezetőjeként egyszerre rabszolga és despota: önfeláldozása, munkabírása nem ismer határokat, illetve csak egyet, a saját megyőződését. Ha valamivel nem ért egyet, azt biztosan nem is fogja megcsinálni, hiába kérik munkaadói.

Egy idő után persze már nem mint házvezetőnő, hanem mint valódi családtag vesz részt a házaspár életében. Viharos kapcsolatuk az írónővel egyre nagyobb hullámokat vet, heves viták és meghitt jelenetek váltogatják egymást. Visszatérő konfliktusforrás a bizalom és az árulás, ugyanis Emerenc még soha senkit nem engedett be a lakásába, vendégeit is az előtérben fogadta. A rejtélyes ajtón csak az írónő léphetett be, felfedezve a házvezetőnő "titkát". Ez a mindenkitől elzárt szoba és a benne őrzött holmik jelentik Emerenc számára a létbiztonságot, egy olyan belső védvonalat, ami mögött bármikor meghúzhatja magát, azaz nyugodtan tekinthetjük a szobát saját, titkokkal teli személyisége kivetülésének. Így válik érthetővé szélsőséges reakciója, amikor az eddig felépített élete fenekestül felfordul.

A regény sorait olvasva végig a nagymamám járt a fejemben, aki ugyanilyen önfeláldozó, jószívű, de makacs és karakán teremtés volt. Körülötte is egész kis közösség alakult ki, akik tőle vártak segítséget, tanácsot vagy jó szót, de a legtöbbet mégis a családjával törődött. Sajnos Emerencnek nem adatott meg saját család, talán ezért kötődött olyan szorosan az írónőhöz, akit már-már lányának tekintett. Lelke mélységeit csak későn felfedezve, utólag írt róla megkapó megemlékezést Szabó, aminek minden sora bölcs derűvel és szeretettel van tele. Megjelenésének éve, valamint az Emerenc és nagymamám közti hasonlóság miatt kétszeresen is a szívembe zártam Szabó Magda remekművét.

Korszakának divatos regényei között, melyek mind valami titokzatos, rejtelmes kastély köré szőtt mendemondákról szólnak, Radcliffe műve a legszórakoztatóbb. A The Castle of Otranto Walpole-tól hiába forradalmi, hiába teremt meg egy teljesen új műfajt az első gótikus regény megalkotásával, olvasmányként szinte élvezhetetlen. M.G. Lewis The Monk című könyve pedig bár mutat némi fejlődést, olyan ocsmányul bánik női főszereplőivel, hogy kínos volt olvasni a sorait. Szerencsére a rémregények bölcsőjét nem csak férfikezek ringatták, hanem tehetséges nőké is. Ann Radcliffe vitt végre lelket az ódon várkastélyok sötét falai közé, és lett olyan zseniális művek előfutára, mint a Frankenstein vagy pár évszázaddal később a Rebecca.

Amikor azt mondtam, hogy a Mysteries of Udolpho szórakoztató, akkor egészen pontosan arra gondoltam, hogy a kortársaihoz képest az. Eszembe sem jutna egy bő 600 oldalas, leírásokkal és lamentálásokkal teleírt regényt ezzel a jelzővel illetni, ha manapság íródott volna. Radcliffe valahogy mégis olyan bájjal vezet végig az ártatlan Emily megpróbáltatásain, annyira jó érzékkel váltogatja a tájleírásokat, békés és félelmetes jeleneteket, hogy szép lassan elfogyott az a 600 oldal. Az is igaz viszont, hogy én Jókai regényeit is nagyon szeretem.

Szóval Emily, a főhősünk Dél-Franciaországban éli gondtalan életét szüleivel, ám az idill hamar szétfoszlik, az árván maradt nemeskisasszony ostoba és kicsinyes nagynénjénél köt ki, aki egy nyilvánvalóan érdekből kötött házasság révén Olaszországba költözik, Emilynek pedig muszáj vele tartania, hátrahagyva a szeretett családi birtokot és szerelmesét, Valancourt-t. Először Velencében, majd a rettegett Udolpho kastélyában tengeti napjait, temérdek megaláztatás és szenvedés közepette, miközben jó hírét és erényét is számtalan veszély fenyegeti mindenféle olasz nemesurak és banditák személyében. Természetesen a jó Emily hű marad Valancourt-hoz, és rengeteg kaland után visszatérhet otthonába és a rá epedve váró ifjú karjaiba.

