Igazán kellemes meglepetésként ért most ez a könyv, aminek egy része kötelező olvasmányként már megvolt az egyetemen - persze akkor kedv és idő híján nyűg volt az egész. Most került rá újra sor, és milyen jó, hogy rávettem magam mindhárom kisregény elolvasására! Bár a kötet felét kitevő A famászó báró a legismertebb és legjobb történet, A nemlétező lovag és A kettészelt őrgróf is szórakoztató olvasmányok. A történelmi díszlet ellenére ízig-vérig modern regényekről van szó, amik rengeteg izgalmas kérdést feszegetnek.

Kezdjük is mindjárt A nemlétező lovaggal, ami a keresztesháborúk idejébe repít bennünket, és gyorsan leszámol minden, a korszakra rakódott pátoszos téveszmével. A lovagok nem mint az erkölcs bajnokai jelennek meg, hanem mint a lovagi kódexbe belemerevedett, önálló gondolkodásra képtelen, tohonya fickók. A nemesi bosszú jogát úgy adják-veszik, mint a tőzsdén a részvényeket, például egy halott apa megtorlása két testvérbosszúval egyenértékű, stb. Calvino ugyancsak csúfot űz a Szent Grál lovagjaiból is, akik bár szüzességi fogadalmat tettek, annak korántsem vetik alá magukat. Talán ez az egyetlen lovagregény a világon, amiben nem a csatajelenetek a hangsúlyosak, hanem azok az epizódok, amikben ezek a felmagasztosult, legendává vált hősök az emberi arcukat mutatják, és kiderül róluk, mennyire esendőek is valójában. Kivéve persze Agilfulo-t, aki mindig, minden helyzetben lovagként viselkedik, minden szabályt betart, mindig tudja, mit miért tesz, és... nem létezik. Hogy is létezhetne, amikor voltaképpen egy ideált testesít meg az üres páncél, egy elérhetetlen lovag-képet, aki tökéletessége ellenére egyáltalán nem válik szimpatikussá.

Ugyanez a téma köszön vissza A kettészelt őrgróf című kisregényben is, ami már a török háborúk idején játszódik. Hogy, hogy nem, egy borzalmas harci sérülés következtében Medardo di Terralba grófnak csak a rosszabbik fele tér haza a háborúból. Az élettel szinte összeegyeztethetetlen sérüléssel való együttélést tudjuk be mesés elemnek, és a fizikai meghasonlást helyettesítsük be a katonák tipikus poszttraumás stressz-szindrómájának lelki tüneteire, és máris egy modern problémánál vagyunk. A gróf tehát mindenféle válogatott gaztettet hajt végre birtokán, teljesen kifordul önmagából, míg egyszercsak, jóval később, de hazatér a másik fele is - a jó. Azt gondolhatnánk, hogy innentől jó és rossz párharcát követhetjük majd nyomon, de nem: a tökéletes rosszaság legalább annyi bajt okoz, mint a tökéletes jóság. A béke, a harmónia kulcsa ezek egyensúlyában rejlik, ahogy ez a regény boldog, de teljesen valószerűtlen lezárásából kiderül.

Végül pedig Calvino A famászó báró történetével zárja le "történelmi" kisregényeinek sorát, amiben egyrészt az elveinkhez való vak ragaszkodás - jelen esetben elég extrém - következményeit, másrészt pedig a természethez és a társadalomhoz való kapcsolódás egy alternatív módját mutatja be. Egy gyermeki csínynek induló döntéssel a 12 éves Cosimo véget vet korábbi kényelmes, arisztokrata életének, hogy ezentúl a fákon éljen. Kalandjairól öccse számol be, és ő állít emléket egy különleges életútnak. Cosimo a felvilágosodás korának szülötte, tettei tökéletesen tükrözik az új eszméket: leszámolni a régiek rangkórságával, új világrendet létrehozni. Cosimo ehhez nem el-, hanem felvonul a társadalomból, és ez az új perspektíva teljesen más látásmódot kínál számára. Robinson és Walden nyomdokaiba lépve saját képére kezdi formálni az erdőt, szoros szimbiózisban élve a természettel, de mégsem elvadulva. Cosimo azonban túlságosan karizmatikus személyiség ahhoz, hogy ne foglalkoztassa az alatta élő emberek sorsa, és egy idő után a vezetőjükké is válik, a környék legendás alakjává, akiről messze földön is hallottak. Miközben pedig Cosimo a fákon éli az életét, alatta elvonul az egész 19. századi történelem: franciák, angolok, osztrákok, törökök és oroszok lépkednek az ősi fák alatt, a változás szelét hozva magukkal.

A három történet már önmagában is szórakoztató, de Calvino könnyed, elegáns stílusa, finom iróniája sokat tesz hozzájuk, arról nem is beszélve, hogy annyi ötlet, gondolat bukkan fel bennük, amiről néhány túlírt regényóriás csak álmodozhat.

Tavaly januárban vágtam bele Eragon kalandjaiba, és lapoztam fel az Örökség-ciklus első regényét. Először a kíváncsiság hajtott, hogy lássam egy zseninek kikiáltott kamaszfiú szárnypróbálgatásait a fantasy műfajában. Aztán a sorozat többi részét olvasva szépen előjöttek a bosszantó gyengeségek, így ekkor már inkább a kitartás motivált leginkább a folytatásra. Az utolsó, ezer oldalas darabot pedig csak úgy jellemezném, hogy ékes példája a kognitív disszonancia redukciójának: ha már idáig eljutottam, ha már ennyit elolvastam, nem fogom abbahagyni, sőt még tetszeni is fog...

Tehát több kilónyi könyv elolvasása után végre elérkeztünk Eragon és sárkánya, Saphira történetének végkifejletéhez. Az egyszerű parasztgyerekből félelmetes harcos, varázsló és sárkánylovas lett, aki kalandjai során minden tudást és tapasztalatot begyűjtött ahhoz, hogy legyőzhesse a gonosz varázslót, Galbatorixot. Megtörténik a nagy összecsapás és viszonylag enyhe áldozatok árán győzedelmeskedik a jó, helyreáll a világ rendje. Hőseink sorsa rendeződni látszik, megtalálják helyüket az életben, van bőven feladatuk és céljaik is. Csak Eragon érzi kívülállónak magát, és Tolkien Frodójához hasonlóan nem tud már visszatérni korábbi életéhez, az ő útja is messzire vezet. 

Eragon és olvasói is megérdemeltek volna egy kielégítő lezárást, előbbi az elszenvedett kalandokért, utóbbiak pedig könyvóriások átrágásáért, de sajnos nem éreztem annak sem a főhős, sem a közönség szempontjából. Ennyi közösen eltöltött idő után persze megkedveltem Eragon karakterét, és többé-kevésbé megszoktam Paolini stílusát is, de vártam volna valami pluszt, valami felemelőt a történet végére, főleg érzelmi síkon. Minden történetszálat elvarrt ugyan Paolini, de a karakterei érzelmi életére nem helyezett kellő hangsúlyt. Eragon és Arya, valamint Murtagh és Nasuada kapcsolata sem fejlődött tovább, nem volt semmiféle beteljesülés egyik párosnál sem. Ez hiányzott, főleg annak tudatában, hogy más részleteket mennyire aprólékosan kidolgozott a szerző.

Ha egy szóval kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám rá, hogy körülményes. Míg az előző kötetekben a leírások terjengőssége kergetett az őrületbe, addig itt a harci jeleneteket találtam idegesítőnek. "És akkor Eragon a kardot tartó bal karját 45 fokban meghajlította, jobb kezében erősen fogta a pajzsot, bal lábát térdben kissé megrogyasztotta és lépett egyet a jobbal." Mindig, minden szereplő mozdulatát pontosan leköveti, igazából teljesen feleslegesen, ahogy teljesen értelmetlen minden jelenetnél létszámellenőrzést tartani. "A hajóra felszállt 5 tünde, Eragon, Arya, Jörmundur, Hókuszpók, Némó kapitány és Gloria Estefan. A fedélzeten maradt 3 tünde, Eragon és Arya, a 2 tünde, Jörmundur, Hókuszpók, Némó kapitány és Gloria Estefan pedig lementek a kabinokba." És ez így ment minden fejezetben, minden jelenetnél - könnyen meg is lett az 1000 oldal.

Azt biztosan tudom, hogy még egyszer nem fogom elolvasni a sorozatot, inkább keresek valami felnőttesebb fantasy-világot (vannak is jelöltjeim már), de nem szeretném teljesen leírni Paolini művét, mert megvan a helye a többi fantasy között, igenis van létjogosultsága. Például remek előkészítés lehet a magas fantasy érettebb történeteihez, klasszikusaihoz (hiszen jórészt azokból merített ihletet), illetve a maga naiv és ártatlan módján igényes szórakozást nyújt azoknak, akik egy kis időre szeretnének kiszakadni a valóságból.

A Forsyte-család történetének még tavaly vágtam neki, együtt töltöttük a szilvesztert és közösen köszöntöttük az új évet, majd a januári hétköznapokon is kitartott az ezer oldalas regényfolyam. A három regényből és a közéjük ékelt két novellából álló mű három generáción át követi egy tehetős angol felső-középosztálybeli család sorsát. Galsworthy rajtuk keresztül örökíti meg a brit társadalom átalakulását, a viktoriánus kor lezárulását, motívumai között ott találjuk még a manapság nagyobb teret nyert transzgenerációs hatások bemutatását is.

A regénytrió fókuszában Soames Forsyte és Irene félresiklott kapcsolata áll: az első regényben Irene tragikus házasságtörése, a másodikban hosszan elhúzódó válásuk a központi elem, a harmadik regényben pedig kiderül, hogy ezen események milyen kihatással vannak a gyerekeik életére. Soames mellett a népes Forsyte-klán tagjai közül idősebb és ifjabb Jolyon kap nagyobb figyelmet. Az első részben rendezik évtizedek óta húzódó konfliktusukat, így végre apa és fia békében és boldogságban töltheti az idős férfi hátralévő éveit, akinek halálával egy egész korszak zárul le. Ifjabb Jolyon, ha nem is veszi át legendás apja szerepét, szeretteinek mégis bölcs és derűs támasza lesz, és a harmadik részre egy egész modern mozaikcsaládot tart egyben.

A Forsyte-család számára, akiknek tagjai között módos kereskedők, bankárok és ügyvédek találhatók, a tulajdon a legnagyobb érték: mindent annak rendelnek alá, hogy vagyonuk gyarapodjon, és ez alapján ítélnek meg másokat is. Ez a mértéktelen harácsolás, a lelketlen birtoklás a végéhez közeledik a munkásosztály megerősödésével és politikai hatalomhoz jutásával. Miközben az anyaországban a nemesi birtokok kezdtek szétmorzsolódni, Viktória királynő halálával az imperializmus, a gyarmatok meghódításának lendülete is megtörni látszott. Itt említeném meg D. H. Lawrence The Rainbow című regényét, ami akár a Forsyte-saga ellentétpárja is lehetne: ugyanígy három generáció történetét mutatja be, csak éppen a hanyatló felső-középosztály helyett a feltörekvő munkásosztály szemszögéből láthatjuk a társadalmi változások egyénre gyakorolt hatásait.

Galsworthy a társadalmi szinten megjelenő változásokat átcsatornázza szereplőinek érzelmi életébe, miközben remek jellemrajzok és fejlődéstörténetek bontakoznak ki előttünk. Nem sikerül pártatlannak maradnia, és egyértelműen érződik, melyik szemléletmódot tartja magáénak. A regény szereplői két nagy csoportra oszthatók aszerint, hogy kik gondolkodnak még mindig csak a pénzben és tulajdonban, és kik azok, akik ezen túllépve valami fontosabban találták meg az életük célját. Soames és a család nagy többsége még mindig az előbbi táborba tartozik, míg Jolyon, aki amúgy is számkivetett Forsyte, az utóbbiba. Soames ráadásul emberi kapcsolataiban is megőrzi ezt az attitűdöt, bármennyire szereti is feleségét, Irene-t, érzelmei jobban hasonlítanak egy becses értéktárgy iránt tápláltakhoz. Irene pedig nem az a nő, aki megelégedne a trófea szerepével, ezért társadalmi megbecsültségét, jó hírét és létbiztonságát is kockára téve kiszakítja magát ebből a házasságból. (Hogy a 20. század elején milyen bonyolult és megalázó művelet volt egy válás, az is megérne egy külön tanulmányt.)

Soames-t értékes tulajdona elvesztéséért csak egy újabb, még drágább kincs megszerzése kárpótolja: lánya megszületése. Fleur-rel kialakult kapcsolatán keresztül megtanul érdekek nélkül, teljes odaadással szeretni, és ezt a szeretetet ki is mutatni. Fleur azonban magában hordozza a Forsyte-ok birtoklási vágyát, és amire szemet vet, azt bármi áron meg akarja szerezni - például Irene és ifjabb Jolyon fiát, Jont. Kettejük viszonya a regény eddig felépített bonyodalmainak a betetőzése, a Forsyte-család értékrendjeinek ütközése, közben pedig egy bájos történet két kamasz első szerelméről.