Bűbájos történet, amibe néhol belerondít egy-egy hulla, ijesztő látomás és titokzatos zaj. Emily folyton titkos zugokat, termeket fedez fel, és szinte minden fejezetben elájul. Lélekjelenléte azonban sosem hagyja el annyira, hogy a szolgák előtt illetlenül viselkedjen, modora minden pillanatban kifogástalan marad. Hidegvérét akkor is megőrzi, amikor a drága jó Valancourt bizonyos párizsi kalandok miatt többé már nem lesz méltó férj-jelölt, és méltóságteljes könnyhullatások között felbontja jegyességüket. Milyen szerencse, hogy az egész csak egy ostoba félreértés volt csupán, amivel irigyeik áltatták őket, és a két szerelmes fiatal végül (illendő módon) újra egymásra talál.

Hiába tehát a francia és olasz helyszín, ez egy ízig-(kék)vérig angol regény, amiben az érzelmek sosem túláradóak, a "jó" karakterek kimértek és megfontoltak, és végül a legrémisztőbb jelenségekre is akad logikus magyarázat. És bár Jane Austen néhány évvel később a Northanger Abbey-ben már gúnyt űz a felkapott gótikus regény műfajából, az "Udolpho" kimagaslik kortársai közül. Lélekemelő tájleírásai, szerethető karakterei az első "jó" gótikus regénnyé tették.

Kegyetlenül őszinte történetek Róma kevésbé fényes korszakából - hol van már az ókor dicsősége, a barokk szárnyalása... a háborúk, a diktatúra tombolása elsöpörte mindezt, és ami megmaradt, az csupán a ragyogó színfalak mögött megbújó nyomorúság. Hiába tündököltek az ötvenes évek filmcsillagai az olasz főváros szépséges műemlékei előtt, néhány utcával odébb már Pasolini utcakölykei tengették céltalan életüket a romos bérházak között. Rövid epizódokban tárul elénk mindaz, amiről egy nagyváros vezetése legszívesebben tudomást sem venne: a legalsó társadalmi réteg mindennapjaiba kapunk betekintést. Tizenéves fiúk lófrálnak fel-alá, alkalmi munkákból, seftelésből, lopásból és még ki tudja miből próbálnak pénzhez jutni. Iskolába nem járnak, szüleik elhanyagolják őket, és bár jó lenne arról írni, hogy a nehézségek barátokká kovácsolják őket, sajnos ez sem igaz. Valódi farkastörvények uralkodnak, a túlélés érdekében akár egymást is meglopják, elárulják, hogy a bőrüket mentsék.

Akárhogy kerestem, a szeretet legkisebb szikráját sem tudtam felfedezni egyik történetben sem, ami igazán lehangoló volt. Elkeserítő volt olyan gyerekekről olvasni, akiknek túl hamar fel kellett nőnie, és akik sehol sem érezhetik otthon magukat. A szeretetlenség ordított minden egyes oldalról, ami anyaként és pedagógusként duplán megviselt. Ki tudja, milyen értékes emberek lehettek volna ezek a fiatalok, akik megfelelő nevelés és oktatás híján egyre mélyebbre süllyedtek, és saját erejükből képtelenek voltak kitörni ebből a közegből. Nem ők tehetnek róla, hiszen otthonról is ilyen mintát hoztak magukkal. 

Pasolini nem hallgat el semmit, nem próbál hamis romantikát költeni Róma szegénynegyedének düledező falai közé. Fiatalkorú bűnözés, szexuális kizsákmányolás, prostitúció, kortárs-agresszió, családon belüli erőszak, szerencsejáték... a sort hosszan lehetne folytatni. A morális-erkölcsi kiüresedés mellett a szellemi leépülés is nyomon követhető a fiatalok nyelvhasználatán keresztül: szókincsük megkopik, csak a legalapvetőbb kifejezésekre és trágárkodásra korlátozódik, sőt a kiejtésük is elnehezül, szavaik megrövidülnek, beszédük szinte zavaros lesz. Ezt eredetiben sajnos képtelen voltam követni, ezért végül átváltottam a magyar fordításra, ami szerintem hűen tükrözi a római utcák nyelvét.

Egyáltalán nem szívderítő olvasmányról van tehát szó, ami rövidsége ellenére nem fogyasztható egyben. Mégis jó lenne, ha minél többen olvasnák, mert egyedül Pasolini emlékezett meg ezekről a gyertyaláng-életű gyerekekről, akik anélkül lobbantak el, hogy nyomot hagyhattak volna a világban.