Annyi megközelítésből olvastam már az emberiség önpusztításáról, annyian jósolták már civilizációnk végnapjait, hogy azt gondoltam, Lorenz műve nem okozhat már semmiféle meglepetést. Ha tartalmában talán nem is, megjelenésének idejét tekintve mindenképp. Az osztrák zoológus, etológus kerek 50 évvel ezelőtt írt olyan társadalmi jelenségekről, amik akkor még épp hogy kicsíráztak, mostanra viszont bőven szárba szökkentek, sőt, gyilkos indáikkal fojtogatnak bennünket. Tette mindezt olyan természettudományos megalapozottsággal, ami kellő súlyt ad mondandójának, sok esetben viszont az olvasmányosság látja kárát.

Nincs más hátra, mint szépen elsorolni a "már Lorenz is megmondta, hogy..." kezdetű mondatokat, amikből világosan látszani fog az osztrák tudós éleslátása és korunk szomorú valósága is. Kezdjük rögtön azzal a megállapítással, hogy az emberiség lassan kinövi ezt a bolygót, és a túlnépesedés egyre komolyabb problémákat fog okozni. Lorenz a természeti erőforrások elhasználása mellett az emberek viselkedésére gyakorolt negatív hatásokat emeli ki. Az egyre növekvő népsűrűség miatt egyre agresszívabbakká válunk, embertársainkat csak mint arctalan tömeget érzékeljük. Mindennapjainkból szép lassan kiveszik az odafigyelés, az empátia, egymás segítése - ahogy szociálpszichológiai kísérletek is bemutatták, ha egy ember rosszul lesz, annál kisebb a valószínűsége, hogy valaki odamegy hozzá segíteni, minél többen veszik körül. A kölcsönös felelősség annyifelé osztódik, hogy az egyének már nem is érzékelik magukban. 

Mindenhol tömegek vesznek körül bennünket, és hiába társas lény az ember, szüksége van a magányra is. Paradox módon azonban félünk egyedül lenni, ahogy Lorenz fogalmaz, elmélyülni saját magunkban, és rögtön valami "zaj" kell, ami a belső hangokat elnyomja. Erre a szükségletre csapott le a média, és ontja magából a ricsajt: show-műsorokat, valóságshow-kat (hogy a vágyott magányunkban másokat kukkolhassunk), bulvárlapokat, sablonfilmeket és legújabban a közösségi média platformokat. Lorenz biztosan jót mosolyogna, ha látná, milyen kedélyesen csevegünk egymással Facebook-on, Twitteren, Instán, miközben élőben nem is köszönünk egymásnak. A média hatását ő a dogmák terjesztésében figyelte meg, és jutott arra a megállapításra, hogy egyre inkább a tömegek manipulálására használják - pedig hol voltak akkor még a hamis profilok, az álhírek és társaik.

Érdekes volt arról is olvasni, hogy a sokat hangoztatott technikai fejlődés milyen evolúciós hátulütőkkel járhat. Ha minden nehézséget, veszélyt, betegséget, kihívást kiváltunk valamilyen eszközzel, találmánnyal, oltással vagy applikációval, fennáll a veszélye, hogy teljesen elpuhulunk fizikailag és mentálisan is. A jóléti társadalomban élők fel sem fogják, milyen kényelem és létbiztonság veszi körül őket, életükből hiányzik a legkisebb kellemetlenség is, pedig Lorenz szerint ezek legyőzése jelent igazi örömöt. A fizikai kihívások mellett a szellemiek is eltünedeznek: rég nem olvas már senki vaskos köteteket, amik megdolgoztatnák a képzelőerejüket, hanem beérik az elme rágógumijával, a készen kapott képekkel a filmeken. Lorenz ezt nagyon veszélyes tendenciának tartja, hiszen fajunk védtelenné, kiszolgáltatottá válik a legcsekélyebb nehézséggel szemben is.

Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot Lorenz 50 évvel ezelőtti megállapításai, néhány klasszikus disztópia és a 21. század mindennapjai között. Mintha a 20. század elején az irodalomban megjósolt jelenségek a 20. század közepére tudományos hátteret nyertek volna, végül pedig a 21. századra meg is valósultak.

Az évet egy kijózanító, fejbe kólintó olvasmánnyal kezdtem, ami a gyakran sejtett, néha megértett, majd újra elfeledett igazságot vágja a karácsonyi-szilveszteri csillogásból a januári szürkeségbe lépő arcunkba. Ray Bradbury elkeserítő jövőképe a Szép új világ és az 1984 nyomdokaiba lép, valamiért mégsem került be az irodalmi kánonba, nem lett annyira közismert, mint elődei. Elképzelhető, hogy az emberek belefáradtak a disztópiák olvasásába, és egy harmadik a sorban már nem szólt akkorát, meg hát nehéz is volt már újat mondani a témában. Bradbury nem is törekszik teljes képet alkotni a jövő társadalmáról, inkább csak felvillantja annak néhány részletét.

Ez a felvázolt jövőkép is épp elég nyugtalanító, talán azért, mert Orwell és Huxley néha kissé elrugaszkodott elképzeléseihez képest Bradbury ötletei sokkal reálisabbak, és sokkal közelebb állnak a megvalósuláshoz. Hogy 70 év távlatából az író pusztán ügyesebb jósnak bizonyult, vagy saját korának jelenségeiből ilyen jól ráérzett, milyen is lesz az élet a 21. században, azt sosem fogjuk megtudni. Egy biztos: a Fahrenheit 451 újra ráébreszt a kultúra, azon belül is a könyvek, az olvasás fontosságára. Főhőse, Montag egy "tűzőr", aki többi társával együtt a könyvek felkutatásáért és elégetéséért felelős. Ebben a világban betiltották az olvasást, a könyveket pedig megsemmisítették. Az emberek boldogan élnek egyforma házaikban, és fogalmuk sincs, ki az a Shakespeare vagy Dickens. Nem gyötrik őket zavaró gondolatok, vagy ha mégis, bekapcsolják az óriási, falméretű tévéjüket, aminek zaja elnyom minden mást. Ha pedig ez sem segít, még mindig ott vannak a különféle tabletták, amiktől rögtön elszáll az ember minden gondja. Az iskolában fölösleges adatokkal tömik a fejüket, hogy azt higgyék, használják valamire az agyukat, de a fontos összefüggéseket nem magyarázzák el nekik.

Amint mondtam, az első: a színvonalas tájékoztatás. A második: a szabad idő, hogy megemésszük azt. A harmadik: hogy a kettő egymásra hatásán alapuló tetteinket jogunk legyen végrehajtani.

Montag ugyanazt az utat járja be, mint több más disztópia főszereplője is, azaz egyre inkább a társadalom perifériájára szorul miközben egyre több dolgot ért meg abból a rendszerből, aminek nemrég még ő is a részét képezte. Végül elkerülhetetlenné válik a konfrontáció az uralkodó rend őrzői és az azt megzavaró egyén között, és Montag "kitaszítottá" válik. Eddigi életét maga mögött hagyva egy teljesen új sors vár rá, amikor megismerkedik egy bujkáló értelmiségiekből álló csoporttal, akik már nem csak a saját életükért felelnek, hanem a memóriájukban őrzött, írásos formában már nem létező irodalmi alkotásokért is.

A legtöbb embernek nem áll módjában ide-oda utazgatni, mindenkivel beszélni, a világ valamennyi városát megismerni. Nincs ennyi időnk, pénzünk, ennyi barátunk. Azok a dolgok, amelyeket maga, Montag, keres, léteznek a világban, az emberek kilencvenkilenc százaléka azonban csak a könyvekben fogja megtalálni őket.

Egy könyvekkel foglalkozó blog gazdájaként és amúgy olvasó emberként tényleg egyre ritkább és veszélyeztetettebb állatfajnak érzem magam. Egyre kevesebb emberrel tudok könyvekről beszélgetni, és egyre több fura pillantást kapok, ha úgy kezdek egy mondatot, hogy "Olvastam egy tök jó könyvet...". Nincs idő könyvekre, mert meló van velük, el kell olvasni, ki kell hámozni magunk számára az értelmét, és még jobb kedvre sem derít sok esetben. Sokkal egyszerűbb leülni a tévé elé, és zsibbasztani az agyunkat valami készen kapott, pörgős tartalommal, amivel semmi más dolgunk nincs. Nem vagyok képmutató, én is szoktam filmeket nézni, de tévéműsorokat lassan már egyet sem tudok élvezni. Sajnos tökéletesen érzékelhető a Bradbury által felvázolt folyamat, ami során az embereket leszoktatják az olvasásról és vele együtt a gondolkodásról. 

Nem kell könyvet égetni a kultúra elpusztításához. Elég, ha leszoktatják az embereket az olvasásról.

Ami valóban hátborzongató a Fahrenheit 451-ben, hogy Bradbury még arra is ráérzett, hogy ez a leszoktatás nem erőszakkal fog megtörténni, hanem az "emberek védelmében". Ha sértett egy kisebbséget vagy társadalmi csoportot egy mű, akkor azt betiltották, a nyilvánosság legnagyobb egyetértésével, hiszen senki sem akart rasszistának vagy homofóbnak tűnni - nagyon emlékeztet ez napjaink eltörléskultúrájára. Szép lassan minden alkotás erre a sorsra jutott, és felnőtt egy olyan generáció, aki már nem emlékezett arra, milyen is a képernyő bámulása helyett beszélgetni vacsora közben, vagy hogy milyen érzés számunkra fontos gondolatokra bukkanni egy vadidegen által írt könyv lapjain. Az embereket leszoktatták arról, hogy használják az agyukat, hogy bizonyos tények között meglássák az összefüggéseket, hogy kritikusan gondolkodjanak. Ez kényelmes volt nekik is, és a kormányuknak is, ami így egy könnyen irányítható, a propagandát szentírásnak vevő, passzív szavazóbázist kapott. S lassan már azt sem tudom, hogy könyvről írok-e vagy valóságról, múltról vagy jövőről, esetleg jelenről...

A könyvek talán félig-meddig kihúzhatnak minket a sírból. Talán megakadályozhatnak abban, hogy újra ugyanazokat az őrült hibákat kövessük el.

Még a bejegyzés címének gépelésekor sem tudtam, mit is fogok írni erről a regényről, mert még azt sem tudom pontosan, hogy tetszett-e vagy sem. Induljunk ki abból, hogy ez egy sokadik generációs holokauszt-regény, ami a túlélők leszármazottait szólaltatja meg. Két cselekményszál fut párhuzamosan, aztán egyre jobban összegubancolódva, az egyik a főhős (aki maga az író) felmenőinek, főleg nagyapjának életéről szól, aki egy Trachimbrod nevű zsidó faluban élt, amit a Holokauszt során a németek eltöröltek a föld színéről a lakosaival együtt. A másik szál az író utazását meséli el Ukrajnába, hogy felkutassa ősei lakhelyét, és Alex nevű tolmácsával rekonstruálják a történteket. 

A cselekmény voltaképpen ennyi lenne, de a kép azért nem ennyire egyszerű, Foer ugyanis nem lineárisan, időrendben mondja el a történeteket, hanem csapongva, ide-oda ugrálva az időben. Ráadásul nem is egy narrátortól hallunk mindent, hanem sokféle forrásból (levelek, naplók, fényképek, különféle emberek emléktöredékei) kell nekünk is és a családja után kutató írónak is összeraknia a múlt eseményeit, már ha ez lehetséges egyáltalán. Végig ott a bizonytalanság, hogy sosem fog kiderülni a teljes igazság, annak mindig csak egy szeletét kapjuk meg. Még az is lehet, hogy Foer nagy igyekezetében, hogy megemlékezzen családja tragédiájáról, nem felidézi, hanem újraalkotja a múltat, hogy értelmet adjon a jelennek. A szerző erre a torzító tényezőre építi fel egész művét: a múlt eseményeit képtelenek vagyunk önmagukban szemlélni, mindig a saját korunk szűrőjén át értelmezzük azokat. Különösen igaz ez akkor, ha saját "történelmünket", az őseink életét elevenítjük fel.

Ahogy a zsidó falu mindennapjait nem lehet felidézni anélkül, hogy ne lebegne felettük baljóslatúan a Holokauszt árnya, úgy a két fiatal főhős, Jonathan és Alex életére is közvetett hatással voltak a nácik rémtettei. Alex, az ukrán tolmács kissé irigykedve meg is jegyzi, hogy ha Jonathan nagyapja nem menekül Amerikába, most Jonathan sem egy gazdag, művelt írópalánta lenne, hanem ugyanolyan reménytelen sorsú, ügyeskedő ukrán proli, mint ő. Alex karakterén érdemes elidőzni egy kicsit, egyrészt mert ő testesíti meg a nyugatra szakadt, "amerikás" Jonathan kelet-európai alteregóját, másrészt pedig mert amit az angol nyelvvel művel az egyszerre zseniális és roppant bosszantó. Jonathan ukrán tolmácsaként, az angol szakot végzett Alex olyan nyakatekert, kifacsart mondatokban kommunikál, amiktől angol tanárként felállt a hátamon a szőr. Mintha felnyitott volna egy szinonímaszótárt, és rendre a nem odaillő szóváltozatot használta volna. Először nem értettem, miért olyan nehéz olvasni az ő részeit, aztán leesett, hogy ez az író tudatos játéka.

Érdekes, hogy a regényt humorosnak aposztrofálják, mégis a drámai részek a legerősebbek benne. Az elhomályosult fényképek, naplókból kiszakadt oldalak mentén szomorú sorsok, lehetetlen szerelmek történetei bontakoznak ki. Benne van az egész elcseszett 20. század minden fájdalma, a tönkretett Kelet-Európa minden keserűsége. Jonathan nagyapja után Alex nagyapjának tragédiáját is megismerjük, aki a nácik rajtaütésekor elárulta zsidó barátját, hogy mentse életét. Hány ilyen titok, feloldatlan trauma lappang még a mai napig is emberekben, megmérgezve a mindennapjaikat és kapcsolataikat? Hány generációnak kell még felnőnie ahhoz, hogy begyógyuljanak ezek a sebek?

Van az úgy, hogy egy könyv egyszerűen nem találja az utat hozzánk, legyen akármilyen fontos, elismert és művészi. Naipault hiába jutalmazták Booker- és Nobel-díjjal is kötetéért, hiába tudván tudom, milyen metsző társadalmi problémákat feszeget, egyszerűen túl távoli volt az egész számomra földrajzilag és tematikailag is. Elszomorodva vettem tudomásul beszűkülésemet, hogy csak azokkal a sorsokkal tudok azonosulni, amik térben, időben és társadalmilag is közel vannak a sajátomhoz, egyben elkezdtem temetni az egyetem alatt szerzett széles kulturális látómezőt, aminek birtokában simán beleéltem magam bármilyen szereplő bármilyen élethelyzetébe. Aztán elgondolkodtam... igen, mindezt a könyv olvasása közben, annyira sok volt az üresjárat - lehet, hogy a szomszédban dúló háború, az elszálló árak, az egyre nagyobb létbizonytalanság és még számos más tényező miatt nem tudok egy Amerikába szakadt indiai férfi, vagy egy Dél-Afrikában kocsikázó nő fejébe bújni, de hé, egy jó könyv, egy igazán jó könyv bármikor, bárkihez képes szólni.

Ekkor tettem egy lépést hátra, és más szemmel kezdtem tekinteni a megismert történetekre. Nem akartam görcsösen megérteni őket, vagy rátalálni a nagy igazságra a sorok között, egyszerűen csak követtem a szereplőket az útjukon, hátha én is eljutok velük valahova. A megfejtést végül a cím szolgáltatta, ami hivatalos magyar fordítás híján kétféleképpen is értelmezhető: szabad állapotban, vagy szabad államban - mindkettő ráhúzható a történetekre. A szabadság és a vele járó felelősség felismerése az indiai szakács történetében, aki körülbelül szolgaként jut el Amerikába gazdája tulajdonaként, annak szekrényében élve, és fokozatosan veszi birtokba saját életét. Ekkor szembesül először a döntések súlyával, a megélhetési gondokkal, a kulturális sokkal. A második novella egy ugyancsak ázsiai családot mutat be, csak ezúttal Angliában - ez volt a leghomályosabb történet, egy testvérpár, akik nagyon különböző bánásmódban részesülnek a családban, az idősebbik folyamatosan öccse sorsáért aggódik, az ő tanulmányait támogatva vállal munkát, de csalódnia kell reményeiben, és végül a szabadságával fizet eddigi önfeláldozásáért.

A harmadik, címadó novella a leghangsúlyosabb a könyvben, egy utazás története, melynek során a két főhősről és a körülöttük változó világról kapunk képet. Bobby és Linda és polgárháború sújtotta afrikai országban utaznak egyik fennhatóságú területről a másikba, az elnök és a király kibontakozó összecsapásai közepette. Bonyolult kapcsolatuk több mélypontot is megél ezalatt, voltaképpen végigvitatkozzák az utat, ami remek alkalmat nyújt Naipaul számára, hogy olyan kérdéseket feszegessen, mint az európai ember viszonya a függetlenedő gyarmatokhoz, az elfogadás szintjei, vagy éppen a homoszexualitás. A háttérben repkednek a helikopterek, harckocsik vonulnak, ahogy egy gyarmat épp most rázza le magáról az igát.

Egyszóval értettem én sok mindent, de ez nem járult hozzá ahhoz, hogy élvezzem is a könyvet. Fontos olvasmány, lényeges problémafelvetésekkel, de be kell látnom, hogy ezek most nem az én problémáim voltak.

Végre megtört a jég, és egy olyan könyv akadt a kezembe, ami lekötött, elgondolkodtatott és megérintett. Nem is tudtam sokáig húzni a kiolvasását, az oldalak csak peregtek egymás után. Pedig nem volt könnyű olvasmány, hiszen nem voltak benne látványos, akciódús jelenetek, vagy pörgős párbeszédek, ráadásul a témaválasztás is rendkívül ritka: az öregedés, az elmúlás lassú, fájdalmas folyamata. Néhány évvel ezelőtt biztosan nem nyújtott volna ilyen sokat számomra Jókai Anna műve, és később, idősebb fejjel még többet értek majd meg belőle, de épp abban a korban talált meg, amikor az ember először döbben rá, hogy talán ő sem él majd örökké. Ráébresztik erre a gyerekei, a tanítványai, akik már maguk is szülők és érzi a csontjaiban is, hogy lassan ideje átváltani arra a bizonyos B oldalra. De "Ne féljetek" a B oldaltól, mert bár az A-n vannak a slágerek, a B oldal tartogatja az igazi csemegéket!

Jókai Anna ott veszi fel hősei életének fonalát, ahol azt más szerzők általában szépen elvarrják, és a nyugdíjazásuk környékén ismerjük meg Máriát, a volt légiutaskísérőt, a büszke, hiú, intelligens és szépséges nagybetűs nőt, férjét, Richárdot, az oroszlánszívű ügyvédet, Máriót, Mária volt szerelmét, a zseniális pszichiátert és párját, a ragaszkodó, odaadó Villőt, aki egy idősek otthonában dolgozott. E négy központi karakter sorsán át rajzolódnak ki azok az öregedés-történetek, amik valamelyikével biztosan tudunk azonosulni. Bár társadalmilag nem igazán reprezentatív karaktereket láthatunk, hiszen mind a jólszituált budapesti értelmiségiek közé tartoznak, a történet előrehaladtával a pozíció háttérbe szorul a testi-lelki folyamatok leírásakor. Elsüthetném itt azt a közhelyet, hogy a halál nem válogat.

Nagyon nem mindegy azonban, hogyan jutnak el odáig. Akad a szereplők közt, aki szinte makkegészségesen, teljesen váratlanul hal meg, hatalmas űrt hagyva maga után. Más sokáig tagadja öregedését, dacol teste jelzéseivel, hogy aztán egy unoka érkezése új értelmet adjon nyugdíjas éveinek. Van, akire csak karrierje legvégén talál rá a szakmai elismerés, és igazolja évtizedek szellemi erőfeszítéseit. Végül pedig van olyan is, aki egész életét mások szolgálatában töltötte, és csak ebben a szerepben tudja elképzelni önmagát. Minden szereplőt láthatunk jobb és rosszabb napjain, a család fejeként, tetterős felnőttként, és bizony kiszolgáltatottan, az irányításról lemondva is. 

Természetesen az időskori évek értelmezhetetlenek lennének a szereplők gyermek- és felnőttléte nélkül, gyakran történik tehát utalás korábbi életeseményekre, ám ezeket át- meg átszínezi az eltelt idő és a tapasztalat. Néhány kapcsolat teljesen átértékelődik, és persze mindig van mit megbánni is. Magától értetődik az is, hogy a főbb karakterek nem csak lógnak a levegőben, szeretteik, családtagjaik is helyet kapnak a történetben. Velük együtt megjelennek a család és párkapcsolat különféle dinamikái, az örömök és a nehézségek is. 

A regény különleges narrációs technikát alkalmaz, a cselekmény, a párbeszédek zárójelek között jelennek meg, a hangsúly pedig azon van, hogy ezek a valós események miként csapódnak le a szereplők lelkében. A négy karakter belső monológjai váltják tehát egymást, néhol rendkívül élesen feltárva a házastársak, rokonok gondolkodásmódja közti különbségeket, vagy épp azt, hogy mennyire elbeszélnek egymást mellett.

Érdekes színezetet ad még a műnek a korszak is, amiben játszódik: a 80-as évek és a rendszerváltás korszaka, bár csak a háttérben sejlik fel, mégis sok változást hoz a korosodó szereplők életébe, és nem feltétlen pozitívakat. A politikai élet, a társadalom átalakulása által keletkezett értékválság beszivárog a regény sorai közé, és az írónő nem fél hangot adni kétségeinek sem. Ugyanolyan őszintén szól erről is, mint az öregedés minden aspektusáról, legyen az testi vagy lelki, gyötrelmes vagy örömteli. Ez az őszinteség hoz harmóniát és egyensúlyt a könyvbe, és menti meg az érzelgősségtől, de a búskomorságtól is.

Ez a november valódi mélyrepülés volt olvasnivalók tekintetében, A talizmán óta nem találtam olyan könyvet, ami igazán tetszett volna, és ezt a sort az Under the Net sem törte meg sajnos. Olyan igazi brit regényhez méltón semmi kitörő érzelem, semmi túlzás, minden szolid, visszafogott és unalmas. Nehéz meghatározni, hogy egy kalandregénybe oltott filozofikus műről van-e szó, vagy épp fordítva, az elmélkedést igyekezett az írónő feldobni egy kis akciózással. Akárhogy is, egyik olvasatnak sem felel meg maradéktalanul a könyv, a fejtegetések légből kapottak és esetlegesek, az "akciódús" jelenetek pedig igencsak nyögvenyelősek. Hiába, eltartott kisujjal nem lehet izgalmas kalandregényt írni.

A szellemi szabadfoglalkozású Jake néhány kalandos napját követhetjük nyomon, amikor az unalmas entellektüel-hétköznapokat hirtelen (persze angol mércével mérve) váratlan és izgalmas események forgatják fel. Van itt vad meztelen fürdőzés a Temzében - mártózás előtt persze gondosan összehajtogatott ruhákkal, a vízben pedig néma csöndben tombolás, nehogy meghallja őket a csendőr. Aztán jött a nagy kutya-filmsztár, Mars elrablása - a regény talán legszórakoztatóbb jelenete - amikor a szereplők hisztérikus nevetés és teljes kétségbeesés között ingadozva próbálnak egy óriási ketrecet leemelni egy asztalról, a híresem állatbarát angolokhoz híven gondosan ügyelve arra, hogy a benne lapuló eb meg ne sérüljön. Végül pedig egy remek "üldözéses" jelenet Párizsban, amiben főhősünk végtelen oldalakon át követi a járásáról és tarkójáról biztosan felismert nőt, hogy aztán a kritikus pillanatban rádöbbenjen, hogy nem is a szeretett kedves nyomában járt órákon át. Efféle izgalmakra természetesen csak egy jó csésze tea, vagy egy pohár brandy nyújt megoldást, nem meglepő módon irgalmatlan mennyiségű alkohol fogy el a történet során. 

Nyilvánvaló, hogy ez a regény se lesz a kedvencem, pedig biztosan találhatnék benne értékes dolgokat, ha elérte volna az ingerküszöbömet és nem untatott volna halálra. Hiába imádom a nyelvüket, a kultúrájukat, a kalandregényeket nem feltétlen brit szerzőknek találták ki.

Kedves Olvasó, aki ezt a remekbeszabott blogbejegyzést olvasod - bár írhattam volna, hogy aki ezt a kritikát a kezedbe veszed, de modern idők járnak, és manapság az irodalomkedvelő ember szemét inkább a képernyőre tapasztja, semmint régimódi papíralapú könyvet forgasson - bizonyos lehetsz afelől, hogy a mű, ami eme értekezés alapját szolgáltatja, rendkívüli inspirációt jelentett jelen sorok írójának. Szívesen időznék Swift úr kvalitásai, zsenialitása és szerzői nagyságának méltatása fölött, de időnk véges, és annyi mindenről kell még szót ejtenünk.