Két szépirodalmi küszködés között szerettem volna valami kevésbé fajsúlyosat olvasni, így esett a választásom az elmúlt évek egyik legfelkapottabb, filmfeldolgozást is "kiérdemlő" thrillerére. Néhány éve tényleg mindenki ezt regényt olvasta, beszélt róla vagy a filmet kritizálta, de én ebből valahogy kimaradtam - félig-meddig szándékosan, ugyanis sokszor szeretek az árral szemben úszni, és ellenállni a trendeknek. Na de majd most! 

A számításom, hogy egy kicsit pihentetem az agyam és csak végigsuhanok egy könnyű kis ponyván nem teljesen jött be, mert bár tényleg haladós könyvről van szó, egyáltalán nem lehet egyszerű olvasmánynak nevezni. A nyelvezete egyszerű, de a történetvezetés és az érintett témák nem kis odafigyelést igényelnek. A cselekményt három nő szemszögéből ismerhetjük meg, viszont egyikük a regény egy pontján meghal. Az idáig vezető események láncolata, majd a gyilkos kilétének kiderítése adja a történet vázát, de ez mégsem egy krimi. A bűntény felgöngyölítése helyett az ahhoz vezető párkapcsolati és társadalmi tényezőkre helyeződik a hangsúly. A londoni külvárosok csinos kis házai ugyanis igazi emberi drámák helyszínei, amiket Rachel, a regény főszereplője előszeretettel figyel meg a vonat ablakából. Miközben naponta ingázik lakása és munkahelye között, egy egész fantáziavilágot épít a véletlen észrevett párocska köré - talán mind éltünk már át hasonlót. 

Az viszont, ahogy egyre részletesebben kirajzolódik előttünk Rachel vakvágányra futott (sic!) élete, és az szép lassan összekapcsolódik "Jess és Jason" sorsával, már egyáltalán nem hétköznapi. Fokozatosan kerülnek napvilágra Rachel múltjának szomorú állomásai: gyermektelenség, depresszió, alkoholizmus, válás, munkanélküliség... egy olyan lefelé haladó spirálba került, amiből nem látszik a menekülés. Csak a naponta meglesett házaspár elképzelt idilli élete a menekvés saját kudarcai elől - ám ez a pár csak néhány háznyira lakik tönkrement házassága helyszínétől, ahol az exe, Tom, Annával és kislányukkal kezdett új életet a romokon. Rachel pedig belesodródik "Jess és Jason", vagyis Megan és Scott szintén nem problémamentes kapcsolatába, ahol viszont a hűség és a bizalom jelenti a fő konfliktusforrást. 

A regény visszatérő eleme Rachel részeg emlékezetkiesései, amik egyrészt rendkívül szánandóak, másrészt a történet szempontjából folytonos lebegtetést jelentenek, vagyis sosem tudhatjuk biztosan, mi is történt, mert maga Rachel sem emlékszik rá. Homályos részletek, bevillanások váltakoznak időbeli ugrásokkal, a három szempont-karakter visszaemlékezéseivel. Ez a szerkesztési mód lehetővé teszi, hogy szinte az utolsó pillanatig ne tudjuk pontosan, mi is történt a szereplőkkel. A regény során szinte mindegyik szereplőről el lehetne hinni, hogy ő volt a gyilkos, annyira ügyesen adagolja Hawkins a részleteket. Viszont épp ezért egyiknek sem tudunk bizalmat szavazni, egyiküket sem tudjuk megkedvelni, annyira sötéten lettek ábrázolva.

Bár a brit hétköznapok megjelenítése is érdekes adalék, de a történet magva teljesen univerzális, kultúrákon átívelő: a gyerekvállalás sikerei és kudarcai. Nők, akik szeretnének, de nem lehet gyerekük, nők, akik nem szeretnének gyereket és nők, akik szeretnének is, és lett is gyerekük, de valahogy ez mégsem elég. Milyen hatással van ez a személyiségükre, a párkapcsolatukra és a döntéseikre, hogyan sodorja őket olyan élethelyzetekbe, amiket Hawkins hátborzongató realizmussal és mégis a végsőkig titkolózva jelenít meg.

Comedy is tragedy that happens to other people.

Avagy a komédia olyan tragédia, ami másokkal történik - ez egy igen jellegzetes idézet Angela Carter művéből, ami több szempontból is remekül illik hozzá. Egy idős hölgy nosztalgiázását olvashatjuk, amely során olyan családi titkok tárulnak fel előttünk, amik egy sor transzgenerációs traumát indíthatnának el - ám olyan szellemes, humoros stílusban, ami még a legsötétebb részeknél is mosolygásra késztet. Persze csak azért tehetünk így, mert pontosan tudjuk, hogy ezek kitalált karakterek kitalált problémái. Komédia és tragédia szétválaszthatatlanul összekeveredett ebben a Shakespeare-i félreértésekkel megtűzdelt visszaemlékezésben.

A "comedy of errors", azaz a tévedések vígjátéka műfajt modernizálta Carter, amikor egy szövevényes színészdinasztia rokoni szálait próbálta felgöngyölíteni. Generációnként minimum egy ikerpár, összecserélt apák (és anyák?), árván maradt fiatal és idős rokonok befogadása bonyolítja a családi krónikát, amit Dora Chance, egy elbűvölő idős hölgy elevenít fel. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy a bohém családban rengeteg a színész, az énekes és a táncos, csupa feltűnési viszketegségben szenvedő, impulzív művészlélek. Náluk sosem unalmas egyetlen családi összejövetel sem, mindig történik valami botrányos, amiről aztán cikkezhetnek a bulvármagazinok.

A szereplők színes kavalkádján túl a regény nyelvezete sem hagy egy perc pihenőt az olvasónak: minden sorra jut egy poén, kulturális utalás, kikacsintás vagy éppen idézet. Az egész mű sűrű és szövevényes, nincsenek üresjáratok, ezért hiába rövid, viszonylag lassan tudtam csak haladni vele. Egy molyos értékelés szerint Dora egy olyan nagynéni, akihez jó lehet hétvégente feljárni és családi anekdotákat hallgatni tőle - szerintem viszont elég lehet havonta egy látogatás is.

Két merőben különböző, de Kingre ugyanúgy jellemző novella került bele ebbe a kötetbe, és mindkettő remek volt a maga módján. Az amerikai szerzőt előszeretettel aposztrofálják a horror mestereként, de rengeteg műve egyáltalán nem ebbe a műfajba sorolható, akad köztük fantasy, krimi, sci-fi vagy épp lélektani thriller. Ezúttal a két utolsó kategóriába sorolhatók írásai, melyeket mivel nem köt össze semmi a szerző személyén kívül, inkább külön-külön tárgyalnám ki.

A langolierek

A kötet első novellája egy klasszikus sci-fi, ami egy repülőn kezdődik... remek ötlet volt nyaralás előtt belevágni. Szóval néhány utas arra ébred egy repülőút során, hogy a gép rajtuk kívül teljesen üres - hamar véget is érne a történet, ha nem lenne velük egy pilóta is. Fogalmuk sincs mi történhetett, és mi is csak velük együtt, szép lassan fogjuk fel helyzetük súlyát: valamilyen úton-módon kiléptek az idő szövedékéből, és a múltban ragadtak, egy leáldozó világban, amit rémisztő gyorsasággal falnak fel a rémisztő langolierek. King zsenije abban áll, hogy ezt a banálisnak ható vázat olyan részletekkel, mozzanatokkal képes feltölteni, amitől hihetőnek és ezért hátborzongatónak hat. Már a kiindulási helyzet, azaz egyedül ébredni egy repülőn is épp elég borzongató, de aztán ez különös, időből kiszakadt világ egy több furcsa jelenséget produkál: megváltozik az érzékelés, kifakulnak a színek, eltompulnak a hangok, állott lesz a levegő. Egy igazán izgalmas finálé után Kingtől ritka optimista és életigenlő lezárást kapunk, ami viszont éles kontrasztban áll a következő kisregénnyel.

Titkos ablak, titkos kert

A Johnny Depp főszereplésével készült filmváltozatot már ezer éve meg szeretném nézni, de tartottam magam az "előbb a könyv, aztán a film"-elvemhez. Előre nem szeretném leszólni a filmet, de nem hinném, hogy sikerült visszaadni azokat a finomságokat, amiket egy ilyen történet megkíván. Az elején lassan peregnek az események, Mort Rainey, a sikeres író hegyvidéki rejtekén nyalogatja sebeit válása után, amikor felkeresi egy különös idegen, és azzal vádolja, hogy ellopta az egyik történetét. Az események egyre durvább fordulatot vesznek, míg végül Mort teljesen belegabalyodik John Shooter hálójába... azaz várjunk csak. Hogy lehet, hogy senki sem látta a férfit, amikor fényes nappal beszélgetett vele? Hogyan lehetséges, hogy senki sem tud a férfi létezéséről? Miért alszik olyan sokat Mort? És miért fáj minden porcikája ébredés után? King egy beteg elme, egy megtört ember fokozatos leépülését mutatja be nekünk úgy, hogy csak a végén rántja le a leplet művéről. A novella utolsó oldalain hirtelen minden átfordul bennünk és a szereplőkben is, ami valóban döbbenetes élmény.