Engedtessék meg nekem egy rövid kitérő, ami után rögvest vissza is térek tanulmányom fő csapásvonalához. A képesség, hogy a semmiről valaki oldalakat, sőt egész fejezeteket töltsön meg, már az ókorban is közismert és nagyra értékelt volt. A felesleges szószaporítás, mint a bölcselkedők kelléktárának alapja, olyan elismert szerzők sajátja, mint Homérosz és még néhány görög és latin név. Nagyságukat bár elismerjük, de nem tiszteljük, munkáikból vett idézetekkel azért néha feldúsítjuk szövegünket, így is növelve annak terjedelmét. Következzen is egy latin nyelvű idézet, amit az átlagos olvasó úgyis csak átugrik. 

"Carpe diem."

Most már, hogy visszanyúltunk a klasszikusokhoz, őket leszóltuk, hogy saját fontosságunkat hangsúlyozzuk, térjünk is vissza eredeti témánkhoz. A Hordómese című szerzemény, ami Jonathan Swift ragyogó elméjét dicséri, számos fontos kérdést érint. De mielőtt ezekre rátérnék, engedje meg a Nyájas Olvasó, hogy egy rövid, de annál fölöslegesebb kitérőt tegyek ismét. 

Hordók. Milyen remek találmányok, az ember elme csúcsteljesítményei. Léteznek boros, sörös és vizeshordók is, tárolhatunk benne lényegében bármit, sőt, ha egészen irodalmi síkra szeretném terelni a témát, Diogenész esetében még lakhelynek is tökéletesen megfelelt. De túl hosszan időzem ismét, tudván tudva, milyen káros egy történet tempójának szempontjából, ha azt unos-untalan félbeszakítják.

Vissza tehát Swifthez, akinek Hordómese című művéről értekeztem éppen. Láthatóan megihlető erejű munkáról van szó, aminek olvasása közben az ember azonnal kedvet érez ahhoz, hogy a sorok íróját egy kanál vízben megfojtsa, netán egyszerűen csak arcul csapdossa vadul. Mivel ezekre a remek férfiú több száz éve halott voltának okán nincs már módom, megelégedtem annyival, hogy művéről hasonlóan szatirikus stílusban emlékeztem meg.

Ha valódi irodalmár lennék, most ódákat kéne zengenem a Rackrent család történetéről, hiszen ez az első ír regény, ráadásul egy nő tollából. Biztosan kiemelném azt is, hogy olyan fontos szerzőket ihletett meg, mint Walter Scott, és hogy az első irodalmi alkotás, ami az ír társadalommal behatóbban foglalkozik. Szerencsére azonban csak egy egyszerű könyvmoly vagyok, így lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetem, ez a könyv egyszerűen rémes volt. A legnagyobb erénye, hogy összesen körülbelül 120 oldal, így nem dobtam félre, és legalább kipipálhatom a listámon.

Két nappal a regény elolvasása után nagy bajban lennék, ha meg kéne neveznem egyetlen szereplőt is. A történetből annyi dereng csupán, hogy egy kastélyt szép lassan elkótyavetyélnek az egymást követő örökösök, akik közül néhánynak fura szokásai vannak. Semmilyen kapcsolódási pontot, fogódzót nem kínál a könyv, megmarad a saját korának korlátai között, nem válik belőle olyan klasszikus, ami bárkit, bármikor meg tud szólítani. Lapozzunk.

Ó, hát ez egy jó kis könyv volt - de hogy hova is soroljam, az már nem egyértelmű. Eredetileg kalandregénynek indulhatott némi sci-fi beütéssel, de aztán Crichton bácsi annyi tudományos magyarázatot épített bele, hogy elmegy lájtosabb ismeretterjesztő műnek is. Szinte minden fejezetben, sőt minden bekezdésben valamilyen tudományos fejtegetésbe botlunk. Terítékre kerül történelem, földrajz, etológia, technológia, informatika - a teljesség igénye nélkül - olyan sokszínű háttértudás, ami Bill Bryson könyveihez mérhetők. Ő viszont nem próbálja egy regénynek álcázni köteteit, hanem szórakoztatva szeretne ismereteket átadni. Crichton-nál ez épp fordítva van: ő ismeretterjesztés közben próbál szórakoztatni, és mint sejthető, ez nem sikerül neki maradéktalanul.

Egy regény tempójának sem tesz jót, ha a cselekményt folyton magyarázatokkal szakítják meg, márpedig itt épp ez történik, bármilyen eszközhöz nyúlnak a szereplők, azt először be kell mutatni az olvasónak. Ez kezdetben még érdekes, aztán egyre bosszantóbbá válik. Sarkított példa, de nagyjából így képzelhető el: egy izgalmas, menekülős-harcolós jelenetben az egyik szereplő előránt egy fegyvert, de mielőtt még elsütné, következik egy oldalnyi leírás a szerkezetéről, működéséről és a történetéről. Crichton tehát sajnos felborította az arányokat, és regényében az ismeretterjesztő elemeket néhol megszakítja egy kis cselekménnyel.

Sejthető, hogy maga a történet így nem lesz olyan combos, és a karakterek elmélyítésére sincs lehetőség. Már-már szenvtelenül nézzük végig, ahogy az amerikai expedíció lassan megfogyatkozik a kongói dzsungel mélyén, miközben egyszerre próbálják megtalálni a felbecsülhetetlen értékű kék gyémánt lelőhelyét és Zinj elveszett városát, ahol egy vélhetően ismeretlen majomfajra bukkantak. Az egyetlen említésre méltó szereplő Amy, a beszélő (jelelő) gorilla, aki elkíséri a kutatókat az őserdőbe. A végkifejletben szerepet kap egy épp akkor kitörő vulkán is, csak hogy teljes legyen a káosz, de addigra már annyira beleuntam a geológiai okfejtésekbe, hogy észre sem vettem, hogy hőseink kalandjai véget értek. 

Nem panaszkodom, ponyvának azért elég igényes munka, és a Jurassic Park elolvasása után másra nem is számíthattam a szerzőtől, de azért nagyon hiányzott a kötetből a lélek.

Egy újabb ókori klasszikus regényt olvastam a napokban, ami még mai mércével mérve is élvezetesnek bizonyult. A szövevényes, fordulatokban bővelkedő cselekmény sokszor elfeledtette velem, hogy bizony egy több, mint ezer éves történetről van szó. Persze fel-feltűntek bizonyos furcsaságok, de a Kallirhoé elolvasása után már ezek sem leptek meg annyira. Valójában a körülbelül 200 évvel korábban íródott, ugyancsak görög eredetű kalandregény szinte tökéletes mása Héliodórosz műve.

Az első és legfontosabb egyezés a főszereplők személye: két ragyogó szépségű fiatal szerelmes, Kharikleia és Theagenész, akik mindenkinél szebbek, jobbak és mindenki azonnal beléjük szeret. Amikor Kallirhoé történetét olvastam, rögtön feltűnt, hogy a gyönyörű lányról voltaképpen mást nem is tudunk meg, egyfajta élő trófeaként jelenik meg a műben. Kharikleia karaktere egy fokkal árnyaltabb, szépsége mellett erényessége legalább olyan fontos része a személyiségének, és a férfiakban nem csak puszta vágyat, hanem egyfajta tiszteletet is ébreszt. Párja, Theagenész hasonló ideált testesít meg, csak férfiben, az utána sóvárgó nők legalább annyi bonyodalmat okoznak, mint Kharikleia hódolói. A két főszereplő tehát szép és erényes, és rengeteg viszontagságon mennek keresztül, mire meglelik a hőn áhított békét és boldogságot egymás oldalán. Kapcsolatuk dinamikája is egészen más, mint Kharitón párosáé: sokkal szemérmesebb, plátóibb, de persze a vágyott beteljesülés ígérete végig ott lebeg közöttük. 

Ezt leszámítva szinte nem is találni különbséget a két ókori klasszikus között. Szerencsés és szerencsétlen fordulatok, segítő és hátráltató mellékszereplők követik egymást, hőseinket ide-oda veti a sors szeszélye. A szövevényes cselekményen kívül érdekesek a mindeközben megismert ókori társadalmi viszonyok, szokások. Az ókori Észak-Afrika legnagyobb birodalmaiban kalandozhatunk, és bepillanthatunk a perzsák, egyiptomiak, etiópok, na meg persze a görögök mindennapjaiba is.

Kinget általában horror-szerzőként szokták emlegetni, de azért van némi köze a fantasy műfajához is. Bevallottan nagy rajongója A gyűrűk urának, ez inspirálta a Setét Torony című sorozatának megalkotásakor is. Bár ezt még nem olvastam, a hozzá néhány szállal kötődő, Peter Straub-bal közösen írt A talizmán nem vette el a kedvem a King-féle fantasytől.

Az amerikai szerző a leggyakoribb fantasy-elemeket saját értelmezésében használta fel, és a végeredmény egy vérbeli utazós-küldetéses kalandregény lett, King-féle lélektani éleslátással és borzongással. Az alapsztori számos fantasyhoz hasonló, a főhősnek el kell jutnia A-ból B-be, hogy megszerezzen egy mágikus tárgyat, aminek segítségével legyőzheti a főgonoszt és megmentheti a világot. A főhősről útközben kiderül, hogy ő a kiválasztott, az egyetlen, aki alkalmas erre a feladatra, és hosszabb-rövidebb ideig tartó önbizalomválság után el is fogadja ezt a szerepet. Így válik a fizikai utazás egy belső úttá is, a kalandok mellett a személyiségfejlődés is fontos szerepet kap ezekben a regényekben - legalábbis a jobbakban.

Frodó (A gyűrűk ura), Bilbó (A hobbit), Harry Potter, Eragon, Bux Barnabás (A végtelen történet), Caspian herceg (Narnia Krónikái) és Thomas (Az útvesztő) mind hasonló utat járnak be, de egyáltalán nem mindegy, hogy ezt hogyan mesélik el. Akad köztük, akiket szinte csak végigrángatnak a kalandok során, anélkül, hogy azok hatását éreznénk rajtuk. A rengeteg szenvedés, próbatétel túl soknak is tűnik, egy ember számára feldolgozhatatlannak - ezért azok a karakterek, akiken semmilyen nyomot sem hagynak, kiüresedhetnek, hiteltelenné válhatnak. Ezzel szemben ahol a szereplők lelki tusáját, jellemfejlődését is nyomon követhetjük, mert azt hihetően ábrázolja az író, hamar azonosulni tudunk velük és érdekelni fog sorsuk alakulása.

Szerencsére A talizmán főhőse, Jack Sawyer az utóbbi kategóriába tartozik, és szinte rögtön a szívébe zárja az ember a 12 éves fiút, aki csak az anyukáját akarja megmenteni, de ehhez világokat kell bejárnia. Bár az elénk tárt párhuzamos világ, a hibrid-középkori Territóriumok is ígéretes és sok lehetőséget rejt magában, King ismét a lélekábrázolásban a legerősebb. Jack nem egy sablonkarakter, közel sem tökéletes vagy idealizált, szép lassan mégis alkalmassá válik a feladatra, amire kiválasztották. Megkockáztatom, hogy a rengeteg mágikus lény, varázslat, de még a kitalált világ felépítése sem olyan izgalmas, mint Jack fokozatos átváltozása félénk, ijedős kisfiúból a Territóriumok megmentőjévé.

Nem tudom, hogyan zajlott az írás folyamata, a szerzőtársak hogyan osztották fel a könyvet, én nem vettem észre, hogy King vagy Straub tollából származik-e az adott fejezet. Az viszont feltűnt, hogy bizonyos epizódok nagyon részletesen lettek kidolgozva, másokra viszont csak utalás történik, és elsiklunk felettük. A főgonosz sem elég erős nekem, motivációi nem elég mélyek, kidolgozatlanok. Bezzeg a horror-elemek egy sima fantasyhez képest jóval erőteljesebbek, King azért nem hazudtolta meg önmagát. Mellette szerencsére a Territóriumok ábrázolására is ügyelt, minden érzékszervünket bevonó leírásai szinte valószerűvé teszik ezt a varázsvilágot.

Egy méltatója szerint ez az egyik legátfogóbb bevezető a tudományok világába - én megkockáztatom, hogy a legszórakoztatóbb is. Bryson írói érdemei nem ismeretlenek előttem, At Home című művében már megmutatta, hogy szinte bármiről tud érdekfeszítően és humorosan írni. Akkor a közvetlen környezetünket, alapvető használati tárgyainkat vesézte ki jóízű anekdotázás közben, most azonban szintet lépett és a világunk kialakulását mutatja be - a vicces történetek viszont megmaradtak.