King bevallása szerint ez volt az utolsó munkája aminek egy író a főhőse - ugye ott volt a Halálos árnyék, amiben George Komor egy életre kelt írói álnév volt. Aztán a Tortúra, amiben egy őrült rajongó szerzett "kellemetlen perceket" rajongása tárgyának, az imádott írónak. Végül pedig Az istenek szövegszerkesztőjében a kétségbeesett családapa a valóságot is képes volt átírni. Látszik, hogy a szerzőt nagyon foglalkoztatja ez a téma, az írók és a valóság kapcsolata. Óriási hatalom van a tehetséges írók kezében, képesek új valóságokat teremteni, amik ha megérintik a saját valóságunkat, könnyen kibillenthetik a labilisabb elméket törékeny egyensúlyukból. Ekkor borul ki egy elvakult rajongó kedvenc szereplője elvesztésén, vagy ekkor hasad le a "művészi én" (hívják George Komornak vagy John Shooternek) az író személyiségéről. Nem tudom, mit lehet még erről a témáról elmondani, de ha maradt még valami, abból biztosan egy újabb zseniális King-regény születik majd.

A sorozat második része ugyanúgy rövid történetekből áll, mint az első, melyek mind Ríviai Geralt alakja köré fonódnak - viszont most jóval kevesebb a szörny-gyilok, és több az érzelem. Yennefer szinte mindegyik novellában megjelenik, néha csak említés szintjén, de kapcsolatuk Geralt-tal így is újabb színekkel gazdagodik. Felbukkan Ciri karaktere is, aki a Vaják életének másik meghatározó alakja, ő a "végzete", ahogy elhangzik nem is egyszer. Ez az utolsó novelláskötet a sorozatban, ezután már hagyományos regényekben követhetjük Geralt sorsának alakulását - mintha Sapkowski eddig csak keresgélte volna a fő történetszálat, amit végül Geralt és Ciri egymásra találása indít el.

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a könyv messze jobb, mint a sorozat - még úgy is, hogy a bénácska filmváltozatnál nem nagy kunszt jobbnak lenni. Sapkowski világa összetett és izgalmas, de csak lassan bontakozik ki előttünk, nem nyom agyon adatok tömkelegével, nem akar egy fejezet alatt feltárni minden ármányt és konfliktust. Így sikerül fenntartania az érdeklődésünket, sőt, szinte sajnáljuk, hogy nem tudhatunk meg még többet a Vaják világáról. Miközben lassan kirajzolódnak ennek a fantáziavilágnak az alapjai, nem maradunk romantika nélkül sem: Geralt és Yennefer se veled-se nélküled kapcsolata mellett számos komoly és komolytalan viszony fűszerezi a szörnyvadász mindennapjait.

A lengyel szerző ezenkívül mesterien vegyíti az emberi és fantasztikus lényeket, ismét felvillantva néhány nagyon is valóságosnak ható konfliktusforrást. Sárkányok, driádok, sellők, mimikek népesítik be ezeket a történeteket, de mind annyira szerves részüket képezik, hogy jelenlétük egyáltalán nem erőltetett vagy mesterkélt. Ráadásul néhány klasszikus mese "realista" verzióját is beépítette a novellákba, mint például A kis hableány, a Hókirálynő vagy A hét holló. 

Sikerült tehát nagyon érzékletesen megjeleníteni ezt a pszeudo-középkori fantasy-világot, mindenféle finomkodás nélkül, fanyar humorral és szikár stílusban. Ha Cavill-től búcsút is kell vennünk, mint Vaják, én már örökre az ő fizimiskájával látom magam előtt Geraltot.

Hemingway munkássága hajszálpontosan leköveti a 20. század első felének európai eseményeit. Írt már az I. világháború első pillanatairól, mielőtt Európa végleg és visszavonhatatlanul elvesztette volna az ártatlanságát (Búcsú a fegyverektől). Megörökítette az első világégést túlélő elveszett nemzedék kétségbeesett bolyongását az érték-vákuumban (Fiesta, a nap is felkel). Most pedig a II. világháború főpróbájának tartott spanyol polgárháborút jeleníti meg: a gerillaháborúkat a hegyekben, a kommunisták és fasiszták (avagy köztársaságpártiak és nacionalisták) véres konfliktusát, ami végül a szélsőjobb győzelmével és Franco rémuralmával végződött. Nagy történelmi tabló helyett azonban a kisember, a közkatona szemszögét láthatjuk - az események jelentőségét azonban ez nem csorbítja, sőt!