Ebben a holisztikus szemléletű tudományos kedvcsinálóban óriási utat járunk be az ősrobbanástól az emberi faj megjelenéséig. Bryson a végtelenül specializálódott, egyszerű ember számára beláthatatlan méretű tudományterületek legfontosabb eredményeit foglalta össze és fűzte egybe, létrehozva egy egészen különleges világ- és tudománytörténeti könyvet. Az univerzum kialakulásától és bolygónk létrejöttétől kezdve a Föld ma ismert jellemzőinek kialakulásán át az élet megjelenésének és fajunk kialakulásának folyamatáig tart ez a fantasztikus történet. Közben megismerjük a csillagászat, asztrofizika, szerves- és szervetlen kémia, geológia, biológia, genetika és antropológia eredményeit, nehézségeit és legnagyobb tudósait.

Akármelyik tudományterülettel foglalkozik is éppen, Bryson két dolgot nem mulaszt el soha kihangsúlyozni: hogy mennyire keveset tudunk még az adott dologról, és hogy milyen óriási véletlen, hogy a végtelen univerzum egy icipici bolygóján élet jöhetett létre - ami további véletlenek sorozataként hozzánk, emberekhez vezetett. Ha csak egyetlen tényező megváltozott volna ebben a több milliárd éves folyamatban, most nem léteznénk. Mégsem ringat fontosságunk és tökéletességünk hamis illúziójába - az univerzum és benne a Föld nem azért jöttek létre, hogy egyszer majd egy ember nevű faj otthona lehessenek. Az élet azért alakult ki, mert a tényezők csodás és véletlen összjátékaként alkalma volt rá. Más szóval fajunk létrejötte nem a világegyetem célja vagy csúcsteljesítménye, hanem bizonyos, rendkívül összetett körülmények logikus következménye. Ha ezek a feltételek más bolygókon is teljesülnek, akkor ott is megjelenhet élet - bár a szükséges körülmények nagy száma és a véletlenek befolyása miatt erre minimális az esély. Nem a nagyságunkat és fejlettségünket kellene ünnepelnünk tehát, hanem a ritkaságunkat.

Minden tudomány alapját a számok és számítások képezik, ezért én, aki a matek érettségi óta még csak kockás (elnézést: négyzetrácsos) füzetbe se voltam hajlandó írni, tartottam a felfoghatatlan mennyiségektől, méretektől és távolságoktól. Szerencsére Bryson remekül képes érzékeltetni a rengeteg nullát hétköznapi emberek számára is felfogható képekkel. Például a Naprendszer bolygóinak távolságát (ami a legtöbb ábrázoláson nem arányos) úgy mutatta be, hogy a Földet borsó nagyságúvá zsugorítva emberléptékűvé alakította a fényéveket - bár a Plútó még így is kilométernyi távolságra van tőlünk. Nagyon tetszett az a hasonlata is, amiben Föld élettartamát 24 órába zsúfolta bele, hogy érzékeltesse, milyen rövid ideje lakjuk ezt a bolygót, aminek korlátlan urainak hisszük magunkat. Ha tehát 4500 millió évet 24 órába sűrítünk, az első egysejtűek hajnali 4-kor jelentek meg. Ezután viszont majdnem az egész nap eltelik, mire a "rendes" élőlények felbukkannak: este 10-kor láthatnánk (ha nem lenne sötét) az első növényeket, majd az első szárazföldi lényeket. 11-kor érkeznének a dinók, és 45 percig maradnának, az emberek pedig mindössze 1 perccel és 17 másodperccel éjfél előtt lépnének be a képbe. Feljegyzett történelmünk pár másodpercet tenne ki csupán ebből a mozgalmas napból. A Föld tehát köszöni, de remekül elvolt nélkülünk is. Ráadásul, mivel nálunk sokkal hosszabb ideig létező élőlényekből alig maradt fenn néhány kövület, rövid földi létünknek valószínűleg nyoma sem maradna a bolygón.

Bár az univerzum és bolygónk léptékével mérve kicsik és jelentéktelenek vagyunk, ennek megállapítására is óriási tudományos teljesítmény volt rájönni. Számos tudós, szakember és kutató munkásságát tárja elénk Bryson, nem hallgatva el hibáikat és tévedéseiket sem. A sokszor elképesztő történeteket olvasva az is csoda, hogy egyáltalán ennyit tudunk a minket körülvevő világról. A legtöbb tudóst nem ismerték el életében, sokukat irigyeik tettek tönkre, vagy épp saját maguk nem tartották fontosnak eredményeiket: Darwin például 15 évig őrizte fiókjában A fajok eredetéről kéziratát.

A Majdnem minden rövid története majdnem minden szempontból zseniális alkotás: szórakoztató, informatív, gyorsan képbe helyez a tudományok mai állásáról, egyszersmind kedvet csinál a mélyebb megismerésükhöz. Végül, de nem utolsósorban most már az Agymenőket is jobban értem!

A sorban ez már a tizenötödik regény, amit Passuth Lászlótól olvastam, és bár még mindig nagyra tartom a munkásságát, és élvezettel forgatom műveit, lassan-lassan a gyengéit is észreveszem. Ezúttal Luxemburgi Zsigmond királyunkról és német-római császárról kanyarított egy egész jó, bár az íróhoz képest csak középszerű könyvet. Ez a középszerűség jórészt a főhős számlájára írható, bár nyilván Passuth volt az, aki műve központi alakjának választotta Zsigmondot. Sokkal jobban tetszettek azok a művei, amikben művészek a főszereplők, mert bár megvillannak gyarlóságaik is, mégis remekműveket hagytak az utókorra, tehetségükhöz, zsenialitásukhoz nem férhet kétség. Hozzájuk képest Zsigmond valójában nem ért semmihez, csak a színleléshez, reprezentáláshoz és érdekeinek érvényesítéséhez. Mondhatnánk, hogy tehetséges politikus és diplomata volt, ha az emberek egymás elleni kijátszása és kihasználása erénynek számítana. Tarthatnánk hódító uralkodónak, aki jócskán megnövelte az ország területét - ha lett volna egyetlen győztes hadjárata. Tekinthetnénk rá a keresztény egyház újraegyesítőjeként, ha nem pusztán a német-római császári címért vállalta volna ezt a szerepet.

Látható tehát, hogy Zsigmond karaktere egyáltalán nem fogott meg, hiába ábrázolta hűen az 50 évig uralkodó király emberi oldalát Passuth, ha mellette nem volt semmi emberfeletti. A művészek életrajzában éppen ez a kettősség volt a lenyűgöző, hogy az óriási tehetség és elhivatottság mellett hogyan férnek meg a hitványabb tulajdonságok, milyen feszültséget szül ez a főhős lelkében, illetve magában a regényben is. Zsigmondban viszont nem találtam semmi rendkívülit, hacsak a hatalomért és gazdagságért való sóvárgását nem tekintjük annak. Egész életét a német-római korona megszerzésére tette fel, és végül el is nyerte azt, de nem vezetett hozzá dicsőséges út: cselszövések, intrikák, jól megfontolt érdekkapcsolatok jutalma volt a császári cím. Mégsem volt velejéig romlott ember Zsigmond, ő csak... középszerű volt. Talán éppen ez a könyv központi kérdése, hogy egy ennyire átlagos képességű férfi hogyan válhatott Európa legbefolyásosabb uralkodójává.

Természetesen Zsigmond élettörténete beágyazódik a 15. századi Európa történelmébe, amiből két fontos vonulatot jelenít meg részletesebben is Passuth, az egyik az egyházszakadás és az ellenpápák felszámolása a konstanzi zsinaton, a másik pedig cseh huszita vallásháború. Nyilván mindkettő nagy horderejű esemény, és szorosan kapcsolódik Zsigmond uralkodásához, ezúttal mégsem sikerült megragadnia az érdeklődésemet, és többször tűnt úgy olvasás közben, hogy nagyon lassan fogynak csak az oldalak.

Tizenöt elolvasott könyv már egészen bensőséges kapcsolatot feltételez író és olvasó között, ahol már a rajongáson túl előtünedeznek bizonyos bosszantó tulajdonságok is. Passuthnál ez a jól bejáratott, minden regényében felbukkanó, és sokadszorra már szemet szúró szófordulatokat jelenti, amikből lassan kis gyűjteményt tudnék összeállítani, a teljesség igénye nélkül: szólít a mors imperator (ha valaki haldoklik, vagy csak eszébe jut halandósága), hióbhír érkezett (rossz hír), víz tükrére írni (állandóan változó állapotokat megörökíteni, egy regényének is ezt válaszotta címül). Azért én így is szeretem.

Nem sok olyan könyvhöz volt szerencsém, aminek a főhőse egy gonosztevő. Bár Ripley esetében nem lehet egyértelműen gonoszságról, elvetemültségről beszélni, ahhoz ugyanis szükség lenne az erkölcsi szabályok minimális ismeretére, hogy tudatosan megszeghesse őket. Tom Ripley-nél azonban szó sincs bármiféle belső iránytűről, sőt, valójában még személyisége sincs. A végtelenségig képes alkalmazkodni és átalakulni a túlélés érdekében, ezenkívül villámgyors észjárással méri fel embertársait és a velük kialakuló kapcsolatait. Egyetlen cél vezérli csupán: gazdag akar lenni - bármi áron. A középszerűség, a megalkuvás, a lemondás taszítja, és sóvárogva figyeli a tehetős amerikaiak gondtalan, fényűző életét. Mivel nem születik jómódú családba, mindent saját magának kell megszereznie, amihez elég különleges módszert talál ki: egyszerűen ellopja gazdag ismerőse személyazonosságát.

Innentől válik igazán izgalmassá a történet, egy folytonos hullámvasutazás a nyugodt periódusok és a pánikszerű menekülés között. Hiába próbált minden apró részletre ügyelni, Ripley-t váratlan helyzetek tömkelege teszi próbára, amikben csak az eszére és kiváló emberismeretére számíthat. Ezek, na meg egy kis szerencse segítségével végül minden akadályon át tud lendülni.

Tom Ripley nem az a karakter, aki csak úgy belopja magát az olvasó szívébe. Elismerjük zsenialitását, talán még izgulunk is érte szorult helyzeteiben, de megszeretni szerintem nem lehet. Ahhoz túl keveset árul el magáról - ahogy azt sem tudjuk, milyen színű valójában egy kaméleon vagy egy tükör. Highsmith szimpátiát ugyan nem tudott ébreszteni főhőséért, de a fordulatos cselekménnyel és a gyönyörű helyszínekkel annyit legalább elért, hogy azért szorítunk Ripley-nek, hogy még ebből a csávából másszon ki, és jusson el Rómába/Párizsba/Capri-ra/Görögországba. És ez a furmányos szélhámos ki is mászik, és egy lépéssel mindig megelőzi az őt üldöző rendőröket, hogy aztán újból izgulhassunk érte egy következő váratlan helyzetben.

Paolini tovább ráncigálja a még mindig kitartó olvasókat az innen-onnan összelopkodott fantasy-világába. Ha nem lenne rutinom a számomra teljesen közömbös könyvek átrágásában - amit a bölcsészkaron töltött éveknek köszönhetek - már félredobtam volna az egész Eragon-sztorit. Nagy felelőtlenség lett volna, mert akkora a könyv, mint egy féltégla.

Ahogy közeledik a regényciklus vége, egyre fontosabb és nagyobb horderejű események jönnek (már ha eléggé bele tudod magad élni a történetbe), ezért persze Paolini sem éri be 700 oldalnál kevesebbel. Még mindig odavan a saját kitalált világáért, és most már nem elégszik meg annyival, hogy mindent és mindenkit aprólékosan körülír, nem-nem: feltétlen meg akarja mutatni Alagaesia összes zugát és ezért nem átallja a főhőst, Eragont irreálisan sokat utaztatni - a cselekmény szempontjából sokszor teljesen feleslegesen. Eragon jóformán mást sem tesz ebben a részben, mint utazik egyik küldetésről a másikra, csak azért, hogy beférjen még egy város vagy tájegység a regénybe. A törpék városában elvesztegetett 100 oldal egy az egyben átugorható, ahogy a kardkészítős epizód is. Ezeken annyi látszik, hogy Paolini elvégezte a házi feladatot, vagyis alaposan felkészült például a fegyverkovácsolás mikéntjéről, de aztán ezt a tudást már nem tudta szervesen beépíteni a történetbe. Így aztán ezek az epizódok csak úgy lógnak a levegőben. Tolkien ezeket szépen elpakolta volna hátra a függelékbe, ha már nem volt szíve kihagyni őket.

A mérhetetlen szószaporítás azért volt különösen kellemetlen, mert rávilágított arra, hogy Paolini-nek bizony nincs kiforrott stílusa. Az egész szöveg steril, egyhangú, érzelemmentes, Paolini nem ábrázolja a szereplők érzéseit, hanem leírja, hogy ezt és ezt érzik.

Egy pozitívum azért mégis akadt, mégpedig a fantasy műfajban általában csak lekaszabolásra váró népcsoport, az urgalok (=orkok) bemutatása, kultúrájuk megismerése. Meglepetés volt Saphira, a sárkány nézőpont-karakterként való debütálása is, mégha csak nyúlfarknyi fejezetek is jutottak neki (bezzeg a nyavalyás kard hosszú oldalakon át készült).

Annyi szufla azért volt a történetben, hogy átlendítsen a számtalan holtponton, de ez nem a könyv érdeme, hanem az én kitartásomat dicséri.

Szepes Mária nevét eddig csak a gyerekeimnek olvasott Pöttyös Panni könyvekből ismertem, és meglepve fedeztem fel, hogy a termékeny írónő munkásságának ez mennyire kis szelete csupán. Művei közt akadnak versek, fantasztikus regények, forgatókönyvek és ezoterikus munkák is. Fő művének A Vörös Oroszlánt tartják, ezt a 40 évre tiltólistára került, bezúzott, majd újra felfedezett regényóriást. Szepes Mária művét nagyon könnyű félreérteni és félreértelmezni, lebecsülni és túlértékelni is. Az biztos, hogy rendkívül különleges és egyedi alkotásról van szó, amihez még csak hasonlót sem olvastam eddig.

A Vörös Oroszlán egy lélek több életen átívelő fejlődéstörténetét írja le, egy évszázados folyamatot, mely során az előző életeinek tapasztalatai és a mágikus tudományok elsajátításával a főhős az alkímia mesterévé válik és megszerzi a hőn áhított Elixírt, az örök élet italát. A regény két fő támpillére tehát a reinkarnáció és az okkultizmus. Ezeket alapigazságnak veszi és a létezésükbe vetett hit adja a cselekmény vázát. Az eddig megszokott vallásos/ateista világnézetű művekhez képest itt feloldódni látszik ez a dualizmus, és egy harmadik utat kínál a dolgok értelmezéséhez. Lélekvándorlásról, karmáról még sosem olvastam irodalmi köntösben, Szepes ezeket a jelenségeket nem fantasztikus szenzációként használja, hanem a karakterek személyiségfejlődését követi le velük, tehát a mű szerves részét képezik. Az állandó egyensúlykeresés mozgatja ezt a mágikus világot, a hit, hogy a jó és rossz ugyanúgy a világ részei és egyik sem létezik a másik nélkül. A túlzott tökéletesség ugyanúgy az egyensúly kibillenését okozza, mint a legnagyobb gonoszság. A legártatlanabb jótett is magában hordozza a rossz apró csíráját és a legsötétebb mélységben is ott a jóság parányi szikrája. Mennyivel emberközelibb felfogás ez, mint a kereszténység büntetésen és jutalmazáson alapuló túlvilágképe, vagy az ateizmus "kép nélkülisége". Azonban itt adódik lehetőség A Vörös Oroszlán félreértelmezésére: sokan egyfajta beavatási regénynek tartják, az okkultizmusba vetett hit első lépcsőfokának. Én olvasás közben egy percig sem éreztem semmiféle hittérítő szándékot, egyszerűen arról van szó, hogy a könyv keretein belül a fent vázol világképet igaznak kell elfogadnunk, hogy a történet működjön. Ahogy A gyűrűk ura olvasása közben elfogadjuk, hogy Középfölde létezik, vagy a Harry Potter- sorozatnál nem kételkedünk a varázslók képességeiben.

Ha tehát lehámozzuk A Vörös Oroszlánról a ráaggatott "okkultista Biblia" jelzőt, és tisztán irodalmi alkotásként tekintünk rá, nem követünk el szentségtörést, ha a hibáival is foglalkozunk. Így elkerüljük azt is, hogy ok nélkül túlértékeljük a regényt. Szepes rendkívüli teljesítménye mellett eltörpülnek a mű gyengéi, de éppen ezért ennyire bosszantóak. Kezdjük ott, hogy a regény néhol borzalmasan túlírt, túláradó, túl sok. A szépséges szóvirágok, meglepő szókapcsolatok néhol dzsungellé változtak, amin csak kínkeservesen lehetett átjutni. Tovább rontotta a helyzetet, ha egy alkímiai fejtegetést eresztett túl bő lére Szepes, mint például a lélek három szintjének (anyagi, szellemi és asztrál) leírásakor.

A nyelvezet mellett a történetvezetéssel is akadtak gondjaim: bár a lélekvándorlás megjelenítése remek, és látszólag izgalmas a sok különféle sors megismerése, egy idő után monotonná válnak a gyakran önismétlő életutak. Születés - fejlődés - sorsfordító esemény - hanyatlás - halál körei követik egymást, ki tudja hányszor, különféle történelmi korokban. Apropó, korok: bár minden újjászületést pontos évszám jelöl, a folyton változó korszakok külsőségei, nyelvezete (mint például az Apák könyvében) nem jelennek meg elég markánsan. A legfájóbb hiányérzetet pedig a női reinkarnáció hiánya okozta. Nem is értem, hogy épp egy írónő nem gondolt arra, hogy főhőse egyszer női testben szülessen újra. Bár a nők számtalan karaktere felbukkan a történetben, és némelyek igen fontos szerepet is játszanak benne, a valódi fejlődéstörténet megint csak egy férfié.

Miután jól lehúztam a regényt azok előtt, akik már-már vallási áhítattal áradoznak róla, itt az ideje, hogy megvédjem azok előtt, akik hajlamosak lebecsülni - egyensúlykeresés, ugyebár. Akadnak olyanok, akik azt is megkérdőjelezik, hogy A Vörös Oroszlán irodalmi alkotás-e egyáltalán. Őket valószínűleg az alkimista hókuszpókusz rettentette el a mű mélyebb megismerésétől, ami súlyos hiba. Erről a témáról egyedül A mágia története című alkotásban olvastam, de nem vettem túl komolyan már ott sem. Nem tagadom, hogy egy-egy homályosabb részen "lesz, ami lesz" alapon én is átsiklottam, de megérte türelmesnek lenni. Egyrészt az előbb emlegetett túlírtsága mellett is kivételes esztétikai élményt nyújtott a könyv nyelvezete, gazdag szókincse. A változatos, érzékletes szóképek többször is segítették a mondanivaló megértését, tehát nem csak öncélú szószaporítás történt. Nagyon egyedi volt a szereplők jellemzése is, ami sokszor eltért az eddig megszokottaktól. Különféle mágikus tanokat alapul véve a külső jegyekhez (orr nagysága, száj formája) kapcsolt belső tulajdonságokat, illetve a személyiségjegyeket az illető előző, mostani és elkövetkező életeinek összefüggéseiben vizsgálta.

A lélekvándorlás ábrázolása volt a regény legnagyobb pozitívuma számomra. A testet kereső lélek, a gyermeki test fejlődését váró, majd kiteljesedő szellem, végül a hanyatló testtől való búcsúzás nem puszta bűvészmutatványok, valódi érzelmek kapcsolódnak hozzájuk. A karmikus sors beteljesülése sem üres frázis, hanem egy életeken átívelő, részletesen kidolgozott személyiség lassú fejlődésének utolsó állomása. Nem szabad megfeledkezni arról a hatalmas tudásanyagról, sokoldalú műveltségről sem, amit Szepes beépített a művébe. Bár a különféle történelmi korszakok külső jegyeinek megjelenítése hiányos, a kor szellemisége, a jelentősebb események (francia forradalom) és híres személyek (Marie Antoinette, Casanova) pontosan mutatják, hol és mikor járunk épp. Ráadásul ezeket a személyeket, eseményeket egy nagy és misztikus körforgás részeként értelmezi, zökkenőmentesen építve be őket a könyv okkult világnézetébe.

Rendkívül megosztó alkotás tehát A Vörös Oroszlán, de a megfelelő helyen kezelve sokat kaphat tőle az ember: a saját életének és környezetének újfajta látásmódját, egy vadiúj koordináta-rendszert a valóság megismeréséhez és persze nem utolsósorban egy különleges, semmihez sem fogható fejlődésregényt.

Mostanában valahogy megtalálnak az útkeresésről, a társadalmi szerepek lerázásáról szóló könyvek. Updike Rabbit-je és Szerb Antal Mihálya már férfi korukban szembesülnek a dilemmával, amit a társadalmi elvárások és a saját álmaik, személyiségük közti konfliktus okoz - Moravia főhőse, Luca viszont még csak kamasz. Mivel hagyományosan ezt az időszakot egyébként is a lázadással azonosítják, Luca viselkedése nem tűnik annyira különösnek, mint felnőtt sorstársaié, akik meglett férfiként szegülnek szembe mindennel. Luca-nak nem kell hatalmas áldozatokat hoznia, hogy szembemehessen az elvárásokkal, hiszen nincs felesége, sem gyerekei, őt magát is a szülei tartják még el. A legnagyobb dolog, amiről le kényszerül mondani a lázadás jegyében, az a féltve őrzött bélyeggyűjteménye.

Mégsem szabad elbagatellizálni Moravia kisregényét, mert bár nem annyira drámai és kiélezett, mint a fent említett művek, mégis pontos és egyben költői lenyomata a kamaszkor forrongó időszakának. Az olasz szerző Luca lelkének finom rezdüléseit és háborgó hullámveréseit egyforma érzékletességgel ábrázolja. Az engedetlenség tehát nem a megkésett lázadás következményeiről szól, hanem arról, hogy egy intelligens fiú meddig hajlandó elmenni a tiltakozás jegyében. Luca egyszerre ismeri fel a lassan köréfonódó társadalmi elvárásokat, és egyszerre próbál kibújni mindegyik alól. Hirtelen visszatetszővé válik számára szülei kispolgári élete, ezért próbál annak minden státusszimbólumától megszabadulni - és ezért elkótyavetyéli az összes könyvét, játékát na meg a nagy becsben tartott bélyeggyűjteményét. Rádöbben arra is, hogy a szülei és tanárai már régen eldöntötték a sorsát: szerezzen jó jegyeket, tanuljon tovább és vegye át az apja cégét. Ettől is megundorodik, így hát felhagy a tanulással és egyre tiszteletlenebbül bánik a tanáraival is. Végül pedig ráeszmél, hogy körülötte mindenki azt várja tőle, hogy nőjön fel és éljen normális életet - ezzel szembemenve tehát a logikus lépés a halál kívánása lenne. Idáig eljutott Mihály is az Utas és holdvilágban, ám míg őt a gyávasága riasztotta el az öngyilkosságtól, addig Lucát egy súlyos betegség. A fiatal fiú végül "megelégszik" a halálközeli élménnyel, amit lázas delíriumában élt át, és felgyógyulva új értelmet talál nullára leépített életében: a testiséget, a nőket.

Moravia így rángatja vissza a realitások talajára elszabadulni készülő főhősét és regényét. Ha minden összeomlik benned és körülötted, a szex majd új értelmet ad az életednek. Nehéz ellenállni a csábításnak, hogy ezt egy nagy általánosítással ne tipikus olasz megoldásnak érezzem, de tény, hogy a mediterrán népektől távol áll az öngyilkosság gondolata. És akkor itt lehet párhuzamot vonni a világirodalom másik "klasszikus kamaszával", Holden Caulfield-del a Zabhegyezőből. Ő és Luca is sokáig arrogáns, öntörvényű kamaszként vannak beállítva, akik mindenkinél okosabbnak gondolják magukat (már ahogy az lenni szokott ilyenkor), de míg Caulfield végig megőrzi ezt a tulajdonságát, és nem engedi közel magához az olvasót sem, addig Luca szerelmi ügyetlenkedése elárulja sebezhetőségét és rést üt az ellenálló tini-pajzson.

Amikor először olvastam ezt a számos nyelvre lefordított, világszínvonalú regényt, nem értettem a kultuszt, a rajongást, ami övezi. Számomra csak egy bosszantó könyv volt egy szerencsétlen flótásról, akinek minden megadatott, mégsem tud neki örülni. Egy nyámnyila férfit láttam, aki végignyavalyogja olaszországi nászútját, majd cserbenhagyja újdonsült feleségét. Még emlékszem a mondatra, amivel összegeztem a történetet: kapunyitási pánik olasz tájakon. Körülbelül 20 éves lehettem.

Nem érthettem Mihályt, a főhőst, mert akkor még előttem állt mindaz, amin ő már keresztülment: pályaválasztás, karrierépítés, házasság - még nem választottam életpályát, sorsot, még rengeteg ajtó nyitva állt. Akkor a lehetőségek sokfélesége tűnt ijesztőnek, most pedig a döntés véglegessége. Most, hogy korban lassan utolérem, egyáltalán nem gondolom, hogy Mihály gyáva vagy nyámnyila lett volna, épp ellenkezőleg. Volt bátorsága - ha csak rövid időre is - kiugrani abból az életből, amit fiatalon választott, vagyis inkább amit a családja és végsősoron a társadalom ráerőltetett. Egy utolsó, kétségbeesett nekirugaszkodással megpróbálta kitépni magát a társadalom által körészőtt hálóból. Ez a háló ugyan biztonságot nyújt, és segít eligazodni a világ zűrzavarában, de közben fojtogat és gúzsba köt, különösen, ha olyan életre kényszerít, ami távol áll mindattól, amit fiatalon elképzeltél. Álmaink feláldozása a realitás oltárán - ez a felnőtté válás, de közben elveszítjük énünk egy bizonyos részét is. 