Korábbi regényeiben már tapasztalhattuk, hogy Hemingway nem a pátosztól csöpögő jelenetek vagy a nagy erkölcsi kinyilatkoztatások embere, műveit az egyszerű, világos nyelvezet és a visszafogottság jellemzi. Ez azonban csak a felszín, a tömör leírások és lényegretörő párbeszédek mögött mély morális tartalom és fontos kérdések húzódnak meg. Hemingway ezt a technikát "jéghegy-elméletnek" nevezi, aminek lényege a mű fő mondanivalójának elrejtése, vagyis a mélyben tartása. Az igazán tehetséges írók a "csenddel", a le nem írt sorokkal is képesek átadni gondolataikat, sőt így hangsúlyozzák ki őket igazán.

A mű hőseit ennek megfelelően nem hosszas belső monológjaikon vagy eszmefuttatásaikon keresztül ismerjük meg, hanem tetteiken, döntéseiken és szűken mért szavaikon át. Néhányan közülük valódi hősökként emelkednek a többiek fölé - róluk sem kell elmondani, hogy hősök, hanem a viselkedésük, megnyilatkozásaik igazolják őket. Ilyen rögtön a főszereplő, Robert Jordan, a fiatal amerikai nyelvtanár, aki már egy éve harcol a polgárháborúban a köztársaságpártiak oldalán. Több, mint valószínű, hogy Hemingway részben saját magáról mintázta a karaktert, hiszen maga is a tengerentúlról érkezve vetette magát az európai harcok sűrűjébe.

Robert Jordan tehát egy fiatal, jólelkű, de nem naiv férfi, aki a heves spanyolok között képes hideg fejjel gondolkodni és a küldetés végrehajtására koncentrálni - amíg meg nem ismeri Mariát. Kettejük szerelme azért lehet olyan tökéletes, mert három napjuk van átélni annyi boldogságot, amennyire másoknak egy egész élete van, és ennek tudatában is vannak. Nincsenek hát felesleges körök, játszmázások, csak őszinte, tiszta érzelmek. Mi pedig annak ellenére szurkolunk az elképzelt közös jövőjükért, hogy pontosan tudjuk, az egészből sajnos nem lehet semmi. A boldog végkifejlet ártatlan megoldása elveszett a világháború sáncaiban, teljesen irreálissá vált. Nem létezik már olyan jövőkép, amiben az amerikai srác megszökteti a spanyol lányt a szörnyű háború elől, majd az új hazában együtt élik az amerikai álmot. Nem fognak a kandalló melegénél nosztalgiázni ifjúkori kalandjaikról, nem tudnak elmenekülni a harcoktól, mert azok már beleégtek a lelkükbe. Annyi sebet, traumát hordoznak mindketten, amivel hosszútávon mindenképp kezdeniük kéne valamit, és még enélkül is ott lenne a kettejük közt feszülő kulturális szakadék. Marad tehát az elkerülhetetlen megoldás, ami viszont a maga tökéletességében őrzi meg szerelmüket.

A  másik két kimagasló alak Pilar és Anselmo, a gerillabanda tagjai. Anselmo idős férfiként vesz részt a kegyetlen küzdelmekben, puszta ideológiai meggyőződésből, miközben minden egyes kioltott élet nyomot hagy a lelkiismeretén. Vallásosságát megtörte a rengeteg látott és átélt szenvedés, már csak a köztársaságban hisz, ezért áldoz fel mindent. Pilar volt a kedvenc szereplőm, aki nőként képes volt a csapat vezetőjévé válni a háború kíméletlen, férfias világában. Szókimondása, emberismerete és megingathatatlan hite miatt a férfiak is felnéznek rá. Ő az, aki a csapathoz szegődő Robert Jordan-ben felismeri a valódi hőst, és azonnal bizalmat szavaz neki. Zseniális karakter, egy erős és bevallottan csúnya nő, akit nem a külseje, hanem a kisugárzása és belső értékei miatt tartanak sokra.