Mihály gyötrelmes 15 év után, amit apja cégénél gályázva, önmagát meghazudtolva és elnyomva tölt el, kiszabadul Olaszországba, ahol talán a hely varázsára is úgy dönt, hogy megszökik saját sorsa elől, és nyomába ered saját elvesztett boldogságának. Utoljára kamaszként érezte boldognak magát, úgyhogy megpróbálja megkeresni barátait, akik meghatározóak voltak számára abban az időben. A baráti társaság tagjai, élükön a teljesen csodabogár Ulpius testvérpárral persze szétszéledtek a világban. Ulpius Tamás és Éva testesítették meg a konformista nyárspolgár teljes ellentétjét, akik a saját szabályaik szerint kívántak élni, felrúgva minden társadalmi normát. Aztán amikor a társadalom mindenféle kötelességek formájában értük nyúlt, Tamás az egyetlen helyre menekült: a halálba. Ha nem élhet úgy, ahogy szeretne, akkor inkább nem is akar élni. Éva és a többi jóbarát is éli az életét, az egykori kamaszok felnőttek, már nem kergetnek ábrándokat, hanem vagy élik azokat, vagy megfelejtkeztek róluk.

Mihály tehát azzal szembesül, hogy nincs hova, nincs kikhez visszatérni, az a vonat már elment, ő pedig egy másikon zötyög hazafelé az apjával a céghez, a biztos álláshoz, a helyeslő családtagokhoz és a bólogató társadalomhoz. Félresiklott nászútja valódi szabadulást nem hozott, csak a felismerést, hogy még nem akar ettől az élettől elbúcsúzni: ha nem élhet úgy, ahogy szeretne, akkor él úgy, ahogy hagyják. De él. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő, talán legközelebb bátrabb lesz, vagy - és erre nagyobb az esély - szépen beáll ő is a sorba, abbahagyja a kapálózást, és belesimul a rárótt szerepbe: "az attitűdök befelé kérgesednek".

Mihály látszólag cserbenhagyott felesége, Erzsi sorsa is érdekesen alakul. Olaszországból Párizsba vonatozva ő is egyfajta önismereti utazáson vesz részt. Azzal, hogy Mihály faképnél hagyta a nászútjukon, egyúttal mérhetetlen szabadsággal is felruházta. Erzsi egy bonyolult élethelyzetbe, egyfajta erkölcsi vákuumba, vagy társasági szürke zónába került: mivel férjes asszony, szabadon járhat-kelhet, ráadásul mivel férje ilyen csúnyán elbánt vele, járna neki valamiféle elégtétel. Bele is veti magát a párizsi élet forgatagába és nem sokáig lesz magányos, de a kalandoknak gyorsan vége is szakad. Erzsinek, mint a legtöbb nőnek, elég a szabad választás lehetősége, a tudat, hogy ha akarna, ráléphetne a veszélyesebb, izgalmasabb útra. Mihályhoz hasonlóan ő is válaszúthoz érkezik, és ő is marad az ismerős, meleg akolnál.

A gyönyörű helyszíneken, szépséges olasz városokban játszódó regényben tehát látszólag egyik főhős sem jut sehova, életük nagyjából ugyanabban a mederben csordogál tovább. Nincs gyökeres fordulat, nem szakítják szét láncaikat, csak kipróbálták, mennyire szorosak. Kiharcolták a választás szabadságát, hogy a végtelen, párhuzamos életút közül egy másikra lépjenek rá, de végül úgy döntöttek, hogy maradnak, ahol vannak - és ezzel a döntéssel most már nekik kell együtt élniük.

Egész egyszerűen nem értem, hogy ez a könyv miért nem jelent még meg magyarul? Valahányszor egy remek angol nyelvű könyvet találok, aminek nincs magyar fordítása, hálát adok a sorsnak, hogy el tudom olvasni az eredetit, de egyúttal bosszankodom is, hogy a környezetemben senkivel sem tudom megosztani a lelkesedésemet - leszámítva persze ezt a blogot. Na de 60 évvel Marilyn Monroe (született Norma Jeane Baker) halála és 20 évvel a róla készült irodalmi portré megjelenése után talán most látszik némi esély magyar fordításra, ugyanis ősszel érkezik a Netflixre a regény filmadaptációja.

Ennyi felvezető után végre foglalkozzunk magával a művel is, mire föl ugyanis ez a nagy lelkesedés? Azt hiszem, két jelentős felfedezést tettem a Blonde kapcsán, az egyik az írónő, Joyce Carol Oates, a másik pedig maga Marilyn Monroe. Nem ismertem igazán egyikőjük munkásságát sem, de szentül hiszem, hogy senki más nem tudott volna ilyen könyvet írni a legendás színésznőről. Valami megmagyarázhatatlanul erős kötelék alakult ki író és főhőse között, Oates teljesen átadta magát Monroe világának. Bár bevallottan nem életrajzot írt, azaz nem csak a puszta tényekre támaszkodott Monroe alakjának lefestésekor, mégis tökéletesen hihetően hidalta át a homályos részeket. Oates az irodalom eszközeivel igyekezett megragadni valós és elképzelt jeleneteket Monroe életéből, hogy ezeket lazán összefűzve elénk tárja a színésznő tragikus életpályáját. Ezek az epizódok néha csak villanások, gyorsan felkent ecsetvonások, máskor novella hosszúságú narratívák. Néha sejtelmes félhomályban tapogatózunk, máskor kegyetlenül éles fények tárnak fel minden apró részletet. Néhol szinte dokumentarista precizitással őriz meg egy momentumot, hogy aztán a következő jelenetben megkérdőjelezze az egészet. A regény egészét áthatja a bizonytalanság, az érzés, hogy bár látszólag mindenki ismerte Marilyn-t, mégsem ismerte igazán senki. Rengeteg pletyka, mendemonda, összeesküvés-elmélet kering körülötte, még azt sem tudni biztosan hogyan halt meg.

Oates nem kívánt igazán egyiknek sem a nyomába eredni, hanem ezt is a "Marilyn-jelenség" részeként kezelte. A regény legfontosabb eleme inkább ennek a jelenségnek a hatása Norma Jeane Baker életére. Mert ne legyenek kétségeink, Marilyn is "csak" egy szerep volt, a színészlegenda legfontosabb szerepe. A filmforgatásokon tehát Norma Jeane eljátszotta, hogy Marilyn eljátszik egy szerepet. A könyv számtalanszor hangsúlyozza, mekkora szakadék tátong a visszahúzódó, intelligens, kedves Norma, és a magabiztos, butuska szexbomba, Marilyn között. Norma tragédiája, hogy önmagaként nem tudott sikeres lenni, egy idő után viszont már egyre nehezebben tudott Marilyn bőrébe bújni.

Persze más színészek is kifejlesztenek magukban egy "színpadi ént", vagy bújnak egy jól csengő művésznév mögé, de Norma Jeane esete egészen más. Oates hosszú fejezeteket szentel annak leírására, honnan is érkezett az érzékeny, könnyen befolyásolható lány a hollywoodi show business-be. Olvashatunk az instabil, kiszámíthatatlan, rideg anyáról, a fájóan hiányzó apáról, a korán elvesztett nagymamáról - a családjából tehát nem számíthatott senkire. Miután anyja elmegyógyintézetbe került, a kislányt árvaházak és nevelőszülők dobálták egymásnak. Felvillan ugyan néhány szeretetteljes kapcsolat ebből az időszakból, de ezek gyorsan el is hamvadnak, marad viszont az állandó kiszolgáltatottság, a szeretetéhség és az ezt kihasználó szexuális zaklatások.

Kamaszként aztán jönnek a férfiak, az első házasság 16 évesen, és harmónia, a boldogság meg nem szűnő keresése. De hogyan is építhetne fel valaki működő, egészséges párkapcsolatot, stabil családot, ha nem látott gyerekkorában ezekre mintát? Egymást követik a nagy szerelmek, házasságok, válások. És miközben a magánéletét ilyen viharok dúlják, Norma mellé "megérkezik" a szexszimbólum Marilyn, aki ízig-vérig Hollywood terméke, akinek tökéletes kinézetén egész stáb ügyködik, és aki még messzebb taszítja Normát a boldog családi élettől. Hiszen hogyan is férne meg egymás mellett a forgatások feszített munkatempója, a partik féktelen dorbézolása a nyugodt, békés terhességgel? A stúdió és maga Marilyn meghiúsítják Norma legnagyobb álmát, hogy gyermeke szülessen. Így a házasságok és válások mellett terhességek, abortuszok és vetélések is történnek Norma egyre gyötrelmesebb magánéletében. Talán a legszívfájdítóbb az Arthur Miller-rel boldog babavárásban töltött hónapok leirata volt - hiszen tudjuk, hogy Marilyn Monroe-nak sosem született gyermeke, így az idillbe belekeveredett a közelgő tragédia fenyegetése.

Norma Jeane talán ezután tette Marilyn kezébe a sorsát, és indult el gyorsan lefelé a lejtőn. Gyógyszerek, alkohol és férfiak - ezek lettek a végzete. Marilyn-t ugyanis férfiak alkották meg és ők is tették tönkre. Létrehozták a tökéletes szexistennőt, majd rabszolgasorba taszították. Marilyn Monroe nemcsak ikon, hanem egy termék is lett, haja, sminkje, alakja, de még a beszéde is csak egy célt szolgált, hogy vágyat ébresszen a férfiakban. Egyszerre volt dögös és sebezhető, egy olyan nő, aki nem megközelíthetetlen, az embernek csak ki kell érte nyújtani a kezét. Ám örök igazság, hogy amit könnyű megszerezni, azt sosem becsüljük igazán. Marilyn hamar Hollywood lotyójává vált - és egyre kevesebbeket érdekelt, hogy milyen színésznő, aztán már az sem, hogy milyen ember. Trófea lett a gazdag férfiak számára, maga Kennedy elnök repülőn hozatta el magának a lakosztályára, aztán miközben Marilyn a híres "Boldog születésnapot, elnök úr" című dalt énekelte neki később, JFK azzal poénkodott, hogy az ágyban legalább nem kellett a borzalmas énekhangját hallgatnia. Marilyn Monroe teste tehát státusszimbólum lett, a lelke pedig nem érdekelt már senkit.

Joyce Carol Oates bár rendkívül empatikusan ír Normáról, de nem szépít meg semmit. Nem hallgatja el, hogy Marilynné válása közben Norma rengeteg rossz döntést hozott, hogy élvezte a rivaldafényt és bizony sokszor a szexet is. Norma Jeane megpróbált egy férfiak irányította játékban az ő szabályaik szerint játszani, amikor Marilyn Monroe-ként próbált érvényesülni és jobb szerepeket kapni, de nem számolt azzal, hogy Monroe karaktere nem lendít a karrierjén, hanem ez lesz az a szerep, amibe élete végéig belekényszerítik. Hollywood nem engedte az aranytojást tojó buta szőke komikát komolyabb szerepekben játszani, így fordulhatott elő, hogy a világ legismertebb színésznője soha nem nyert semmiféle díjat. Bár Marilyn Monroe nevét megőrizte az emlékezet, nem úgy, ahogy Norma Jeane szerette volna.

Cseppet sem könnyű olvasmány a Nyúl-sorozat első kötete, nem is vagyok biztos abban, hogy vállalkozom-e egyhamar a további három kötet elolvasására. A mű alapvetően egy tűpontos korrajz az 50-60-as évek Amerikájáról, azon belül is a kisvárosi átlagpolgárok életéről, de annyira kegyetlenül őszinte, hogy egy-egy élesebb mondat bizony fájt. Updike megmutatja, hogy milyen könnyű a társadalmi konvenciók által kijelölt, keskeny ösvény mellé lépni, megbotlani és elbukni. Rávilágít arra, hogy a boldog családi légkör mennyi apró belső és külső tényezőn múlik, és ezek legapróbb változása is katasztrofális következményekkel járhat. Két ember házassága (pláne ha gyerek is születik) annyi kompromisszummal és konfliktusforrással jár együtt, ami a legerősebb kapcsolatokat is próbára teszi - hát még ha csak úgy egymás mellé sodorta őket az élet, mint Rabbit és Janice esetében. Az ő házasságuk tipikus példa arra, hogy a külső nyomásra meghozott döntések mennyi szenvedést okozhatnak egy ember életében. Langyos viszonyuk elég gyorsan házassággá fajul, mert "benne vagytok már a korban", "már mindenki megállapodott körülöttetek", "nehogy becsússzon egy gyerek". Mire feleszmélnek, sorsuk el lett döntve, lakás, kocsi, gyerek, pocsék állás - de szülők megnyugodhatnak, hogy a fiatalokat is sikerült elindítani, bepasszírozni őket a konfekciós amerikai álomba - ami aztán szépen ki is csinálja őket.