Anselmo, Robert Jordan és Pilar akár a Szentháromság tagjainak is megfeleltethető, ami a spanyolokat annyira meghatározó vallást is beemeli a regény jelentésrétegei közé. A mélyen vallásos Spanyolországban nehéz lehetett összeegyeztetni a rengeteg kiontott vért Jézus tanításaival. Egyedül Anselmo tűnődik el ezen, aki Robert Jordan szerint az utolsó keresztény a katolikusok között. Vallásos hit nélkül sem egyszerű elszámolni a lelkiismeretükkel a katonák többségének, álljanak bármely oldalon is. Nem mindig elegendő a meggyőződés, hogy nekik van igazuk, hiszen mindkét fél így gondolja. Robert Jordan abban látja a különbséget (és találja meg a megnyugvást), hogy "ők" tudatlanságból öltek embereket, de a másik oldalon tudatosan, sőt tervezetten. Anselmo szerint a háború után a győzteseknek szüksége lenne majd egy közös feloldozásra, mert a jó célból elkövetett gyilkosság is bűn. Ilyen kérdések járnak főhőseink fejében, miközben éhesen, kialvatlanul és koszosan az erdei megfigyelőállásokban őrködnek.

Hemingway alászállt egy véres polgárháború bugyraiba, de amerikai optimizmusát nem vetkőzte le. Bár a szereplők rengeteg szenvedést éltek át, és végtelen az igazságtalanságok lajstroma amit ellenük elkövettek, mégis van belső tartásuk, és még mindig reménykednek a győzelemben. Számukra ez nem puszta diadal lenne, hanem az élet egyetlen lehetséges módja a jövőben. Talán szerencsés, hogy páran közülük (spoiler) nem láthatják már a csúfos vereséget, a megtorlást, a tömegmészárlásokat. Nem szerezhetnek tudomást a náci gyilkológépezet hatékonyságáról, a zsidók módszeres elpusztításáról. Hemingway megkíméli az igazán tiszta érzelmeket, gondolatokat a II. világháború rideg valóságától, embertelenségétől, és az egyre növekvő sötétségben megmutatott néhány pislákoló lángocskát, amik kijelölhetik utunkat a homályban.

Ismét erőt vett rajtam az irodalmi sznobizmus, ezért belevágtam a reneszánsz angol irodalom meghatározó művébe, ami óriási jelentőséggel bírt a későbbi korok számára, olyannyira, hogy még maga Shakespeare is gúnyt űzött belőle. Belevágtam, aztán gyorsan győzött az irodalmi "prolizmus", és beláttam, hogy én ezt az 500 oldalnyi szöveghegyet bizony sosem fogom elolvasni. Kulturális jelentőség ide vagy oda, ez a könyv nem más, mint szellemi önkielégítés, és mint ilyen, csak a szerzőjének lehet élvezetes - az olvasónak inkább kellemetlen élmény.

Az ifjú Euphues "kalandjairól" olvashatnánk, ha éppen ki lehetne hámozni őket abból a közhely- és idézetgyűjteményből, amibe nagy gonddal becsomagolták őket. Görögországban (hol máshol?) jártában-keltében emberekkel találkozik, háromoldalas monológokkal próbálják egymást meggyőzni nagyon fontos dolgokról, meg talán szerelmes is lesz, de a szóvirágokból ez is csak nehezen derül ki. 

John Lyly műve tehát hiába alapvető fontosságú az angol irodalmi nyelv kialakulása szempontjából, attól még nem lesz jó olvasmány.

Kevés ismertebb figurája van az angol irodalomnak, mint a folyton pipázó, állandóan okoskodó és minden rejtélyt megfejtő Sherlock Holmes. A számtalan folytatást, újraértelmezést és filmes feldolgozást megért karaktert alakította már Robert Downey Jr. és Henry Cavill is (hogy csak a legújabbakat említsem). Én mégis félve kezdtem a kötet olvasásába, mert akármekkora klasszikus is Conan Doyle műve, akkor is egy detektívregény - azokat pedig valamiért ki nem állhatom. Magam sem tudom miért, de Agatha Christie-vel és kollégáival ki lehet kergetni a világból. Talán a Miss Marple, Poirot és persze Sherlock Holmes figuráiból sugárzó arrogancia taszít ennyire: ők mindig okosabbnak gondolják magukat a többieknél, mindig egy lépéssel mások előtt járnak, és ezt nem is próbálják leplezni, Holmes például számtalanszor tiporja sárba a hűséges Dr. Watson önbecsülését. Nemcsak a karakterek, hanem a szerzőik is hasonló felsőbbrendűséget árasztanak, hiszen az olvasót teljesen hülyének nézve igyekeznek kacifántosabbnál kacifántosabb bűneseteket kitalálni, amiknek vagy annyira erőltetett a megoldása, hogy nem jövünk rá - ekkor tényleg ostobának érezzük magunkat, vagy pedig már a legelején ráhibázunk a tettesre - ekkor viszont oda az izgalom.