Ezen a ponton féltem, hogy férfi és női szemszög nem fog egyformán megjelenni a házasélet leírásakor, de nem volt rá okom - Updike részrehajlás nélkül, teljesen hitelesen ábrázolta mindkét felet: a hirtelen kétgyerekes anyává váló, gyermeklelkű Janice-t, akit ingerszegény lakásukban, két gyerekkel összezárva felőrölnek a hétköznapok. Szinte fellélegzik, mikor Rabbit elhagyja őket és visszaköltözhet a szüleihez, ahol legalább a felelősség egy részétől megszabadulhat. Rabbit, a férj pedig érthető módon szenved felesége testi és lelki változásaitól, nem látja már benne azt a lányt, akit elvett. Valahol persze sajnálja is a nőt, de legszívesebben elmenekülne a családi élet poklából. Végül rászánja magát erre a lépésre, és rögtön új életet is kezd egy másik nővel, aki akár boldoggá is tehetné, ha... nem lépne közbe a közösség, élükön a túlbuzgó lelkipásztorral. Addig-addig duruzsolnak a két, külön-külön teljesen boldog fiatal fülébe, addig piszkálják a lelkiismeretüket, míg végül ők maguk is elhiszik, hogy jobb lesz nekik újra együtt. a felmelegített házasságnak csak ideig-óráig ad új lendületet a második kisbaba érkezése, hamarosan minden ott folytatódik, ahol Rabbit elköltözésekor félbeszakadt, és két, össze nem illő ember lassan tönkreteszi egymást. Aztán egy újabb magányos napon Janice megint többet iszik a kelleténél, és mindenki jóakarata szörnyű tragédiába torkollik.

A gyász mintha az egész közösség szégyene is lenne, mégsem követik lényeges felismerések, az élet megy tovább, ugyebár. Pedig a "mit fognak szólni a szomszédok?" helyett feltett "tényleg jól vagy kislányom/kisfiam?" kérdések nem egy, de egyszerre három életet is megmenthettek volna. 

Pedig olyan szépen indult minden... ifjú hősnőnk Monte Carlóban megismerkedik egy gazdag, jóképű férfivel, aki szinte rögtön megkéri a kezét, és a nyaralásból már házaspárként térnek vissza a férfi angliai birtokára, Manderley-re. Ez lehetne egy habkönnyű, nyári ponyvácska kezdete is, de az írónő már az első bekezdésben előrevetíti az egész mű hangulatát, ami nagyon is távol áll a cukrozott románcoktól. Rémálmok, látomások, rossz előérzetek kísértik főhősünket, a sorok között folyton ott rejtőzik a borzongás, a megmagyarázhatatlan félelem. A mediterrán kiruccanásból visszatérve aztán ez a félelem testet ölt Manderley képében. A félhomályos folyosók, lezárt szobák, burjánzó, vérvörös virágok mind fokozzák a nyugtalanító légkört. Itt játszódik ez a remek történet, ami egyszerre gótikus regény, krimi, párkapcsolati dráma és fejlődésregény.

A romantikus nászútról hazatérve hamar elkezdenek potyogni a csontvázak a szekrényből (vagy épp máshonnan), és főhősünk kénytelen rádöbbenni, hogy házassága minden lesz, csak nem zökkenőmentes. A nála jóval idősebb férfinek, Maxim-nak ugyanis már volt egy felesége, Rebecca, aki egy évvel korábban, rejtélyes körülmények között halt meg egy hajószerencsétlenségben. Az ő emlékét őrzik a szobák, a berendezési tárgyak, a személyzet tagjai (különösen a hátborzongató Mrs. Danvers), de még a kutyák is. A halott asszony jelenléte annyira kézzelfogható, hogy a szereplőkkel együtt mi is azt várjuk, mikor lép be az ajtón. Bravúros írói teljesítmény egy halott karakterre osztani az egyik főszerepet.

Maurier jórészt a két központi női karakter közti éles kontrasztra építi fel művét. Rebecca és az új ara nem is lehetnének különbözőbbek: míg az elhunytra mindenki gyönyörű, eszes, karizmatikus és magabiztos nőként emlékszik, addig a cselekményt narráló másik nőalak olyannyira jelentéktelen, hogy még a nevét sem tudjuk meg az egész könyv során. A fiatal, csetlő-botló, tapasztalatlan és félénk lány állandó kisebbrendűségi érzését csak fokozzák a rokonok, ismerősök óvatlan megjegyzései - vagy a rémes Mrs. Danvers direkt célzásai. Szegény lány képtelen kiállni magáért, sosem tudja mit is kéne mondania, hogyan is kéne viselkednie. Néhány jelenet már annyira kellemetlen volt, hogy olvasás közben fészkelődtem a szekunder szégyen hatására - meg azért is, mert sokszor bizony magamra ismertem benne.

Ez a félénkség több következménnyel is jár: mivel képtelen férjének őszintén beszélni érzéseiről Rebecca-val, Manderley-vel és Mrs. Danvers-szel kapcsolatban, ezért a friss házasok közt csak gyűlik a feszültség, nem értik meg egymást, és nem is tudnak a másiknak támaszt nyújtani. Ráadásul az élénk képzelőerővel megáldott lány fejében egy teljesen hamis kép alakul ki Maxim és Rebecca házasságáról, határtalan szerelmükről, így mire fény derül az első házasság titkaira, még jobban aláássa az önbizalmát. Másfelől a szégyellős, csendes lány érzékenysége folytán remek megfigyelő is, és a többiek elejtett mondataiból, gesztusaiból számos következtetést le tud vonni, sőt, egész párbeszédeket, jeleneteket képes fejben lejátszani egy-egy elkapott tekintet alapján. Ezek jórészt tévesnek bizonyulnak, és csak a saját szorongásai váltják ki őket, de néha bizony beletrafál a nem is sejtett valóságba.

Adott tehát a párkapcsolati dráma az első feleség árnyékában botorkáló, kishitű ifjú arával és tartózkodó, hűvös férjével. Megvannak a gótikus elemek a különös házzal, ódon angol hangulattal, sok esővel (eddig lehetne a Jane Eyre is) - hol marad a krimi? Nos, a krimi egy megfeneklett hajón érkezik a történetbe, aminek mentése során megtalálják Rebecca elsüllyedt vitorlását, benne egy holttesttel. Innen elég vad fordulatot vesz a sztori, Maxim ugyanis feleségeként azonosított már egy holttestet egy évvel ezelőtt. Kié lehet a most megtalált hulla, és kié az egy évvel ezelőtti? Mi is történt valójában Rebecca-val azon a viharos éjszakán a vitorláson? Mire mindezekre választ kapunk, az összes karakter megítélése megváltozik, és teljesen új színben tűnnek fel előttünk. Lehull a lepel Maxim és Rebecca tökéletesnek vélt házasságáról, kiderül, miért ilyen rideg és távolságtartó Maxim, ahogy az is, milyen ember volt valójában az istenített Rebecca. Ezek a sorsfordító felfedezések nagy hatással vannak fiatal főhősünkre is, aki a regény végére felnő, és férje valódi társává válik.

Ez az utánozhatatlan stílusban megírt, feszültséggel teli és mélyre nyúló regény ráadásul egy olyan letűnt világot tár elénk, ami a II. világháború viharában teljesen elveszett. A történet végén kitörő vihar és tűz mintha az egy évvel későbbi (a könyv 1938-ban jelent meg), az egész társadalmat átalakító katasztrófa előképe lenne. A mára jórészt eltűnt vidéki angol arisztokrata életstílusba leshettünk be Manderley-n keresztül. A hatalmas birtokok, udvarházak, inasok, szobalányok és estélyek korszakának utolsó villanását láthattuk Manderley-ben. Szomorkás nosztalgia övezi ezt az időszakot, az utolsó fényűző, békés éveket a világégés előtt - nem hiába lettek felkapottak az ezt megörökítő sorozatok (Downton Abbey, Bridgerton).

Lelkes elemzésemből talán sejthető, hogy imádtam ezt a könyvet, megkockáztatom, hogy az idei év egyik legjobbja volt eddig. Minden benne van, amit egy regényben szeretek, amit pedig nem (nyomozós szál), azt megkedveltette velem.

Könyörtelenül őszinte, fájdalmasan realista regény, mely eredetileg a 19. századi párizsi nemesség romlottságát, álszentségét vette célba, ám társadalmi éleslátása a mai napig érvényes megállapításokra jutott. Balzac már azzal megadja könyv alaphangulatát, hogy a legbölcsebb (és legcinikusabb) gondolatait, amik voltaképpen az egész mű fő mondanivalóját jelentik, egy börtönviselt csaló szájába adja. Ez a mindenkit megtévesztő férfi avatja be a párizsi élet fortélyaiba főhősünket, Rastignac-ot, aki egy vidékről érkezett, kispénzű diák. A fővárosban töltött rövid idő teljesen más embert farag belőle, Balzac az ifjúkori, naiv eszmék leszámolását, az ártatlanság elvesztését mutatja be rajta keresztül. Rendkívül izgalmas, egyben szívfájdító is figyelemmel követni az alapvetően jószándékú fiú vívódását az otthonról hozott erkölcsi szabályok és az új, csábító, de egyben romlásba taszító örömök között.

Rastignac jó tanulónak bizonyul: a kezdeti társasági csetlés-botlás után gyorsan belerázódik a párizsi arisztokrácia felszínes, kicsinyes és anyagias világába. Hamar megtanulja, hogy az őszinte emberi érzéseket, a becsületességet vagy az észt itt nem sokra becsülik, ha nincs ízlésesen becsomagolva, ha hiányoznak a társasági kelléktár kötelező elemei, a ruhák, cipők, lovaskocsik - egyszóval a külsőségek. Ez a zárt kör csak a hasonszőrűeket fogadja be, ezért Rastignac-nak gyorsan szert kell tennie befolyásos pártfogókra. Fiatalságát, előnyös külsejét latba vetve igyekszik a gazdag szépasszonyok kegyeibe férkőzni, akik társaságában végre bejuthat az elit báljaira, vagy az operába. Az igaz szerelem helyett a kapcsolatok építésén van a hangsúly, ez bizony nem egy romantikus történet.

A gazdag hölgyek szoknyáján felfelé mászva ismerkedik meg egy testvérpárral, akik a fiú szomszédjában lakó Goriot apó lányai. Az ő hármasuk szolgáltatja a mű központi témáját, az apa végtelen önfeláldozását, és a lányai mérhetetlen önzését. A két nőt óriási hozománnyal kiházasító Goriot apó joggal számíthatott volna gyermekei gondoskodására idősebb napjaira, de a szívtelen teremtéseknek egy idő után kényelmetlen lett az egyszerű tésztagyáros papa társasága, így lelkiismeretfurdalás nélkül kiutasították házaikból. Mikor aztán pénzügyi gondjaik támadtak, rögtön Goriot-hoz rohantak segítségért, és az öreg mindig adott is - egészen addig, míg végül az összes becses emléktárgyától meg kellett válnia, és egy mocskos kis padlásszobában volt kénytelen tengetni az életét. A történetben mégsem a lányok kőszívűsége volt a legfájdalmasabb, hanem Goriot mérhetetlen szeretete, ami lányai legszörnyűbb tetteire is igyekezett mentséget találni. Persze ez iszonyatos mentális áldozatot követelt az idős férfitől, aki csak halálos ágyán ismerte be magának, miféle teremtések is a gyermekei.

Azt hiszem, számomra a szülő-gyerek kapcsolatról mondott a legtöbbet Balzac regénye, mert azért lássuk be, hogy Goriot apó sorsát részben maga idézte elő. Ha nem kényezteti el a végtelenségig lányait, ha nem vesz meg nekik mindent első szóra, hanem valahogy máshogy fejezi ki a szeretetét, akkor lehet, hogy Delphine és Anastasie tiszelettudó, idős apjukról gondoskodó (vagy legalább őt elismerő) felnőtté válnak. De ne varrjunk minden felelősséget a szülők nyakába, a két nő ugyanúgy a korszak, a társadalom szülötte is, ami többre tartja az üres rongyrázást az igazi emberi értékeknél. Rastignac pedig hamar átlátja az egész korrupt rendszer működését, és elindul hódító útjára a párizsi szalonokban. Hogy ő mit visz magával Goriot apó szomorú történetéből, nem tudjuk meg.