Ennyi előzetes negatív érzés után egészen kellemes csalódás volt a legendás angol nyomozózseni kalandjait olvasni. Bár valóban egy önhitt hólyag, tehetségéhez nem férhet kétség. A részletek legaprólékosabb megfigyelése, a megfelelő, logikus következtetések levonása után Holmes szinte minden rejtélyes bűncselekmény elkövetőjéről lerántja a leplet. A kötetben szereplő történetek közt akad egészen megmosolyogtatóan ártatlan "bűntett", például amikor kétségbeesett hajsza folyik egy elcserélt liba után, ami lenyelt egy értékes drágakövet, vagy amikor a bevételeit kiegészítendő egy tehetős polgár éveken át koldusnak álcázza magát. Vannak persze jóval sötétebb, emberéleteket követelő esetek is, amik után Holmes és Watson el-elmereng az emberi lélek rejtelmein.

Ezek a novellák remek kis jellemrajzokat, érdekes emberi sorsokat villantanak meg, terjedelmük pont megfelelő ahhoz, hogy megszakítás nélkül olvassuk el őket, és néha még meglepnie is sikerült néhánynak. Nagyobb lélegzetvételű mű ebben a kimért brit stílusban elég gyöszös lenne (lásd Dickens regényeit), de így ideális volt az adagolásuk. Watson, aki rajongója és barátja Holmes-nak, elegáns, de egyben szellemes stílusban számol be kalandjaikról, amik számára egyfajta kiszabadulást jelentenek unalmas, hétköznapi életéből. Talán ez tartja egyben felemás kapcsolatukat, hiszen mi másért maradna meg az őt folyton kioktató, leckéztető detektív mellett?

Annak idején kamaszként egyszer már szembetaláltam magam King novelláskötetével, és azóta csak ült a könyvespolcomon és türelmesen várt... Néhány történetre tisztán emlékeztem, másokat viszont mintha először olvastam volna - előbbiek voltak azok, amik ismét lenyűgöztek, felkavartak és elborzasztottak, a többi pedig néha bizony untatott. Talán nem is várható, hogy egy ilyen gyűjtemény minden darabja egy szinten legyen, óhatatlanul kerülnek bele erősebb és gyengébb művek.

King több műfajba is belekóstol, persze a rá jellemző borzongás megjelenik az összes novellában, legfeljebb másként adagolva. Akad klasszikus horror, sci-fi, pszichológiai thriller és fantasy is. Engem valamiért a betegebb, elmeroggyantabb történetek fogtak meg, talán azért, mert ezekhez passzol legjobban a novellák rövidsége: nincs terjengős felvezetés, háttértörténetek, csak a felvillantott, hátborzongató ötletek. Valószínű, hogy ezek egy regényhez nem lennének elegendők, de érdemes volt eljátszani egy kicsit a gondolattal. A Jaunt című történet a legjobb példa erre, ami a jövőben játszódik és a teleportálás feltalálásának körülményeit és társadalmi-gazdasági hatásait firtatja. Bár kitér a jelenleg ismert világunkat sarkaiból kiforgató találmány megszületésének körülményeire, nélkülöz minden tudományos megalapozottságot, ami egy részletesen kidolgozott regénynél már komoly problémát jelentene.

Egy másik novella azt boncolgatja (!), hogy egy ember mennyi ideig képes életben maradni a saját testrészeinek módszeres elfogyasztása által. A lakatlan szigetre sodródott ex-orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg milyen áldozatokkal jár a túlélés. Egy fokkal visszafogottabb, de hasonlóan hátborzongató ötleten alapul Az istenek szövegszerkesztője, amiben a számítógépbe betáplált parancsok a valóságot változtatják meg. A boldogtalan családapa így törli ki életéből feleségét és fiát, és szerkeszt magának ideális otthont. A leghosszabb novella A köd címet viseli, és szinte rögtön a Stranger Things jutott róla eszembe, ugyanis egy vélhetően párhuzamos világból érkezett szörny-támadásról szól.

Ezek voltak a kedvenceim, de mindegyik történet adott valamit - igaz hogy néha unalmas percek árán. Az viszont biztos, hogy King még gyengébb pillanataiban is képes olyasmit írni, ami hatással lesz az olvasóra, amit sok író nem mondhat el magáról. Ez a novelláskötet bepillantást nyújtott a szerző brilliáns, bár kissé beteg elméjébe, egyszersmind remek játszótere volt formálódó ötleteinek.